Nyomozás
Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a
brácsájával. A templomtér üres. A Bartina közből felistrángozott muraközi trappog a
sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett
vörös téglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott kutyaól. Még nem lehet több hajnali
négynél. A takaró alól is jól hallani a patacsattogást. Az állomásról platánfasoros sétány vezet
a régi uszodáig, innét éppen tizenkét kilométer a keselyűsi gátőrház. A verebek szívesebben
ülnek a lombfedte drótokon; csirregésük mintha lekötött zsákból jönne. A mi utcánk a pincesor
alatt húzódik, és enyhe ívben kanyarodik el az apácaiskolánál. Az erkélyről egész a Duna-erdőig
ellátni. A védtöltés tetején aranysárga keréknyom, középütt elgazosodott bakhát. A kutyaólban
egy doberman szuka és kan lakik; egy alomból való testvérek, nyáron mégis kölykeik születnek.
Az Iparos Kör alagsorában máriaüveges vaskályha fűti a biliárdtermet. Az olajos hajópadlón,
mint a higany, tócsában áll össze a cipőről leolvadt hó. Később a deportáltak emlékművét a régi
uszoda helyén állítják fel. Meztelen, tömzsi nő lép ki a márványból, széttárt karokkal;
kegyeletből Klinger Árminné fürdőruhás fényképe a modell. Bent, az erkélyes szobában sóval
felhintett vörösborpecsét az abroszon, a tányérokon hártyásodó szósz. Kálmán bácsi az előszobai
díványon horkol kigombolt mellényben; brácsája a jégszekrénynek támasztva. A Pándzsó egyik
bedőlt présházában vetkőztetjük meztelenre Drahosch Ildikót. Ildikó állva is tud vizelni, mint a
fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. A mutatványnál az öccse is jelen van, és büszke a
nővérére. Szeretném kipróbálni a brácsát, de a húros részt zöld borító takarja. Olyanféle zöld,
mint az asztaloskötény, csak puhább anyagból. A templomtéren barokk Szent Sebestyén-szobor,
rozsdás vasnyilakkal. Gemenc felé, a révig, körülbelül Paradicsom-pusztánál van a feleút. A
szánkók itt állnak meg először a reggeli fagyban. Gőzölgő trágyadombok között siklanak be a
bikaistállóig, de csak a lovakat viszik fedél alá. Mindez alig tízéves hagyomány. A Muslinca-vadásztársaság
1935-ben alakul, és 1944-ben szűnik meg. Apámék kint a szabadban reggeliznek, állva, tűz
mellett, a szélvédett hágatópalánk mögött. A pálinkát demizsonban küldik át az útkaparóházból.
A pollókai csenderes a kijelölt határ. Később itt vezetik át a katonai telefonvezetéket; még
később itt rakják le a tányéraknákat. Ölükbe fektetett puskával, lépésben hajtanak át az ártér
irtásain. A csengőket még a gátőrháznál hóval tömködik meg. A lovak felkunkorított farokkal
gyűrűztetik a nyílásukat, a fekete redők közepén körkörösen rándul össze a rózsaszínű hús. Az
elejtett vaddisznó agyarát a vadőr fűrészeli le. A vágás helyét, hogy elvegye a szagát, forró borba
mártja. A szétbombázott hűtőkocsik miatt reggel óta veszteglünk a bogárdi állomáson. Kálmán
bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A
kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson
megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális
fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba
fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja,
hogy ne mulasszam el megnézni De la Hague szirtfokot; ő ott sebesült
meg. Egy este a kikötőkocsmában hallom valakitől: „Je vais aux pieux.”
„Megyek a cölöpökhöz” – ahová a csónakot kikötik. Vagyis aludni. Ezt szépnek találom.
Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a
turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem
templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás
végén keskeny, nagyon hosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két
lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni. Apámék az ebédjüket is kint, a szabadban
fogyasztják el. A vadőr és felesége kihozzák a telepes rádiót a verandára; a magasra csapó láng
pernyével szórja be a havas ágakat. Az egyik élesen kiugró sziklán tömzsi, egyre vékonyodó
tengeri madár ül. A habzó víz alig arasznyira csapódik el alatta. Próbálok ordítani, de csak a szám
mozgását érzem. Dielette szintén halászfalu. Éjszaka kimegyek hányni
az erős almapálinkától. A bárkákon vakító karbidfénynél válogatják a halakat. A dülledt szemek
bizsuként csillognak, ahogy lapátolják őket. A kocsma hajópadlóján résekbe taposott darabos só.
Egy kutya nyalogatja. Magamhoz akarom hívni, de véletlenül magázva szólítom: viens helyett venez-t mondok. Nem érti. A halászok a
hátamat veregetve nevetnek. Egy pillanatig majdnem otthon vagyok. Alig ismerek rá a városra.
A Günther-trafik helyén sárga hullámlemez tejivó; a biliárdasztalokat a biztonsági szervezet
kultúrotthonába viszik át, dzsipen. Apám délután négykor hal meg, augusztusban. Hat órakor jön
érte a kocsi. Ez még nem temetés, így csak a járdán kísérem, nem a kocsi mögött. Az utcánk
majdnem üres. A járdaszegély tele szétnyílt gesztenyével, viaszos fényük átcsillog a füvön. Csak
az utca végéig kísérem apámat, a kocsi a Kórház köznél fordul be a hullaházba. Utána újságot
veszek; este kint ülök a parkban, cigarettázom. A Hősök szobra körül fehér szalmakalapos férfi
apportíroztatja a kutyáját; a kutya odajön hozzám, a lábamat szagolja. Ellenségesen nézzük
egymást a férfival. Gondolkozom, hogy miért, de nem tudok rájönni. Útban észak felé – akkori
nevén Pozenben – mínusz húszfokos napsütésre ébredek. Két frontszerelvény között német
közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal
a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal.
Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját
nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasan megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül
törölgeti többdioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt
röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felsőhegi darálómalomban; a
malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh
úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most
nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig
mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek
a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell
figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell.
Fontos az is, hogy egymást egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs
egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két
sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi
utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém, hogy
ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg ha profilba
fordíthatnám az arcát”. „Már nem engedi a kötél” – hangzik a válasz. Karácsonykor
meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet
mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi
előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem
tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkőasztal, széttört befőttesüvegek.
Ingben, zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.
Apám kedvenc szavajárása volt, földközelben a fácánok.
Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében.
Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor,
az ünnepi vacsora után apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős
vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukakkal. Egyik sarkában kifakult monogram.
Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A
puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A zárózsetont forgókaros préssel
szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosan egymásba préselődik a két
papírperem. Ügyes kis szerkezet, miniatűr húsdarálóhoz hasonlít. Még vízkereszt előtt szánkóutat
teszünk a védtöltésen egy Duna melléki faluba, puska nélkül. A mély szánkónyom biztosan
vezet, orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka. A társaság egyik tagja, apám mostohanővére,
váratlanul lefordul az ülésről, minden különösebb ok nélkül. Inkább mulatságos látvány, mint
ijesztő, az égnek csapódó lábak, az elgurult prémsapka. „Vili néni meghalt!”, kiáltok az alacsony
szembeülésen; de a harsány nevetés nem kedvez korai megjegyzésemnek. A hideg napfényben,
a lábakkal egy vonalban idelátszik a bátaszéki vörös téglás templom; a töltés alján gödörbe
fagyott rókatetem, bundája szálanként zúzmarás. Amíg a forró teát isszuk, kezemet ottfelejtem
a combom között, nézem a gőzölgő lovak csapzott-szőrös hátát. Az ebesi makadámút az
alsóvárosi Hármashídnál kanyarodik be a kuplerájhoz. Kivételesen keskeny utca, halkan is át
lehet szólni a szemközti mosókonyhába. Karácsonykor még keskenyebb, a hótól. „Jó, akkor
vigyétek ki a levegőre, itt még nem volt eset, hogy valaki rosszul lett volna”, mondja a jakis néni,
a főnök. Erősen izzad. A lányoknak hatalmas kötegekben vásárolja a retket, a meglékelt dinnyét;
délután a hosszúkás udvar végében alszik egy nád karosszékben. Ide nem lehet sehonnan belátni,
eltakarja a magas tűzfal. Két petúniaágyás között slaugból bugyborékol a víz, a vécéhúzó
fogantyúján kék harisnyagumi. Erre Walter Karcsi hívja fel a figyelmemet. A Hármashíd
lépcsőjénél próbálom magyarázni neki, hogy pazarlás macskára lőni longriffel, a tompa fejű short ugyanúgy megteszi. Lassan, zsebre
dugott kézzel sétálunk le a korzó sarkáig. Az árnyékban olasz jelzésű kocsi, hátsó ülésén ledobott
laméblúz, mellette loknis műhaj, párnán egy törpeuszkár alszik. A nyári filléres gyors délelőtt
fél tizenegykor érkezik meg a fővárosból; a városi tanács külön plakátot nyomat erre az
alkalomra. A múzeum ablakairól már előző nap félrehúzzák a napvédő függönyt; egy ősállat feje
pontosan az ablakkeretbe illeszkedik, a folyosó faláról néz le a térre. A zsinagóga ötszögű
udvarán három festői szomorúfűz. Ismerjük a rabbit; második éve ő is tagja az Úri Kaszinónak,
titkos szavazással. A szőlődombok szurdikjaiba csak délfelé süt be a nap, az üreges partoldal tele
van gyökérvéggel. A tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát, hegyezett
karóval. A föld agyagos, sárga, sok a csillámhomok benne; a bicskával vésett nyomok a
félhomályban is ezüstösen csillognak. H. T. VI. 3. Bogyó meg én, május.
A Töttős-féle présház fölött burjánnal benőtt kivégzőbarlang. Szemre olyan, mint a többi
szurdikodú; a háború után átmenetileg cigányok laktak benne, a falon még látszik a meszelés.
Bónis hegypásztor azt vallja a politikai igazolóbizottság előtt, hogy a rókák rájártak a hullákra,
a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket. A forrásnál én is megtalálom a
nevem kezdőbetűit. Az évszám nem látszik jól, de valószínű, hogy ez még ugyanaz a nyár. A
felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve
csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud
deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V
betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg
a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott
pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen
combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő,
és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző
madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter
Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikán
késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem
fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát és az elmulasztott
lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk.
Féloldalasan nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy
mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa
vezet le a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső
deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a
békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta.
Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” – kérdezi sípoló,
szörtyögő hangon. „Barcognak” – mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a
szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen csonttá merevedett nyúl lóg
a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem
szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az
ajtót. Alsó szegélyén púposan áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a
küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor
becsukom. Apám az ebédlőbenyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól,
csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig
nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba
ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. – az elmúlt nyáron többszörösen
alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt, vagy
nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál csak akkor lehet igazán izgalmas
számunkra, ha megfelelő kíváncsisággal várjuk. Különben siralmas nyöszörgés. De még a jobb
koponyáknál is megfigyelhető a félelem. Ennek okát abban látom, hogy képtelenek megérteni,
mi történt velük, amíg éltek. Vili néni, például, akit tényleg szerettem, még utolsó este is az után
érdeklődött, hogy a fácán költöző madár-e. Félelemből csinált úgy, mintha érdekelné. Vagyis
hazudott, mert az könnyebb. Ezek csak kezdetleges gondolatok egy későbbi koncepcióhoz, amire
most nem térek ki.” Walter Karcsi már fél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal; mondja, hogy
Emil atya zöld tintával ír. Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán
fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. A magas fűben durván
ácsolt fűrészbak, lábánál világos porköpeny, mellette négyzet alakú, fekete táska. A pap másfél
méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már. „Az ördög nem részese a kegyelemnek
– írja egyik levelében –, mégsem állítható, hogy a Szentháromságból minden vonatkozásban ki
van közösítve.” Ezt a részt többször is elolvassuk a Kaszinó Bazár sarkán. Már tele van a város
a filléres gyors utasaival. Megszállják a Szent Imre parkot, a Megyei Pincészet borivóját, a
tűzoltózenekar a Hősök szobránál játszik. Anyám napok óta sír. Apám nem eszi a nyúlhúst, de
szereti nézni, ahogy mi esszük. A szomszéd biztosítótársaság kézbesítőjét kérjük meg a nyúzásra,
anyám nem vállalja. Neki csak a bőny lehúzása marad, és a szivárványló réteg, ami huzatként
tapad a húsra. Alatta, szétszórva, néhány laposszögből befúródott sörét. Ezeket külön dobozban
gyűjtöm a kamraszobában. A lombok fölött átlátni a Régi Fürdőház utcába. A vonatérkezésre a
rabbi is kinyitja a zsinagógamúzeumot; sötét ruhában ül a bejáratnál, a politúros asztalán kapcsos
vendégkönyv. A Hármashídnál a szőke Lil macskával a karján vásárol cigarettát. Átlátszó
pongyolája miatt igazoltatja a rendőr, de Lil nevetve mutatja a bárcáját. Már sok a részeg az
utcán. Walter Karcsi szerint ma sem fog történni semmi; azt mondja, nincsenek illúziói. A
szőlődombok felől négy macskaköves utca vezet a piactérre; 1944. március 19-én mindegyiknek
a torkolatához beáll egy páncélautó, frissen újrafestve. Mintha ragadna rajtuk a terepszín.
Délutánra erős szél támad, alacsonyan hajtja a felhőket. Anyám utánam szól, hogy ne vigyek
magammal revolvert. A lépcsőházba behúzva ferde porolóállvány, kiálló végén szíjjal
összekötözött katonanadrág. Vízkereszt után pár hétig itt szárad a lekopasztott karácsonyfa, tele
selyempapírcsonkkal. A patakpart mellett százméterenként géppisztolyos őrszem; az egyik
szétvetett lábbal vizel, keze a géppisztolyán, a szél visszadobja a vizeletet a csizmájára. Hosszas
keresgélés után még találok egy szem keményre fagyott szaloncukrot, szopogatni kezdem; de
elég avas és kesernyés, kénytelen vagyok kiköpni. Ősszel együtt megyünk ki apámmal az ártéri
szarvasbőgésre. A védtöltésen, Báta és Lankóc között, Delmár autóversenyzővel találkozunk az
ötös rámpánál. Piros sportkocsija centire a sorompó előtt áll meg, s egy perc beletelik, mire
szétoszlik a por. Fehér ingére szürke csík rakódik. „Mi van a szép fácánokkal, amice? Gyenge volt az etetés télen?” – kérdezi olaszos kiejtéssel, s mint egy piros rakéta,
szabad kipufogóval száguld tovább. Apám rosszkedvűen száll vissza a bricskára. Gyűlöli ezt az
embert. A töltés két erdő közt kanyarog Borrévig, hűvös sarjúszag csapódik az orrunkba. A
telefonpóznákra alkonyatkor ülnek ki a sasok, ritkábban a héják. Vacsora közben mesélni
kezdem, hogy kivel találkoztunk, de apám indulatosan kiküld. Anyám váratlanul megint sírni
kezd. Éjszaka Lil megtanít néhány új fogásra. A fiatalkorúak ablakán
mászom be hozzá, ez a patakra néz. Lil beleegyezik, hogy a lavórt meg a hipermangános üveget
előbb betoljam a vaságy alá. Délben átküldenek apámék a Hamistanú sörözőbe szódáért; de már
egy üveg sincs, a pestiek mindent kifosztanak. A Dinga-patak itt a legmélyebb, az akácfák a
mederből nőnek fel a sörözőteraszig, behajlanak az asztalok fölé. Középütt kampós vasrúd, alatta
alacsony téglatűzhely, itt tartják melegen a halpaprikást. A téglákon zsírosan fénylő, vörös foltok.
Tétován állok a két csereüveggel. A sarkon túl a törvényszék börtönudvarát sárga fal veszi körül,
a tetején szögesdrót magasítás. A falárnyékban cigarettázom. Walter Karcsi három sötétbe
öltözött fiatalemberrel jön fölfelé a téren; pécsi vendégek, Emil atya tanítványai. Tárgyilagosan
érdeklődnek, hogy itt a börtönudvaron ítéletet is szoktak-e végrehajtani, vagy csak sétáltatás
célját szolgálja. Nem tudom pontosan. Helyesebben, akasztásról egyikünk se tud, csupán golyó
általiról. Az egyik pécsi megjegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez
bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük
egymást. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök szobra felől
idehallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik
az üvegeket. Zsuzsa a sekrestyeajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik.
Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza
a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a
Hármashídnál összetalálkozunk Lillel, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom
a kivégzőbarlangot” – mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében
fölkapaszkodik a szurdiktetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél.
Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával.
Tréfából szőlőkaróval célzom meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog
Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre parkban
nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a
fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronosdobozt, a töltények begurulnak a kád alá,
tollseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád – mondja –, tegnap a
konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a
pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz,
annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket;
később egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A
Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő,
a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán
barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak.
Végül kettő fölszáll, a harmadik befészkeli magát a szedersövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól
megijed”, ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta,
gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad,
fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor
alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s
a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer
csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is.
Zsuzsa gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem,
utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak
között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon vörös ernyős lámpa világít az erkélyablak
előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be az erkélyről, az orra
félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és
nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én
lámpám világít ki, s már a Bálint köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal
mintázaton föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset
szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöld
tintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tudott szétesni,
abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a
csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni”
– mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson
játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a
vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj! –
kiáltok föl az ablakba –, úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett
büntetőszázadból huszonhárman maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől.
Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom
mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést.
Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a
Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se
mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval
még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó.
Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább
játsszunk zsetonos rulettet. Két, olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős
ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két
dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha
gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet,
hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az O, sole mió-t kezdi játszani. Apám leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli
miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral. „Na, hát rulettezünk akkor?” – kérdezi kedélyesen
apám. Számolgatom, hogy Walter Karcsi ezen a karácsonyon akart-e öngyilkos lenni vagy a
következő évben. Mindenesetre, rám hagyja a mozaikkövecseket.
Megpróbálok a csendre koncentrálni. Az alacsony földbunker gerendamennyezetére
sárga kört rajzol a hátára fordított elemlámpa. A drezdai kisfiú, Heinemann már reggel óta
szorongásosan ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját,
körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába. Anita rázkódva sír mellettem. Stargard
belvárosában, egy szecessziós magánpalota kertjében két nyúlánk lány karcsú dogot sétáltat piros
fonott szíjpórázon. Arcuk lesimított és fehér, mintha a világon semmi nem történt volna, mióta
megszülettek. Bőrük a tizennyolc fokos hidegnek is ellenáll, éppen csak annyira piros, amennyit
egy félreértés okozhat. Az országúton délután ötkor fordul be az utolsó járat. Doboz formájú,
rozoga autóbusz; csupán két bécsi nagynéni száll le róla, kézen fogva egy idióta kisfiút vezetnek
a füvön, a fiú hápogó játék kacsát húz maga után. Figyelmesen nézzük. A közeli Duna-erdőből
betévedt réti sas már vagy öt perce köröz a felhőtlen égen, előbb a nádas, majd a tó tükre fölött.
Egyedül Walter Karcsi nem vesz tudomást róla. Megigazítja az alumíniumkeretes
napszemüvegét, nekifut, átugorja a csalános árkot, fejjel nekivágódik a szélső kabinnak. Nevetve
int, hogy menjek oda. Mannlicher-hüvellyel beüt néhány csomót a kabin hátsó falán, az utolsóra
az ajtó is kinyílik. Mutatja, hogy a lyuk és az ajtó kettős résén sokkal közelebbinek látszik a túlsó
part a bedőlt szerszámoskunyhóval. „Nem jössz át? – kérdezi. – Drahosch Ildikóék ott várnak.”
Megegyezünk, hogy a gátőrháznál találkozunk legkésőbb kilenckor, addigra biztos behozzák a
szigetről a reggeli hajtásban elejtett disznókat. Anita fürdőruhában vár otthon, és megkér, hogy
vakarjam le a talpáról a ráragadt szurkot. A nyitott szekrényajtó tükréből az üres templomtérre
látok, a sarkon túl a saját lakásunkra. Sötét ablakok, csak az íróasztallámpám világít, mintha ott
ülnék. A fény az erkély mellvédjéig kivilágít, a virágládák földjébe szúrva elhasznált gyufaszálak.
„Várj” – mondom kiszáradt szájjal, és leoltom a villanyt. A hallon át kimegyek a konyhába,
megiszom két pohár vizet. Érzem, hogy remeg a gyomrom. A dívány végénél ülök vissza a
földre, egyik lábát a vállamra, a másikat az ölembe veszem, kitapogatom a ragacsos dudorokat.
Nyomjeltől nyomjelig haladok előre. Még nincs tizenegy óra. Távolról hallani a magányos
dörrenéseket, a hajtók kiáltozását. Heinemann nemcsak a körmével kapaszkodik, az arcát is
rászorítja a lövészárok falára; csupa sár, mikor visszajön, kezét a csajkájába mossa. Most tavaly
lesz másfél éve, hogy a gátőrház és a csörge-tói strand között Anitának először jött meg a
vérzése. A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott varsarudak, nádcsonkra kötve felfújt
koton, árnyéka lassan himbálózik a vízen. A levegő mozdulatlan, párás. Az akácfasor mellett
foghíjas vetkőzőfülkék, az árok partján rozsdás Hoffer-Schrantz vontató alváza, a lendkerék
tengelyfuratából vadkosbor hajlik ki. A kerékre állva a szerszámoskunyhóra látni. Kohut
törvényszéki bíró múlt nyáron ott szeretkezik B. Zolnai Félix feleségével, később Lontai úr
doberman kutyája költözik a kunyhóba, és ugyanazon a szalmán alszik. Már
sárgulnak a levelek, de azért még aranyos ősz volt. Az üres strandbüfé elől partra
visszük az egyik vaslábú asztalt, belenyomjuk az iszapba, körbeüljük a vízben. Elsőnek Poss
Öcsi keveri meg a kártyát. Walter Karcsi távolabb fekszik hason, maga alá húzott
biciklipumpával, s úgy tesz, mintha aludna. Időbe telik, míg az asztal alatt elrendeződnek a lábak.
Anitáé beszorul a combom közé, csak a csontos nagyujja emelkedik ki a vízből. A felkavart
iszap, mint az elektrokardiogram, éles vonalként rakódik a kiszőkült piheszőrre. Este, már
meztelenül, keskeny rést nyit a tapétaajtón, és benéz az öregekhez. Apja nyitott szájjal horkol,
anyja féloldalt dőlve, jobb kezével bágyadtan markolja a bal mellét. Kis idő múlva újra
émelyegni kezd a gyomrom. Részeg ökrendezéssel támolygok végig a gátőrház udvarán, és
ledobom magamat az istálló mellett. Innét sokkal feltűnőbb most, hogy a két szederfa törzséből
vaskampó áll ki, egy magasságban. Mikor visszamegyek, apám már szemben ül velem a
verandán, a fején trópusi sisak. Ahogy hintáztatja magát a széken, lelöki a mellvédről a nagy
uborkásüveget, az uborkák begurulnak a dáliabokrok alá. Sokáig érezzük a kovászos lé szagát.
Mikor sötétedni kezd, keretes szúnyoghálót támasztunk a veranda oszlopközeibe, meggyújtjuk
a petróleumlámpát. Lábunk alatt kitépett fácántoll, tyúkpiszok, elcsöpögött vér. A cigarettafüst
sávokban húzódik ki a hálóketrecből, s hol eltakarja, hol fölvillantja a rajzó lepkéket. Csak Kohut
Ábris szivarozik masszívan. A csikket nedves-feketére dolgozza, a parazsat egy lerágott
csirkeszárny porcogóján maszatolja szét. A sötét udvaron még hárman állnak kint szétvetett
lábbal, B. Zolnai Félix, Poss Béla és Walter Karcsi nagybátyja. Jól hallani a surrogást, ahogy egy
középpont felé igyekeznek célozni, ugyanabba a tócsába. Az árvízvédelmi raktár sarkánál frissen
ásott gödör, mellette a gátőrék komondora; délután ütötte el az ebesi makadámúton Delmár, a
nemzetközi autóversenyző. Poss Béla belemászik a gödörbe, lassan körbe forog. „Mit akartok,
elég mély ez egy kutyának! – kiáltja. – Ennél mélyebb nem kell!” A raktár hátsó ablakáról le
lehet emelni a hálót, s be lehet mászni a gúlába rakott ásók, csákányok, viharlámpák közé.
Később, a 44-es tányérakna-robbanás után a muslincák holttestét ide
szállítják először a Daragóról, elsőnek Kohut Ábrist, majd az útközben kivérzett B. Zolnai
Félixet és Walter Karcsi nagybátyját. A gátőr felesége tujaágakkal rakja körül a bejáratot, a
gyertyáknak légópapírból csavar szélvédőt. Apám közben újra szóba hozza a tegnapi rendellenes
vadvonulást. Azt mondja, ugyanaz fog megismétlődni, mint harmincegyben, a víz újra tíz centire
lesz a töltés tetejétől, és a fűzfákból nem látszik semmi. De erre mindenki másképp emlékszik,
apám egyedül marad a jóslatával. Két év is eltelik, mire az árvízi képeket megmutatjuk Vili
néninek a rákosztály betegtársalgójában. A lombokon délutáni fény, metszett árnyékok,
túlexponált pacnik. Könnyű, féderes bricskával hajtunk át a pollókai füzesen, puska nélkül,
gumicsizmában. A fákon vastagon áll az iszap, a vaddisznónyomokban nyálkásodó víz. B. Zolnai
Félix korhadt fatörzsnek támaszkodva áll az öreg Voigtländerrel, s várja, hogy a ló
megnyugodjon; fél belelépni a habos tócsába. Vili néninek reszket a keze, ahogy a fényképek
után nyúl, kerüli a pillantásunkat, s újra azt kérdezi, amit évek óta mindig: „Igaz, hogy költöző
madárra is szoktatok lőni?” Amíg a fotókat nézi, narancsot hámozok a finn tőrömmel, és az
ajándékba hozott fácánfejet is odateszem melléje. A gumicsővel kifújt fej tiszta sztearinnal van
kiöntve. Mielőtt teljesen elkészülne, kint hagyom száradni a vaskampón, s csak utána ragasztok
a szemek helyére gyöngyöt, többnyire gipsszel. Estére már a szaga is gyengül. Éjszaka közepe
felé nagy vasspulnikra tekert drótok érkeznek a raktárba, és két, rongyokba csavart kerti törpe,
dísznek. Az egyiket a füves földhányásra tesszük, ahol a komondor fekszik, és színes kavicsokkal
rakjuk körbe. Vili néni akkor már nem él, télen hal meg, Vízkereszt másnapján. Anitának január
végén van a születésnapja. A megmolyosodott fácánfej helyett egy másikat tömök ki újabb
eljárással, s ezt most ő kapja ajándékba. Nem tudom, hogy örül-e neki, mindenesetre nem az ágya
fölé akasztja, hanem a kefetartó mellé. Utána a behavazott Szücsén-szurdikon gyalogolunk fel
a Bati-kereszthez. Gyönyörű az idő. A nap zsibbadt-vörös, a szőlőkarókon csillog a jégmáz.
Anita a kereszt elé áll, én meg elkezdem kövecsekkel dobálni. Vastag bekecse alatt alig látszik
a melle; kérem, hogy gombolja ki végig, és sokáig célzok. A háttérben, a Sötét-völgy oldalában
hosszanti irtás, halványpiros a naptól, mint egy diluviális szeméremrés. Egyszerre mind a ketten
nevetni kezdünk. Guggolva nézzük a hóban a tűéles rovátkákat, próbálunk rálehelni, hogy
felolvadjon, habos nyálgolyókat köpdösünk rá, de azonnal megfagy. Walter Karcsiék csak késve,
tíz óra felé érkeznek meg bringán; vázon hozzák Drahosch Ildikót és valami Ágit, Pécsről.
Feltűnően csendesek. Később arra figyelünk fel, hogy kivezetik a gátőr tehenét az istállóból, és
meggyújtanak egy szarvára kötözött szalmacsutakot. A tehén először maga körül forog, bőgve
az országútra vágtat, és föl-le dobálja a két mellső lábát. Aztán kialszik. Sikerül a Siópartig a
nyomában maradnom, hallom a fújtatását a sötétben. Innét, a Suhancásról indul az erdei kisvasút
a borrévi kavicsrakodóhoz; innét indulnak a tábori telefonvezetékek a túlsó part ütegállásaihoz.
Mikor idáig érek, a tehén éppen egy lombrésben áll, mögötte a hold és egy csupasz fára
kiakasztott háló. A lehajló kötél befejezhetetlen hiperbola benyomását kelti. A levegő annyira
mozdulatlan, hogy az országúton még mindig érződik valami a tehénből. Apám utasítja Walter
Karcsit, hogy kérjen bocsánatot Szedlacsek gátőrtől; de a jelenetnél nem vagyok ott. Csak azt
látom, hogy pár perc múlva ő is az országútra rohan, feje fölött lobogó csutakkal. Ez annyira
ingerültté tesz, hogy elrángatom Drahosch Ildikót az istálló mellől, és hívom, hogy másszunk be
a raktárba. Már hajnalodik, mikor hazaindulunk az eperfás úton. A paradicsom-pusztai
téglaszárító lécbarakkján sávos röppályákkal tör át a nap. Néhány cigány munkás
keménykalapban guggol egy égő rönk körül, mellettük felpuffadt tarka malac, hátikosárban egy
piros máslis gyerek. Kórusban kiáltoznak utánunk. A kamraszobámban otthon erős levendulaillat
fogad. A falon fa-Krisztus szögesdrót glóriával, szíve helyén pingponglabda nagyságúra felfújt
fekete léggömb. Ezt mindig újra megcsodálom. Van egy ágysodrony is a sarokban; ha az ablak
elé támasztom, perforált árnyékkal lesz tele a fal. Nem nagyon tetszik, de a lehetőség, hogy
megtehetem, mindig újra rávesz. A rácsozat mögül a Régi Fürdőházra látok. Udvara ovális
térség, gyeppel, közepén antikizáló kőnimfa, aranyszínűre festve, a nyakán ruhaszárító kötél. A
kötél másik vége nem a szokásos módon van kikötve, csipeszestül bemegy a ház ablakán, a
szemköztin kijön, és onnét lóg le a fal mellett, alján egy vasnehezékkel. Ezt elmesélem Pesten
a Három Huszárban egy idegen melósnak. Mondja, hogy keszonban dolgozik, bizonyítékul
leveszi a sárga „rohamsisakját”, megkopogtatja belülről is, különben hülye értetlenséggel néz,
és fölényesen újabb söröket rendel. Éjszaka behajtott sarkú névjegyet
találok a Só utcai albérleti szobámban, néhány zöld tintás sorral: „Hadnagyom! Beszereztem egy
nóniusz hátaslovat, és a pincében rendeztem be istállót. Sajnos, mégis hiányzik a régi flóbert, a
szentendrei HÉV töltése mellett túl sok az anarchista macska. Persze, kiművelődtünk azóta, a
tetűt is radarral nyomjuk szét. Egyszer láttalak erre utazni, elég avíttul néztél ki pofaszakállal.
Akkor már inkább a Kohut törvényszéki bíró racionálisra borotvált kuglifeje. Feltétlenül olvasd
el (utólag) Bergson Les deux sources de la religion et de la morale-ját,
még nem poros. Néhány végleges megállapítás. Karol von Walter.” S
alatta egy óbudai cím: özvegy Halakis Mártonné gipszöntő és stukkókészítő műhelye. Augusztus
hetedikén látogatom meg először, de alig ismerek rá. Mellén vastag a szőr, az egyik metszőfoga
hiányzik. Sokkal öregebb, mint amennyi az éveinkből kijön. Két szobát bérel az özvegytől,
fizetés helyett ő mintázza a gipszangyalokat. Már sötét van, mikor Halakisné is benyit a
műhelybe, teát hoz, s részletesen elmeséli a férje halálát az ostrom alatt. Közben kialszik a
villany, a pincéből fölhallatszik a nyerítés. Jó tíz percig ülünk sötétben, az özvegy egy
gipszeszsákon, és Walter Karcsi combját szorítja. Azt mondja, fél, és kérdezi, hogy visszajöhet-e
a férje. Másnap kijegyzek néhány mondatot Bergsonból a könyvtárban, és elküldöm a címükre:
„Ha bizonyosak, egész bizonyosak volnánk a túlvilági életben, valójában nem tudnánk másra
gondolni. Örömeink megmaradnának, csak színtelenül, fakón, amilyen erővel a figyelmünket
fordítanánk rájuk. Megsápadnának, mint a lámpák a reggeli fényben. Örömeinket
elhomályosítaná az öröm.” Még az áramszünet alatt rábeszélnek, hogy éjszakázzam náluk. A
fekhely, amit Walter Karcsi átenged, egy koporsó formájú se priccs, se láda, magas oldalfalakkal;
ha belefekszik az ember, nem látszik ki belőle. Halakist annak idején ebben hozták haza a romok
alól, de egy másik, kisebb ládában temették el. Éjfél után kimegyek a konyhába, megiszom két
pohár vizet. Visszafelé egy másik, kisebb szobán botorkálok végig, benézek az asszony
hálószobájába. Kitakarózva, lábtól fejig alszanak Walter Karcsival a széles rézágyban, a sarokban
mögöttük fluoreszkáló lourdes-i kereszt; az ajtó fölött régi stukkóminták s egy színes
mélynyomat Wesselényiről, az árvízi hajósról. A sárgára beeresztett padlón ökölnyi
repesznyomok. Erős a holdfény, az ablakok a Mókus utcára néznek, ahol a nagy Krúdy is lakott.
Pár nap múlva expressz csomaggal csönget fel reggel a postás; anyám küldi utánam Pestre a Poss
Bélától örökölt vadászbekecset. Állítólag most került elő egy háború alatt elrejtett ládából; és azt
akarja, hogy minél előbb örüljek neki. Halottak napjára már ebben a bekecsben utazom haza. Az
egész város krizantémszagú. Az apám sírjára rendelt márványkő csak az utolsó pillanatban készül
el; de elég szegényes, a rossz festékkel kihúzott vésetekből szétfolyik a maszat. Anyám napokig
beteg a látványtól, vajákosan szidja a kőfaragót, a mesterembereket, a papokat, akik civilben
járnak. Csak este, az ágyban nyugszik meg, s még sokáig elbeszélgetünk utána, hogy mi hogyan
volt, hogyan lehet még. Akkor emlékeztet újra, hogy a régi előszobánkban soha nem állt
semmilyen sárga jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. S hogy Csépány
Elemérre is rosszul emlékszem, a 44-es robbanáskor ő is meghalt, nemcsak Poss Béla; a német
kommandó késve közölte, hogy hol aknásítottak az ártéri vadászterületen. Sokáig nem tudok
elaludni. Az udvaron világít a bedöglött gipsz és mész, kupacokban a stukkó- és angyaltörmelék;
anyámnál a széttört befőttesüvegek a mézgás birsalmafa alatt. A régi bútorok közül már csak alig
néhány van meg, a zongora, a könyvszekrény; apám zöld posztós fegyverállványán családi
fényképek és egy tizennégy villás agancs a Daragóról. Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja
kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá. Még az utolsó délután is arra kért, hogy
olvassak fel neki a Bibliából. Találomra nyitja ki, s mutatja, hogy honnét: És mikor
a tengeren túlra ment a gerazénusok földjére, két ördöngös került eléje, akik a sírboltból jöttek
ki, és nagyon vadak, úgyhogy senki sem mehetett el azon az úton. És így kiáltoztak: Mi közünk
hozzád? (Az emberekből ugyanis az őket megszálló ördög beszél.) Azért
jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket? (Vagyis az utolsó ítélet előtt.) Nem messze pedig nagy sertésnyáj legelt. Az ördögök tehát kérték őt: Ha kiűzöl
bennünket, küldj a sertésnyájba. (Ti. az volt a céljuk, hogy még így is kárt okozzanak
a lakosságnak, és Jézus ellen ingereljék őket.) És akkor mondta nekik: Menjetek!
Azok pedig kimentek, megszállták a sertéseket, és erre az egész nyáj hanyatt-homlok rohant a
meredeken a tengerbe, és a vízbe veszett. (Az Isten ugyanis feltétlen ura a
teremtményeknek, s bizonyára a lakosok is megérdemelték a károsodást.) A pásztorok
pedig elfutottak, és a városba érve mindent jelentettek. S íme, az egész város Jézus elé ment, és
kérték, hogy távozzék a határaikból. Még kétszer felébredek azon az éjszakán, de
másodszorra már nem tudok ellenállni: az udvar hátsó sarkában nyitva a pinceajtó.
Tulajdonképpen nem igazi pince, inkább egy félig földbe süllyesztett raktár, kék üvegablakkal,
hogy a legyeket távol tartsa a lótól. Most nem nyerít, mint az áramszünet alatt, de azért jól hallani
a fújtatását. Lemegyek hozzá, és elkötöm az abrakoló mellől. Engedelmesen követ, mikor
kivezetem az udvarra. Kikerüli a mész- meg gipszkupacokat, csak az artézi csap tócsájánál áll
meg, és percekig vizel. A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus
élményem volt. Nem tudom. 44-ben mindenesetre úgy sodródom be Stargardba ötödmagammal,
hogy félreértünk egy német mondatot: azt hisszük, ha ott éjszakázunk, reggel ugyanúgy el is
hagyhatjuk a várost. A gót Mária-templom mögött félig romba dőlt ház, de a manzárdjára még
föl lehet kapaszkodni. Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné,
alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste, bizonyos Frau Fried. Az őrjárat itt fedez fel
bennünket, este tíz és tizenegy között. Amíg ellenőrzik a holttestet, hogy a cédula rajta van-e,
valamelyikünk lelök a balkon mellvédjéről egy jegesre fagyott strandlabdát, s ezt hallják meg.
Akkorát csattan, mint egy súlygolyó. S végül is gyanúsnak találják a papírjainkat. Nem azonnal
kísérnek be, csak a fegyvereinket veszik el, s az egyikük ott marad velünk. Kint a balkonon
helyezkedik el, és köldökmagasságban tartja a géppisztolyát, hogy pásztázni tudjon, ha kell.
Egyik csizmaszára valamivel hosszabb, mint a másik, s ez még merevebbé teszi a tartását; mintha
egy műláb támaszkodna a másik ép lábra. Sisakjára ragasztva papírból kivágott fekete V betű:
Victoria. Később két kopaszra nyírt gyerek lopakodik oda Frau Friedhez, s valami ruhafélét
dobnak rá; az őrünk meg gyors sorozatot ereszt ki feléjük. Utólag valószínű, hogy csak
figyelmeztetésül, de azért félreértenem is könnyű a helyzetet, a két gyerek annyira hangtalanul
esik arccal a hóba. Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzátartozik, írjam le többször
egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta
kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig. A Mária-templom
tornyát éppen csak érinti a fényszórósáv, s ez hirtelen teljesen megbénít. Fektemből annyira
skurcban látok mindent, hogy lehetetlen pontosan felmérni a távolságokat. A manzárd viszont
nincs annyira magasan – egyszerű magasföldszintes ház-, hogy a géppisztolyt feltűnően lejjebb
kelljen engedni: egy kis mozdulat is elég, hogy a lámpavas töve legyen a célpont. Így hiteles és
végleges a benyomás, hogy az őr kieresztett sorozata a két gyereket éri. Csak az nem világos,
hogy a begombolt köpeny alól, a zubbonyom zsebéből hogyan tudom előrántani a finn tőrömet
és belenyomni az őr tarkójába. Ahogy hátrabukik a feje, jobban szemügyre tudom venni: még
nálam is fiatalabb lehet, még nem lehet húszéves. És szeplős. A két ágban meginduló vér
megcsomósodik a szája szélén, közben a két gyerek felugrik, és rohanva átvág a téren. A hó
szinte vigyázatlanul világítja meg őket. De ez csak az egyik változat, és Emil atya se igazában
elégedett vele. S valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy én igen. Mindenesetre jó, hogy
Walter Karcsi meg az özvegy olyan mélyen alszanak. Most szükségem van rá, hogy ne
kérdezzenek semmit. Először csak a Mókus utcában járatom meg a nóniuszt, és benézek néhány
nyitott ablakon. Porcelánfogantyús sublóton kitömött madár, fölötte kagylókkal díszített keretben
vakfoltos tükör. Csak melltől látszom a tükörben, mint egy ódon képkivágat. Próbálom úgy
felfogni, hogy hiába lépek el, ha visszamegyek, változatlanul ugyanazt a képet találom a
keretben. A dupla ágyban csontsovány férfi fekszik, a dunyháján befáslizott fejű mankó. Első
pillanatban puska agyának nézem, a mankó szárát csőnek. Az öregnek nyitva a szeme, de nem
vagyok biztos benne, hogy lát is, mikor megmozdítja a fejét; de már nem akarok továbblépni.
Asztmásan lélegzik, és megkér, hogy engedjem följebb a rolót, fektéből nem lát ki a háztetők
fölé. „Akkor jobban el tudok aludni”, mondja. Apám egy másik augusztus elején hal meg; s ez
még mindig emlékezetes dátum. Az utolsó napokban tüdővizenyő, fulladás, rövidülő lélegzetek;
de viszonylag tiszta tudat a maradék néhány pillanatra. Ahogy az ágya szélén ülök, a toalett-tükörben nézem magunkat: fogom a vállát, hogy ne hánykolódjon, ő meg föl-le rángat, hogy
segítsem a lélegzetemmel. Az oldalszárnytükörből átlátok a szomszéd szobába, onnét a másikba,
ahová besüt a nap. Meglep, hogy a bútorok milyen mozdulatlanok. Apámhoz képest én is
tárgyszerű vagyok most, ahogy őt figyelem, a szobát, a félrecsúszott szőnyeget, a perforált fényt
a parketten. A fegyverállványon még ott a vadásztáska a töltényövvel, a két Scholberg-féle
golyós, a Zubek-sörétes, egy Isonzónál zsákmányolt tábori távcső. A kavicsos udvaron
fonnyadnak az ecetfák. Ez különben kedvenc pihenőhely. Innét messzire ellátni a Duna-erdőre,
tiszta időben ki lehet venni a Daragó nyárfasorát. Az ecetfáktól pár méterre téglából felrakott
támasztófal, hétméteres mélység, ennyi a szintkülönbség az udvar és az alsó kert között. A falat
befutja a lonc. Kálmán bácsi, a nagybátyám, a harmincegyes árvízkor bricskán érkezik meg
Bogárdiból éjszaka, nagy svunggal végighajt az udvaron, és az ecetfák mögött akar megfordulni. Mire odanézünk, a ló, mint egy levegőbe kilökött szobor, szakadt
istránggal ágaskodik, mellette a fölcsapódó kocsirúd. Mozgásuk egy pillanatra annyira felgyorsul,
hogy majdnem mozdulatlanul zuhannak le a pinceajtó elé. A szálkásra széttört kerekek szanaszét,
darabokban; a ló szétroncsolt fejjel, féloldalt. Ép hátsó lábát bágyadtan húzza előre a mellső
combtő alá, a meleg hajlatba. Akár egy elrontott csendélet. Kálmán bácsi a beroggyant bakon ül
és sír, fejéről leesett a kalap. „Basszátok meg” – mondja, és nem akar leszállni a bakról. A lóban
még van annyi élet, hogy apám érdemesnek tartja lehozni az egyik Scholberget, és ott előttünk
csúsztat bele töltényt. Közben megnézik, hogy a szénával bélelt saroglyában nem történt-e baja
a brácsának. De semmi, csak a húrok lazultak meg az erős ütődéstől. B. Zolnai Félix az
ecetfáknál dülöngél, gyufával nézi az egymást keresztező keréknyomokat; s valahogy szeretne
beletalálni valamilyen dallamba, de csak a szöveget tudja motyogni: A mezei kis
pacsiirta, mind a két szemét kisííírta… Poss Béla ingerülten pisszent rá az alsó
kertből: „Hallgass! Mit kell most harangozni!” „Hagyjatok magamra” – mondja Kálmán bácsi,
és még mindig nem száll le a bakról. A burás kertilámpa-fényben valószínűtlenül nagy és
tömbszerű a ló feldomborodó hasa. Apám bevallja, hogy nincs ereje elhúzni a ravaszt. Egy
disznó vagy bika az más, ott bele van kalkulálva az ilyesmi – „De most én legyek az isten?
Milyen alapon?” Kohut Ábris az én kezembe nyomja a Scholberget, és biztatóan beleszorít a
nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem
sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy
háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit
csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy
köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik
az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló
vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó
karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösen hozzátapad a
földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje
hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya
szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál rajzanak
tömegestül a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Észreveszem,
hogy ő is a bogarat nézi, hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a
szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban
egymást lássuk. „Ne tiltakozz – mondom. – Meg fogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a
szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj
el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat.
S látom, hogy pontosabban érti, mint én. Lassan engedem vissza a fejét a párnára; egyik ujja
élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba
tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig
fölengedve, porcelángombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér – ahová az ablakaink
néznek – akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhettem rá,
hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániakert; de azért mégis van
hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a
plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet.
Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az
ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjék, és otthon érezzem magamat. De
ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni és megigazítani a kemény
dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás
gyöngyházberakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez
legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele
néhány motozást. Kétszer is elveszítem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy
ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a
buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja
a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később
valamelyik mellékutcából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni,
helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli
az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni.
Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze
semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz.
Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy a szeplős arc lassan hátrabukjon a vállamra, és a
rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt
majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot;
Dramburg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a
lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom
megfogalmazni, hogy a szügytől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy
lehetséges szemrehányás – de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy
írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha
az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos, hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a
következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat
vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először
megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó
közepének. A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a
szerszámoskunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást
kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin
módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósan fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen,
hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet,
hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik,
továbbúszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya
is követi a példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni.
A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire
riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi a patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri
a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”,
és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget.
Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart
kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény dudorodást.
Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem
fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt
visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak
másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen
körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne,
hogy pontosan érti, mire gondolok. Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi
az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre
szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül
feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület”,
mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd
szobából hallgatja a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és
kimegy a konyhába. Simon; a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak.
Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes
kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce
magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból – becsinált levest? Vili néni megtörli
a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva,
a temetés után, Walter Karcsi is eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a
szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal,
ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd
lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy
bordóvörös szín az ikonon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is –
mondja –, éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnöm.
Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig
nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni
fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda
szerződöm egy burgonyabegyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi
szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő
Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig
kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a
baptista szeretetcsomag-elosztónál. Anita szebb, mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik
sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító
készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott
melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két
ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a
selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se
fiatalodtál!”, mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház
rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem,
akkor este határozom el századszor, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok.
A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogolykarám, a deszkafalon
cirill betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az
is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon
legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem
észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy
árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva
megjelenik a bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyas angyal rézkarcot, amit egy kifosztott
kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a
fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben,
kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre
jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jógaülést, és képtelen
vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak
a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”. A
pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező
hajtók is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél
bennszülött-ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős
kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros
csizmák. Mi akkor már újra a veranda szúnyoghálója mögé húzódunk, karnyújtásnyira a
mellvédnek támasztott puskáktól. „Hogy tudná most húzni szegény Kálmán!” – jegyzi meg B.
Zolnai Félix, s nem veszi észre, hogy körmére ég a gyufa. Poss Béla a petróleumlámpát csavarja
magasabbra, s ebben az emelt fényben hallgatjuk a borica táncot.
Elképzelt barátomnak másnap a következő tudósítást jegyzem le a kamraszobában: „Kedves G.
– néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat
bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska
posztóból maszk, disznósörte bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tollkorona díszíti. Kezükben
korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén,
hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal
ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta.
Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek,
a legények előbújnak, és meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a
gyengébbiket(!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a
mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni(!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az
áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg
a leölt kuka föléled(!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már.
Meggondolandó, hogy mindez a fölélesztéssel rokonszenvező elgondolást példázza-e jobban
(továbbélés, föltámadás stb.) vagy a nyúzást, ami megelőzi.” Figyelem Simon arcát, hogy tudna-e
válaszolni. A dáliabokrok mellett támaszkodik a botjára, arca félárnyékban. Slicce rosszul van
begombolva, buggyosan felpúposodik a fekete kord, ahol egy lyukat kihagyott. Kohut Ábris nagy
pohár színbort tölt cserébe a borica táncért; Simon óvatosan benyúl érte
a szúnyogháló alatt, kiissza, a poharat leborítva teszi vissza a párkányra. Mintha maga akarna
előre gondoskodni, hogy véletlenül se igyunk utána. Emil atya szerint ezt nevezhetnénk az
„önérzet önkéntes megadóztatásának”. Nem tudom. De valami baj lehet mégis ezzel az örökös
túlbiztosítással. Drahosch Ildikóéknál színezüst tokja van a
likőröspoharaknak, hogy el ne törjenek; Poss Öcsiéknél mintázott bronzlánc rögzíti a lábtörlőt
a küszöbhöz –s közben kiderül, hogy a hamis papírjaink is egészen jól beválnak; legalább a
stargardi igazoltatásig. Pedig már második hete tapossuk Pomerániát. A szecessziós magánvilla
kertjében délután újra kint sétál a két nyúlánk lány a tizennyolc fokos hidegben; nevetve
végigdörzsölik az arcukat hóval, utána szájon csókolják egymást, a nyelvüket összeérintgetik
közben. Az ég valószínűtlenül üres, és borotváltan kék, mint valami kísérleti szünet egy végleges
mozdulat előtt. Már késő délután lehet, mikor hangszórós páncélautókról kihirdetik a város
körkörös védelmét, a szigorított statáriumot. „Meghaltak a madarak” – mondja valaki a
levesosztó pincehelyiségben; de nem kap rá szóbeli választ, csak éles, figyelmeztető pillantást
az egyenruhás konyhafelügyelőtől. Attól kezdve nem is hallani mást, csak a tányérok, kanalak
csörömpölését. Mikor már harmadszor járjuk végig a stukkótörmelékes udvart, egyszerre Walter
Karcsi pillantása is olyan éles-szürke lesz, amilyennek még soha nem láttam. Valahol ott
akadunk el a témában, hogy mikor kellene meghalnunk, mikor lenne a legjobb, hogy ne rontsuk
el, amit lehet; vagy csak annyira, amennyire muszáj. Azóta hallgatunk. S most egyszerre rám
szúrja a pillantását. Mikor próbálom említeni, hogy a lezárt Hirosimában szőrös óriásvarangyok
szaporodtak el, izgatottan közbevág, hogy az Apokalipszis szörnyalakjai logikus következményei
egy olyan ártatlanságnak, ami teljesen tőlünk függ. És hogy érzi, ő is áldozata lesz az általános
őszinteségnek, amivel szemben egyikünk se próbált kellő eréllyel hazudni. „Most már csak az
a dolgunk, hadnagyom, hogy figyeljük magunkon a tüneteket, és még időben levonjuk a
következtetést.” Halakisné a konyhaablakban áll, és némán, széles mozdulatokkal integet, hogy
ne válaszoljak. Walter Karcsi közben ledobja magáról az inget, s mutatja, hogy nemcsak a hátán,
a hónaljától a csípőjéig is vastagabb a szőr, mint a mellén. „Valamennyien meg vagyunk jelölve,
barátom, mint a bélpoklosok hetedíziglen, ezt most már nem felejthetjük el. És ez nem tegnap
kezdődött, hanem sokkal korábban.” S újra magára ráncigálja az ingét, a hangját lehalkítja.
„Emlékszel… Drahosch Ildikón már akkor szaporodtak a kis fekete szőrök… még a bimbója
körül is kezdett mutatkozni, pedig az duplán kivételes.” Halakisné szerint Walter Karcsi öt
hónapja mondogat ilyesmiket, amit akkor sem értett, és most sem ért világosan. Mindenesetre
megvárja, míg egyedül maradunk a konyhában; Walter Karcsi csak a közeli Két Mókusba ugrott
át borért, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Sietve, kicsit dadogva beszél; s közben egy fekete
házinyulat is segítek megnyúzni, amit ebédre akar kirántani a tiszteletemre. A megkeményedett
sódarabokat olyan erővel dörzsöli egymáshoz, mintha megkötött gipszet akarna újraporítani.
Inkább korlátolt, mint értelmes; bár azért gyanú is marad bennem, hogy valami okból megjátssza
magát. Aztán váratlanul elpirul, s még a nyaka is vörös lesz. Azt mondja, hogy Walter Karcsi
újabban csak lábtól-fejtől hajlandó aludni vele, de úgy egyáltalán nem
nyúl hozzá, pedig azelőtt még napközben is sokszor. Mikor végzett pár stukkóval vagy angyallal,
utána mindig bement lemosakodni, és sose öltözködött fel rögtön. „Tudja, csak úgy járkált a
szobákban, mint egy gyerek, és akarta, hogy én is vele járkáljak, amíg csak rá nem jött az az erős
melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze,
az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.”
Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta…?” A pincéből fölhallatszik a tompa
nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova
mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül
is, ahol sose szokott… Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít
neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” – mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kék eres bőr, a
harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá,
hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban;
s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás
nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik,
összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy
válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két
Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon
hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a
következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még
alkonyatig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy
tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a
bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt
exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét
hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig
lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S
megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban,
patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a
vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógiülésben vagyok. A jegenyesor
fölött geometrikusan zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzóélességgel folytatódik a sötétség.
Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként
függetlenítik magukat. Aztán felállok, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az
állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy
feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem makacsolja meg magát, mint a tehén,
mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdösi a sorompónál;
Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit
igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a
keresztről levétel után. Miért? És ha Jézus is nő lett volna? Kapott volna ő is
ágyékkötőt. Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy
a paradicsom-pusztai nóniusztelepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka
meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más
nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam
egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor
benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és
árnyjátékmozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól
továbbhajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésére se
mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is
megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok
vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas
nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnal felé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget,
amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit
a kastély udvarán találtam, és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin,
hamisított zászlóaljstempli 1943-ból s valamilyen zoknilyukragasztó, ami bírja a mosást. A
szárnyas angyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a
kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek
szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor
Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is otthagyják a verandát. A szalmával bélelt
szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két
szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa. Ahogy kezd bemelegedni, akkora
zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a
trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faust-ból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a
trancsírozópadhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is
alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával? – kérdezi Poss Béla. – Most már azt is be lehet kaparni.” „Még
ne!” – mondja Szedlacsekné, és leteszi a vödröt, szétvetett lábbal a roncsolt komondor fölé hajol.
Feneke, mint a körbevágott tócsa, éles árnyékot vet a fűre. Apám újra megemlíti a tegnapi
rendellenes vadvonulást. „Még a verebek is… figyeltétek? Mintha valami lekötött zsákból!” „És
a telefondrótok?” – kérdezi Walter Karcsi nagybátyja. A lüktető zúgás hirtelen időváltozást
jelent. Néhány pillanatig csak a rovarok zsongása hallatszik, a lámpa kifullad, újra kell pumpálni.
Aztán ismét a drótok fejhangja a védtöltésről. Odahúzódunk a nádgúlás jégverem ajtajához; most
ott világít a lámpa. A kiáramló hidegtől gyors párafoltok homályosítják el, majd megint kitisztul.
A hajtók kerek dagasztóteknőben hordják be a feltrancsírozott húst, és becsúsztatják a törmelékes
jégre. Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom,
hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik,
belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.
Még három év, akkor leszek hetvenéves. Éjszaka csörömpölésre ébredek. Magamra
kapom a kopott lódent, melyet háziköntösnek használok, és kimegyek a konyhába. Apró
utócsörrenés figyelmeztet, hogy a kamrában van a bűnjel, az ok, az eredmény vagy tettes, végül
is mindegy, minek nevezem. Egy évek óta mosatlan uborkásüveg csúszott le a polcról, ahol a sok
rakatya üveg mellett alig maradt neki hely. Annyira szélre szorult, hogy bizonyára elveszítette
az egyensúlyát, mikor a huzat bevágott a nyitott ablakon. Feketére zsugorodott uborkát találok
a törmelék között, akkora, mint egy embrió. Soká kotorgatom az aszimmetrikus, idétlen
üvegdarabokat a kockaköves padlón, végül mégis ott hagyom az egészet, nem takarítom fel.
Annyira foltosak, mintha egy őskori lehelet párája evődött volna beléjük, s csak hunyorogva,
kelletlenül tükrözik a fényt. De hát így van, ez sem áll össze, csupán együtt van a kupac. Most
először érzek olyasmit, hogy egy sejtelem hatására az embernek le tud esni hirtelen a
hőmérséklete. Később nagy sétát teszek a keselyűsi úton, és csak hajnalban térek haza. Az
udvaron malomkőasztal, a halványodó hold még mindig akkora, mint egy reklámcélra kiakasztott
óriási bádogtányér. Zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Anyám azt állította, hogy
a régi előszobánkban sosem volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját.
Nem tudom. Tényleg nem tudom.
|