Sutting ezredes tündöklése

Crescence-nak

 

A múlt század egyik forradalmi változásokkal teljes nyárutóján érkezett Sutting ezredes Szegzárdra. Ennek nem maradt írásos nyoma, csak annyi, hogy Töttős Ármin lómészáros unokája följegyezte a dátumot a családi Biblia hátulsó lapjára: augusztus 12. Az öröknaptár útmutatása szerint ez hétfői napra esett. Az ezredes Bogyiszlón töltötte a vasárnapot, marhagulyást evett a Kolomphoz címzett fogadóban, és az asztal mellől, az udvaron ácsorgó gyerekek szórakoztatására, pisztolyával lelőtt egy karóra akasztott rozsdáskék fazekat. A fazék szokatlanul tompán csattant, ami a lövés mesteri pontosságát jelezte; úgy találta el, hogy a lágy ólomgolyó szétlapult szögfejként oda is forrasztotta mindjárt a bogos karóhoz. Ezek apróságok. Gyermekkorában egy harkályt forrasztott így oda a fatörzshöz. A gyermekkor elmúlt. Mégis, egy kellemesen elköltött ebéd vagy vacsora után, mikor a merengésnek semmi nem állja útját, kockázat nélkül lehetett képzelegni arról, hogy az elegáns piros-fekete-fehérbe öltözött áldozat (lakáj vagy báli megbízott?) bajtársias hűséggel azóta is ott kapaszkodik a mohos kéregbe. Úgy tapasztalta, hogy egy idő múlva a vér is bekereteződik, mint az üveg alá tett zöld posztócskán a titokzatosan hajdani tölgyfalevelek. Sőt az ellenfél is ott ül az asztalnál, a leveséhez nem nyúl hozzá, mégsem hűl ki, és halottak a pincérek. Az ezredes sárga mellényt hordott a zubbonya alatt, egy Lemberg környéki parasztfölkelés idején kapta ajándékba Privorszky Crescence nemes úrhölgytől. A mellény zsebébe finom mívű gyűrű volt belevarrva, mint örökös tartozék. A gyűrű története olyan kerek, mint a telihold. Crescence-szal és három kislányával a romtemplomhoz kocsiztak ki egy esősnek induló, mégis ragyogó napsütéses délelőttön. A mező virított, a dombok buján domborodtak, és a futó záporsuhintások – noha alig volt felhő – csillogó harántvonalakat húztak köréjük, mint a japán tusrajzokon. A fölkelést akkor már leverték. A megszálló osztrák csapatok és a lelkes orosz önkéntesek még a szokottnál is kegyetlenebbül hajtották végre a megtorlást a gyűlölt polákok ellen, miután kiderült, hogy a parasztok nemcsak a mindennapos nyomorúság miatt ragadtak fegyvert, hanem nemzeti fölkelésről volt szó. Az ezredes, életében először, kivonta magát az öldöklésből, és ezt össze tudta egyeztetni az esküjével. Ahogy múltak az évek, ez egyre többször fordult elő. Sorsdöntő vérengzések mellett lovagolt el, mint akit nagyobb izgalomba hoz egy virágvasárnapi keresztelő. Ez megzavarta a mendemondák ügynökeit. A homály nőtt, minél egyszerűbb lett a világosság. Európa kevés ütközetet, csetepatét ismert, ahol az ezredes fel ne bukkant volna valamilyen minőségében. Küldetés, megbízatás, titkos futárposta – a suttogó képzelet szerét ejti, hogy a valóságot szegényebbé tegye. Milánóban egy agg Comtesse cirádás erkélyéről nézte végig az utcába szorult kötelékek gyalázatos hősiességét. A katonák közül alig akadt valaki, aki megelégedett volna a jól irányzott lövés hörgő eredményével, utánaküldte a következő golyót is, s ezzel még egy utolsó rándulást, csodálkozó arckifejezést lehetett kicsikarni, hogy az is a zöld posztócskára kerülhessen. A szuronyokkal ugyanazt művelték, akár a nagyétkű habzsolók, akik ötször is belekavarnak a levesbe, hogy több sűrűje jusson nekik. A Comtesse Bresciába akart menekülni az éj leple alatt, s csak az ezredes tanácsára tett le erről a szándékáról, meglehetősen nehéz szívvel. A bresciai vérengzések azonban hamarosan igazolták, hogy a tanács nem volt légből kapott. Brüsszelben, Van der Noot ügyvéd és hazafi főhadiszállásán már-már árulásnak minősíthető anekdotákat mesélt el a császári helyőrség konyhaszemélyzetének lunátikus álmairól, melyekkel kondérkavargatás közben szórakoztatták egymást. Mások viszont, akik a kevésbé regényes igazsággal rokonszenveznek, abban nyugodtak meg, hogy az ezredes csupán ártalmatlan különc, akire túlságosan erős benyomást tett egy ifjúkori szánút a keselyűsi ártéren, ahol farkasok szegődtek a nyomába, s csak úgy tudta távol tartani őket, hogy égő szalmanyalábokat hajított a szán mögé, s mikor fogytán volt a szalma, magát a szánkót gyújtotta fel. E szerint a változat szerint órákig volt alkalma szemügyre venni a várakozó farkasok szemét, pillantásuk színeváltását az éjszakai máglyafényben és hallgatni a fegyelmezett lihegésüket. Ismét más volt a Kamarilla feltételezése. Többen úgy vélekedtek az illetékes ügyosztályon, hogy csak azért maradt meg a császári-királyi hadsereg kötelékében, hogy egy adott pillanatban rangjának és összeköttetéseinek teljes súlyával állhasson a forradalom rendelkezésére. Valószínű, hogy ez is közel esett az igazsághoz, csupán meggyőző bizonyíték nem volt rá.

Az ezredes egyenruháját a fölkeléssel rokonszenvező Crescence rejtette el a kastély padlásán, és ellátta civil öltönnyel. Az idegen, akit ezekben a hetekben a környéken láthattak, a fasorokban és a tavaknál, már nem viselt szakállt, vörös álhaja volt, és vörhenyes szemöldöke, s csak annyit lehetett tudni róla, hogy angol kereskedelmi utazó, aki Moszkvából van hazatérőben. A férj a fölkelés ideje alatt Bécsben tartózkodott, miután ígéretet kapott, hogy ha kielégítő hűségnyilatkozatot ír alá, elnyerheti a császári adóhivatal egyik vezető állását. A kikocsizásra az együtt töltött hetek utolsó napján került sor. Túlzott udvariasság volt, hogy a lovász már reggel kilenc órakor megkérdezte tőle: „A szürke vagy a fekete hátast készítsem elő az esti indulásra, ezredes úr?” – de ez volt a szokás. Pedig még egy teljes nap állt rendelkezésükre; akár egy elfogyasztott bokrétából a maradék szál, melynek a szeméremszirmai már nem nyílhatnak ki. A fekete hátasra esett a választás. Crescence hajnalban nyitott rést a hálószobája ajtaján, és kilesett, hogy férje nagynénje, aki harminc esztendeje egy rózsákkal körbeültetett fehér házasság álomvilágában élt, vajon befejezte-e a szokásos éjszakai bolyongását az árkádos folyosókon. Komornája szerint a Méltóságos Asszony üvegen keresztül nyalja a mézet, és az is gyönyörű. A folyosó üres volt, az emeletről sem hallatszott le semmi nesz. Az ezredes férfiúi méltósággal lépett ki az ajtón, s a zavar vagy a feszélyezettség legkisebb jele nélkül tért vissza a vendégszobába. A távolodó léptek biztonsága majdnem önkívületi csenddé csitult el Crescence-ban. Képtelen volt otthagyni a csukott ajtót, nekitámaszkodott, s míg lehunyt szemmel összeszorította a combját, görcsösen forgatni kezdte köntösén az egyik gombot. Maga is érezte, hogy a festmények törékeny véglegességének a foglya ezekben a pillanatokban. (Az idős Botticelli egyik tollrajzára emlékeztetett, mely a ravennai csetepaték idején veszett el a modell utazótáskájával együtt.) Az ezredes vendégszobájának ablaka a távolabb fekvő falu szétszórt házaira nézett, melyeknek jó része még mindig őrizte a fölkelés pusztításának nyomát. Az állat- és emberhulláktól megtisztított kutak változatlanul bűzt árasztottak, a kiégett padlások gerendái fekete cseppeket izzadtak a záporok után. A bíró udvarát fölverte egy piros szemölcsvirágú gyomnövény, s a Kormányzóság rendeletére a Kápolna-dűlőből sem távolították el a bitófát. A gyermekkor elmúlt. A reggelihez hívó harangkongatásig az ezredes ezt a tájképet nézte az ablakból. A vízhatlan utazózsák útra készen állt a szoba alkóvos beugrójában, s már csak a következő éjszakai szálláson derülhetett ki, hogy Crescence – nem tudni, mikor – milyen vajákos kézzel csinált rendet az ezredes örökös utazgatásainak szerény tartozékai közt. Minden összehajtogatva, kisimítva, formás göngyölegekbe csavarva, selyemzsinóros zacskókba szétválogatva. Elhinni is nehéz volt, hogy egy agyongyömöszölt zsákba ennyi otthoniasságot lehet belevarázsolni. Mint ahogy a hintó poroszkálásának sem volt semmilyen búcsújellege. Ugyanígy a romtemplomhoz sem fűződött eltemetett legenda vagy rémtörténet, egyszerűen a múlás túlélőjének bizonyult, tele tátongó sebhellyel, de a tornya állt, folyondár kúszta be, s az ablakmélyedéseiből növendék fácskák nőttek ki. A szűk völgyszorulatból kiszabaduló Peltew-patak idáig elsodorta a lembergi albumin- és sörgyár szennyvizének a bűzét. A lovak jókedve feledtette ezt a stílustörést. Időnként nyihogva kapták föl rézsút a fejüket, s a két duzzadó nyakívre ilyenkor még síkosabban tapadt rá a fény, és átnedvesedett. Láttára mindkettőjüket az éjszaka képvonulásai borzongatták meg. Közben a három kislány csacsogott, s a lapos szalmakalapjukról drótegyenesen dobta hátra a szél a máslis szalagot. Ezek a különben derékig érő pántlikák – valahányszor kátyúba zökkentek – gyengéden odacsapódtak a mögöttük ülő Crescence és az ezredes arcához. Ez mindig elnémította őket, pontosabban az ezredest, mert csak ő beszélt.

…Kívánhatnánk azt is, drága Crescence, hogy a halál fiatalabbnak mutassa magát, mint amennyire megöregedett. Valamikor zacskóban őrizgettem a legemlékezetesebb kövecseket, de a fiókok sorsa az, hogy a kulcsuk elkallódik, vagy idegen kezek törik fel a zárt. Végre is a pusztulás egyetemes és folytonos. De mégis van benne szelídség, ez katonásan belátható. Azok a rejtett lapulevelek például, melyek alatt egy egész világegyetem képes megélni, emlékek rétjei, kamrákba gyűjtött télirevaló. A gond csak az, hogy a forradalom késik. Csak rejtjelesen mondom ezt, drága Crescence. Ma esti távozásom legyen a megérkezésem kezdete. Számolja végig az éveket visszafelé, és varázslat rabja lesz. A mulasztottakban meg fogja találni a jelen időt. Az erdő nyiladékán kilép a szarvas, a havas tájban megpillantja az egyetlen érte virrasztó ablakot, és elindul feléje. Ezeknek a magányosan világító ablakoknak nincs befejezhető regénye. A forradalom lappangva érik, drága Crescence. A szarvas körbejárja a házat, de még nem találja alkalmasnak a percet, hogy agancsával megkoccintsa az ablaküveget, a hátsó kertben csinál magának kotorékot, és ott éjszakázik. A behavazott fákon átüt a zöld levél, a mókusszem résében gerezdjére törik az őszi dió. Ez a jövő, drága Crescence, csak helyesen kell értékelni a megtévesztő jelenségeket. A futárok és konspirátorok értesülései nincsenek mindig rokonságban az igazsággal. Gondolja meg, hogy a számtalan ajánlat, hívás, hízelkedés, zsarolás, fenyegetés, megalapozatlan vágyálom, bájolgás és magakelletés között mennyire nehéz épségben megmaradni és hajunkat a saját kezünkkel végigsimítani. Távol gordonka szól, erről ne feledkezzen meg. A réteken meghasadnak a tavaszi jéghártyák, és ennek zenéje van. Gondoljon a megismételhetetlen virágokra, melyek képesek rá, hogy szirmukat ne hajlítsák szét addig, amíg az erdő nyiladékában vadorzó rak tüzet. Különben Pan Skirecki sokkal megbízhatóbb személyiség, mint amilyennek első pillanatban ítélte. Házát titkos alagút köti össze a régi hombárral, ahol a fölkelők lőszeresládái voltak elásva, s ahonnét az a gyönyörű fasor nyílik, a besüppedt kőpadokkal. Körteérés idején tegyen ott sétát, ha szerét ejtheti, fehér kalapban, félhosszú patentgombos cipőjében s a kék meanderfodros ruhájában… Pan Skirecki mindig időben fogja értesíteni, ha zivatar várható, és a gyermekeknek is biztosítva a menedék az alagútban, magam ellenőriztem a titkosságát, aggodalom ne legyen a szívében, drága Crescence. Csak egyetlen kézre lehet utolsó csókot adni – ne legyen hát kétség, ha a fasorban szél fúj, és a holdat felhő takarja. A hold egyébként is veszély forrása lehet. Höchstädtnél magam adtam ki a parancsot, hogy a szuronyokat fejvesztés terhe mellett be kell sározni, hogy ne csillogjanak. A gyermekkor elmúlt. A lovam továbbvágtatott, amikor kilőtték alólam, és olyan erő röpítette, amelyet mi nem érthetünk meg. Valószínűleg az inakba száll le ilyenkor a fluidum, besűrűsödik, és ezüstcsillogású lesz. Répássy ezredorvosunk állította, hogy ismeretlen, ezüstös vérkocsonyát talált számos paripa bokaízületénél, amelyek halálos sebesüléssel is képesek voltak még egy utolsó száguldásra. Drága Crescence, én ebben látom a Gondviselés pazarló jókedvét. Egyébként is szerteágazó a rejtve gondoskodók szívós munkálkodása. Az észrevétlenségben a természetnek kell megnyilvánulnia. Ha egy halott fölkel a harctéren, és a fekete-mélykék felhők alatt elindul a garmadában heverő harcostársak között, ezt annyira természetes eseménynek kell elfogadnunk, mint az én hajdani lovam száguldását. Feltehetően a parancsnokság új szálláshelyét akarja megkeresni, és további megbízatásra vár. A forradalom nem békélhet meg a semmittevéssel. Sose feledkezzen meg a Természet pazarló jókedvéről, Crescence. Valójában hét csillag hullott le abban a pár hétben, amit a fölkelés leveréséig együtt tölthettünk. Ne higgye, hogy nem volt meg bennem is a kötelesség jégrianása, nem láttam a ködön át az égő házak padlásodúiban a csókafészkek parázzsá izzott fiókáit, bölcsők karfáján a százéves ringatások kéznyomát, pincékben a gyertyacsurgást, akonákon a vörösre színeződött kukoricacsumát, tükrök sarkában a száraz rozmaringágat, vásári sípot a lámpaernyőn és az ablaküvegre szorított homlokok barázdáit. A mi rokonszenvünk, Crescence, kölcsönös szomorúság. A magházban ugyanúgy fekszik a két mag. Valahány paraszt arcra bukott ebben a fölkelésben, mi is arcra buktunk velük. Ezt tudnia kell. És mégis áldozat marad ez a hősiesség, hogy ha ideje jön, a forradalom fölkelhessen. A holnapi tisztaságnak is véres a talpa, s ezt vegye úgy, hogy zápor mossa kékre az eget. Ne sírjon, Crescence. Ne miattunk sírjon, csak értünk. Rejtjelesen mondhatom csak, hogy mifelénk délen a gyümölcs érőben van. Ezer és ezer Pan Skirecki támaszkodik a vasvillára, és néz ki a törpe ablakokon, az istállók szénaszemetes szellőzőjén. A levegő, azt mondják, érezhetően súlyosabb lett a déli megyékben, mintha a szél folyton sűrítené, és nem engedné ingyen szétszéledni. A férfiak ritkán szólnak; s ebben a sűrű levegőben olyan a szavuk, mint mikor dió koppan a csend szemérmébe. Nem csoda, ha a Kamarilla tehetetlen. A szerelem nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások. Megbízatásom, hogy az egyetlen szó helyét keressem meg, de még nem kaptam utasítást, hogy haladéktalanul odautazzam. Az első Ön lesz, Drágám, aki erről értesülni fog. Mi úgy tekinthetjük most, hogy a Nagy Áldozat kegyeltjei vagyunk. Megadatott, hogy forró biztonságból – igen, a Te hálószobád ablakából nézzük végig a bukásra ítélt fölkelés iszonyatát. Sutting ezredesnek újból álarcot kellett öltenie, távol tartotta magát, és részvétlennek mutatkozott, ismét híre mehet, hogy áruló, gyáva, besúgó, kéjenc, fantaszta, bűnös hajlamok kalóza, jezsuita alakváltó, jéghideg kalkulátor – minden lehetséges. Te leszel az egyetlen, aki másképp tudhatod. Le jour n’est pas levé, ma chère Crescence. Különben a fekete hátast választottam, amelyik elsőnek dobrokolt fel, mikor az istállóba először bevezették, és a válladat végignyalta. Az első csillag ekkor hullott le a hét közül. Másodikként a világító bogár, amelyik a fasor lombsűrűjéből repült le az üszögös tűzrakás fölé, beleszédült a forróságba, s Te azt mondtad, most ő is menyegzői pernye, bármilyen pici is. A tavaknál kendőbe fogtál egy napkárászt, morzsát tettél a szájába, és visszaengedted a vízbe – s valamiképpen ez is csillaghullás volt. Egyszer egy egész éjszaka néztelek csak, eldobtuk a köntöseinket, Te rézsút hevertél a brokáton, mozdulataidat nem lehetett előre kitalálni, hiszen Te sem ellenőrizhetted őket, nem volt hatalmadban, mint ahogy nekem se, hogy másfelé nézzek, és érinteni csak gondolatban volt szabad. Ez volt a negyedik csillag. Másnap esett az eső. Zoska, Amálka és Anette együtt ültek le a zongorához, együtt játszották a Hazatérő vidám földműves-t, három fekvésben. Te azt mondtad, már négyen szaladnak feléd a fasorban a lapos szalmakalapjukkal; és a szalonban bealkonyodott. Zoska a lábad elé ült, Amálka a válladra hajtotta a fejét, csak Anette állt meg egy kicsit messzebb, felváltva a szemünkbe nézett, szájába vette a nyakláncáról lecsüngő keresztet, és madárpuhasággal tenyerembe csúsztatta a Höchstädtnél behorpadt dohányszelencét. Ha nem hull le ez az ötödik csillag, lámpást kellett volna gyújtanunk. Aztán Waleś és Ludwik, a két gyermekóriás, akik testükben hozták ide a golyót és a hírt, hogy a császáriak vérdíjat tűztek ki a fejükre… A Te kezed hűsítette a homlokukat, és én, Sutting ezredes helyeztem Rhenus-forintot a lecsukódó szemükre. A halál és a szerelem évszaka nem választható el. A gyermekkor elmúlt, Crescence. És mégis, az élet néhány hét alatt is képes magot kipergetni, amit más vaksin kotorgat össze, távol az ölelés hörgésétől és a haldoklók kamaszmosolyától. Már közös halottaink is vannak, Drágám, miért panaszkodjunk a kurta napok örökkévalóságára? Csillag ez is, amelyik zuhanva világít. A szép hatodik…

Ekkor érkeztek meg a romtemplomhoz. Lemberg városa távol füstölt, a Peltew-patak bűze ide már nem hatolt el. Zoska, Amálka és Anette azonnal leugráltak a hintóról, és körbehordozták a lobogó szalagjaikat. Tadek, a lovász, egy mogyoróbokor száraz ágait nyesegette bicskájával, s azt az üldözött dalt dúdolta, amelyik arról szólt, hogy a volhíniai kutyák milyen sorrendben marcangolják szét egy császári és egy cári őrmester szerveit. Az ilyen délelőtti kikocsizások vetekszenek a maradandósággal. Körbe körös-körül a záporozó fény! És mennyi szín! Crescence és az ezredes kis ideig még nem szálltak ki a hintóból, egyikük jobbra, másikuk balra dőlt a bőrpárnás ülésen. Csak térdük és a pillantásuk ért össze olyan hézagtalanul, amilyenre a lyoni csipkeverők varrásnyoma képes, ha két csillagterítőt illesztenek össze. Vagy az sem. Kérdés, hogy érdemben milyen boldogságnak lehet megfelelni, mikor a tegnapi és holnapi romok fölé így tud odarajzolódni a határtalan ég. Az ezredes közölte Crescence-szal, hogy a legnagyobb részletességgel kidolgozott tervek maradéktalanul készen állnak. Krakkó a lembergi galambpostára vár, Párizs egyetért, Milánóban és Genovában a szénégetők megszervezték az éjszakai készültséget, Pest-Budán a Kemnitzer kávéház egyik márvány asztallapja alatt biztos helye van a heti „időjárás-jelentéseknek”, a Krisztina téri templom vikáriusa Isten és haza előtt vállalja, hogy a gyóntatószék homályában kössön, oldozzon, ha a szabadság szerelme úgy kívánja. Nincs messze a cél. Ha az a tavasz elkövetkezik, a madár lugasos fészekbe költhet, s többé a tél sem lesz más, mint nagylelkűen engedélyezett alkalmi ruhaváltás. A győzelem kerek, mint az égbolt. A Kamarilla rókái, kihizlalt gorillái mentik az irhájukat, a véres kürtöket gordonkára cserélik ki. Crescence, ne sírjon…

Crescence észrevette, hogy Anette fölmerészkedett a rozoga lépcsőn a templom kórusablakába. Most ő hatott úgy a magasban, mint akit a festmények törékeny véglegessége varázsolt el. A morzsalékos párkányról behajló ecetfa zöld bársonygavallérként nyújtotta feléje az ágát, mintha szólna hozzá.

„Bennünket néz” – mondta halkan Crescence.

„Igen. De Anette jó szívvel volt Waleś és Ludwik iránt. Anette a forradalom lánya, bízhatunk benne. Zoska és Amálka gyermeksége az, amit nem szabad próbára tenni, az ő fejecskéjükben a meséknek még nincs változata. Azt szeretném, ha Pan Skirecki bizalmát nem utasítanák vissza, és az ő gyümölcsöskertjében ugyanolyan otthonosak lennének, mint a zongorájuk mellett. S egy átfutó zöld ösvény szalagjában gyenge körtefák állnak itt-ott, csendben elmerengve… Ők is úgy fognak visszaemlékezni rá, mint a legszebb emlékek csarnokára, és ráismernek a rokon lábnyomokra.”

„Anette bennünket néz” – ismételte meg halkan Crescence.

„Pan Skirecki közvetlen kapcsolatban fog állni Pozsonnyal és Pest-Budával” – válaszolta ugyanolyan halkan az ezredes.

„A hetedik csillagról elfeledkezett” – súgta Crescence, s mielőtt bármi más eszébe jutott volna, odahajtotta fejét az ezredes vállára.

Sok év múlt el azóta, ilyenkor már csak beszámolni lehet. A romtemplomból hazatérőben az ezredes megkérte Tadeket, hogy kanyarodjanak el a Baglyos-erdő felé, ahol háromszáz fölkelőt mészároltak le. Itt egyedül szállt le a hintóról, hogy sétát tegyen, Crescence-nak és a gyermekeknek csak annyi feladatot adott, hogy ne veszítsék szem elől, és Tadek mindig kurjantson egyet, ha bármilyen tereptárgy eltakarja őt. Ilyen szakszerűen fejezte ki magát, tereptárgy. Volt ebben a kérésében valami, amit Anette makacsul nem tudott megérteni. „Mi tudjuk, hogy ott vagy. Hogyan csináljuk, hogy mégse lássunk?” – ismételgette. S közben a nagyujja és hüvelykujja begyét összeérintve kis karikát formált, majd gondos aprólékossággal azon át kezdte vizsgálgatni a tájat, mint egy gyakorlott geodéta. Az ezredes méltányolta a megjegyzés logikáját. Neki is volt oka rá, hogy a hintót a dombgerinc szakadékos szélén állíttassa meg, ahol az elvadult szilfacserjés önként kínálkozott, hogy irányítóközpontnak jelöljék ki. Jó csillagzat alatt ilyen helyen szokták felverni a parancsnoki sátrat, noha csaták előtt gyakori a kísértés, hogy a babonás Militärirrwahn legyen a tanácsadó. Itt, az erdő és a Peltew-patak, a süppedékes katlan és a csábítóan nyitott lapály poétikus találkozásánál valójában nehéz volt tévedni, hogy a mészárlás honnét irányítható a legsikeresebben. A férj nagynénje például, aki éjszaka rótta a kastélyfolyosóit elnyűtt balettcipőjében, egy timpanonos lépcsőtorkolat korlátja mellől a lehető legészrevétlenebbül megfigyelhető volt. Az, hogy a császáriak nem találtak rá arra a kivételes pontra, ahol a hintó megállt, és ennek ellenére sikerült vérbe fojtaniuk a fölkelést, ismétlődő bizonyíték is lehetett az ezredes számára, hogy a gyökerek még zsengék, még kevés a lomb, hogy a piros madár fészekre szálljon. Le jour n’est pas levé, chère Crescence. A lányokat soha nem tapasztalt izgalomba hozta az ezredes terepsétája. Úgy érezték, hogy a megszokottnál sorsdöntőbben vesznek részt valamiben. Homlokukra megragadó bájjal ültek ki a gyöngyszemnyi verejtékcseppecskék, s szinte egyszerre voltak képesek az aléltságig átadni magukat a kíváncsi reszketésnek és kibuggyanó nevetésnek. Az ezredes látszólag tervszerűtlen irányváltásait a terepen akaratlanul is összehasonlították Pan Skirecki jóindulattól duzzadó dülöngélésével a kastély udvarán, mikor a karácsonyi köszöntők pálinkás elkántálása után kilépett a csikorgó fagyba. Crescence fél kézzel a hintónak támaszkodva nézett le a katlanba. Szelíd iszonyat tükröződött a szemében, és szerelmes félelem. Ludwik arcát látta maga előtt, aki egy órával Waleś után halt meg, és egész idő alatt azon erőlködött, hogy szederjes nyelvét valahogy kidugja a fogai között. A következő pillanatban az ezredes elindult egy sásfüves térségen, mely a hintó mellől teljesen védtelen és sík területnek látszott, kiderült azonban, hogy természettől álcázott horhos szegélyezi, mely egy szempillantás alatt kitörölte a tájból az ezredest – és Tadek diadallal fel is kurjantott mindjárt. Anette az izgalomtól bepisilt, igaz, hogy csak néhány csöppnyit, de ez is elég volt, hogy lángvörös legyen. Crescence úgy ölelte magához, mint a legbizalmasabb barátnőjét, akivel nincs szükség szavakra, hogy olvassanak egymásban. Jó óráig eltartott a terepséta. Indulása előtt az ezredes búcsúkötelességének is érezte, hogy a remény körvonalait ezen a csatatéren is kipuhatolja, és újabb tapasztalatokkal fejlessze tovább a titkos terveket. Minden bukás újabb tanulság. S a hanyag emlékezetre nincs mentség. Itt háromszáz posztónadrágos, letépett ingű árnyék követte, akiket a hajnali harmat csókolt meg utoljára, és nem érhették meg a győztes forradalom menyegzőjét. Értük kell megszolgálni az áldozatot, amit hoztak, s ez csak az lehet, ha szívósan tökéletesítjük a felkészülést. Egy ilyen kihűlt színtér akár a hitvesi ágy sivataga, ahol a nap nem kel föl, s a holdat kiherélt cincérek zabálják. Itt háromszáz árnyék emlékeztetett rá, hogy a mészárlás nem maradhat kaszinójáték, amire templomban adják az áldást. Az ezredes mindenre kiterjedő figyelemmel használta ki a terepsétát. Próbát tett a Peltew-patak zúgóinak megtévesztő vízfüggönyével, az erdőnyiladékokban a szénégetők boksáival, s még a védtelen lapályon is olyan suvadásos árokrendszerre bukkant, amely biztos védelmet nyújthat majd az előőrs gyalogosainak. Gondolatban bonyolult számításokat végzett, hogy a kartács- és mozsárlövedékek milyen irányból a legesélyesebbek, s hogy hol látszik ésszerűnek a tartalék gyülekezése, a lovasság kirohanása vagy a kaszásoké és legnincstelenebbeké, akiknek még fegyverük, gyilokjuk sincs, csak az, hogy maradni tudnak ott, ahol a halál kedves. S miközben öngyilkos nyugalommal hol célponttá tette magát a mandulaszínű porköpenyében, hol teljes váratlansággal eltűnt – Tadek ellenőrző kurjantásait nagy gonddal véste az emlékezetébe, s mintegy bejelölte helyüket azon a térképen, melyet az ütközetek és csetepaték színhelyéről mindig fölvázolt és magával vitt. Ez volt az ő legféltettebb regestruma. A célt szeretni kell, Crescence.

Négyre járt, mikor visszaérkeztek a kastélyba, nem kis gondot okozva a személyzetnek. Tradíció volt, hogy legkésőbb egykor mindenki asztalhoz ül, az oroszlánkörmös almárium tálalólapján meggyújtják a gyertyát, s a függönyöket karéjosan széthúzzák. Ez most elmarad – vehette észre a nagynéni, aki mindig elsőnek érkezett az ebédlőbe egy piros műrózsás, gyászfekete filckalapban. Ezt a műtárgyat kizárólag étkezések idejére tette fel a fejére, s ilyenkor bárki úgy érezhette, az ő fehér álomvilágának is megvan a temetői koszorúja. De ez csak látszat volt. A balettcipős öreg hölgy, akár az ezredes, sosem hitte volna el, hogy a remény körvonalai megkophatnak. Annál kevésbé hiányzott belőle a furfangosan perverz bosszúállás. Pontosan egy órakor tálaltatott magának, s mintha nem érzékelné, hogy egyedül ül az asztalnál, a távollevők tányérjait is telerakatta. A fogások hűltek, a nagynéni evett. Szólhatott volna, hogy az érintetlen tálakat és tányérokat vigyék vissza a konyhába, bosszúlátomása azonban azt sugallta, hogy maradjanak ott a holicsi abroszon. Végül az asztal is úgy hatott már, mint az ünnepélyes készültségbe rendezett csatatér Höchstädtnél, ahol különböző fegyvernemek egységei példás alakzatokban várták, hogy meginduljon a támadás – remélve, hogy a pusztulás önfeláldozó kéjgyönyöre se lesz kisebb, mint az érzékien kiéhezett pusztításé. Csakhogy az ételek halmait közben utolérte a soká várakozó tartalékok ismeretes sorsa, kikezdte őket a töppedés, a leheletfinom bőrösödés, s azt az enyhe párolgást is elveszítették, ami az életre emlékeztet. A nap besütött a szobába. A nagynéni, ha szunyókálva is, szívósan kitartott négyig. Ha nem szunyókált éppen, elégedetten ábrándozott, és a fogait piszkálta. Ám mihelyt fölhallatszott az udvarról a hintónyikorgás, azonnal fölállt méltósággal, elhagyta a szobát, s meghagyta a tétova cselédlánynak, hogy a kristálypoharakba töltsön friss ásványvizet. Crescence elsápadt, mikor néhány perc múlva belépett az ebédlőbe. Mindjárt le is vert egy vázát a fodros ernyőjével. A gyerekek némán meredtek a hasznavehetetlenségig megrakott asztalra, majd féktelen visítással körbeugrálták, és egymás fenekét csapkodták. Egyedül az ezredes találta meg a helyes szót, ami válasz lehetett mindkettőjük nevében: „Császári csalétek – de ugye nem kérünk belőle, Drágám?” Ebéd helyett a teraszon fogyasztották el a bőségesebb vacsorát.

Aztán az esti indulásig Crescence szobájában töltötték az időt. Álom. Ablakuk előtt rendhagyó módon hullani kezdett a hó, a csókák kiszaggatták a vendégszoba balkonján szellőző párnacihákat. Crescence most is rézsút hevert a brokáton, a park pázsitján egy szürke és egy fekete hátas legelt, a két kedvenc. Ilyen a tél, Ezredesem. Ilyen a tavasz, Crescence. Mondják, hogy van olyan éhség, mint az előre megevett kenyér, de akkor se fájjon ez, hiszen egymással beszélünk, s az ilyesmi úgyis csak minden ötezer évben sikerül. Mégis úgy érzem, hogy minden oldalról szél fúj, és ismeretlen aggodalom szállja meg a lelkemet. Hát – ha úgy veszi, Drágám, hogy Isten kényelmes fogalom… Igen. Egyszer elhatároztam álmomban, hogy megváltozom, kötni tanulok. Egy örök életű harisnyát akartam kötni, de sarkot nem tudtam csinálni, bele se kezdtem, így mindig csak a szárát kötöttem, a harisnyám meg egyre csak nyúlt… Ne csodálkozzon. Nehéz bármit megfogalmazni, ami egyszerű. Itt Galíciában a veszett kutya fej nélkül kerül bíró elé. Az Isten nem kényelmes fogalom. A mi forradalmunk természetes és büszke, mint a párizsi lovas koldus. Aki ilyen nyeregben ül, nem törődhet börzekrachokkal és napfoltokkal. Álom. A fasoron túl a fenyők megkésett hímporától sárga a tó. Ki emlékezik a csengettyűs patkányokra, az előkelő pékinasokra, a hajtűvel megmérgezett nőkre, a komáromi világpusztulásra, a hamis búzavirágra? Esti harmat nem látszik a füvön, a szerelem mégis abban fürdik. Ablakuk előtt még mindig pilinkézett hó. Crescence bágyadtan dőlt hátra, és széttárt karokkal dúdolta, Krumplivirág, krumplivirág, Jozefine hajában… Ilyen egyszerű a csók, Ezredesem. Ilyen befejezhetetlen a csók, Drágám. Csak a legszebb asszonnyal volna szabad textust olvastatni a Bibliából. Vagy járjunk mind álarcban? Várjuk meg, míg a leégett ház kulcsait adhatjuk át a gazdának? Ó, nem. A hársfa a templomból is kinő. És még az is szép elképzelés lehet, hogy a bölcsőben a Szamár fekszik. Nincsenek kamarillák, hierarchiák, a szerelem mindent egyenlővé tesz, és ibolyákra öntött friss tejben mosakszik. Az ezredes lehunyta a szemét. Mint két egymáshoz illesztett fél arc, ketten. Távol egy pirinyó ködalak úszott el a szemhéja alatt, a csengettyűvásár királynéja. S egyszeriben feledve voltak a vízmosta bálványkövek, a bagolytollas párnák, a karóra tűzött lófejek alá kényes járással odalépkedett a lecsutakolt testük. Paripák, tudjátok meg, hogy az ég a fűszálaknál kezdődik, s ti mindig benne jártok. Ha halljátok, hogy rohamra! – ne felejtsétek, hogy a tornyok nyílhegyei elérik a gyöngyház ég zománcát. Elrepültök a seprű-, sár-, iszap-, pozdorjautcák fölött. Kőre, csontra esküdhettek, hogy a leszegzett csontvázak megélednek, zendülés a zendülésben, a föltámadt árnyak lakhelyén a boldogságtól nincs tűzijáték – mert nincs éjszaka. Dohányfüst, parfüm, bor és vér – de ez már a szabadság duhajsága lesz, a tébolyult ölelésé, kacagó forradalom, hiszen a vágtából se lehet azonnal lépésre váltani. A hóesés nem lankadt, távol gordonka szólt. Később fölrémlett előttük a gyanakvó Anette charmant lábacskája, a superb topánkák. Fehér halak cikáztak fekete tóban, virágból kelő madár bukott le, az ablakból vak ember nézett ki, és kard volt a villámhárító. Összeláncolt harcosok estek el méltatlan mészárlásban, és a renegátok megfordították a pajzsukat. Elképzelték a hírnökök keresztjét, akik az utolsó dombtetőn roskadnak össze. Mégis igaz lehetne, hogy csupán a bogáncs hű? Az ország is szennyest vált csak, ha a szerelem hazug. Ez nehéz menet. A gyönyör botladozik. A kék Úristenre! – nem fénylő tűz ez, hanem látható sötétség, érezhető árnyék, távol istentől és az égi fénytől, mint a szökevény üstökös feje a fiesolei csillagász tükrében. Hulló hangpehely és eszeveszett zene, bánat töredelmei. Selyemből és fémből font guipure-zsinóron függött fölöttük az elmúlt nyár aratási koszorúja, Pan Skirecki lányainak a mesterműve – mikor még nem ismerhették egymást. Crescence, Drágám, az idők tanúja kéri, hogy szóljunk ellene. Ne hallgasson a malomkövek beszédére, morzsolódó szavakra – „Uram, könyörülj!” Mindenki alszik egy-két századot, hogy az örökkévalóság beleférhessen egy gyűrűfoglalatba. Hallgassa a jóslatos hársakat a fasorban, mikor a sárga ködből kilépnek, s a hold szétteríti a krinolinját. A törvény csak maga ugat, de még a verebek is együtt énekelnek. Higgyen nekem, a forradalom lecsapolja a délibábokat, és tűzokádóba veti a tiltó parancsok postáját. Mi is meztelen lábbal tapadjuk ki a tüzet, a népek is csak így lehetnek vígabbak. Sötétség, éjszaka? A Tejút hajnalhasadék. Crescence mintha tüll mögül látta volna a szobát. Újra rézsút hevert a brokáton, és fogával tépdeste a keblét borító barna haját. Mi az a világ?… Miért haragszik…? Miért nevetnek…? Mi van a könyvekben…? Mi a történet…? „Jaj, ma nem többé, Ezredes – suttogta forrón –, most már csak üveget törnénk vaktában…” „Mégis szépek lehetünk, májusi hó – mormogta az ezredes is forrón –, se sár, se jég, se ebugatás, levelet kaptunk a holdból, virradj már, írják, ezt a lovat nektek kell meghódítani, te szép gyerekforrás, barna fiú-hal bukfencezik a langyos esőben, éjjel lehulló gyertyák, mint a szikrákká osztódott pillantás.” És újra odaadták magukat az ölelésnek.

Sutting ezredes este fél tízkor hagyta el a kastélyt. Első éjszakáját névtelen kis faluban töltötte, ott nyitotta ki először az utazózsákot. Sokáig nem nyúlt semmihez, csak a boldog fájdalom merengését próbálta elviselni. Hol a gyertyafénybe bámult, hol a zsákba, ahol vándorlásai szolgatanúin pihent meg a szeme, rajtuk egy nem múló érintés ragyogásával. Az alacsony mennyezetű szobában tücsökcirpelés figyelmeztetett rá, hogy megérdemelt nyugvás van, nincs riadó. Odakint a hold ráült egy matuzsálemi tölgyfa lombjára, mint aki fészekre talált. A sárga mellény, az útravalónak szánt csillag, a zsák tetején világított. Kék csíkos, dohos szagú dunyhába veszve aludt el az ezredes. Kora hajnalban már ismét nyeregben ült, és Zagorsk felé vette az útját, ismét a császári uniformisában. Csupán a paroliján fokozta le magát századossá, illetve, egy rezervben tartott pecsétes papír szerint nyugalmazott századossá. Kisebb helyeken, ahol nem voltak garnizonok, oktalan feltűnést keltett volna egy kísérő nélkül betoppanó ezredes. Így hihetőbbnek látszott, hogy különc veterán, aki fáradságot nem kímélve hajszolja magát – elveszett nyomok, révületek bűvöletében? –, ki tudja, milyen céllal. S ez a számítás be is vált. Legtöbben így gondolkodtak felőle, akik a porfelhős országutakon feltűnni látták az alakját, többnyire lazára engedett gyeplővel, sosem jobban sietve a kelleténél. A falvak embereit nem kellett meggyőzni, hogy a rezesre cserzett századosnak volt tapasztalata arról, a lázas szél milyen ingadozásokra képes, ha valaki egyformán otthon van északon, délen. A garnizonos nagyobb helységekben ismét visszaváltozott küldetéses ezredessé, akitől el kell tűrni a szűkszavúságot, el kell fogadni a pecsétes papírjait. Lehetett gyanakodni rá, de volt ok arra is, hogy tartsanak tőle. S hogy szó nélkül elfogadják, mikor a nem igényelt segítséget elhárítja. Sőt időnként olyan megjegyzéseket is tett, ami távozása után tovább erősítette a tiszttársakban a kelletlen elismerést, hogy valójában nem ítélhetik meg a titkát. Az egyik tiszti kaszinóban például szót ejtett arról, hogy a Hadügyminisztériumban – a nemzetközi presztízs megóvása érdekében – szigorú felülvizsgálatot kívánnak elrendelni a Prisengerichtek működésével kapcsolatban, miután a hadsereg nyomába szegődő rabló mardeurök és a Kriegsrebellek megfékezésében a martalékbíróságok megengedhetetlenül hunynak szemet a legbarbárabb módszerek fölött is – s ez már a titkos diplomácia előnyös kilátásait is veszélyezteti. Megjegyzését váratlan csend követte. Az italtól vörösödő arcokon olyan változás ment végbe, mintha legszívesebben a homlokukba haraptak volna bele. Le sem tagadhatták, hogy volt mire gondolniuk. Az ezredes megvárta, míg a csend szétszivárog, mint a féltett kék zubbonyon a kilöttyentett vörösbor, egyre hiánytalanabbul rajzolva ki a többé el nem tüntethető foltot. S utána mindjárt egy kellemesen ironikus anekdotát mesélt el arról, hogy az orosz cár el akarja hitetni a világgal, hogy Oroszországban télen is meleg van, csupán a meteorológiai értékeket kell helyes megvilágításba helyezni. És hogy ezzel mért nem tudnak egyetérteni az orosz levelibékák. S másnap – anélkül hogy ezt előre jelezte volna – még a hajnali sötétben útra kelt a Keleti-Beszkidek felé, és az Ondava völgyén leereszkedve magyar földre lépett. Több mint tizennégy áttekinthetetlenül zsúfolt hónap után tette ezt. A gyermekkor elmúlt, Crescence. Európa legalább olyan vén routinier, mint Sutting ezredes, és mégsem lát annyit előre, amennyit a kedvenc fekete hátas nyergéből látni lehet, vagy a sárga mellényben, melyet még nem ért idegen pillantás a folttalan kék zubbony alatt. Hazai földön újra. Az ezredesnek – és ezt senki sem sejthette róla, mert szavakba nem foglalható polifónia – rendhagyó képzetei voltak a hazai földről. Felületesen azt lehetett hinni, hogy egyoldalúan és kizárólag Sztrabónnal ért egyet, aki szerint sikerrel csak az vadászhat, aki mindenki másnál jobban ismeri az erdő tulajdonságait és kiterjedését. Vagyis mély ösztönösséggel érzi a határokat, melyek között az ő vadászata nem csupán gazdag zsákmányt ígér, hanem a zsákmány meg is szentelődik, és semmilyen másikkal nem téveszthető össze. És hogy ez így van a szent kötelességek felismerésével is; mikor arról van szó, hogy inkább a halál legyen kedves (mint Waleśnak, Ludwiknak), ha bárki rabló módján akar a kertünkbe becsörtetni. Sztrabón figyelmeztet rá, hogy csak ott remélhetünk tartós ünnepet, derűs hétköznapokat, ahol szó szerint az ölelésünkkel perzseljük bele az anyaföldbe, amiért megszenvedtünk. Enélkül mulandó sikerre számíthatunk csak, még ha sikerül is a táborhelyet jól megválasztani, az ellenséget tőrbe csalni vagy ha kell, okosan elmenekülni. Az ezredes rendhagyása az volt, hogy a szerelmes ölelésben nem ismert határokat. Tékozolt, hogy még gazdagabb lehessen másképp? És vajon csakugyan hazátlan, csakugyan rokontalan volt? Származását kétségkívül homály fedte, s a neve is úgy csengett a Beszkidektől az Al-Dunáig, ahogy borsószemek közül pereg ki a rostán a rozs vagy árpa. És mégis itt lépett hazai földre. Sztrabón maga is megrója Eratoszthenészt, hogy lebecsüli az égitestek középpont felé törekvő makacsságát, pedig épp ez kényszerít rá, hogy tekintetünket a mindenki fiától látható égre irányozzuk. Sztrabón jól indul el, de félúton megáll. A forradalom nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra, határokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások. A gyermekkor múlt el, Drágám, és ezt csak úgy helyezhetem oda a holicsi abroszodra, mikor már mindenki aludni tért körülötted, és csak a gyertyák sercegnek – ha előbb leereszkedem az Ondava völgyén, és Kassa érintésével Hegyalján ér a hajnal, a szőlődombok pazarló geometriájával, ahol Jesid Habada állítólag egyetlen szőlőszemtől fulladt meg, de hát az ilyesmi úgy tartozik hozzá a gyermekkor csodájához, mint a miséhez az Úrfelmutatás. Pedig ott még csak mindig útközben voltam, és nem a végcélnál. Meglehetősen hosszú út állt még Sutting ezredes előtt. A Tisza felső folyását követve haladt délnyugatnak, végigporoszkált a jászsági pusztaságon, és részt vett egy farkasvadászaton, ahol előbb borjúvérbe mártott szőrkendődarabokkal szórták tele az egy határral odébb hajtott állatok legelőit, a bújtató akácerdőket és sásfüves mocsarakat. Tiszasülynél a bíró pincéjében reggelig tartó megbeszéléseket folytatott a mozgósítható fölkelők fegyverellátásáról; s egyben megadta a Baglyos-erdő jelszót, ha Pan Skirecki közvetítésével üzenet vagy segítség érkezne Lengyelországból. Tadek személyleírásáról sem feledkezett meg. A jászsági pusztát a kiskunsági követte, éjre éj, napra nap, mint a komolyra forduló mesékben. A délibáb néha mindenestül birtokba vette a látóhatárt, és a képzelet is megtette a magáét a vibráló fényketrecben, csak nem lehetett a kettőt hitelt érdemlően elválasztani. Mint a letörölt tükrön az elszaladó jelenések, melyeknek nincs módjuk, hogy megpihenjenek. Akác a kóbor létezők, akik egyszer gyökerestül kirángatták magukat a földből, és azóta ez a sorsuk. Hegytetőről leeresztett fák rohantak, tornyok és bástyák egymás mellett, elszáradt mohától fekete sziklaházak, emberi fecskefészkek, temetői tuják, valahol legfölül füstöt okádó kereszt, mint a legyőzhetetlen industria újmódi jelképe. Roppant szerpentinek kanyarogtak görgeteges törmelékben, s távolabb, a fenyőkkel szegélyezett escarpék mögött míniumpiros házfedelek villantak elő, szőlőtrillázsok zöldelltek, és ablakok pisla szeme gyúlt ki. Gótikus zsidó épületek mellett mélyedésbe süllyesztett kőapostol fonta össze a karját, szanaszét megcsonkított szobrok hevertek, asszonyok páholyai tobzódtak tarka színekkel valamilyen rokokó színházteremben, s egy karcsú hídláb fölött ezüst védszenten tükröződött a nap. Alpok, Haute-Savoie, Antwerpen, Észak-Toscana, Kragujevac, Beszkidek, Ondava völgye – mintha hajdani és friss látványtöredékek adtak volna találkozót a kunsági puszta horizontján, hogy mindjárt el is enyésszenek, mint az elsóhajtott levegő. A maga módján regestrum volt ez is. A fekete hátas védtelen célponttá lett a lemángorolt puszta szőke és kék ragyogásában, ahová a múlt is zabolázatlanul törhetett be, nemcsak a Kamarilla mészárosai. Az ezredest katlanná izzította a fény és hőség, miközben látszólag egykedvűen poroszkált. A verejték nem szűnt meg leszivárogni a homlokba húzott tábori sapka alól, lucskosra nedvesítette az ősz szemöldököt, a szemét véresre marta. A gyermekkor elmúlt. Két nap múlva elérte a Duna vonalát. Éjszaka lovagolt be Bajára, az egykori Francovillába, áhítatot parancsoló holdfényben. A város keleti szélén elkerített sertésvásártér mellett haladt el, trágyától süppedékes szekérúton. A szárnyékokban barbár önfeledtséggel horkoltak a hajcsárok, hetek óta várakozva a Szerbiából érkező szállítmányokra, melyet majd átvesznek az ottani szvinyároktól, és ők hajtanak tovább Bécsig. A főtérről nyíló egyik mellékutcában lelt rá az egyetlen fogadóra, ahonnét még fény szűrődött ki. Vendég itt sem volt, csak a fogadós volt álmatlan. Az első üveg bor után kiderült, hogy magányhoz szokott egykori rákász a sugovicai ártérről, később ötévi kényszermunkára ítélt rab, miután egy kapitális rák ollójával kiszúrta a felesége szemét, aki ágyba vitte a városban időző Migazzi Kristóf bécsi hajszeszárust és kamarillai besúgót. Aztán újrakezdte a felkapaszkodást. „Migazzi Arzén” – javította ki csendesen az ezredes a mesélőt, miközben nagy tányér hideg marhagulyásból böködte ki a zsíros húsdarabokat. Őt is meglepte, hogy a mellékesnek szánt megjegyzés egyszeriben milyen bizalmat, tiszteletet ébresztett iránta. Azonnal felmérte a forradalmi lehetőségeket, a titkos „légyottok” módozatait. Egy megbízható és engesztelhetetlen fogadós, egy kátyús mellékutcában megbújó jelentéktelen fogadó felbecsülhetetlen érték, ha arra kerül a sor. Még a fogadós nevét is szerencsésnek találta: Sehi Konrádról bármi eszébe juthat bárkinek, nemcsak egyvalami. Migazzi Arzén pedig halott, az ő szimatától nem kell tartani. A fogadó ideális hírcsereközpont, akár regionális főhadiszállás is, éppen a központi fekvése miatt. És maga a város is megfelel a stratégiai kívánalmaknak – az ország dunai felezővonalán fekszik, akciórádiusza éppen befogja az alföldi és dunántúli terület déli részét, ahol az utolsó másfél évben amúgy is sűrűbb a levegő. És még egy: a mindig számításba veendő gyanút majdnem biztosan eltereli az átlagmeggyőződés, hogy aki titkolni akar valamit, nem a főtér közelében rendezkedik be. Az ezredes elégedett volt, és felzaklatóan bizakodó. A csagatej eredetű baja szó öreget jelent – s szinte sorsszerűnek is érezte, hogy éppen itt sikerült ilyen kapcsolatra és lehetőségre szert tennie. Öreg fán szívósabbak a rügyek. Délelőttjét azzal töltötte, hogy megismerkedett Kliegel Józseffel, a nyomdai számológép hazai feltalálójával, egy saját készítésű nyomdagép tulajdonosával. Nem okozott nehézséget, hogy rövid tájékozódó beszélgetés után szót értsenek. Ez a madárfejű agglegény, akiről hinni lehetett, hogy éjszaka megcsókolja az ólombetűket, s legkevésbé sem úgy gondolkodott, mint a politomán uracsok és szabadságmanökenek, akik olyasmiken képesek vitázni, hogy forradalom-e a reakció vagy reakció-e a forradalom. Szalmafedeles háza a sugovicai ártérre nézett, onnét messzebb lehetett látni. Késő délutánig cseréltek eszmét, reményeket, utópiákat, nem feledkezve meg az álmok józan alapjairól sem, hogy lehetőleg ahhoz igazítsák a kockázatok veszteséglistáját. Egy hótorlaszos télen munkába állított nyomdagép például jó elgondolás, mert a befagyott Dunán – a fakutyázók közé vegyülve – biztonságosabban lehet a szórólapokat Dunántúlra is eljuttatni. A forradalom nem csábos konc, amit csak úgy virtusosan el lehet rabolni. Ellenkezőleg, a forradalmat meg kell építeni. A célt szeretni kell, Crescence. A világot fel kell készíteni rá, hogy várják és féljék a forradalmat. A sötétség féltékeny erői fecséreljék el stratégiáikat a várakozásban, s mi akkor tűzzük ki a piros rózsát, mikor a legszebb harmat csillog rajta. Egy okos nyomdagép fölér húsz üteggel. Verejték, csend, fontos hallgatás, végtelen poroszkálások az ördögszekérfüves pusztán, magány és éjszaka. Holdvilágon nem sül cipó, de a jó gazda akkor dagaszt – mondta az ezredes a beavatottak cinkosságával. S pillantása elkalandozott a Duna túlsó oldalára, ahol kékes párában úsztak a bátai dombok, ízelítő a pannon táj édességéből, ahová továbbindulni készült. Ennek a tájnak az elsüllyedt emléke már akkor elragadta képzeletét, mikor az Ondava vad völgyén leereszkedett, zuhogó esőben, a szegénység akolmelegével körbekerített szlovák tanyák mellett. Már otthon volt, és mégsem, a zuhogó esőn át a múlt is átderengett, mintha biztatná, hogy a jövőnek is van gyermekkora. S még alkonyat előtt fölkereste a Kapisztrán Hittani Intézetet, ahol meggyónt, megáldozott, és megbeszélte Kossutányi nyugalmazott tábori lelkésszel a hadiárvák lelki gondozásának és a sebesültek ápolásának kérdését. Ez ugyanúgy a szeretet áldozatossága, ha ideje jön, mint ahogy a roham is az, csak véres. Az ezredes ezúttal nem várta meg az éjszakát, napnyugta előtt vitette át magát a Dunán. Megkívánta, hogy a Szegzárd felé ereszkedő nap utolsó sugarai ott érjék a folyón, átadva magát a sodrásnak, mely nem ismer pihenőt, és mindig másképp tud ugyanolyan maradni. A révészeket megajándékozta egy lengyel poltúrával. „Őrizzétek meg – mondta –, a Peltew-patak mosta ki Lemberg mellett, hogy idelovagolhasson velem.” A gyerekkor elmúlt, Crescence.

Megtehette volna, hogy közvetlenül Bátaszékről vesz irányt Szegzárd felé, végül mégsem így döntött. A parti erdőségek érintetlensége annyira megbűvölte, hogy annyi év után sem tudta kivonni magát a hatása alól. Az sem lepte volna meg, ha az elegáns piros-fehér-feketébe öltözött áldozat változatlanul ott kapaszkodik valamelyik fa kérgébe, még ha foszlottan is. Csakhogy mi következik ebből? Kikerülni nem lehetett, meg kellett tenni ezt a kitérőt, hogy kellő áttekintéssel érkezhessen meg Szegzárdra. S mielőtt nyugatra fordult volna, a Duna mentén előbb fellovagolt Bogyiszlóig. Nem kereste a falvakat, megelégedett az útjába eső halászkunyhókkal, erdészek szállásaival. Megesett az is, hogy a fekete kancával együtt hevert le éjszakára a pézsmaszagú mohán. Odahúzódott a ló combja mellé, és a csapzottan domborodó has állapotos boltozata alatt merült álomba. Erdei vonulása közben nemegyszer érezte úgy, hogy csobbanás nélküli zöld üvegakváriumon halad keresztül, körbeszórva a nemes rothadás megülepedett törmelékeivel. Az egykori csodálatosságok egyszerűen humusszá lettek. A fülledt, párás melegben asztmásan lélegzett. Az ezredesnek köze volt ehhez a humuszhoz. Itt most nem délibáb játszott vele, mint a jászsági pusztán, itt közelebb estek az egykori gyönyörök és sebesülések, a nagy habzsolás hadjáratai. Az ifjúság. Mint mikor egy haszontalanságokban tobzódó vitrin ömleszti ki magából a maga választékos múltját. Akár egy egész gyűjtemény Európa. Az enyhe báj, ahogy a hölgy megfogalmazza – „házaséletünkben most vet lobbot az évek óta halmozódó gyúanyag”. Aztán a temérdek csipke és hímzés, sárkányfejes arabeszkek s az álszent zarándoköltözék kapucnival, cingulussal, mely felette divatos. Kaszinói estély, ahol Katzer dzsidás hadnagy beleütközik a tánckörben Beszedits ügyvédbe, szóváltás, és az ügyvéd halott. Agyonzsúfolt vitrin. Szerelem szótára és kalauza, legyezőnyelv rejtelmei és asztali ínyencségek. Lepkékkel körülszállongott virág-levélpapír, és csak adná Isten, hogy ez a koronázási év behegessze a múlt év okozta sebeket. Az Izlandiába érkezett királyasszony mindenesetre derülten vágtatott tovább a parányi balesettel végződő első vadászaton, ahol lecsúszott a lováról. Különben fáczány, fogoly, fenyvesmadár, vadrucza, nyúl, vadsertés, idényszerű vadak, poulárdok és stíriai kappanok korlátlan mennyiségben szemlélhetők a piaci hullakiárusításon. Zum grossen Ausverkauf, egy egész gyűjteményes verniszázs. Skalpok, repülő kutyák, zsákmányolt Dajak-kardok és halomba sepert emberhaj a szadizmustól impotens borbély pincéjében – csak ne legyen járvány belőle, gyémántos Szűzanyánk! Sok jó katona még nem jó hadsereg, de csodákat se lehet művelni végezetül is ott, ahol csak technikáról van szó. Ó, Crescence. Fekete tálca, óra, bor és szőlő keveredik a Radicális Miatyánkkal, a lőporos emberrel. És a rafinéria: a megunt szerető díszlövésnél löveti agyon a herceget az egyik katonával. Európa térképe tele van új játékszerekkel. S a térképen átüt Ludwik arca, aki egy órával Waleś után halt meg, s végig azon erőlködött, hogy szederjes nyelvét kidugja a fogai között.

Bogyiszlón kedvére volt a marhagulyás, hiszen bajai tartózkodása óta mindössze kétszer jutott meleg ételhez. Itt viszont éppen a fogadós nem nyerte meg a tetszését, az ivó mennyezetén ugyanis volt egy luk, és nem volt betömve. Az efféle véletlenekről már volt tapasztalata az ezredesnek. Puszta szórakozásból nem gulyást mondott a rendelésnél, hanem gulast. Mosolyognia kellett, mikor a fogadós a tányér mellé rögtön egy fakarikába húzott címeres damasztszalvétát helyezett. Ennek nemcsak az eredete lehetett kétes, de az ivó ácsolt asztalán túlzottan előzékeny hízelkedésnek hatott. Indulása előtt azonban itt is módja volt egy fontos tervrajzot az emlékezetébe vésni. A temetői ravatalozó kőkerítése török időkben épült bástyamaradvány volt, alkalmas megfigyelőállás a tolnai hadiút felől érkezhető felvonulás szemmel tartására. Vastag bástyafal, csaknem négy méter magas, folyondár kúszta be, az iromba kövek mélyedéseiből növendék ecetfák nőttek ki. Az egyik a morzsalékos párkányról hajolt be a ravatalozó feketére evődött cserépfödelére. A gyermekkor elmúlt. S még délután elindult Szegzárd felé. Némi fáradtságot érzett ugyan, de a csendes poroszkálás arra is alkalmat adott, hogy teljes terepszélességben végigtekintsen a tájon, ahová érkezik. Tolnát elhagyva már alkonyodott, a Lisztesben az erdészek és favágók elgyújtották a tüzet. A lopókba felszívták a bort, és belecsurgatták a poharakba, melyeket öblítés céljából víz soha nem érhetett, csak bor, és a maradék beszáradt. A Sión ladikon kelt át. A lova mellette úszott, nyerítve rúgtatott ki az iszapos partra, duzzadó nyakívéről síkosan csúszott le az átnedvesedett fény. Az ezredesben itt, a város határában ötlött fel a meghatározó kép, amit első pillanatban nem tudott teljes bizonyossággal betájolni s még helyileg se hová tenni. Csak azt tudta, hogy amit keres, ebben a kivételes alapossággal ellenőrzött városban kézenfekvő megoldás lehetne a folyamatos hírközlés szempontjából. A jakobiták emlékezetes szervezkedése óta Szegzárd nem tudta elterelni magáról a gyanút, hivatásos kamarillai ügynökök vásároltak itt házakat, borospincéket, beházasodtak, és még a napi találkozásokat is számon tartották. A meghatározó kép egy kidőlt diófa maradék fél törzse volt, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre vetődtek – nagy fejű szögekkel vertek tele. De bőven volt még hely újabb szögeknek. Ha volt rovásírás, mért ne lehetne rejtjelezés nagy fejű szögekkel? Az ezredes elmosolyodott a nyeregben. Figyelmét annyira lekötötte a holnap reménye, hogy a városba érkeztekor alig érzékelte, milyen utcákon jár, milyen kútkávánál áll meg itatni. Egy teret próbált apró részletességgel elképzelni, ahol a szögekkel kivert diófatörzs áll, lehet, hogy pad is van mellette, néhány puszpángbokor, nem biztos. Mégis, meg kell lennie valahol. Rég besötétedett, és még mindig nem jutott eszébe, hogy vacsoráról gondoskodjon, szállást keressen. Megszólítani se szólított meg senkit, gondolatai minduntalan visszatértek a szögfejek enigmatikus rejtjelezésének a problémájához. Crescence batisztsálján hét szétszórt flitterpöttyöcske csillogott, ezeknek az alakzatvariációit próbálta maga elé képzelni. Ez láthatólag kielégítette. Nem érzett semmilyen úti fáradságot. Később fölrémlett benne két, párhuzamosan dombra futó utca, melyek kis térbe kanyarodnak össze, s úgy érezte, ezt a teret nagy valószínűséggel gyanúba veheti. Sőt az is kalauz lehet talán, hogy a Bati-keresztet is látni onnét, bár ehhez sötét volt már, még nem jött fel a hold. Mindenesetre elindult a Kis-Bödő jelzésű utcán, párhuzamosan a Kadarka utcával. A nyeregből parancsnoki módon látott be a házacskák magasra függönyözött ablakán – kemencekályhák, mint Pan Skirecki otthonában, a kémények fölött szikrapozdorják, kesernyés füstszag. Amolyan támadás előtti békesség és tiszta lelkiismeret. Az ezredes hosszú szolgálati ideje alatt soha nem ölt, még Höchstädtnél sem, csupán kerülgette a golyókat, és esélyes terveket készített. Lehet, hogy ez kevés, de a sors nem kérdezősködik. A gyermekkor elmúlt. Az utca végén nem talált semmilyen teret, az utca meredeken fölmagasodó domboldalba torkollt, mintha díszletet vágtak volna ketté. Az egyik utolsó ház udvarán, a vacsorai tábortűz villogó homályában néhány gyerek és felnőtt téblábolt. A kép egzotikus árnyjátékra emlékeztetett. Töttős Ármin lómészárosnál pár napja tűz ütött ki, a szobamennyezetek beszakadtak, s a család kénytelen volt átmenetileg az udvaron fölállított sátorponyva alá kiköltözni. Az ezredes ide tért be, és éjszakai szállás után érdeklődött. A homályban nem tűnt fel, hogy legendás kék zubbonya kevéssé felel már meg a tiszti kaszinói normáknak; s ez valahogy most lett nyilvánvaló, itt a félhomályban, ahol ilyen normákról még a kalendáriumban sem olvashattak. Töttősék ámulattal vegyes kíváncsisággal ültették le a tűz mellé a kései vendéget. S ők is marhagulyással kínálták meg, a bográcsban éppen az készült vacsorára. Az ezredes hosszan elbeszélgetett a lómészárossal, aki Waleśra emlékeztette őt, de valami okból mégsem érzett késztetést, hogy a zubbonyát kigombolja. A fekete hátas csendesen tépdeste a füvet a sötétben, és az elszenesedett gerendákat szagolgatta. A lómészáros nem tudott a szögekkel kivert diófatörzsről.

„Nem is hallott róla?”

„Nem, ezredes úr.”

„Pedig sok szöget beleverhettek.”

„Nem hallottam ilyet, ezredes úr.”

Mikor az asszony említette, hogy a sátor elkerített részében megágyaztak neki, Sutting ezredes mosolyogva megköszönte a szívességüket, és hozzátette, hogy utánagondolt, sajnos, mégsem maradhat, hajnalban már Szegzárdon kell lennie. A lómészáros és a felesége először csak tréfára vette a szót, de mikor látták, hogy vendégük csakugyan készülődni kezd, nem mertek tovább kérdezősködni. Az asszony útravalót csomagolt az ezredesnek, és megköszönték, hogy megtisztelte őket a látogatásával.

Ez volt az első hűvösebb nyári éjszaka, mióta az Ondava völgyén leereszkedett, és hazai földre lépett.

 

1986

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]