A hegy meg az árnyéka

Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy-Kopasz. A kerek világon nem akadt csúfabb hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra beretválkozott volna.

Csakhogy ez nem volt ám mindig így.

Valamikor, hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.

– Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár!

A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést – de egyelőre nem szólt.

Egyszer a hegy oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg.

– Csuda víz ez! – mondták. – Csuda víz!

És vitték a hetedik határba. Ez már aztán végképp nem tetszett a hegynek. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?

S már durrogott a haragtól, ha valaki jött, és azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg ennyit csak: Huj, de magas! Huj, de meredek!

Mert őneki, a hegynek, csak efféle dicséret jutott.

– Várjatok csak! – morgott. – Majd láttok ti még engem!

És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot beretváljon le róla.

A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl-hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette. Ami locspocs víz maradt a medrében, azt a nap szárította föl.

A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett, mint aki jól végezte dolgát. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő!

S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki.

Hát hiszen várhatta. Se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle.

Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövénél, hálásan az sóhajtott fel:

– Be jó ez a kis árnyék!

És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben.

Nagy-Kopasznak bezzeg nem kellett több. Hát hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik?

S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult.

– Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle.

A Szél furcsállta kicsit a dolgot, de azért nekigyürkőzött – végre is az a tiszte, hogy fújjon.

S fújt, fújt olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek. Aztán a negyede. Aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből – akkora, mint egy fűben heverő szamár.

Éppen csak két füle nem volt.