Szárnyas lovak

Tikos Rákhel mondta egyszer a hajnalra, hogy „megjöttek a szárnyas lovak” – de lehet, hogy az egész csak egy álom mérgezése, a Bálint híd csurgójánál már tegnap ott ült egy varjú. A felhőszakadás a Dunakanyarból söpört végig az eperfás országúton, és pontosan eltalálta a várost. A lezúduló víz beomlasztotta a szurdik bejáratát, s úgy eltorlaszolta, hogy borulás veszélye nélkül nem lehetett kihajtani rajta. Nekünk azonban pontos méreteink voltak, hogy milyen széles árkot kell ásni, ha a kádat is föl akarjuk rakni. Teleszkai többször is kimérte a távolságot, és két gálicos karót szúrt le. Fennhangon magyarázta, hogy mi lesz a teendő, a szekeret hogyan készítjük elő, s a fenékdeszkák alá, a zsámolyokra hogyan csúsztatunk gumi alátétet. Igyekezett minden lehetséges veszélyt számításba venni. Ha nem látunk, majd eligazítanak a karók – mondta markába fordított cigarettával. – A gálic télen se kopik le. Világít a havon. – S odaheveredett ő is a rámpasorompó mellé, sötétedett már, hallgattuk a konzervgyári szirénazúgást. Kezdődött ott is az örök második műszak.

Szüleinek a dombok túlsó oldalán negyven évig volt birtoka, s telente alig láttak embert a távol eső völgyben. Két ridegen tartott lovukat egyszer kint érte a havazás a dombtetőn, ott nyerítettek, s amire nem volt példa, a fiatal rudas a hóesésben rámászott a kancájukra. Aznap este paprika erével készítettek forralt bort, az ajtóra láncot akasztottak, s az apja nem rakta ki éjszakára a csapdákat. A hatóság később engedélyt adott, hogy szülei a kertjükbe temetkezzenek. A ház már beomlott, a két kereszt azonban megvan, benőtte az akác, csak a tető maradt ugyanolyan perzselt-kopár, a szél minden magot elfújt a nyeregről. A két almásderest mi is fönt hagytuk a présháznál, hosszú kötőféken, hogy használni tudják az esővizes hordót. A szekeret meg farral odahúztuk az ajtó elé. Ennek nem volt különösebb jelentősége, csak annyi, hogy ha végeztünk a kubikolással, ne kelljen ezzel is időt vesztegetni. A szurdikból meredek rámpa vezetett a házig, ahol akkora hely volt a diófa körül, amekkora egy szekér lovastul. Ha tetszett, ha nem, ott kellett mindenkinek elférni, aki ott volt. A hordókban második hete dolgozott a bor, és még mindig magasra kellett akasztani a gyertyát, hogy a pincelég el ne nyomja a lángot. Teleszkai présházában mindennek megvolt a rendje. A kármentőben a tarka bab, a vakablakban az akonaverő kalapács, mustfokoló, néhány drótszálra öntött kénrúd, egy szögön patkókarikába húzott rafiaköteg, mint a szálára fésült lófarok. A meleg nyirkosságban órák múlva se porlott szét a seprűbarázda a földes padlón. Most gondosan újra fölsepert a kád körül, és eltüntette a régi nyomokat. – Egy ilyen vihar megbolondítja a füveket! – mondta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és beleszagolt a levegőbe. – Még a kulcslyukon is kifúj a szüretszag! – Ez délután háromkor történt. A hegyen át jöttünk, nagy kerülővel, s még nem sejtettük, hogy az omlást nekünk kell eltakarítani. Oda csak négy óra felé vonultunk le; addig azonban Teleszkai alig szólalt meg. Úgy fedezte fel a halálesetet, hogy a csömögedöngölő hiányzott a kád tetejére fektetett deszkáról. Amikor odament, feleségét, Rákhelt találta a kád aljára szórt szalmán Töttős Estvánnal, már mindkettőjüket mozdulatlanul, ahogy szeretkezés közben a pincelég megfojtotta őket. Erős állathanghorkantás jött ki a torkán, közben belekapaszkodott a nadrágövembe, és csavarni kezdte a csatját. – Most eljössz innen! – kiáltottam rá, és lefogtam a karját, amihez már a koromnál fogva se lett volna jogom, de olyan erővel lökött el, hogy nekivágódtam a présvasnak, és véresre vertem a homlokomat.

Amikor este odaheveredett mellém a fűbe, megpróbáltam elképzelni az éjszakát, amit bizonyára együtt fogunk tölteni, bár még nem volt fogalmunk, hogyan. – Szóval, akkor ásunk tovább? – kérdeztem. – Nem kockáztathatjuk a borulást – rázta meg a fejét. – Az volna a legnagyobb szégyen, ami érhetne bennünket. Ha megdőlne a szekér. De ez nem történhet meg. Úgy kell maradni mindennek, ahogy a gyertyafényben hagytuk. Egy szálkányit se mozdulhat semmi! Aztán úgyis megállnak a vizek. – Kis, pontatlan mozdulatot tett, de a szeme ugyanakkor merev lett, és egy fekete kupacra szegeződött rá, a saját idegen nadrágjára: éppen egy vakond kezdett túrni mellette, mint egy ősi szerkezet. Gatyája nedvesen tapadt a combjára, s mintha egyáltalán nem érzékelte volna, hogy a párás slicchasítékon ki-be járnak a legyek. – Nem tudhatja az ember, hogy mit tesz egy kis kopácsolás – mondta, s hirtelen felém fordult. – A barackmag-kopácsolás! Csak belebotlasz, ahogy a gyerek a küszöbön ül, és képes napestig törögetni azokat a magokat. – És ha mégis a Bati-kereszt felé mennénk, amerre jöttünk? – Visszafelé nem mehetünk ugyanazon az úton. Ennyivel tartozunk magunknak. – Miért nem? Te vagy babonás, vagy a lovak? – Nem jól kérdezel – mormogta, s a talpát belenyomta a puha túrásba. – A föld alatt sincs békesség. Te meg, látszik, nem tudod, mi az ünnep! – Pedig szerintem itt már föl tudna kapaszkodni a két ló. Csak arra kell vigyázni, hogy ők is meg ne tiporják egymást. – Teleszkai fölállt. – Attól te ne félj! Én már belekalkuláltam a lovakat.

Elképesztő volt a kitartás, ahogy a kubikolásba belevetette magát. A földmunka, amit elvégeztünk, négy embernek is sok lett volna ilyen rövid idő alatt. A négyből azonban csak ketten lehettünk jelen. Amikor az első pihenőt tartottuk, négy akácgallyat szakított le, és az egyiken még volt néhány kései virág. – Ezt Rákhel kaphatná fizetségül! – nevetett föl, s mikor már az ökrendezésig kinevette magát, a gallyakról markába húzta a leveleket, és azzal vonult félre a bokrok mögé, hogy elvégezze a dolgát. Tiszta, kisimult, majdnem papos volt az arca, amikor újra előlépett. – Mit csináltál a homlokoddal? – kérdezte gyóntató hangon, s az ujjával odanyúlt a sebemhez, mintha rég nem találkoztunk volna. Néhány megoldás jutott akkor eszembe, hogy a mi helyzetünkben mit lehetne tenni, józan és kétségbeesett megoldás, amilyenre egy tanú akaratlanul is gondol; csupán azt lett volna képtelenség kitalálni, hogy őneki mi a szándéka a káddal. Mikor már ötödször és tizedszer beszéltük meg, hogy milyen módszerrel lehetne elkerülni a túlságos rázkódást, rájöttem, hogy legszívesebben lekötözné vagy átlátszó viasszal öntené le a két halottat. Másképp hogyan gondolta elérni, hogy a két test centire se távolodjék el vagy közeledjék egymáshoz, és pontosan úgy maradjanak, ahogy rájuk akadtunk? Később bebizonyította, hogy megvolt a részletesen kidolgozott terve.

Kubikolás közben néha dúdolt is, egyszer azt, hogy Szerelemszín, piros virág, fújja a szél; máskor meg közönséges söntésnótákat. S mindig igazított egy keveset a két karón. A szemközti domboldalon a Remete-kápolna bádogtornya piros lett, s hamarosan onnét is felhallatszott a harangszó. A kápolna harangját a pap maga húzta. Ő volt az, aki az elmúlt karácsonykor megintette Rákhelt, amikor úgy vitte a fején a fenyőfát, ahogy az asszonyok a piaci kosarat szokták. A konzervgyárból jövet Töttős Estván egy zacskó friss barackmagot akasztott a kerítésre, amit a gyerek reggel talált meg. – Rákhel ma reggel Sárszentivánra utazott. Te tudtad ezt? – kérdezte a földhányás tetején, ahol éppen dolgoztunk. Lassan visszacsúsztam az árokba, hogy időt nyerjek. – Jön délután is visszafelé vonat – és folytatni akartam az ásást, de hirtelen rálépett a vállamra, és odanyomott az árok falához. – Ha ilyeneket akarsz válaszolni, jobb, ha elmész innen! – s az ásójával felém szúrt. A legyek úgy ellepték, mintha tényleg egy lóval tévesztenék össze. Később elcsöndesedve leült. – Van neked fogalmad, hogy mik jutnak az ember eszébe ilyenkor? Régi dolgok… Kiszedik a májadat, te meg nézed, ahogy belevágja valami madár a csőrét… – Az apja még igazi mesélő volt; ha meghívták, három menyegzőt is végigmesélt, és nem vették észre, hogy múlik az idő. Azt hittem, Teleszkai is képes lesz folytatni, és megnyugszik tőle, de mintha egyszerre elveszítette volna a fonalat, belemarkolt a frissen kiásott iszapba.

A kád oldalán krétajelzések mutatták, hogy szüretkor hány sajtár mustot hordott le a pincébe. Most hosszabb ideig ezeket a strigulákat nézte, aztán a saját kezét, amelyikkel a kád széléhez hozzáért. A pincelég már kezdett enyhülni a huzattól. Egy idő múlva úgy találtam, hogy nagyobb a világosság bent, mint amire szükségünk lehet, s be akartam hajtani a külső ablaktáblát; de mire kiértem, már megelőzött, és közvetlenül az üveg mögül figyelte, hogy mit csinálok. Szó nélkül visszamentem a présházba, és leültem az egyik sajtárra. A bogarak lüktetve hullámoztak az ajtó előtt, de még véletlenül se sodródtak beljebb. Teleszkai először az ingét dobta le, majd ugyanolyan természetességgel a nadrágját, az alsónadrágját is, s csak utána próbált középutat keresni meztelenség és felöltözöttség között. Bizonytalanul összefonta a mellén a karját, ettől azonban még meztelenebb lett, a heréi feltűnően följebb húzódtak, és a két farhúson feszesebbre mélyült a horpadás. De még most sem annyira zavar látszott rajta, mint inkább meglepődés, hogy a döngölő kivételével mindent a régi helyen talál. Egy hajdani lepkefogó rámájára (tréfából?) a Providencia biztosítótársaság pléhcímkéjét szögelték rá, bár azt, hogy az idegen szó „gondviselést” jelent, kevesen tudhatták a felső soron. Később odalépett a téglával föltámasztott bárdolóasztalhoz, és fölemelt meg ugyanoda visszarakott különböző vasakat. Egyedül a rafiaköteget akasztotta át egy másik szögre, mikor a két ló fölnyerített. És engem is akkor szólított meg először a megérkezésünk óta. – A víznek ereje van, tudod? – s ahogy guggolva felém hajolt, olyan lobogás jelent meg a szemében, amire ő se lehetett felkészülve. – Mi most elvégzünk itt egy munkát, amiért a szomszédok is hálásak lehetnek. Szerintem időre elkészülünk vele, de áldomás az nem lesz, a mai nappal nem nyúlhatunk hozzá a borhoz. Az szentség! – Este pedig már határozottan arról beszélt, hogy legjobb volna a Dunához kivinni a kádat. – Érted? A Dunánál lesz az itatás! – mondta boldogan és gyűlölettel, s attól kezdve még erősebb iramot diktált, és egyre többet énekelt. Most azonban még hátravolt, hogy mindent az emlékezetébe véssen. Újra a kád szélére könyökölt, és nem vette le a szemét a két halottról. Tulajdonképpen ez tartott el majdnem egy óra hosszat. A módszer, amivel a két testet rögzíteni lehet, nyilván nem volt még világos előtte, de a felismerés, hogy nincs más lehetőség, ebben az első egy órában dőlt el. S amikor tíz óra felé visszaindultunk a présházba, már nem kellett rögtönöznie.

A kád aljára szórt szalmát a padlásról rángatták le, még ott voltak a nyomok. A szűk helyen a lábuk csak úgy fért el, hogy begörbítve egymáséba fonták; a Rákhelé alul. A hasig nyitott ingrésre Töttős Estván arccal feküdt rá, s egy fogával leszakított gyöngyház gomb, a tompa fényű felével, odatapadt a nyáltól a két mell közé. – Nincs ott az ujján a kék gyűrű! – lepődött meg Teleszkai, és megtörölte a száját. A ruhájuk csak annyira volt nyitott, hogy fel is voltak öltözve meg nem is, az ágyékukat erősen egymáshoz nyomták, s ezen a hirtelen kábulat se változtatott. A merevedés, mint a kivégzetteknél, még valamennyire megvolt Töttős Estvánnál; csak Rákhel combján kezdett pattogzani a szivárványos hártya. – Ezt nem fogom elfelejteni – mormogta, s aprókat bólintott. A tervet azonban sokkal nehezebb volt végrehajtani este, mint ahogy most elvégezhettük volna. Két gyertya volt csak, és azokat kellett úgy elhelyezni, hogy hozzáfoghassunk az aprólékos munkához. Teleszkai még otthon tanulta a szalmából varkocsfonást; a téli csapdákat ilyen fonadékkal vették körül, hogy az állat kuckót sejtsen mögötte. Az apja még erős fagyban is rést nyitott, hogy meghallja a hangjukat, és mindig hagyott annyi időt, hogy az állat egymaga fejezze be a szenvedést. – Én nem tudtam, hogy ennyi jót is lehet ilyenkor érezni! – mondta csodálkozva; később meg elérzékenyedve a nyakamra kulcsolta a kezét. – Figyelj rám… Neked ide kellett jönni, hogy sikerüljön… hogy mondani lehessen majd. Egyedül talán ki is miskároltam volna őket, de most én tartozom. Mi élünk! – kiáltotta, s egy pillanatra kifülelt az ajtón. A bogárzúgásban nem volt egy másodpercnyi szünet sem. – Majd meglátod! Szép lesz… Az a baj csak, hogy az ember már nem emlékszik elég jól – s néhány gyors mozdulattal tömör fonatot csavart, és elkötötte a végét. – Az apám még fél kézzel csinálta a térde között. Egy csapda vitte el neki a másikat. De nem gondolod, hogy ennyi elég lesz már? – és nyújtózkodva felállt. Nem mászott bele a kádba, ahogy tartottam tőle, hanem egy gereblyevéggel tömködte a szalmát a résekbe, amit a két test nem töltött ki. Végül legfelülre, a kád körívét követve, a hosszú fonat került, mint egy abroncs. – Ez most jászol meg koszorú is – mondta elégedetten, és kiment, hogy szénát dobjon a lovaknak. Csodálkozott, hogy a két állatot alig bántják a bogarak; inkább csak körülöttük felhőztek.

– Te hiszed, hogy lehetne szárnyuk? – kérdezte, amikor visszajött, és felült a bárdolóasztalra. – Mi az istent akarsz még? – néztem rá. – Nem elég, ami van? – Éreztem a köhintésén, hogy elmosolyodik. – Ha nem kellene indulnunk, megfigyelhetném, hogy mikor kezdek így pucéran fázni – mondta, s az erős szívástól fölparázslott a cigarettája. Teleszkaival nem voltunk közvetlen szomszédok, de a verandáról az ő lábas góréjukra láttam, s lehetetlen volt nem arra gondolni most, hogy ez a jövőben is így lesz. Reggel kimegy a kúthoz, és este is meghúzza a vizet. A sarokból foszlott kötélvéget emelt föl, és maga után húzva kiment a holdfénybe. – De erről a papnak egy szót se! – fordult vissza. – Ebbe nem ütheti bele az orrát! – s ahogy körbejárta a szekeret, lába belegabalyodott a kötélbe. Végigtapogatta magát, és megszagolta a kezét. – Te fiú… nem kellene lemosakodni, mielőtt hozzányúlunk? – és odament az esővizes hordóhoz. Biztos nem vette észre, de nekem feltűnt, hogy ugyanazzal a mozdulattal könyökölt rá, mint a kád szélére. Először a karját és a fejét nyomta bele, és értelmetlenül hosszú ideig így maradt, anélkül hogy egyetlen bugyborék feljött volna; aztán fölegyenesedett, erőszakosan csapkodni kezdte magára a vizet, és törülközés helyett a ló hasához dörgölte a hátát. – Szóval, te megdöntöd a kádat annyira, hogy a két deszkavéget alája tudjam nyomni – magyarázta. – A két deszkát lekenjük zsírral. Mind a négy kereket megkötjük lánccal. Amíg itt az erős lejtőn leérünk, az ülés felől berakunk éket a kád alá, hogy vízszintben maradjon. Amúgy később pedig kiszedjük az éket. Marad a vastag szalma, az a legpuhább merevítés. És csak maradjon így az idő! Nem felhősödött el. Jó ez a holdfény. Így egészen más holdfényben. – És a kötél? – kérdeztem. Még amikor elvonult a bokrok mögé, akkor határoztam el, hogy nem csinálom vele végig az éjszakát, otthagyom, az ilyesmire nem lehet kényszeríteni az embert; és még mindig nem döntöttem végleg. A kötél szóra mindenesetre úgy ütődött meg, mintha durván odadobtam volna eléje valami tárgyat. Szemrehányón nézett a szemembe, de ezúttal teljesen tanácstalanul. Aztán megfordult, s mintha parancsszóra vésné a betűket, csikorgó krétavonásokkal odaírta a dátumot az ablaktáblára. Zavaromban szorosan odaálltam melléje. – Ne haragudj, de én nem tudok helyetted gondolkodni… Egyszerűen nem tudok. Én ezt nem csinálnám. Értsél meg! – Bólintott. – Értem én, csak most nem rólam van szó, hanem róluk. Rákhel alkalmat adott nekem, és ezt nem lehet megismételni. – S közben vigyázott, hogy az arca árnyékban maradjon; én meg nem mertem megmozdulni. Éjfélre fönt volt a kád a szalmával bélelt szekéren. Szó szerint centiről centire toltuk fel a két deszkán, és minden rövidebb szakasz után hallgatóztunk, hogy nincs-e koppanás. De még a gyöngyházgomb se mozdult el. És még kötéllel is biztosítottuk, amit lehetett. A lejtőn én kapaszkodtam rá a kocsirúdra, hogy a lovak ne tudják fölrántani; a földhányás tetején pedig csakugyan világított a két karó. Amikor visszaültem melléje, azt mondta, elfelejtette bezárni a présházajtót, de most már jobb is, hogy így történt. – Próbálnál csak egy erdőt vagy egy folyót kulccsal bezárni! – tette hozzá.

A Remete téren a kápolna felé kanyarodott el, s hosszabb ideig nem adott magyarázatot, hogy miért. – Fölmegyünk a paphoz – mondta később röviden. – Azt akarom, hogy előbb ő lássa. – Azt hittem, hogy ebbe nem ütheti bele az orrát – lepődtem meg. – Persze! Csak ugye, itt a kápolnánál volt meg az esküvő annak idején, és szüretkor is ott ült a diófa alatt. Szerintem most már mondhatna valamit, amire akkor nem gondolt – s a zablájánál fogva odavezette a rudast a szerpentin úthoz. Igazában utólag sem értem, hogy mi szüksége volt erre a kitérőre, hiszen amire készült, abban egy pap úgyis csak megzavarhatta. A látogatás után pedig éppen ő kezdett faggatni, hogy mért mentünk oda. – Én akartam? Tényleg én akartam? A fene egye meg! Csak vesztegettük a drága időt! Pedig még jön egy késő éjszakai is Sárszentivánról… Tudod, amelyik Csibráknál szokott vizet venni. Ezek az öreg mozdonyok! Piros kerekűek! Egyszer a gyerektől volt ilyen rendelés karácsonyra. Szép kívánság, mi? – és két ujjal megszorította a könyökömet. – Csak ül ott a küszöbön, és mindenfélére gondol! – S ahogy a gyeplő megrándult a kezében, mindjárt hátra is intett. – Eredj, nézd meg őket. Aztán gyere, üljél vissza. – Angalit Mészáros Osvalt plébános pár éve nagyobb összeget örökölt, s ebből a pénzből önként rendbe hozatta a stációkat. Teleszkainak annyi köze volt ezekhez a munkákhoz, hogy néhány ingyenfuvart ő is felajánlott. A pap hosszú hálóingben nyitott ajtót, széles pamutövvel a derekán, s csak a többszöri figyelmeztetésre lépett vissza, hogy magához vegyen egy kis, barna keresztet. Biztonság kedvéért zseblámpát is hozott magával. – Megbomoltál? Mi az ég szerelme történt? – A víz beomlasztotta a szurdikot… kicsit sokáig tartott a kubikolás – mondta Teleszkai. – De tessék ide fellépni, innét majd tetszik látni. – A szekérről?! Nincs eszetek… És nem is ittál? Azt mondod? Tudhatnád, hogy a rendőrség mindent figyel. A tegnapi viharban persze nem jött senki ide, amikor leszakadt a villámhárító… – Teleszkai összekulcsolt kézzel állt, egy pillanatra lehunyta a szemét. – Tegnap még nem volt lehetséges, hogy jöjjünk. Ma délutánig kellett várni. – A plébános közben a kád fölé hajolt, és hirtelen elnémult. A keresztet odahúzta a szája elé. – Az Isten megver, te! Ez nem igaz… De hogy jutott eszedbe, hogy így…? Legalább pokrócot teríthettél volna! – Hiszent azért jöttünk… Hogy ha mondana nekik valamit, ami eszébe jut… Megköszönném a plébános úrnak. – A pap sietve lemászott a szekérről, Teleszkai meg azonnal utána ugrott. Közelről nézték egymást. – Be kell jelentened őket, fiam. Megvan annak a módja. És a ruhájukat! Tudod te, hogy mi az, amit csinálsz? – Hiszen azért kérem, hogy hallgasson rám – mondta Teleszkai halkan. – Másképp csak az oltár elé buríthatom őket. – A kápolnakert fáin még ott lógtak a búcsúsok virágcsokrai, s a két ló azokat harapdálta. A plébános először a Miatyánkot mondta el, aztán különböző imádságokba kezdett bele – Te bűnt gyűlölő Isten… A halál postái megérkeztek… Elbomlott a földi házam hajléka… Vess závárt az indulataidra… – de befejezni egyiket se tudta. És végig ott kellett térdelnie a bakon.

A konzervgyárnál, ahol másfél hete a helyettes miniszter egy új üzemegységet avatott fel, még nem bontották le a felvirágozott díszkaput. Teleszkai nem tett rá megjegyzést, csak újra megfogta két ujjal a könyökömet. – Na, milyenek? Megnézted őket? – Az előbb még sikerült eleresztenem a fülem mellett a kérdését, de most már nem térhettem ki. A két test nagyjában ugyanúgy feküdt, csak mintha Rákhel bimbója húzódott volna beljebb, és a karjuk hajlása lett más. De azért változatlanul olyanok voltak, mint két virágvasárnapi kicebábu; csupán azt nem tudtam eldönteni, hogy mindezt hogyan közöljem vele. Mondjam azt, hogy szálkányit se mozdultak el? Lehet azonban, hogy nem is érdekelte a válaszom, s csak azt akarta, hogy valaki idegen nézze őket, ő meg pontosan tudja, hogy mi az, amit a háta mögött néznek. – Figyelj rám… – mondta mesélős hangon. – Te ismerted Rákhelt. Ez az asszony volt nekem ötödik éve minden. Az ember öt évig nem érez mást, csak ugyanazt a húst… meg a szemében azokat a… A kezed odaszokik, elalszol benne, otthon vagy nála… Ha választani lehetne, hogy ki támadjon fel, azt hiszed, hogy Jézus? Még a vérét is akarnád, mert az övé… Pedig az egészet megeszi a tűz. – Aztán újra magába süppedt. A paradicsompusztai elágazásnál odabökött a síkság egyetlen ívlámpája felé. – Szerinted dolgoznak még az égetőknél? Ezek is a jövő hétre ígértek két fuvar olcsó téglát – és vigyázva ráhajtott a salakos bekötőútra. – Csak nem most akarod megbeszélni velük?! – kérdeztem. – Dehogy! Nem szállunk le, csak átvágunk Borrév felé. Régen a kisvasút is onnét indult a Dunára, arrafelé nem annyira vizes az ártér. – A bekötőút a telep szétszórt épületei között kanyargott. Először a szárítóbarakkok közé hajtottunk be, és szétugrasztottunk néhány kutyát. Meg se vakkantak. A kemencéknél erős fény szivárgott ki, és megvilágított egy tűzfalat. Itt már nemcsak a kocsizörgés, hanem a két lófej árnyéka is felhívhatta volna ránk a figyelmet, ahogy egyre magasabbra nyomult a falon. De semmi mozgást nem vettünk észre. Teleszkait meglepte, hogy ennyire kihalt minden. – Mit akarnak ezek? Még ügyeletet se tartanak? Máskor legalább a fűtő ide szokott köszönni! – Szombat van, biztos elmentek pálinkázni – mondtam. Gyanakodva nézett rám, hogy csakugyan így gondolom-e, aztán fölnevetett. – Egy kis víkendre, mi? A rendőrség meg mindent figyel! – S szándékosan úgy hajtott tovább, hogy amennyire lehet, ne kerüljünk közel a kemencenyílásokhoz. Valamennyi üzemelt, és mindegyiknek megvolt a maga külön fényudvara. Ahogy az egyik fényudvarból átdöcögtünk a másikba, a lovak szőre mindig felfénylett; Teleszkai meg erővel azon igyekezett, hogy megpróbálja elfoglalni magát. Cigarettát sodort, a gyeplőszáron szétbontotta a hurkot, s csak mikor az utolsó épületet is magunk mögött hagytuk, akkor lett újra feltűnő, hogy nincs semmi tennivalónk, csak ülni meg várni.

Bent az ártéri erdőben Teleszkai váratlanul kigombolta a nadrágját, és vigyázva nyomogatni kezdte a heréit. – Azt hiszem, meghúztam kicsit őket az utolsó emelésnél… Egész a tövemig fájnak. De hát muszáj volt, nem? Másképp sose végeztünk volna. – S mire fölocsúdtam, már hátracsúszott az ülésen, és négykézláb körbetapogatta a kádat. – Mit csinálsz? Hallottál valamit? – csúszott ki a számon, és én is odamásztam melléje. – Benne hagytuk az akonát! – mormogta. – Ezt nem csináltuk jól. Ki kellett volna ütni – s egyszerre olyan kétségbeesett lett, mintha minden találékonyságát elveszítette volna. Végül én adtam a kezébe egy követ, s azzal addig ütögette a dugót, amíg ki nem lazult. A lyukból a markába esett a tömítésnek föltekert, mustszagú kukoricaháncs. Úgy nézte, mint valami fertőzött kötést, aztán összemarkolta és eldobta. – Szegény pap! Az se tudja, hogy mire lehetne emlékezni! – és újra a gyeplő mellé ült. A pocsolyákból gyökeres rönkök álltak ki, az abroncsra tapadt sárvánkoson simán gördültek a kerekek. Az erdei holdfényben majdnem maszkszerű volt az arca; s már nem is számítottam rá, hogy hajnal előtt ágyba kerülök. – Figyelj rám… – mondta, és a térdemre tette a kezét. – Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. Nekem csak az a fontos, hogy megcsináltuk, amit lehet. A kubikolást, a díszítést, a bölcsőt… Most majd mindig így lehet látni őket. Ugye, itt vannak ezek a fák is, lent meg minden rohad. Szegénykém meg azt hitte, hogy lehet másképp is! Mint öt éve! De szerintem neki már akkor kezdhetett rohadni, csak a haja lobogott fönt. Ha megszámolod, talán egy tiszta szó se marad, csak hazugság. És mégis abból lett a boldogság, ami volt. Most ebből a bölcsőből engedjem ki őket? Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. – Észrevettem, hogy rá akar ütni a rudasra, de még időben kivettem a kezéből az ostort. – Nyugodjál… most már csak két kilométer a vízig. Tovább úgyse lehet menni, itt már nincs komp. – Az a jó – mosolyodott el. – Arra úgyse lesz szükség. – Titokzatoskodása inkább gyermekesnek hatott, mint eszelősnek. S időnként gyanakodtam is, hogy nemcsak színjáték-e, amit csinál, hogy ne azt kényszerüljön tenni, amit esetleg a legszívesebben tenne: még egyszer magához húzni Rákhelt. Egy biztos: számunkra ismeretlen módon szenvedett, s mintha csakugyan dolgozott volna benne valami elfelejtett, ősi szerkezet.

Több mint félórát töltöttünk a Duna-parton, a régi révállomás mellett. Az épület bedőlt már. A csalánosból kupacokban fehérlett ki az odaszórt mész, a betontörmelék, az iszappal feltöltődött vashordókból fűzbokrok nőttek ki. A hullámtörőnél karvastagságú drótkötélgubanc magasodott, uszadékfák meredtek föl, tele szakállfonatos szeméttel, közöttük nejlon tejeszacskó, rongy, néhány horpadt lábas, egy laposra száradt macska. Az irodahelyiségben, a fölhasított szalmazsák fölött révmenetrend, képes lottóplakát lógott. Egy pástétomos konzerv színültig volt csikkel. Teleszkai egyetlen szót sem szólt, mindent megnézett és megfogott, s amit lehetett, föl is emelt, és alája nézett; végül csípőre tett kézzel megállt a vízzel szemben. Én mögötte támaszkodtam egy vashordónak, kicsit oldalt; hátrébb a fák alatt a szekér nyikordult, mikor a lovak belekaptak a fűbe. A szemközti parton reflektor világított meg egy hatalmas kavicspiramist, de maga a darus munkagép sötét tömegként jóval messzebb hajolt rá a vízre, mintha odazuhant volna. Mégis, a hosszú és makacs felkészülés után egy pillanatig elképzelhetőnek látszott, hogy Teleszkai fennhangon utasításokat ad, hogy mit készítsek elő, mit csináljak, a lovakat hová vezessem. Az arca azonban egészen mást árult el, amikor megfordult. Mintha kicserélték volna. Talán most roppant össze visszavonhatatlanul, és most mondott le arról, amiről végül is soha nem mondott közelebbit. S ingerült szégyenkezéssel kerülte a pillantásomat, mintha terhére volnék. – Maradsz? – kérdeztem. – Hazamehetek gyalog is, ha egyedül akarod… – Itt senki nem maradhat közülünk! – mordult fel. Aztán csendesebben: – Kibolondítottalak ide. Az a rohadt sok szar, amit beleengednek a vízbe! – És sietve felült a bakra. – Gyere, még világos előtt otthon leszel. Én is. – Hazafelé már nem ügyelt annyira a döccenésekre, és cigarettára se gyújtott rá. És szólni is alig szólt, csak a legszükségesebbet. Már volt valamennyi forgalom, mikor a városon végigmentünk; a plébános éppen harangozott, amikor a Kápolna téren elkanyarodtunk a szurdik felé; s a présházajtót csakugyan nyitva felejtettük. Megint odaálltunk farral az ajtóhoz, és féloldalt döntve, lezöttyentettük a kádat a földre. Mind a ketten úgy tettünk, mintha a tompa huppanást nem hallottuk volna. És centire az eredeti helyére állítottuk vissza. Utána egy percet sem időztünk tovább bent. Teleszkai gondosan bezárta az ajtót, az ablaktáblát is behajtotta; s csak akkor kérdezte meg, hogy vigyen-e haza a felső sorra, vagy gyalog akarok hazamenni.

 

1977

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]