Az intranzigencia térképe

– Mint írod, hosszú ideig magányban, a szélen éltél. Elismerésed hivatalos, de – főképp a fiatal értelmiségiek körében – kevesekéhez hasonlítható. Nemcsak a művek értéke, de a magatartás intranzigenciája is hozzájárult ehhez. Lehet, hogy éppenséggel a hosszantartó magány is?

– Az egyedüllét gyökerei messzebb vezetnek, mint az ötvenes évek. Egészen fiatalon egy vállalhatatlan háború részese kellett legyek, s ebből új emberként, új nézőszöggel kellett kikerülnöm. Mivel nem az én háborúm volt, eleve magányban, „másképpen gondolkodva” lehetett csak elviselni. Ez még inkább megerősítette alkalmi „partizánságomat”, a mindennél erősebb ösztönzést, hogy minden körülmények között függetlenül próbáljak szemközt maradni a tárggyal. A háborúból visszatérve szétesett, átmeneti világba csöppentem, mely a legvégletesebb arcát mutatta. Ahhoz azonban, hogy a harmónia majdani reményében hirtelen belevessem magamat kétes hitekbe, ideológiákba – nem voltam eléggé politikus, vagy ki tudja, apolitikus alkat. Így formálódott kívülállásom és író-voltom pszichológiai görbéje is. A kör szélén, de mindenképpen a körön belül álltam, érdekelt partizánként. Természetesen mindig „segítettem”, amikor tudtam, bár kezdettől látnivaló volt, hogy egy teológiai elvakultságú diktatúra bontakozik ki. Ugyanakkor íróként, emberként is kínzó ellentmondásokat tapasztaltam a dolgok megítélésében. Magamban is. Hiszen megosztott voltam, hajlamos a félrehúzódásra, noha vonzott is a tett világa. Ma is fellelkesít Pascal, akinek volt energiafölöslege arra, hogy Isten létének kérdése mellett foglalkoztassa Párizs közlekedésének a megtervezése. Visszatekintve szomorúsággal állapítom meg, hogy olyan korszakban kellett fiatalnak lennem, mikor morális és eszmei okokból nem lehettem másképp is aktív. Az egy szálra fűzött kizárásos hit nem az én világom. Higiéniámhoz hozzátartozik az önkétségbevonás gesztusa, a tolakodó hitek kikezdése.

– S hogyan lettek ebből a pszichológiából, világlátásból művek? Hogyan születtek az ötletek, a formák ebben a világban?

– Fordított utam jártam. Most, hatvan éves korom táján kezdek visszakanyarodni az elvonatkoztatás, az áttételesség kedvelésétől az életemet végülis meghatározó televény anyaghoz. Aminek hosszú időn keresztül inkább csak a forgácsait használtam föl. Vidéken nőttem fel. Az életanyaghoz, amit megismertem, valószínűleg azért sem nyúltam hozzá mindjárt úgy, ahogy készültem rá, mert az ezt igénylő eszközöket – a magam mércéje szerint – nem éreztem még kielégítőnek. A kitaposott út meg nem vonzott, nyilván untatott is volna. Más utakat próbáltam és találtam, melyek nem kevésbé érdekeltek és tudtak újat ígérni. Így jutottam el az utolsó regényemig, a Filmig. Számomra ez a legkövetkezetesebb gyökvonása volt annak, amit addig megéltem, tapasztaltam. Ezt a „gyökvonást” szeretném most szétbontogatni. Bár azért aggaszt is, hogy nem éppen fiatalon töprengek olyan vállalkozáson, mely ismét egy emberéletet igényelne.

– Tehát redukáltál mindezidáig. A kőtömböt le- és nem kifaragandónak tartottad. Mit hagytál el akkor az úton? Mi az, amit nem írtál meg?

– Emléket idéznék föl. A háború utáni évek számomra nagy vidékjárásokhoz kapcsolódtak. A vérből, piszokból alig kimosakodott országot nagyon közelről láttam akkoriban. Voltam kétkezi munkás, malomellenőr, közben folytak a szovjet jóvátételi szállítások, s én terménybegyűjtési ellenőr voltam. Átmeneti kampányidőre még burgonya-biztosnak is tituláltak… Alakulása közben láttam a világot, az ideológiai zűrzavart, az állatiasnak és meghatóan emberinek abszurd keveredését. Véletlenül megismerkedtem egy egyházi műemlékek kutatásával foglalkozó úrral, aki a szétrombolt országban elképesztő magánszorgalommal a megmaradt kegyhelyeket, kegytárgyakat lajstromozta. Akkori munkahelyemen, a Közellátási Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy szarvasmarhákat, terményt hajtsak fel a sváb kitelepítő osztag étkeztetésére. Egy darabig együtt jártuk Tolnát-Baranyát, csak másban utaztunk. Furcsa viszony alakult ki közöttünk. Ő dogmatikusan hívő ember volt, rólam ezt nem lehetett elmondani. Termékeny viták alakultak ki közöttünk. Nem ateista voltam, mindenesetre függetlenebb pozícióból tudtam ránézni minden irracionálisra, metafizikaira. Pár heti közös barangolás után fölrémlett bennem a szerepcsere. S ennek volt valóságalapja is. Egyre inkább nosztalgiával kezdtem latolgatni az ő hitét, magánszorgalmú munkáját – vajon hogyan tudja ezt csinálni? De kezdtem azt is észrevenni, hogy neki meg az én munkámon keresztül nyílik rá a szeme a valóságos életre, amit ilyen durván és közelről nem ismert. Mert a panoráma úgy festett, kis túlzással, mint a harmincéves háború kis lélekzetvételnyi szüneteiben – gyerekek, asszonyok húzták az ekét, árok mellett szültek, hiányzott az élelem, a falak kormosak, üszkösek voltak, de már jókat lehetett szeretkezni. Mindez kezdte fölébreszteni az útitársamat, engem pedig – aki nemrég még folyékony hullákat talicskáztam hadifogolyként – az ő hite, világa kezdett egyre jobban érdekelni. Érdekel azóta is. Mindenesetre gogoli téma meg panoráma volt – egy televény, széthullott ország, két másképp, másra eszmélődő főhőssel… Hát igen. Minden életpályának megvannak a determinált mulasztásai. Ha csakugyan azzá kell lenniük végül.

– És azok a redukciók, lefaragások, amelyeket nem sajnálsz?

– Nem jó szó itt a sajnálat. A dohány is fermentálódik, az élmény is. Minden élmény. Végülis nem elveszítettem témákat, hanem másra forgattam őket vagy terjedelmüket csökkentettem. Tartós törekvésem az volt, hogy ne sok kőből álló nyakéket csináljak, hanem sokféle csillogást sűrítsek egybe-egybe. Saulus regényem első változatában a mainak majdnem háromszorosa volt. Olyan történelmi ágazatokba bonyolódtam, melyek ellentmondtak az első víziónak. Eredetileg úgy élt bennem, mint napverte pusztában az egyszál fa, a maga árnyékával. Olyan keskeny vízió volt ez, mint Camus műveiben az ablakrésen besütő fénysugár. Ebben a sávban akartam berendezkedni. És hogy az egész szerkezet ilyen szikár legyen. Nem a megírás, az elvetés tellett sok időbe. Hat évig írtam ezt a keskeny könyvet.

– A Saulus a ’60-as években keletkezett. Az ’50-es években írtál?

– Egész nemzedékemről elmondható, hogy békés háborúk idejére is vonatkozik az inter arma silent Musae. A fasizmus ideje alatt sem igen született asztalfiókban nagy próza. Az ’50-es években is alig. Ebben az időszakban inkább csak kezdeményeim voltak, törmelékek. Valamilyen eszköztár megszerzése, amit ma magaménak mondhatok. Nehezen írok. Az önkétségbevonás, amit említettem, minden leírt sorra vonatkozik. Kell valami titoknak lennie abban, hogy a Teremtés hat napot igényelt és nem hatszázat. Szóval, naplójegyzeteket írtam, gondolati próza-forgácsot, vázlatokat. Egyébként semmi nem tud olyan gazdag lenni, mint a hallgatás.

– És mi volt az alapvető érzése az embernek akkoriban? Ideiglenesség-érzés, hogy ez nem tarthat örökké?

– Úgy éltünk és voltunk írók, hogy számoltunk vele: névtelenségben fogjuk eltölteni az életünket és palackpostát hagyunk. Persze, ez alkotáslélektanilag nem múlik el nyomtalanul. A forradalomig kizárólag meséket publikáltam, mert ez volt az egyetlen terület, amit az ideológia nem tudott megnyirbálni egészen, bár szívósan próbálkoztak vele. Írtam egyszer egy mesét a királyról, az ő kedves fuvolásáról, és a kedves bakójáról. Mikor Nemes Nagy Ágneséknál fölolvastam néhány barátomnak – odakint őszi köd, suhanó állami kocsik, Vérmező, mi meg a piros lámpaernyő alatt, mint a prolongált halálraítéltek – Jékely Zoli síri hangon megkérdezte: És te ezt a zsebedben ide merted hozni?! Ma közszájon forog Weöres Sándor bon mot-ja: a szellemi szeszcsempészet korszaka volt ez. Házi mottóként évekig ez volt kiírva az íróasztalom fölé: Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások adta végtelen szabadsággal. Szóval, a józanságot, a mértéket kellett akkumulálni magunkban. Veszedelmes dolog kimondani, de skizofrén iskola is volt ez nekem, és skizofrénül még hálás is vagyok érte. Sokszor elfutnak előttem az arcok. S nem tudom, hogy olyan halálosan bizonyos-e, vajon a sok érzékeny, fiatal talentum közül valóban azok maradtak-e meg, akik a legtehetségesebbek voltak. Nem esküszöm meg rá. Számított, hogy ki volt szívósabb fakír, kiben volt több ideg- és lélekerő. A játszma vérre ment.

– Szóval ezzel a fegyverzettel léptél be a ’60-as évek konszolidációjába? Hogyan vetnéd össze az ’50-es évek légkörével? Hiszen egy levert forradalom után volt az ország, s ez talán nem a legalkalmasabb klíma arra, hogy jól érezze magát benne az ember. Ugyanakkor nyilvánvalóan többszólamos irodalom alakult ki. A börtönök megteltek megint, majd lassan kiürültek, közben Németh László kiadásától a Tarzan kiadásáig folyt a kulturális konszolidáció. Te magad egyébként ennek az irodalomnak Prügelknábéjává lettél. Műveid hovatovább megjelenhettek, de mindig az ügyeletes polgári dekadencia kolportálójaként jellemzett a kritika. Mindenesetre már nem kellett meséket írnod.

– A közvetlen állampolgári veszélyeztetettség statisztikai mutatója nyilván javult. Ami kialakult s tart máig, az a változatlan elintézetlenségek konszolidáltabb formája és gyakorlata. Elintézetlen maradt a hatalom és az irodalom viszonya, s bár némileg tompult, masszívan megmaradt az ideológiai alap: az ellenségben való gondolkodás. Ugyanez a helyzet az ún. irodalompolitika abszurdjával. A hatalmat birtokló Párt rögeszméjével, hogy a politika játékszabályait sehol nem lehet nélkülözni. Holott amennyire igaz, hogy a szellemi, művészeti szféra mindig is tudott intuitív ajánlatokkal szolgálni a politikának – olyannyira nem áll ez fordítva. A politika alkalmazás, a meglevő elrendezése – anyagkezelés és nem teremtés. Röviden, alkalmazás és teremtés viszonya ártalmasan megbomlik, ha a politika igényt tart a szellemi szférák ellenőrzésére. Sőt, az irodalom jelentősége pl. még ott is igen nagy a politikai szférát illetően, ahol a politikának már nem közvetlenül tesz ajánlatot – mint ahogy a mi történelmünkben kellett annyiszor tennie. Mégha tragikus hiábavalósággal is. Az író akkor is politizál, amikor erkölcsi normákat, emberszabású létfeltételeket fogalmaz meg katartikusan. A politika művészete akkor van a saját magaslatán, ha állandóan tanul a közösségigénytől. A közösség akkor áll a saját magaslatán, ha jó irányba mutató reális feladatokat hord ki a politika számára. Közösség és hatalom között kölcsönös a szolgáltatás: ez volt Bibó István egyik alapgondolata is. Diktatúrákban ennek nincs esélye. Az író szükségképpen magányossá válik, ha olyasmibe akarják csalogatni, kényszeríteni, melyben elveszíti magát. A hatalom a maga tartósabb garanciáit veszti el, ha kollektív visszhang nélkül szab ki irányokat. A politika eldobhatja a sakkfiguráit, önfeladás nélkül változtathat taktikát, szempontokat. Író nem vállalhatja ezt, hiszen ő maga a bábu és a játszma is. A mindennapos írói létezés ilyen körülmények között eszmei, erkölcsi és lélektani képtelenségek kavalkádja. Lécet kell átugornia, mely mindig változik. Az író ellenállásának azonban még ilyen körülmények között is megvan a maga társadalmi jelentősége. Az értékőrzés technikájának talentumát nem lehet elrabolni tőle, ez az égbolt borul föléje, s még a hallgatását is ez alatt az égbolt alatt mondja ki. Az irodalompolitikai fegyelmezésnek egyébként megkülönböztetetten kínos, cinikus, sőt már-már nevetséges abszurdja az, hogy az ilyen fegyelmezés nem tud teljesen bürokratikus lenni. Kénytelen személytől-személyektől szólni személyhez. Lévén az írói szólás szabadsága nem egyszerű iparengedély bevonásának, engedélyezésének kérdése. Így többnyire ugyanazok az alacsony-homlokú személyek adresszálják egyszer az engedékenységet, másszor a szigort, kívánják a kipécézett írótól, hogy legyen ez, néhány év múlva valami más. Író, aki ilyen vitustáncba engedte vagy engedi magát kényszeríteni, ép pszichével aligha ússza meg. Szomorú példa nem egy akad. A kivételek pedig a legkevésbé sem szabályt erősítenek, hanem az isten tudja, mit. A legkevesebb, amit megtehetnek a szerencsés kivételek, hogy eltűnődnek a kegyelem mibenlétén… Egyszóval, ilyesmitől leprásodik még ma is az ún. irodalmi élet, legfeljebb kissé konszolidáltabban. És változatlanul késik a gyakorlattá tett felismerés, hogy az irodalom nem harcmező, ahol az ellenség felkoncolásával vagy megcsonkításával irodalmat lehet nyerni.

– Az a kritika, amely életed folyamán nagyon sokat ért, hogy apolitikus művészetet űzöl, úgy tűnik, visszaütött a politika fejére. Kiderült, hogy amikor kötelező egy politika, akkor az „apolitikusság” is képviselhet politikát. Az utóbbi években, amikor Magyarországon különböző, a hivatalos politikán kívüli polgári kezdeményezések születtek, te ezeknek a kezdeményezéseknek majd mindegyikében résztvettél. Változtál te is?

– A magam sorsát eléggé egyenesvonalúnak érzem. Írásaimban soha nem politizáltam közvetlenül. Becsülöm az ilyen irodalmat is, ha jó. Mégis, inkább vagyok híve a munkamegosztásnak, önismeretnek. Én inkább általánosabb nyomjeleket kerestem. Pontokat próbáltam összekötni, melyek holnapután is összeköthetők, és lábjegyzet nélkül is követhetők. Írásaim közül a Pontos történetek, útközben c. regény durva elítélését érzem a legsüketebbnek, legkomiszabbnak. Közép-Európa kisebbségi és hazai mélyvilágát próbáltam ebben a könyvben feltérképezni, egymásrautaltságunkat, a szorongásban való testvériségünket. Ez az írás sok lehetőséget adott volna a konkrét, akár érzelmi telítettségű politizálásra – hiszen a regény jó részének színtere tragikusan érzékeny számunkra: Erdély. Anyag volt a kezemben, amivel könnyű lett volna visszaélni. A cinkos és elfogult akusztikákon azonban mindig túlfut az idő. A rontása, rombolása pedig igen nagy tud lenni – adott esetben. Mai irodalmunkat olvasva sokszor érzem úgy, hogy a felületi aktualitások erotikájának túl nagy a vonzása. Tolsztoj arányérzéke a példás, aki időtálló frissességgel tudta a zemsztvo-ügyeket is megörökíteni – úgy azonban, hogy ehhez is a pályaudvar, a lóversenytér a vakító fényforrás, vagy az első bálozó Kitty tüneményesen bájos zavara. Ugyanis világos, hogy az ún. „zemsztvo-ügyeket” mindig csak az ő jóvoltukból illeti meg annyi múlandó fény, amennyi jár nekik.

– De ha a zemsztvo-ügyeket a magad számára nem tartod írói feladatnak, akkor – ha jól látom – az értelmiségi feladatot tágabban értelmezed az írói feladatnál. Hiszen vannak írók ma Magyarországon, akik ugyanilyen intranzigenciával írják a maguk nem-zemsztvo ügyeit, s ugyanakkor politikai intranzigenciát egyáltalán nem tanúsítanak.

– Beszélgetésünk elején utaltam rá, hogy megosztott vagyok. És ez egyáltalán nem langyos állapot. Sőt, nagyon is kedvemre való. Biztosan szorult belém valami a homo politicusból, de művészileg csak annyi, hogy izgató és szükséges ösztök maradjon. Valahogy mindig az egyenesség lebegett a szemem előtt, ami nem érdem, egyszerűen kifizetődő higiénia. Azonkívül ebben az igényben tudtam találkozni nekem fontos fiatalokkal. Akik már nem közvetlenül élték át az én nemzedékem nyomorúságait, viszont szívósan tiszta lappal akarnak nekiindulni a saját életüknek. Azzal azonban nem áltatom magamat, hogy az irodalom, amit csinálok, egyértelműen vagy zavar nélkül megfelelne az ízlésüknek. Nagyon-nagyon kevés kivétellel a dolgok rendje szerint alakulunk. A vigasz annyi lehet, hogy az esti ég mégsem volna derengő-világos a pisla csillagok közreműködése nélkül. A halál így értelmes. Mindenesetre sűrűn vagyok együtt fiatalokkal, és ez jóleső emberi kapcsolat is. A művek tisztelete? Az Isten tudja. Valahol leemelnek a világban egy könyvet a polcról – ki tudja kit, milyen könyvet. Az író csak legyen őszinte, és ne maradjon semmilyen hátsó gondolata. Mit tehetne még?