Tulajdonképpen az Állami Sportkiadó kért meg rá, hogy valami emlékezésfélét szerkesszek az életéről, ne hosszút és főképp ne túlságosan szakszerűt. A szakszerű szempontokat, mondták, csak nyugodtan bízzam rájuk, az úgyis nagyon ingoványos terület. Kényes. Becsvágyak és sértődések, egyleti és személyes féltékenykedések arénája. Tőlem valami mást várnak. Értésemre adták, hogy legszívesebben olyasféle alcímmel látnák el a könyvemet, mint például: Lírai emlékezés egy versenyen kívüli atlétára – vagy valami hasonló. Aki sosem írt, csak élt, azt könnyen megtéveszthetik az ilyen kikötések: azt hiheti, hogy ami az ujjbegyében, az mindjárt a papíron is. Én nem áltatom magam. Lassan nyolcadik hete, hogy megtaláltuk a holttestét a vlegyászai Égettkő völgyében. Üszkös fenyőrönkök között bukott arcra, s kora délelőttől késő estig tűzte a nap a tarkóját. A nagy, hegyi vöröshangyák füzérben telepedtek be a trikója alá, mint valami titokzatos tetoválás varratcsíkjai. Ugyanaz a fekete-vörös futócipő volt rajta akkor is, mint a nyár végi prágai versenyen. Ezek tények. De tudom, hogy ettől a papír még nem lesz engedelmesebb. Sőt, mintha még ellenállóbb lenne és gyanakvóbb.

Komolyan hiszem, hogy csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult is legyen. Az igazi megértésben mindig van egy csöpp gyengeség is. Az ilyesmi persze manapság nem hangzik jól, gyáva okoskodásnak ítélik, de a nők tudják, hogy nem így van. Másképp van. Egy mindenesetre biztos: ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla. Tétova adatgyűjtés inkább, hogy végre megismerjem azt, akivel tíz évig együtt éltem; a férfit, a kamaszt, a gyereket – mindet együtt. A férfiak sose szakadnak el véglegesen ettől vagy attól az életkoruktól. Úgy viszik magukkal mindet, mintha valami okból folyton valamennyire szükségük volna. De az is lehet, hogy nekünk van szükségünk rá. Én csak azt tudom, hogy ha újra születhetnék, őt akarnám fiamnak. Talán mint anya, nagyobb alázattal tudnám elviselni, hogy él valaki mellettem, akit mindennél jobban szeretek, de aki ugyanakkor se mellettem, se más mellett nem él igazán. Pedig az alázat belőlem sem hiányzott, a szeretőből.

Mikor ráakadtunk a Vlegyászán, a kék zománcos stopperóra is nála volt. Nekem jutott a feladat, hogy szétfeszítsem az ujjait, és magamhoz vegyem. Emlékszem, beleizzadtam, mire sikerült. S mikor kigurult a kezéből, olyan iszonyat fogott el, hogy percekig nem tudtam fölnyitni a szemem. Végül Luka bácsi, a kabanás hajolt oda mellém, s fölhúzott a földről. De közben a tenyerét is odatartotta a kezem alá, számítva rá, hogy visszaejtem a különös, színes hasú órát. Nem ejtettem vissza. Mereven néztem, és arra gondoltam, hogy mikor arcra bukott vele, megnyomódhatott az indítógombja, mert a mutatók nullán álltak. Így még csak találgatni se tudtuk, hogy azokban az utolsó percekben milyen távolságot futott. Bálint bárhol tréningezett, salakon vagy a terepen kint, sose mulasztotta el ellenőrizni az időt. Én meg annyira ismertem már az időhosszokat, amiket egy-egy távolságra kiszabott magának, hogy pusztán abból is tudtam volna következtetni. De nullán álltak a mutatók.

 

Mindez alig két-három héttel azután történt, hogy Prágából hazatértünk. Ez a prágai verseny volt az utolsó, amin részt vett; de már ezen is csak félig. Az elődöntőkben még a tőle megszokott könnyedséggel hagyta maga mögött az ellenfeleit, aztán váratlanul mégsem állt starthoz a döntőben. Hiába könyörögtünk, hiába fenyegették fegyelmivel, nem használt. Megmakacsolta magát, s minél jobban próbálták rábeszélni, annál szelídebben tért ki. Ezt én már ismertem. Ez volt a jele, hogy végérvényesen döntött. Csöndben félrehúzódott az öltöző egyik sarkába, s nagy figyelemmel nézte az egyik fiatal sprinterünk gimnasztikázását. Bartosi is ugyanazokat a mozdulatokat csinálta, mint Bálint, öltözés meg vetkőzés közben. Semmi különös nem volt ebben a gyakorlatban: behajlított térdét lazán felhúzta a melléig, egy kicsit rá is hajolt, majd ruganyosan előrelendítette a lábát, és erőteljesen kilélegzett. Akár le- akár fölhúzta a tréningnadrágját, ez a mozdulat természetesen illeszkedett bele az öltözködés műveletébe.

Észrevettem, hogy míg nézi Bartosit, kis mosoly ráncolódik a szája köré. A fiú szintén észrevette, hogy figyelik; zavarba jött, s amennyire barnára sült arcán látni lehetett, azt hiszem, elpirult.

De egyikük se szólt semmit.

A fiú egyébként még otthon kerülgetni kezdte Bálintot, még a tavaszi alapozó tréningek idején; akkoriban került át a budai Dózsa Egyletbe, amelyikhez Bálint is tartozott. Hogy miről beszéltek, nem tudom. Éppen a nagytribün déli lejárójánál ültem, volt ott egy szélárnyékos, félkörös betonpad, azt különösen szerettem. Nem volt előkelő hely, de a kilátás mégis onnét volt a legizgalmasabb. Biztos a rézsútos látószög tette. Minden mozgás hirtelen átmenettel gyorsult és lassult, a diszkosz és gerely kiszálltak valahová a Hattyú-telep bérházai fölé. A fiúk egyszerre robbantak elő a padsorok rácshátteréből, és a fordulóban megint ponttá zsugorodtak. Bálint piros trikója akkora lett, mint egy átvérzett kis tapasz a stadion óriási, ovális testén. Úgy taposták ezt a testet mindennap, mint a gyerek az anyja hasát, mikor rájön, hogy már tud állni meg lépni. Nem hiszem, hogy még egyszer ki tudnék menni a térningekre ezután – de akkor majdnem boldog voltam. Azt hittem, hogy megtörik a jég. Homályosan olyasmit reméltem, hogy ennek a fiatal fiúnak a bizalma valahogy új helyzetet teremt. És Bálint önkínzó feszültsége is feloldódik. Nem tudom, miért reméltem ezt – reméltem.

A magasugrók pihenőpadjánál hasaltak le a fűbe, egymással szemben, s ahogy ott feküdtek, olyan biztató volt az egész. El tudtam képzelni, hogy a fiú ott ül mellettem, a középtribün alatt, az öltöző-bejárónál, a kis füves majomszigeten, ahol a rendezők szoktak idegeskedni meg kivételesen a közelebbi hozzátartozók – s mikor Bálinték elindultak a start felé, Bartosi halkan azt súgja nekem: „Bálintnak van igaza, akárhogy csinálják is mások.” – Mindezt el tudtam képzelni akkor. Nemegyszer láttam – még kisebb hazai versenyeken is –, hogy egyesek félrevonulnak a start előtt egy félórával, susmorognak az edzőjükkel, és benyalnak valami port. De megtörtént az is, hogy az öltöző-vécében hallottam az injekciós fiola jellegzetes pukkanását. Üres fiolát azonban még véletlenül se találtam, csupán egy kupakot egyszer, a vécékagylóban. Azon viszont nincs márkajelzés. Mindenki őrizte a titkát.

Talán egy negyedórát beszélgethettek, mikor Bangó, a nyolcszázas válogatott, egyszerre lekanyarodott a salakról, átugrotta az útjába eső magasugrólécet, és hátulról odatoppant melléjük. Pár pillanat múlva a fiú föltápászkodott a földről, és elindult Bangó nyomában, vissza a salakra. Folytatták a tréninget. Bangó úgy sprinteltette maga előtt a fiút, ahogy a műagarat szokták: mindig annyi előnnyel, hogy éppen utol lehessen érni.

Később faggattam Bálintot, hogy mit beszélt a fiúval meg Bangóval, de elég kelletlenül válaszolt. Különben is mindig elkomorodott, ha olyasmit kérdeztem, amiből azt sejthette, hogy az ő javára akarok dönteni valamiben. Úgy hatott rá az ilyen, mintha megszégyenítettem volna. A Bartosival való beszélgetésről csak annyit jegyzett meg, hogy a fiú most van válaszúton, sprinter maradjon-e, vagy menjen át középtávra; s hogy ez milyen kritikus időszak. „Bangónak meg szüksége volt a fiúra, ebben igazán nincs semmi, szereti, ha a hajrá kezdetén valaki előtte fut, neki az tesz jót” – fűzte hozzá. Többet azonban én se tudtam kiszedni belőle. Nem esett valami jól, de végül mégse tudtam haragudni rá. Már rég elfogadtam, hogy ő ilyen. S éppen ez a szűkszavú, megértő tárgyilagosság volt az, ami miatt nem is lehetett igazán összeveszni vele; legalábbis nyíltan nem. Prágában például még Alexit is leszerelte, a maga csöndes módján; pedig az értett hozzá, hogy kihozza az embert a sodrából.

Ennél a jelenetnél egyébként én is ott voltam.

Amikor Bartosi elpirult az öltözőben, Bangó éppen a kézmosócsap mellett állt, és vizet bugyogtatott a szájában. A csap fölött volt egy kis aszimmetrikus, keret nélküli tükör – énnekem mindenesetre feltűnt, hogy aszimmetrikus. Vagy már eredetileg ilyenre metszhették, vagy ilyen formájúra törött el egyszer. Mindegy. Bangó arca hibátlanul illett bele ebbe a tükörbe: két vízzel felpuffasztott pofazacskója meg a fekete sörtehaja. Szokása volt, hogy a tréningruhája felső részét körbe felhúzza a háta meg a melle közepéig. Így szellőzködött, mikor a láb- és vállizmai még dunsztmeleget kívántak. Ezt az arasznyi meztelenséget mutatta akkor is felénk, meg egy darabot abból a hátcsigolyái mentén lefutó szőrcsíkból, amire köztudomásúan büszke volt.

Az asztaliteniszezők mesélték, hogy a drezdai versenyen mutattak nekik egy lenszőke, sovány nőt – ott ült a nézők között az első sorban –, aki Kelet-Berlinből minden héten átszökött Nyugat-Berlinbe az egyik súlylökőhöz. Amolyan szőrbundás fickó volt ez, s a nő bolondult érte. Nem a fiút szerette, egész jól megvolt a férjével, gyereket is szült neki – a fiú bundája vonzotta egyedül, de úgy, hogy néha délelőtt, a hivatalában is rájött, s valami ürüggyel elkéredzkedett. Ebédre meg már vissza is jött. A nőt jól ismerték kint sportkörökben, minden fontosabb versenyen ott volt, és egyáltalán nem titkolta nyugatberlini kiruccanásait. Mindenki tudott róla, csak a férje nem.

Ezt a történetet legalább tízszer hallottam Bangótól, de célzatosan soha nem élezte ki, csak éppen előadta nagy élvezettel. Ahogy ott a tükörben összeakadt a pillantásunk, akaratlanul is oda kellett néznem a meztelen derekára. És hirtelen megémelyedtem. Mikor újra visszanéztem a tükörbe, már nem engem figyelt, hanem Bartosit, aki éppen abbahagyta a gimnasztikázást. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt jól megfogalmazni. Mintha egyszerre alattomos erővonalak hálózták volna be az öltözőt; de ilyet persze csak az képes belelátni meg érezni a levegőbe, aki érti a szakmát. A fizikus leül egy székre, s tudja, hogy arra a szilárd semmire ült le, ami ott ásítozik az atomok között. Gyorsan visszaültem akkor Bálint mellé, ösztönösen, mintha számítanék rá, hogy meg kell védenem.

Ekkor lépett be az ajtón Alexi, a csapat orvosa, egy negyvenéves szépfiú. Egyenesen felénk tartott, nyilván már tájékoztatták mindenről. Zsebre dugta a kezét.

– Ne gyerekeskedj, Őze – hunyorított, mint aki eleve föltételezi, hogy hazudni fognak neki. – Ezt otthon, Pesten kellett volna meggondolnod.

– Nem érzem jól magam – mondta Bálint, s jobb tenyerét bedugta a hóna alá; közben rám nézett.

Kis csönd támadt hirtelen. Láthatólag mindenki azt hitte, hogy ennek a mozdulatnak és pillantásnak különös jelentősége van. S mintha egyedül én tehetnék valamit az ügy érdekében, de szándékosan nem teszek. Sőt, szolgaian engedelmeskedem Bálintnak, mikor nem teszek semmit. Pedig ha már ott vagyok az öltözőben, ahol tulajdonképpen nem volna jogom bent lenni, illene úgy viselkednem, hogy legalább hasznomat vegyék.

De vajon csakugyan azt akarták, hogy én kényszerítsem Bálintot, valami nem tudom, milyen női fifikával? Mert ugyanakkor olyasmit is éreztem, hogy most már az indulásának se örülnének. De ez olyan szövevény, amit nem tudok ilyen hirtelen tisztázni. Talán később.

Alexi ott állt Bálint előtt, énrajtam egyszerűen keresztülnézett.

– Hogyhogy nem érzed jól magad? Hogyhogy nem jól?

– De hát mondom.

– Nem mondtál semmit. Nem jól. Mi az, hogy nem jól?

– Azt én se tudom, hogy hogyan – mondta Bálint se halkan, se hangosan, csak úgy közönséges beszélgetésformán. – És baj se lesz semmi, Bangó különben is jobb formában van, mint én. Sokkal jobb, ha ő indul ezerötszázon is.

Nem tudom, hogy Bangó hallotta-e ezt. A vizet éppen kicsurgatta a szájából, majd váltogatott lábbal, ruganyozva ugrálni kezdett, egészen közel a falhoz. Csak a hátát láttuk.

– Szóval mi bajod? Igazán nem értelek. Ez hisztéria, kérlek.

Bálint arcából hirtelen lefutott a vér, kicsit oldalt billent a feje, mintha megszédült volna. De azért mosolygott. Nem lehetett biztosan tudni, hogy a rámenős hang hatott-e rá ilyen tünetekkel, vagy csakugyan a rosszulléttől sápadt el.

– Szóval mi bajod? – hallottam újra.

De nem néztem föl. Már a jelenet kezdetén elhatároztam, hogy az orvos cipőjét fogom nézni, semmi mást, csak a cipőjét. Még az volt a leginkább tárgyszerű rajta.

– Szóval mi…?

– Hisztéria – válaszolta Bálint.

A szépfiú mintha egyszerre ráeszmélt volna, hogy ő orvos. Leült egy kis háromlábú székre, és megfogta Bálint csuklóját. Azt az újfajta kínai rágógumit forgatta a nyelvével, ami először úgy szétesik az ember szájában, mint a pempő, s csak jó ötperces munkával lehet kezelhető gombóccá gyúrni. Ezt a masszív rágást most már nekem is néznem kellett, mert fejünk egy vonalba került. Sukk meg Törcsei a bejárat mellett álltak, s gyors kis mozdulatokkal egymás hátát lapogatták: lábfejtől köldökig szorosan egymásnak vetették a testüket, és csak deréktől fölfelé dőltek kissé hátra. Igyekeztem elkerülni Alexi pillantását, és a két lapogató fiút figyeltem. De abban a külső látótérben (ami miatt nem is tudunk úgy igazán egy pontra nézni, s valószínűleg még barlangi örökség bennünk, az önvédelemé, hogy lássuk azt is, amit éppen nem nézünk) – azért a doktor arcát is láttam elmosódva. Bálinttól tudom: a hajrában, mikor a szem mereven a célszalagra szegeződik vagy a célszalagon túl egy korlát kiszögellésére, egy reklámtábla színfoltjára, szóval valami jelentősen közönséges részletre, ugyanakkor a mellette hajrázókat is pontosan érzékeli az ember, az egyes még a hatos pályán futót is – és viszont. Valahogy így érzékeltem én is, hogy Alexi ugyanazzal a ritmussal rágja a gumit, amilyen ritmust Bálint pulzusa diktál.

Most, hogy Bálint nem él már, ezt az embert még jobban gyűlölöm, mint azelőtt. Pedig soha nem volt udvariatlan hozzám, megfoghatóan. Mégis sértett örökké. A mosolyával vagy egyszerűen azzal, ahogy hallgatott vagy állt előttem. Nem tudom biztosan, de mégis elhiszem, hogy ő terjesztette a különböző pletykákat rólam. Tíz éven keresztül beszélték, hogy a mindenkori válogatott kurvája vagyok. Bálint csak legyintett rá. Aztán én is megszoktam, hogy mosolyogjak rajta. De hogyan is magyarázkodhattam volna a világ előtt, mikor róla is tudták mind az egyletbeliek, amit én: hogy együttlétünk óta soha, talán egy hónapig se volt igazán hű hozzám. Olyan lett volna az én magyarázkodásom, mint az orgazdáé, aki azzal mosakszik, hogy nem ő lop meg csal, hanem a társa. Az pedig senkire se tartozhat, hogy mégis miért vállaltam, amit vállaltam. Most se tartozik senkire. Ez az írás csak magamnak emlékeztető.

Egy hosszú perc után végre elhúzta Alexi a kezét.

– Szerintem indulhatnál – mondta –, de hát én nem erőszakolhatom. Viszont akkor be kell jelentened a vezetőségnek. Mert azért ez mindenképpen botrány.

– Már bejelentettem.

– A drukkerek miatt is kínos – folytatta a doktor.

– Kedves vagy – mosolyodott el Bálint.

– Hát akkor jó. Ahogy gondolod. – Alexi felállt. – Akarod, hogy mondjak valamit a fejeseknek? Mármint orvosi szempontból. Hogy én is úgy látom…

– Nem – mondta Bálint határozottan. – Én se hazudnék senki érdekében. Nem jó az.

– Persze, csak az jó, amit a saját makacs fejünkkel elhatározunk – dörmögte az orvos, s két kapafoga között tovább mángorolta a gumit, kicsit szétnyitott szájjal; ettől felemásan barátságos lett az arca: mint a kutyáké, ha épp csak elővillan a fogsoruk. Mintha nevetnének ilyenkor. Aztán megvonta a vállát, és kiment.

Lassan kezdett kiürülni az öltöző.

Egyedül maradtunk. Bálint átölelt félkarral, és velem együtt hátradőlt a nyitott öltözőszekrény peremének. Ha nem a történtek után vagyunk, biztos kimondom, ami hirtelen eszembe jutott, hogy „Látod, ez a szekrény éppen kétszemélyes” – mert a fejünk csakugyan összeszorult a nyílásban. Úgy egymáséra lapult a fülünk, mint a bal meg jobb cipők a dobozban. De hallgattam. Nem volt kedvem játszani. Meg az is zavart, hogy a szekrény éppen Törcseié volt, aki a legerősebb kölnit használta a fiúk közül, a szagról megismertem rögtön. S ahogy följebb emeltem a fejem, majdnem a számba lógott le a fiú vadpiros, tájképekkel tarkázott inge. S mindez mérhetetlenül messze volt attól, amiről beszélni szerettem volna.

De akárhogy erőlködtem is, csupa olyasmi jutott eszembe, ami inkább hóbortoskodása volt annak a világnak, amelybe Bálint révén belecsöppentem. Mert vajon csakugyan az lett volna jellemző Törcseire meg Sukkra, hogy szerették a nőies színeket meg anyagokat; Bangóra meg az, hogy utálta mindkettőt; a doktorra pedig, hogy sose a legújabb divat szerint öltözött (ebben persze épp az volt a ravaszság, hogy eleve érződött rajta, ő nem lesz máról holnapra démodé) – vajon igazságos volna, ha csak ezt mondanám róluk, meg még sereg effélét, ami szinte egyletenként változott? Ugyanis mindenki annak a cinkosságát fogadta el, amelyikhez éppen tartozott. Tulajdonképpen apróságok voltak ezek. Bizonyos szavak meg kiszólások, bizonyos fajta frissítő cukorkák, kis mozdulatok, ahogy a trikójukat a nyakukba kötötték, vagy a fáslit tekerték a lábukra – de mindez olyan öntudatlanul ragadt rájuk, hogy nem érezték már majmolásnak, hanem a sajátjuknak. S mind a magáét tekintette az egyetlen lehetőségnek. De ezeken a hóbortosságokon túl ugyanakkor ott volt a bajtársiasság. Mert volt. Talán még erősebben is, mint a családtagok között. Az igaz, hogy mindenki őrizte a maga titkát – de valami közös cél érdekében. Engem mindig megriasztott az ellentéteknek ez a keveredése: hogy a féltékenységből és gyűlölködésből hogyan tudott egyszerre olyan példás összefogás kerekedni. Évekbe telt, mire megszoktam, hogy a rekord üldözésének nem köznapiak a törvényei.

Azt is le kell itt írnom (hogy jó lelkiismerettel írhassak le mást is): Bálintot senki sem akarta tulajdonképpen kirekeszteni és elszigetelni. És ő sem akart elszigetelődni. Mégis úgy ültünk ott a prágai öltözőben, mint a számkivetettek.

Az öltözőajtón behallatszott a stadion moraja. Szerettem ezeket a pillanatokat. Mikor a kihalt öltözőfolyosókon végigsöpör a huzat, bevágódik egy ajtó, nyitva felejtett csap csorog valahol, s a linóleumon távolodó lépések trappognak. A test- meg zuhanypárás helyiségeket ilyenkor egyszerre elárasztotta a frissen öntözött salak pezsdítő szaga. A fiúk közben lomha lezserséggel vonultak ki a gyepre, s vagy sétálgattak, vagy leültek az összehajtogatott törülközőjükre. Olyanok voltak így, mint valami szerény, mozdulni is bágyadt arab, szemben a nyüzsgő tribünnel meg az eredményjelző tábla villanófényeivel. De azért a bágyadt külső ellenére is érezni lehetett, hogy a rekord, kiosztatlanul, egyszerre valamennyiük fölött ott kóvályog, mint a szent lángnyelvecske.

Bálint újra átkarolt.

– Hildi…

Ujjai megrándultak, majd megint ellazultak a mellem alatt.

Nem szóltam. Vártam.

– Azt hiszem, az alapozó tréningnél hibáztam el valamit – folytatta kis idő múlva.

– Nem hibáztál el semmit – válaszoltam. – Szerintem az itteni levegőt nem bírod jól. Ha még egy napot pihenhettél volna, minden másképp történik.

– Mese.

– Nem igaz. Én jobban ismerlek, tudhatnád.

Nevetett.

– Végre, hogy ezt is mondod. Eddig folyton arra panaszkodtál, hogy még mindig nem ismersz eléggé.

– De ezt most biztosan tudom. Hidd el, hogy csak a levegő. Emlékszel, két éve? Akkor is így jártál itt, csak akkor nem léptél vissza. Ezerig nem is volt semmi hiba.

– Nem. De aztán kétszáz méteren keresztül csak vánszorogtam – szólt közbe.

– Mert a levegőt nem szoktad még meg.

– Mese – mondta újra. – Ez csak olyan mese!

Hirtelen felült. Kint feldübörgött az első tapsvihar. Talán a diszkoszvetők kezdtek munkába, de lehet, hogy csak a várakozást unták a tribünön.

– Nem megyünk ki? – kérdeztem.

– Dehogynem – motyogta. – Dehogynem…

Nem tetszett a hangja. Az öltöző mennyezeti ablakán lárvaszerű kék fény esett ránk. Nem volt jó érzés így látnom őt, ebben a furcsa, higiénikus világításban. Kezét fölemelte a homlokához, „Hildi…” – mondta még egyszer, majd, mint a homokba szúrt, lassan elhajló gerely, teljes súlyával rám dőlt. Csukva volt a szeme. Szólítottam, nem válaszolt. Iszonyúan megijedtem. Gyorsan végigfektettem a padkán, lehúztam róla a melegítőt, csak a kis piros nadrág maradt rajta. Még a trikóját is lehúztam, mintha azalatt is megbújhatna valami baljóslatú. Volt a lábán egy ovális alakú, halványbarna heg, térdtől húzódott lefelé a sípcsontja mentén, az még a szokottnál is jobban kirajzolódott most. Az arcát néztem – és ezt a gyerekkorban szerzett heget láttam helyette. Ki akartam rohanni Alexiért vagy valaki másért, de egyedül se mertem hagyni. Vizes törülközővel dörgöltem a mellkasát, s közben oda-odahajoltam az arca fölé, és egészen közelről néztem a bőrét, a szempilláját, a száján azt a kis cserepes vágást, amit futás közben mindig újra fölharapdált. Nem sírtam, csak egyszerűen nem éreztem a tagjaimat, mintha nem én lettem volna én.

S akkor kint megint feldübörgött a tapsvihar. Ebben a beszűrődő lármában hallottam meg, hogy valaki közeledik a folyosón. Pár pillanat múlva egy kék köpenyes középkorú nő állt meg az ajtóban, vödörrel és seprűvel a kezében. Hirtelen lerakta a seprűt meg a vödröt, és odasietett hozzánk. Közben mondott valamit csehül, amit nem értettem. Akkor némettel próbálkozott.

– Was ist… Was ist? – és összekulcsolta a kezét. – Rufen ich Doktor?

– Nein! – válaszoltam olyan ijedten, mintha az előbb nem ugyanazt akartam volna csinálni én is.

– Was geschehen? Krank? Ich rufen Doktor. Ich rufen…

– Nein… – motyogtam újra, s láttam, hogy az asszony megdöbben.

Én is megdöbbentem magamtól. Vajon azt nem akartam, hogy segítsenek rajta?

Dörzsöltem a mellét, másik kezemet meg ott tartottam a homlokán. Olyan hűvöses volt a bőre, amilyen zuhanyozás után szokott lenni. És csak akkor futott le az első könnycsepp az arcomon. Egyszerűen én akartam visszaadni az eszméletét. És hogy ezt ő is tudja meg: hogy én adtam vissza. Veszélyes makacsság volt, tudom, felelőtlen önzés – de micsoda boldogság volt, mikor a tenyerem alatt végre megrebbent a pillája!

A takarítónő is odahajolt Bálint fölé.

– Gut? Schon gut?

– Ja. Schon gut – mondtam, és rámosolyogtam cinkosan. – Aber schweigen Sie über dem ganzen, schweigen Sie, gut? Versprechen Sie mir das? Ich bitte, Sie versprechen…

Ugyanis nem akartam, hogy híre menjen – biztos a nyakunkra ült volna néhány éhes újságíró. Bálint meg gyűlölt minden kiszerkesztést.

Az asszony megígérte, hogy hallgat, de látszott az arcán, hogy valami eltitkolt körülményre gyanakszik, amiről kötelessége lenne jelentést tenni. Ezután már csak csehül beszélt, és elindult vissza a vödörért meg seprűért. De én már nem törődtem vele. Bálint nyugodt, tiszta szemmel nézett rám, mintha csak aludt volna egy kicsit. A kezemmel játszott, aztán nagyon lassan oldalt fordult és fölegyenesedett. Az asszony már eltűnt az ajtóból.

– Ez furcsa volt… – mormogta. – Sokáig tartott?

– Nem – mondtam –, csak néhány percig. Elszédültél egy kicsit.

– Tudod, milyen volt? Mintha kiléptem volna valami ismeretlen pályára, és ott futottam volna egyedül. Nem furcsa?

– Érezted, hogy dörzsöllek? Én dörzsöltelek.

– Nem… – rázta meg a fejét. – Mondom, hogy futottam. Még arra is emlékszem, hogy azt a kétszáz méteres távot, azt az ezredik utáni kétszázat… De valami teljesen ismeretlen pályán.

– Biztos a melbourne-i olimpiai stadionban – próbáltam nevetni. – Az még el sem készült. Látod, megálmodtad, hogy elsőnek fogsz befutni!

Bálint apáskodva megveregette a csípőmet, aztán lehúzott maga mellé.

– Azt hiszem, újra kell kezdenem a tréninget. Új módszerrel. Az alapozó tréningnél hibáztam el valamit. De csak tudnám, hogy mit… csak tudnám!

S a szemembe nézett.

– Újra kezdjük, Hildi?

– Igen – válaszoltam; s arra gondoltam közben, ki tudja, hányadszor kellett úgy kimondanom ezt az igent, hogy még a nyomát se vegye észre rajtam, mennyire értelmetlen, pusztító görcsnek tartom folytonos elégedetlenségét. De végre is ő tudta, mi volt az, amiből képtelen volt engedni, stopperórával a kezében.

Míg felöltözött, láttam, hogy bágyadtak a mozdulatai. Azt ajánlottam, ne menjünk ki a pályára; majd délben mindent tisztázunk a vezetőkkel. Most inkább menjünk vissza a szállodába. Bálint váratlanul könnyen beleegyezett. Kiosontunk az egyik hátsó kijáraton, és felszálltunk egy autóbuszra. Aztán leszálltunk, és gyalog mentünk tovább a belváros felé. Gyönyörű nyárvége volt. Bálint a karomra támaszkodott, és néztük a Moldvát. A szelíd vadkacsák ott úszkáltak a jégtörő ékek zubogójánál. A Szent Vitus templom tornyán, mint a startpisztolycső, vakító élesen csillogott egy fémes tetőcserép. Alig beszéltünk valamit.

 

Van egy régi képem Bálintról, több mint tizenöt éves. Abból a Dreher-Maul dobozból került elő, melyet a szekrénye alján találtam meg. A doboz fedelét és oldalát girlandba fűzött rózsák díszítik, átlósan, s ezek a girlandok keretezik be újra meg újra a dodonai „Dreher-Maul” felírást. Nemrégiben megszámoltam, hogy hányszor. Pontosan nyolcszázharminchatszor. De ha nem számítom a szélekre eső, felébe-negyedébe metszett felírásokat, éppen nyolcszáz marad. Bálintnak sokáig ez volt a kedvenc távolsága, csak később próbálkozott az ezer, ezerötszáz meg kétezerrel. Talán nevetségesen hangzik, de nekem ezek az összefüggések is fontosak. Egyébként is megszoktam mellette, hogy a különböző távolságok rendszerét belelássam a világba. Egy út nem közönségesen út csak; hossza is van; ideje is van; sőt részideje. De mindezeken túl se az egyik, se a másik nincsen igazán. Ezért nem lehet soha megnyugodni.

A kép a tardosi gyógyszertár udvarán ábrázolja Bálintot, két kamaszkori barátjával, Mesnyák Pocival és Geresdi Kálmánnal. Geresdi unokatestvére volt Bangónak, aki nem Tardoson élt, de nyaranként sokszor megfordult gyógyszerész rokonainál. Még innét volt Bálinttal az ismeretségük. A fiúk egy keskenyen magasra nyúló, ablak nélküli falsík előtt állnak, élesen odarajzolódva a fehér háttérbe. Tizennégy évesek lehettek akoriban, 37-ben készülhetett a felvétel. Az előtérben csenevész, vesszőnyi fa, egy szál levéllel. A tűző nap metszetszerűen véste oda lábuk elé ennek az egy szál levélnek az árnyékát. Valószínűleg dél volt, mikor a képet csinálták, az árnyék helyéből gondolom; Mesnyák Poci és Geresdi Kálmán állnak a fa jobb oldalán, Bálint a másik oldalon. A patikaudvar kopárnak, keményre döngöltnek látszik, sehol egy fűcsomó, semmi. Megdolgozott terep. A falon mögöttük elmosódó, kerek foltok. Talán futball-lövések nyoma. És az egész képben van valami végsőkig egyszerűsített. Nincs póz, nincs díszlet. Mindhármuknak nagy a térde, és erős a bokája, de a vádlijuk még sovány. A hajuk kefe. Fekete klottnadrágjuk hosszú és ügyetlen. Mégis a fény az, ami olyan rettenetesen erős ezen a képen. És az ablak nélküli falsík is rettenetesen magas, hozzájuk képest.

A temetés utáni második héten került elő a kép, addig nem nyúltam hozzá semmihez. A doboz nem volt újság nekem, láttam azelőtt is sokszor; láttam, hogy Bálint abból szedi elő a kézelőgombokat, a nyakkendőtűt, azt a lila timsódarabkát, amely tíz év alatt se lett semmivel kisebb. Ritkán vágta meg magát. Sőt, büszke volt rá, hogy behunyt szemmel is meg tud borotválkozni. Csupán Bécsből jött egyszer haza csúf vágással az állán: Bangóék körülállták, s úgy meséltek vicceket egymásnak. És akkor csúszott félre a penge. De én magam soha nem láttam vért az arcán. Ezért is hatott úgy rám az a kis alvadt vér a szeme alatt, mikor ráakadtunk – számomra valahogy az tette véglegesen megtörténtté a halálát, nem a mozdulatlansága.

Most ez a timsódarabka is itt van az íróasztalon. Meg egyéb fényképek, levelek, egyleti igazolványok, arany- és ezüstérmek. S néhány notesz. Ezekbe pontosan feljegyezte, hogy melyik évben és hónapban milyen edzéseket folytatott, s milyen eredményeket ért el. Ezek a tárgyak nem mind a dobozból kerültek elő, hanem különböző dughelyekről; addig nem is tudtam róluk, de valahogy a temetés után önként fölfedték magukat. Azóta a dobozt is itt tartom a lámpám mellett. Furcsa, hogy annyi évig ki sem nyitottam. Azzal a majdnem anyai tapintattal nem nyúltam hozzá, amivel a kamaszkori zsebek is el szokták kerülni a nyomozást. S még most is az az érzésem, Bálint természetesebbnek vette, hogy szerelmeiről, keserves viszonyairól tudok és beszélek nyíltan, mint ahogy azt vette volna, ha például a Dreher-Maulba berakok ezt-azt, spulni cérnákat meg régi rúzstokot. Pedig ő se rakott be mást, csak effélét. Listát is csináltam róluk. Lehet, hogy ez unalmas másnak, de ez is hozzátartozik a „nevetséges” összefüggésekhez. És továbbra is lejegyzek minden ilyesmit, elhatároztam. Akik érezték már, milyen szfinxszerűen súlyosodnak meg a tárgyak, amelyekről tudjuk, hogy a maguk megszokott módján többé nem mozdítják el őket, azok bizonyára megértenek. Még egy jelentéktelen spárgadarab is, dupla tengerészcsomóval a végén, még az is megköveteli a számbavételt.

S még egy marékra való apróság, nehéz lett volna meghatározni őket.

A levelek között volt egy friss másolat, erről muszáj külön írnom. A keltezése 1950. S csak pár sor az egész. Egy szinekura állásról van benne szó, amit annak idején – mint élsportolónak – neki is felajánlott a Sporthivatal. Ő meg udvariasan visszautasította. Amennyire a szövegből ki lehet venni, valami diszpécserség lehetett ez egy alumíniumfeldolgozó üzemben, ahová nem kellett volna bejárnia, csupán a fizetésért. Ez különben elég általános gyakorlat volt sportvonalon – ha nem is éppen gusztusos. Bangó egyik bokszos barátja például egy év leforgása alatt – őrmesterből – ezredesi rangra emelkedett a Honvéd Egyesület tagjaként. Az indigós másolat, noha Bálint sose beszélt róla, mégse lepett meg. Ha véletlenül szóba került ilyesmi, nekem is azt mondta mindig, amivel a lemondó levelében érvelt – hogy kielégítően és függetlenül megél azokból az alkalmi edzői munkákból, amelyeket sportkörökben vállal (főképp ifi sportkörökben). De ez, persze, nem így volt. Én tudom, hogy nem. Mindenesetre ez a levél is dokumentum most már; s ha sor kerül rá, ennek is meg kell majd keresnem a helyét, nem hagyhatom a Dreher-Maulban.

Hogy a doboz hogyan került hozzá, sejtem. Egyszer mintha említette is volna. A háború előtt szokás volt, hogy a nagyobb cégek karácsonykor bonbon meg cigaretta különlegességekkel lepték meg állandó rendelőiket. Nemcsak a Stühmer gyár küldött bonbont, ugyanúgy a foszfát- vagy sörgyár is. Bálint apjának pedig jónevű vendéglője volt Tardoson, a háború után államosították. Mikor én lent jártam, már nem is számíthattam rá, hogy bármit is ugyanúgy találok, ahogy valamikor volt. Tudtam, hogy idegen emberekkel kell majd beszélnem, akik nem szívesen állnak szóba velem, vagy akaratlanul is félrevezetnek. A szülők már nem éltek akkor. Bálint se. Mindig kitért, ha arra kértem, hogy utazzunk le együtt a szülővárosába. Ő maga is csak fél napokra látogatott haza, néha. Mintha feszélyezte volna a régi környezet. Úgy volt ezzel is, mint a távolságokkal –„maga mögött” hagyta őket. Sprinterként kezdte, aztán ahogy idősebb lett, egyre hosszabb távokra specializálta magát. Azt mondják, ez, ha nem is szabály, de nagyon gyakori. Vannak alkatok, akiket úgy hajtanak az évek, hogy mind távolabbra kívánják a célszalagot. Megesett, hogy újra belekóstolt a régi távokba, de ez mindig visszavetette a lelki kondícióját. Nem mintha az eredményei lettek volna rosszabbak, mint azelőtt; a kedve lett rosszabb. Mást várt. Prágában például – noha mások előtt még folyton az ezerötszázról beszélt – tulajdonképpen öt- és tízezerre készült lélekben. De lehet, hogy a marathoni is megfordult a fejében. Ezt abból gondolom, hogy a Vlegyászára való elutazásunk előtt már huszonöt kilométerre tornázta fel a mezei tréningadagját.

Ezért is döbbentett meg a Dreher-Maul doboz. Miért őrizte? Miért volt szüksége rá? Így vitte a sprinteremlékeit is magával, ellenszerül vagy valamilyen mementóképpen, mikor az ezer meg ötezredik métert taposta?

De egy halott már semmit nem ígér cserébe, ha kérdezünk. Talán a tárgyak még. És az a megkésett szorgalom, ami az emlékezés.

 

Október második hetében utaztam le Tardosra, nem sokkal a temetés után. Három nap szabadságot kaptam abban a kültelki iskolában, ahol tanítok, s ahol tíz évig inkább csak megtűrtek a pletykák miatt.

Azelőtt, valahányszor beléptem reggel a tanáriba, mindig tudtam előre, hogy árgus szemek mustrálnak végig: van-e valami új ruhadarab rajtam, s megváltoztattam-e a rúzsomat. Mintha az ilyesmi is bizonyíték lehetne. Igaz viszont, hogy én voltam az egyetlen a kolléganőim közül, aki nem voltam férjnél; és mégse beszéltem soha az „ügyemről”. Egyszóval – szerintük – minden okuk megvolt a különböző feltevésekre. Pedig még csak szép se vagyok, és az alakom se hibátlan. Gyermekkoromban azzal csúfoltak a társaim, hogy „boci” térdem van és „töltőtolltinta” szemem. Én meg persze szégyellni kezdtem a térdemet meg a szememet. S úgy is nőttem fel, hogy ilyen külsővel legfeljebb ábrándozásra lehet reményem. És még évek múlva is az volt a titkos mankóm, hogy naplót vezettem… Végül már egy egész kis neszesszert megtöltöttek a naplófüzeteim – akkor égettem el őket, amikor Bálintot megismertem. Szégyelltem előtte. És a magányom éveivel is le akartam számolni.

De az ilyesmi nem érv, ha valakiről azt hiszik, amit rólam. Egyszer mégis előhozakodtam a kolléganőim előtt, az egyik lyukasórán, azzal a régi „szégyenemmel”, hogy mivel csúfoltak kislánykoromban. Még a mozdulatra is jól emlékszem: hirtelen odaálltam eléjük, és felhúztam kicsit a szoknyámat, mintha a suta „boci” térdemmel akartam volna magamat tisztázni. De nagyon rosszul sikerült. Szinte fizikailag sütötte a tekintetük a térdemet, s egyszerre én is bujának éreztem, ahogy ott állok, és a lábamra feszül a nylonharisnyám.

De ez már rég volt, soha többet nem próbálkoztam ilyesmivel. Most meg már nincs is szükség rá. Mostani törvénytelen özvegységemben szánalommá enyhült a kollégák rosszmájúsága – végül is ennyit változott a helyzet. Mikor megkaptam azt a három nap szabadságot, senkinek se mondtam meg, hogy milyen céllal s hová utazom.

Bálint fekete neszesszerébe még este becsomagoltam. Emlékszem, egy pillanatig tétováztam, hogy a kis tartópántok közé dugott borotvakészletet benne hagyjam-e. De nem nyúltam hozzá. Hogy jól kihasználhassam az időt, a legkorábbi vonattal indultam, még éjszaka, és reggel hét óra felé érkeztem meg. A restiben reggeliztem. A hírlapbódé dróthálója mögött, negyedrét összehajtogatva, ott porosodott az a sportújság-szám is, amelyik hírül adta Bálint halálát. Remittendának maradt vissza az az egy. Megvettem. A bódés, egy öreg néni, csodálkozott kicsit, de nem tett megjegyzést. Csak valami furcsa tettenértséggel többször is odacsapkodta az újságot a pult oldalához. A por le is ment róla, de a napszítta sárga csík nem.

– A néni idevalósi? – kérdeztem.

– Én igen – bólintott.

– Nem tetszik tudni, merre van a Régi Kis Szarvas Vendéglő?

– A Régi Kis Szarvas Vendéglő? – ismételte meg. – Régi Kis Szarvas Vendéglő… Keres valakit ott?

– Tulajdonképpen nem. Csak kíváncsi volnék, hogy jól emlékszem-e… Nem arrafelé kell menni? – s találomra a város felé mutattam, a szőlődombok irányába, a vasúti fasor fölött éppen oda látszottak.

– Régi Kis Szarvas Vendéglő már nincs – mondta a néni. – Régen járt itt?

– Elég régen. De milyen utcában is volt…?

– Régi Kis Szarvas. Itt már senki se mondja úgy. Megváltoztatták.

– Lebontották?

– Nem bontották, csak a nevét változtatták meg. Új Szarvas Vendéglő lett belőle. De hát, ha régen járt itt…

– Elég régen.

– A Régi Kis Szarvas a Hadik utcában volt – mondta a néni, s előszedett a pult alól egy zöld üveget, és szalmaszálon szopni kezdte a tejet belőle.

Hirtelen eszembe jutott, hogy egyszer megkért Bálint, adjak fel a nevében egy táviratot, bizonyos Páskai Bence tardosi ismerősének, a Mussolini utcába. A házszámra már nem emlékszem, a távirat szövegére is homályosan. Azt hiszem, valamilyen gyermekkori ígéret beváltása lehetett ez a távirat, hogy „akkor, ha ez meg ez történik, majd írok” – valami ilyesmi.

Máskor is éreztem már idegenben, hogy elkerülhetetlenül értesülni fogok dolgokról, s azok pontosan énrám várnak. Így tértem be egyszer abba a kis görög katolikus templomba is, Bukarestben, ahol Luka bácsival megismerkedtem. Délelőtt volt, s Bálintnak délután kezdődött a versenye. Gyertyát akartam gyújtani, de nem volt apróm. Luka bácsi segített ki két lejjel, ott álldogált bocskorosan az egyik Szent György ikon előtt. Mikor kijöttünk a templomból, elmondta, hogy a fiához utazott ilyen messze, de már megy is vissza az esti vonattal, fojtja a városi levegő. „Hozzám jöjjenek el egyszer, az én kabanámba – invitált az öreg –, ott aztán olyan a levegő, hogy egész nap kedvük lesz futni, még hegynek föl is!” – És nevetett a kedves karvalyképével. Föl is írtam akkor a címet: Bologáig vasúton, onnan húsz kilométer gyalog Rogozsel faluig, s még vagy három a kabanáig, a Vlegyásza csúcsa alatt. Mikor elmeséltem ezt a találkozást Bálintnak, már túl volt a versenyen; s mint mindig, elégedetlen volt a győzelmével. Pest felé, a vonaton, térképet szerzett valahonnét, s keresgélte, hol lehet az a kabana. Kiszámította, hogy körülbelül ezerötszáz méter magasan fekszik. Ez tetszett neki. Havasi tréningre még sosem gondolt, de egyszer majd azt is kipróbálja, mondta. Aztán évekig kallódott a cím, Prága után jutott eszébe megint.

Nekem meg a Hadik utcáról az, hogy nyilván azonos a Mussolini utcával, ahová a táviratot küldtem annak idején. Ugyanis ez még a háború alatt történt, amikor az utcák neve is megváltozott. A háború után meg Felszabadulás utca lett belőle; így is találtam meg Bálinték régi vendéglőjét.

– Köszönöm szépen – mondtam a bódés néninek, és a teljes összeget kifizettem a régi, eladhatatlan példányért.

Aztán elindultam a fasorban, hogy megkeressem Páskai Bencét, ha ugyan él még. Ez olyan rögtönzött döntés volt; hagytam, hogy sodorjanak a benyomások, mintha csak Bálint árnyéka volnék. Ő lépked előttem, én meg nem tágítok a lábnyomától.

A régi uszoda-vendéglő mellett elgazosodott gyalogösvényre tértem le; az ösvény a Dinga-patak töltésén vezetett. Jó ötven lépés után váratlanul meszesgödrök, kavics- és homokkupacok, téglarakások közé keveredtem – nyárfasor takarta őket addig. Ott a nyárfasor mögött folyt az építkezés: készült az új versenyuszoda. Szomorúan kicsi volt a régi; mint egy elhanyagolt silógödör a frissen planírozott terep szélén, teleszórva üres papírzsákokkal, szeméttel. Egyik sarkánál lánchúzós zuhanyozó, csillogó nikkelrózsával. Valamikor itt rendezték meg a rögbi- meccseket, erről tudok. Szárazon és vízen egyszerre folyt a mérkőzés. Mikor vizes testtel egymásnak estek a homokon – legalul, aki összegömbölyödve hasához szorította a labdát –, legtöbbször véresre horzsolódtak az éles kvarcszemcséktől. Az első hetekben kitiltotta őket az uszodaigazgató, s csak egy idősebb barátjuk közbenjárására kaptak újra belépőt. Ez a barát lehetett, gondolom, aki először biztatta Bálintot, hogy járjon be a TAC pályára. A Tardosi Atlétikai Clubnak volt valami gondnokféléje, de mindig azt szerette volna, ha edzőszámba veszik. Folyton nyomában volt a fiataloknak, és sokszor úgy leste meg őket, hogy csak órák múlva vették észre. Bálint emlegette is néha: az „Öreg Pepita” meg az „Öreg Szivaros” – és csak a történetekből derült ki, hogy ugyanarról a személyről lehet szó.

Tudok erről az Öreg Pepitáról egy olyan esetet, amit igazán csak ott, Tardoson értettem meg, a helyszín megismerése után.

Az épülő versenyuszodán túl egy kis családiházas negyedbe értem. Csupa gyermekfa, sovány lugasok. Látszott, hogy a telep nemrég létesült. Vásártér lehetett a helyén, mert a telep határán még ott állt a régi TAC pálya; s vidéki városokban ez a kettő mindig szomszédos. Ahogy kikanyarodtam a telepről, körülbelül kétszáz méternyire húzódott előttem a deszkatribün kátrányos hátfala. És mögöttem, mintegy ötszáz méternyire, a régi uszodát övező gyeptöltés, a kidöntött kerítésoszlopokkal. Ez a távolság így megközelítőleg nyolcszáz yard. Öreg Pepita – Bálint szerint – már a botrány kitörése előtt ott hűsölt a deszkatribün tövében, közel a plakáttáblás kisajtóhoz, amelyiken hátulról lehetett bejutni a pálya büféjébe, a borosüvegeihez.

Bangó előző este érkezett meg Tardosra. Fontos apróság, hogy közülük ő viselt először szögletes orrú cipőt. Ez a modell akkoriban kezdett divatba jönni gálára, addig legföljebb sportcipőket készítettek ilyen szabással. Bangóé finom borjúbox volt, világossárga, negyedcentis talppal. S mintha vonalzóval csapták volna le az orrát. Ezt egy másik fényképről tudom ilyen pontosan: ott ülnek mind a patika melletti inspekciós szobában, de az is lehet, hogy a laboratóriumban, mert mögöttük egy kis asztal tele van lombikokkal, kémcsöves állványokkal. Középütt Bangó trónol, keresztbe vetett lábbal. Ragyog a tömpe cipője. Mellette Mesnyák Poci és Geresdi Kálmán meg az a tizenhat év körüli lány, akit aztán öt év múlva én is megismertem. Ő volt a Pécsi Pici. Bálint a kémcsöves asztalkának támaszkodik, és csak deréktól felfelé látszik a képen, kisfiús trikóféle van rajta. Két szeme ijesztően nagy, amilyen a versenyek előtt szokott lenni.

Bangó, mint máskor is, Geresdiéknél kvártélyozott (ők bérelték a gyógyszertárat), Pécsi Pici pedig a bátyját látogatta meg, aki Geresdiéknél praktizált. Így állt össze nyaranként az „ötösfogat”, ha Bangó történetesen nem a Balaton mellett vakációzott a szüleivel, és Pécsi Pici is Magyarországon tartózkodott. Ez a lány akkor már harmadik éve Németországban töltötte a fél nyarat, különböző ifjúsági táborokban. S valahányszor, ha hazajött, az idegenség és valami kicsattanó magasabbrendűség fölényét hozta magával.

Előző este – vagyis az uszodai botrányt megelőző napon – Geresdiéknél voltak együtt. De hogy akkor este mi történt közöttük, nem tudom. Lehet, hogy egy kapura játszottak a patikaudvaron, s lehet, hogy Pécsi Pici is részt vett ezen a vikizésen. Mikor háború után az egyik osztrák csapattal Budapestre utazott mint az együttesnek valamilyen segéd ügyintézője, az egyik edzésen magam is láttam, hogy csak úgy szórakozásból beállt rövid időre játszani, és nem is kezelte rosszul a labdát.

Hogy milyen volt a tardosi időkben Pécsi Pici? Több fényképet is találtam róla. Az egyik valahol a pomerániai öböl partján készült, Stralsundban, szemben a rügeni szigetekkel. Fehér kövekkel körülbástyázott zászlórúd tövénél áll, szétvetett lábakkal, rövid nadrágban. Zsebre dugja a kezét. Csöppet sem hullámos, fakószőke haja vízszintesen körbenyírt, éppen csak a fülét takarja és a homloka negyedét. A combja izmos, a melle túl erős. Igaz viszont, hogy az ilyen feszes kihangsúlyozottság nem is annyira a formák nagyságán múlik ebben a korban, mint inkább a gyakorlatlanságon, a pózok és a mozgás összjátékának a hiányán. Pici úgy néz a lencsébe itt, háta mögött a tengerrel meg a szigetek csíkjával, mintha igazában ebben a távlatban bízna, hogy az majd igazolja őt. Nagyon is el tudom hinni, hogy az ő távoli táborozásai, a maguk szeles-sós, gátlástalan és szinte szemérmetlenül egészséges levegőjükkel egyáltalán nem úgy hatottak a fiúkra, mint egy izgalmasabb táj vagy esemény, amiről beszámolnak nekik; – sokkal inkább a lány egyéni varázsának tulajdoníthatták azt a valamit, ami a tájakat meg eseményeket olyan csodálatossá teszi. Pici nem volt szép; kamaszkorában még annyira sem, mint később. De megvolt benne az a veszélyre ösztönző keménység, ami belőlem éppúgy hiányzott, mint Rékából.

Nem tudom, mi történt előző este; de a másnapi botrányt megpróbáltam újraélni ott a TAC pálya és a régi uszoda között. Gondolatban kiszórtam a medencéből a szemetet meg a papírzsákokat. A víz sötétzöld volt, másfél hete nem cserélték. Augusztusra mindig megcsappant az artézikutak szintje. Ahogy ők mondták: „kötéllel kellett kihúzni a vizet”. Pici mindjárt megérkezésükkor leúszhatta azt a négy-ötszáz métert, ami nélkül a táborokban se kezdték meg a napot. Ez a minimum. És éhgyomorra. Aztán futás meg torna a kagylószemcsés parton. Itt a régi uszodában nem lehetett szélesebb a homoksáv huszonöt méternél, az is tele napozókkal, akiket át kellett ugrálni. Bangó már az első körnél átvette Pécsi Pici Stralsundból hozott stílusát: kaszáló karmozdulatával csökkentette ugyan az iramát, de a mellette futókat zavarba hozta. S ez különösen a fordulókban hozott neki előnyt, szinte önként engedték át neki a belső kört. Utolsónak a tömzsi Mesnyák Poci maradhatott, ő látszik a képen is a leglassúbbnak; kicsit tejes arcú a barátaihoz képest. Bangó után Geresdi Kálmán következett, aki mindenben utánozni próbálta unokatestvérét, és megelégedett, ha mögéje tud zárkózni. Sikerült is neki, mert Bálint a harmadik kör után kiállt. Felült a zuhanyozó melletti vaskorlátra, és ott várakozott. Az uszodaigazgató valószínűleg már ekkor figyelte őket az irodaablakból: az egyik napozó nő dühösen söpörte le magáról a fölvert homokot. Bálint úgy emlékezett, hogy Pici erre melegedett bele igazán. Hajrázni kezdett Bangó mellett, és még vadabbul rúgta a homokot. Aztán tigrisugrással keresztülvetették magukat a medence mellvédjén, és víz alatt úsztak át a zuhanyozóhoz, ahol ő ült. Pontosan a lépcsős feljárónál bukkantak föl, s mind egyszerre álltak oda a zuhany alá, középütt Pécsi Pici. A lány telecsurgatta a száját vízzel, és sugárban odaspriccelte Bálintra. Bálint azt mondta egyszer, hogy akaratlanul is kinyitotta akkor a száját, és a vízsugár belecsapott. Pici a vízfüggönyön keresztül nézte őt, s közben hagyta, hogy Bangó „sót mérjen” vele: homorodva feküdt a fiú hátán, aki egyre mélyebbre hajolt. Aztán elengedték a lánchúzót, gyöngyökben állt rajtuk a víz.

„Na, nem folytatjátok a tegnapit?” – kérdezte akkor Pici. Ez a felhívás azokra a különleges párbaj-meccsekre vonatkozott, amiket a gyógyszertár padlásán szoktak megvívni. Ezek a meccsek egyszerű, de szigorú szabályok szerint zajlottak le. Karjukat függőlegesen a testükhöz szorították, tilos volt ütni, fogni, kaszálni velük. Ugyanígy rúgni is tilos volt. És térdet behajlítani is csak annyira, amennyire a közönséges lépkedéshez szükséges. Derékból csavarodni azonban már lehetett, s a fejüket is használhatták öklelésre.

Bálint sokszor játszott így velem otthon. A parkettra fölrajzolta a ringet, kerülgetett egy darabig, aztán váratlanul mellém cövekelte magát, és gyöngéden elkezdett kiszorítani. Máskor meg hirtelen hátrahúzódott, s ha el nem kap, a földre zuhanok. Azt mondta, Picivel sose játszott így, se Rékával. De valahogy mégse nevettünk a játék végén, engem mindig szótlanná tett. Volt benne valami komor és zavarba hozó, a mozdulatlanságban – néha percekig is eltartott, és még jobban kihangsúlyozta az izmok erőlködését. S utána sose érezte az ember, hogy megszabadult a feszültségtől; túl sok halmozódott fel belőle. Én nem tudom, a fiúk mit éreztek, mikor ezekre a lefojtott birkózásokra ringbe álltak, de azt hiszem, ezeknek a küzdelmeknek nem lehetett igazi, közös befejezésük. Ami viszszamaradt bennük, amit kölcsönösen szorongattak ki egymásból, azzal már csak saját maguk kezdhettek valamit a végén – egyedül. A szabályok nem engedték meg a knock outot, semmilyen formában. Talán csakugyan futni volt egyedül jó, hatalmasat futni utána, cél és értelem nélkül. Mindegy, hogy milyen terepen, csak futni előre. Nem is hiszem, hogy volna ennél magányosabb és hazárdabb erőkifejtés. De én sose tudtam futni. Bálint sokszor mosolygott is rajtam öleléseink során, mikor még órák múlva is mind csak bújni akartam hozzá. Mosolygott, és közben már az ágy mellett kotorászott, kereste a sötétben a tréningnadrágját. Közel laktunk a Dunához, a Lánchíd utcában, s a kihalt alsórakparton futotta le ilyenkor a három-négyezer méterét, az éjszakai hűvösben. Én meg az ablakból néztem.

Bangó és Bálint a zuhanyozó négyszögében álltak fel Pici cukkolására. Állítólag negyedóráig tartott a küzdelem. A tér kicsi volt, s mindjárt az elején állóharc alakult ki. Bálint ezt is lejátszotta egyszer velem. Nekem kellett Bangó szerepét vállalnom. Két combunk féloldalasan egymásnak feszült, s előredobott jobb vállammal szorítanom kellett őt. Ő pedig centiről centire hátrált a zuhanyozó vaskorlátjáig. Ez majdnem tíz percig tartott, közben lihegve, egészen közelről, egymás arcát kellett néznünk. Bangó tudta, mit akar: ráspékelni Bálintot a korlátra, hogy vágja a csigolyáját. Majd válla helyett hirtelen leszegett fejével kezdte Bálint mellét nyomni. Így viszont lemondott róla, hogy lássa közben Picit. Bálint kidagadt homlokerekkel egyetlen gömbben látta az eget, a vizet, a lányt. A hátrányát már nem tudta behozni, oda volt spékelve, de el tudta képzelni, hogy most már a végtelenségig bírja így, ebben a pózban. S akkor Pici odaszólt nekik: „Csak folytassátok, mi úszunk közben egy százat.” – S elment Mesnyák Pocival meg Geresdi Kálmánnal. Akkor már nézői is voltak a küzdelemnek, néhány felnőtt, de valahogy bennük szorult a rendreutasítás. Mesnyák Pociék még javában úsztak, mikor a vaskorlát váratlanul kidőlt, ők ketten meg levágódtak a homokba. A következő pillanatban azonban már talpra ugrottak, és rohanni kezdtek a medence körül, mintha az uszodaigazgató elől menekülnének, aki akkor ért oda. Később vádolta is őket, hogy meg akartak lógni a kártérítés elől, de meg se fordult a fejükben ilyesmi. Mint ahogy az is látszat volt csak, hogy Bálint Bangót üldözi. Egy kör után Bálint behozta a hátrányát, de már nem kanyarodott be újra, hanem átugrotta az alacsony kerítést, és tovább vágtatott a kátrányos tribünfal felé, a mai kislakások helyén. Bangó ide már nem követte. Öreg Pepita azonban már az ugrás pillanatától kezdve látta őt, és már csak puszta szórakozásból is megnyomta zsebében a stopperóra gombját.

Fönt a Vlegyászán jutott eszébe Bálintnak, hogy lejátssza velem ezt az uszodai meccset. Bolondos hangulatban volt azokban az utolsó napokban. Mindenre rá tudott venni, és mindent el tudott hitetni velem. Azt mondta: „Meglátod, másfél hétig állandóan sütni fog a nap.” – Akkor mondta ezt, mikor zuhogó esőben kapaszkodtunk fel a kabanához. S másnapra csakugyan kitisztult az ég, úgy, ahogy ígérte.

Az egyik délelőtt sétálni mentünk, s az egyik lejtős tisztáson elhagyott esztenára bukkantunk: nyolc-tíz zsindelytetős, kis házforma juhakol, mindegyik előtt apró, négyszögű udvar, keskeny bejáróval. Olyan volt az egész, mint egy evakuált liliputi falu. A gyermekkor tájai, egy udvar, egy szoba, azok szoktak így összezsugorodni később. Beléptünk az egyik udvarra. A méretek kicsisége és a pontos négyszög forma – talán ez juttatta eszébe a hajdani ringet, meg ami a zuhanyozónál történt. S amitől már olyan messze került akkor… Inkább csak játékból kezdtünk el birkózni, bakalódni. Széna- és gyantaszag töltötte be a tisztást. Fölöttünk, nagyon magosan, néhány fenyőrigó csijjogott nagy időközökben. Amennyire erőmből tellett, odaspékeltem Bálintot a kerítés fenyőléc korlátjához, s vállam helyett – ahogy megtanított rá annak idején – leszegett fejjel igyekeztem hátraszorítani. De a mozdulatból végül is az lett, hogy odahajtottam a fejem a mellére. Bálint erre hirtelen keresztülbucskázott a kerítésen, és srácosan elnevette magát. Aztán azokkal a nyújtott, lendülő lépéseivel – amit még nagy fáradtság esetén is meg tudott tartani a hajráig – eliramodott. Kiáltottam utána, de nem válaszolt. Csak késő délután tért vissza a kabanába, furcsán elszótlanodva, de ragyogó szemekkel. Ekkor fedezte fel magának az Égettkő völgyét, ahová aztán mindennap kijárt tréningezni. Olyan volt ez az ovális völgy, mint egy görög vagy még annál is régibb, őskori stadion: lent a pálya helyén kiégett fenyőrönkök elszórva, lehettek volna kőoszlopok maradványai is. A völgy oldala csupasz és kőtörmelékes – üres tribünsorok. De fönt, a fenyőfás gerincen, aránylag széles ösvény vezetett körbe, puha és ruganyos volt a többéves tűlevél avartól.

Hányszor próbáltam elképzelni: vajon mit érzett Bálint, mikor elrohant tőlem, s véletlenül rábukkant arra a pályára? Tardoson olyan lendülettel futott neki a kátrányos tribünfalnak, hogy saját bevallása szerint is majdnem elájult, mikor homlokát beverte. Későn eszmélt csak rá, hogy nincs tovább, s már nem tudott lassítani.

Öreg Pepita pedig pontosan a nyekkenésre nyomta meg a stopperóra gombját. Aztán odahívta magához a kóválygó gyereket. Már ismerték látásból egymást, de ez most egészen másfajta ismerkedés volt. Azonnal a közepébe vághattak, magyarázkodás nélkül.

„Egész jól mozogtál, kölyök” – mondta az öreg, s maga mellé ültette Bálintot.

Bálint a stopperóra után érdeklődött, s mindenáron a kezébe akarta fogni.

„Mit gondolsz, mennyit futottál?” – kérdezte Öreg Pepita.

„Talán mérni tetszett? Igazán mérni tetszett?”

„Nyolcszáz yardot futottál.”

„Honnét tetszik tudni?”

„Nem tetszem, hanem tudom – volt a válasz. – Ha nem hiszed, mérjük ki.”

Közösen lépték ki a távolságot, és kis híján annyi volt, amennyit az öreg mondott. Bálint nem ment vissza akkor az uszodába, még sokáig ott üldögélt a kisajtónál Öreg Pepitával. Akkor tudta meg, hogy nyolcszáz yard pontosan hány méter, és hogy mennyi egy stadion. Öreg Pepita ezekre a régi, klasszikus távokra esküdött, amilyeneket komoly versenyeken már nemigen futottak. És Bálint is azonnal vonzódást érzett e mostohán kezelt távolságok iránt.

Mikor pár hét múlva felvették a TAC-ba, Mesnyák Pociékkal együtt, valamennyien szorgalmasan eljártak a közös tréningekre. Kezdetben úgy látszott, hogy ő lesz a favorit a fiatalok között. Geresdi Kálmán hamarosan a magasugrókhoz pártolt át, Mesnyák Poci meg a súlylökőkhöz. Egyedül Bangó maradt komoly ellenfélnek, ha éppen Tardoson tartózkodott. Egy idő múlva azonban a helybeli kisebb klasszisok is kezdtek Bálint fölé nőni. Mindig előbb vagy később hajrázott a kelleténél, s mire a szalaghoz közeledett, kifulladt. A hivatalos TAC edző képtelen volt a makacsságát megtörni, szidhatta, a lelkére beszélhetett, nem használt. Csak Öreg Pepita volt elégedett: ő tudta, hogy a fiú miért nem ott hajrázik, ahol méterhossz szerint kellene.

Később mégis eltávolodtak egymástól. De nem azért, mert idővel Bálint is áttért a hivatalos versenytávokra; nem hiszem, hogy ezért. Bálint fölkerült Pestre, Öreg Pepita meg otthon maradt Tardoson.

Mikor érdeklődtem utána a Régi Kis Szarvasban, kiderült, hogy azonos azzal a Páskai Bencével, akinek a címére egyszer táviratot adtam fel.

 

1943 őszén történhetett ez, még a nagy pesti bombázások előtt. Nem részletezem most a körülményeket, a háborút. Bár úgy tervezem, hogy abban a későbbi, kevésbé személyes hangú könyvben majd azt is megpróbálom: úgy beszámolni Bálint életéről, hogy a hangsúly ne csupán azon legyen, ami nem történelmi. De ehhez az kell, hogy ne első személyben írjak róla – ha ugyan képes leszek rá.

Egyébként nem is nagyon hiszem, hogy amit olyan fölényes sokat tudással „történelminek” szoktak nevezni, önmagában bármit is megmagyarázna. 43-ban például egész Budapest rettegett a bombázástól, de ezt napról napra, óráról órára elfelejtettük, s valami egészen másfajta rettegésre váltottuk fel, üres bámészkodásra, féltékenykedésre, még örömre is. A férfiak (legnagyobb gőggel persze a politikusok) szeretik azt állítani, hogy az események közben is tévedhetetlenül tudják, mi a világ értelme, a körülmények igazi jelentősége akkor és abban a pillanatban. Ismertem én is egy edzőt, aki látszatra mindig pontosan tudta, hogy éppen mi van. Nem tévesztették meg a kifogások, a „véletlenek”, az utólagos magyarázkodások – csak éppen mégse születtek a keze alatt tartós rekordok; és a tartós kondícióval is baj volt az atlétáinál. De azért úgy jött-ment a pályákon, az irodákban, mint valami Pythia, aki előtt nyitott könyv a lehetőségek világa. Bálint kevés embert vetett meg, de ezt az embert megvetette. Nem nehéz kitalálnom, hogy miért; nekem különösen nem, még ha nem gondolok is arra, amiket közvetlenül róla mondott. Elég, ha azt tudom, milyen elszánt szorongással félt, meg bízott is egyszerre a kiszámíthatatlan tényezőkben; – mint aki eleve önkéntes áldozatnak tekinti magát, valahányszor a pályára lép.

Csakhogy mi volt e mögött az önkéntesség mögött? Megint csak önkéntesség? Így vesznek el a dolgok a bizonytalanban. Alázat és makacsság, talán ez a kettő marad végül, amibe kapaszkodni lehet. Vagy az az egy, ami ez a kettő – a hit.

Tehát 1943.

Bálint akkoriban még nem az volt az életemben, aki később lett. Alig két hónapja ismertük egymást, és csak a következő évben költöztünk össze véglegesen. Régi, Szigony utcai lakásomat sem adtam még föl. Kis udvari, konyha-beugrós szoba volt ez, ablakát csak sámlira állva lehetett elérni. Ajtóm pár méternyire nyílt az óvóhelybejárattól, s ezt néhány emeleten lakó család irigyelte tőlem. Sok rossz órát szerzett nekem ez az irigykedés, s mikor Bálinthoz költöztem, úgy éreztem, a háborúhoz is tisztább és tartósabb szempontokat találtam.

De még csak szeptembert írtunk. Emlékszem, esős ősz volt. Az eső vagy tönkreteszi a szerelmet, vagy szorongató bensőségességgel tölti meg. Hetekig küzdöttem a fenyegető boldogság ellen, de az eső erősebbnek bizonyult. Tanítás után mindig hazasiettem mindjárt, mert Bálint szeretett váratlanul betoppanni. Persze, sokszor hiába vártam. Még nem szoktam bele a tréningidők rendjébe, meg abba, hogy utána villamosozzak a budai külső kerületekbe vagy a Margitszigetre, ahol a mezei edzéseit tartotta. De idővel ennek a rendje is kialakult. Ő a kilométereket rótta, én meg valami jó kilátóhelyen üldögéltem, azon az összecsukható botszéken, amit külön erre a célra vett. Akár sütött, akár szemerkélt, én ott ültem. Kivéve, mikor eltűnt hetekre, és nem is tagadta, hogy a városligeti „Hóvirág Bábszínház” fabódéjában töltötte az éjszakát, meg sokszor a délelőttöket is, mikor a próbák folytak. Vagy éppen Pécsi Pici érkezett meg Bécsből, és vele volt. De azért ilyenkor is két személyre készítettem a vacsorát, és a kályhába is „két személyre” fűtöttem be. Érzelmesen így neveztem a tüzet, mikor szándékosan nagy lánggal hagytam égni, hogy a fénye ott játsszék a falon. De nem igen volt fa, spórolni kellett.

Egyszer nagy köteg venyigét szereztem egy pilisvörösvári paraszttól, akitől krumplit is vásároltam. Ülésdeszka helyett használta, rajta rossz katonaköpeny. Azt mondta, így jó, így ruganyos. Nevetett, mikor alkudni kezdtem rá, s pár fillérért odaadta. Este már abból csináltam tüzet a vaskályhába. Bálint akkor már harmadik napja nem jelentkezett. A venyige gyorsan ellobbant, csak a bogos szárak izzottak sokáig – s csupán azért írom le az egészet: hogy hogyan? Mint azok a vonalas sémarajzok a sportszakkönyvekben a jó meg a rossz startolásról, a helytelen testtartásról – ezekhez hasonlított a sok tördelt ág. Csupa láb-kar csontvázemberke, átizzva s ide-oda hajolva a bogoknál, az iszonyú forróságtól. Nekem meg egyszerre rossz lett a lelkiismeretem. Féltem egyedül a szobában. Legszívesebben kirohantam volna az utcára vagy valamelyik sötét alsó rakpartra – mintha azzal, ha futok, valamit helyre is tudnék hozni. Akkor este ez a tűz volt számomra a legtörténelmibb. Abba volt beleszőve minden, a szerelmünk, Bálint eszelősen túlhajtott tréningjei, a saját munkám, az egész bizonytalan jövő; – és persze P. N. akit csak képről ismertem ugyan, de Bálint sokszor beszélt róla. Pár éve letűnt nyolcszázas fenomén volt, lengyel félárja, az egyik hamvasztóláger nyelte el. Állítólag a naplója is elégett vele együtt, amit az edzéseiről vezetett. Azt hiszem, én tudom csak, Bálint milyen gyerekes görcsösséggel bízott benne, hogy egyszer még kezébe kerül ez a napló, s össze tudja hasonlítani a sajátjával. De hát ez is csak adat, egy a sok közül. S valahogy ezt is a helyére kell majd tennem, hogy megkapja az igazi értelmét.

Pythia edzőnk (akit nem akarok a nevén nevezni) bizonyára a szememre hányná most, hogy indokolatlanul összekeverem a dolgokat. Jól emlékszem még a teóriájára, amit Bálint akkori kondíciójáról híresztelt. Bálint csakugyan válságban volt a háborús években; de nem úgy, mint máskor, s nem úgy, mint a kollégái. Néha kitörésszerűen ragyogó időket futott, máskor meg – mikor a háborús nehézségek ellenére is hibátlan volt az előkészítés – egészen harmadrangúan szerepelt. Mindehhez azt is tudni kell, hogy állandó harc folyt az egyletek és a hadügyminisztérium között. Minden egyes atléta felmentéséért külön meg kellett küzdeni. A hatóságok elismerték elvben, hogy az atléták folyamatos munkájára szükség van; talán még jobban is, mint békében. Hiszen tapasztalhatták, hogy a drukkerek kedélyére jól hat, ha megkapják a maguk kívánsághangversenyét. S az okos politikus-edzők (vagy edző-politikusok) tudták is mindig, hogy ez nem megvetendő szempont. De hát mégiscsak háború volt, pontosan kimutatható, objektív körülmények. Bangó öt kilót fogyott a kalóriaszegény táplálkozás miatt. Sukk és Törcsei, a két elválaszthatatlan, olyan természetellenesen gubóztak be a barátságukba, hogy szinte már a salakon sem voltak hajlandók elhagyni, megelőzni egymást. Sőt, a légó alatt is csak akkor nyugodtak meg, ha egyforma zöld melegítőjükbe bújhattak bele, és egymás kezét fogták. És a többiek ugyanígy. Az ifik legtöbbje például több időt töltött a leventefoglalkozásokon, mint a pályán. Könnyű volt hát teóriákat gyártani a rossz kondícióról. Bálint szeszélyes szereplése viszont annál jobban feltűnt. S Pythia edzőnk erre találta ki, hogy ő az az alkat, akit a komoly ellenfél hiánya ösztökél jobb eredményre. Ez azért volt ravasz teória, mert Bálint gyakori visszalépései miatt elég hitelesnek látszott. Legalábbis azok, akik mellől már visszalépett egyszer, szívesen vették annak. De ez butaság szerintem. És sok ellenpéldát is hozhatnék föl. Az igazságot persze én se tudom, talán Bálint se tudta, mégse hiszem, hogy az okok ennyire lezártak lennének.

Mikor éjszaka közepe felé, bőrig ázva bezörgetett az ajtómon, már csak a nagy halom hamut tudtam megmutatni neki. Elmondtam, mit éltem át, és hogy soha többé nem akarok venyigével tüzelni. Úgy bólintott rá, mint aki előre sejtette, hogy valami ilyesmire fog hazaérkezni. Aztán megkért, csukjam be a kihűlt kályha ajtaját. Csak a kislámpa égett a szobában, és az ázott felöltő szaga telepedett ránk. Kint, az óvóhely csapóajtajánál ütemesen nyiszorgott a házi kongató dróthúzója. Őt néztem közben. Véreres volt a szeme. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy sírt vagy veszekedett nemrég; vagy mintha füsttel csípette volna valahol a szemét, önkínzásból. De kocsmában biztos nem ült, gondoltam, mert soha nem ivott. Vártam, hogy ő beszéljen.

 

Mióta ezeket a följegyzéseket készítem, ettől a fordulattól féltem a legjobban: hogy vissza tudom-e idézni hitelesen ennek az éjszakának a történetét. A leghosszabb közös éjszakánk volt. Néhány óra alatt kellett tudomásul vennem és megértenem mindazt, ami aztán az egész tíz évünket megrontotta; s mégis összekovácsolta. Bár történni, akkor, alig történt valami. Három óra felé, mikor elállt az eső, kimentünk sétálni az Üllői útra, bekanyarodtunk a Füvészkertnél, és széles ívben megkerültük a Ludovikát. A nyomasztóan nagy épülettömb udvara tele volt páncéltörő löveggel. Fölcsapott csövük, mint monstrum szemeteskocsik rúdja meredt a kőkerítés fölé. Stílusos háttér-díszlet volt ez mindkettőnk hangulatához; noha egyetlen szóval sem emlegettük a háborút. Mindössze Bálint tett egyszer egy megjegyzést, ami súrolta valamennyire. „Nézd csak…” – mutatott a glédában sorakozó csövekre – „start-ágyúk!” De épp csak félbeszakította magát, s máris folytatta ott, ahol abbahagyta.

Elég messze kezdte: az a fura fénykép ott a patikaudvaron, még az is utóbb készült pár évvel. Azt hiszem, egészen az elejéről akarta kezdeni, ami persze lehetetlenség. S egyáltalán nem törődött vele, hogy értem-e a vonatkozásokat. Nyilván az volt csak fontos neki, hogy elmondja, hogy szembesítse magát – s ehhez tanú is kellett. Én meg végig úgy hallgattam, hogy állandóan az elmúlt három nap szorította a torkomat, amit nem töltött otthon. Az első három nap, amikor igazi, kínzó féltékenységgel vártam haza. Egy órát sétálhattunk akkor éjszaka, s egyszer se karoltunk egymásba. Folyton gesztikulált, az arcához meg a nyakához kapott; aztán váratlanul leszorította a karját, mint azokon a régi párbaj-meccseken, s csak az ujjával dobolt a combján. Mindez majdnem riasztólag hatott rám akkor. Halálosan kimerített ez az egy óra séta, de nem engedett lefeküdni utána. Úgy szeretett beszélni, ha közben én is ültem vagy álltam, mint ő. De aztán újra nyugtalan lett a szobában. Azt kérte, menjünk le együtt a légópincébe, csak egy negyedórára legalább, valamit tisztázni szeretne, amit nem tud szavakkal jól elmagyarázni. Jobb volna ugyan egy padlás, de az biztos zárva van. Egyébként a padlás és a pince eléggé rokon tér meg fogalom, tizennégy éven alul – ezt ő mondta nevetve, miközben a pince csapóajtaját igyekezett csöndben kinyitni, hogy a házmesterék föl ne ébredjenek. Öt óra felé kerültünk ágyba. És csak akkor állt elő vele, hogy délután, ha nem esik, megpróbálja megjavítani az ezer yardos tavaszi rekordját. Ezt persze megint nem értettem minden vonatkozásában, főképp azt nem, hogy ez az ezer yard mért olyan nevetséges „hobbi”, amire nemcsak a trénerek legyintenek, de a drukkerek is. Én inkább azt találtam képtelenségnek, hogy egy ilyen éjszaka után s három olyan nap után még tovább akarja feszíteni magát. De ha egyszer a fejébe vett valamit, arról nem lehetett lebeszélni.

„Senki nem lesz ott, te méred majd az időt – mondta, mikor bebújt mellém az ágyba. – Azt akarom, hogy te mérd. Voltál már a BKS pályán?”

„Még soha – válaszoltam. – Hol van?”

„Senki nem lesz ott – ismételte meg. – Egy egészen kicsi pálya, de a salakja jó, szerintem a berlininél is gyorsabb, pedig nincs darált gumi meg fűrészpor alatta. Én nagyon szeretem.”

„De hát, ha senki nem lesz ott – kérdeztem –, hogyan akarsz rekordot javítani?”

„Csacsi vagy” – nevetett a nyakam mögött, s egy hatalmas, ideges ásítással hamarosan elaludt.

Én nehezen aludtam el. Még láttam az ablakon át, ahogy lassan kirajzolódnak a sötétségből a második emeleti gangok vaskorlátjai. Már szürkült. Ez volt az utolsó kép. És ezzel kezdődött a mi igazi, közös életünk.

Azt hiszem, okosabban teszem, ha nem leírni próbálom ezt az éjszakát, hanem az ő szavaival számolok be róla. Hiszen úgyis az töltötte ki, hogy ő beszélt.

 

Meséltem már neked Piciről? Biztos meséltem már. Múltkor, amikor az Alagúton jöttünk át – emlékszel? Mikor az a német autóoszlop elakadt a Lánchídon, és leállt a forgalom. Az egyik tiszti terepjárón ült egy lány, az hátulról hasonlított hozzá. Említettem is. Vagy mégse? Na, mindegy. Most három napig megint itt volt Pesten. Bécsben, azt mondja, alig van valami egyleti élet, az edzéseket se nagyon folytatják. De állítólag hoznak valami rendeletet, hogy aki nem jár ki rendesen a tréningekre, azt beosztják a Todt-hadseregbe.

Egyébként rögtön azt kérdezte, hogy van-e valakim. Megérezte rajtam. Megmutattam a fényképedet. Sokáig faggatott, hogy milyen vagy, milyen a hangod, mi a foglalkozásod. És hogy értesz-e a sporthoz. Mondtam, hogy nem. S hogy azelőtt nem is jártál ki soha a versenyekre. „Szóval, sápadt civil?” – jegyezte meg. Bántani akart. Én meg nem védtelek meg. Se így, se úgy. De ne gondold, hogy gyávaságból, ez olyan görcsféle nálam, amitől nem tudok szabadulni. Magamat éppígy nem védeném meg, ha sor kerülne rá. Az ilyesmi úgyis csak olyan alkalmi szépségtapasz. Védekezzem, mert valaki éppen ezt vagy azt mond? Na és? Mi történik utána? Megvédtem úgy igazában azt, amit úgyis csak én támadhatok meg igazán?

Keveset beszélünk a rossz lelkiismeretről, Hildi. Pedig anélkül nincs semmi. Hűség sincs. Se rekord. És talán nincs is más igazi motor bennem, csak ez, a rossz lelkiismeret – már sokszor gondoltam rá. Persze, azért ne érts félre. Nem mintha szándékosan élesztgetném magamban – de mégis, ha az ember megpróbál jobban mögéje nézni, hogy mit miért – akkor… Fut, mert menekül – azt mondják. Csak azt teszik hozzá ritkábban, hogy szüksége is van arra, ami elől menekül. Hogy ez szörnyű? Persze hogy az. De hát mit csináljunk? Hazudjuk le?

Látom, minden venyigét eltüzeltél.

Hogyan?

Nem, elég meleg van itt. Csak be kéne csukni a kályha ajtaját, a huzat kiviszi a meleget.

Tudod, hogy szeretem ezt a kis lyuk szobát? Te persze megszoktad már, neked nem újság, de nekem olyan, mint egy kis barlang, amit semmiféle hivatalnak nem jelentettünk be. Ilyen szobákban lehet jól szeretni meg aludni a versenyek előtt. Bangó esküszik rá, hogy verseny előtt is nővel kell aludni, csak nem szabad szeretni. Hogy az is feszíti az embert, anélkül hogy erőt veszítene. Ez a Bangó-féle kondenzációs elmélet… Már persze csak úgy félig az övé, mert Picinek legalább annyi köze van hozzá. Ha ugyan nem több.

Egyáltalán, ez a három nap arra is jó volt, hogy újra rávegyem magamat, és megpróbáljam elképzelni: mi lett volna, ha nyarankint nem áll össze az „ötösfogat”, ha Pici a nyár másik felét Magyarországon tölti; ha én is akkor kapom meg édesapámtól az évek óta ígért bringát, mikor a többiek; vagy ha később, már Pesten, nem erőszakolja a bátyám annyira, hogy Rékával „értsük meg egymást”…

De nem – ennek így semmi értelme.

Még előbbről kell kezdenem.

Az első nyáron történt, mikor Pici és Bangó az egész augusztust Tardoson töltötték. Picinek még hosszú haja volt akkor, majdnem a válláig ért. Csak mikor Stralsundba utazott először, akkor vágatta le rövidre, egy barátnője tanácsára. (Ez a lány volt különben, aki beprotezsálta Picit az északi-tengeri táborozásokra.) Aztán már nem változtatott frizurát; később meg divat is lett belőle a háború alatt. Ilyen jó előre eltalálta a divatot. Akárcsak Bangó a szögletes orrú cipőt; még senki se hordta Tardoson, de neki már volt. Mindez iszonyúan imponált nekem. És hamar össze is szoktunk. S durván leráztunk mindenkit, aki még csatlakozni akart hozzánk. Valahogy mindjárt kezdetben úgy alakult ki, hogy a patikus Geresdiéknél gyülekezett a társaság, s ha nem volt semmi „kivonulás”, többnyire ott töltöttük az egész napot. Én ugyan számítottam rá, hogy apám foglalkozása, a kocsmai környezet, a kuglipálya csalétek lesz a fiúknak; de mégse. Még a potya söröket is olyan udvariaskodva fogadták el az öregtől, hogy már attól elment az ilyen heccek jó íze. Igaz viszont, hogy nálunk a vendégek miatt se lehetett úgy ricsajozni, mint a patikaudvaron. Egyszer azért meghívtam őket fagylaltzsúrra. A fagylaltot anyám készítette otthon, háromfélét. Délután hatra ígérték, hogy eljönnek. Ötig együtt rögbiztünk az uszodában, akkor én hazamentem. Féltem, hogy anyám valamit nem jól csinál. Azt hiszem, pokoli lámpalázam volt a boldogságtól. Hatkor mintha Mesnyák Poci hangját hallottam volna az utcáról meg a közös füttyjelünket. Gyorsan fölrakattam anyámmal az asztalra a feltornyozott fagylaltos tálat. Azt akartam, hogy minden ott legyen, mikor belépnek. Még háromnegyed hétkor se voltak ott. Anyám folyton vissza akarta vinni a tálat a jégverembe, de nem engedtem. Makacsul bizonygattam, hogy úgyis megérkeznek rögtön. De csak egyre kásásabb lébe süppedtek a fagylaltkúpok. Negyed nyolc lett, mire befutottak. Először az odakészített kiskanállal láttak neki, s közben lázasan meséltek. Nem is annyira nekem, mint inkább egymásnak pergették vissza a történteket; ők, akik átélték. Pici elveszítette a medencében a gyűrűjét, és az után búvárkodtak ilyen sokáig; s végül is meg kellett várniok, míg leeresztik a vizet. Bangó találta meg a lefolyó közelében. Kis színezett nikkel gyűrű volt: két egymásba fonódó kéz, karikába fogva, s rajta valami fölírás. Ugyanaz a barátnője hozta ezt is Stralsundból, aki a frizuráját eligazította. Amíg azonban mindez kiderült, a fagylalt még tovább olvadt. Kórusban szürcsölték, majd amikor anyám belépett, Geresdi Kálmán illedelmesen megkérdezte, hogy kaphatnának-e leveses kanalakat. Erre úgy kitört a röhögés, hogy alig tudták abbahagyni. Aztán egyszerre elhallgattak – akkor már nekik volt kínos.

Szégyen volna, ha ennyi idő után nem merném bevallani: én tulajdonképpen örültem, hogy így történt. És Pici tudta ezt. Az első pillanattól kezdve nem bízott bennem. Most, hogy találkoztunk megint, kereken ki is mondta: „Szabotáltad, öregfiú, a barátságot, de olyan ravaszul, hogy mi érezzük bűnösnek magunkat.” – És tudod, mit mondott még? Hogy áruló vagyok. És hogy sose volt bennem igazi szolidaritás. Nagyon elsápadhattam erre, mert rögtön lehalkította a hangját. Értettem, hogy miért. Az Astoriában ültünk, ott meg nem nagyon tanácsos dobálózni ilyen szavakkal, az mindig tele van Gestapo-spiclikkel. Hiszen tudod. De ebből azt is láttam, hogy Pici még mindig nem mondott le egészen rólam, havernak tekint. Nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy számon tartja: akárhogy fordult is, ő csinált belőlem futót.

És ez igaz – ha nem is úgy, ahogy ő gondolja.

Meséltem már a szerződésünkről?

Még nem?

Pedig ez is hozzá tartozik a történethez. És persze ebben is Pici volt a középpont. Az első egyezség úgy szólt, hogy bárhol és bármikor akadunk össze vele a világban, mindig nyugodtan vetkőzhetünk egymás előtt, akárkié is lettünk közben. S még ha nem ízlik is már, próbára kell tennünk ezt a kötést. De ez még csak bevezetője volt a szerződésünknek; az igazira később került sor.

Persze, lehet, hogy ez így őrültségnek hangzik – látom az arcodon, hogy ezt gondolod –, de hidd el, hogy nem az volt; legalábbis a maga idejében.

Egész pontosan: mikor a kiürített gyógyszeres raktárt birtokba vettük az udvar végében. Csak mikor a padlásra felköltöztünk, akkor kezdett komolyra menni a játék. Ott szereztem ezt a sebet is a lábamra – ismered. Tizenöt centis forradás. Hogy fájt-e? Azt kérdezed?

 

Ott kuporogtam a dívány sarkán, Bálint föl-alá járkált. Majdnem lecsukódott a szemem. Nem az álmosságtól; a mód, ahogy beszélt hozzám, az fárasztott ki. Volt valami segélykérő és mégis megközelíthetetlen a hangjában. Forró közöny? Talán ez a helyes szó rá. Még a jogos féltékenységemről is úgy beszélt, hogy őt kellett megértenem közben. Negyed háromra járt.

Bálint nekitámaszkodott az ajtónak, ahol a pongyolám lógott. Azzal játszott egy darabig, az övét tekergette a csuklójára, aztán kivette a pongyola zsebéből a zsebkendőmet. A homlokát kezdte törölgetni.

„Iszonyúan befűtöttél” – mondta.

„De hiszen egészen kihűlt már a szoba” – néztem rá.

„Úgy látszik, mégis…” – motyogta.

Odaült mellém.

„Azt kérdezed, hogy fájt-e?”

S felhúzta jobb lábán a nadrágját térdig. Úgy mutatta a forradáscsíkot a sípcsontja mentén, mintha még sose láttam volna. Pedig emlékszem, amikor először vitt ki magával a pályára, s én is odaállhattam a bennfentesek közé, a starttól pár méternyire: egyedül ezt a tizenöt centis forradást néztem rajta, ahogy előredőlt és a pisztoly durranását várta.

Azt hiszem, akkor szerettem bele.

„Azóta minden lépésnél fáj – mondta –, de ezt nem tudják a fiúk. Se Pici. A csonthártya sose jött rendbe egészen.”

Nem válaszoltam rá akkor semmit. Igaz, egy kicsit büntetni is akartam vele, büntetni, amiért három napig magamra hagyott – ennyire kezdő voltam még mellette… Pedig ha engedek az első érzelemnek, biztos megpróbálom rávenni, hogy menjen el orvoshoz, vagy esetleg arra is, hogy hagyja abba a versenyzést. Amivel persze csak azt árultam volna el, hogy még mindig asszony módra értem őt is meg azt az egész atlétikát, amit ő nevezett annak.

„Gyere, járjunk egyet” – mondta aztán, s elém tartotta a kabátomat, mint aki nem tűr ellenkezést. Erős szél fújt kint, az aszfalt nedvesen csillogott. Az egész környéken csak nekünk jutott eszünkbe ilyenkor sétálni.

„Az Astoriában laktál te is?” – kérdeztem pár száz méter után; addig hallgattunk mindketten.

„Ott beszélgettünk – mondta. – Ott mutattam meg a fényképedet is. Volt egy színes mélynyomat a falon, Budapest a Halászbástyáról, annak a sarkába dugta be Pici.”

Kérdezés nélkül is tudtam, hogy melyiket; a városligetit, alig két hónapja készítette rólam. Furcsán voltam ezzel a képpel, kicsit túlságosan is jól sikerült. Egy fa mellett állok; s a hajamat, mintha nem is barna volna, egészen világos színűre süti át a nap. A sálamat meg oldalt, majdnem vízszintesre kapja föl a szél, pedig előzőleg jól begyűrtem a blúzom alá. Nem akartam, hogy póznak hasson a lobogó sál. Bálint viszont ezt a képemet szerette a legjobban. „Ne félj, nem felejtettem ott a szállodában” – nyugtatott meg mindjárt.

„Ezt azért mondod, hogy vigasztalj?” – kérdeztem.

„Nem. Csak azért, hogy ne hallgassak el semmit.”

„És semmit se hallgattál el?”

„Semmit” – felelte.

„Nem is akarsz szakítani vele – mondtam. – Azért van szükséged rá, hogy gyűlöljed. Engem csak szeretsz.”

Ez olyan önkéntelenül csúszott ki a számon, hogy időm se volt mérlegelni: vajon csakugyan az én gondolatom – vagy már Bálint szuggerálta belém?

Már ott jártunk a Ludovika közelében. Láttuk a fölcsapott ágyúcsöveket. Aztán Bálint tovább beszélt. Közben egy igazoltatáson is átestünk visszafelé, de csak az ő igazolványát nézte meg a járőr parancsnoka, az enyémet már nem. Az Őze név megtette a hatását; a hadsereg is csak drukkerekből állt.

 

Tehát a gyógyszeres raktár – folytatta –, ez megint nagyon fontos. Tegnap próbát tettünk Picivel, és ő is másképp emlékezett rá meg én is. De biztos csak azért, mert fontosabb, mint a többi.

Énnekem mindenesetre így maradt meg: egy öt méter hosszú, boltíves pince, de mégse az, mert egy szintben volt az udvarral. A vége elkanyarodott félkörösen, de mindjárt a fal is ott volt, csupán egy keskeny priccs fért el a kanyaron túl, keresztben. És az egésznek lakatra járó lécajtaja volt. Azok a nagy, fonott burás üvegek sorakoztak itt valamikor, melyekben a különböző savakat meg fényérzékeny vegyszereket szokták tárolni. Mi már üresen találtuk, és az első héten birtokba vettük. A fapriccs Geresdi Kálmán ötlete volt – de neki mint házbelinek, könnyebb is volt kunyerálni egyet, mint nekünk odavinni. Az is lehet azonban, hogy Bangó sugalmazta az egészet.

Aztán a bringák. Többnyire ott álltak a lécajtó mellett, egymásnak támasztva, bármikor föl lehetett ugrani rájuk. Az első évben egyedül én jártam kölcsöngépen – s vagy kaptam, vagy nem. Így sokszor lecsúsztam egy-egy kivonulásról. A Baranya csárda melletti versenyből is így maradtam ki. Pici pokolian bírta erővel ezeket a vad száguldásokat. Mindig az élen maradt, vagy szándékosan utolsónak állt be, és onnét hajcsárkodott. Különösen a vastag Mesnyák Pocit izzasztotta meg szívesen. Annak amúgy is lassú gépe volt, széles kerékgumis, mint a nyugdíjas mészárosoké. Picinek az volt a technikája, hogy szorosan felzárkózott mögéje, s váratlanul megcsapta az első kerekével Mesnyák Poci hátsóját. Az meg kénytelen volt kettőzött erővel beletaposni a pedálba, ha nem akart elhasalni. Máskor meg azt játszottuk, hogy teljes úttest szélességben robogtunk, s csak ha jármű jött, akkor csapódtunk kétfelé, mint a legyező, egész az árokszélig. De mindig az utolsó pillanatban.

Mindez kihívóan izgalmas volt; akkor. De ahogy most látom, majdnem undorító. Nem tudom, érted-e? Valahogy az ártatlanság hiányzott belőle, mint a csömörig habzsolt szabadságból. Csak még magunk se tudtuk. Nem is gondoltuk végig tudatosan, egyszerűen egymást hajszoltuk bele. Mintha folyton sebet, fájdalmat akartunk volna szerezni magunknak, mint valami trófeát – mások felelősségére. Bangó úgy nyilatkozott erről később, hogy szerinte egyáltalán nem bánta volna Pici, ha valamelyikünk – csak úgy könnyebben persze – karambolozik egyszer. Szóval, ha történik valami. „Úgyis a sofőrt vagy a kocsist büntetik meg, nem bennünket, mi egyszerre öten tanúskodtunk volna” – tette még hozzá, mintha Pici szavait idézné. Pici viszont tagadta, hogy valaha is ilyesmit mondott. „Ezt Bangó találta ki, és rám akarja fogni.”

Ami azt illeti, ebben aztán mind egyformák vagyunk: hogy még annyi év után se merünk őszinték lenni. Pedig vehetnénk úgy is, hogy az egész már elévült, senkit sem érdekel – kamasz stikli. Hát persze hogy az. És persze hogy elévült. Neked is csak azért mesélem, mert tudom, hogy nem értesz félre…

És mégis.

A háború, azt hiszem, az kavart össze bennünk mindent. S talán még Pici se számított rá, hogy végül az következik. És most már egyre nehezebb kinyomozni a szálakat, hogy mi hogyan volt, ki mit mondott, ki felelős ezért meg azért… Ha pedig arra gondolok, hogy talán magamnak is hazudok, csak nem akarom tudomásul venni – ez a legiszonyúbb. Ilyenkor szeretnék kirohanni a világból. Ilyenkor gyűlölöm legjobban azokat az elcsépelt, szalonképes távokat – egyikünk se tud szabadulni tőlük. Nyolcszáz meg ezerötszáz meg… skatulyák! skatulyák! Érted?

De hát, ennek jár ki a taps meg a nemzetközi hitelesítés. No mindegy.

Tulajdonképpen nem is ezt akartam most, ez csak úgy kicsúszott. Hanem az a Baranya csárdai verseny.

Annak se tudtam meg soha a pontos részleteit. Pici állítja, hogy indulás előtt kötötte meg velünk a szerződést, de szerintem akkor még nem volt szó ilyesmiről. Hanem amikor megérkeztek. Vagyis kellett hogy előzménye legyen, csak én nem tudok róla. Viszont eligazodni is nehéz, mert később, mikor a harc megindult közöttünk, s egyszerre minden apróság jelentős lett, mind a négyen másképp számoltak be róla.

Délután fél három – csupán ez az időpont biztos. Még bent ültünk a raktárban. Kánikulai nap volt, alig egy órával előbb érkeztünk meg az uszodából. Jól emlékszem még a lécajtó fényrácsára – az ajtótól jobbra, a vörös téglafalra vetődött. Az elnyújtott rombusz formát a menetelesen hosszabbodó fénycsíkok rajzolták ki, s nem volt semmi keret meg vonal, ami ezeket a csíkokat határolta volna, mindegyik ott ért véget a sötét falon, ahol a rombusz forma megkívánta – egyszerűen önmagától. S éppen ettől kapta meg az egész az önkéntes mértéktartásnak azt a varázsát, ami miatt olyan jó volt nézni. Tisztaság, arány, kényszerítetlen geometrikusság – mintha egy másik világ rajzolta volna oda a maga emblémáját.

Aztán Geresdi Kálmán eltűnt egy időre. Nem mondta, hová megy. Mikor visszajött, akkor se szólt semmit, csak egy kis selyempapírból csavart zacskót forgatott a kezében. Pici a priccsen hasalt, sortban meg egy kis napozókabátban. Bangó és Mesnyák Poci a priccs végénél ültek. Én a priccs előtt egy élére állított téglán. Egyedül Geresdi Kálmán álldogált, mint aki várja, hogy faggassák. Egyikünk se számított rá, hogy ilyen hamar tud csenni abból a tablettából, amiről délelőtt beszéltünk.

„Hát kipróbáljuk?” – kérdezte végül.

„Marhaság” – nevetett Mesnyák Poci.

Pici csak hasalt, s oldalt hajtotta a fejét, a két kézfejére. Sorban végigmustrált mindegyikünket.

„Fázol?” – kérdezte tőle Bangó.

„Mért fáznék?” – mondta Pici, s úgy fekve megvonta a vállát.

„Akkor mért nem veted le a kabátot?”

Erre mind a négyen segítettünk neki. Közben az is kiderült, hogy mind az öten elférünk a priccsen. Arra már nem emlékszem, hogy mi történt a hergelő yohimbin-tablettákkal; hogy bevettük-e őket vagy sem. Azt hiszem, nem voltam egészen magamnál; s talán a többiek se. Csak egy-egy kép áll tisztán és élesen előttem. Az egyik, hogy Pici a priccsen térdel, de csak az egyik térdén, a másikra ráhajol, és egy horzsolást nyalogat rajta. Én Bangó öklét szorítom – lesből felém akart sújtani. Az erőfeszítéstől, hogy kimozdítsuk egymást, mind a ketten mozdulatlanok vagyunk. Geresdi Kálmánnak csak a karját látom, ahogy féloldalt dőlve átöleli Picit, de őt magát nem, Pici felsőteste és Mesnyák Poci éppen eltakarják előlem. Azt azonban hallom, hogy undorítóan nevet a falnak szorulva.

A másik kép talán félórával későbbi. A fényrács embléma akkor már egészen kicsi rombusszá zsugorodott. És mi sem a priccsen ültünk már, hanem amennyire a szűk hely engedte, szétszóródtunk. Geresdi Kálmán meg én ott támaszkodtunk a félkörös falkanyarnál, zsebredugott kézzel. Mesnyák Poci a lécajtónál állt, és az udvarra bámult ki, Bangó pedig az én féltéglámon gubbasztott, középütt. Elég nagy csönd volt és elég komor hangulat. Hogy csináljunk valamit, valamelyikünk cigarettát vett elő, és Picit is megkínálta. Pici láthatólag élvezte, hogy egyedül birtokolja a priccset; elégedetten karolta magához két felhúzott, izmos lábát. Fogalmam sincs, hogy mikor vetkőzött le félmeztelenre, de most úgy ült ott, és úgy cigarettázott. Az a hideg, fegyelmező keménység bujkált az arcán, ami Stralsundból hazajövet még a nevetését is megváltoztatta. Később magam is tapasztaltam, hogy tengerparton, ahol állandóan fúj a szél, s a levegő sós, a mimika is más lesz. Eltökéltebb. De még cigarettázni is ilyen eltökélten cigarettázott most. És a meztelensége is úgy hatott, mintha bénító produkciónak szánta volna, hogy csak annál inkább a szemébe kelljen néznünk s ne máshová rajta. Nem tudom, mennyi ideig hallgattunk így, de teljesen kimerültem, s valami indokolatlan gyűlölködés fogott el. Bele tudtam volna rúgni Bangóba és Geresdi Kálmánba. Azt hiszem, ők is belém. És őszintén úgy gondoltam, hogy Pici ártatlan ebben, ő legföljebb döntőbírája lehet a mi közönséges mocskosságunknak. Még arra is emlékszem, hogy időnként kért tőlünk ezt-azt, valami közömbös apróságot. Velem például a cipőjét szedette elő a priccs alól; Bangóval a hátát kenette be Niveával; Geresdi Kálmánnal a cigarettáját nyomatta el. Ezek a semmi kis szívességek mind azzal jártak, hogy közelebb kellett húzódnunk hozzá. De attól csak még bátortalanabbak lettünk, utána mindegyikünk visszalépett a helyére. Pici meg folyton az arcunkat leste közben. Aztán mikor végzett a cigarettával, lassan magára húzta a blúzát – s akkor egyszerre elviselhetetlen szűk lett a raktár. Nem lehetett kibírni bent. Kimentünk vikizni az udvarra. De valahogy ez se volt elég most, magam is éreztem. Próbáltam ajánlgatni, hogy menjünk vissza az uszodába, de nem volt kedvük hozzá, inkább a bringák mellett döntöttek. Azt mondták, visszajönnek háromnegyed óra múlva, várjam meg őket, csak a Baranya csárdáig hajtanak egyet a borjádi makadámúton.

Nevetni fogsz: egyszerűen átaludtam ott a priccsen ezt a háromnegyed órát. Azt hiszem, nem akartam gondolkozni. Meg talán sejtettem is, hogy ez a délután olyan búcsúzás-féle, most valami új kezdődik, amit már nem lehet nevetéssel elütni, ha úgy fordul.

Öt óra felé ébredtem föl egy erős csörrenésre. Mindjárt tudtam, hogy Bangó – ő szokott úgy megállni a géppel, hogy teljes svunggal nekikanyarodik a falnak, s csak közvetlenül előtte fékez le. A következő pillanatban már bent is volt a raktárban, lezöttyent a priccsre, és elkezdte csutakolni magát a trikójával. Aztán a sortját is ledobta, és lassan, alaposan az egész testét végigdörgölte. Úgy, ahogy máskor is szokta. Sose zavartattuk magunkat egymás előtt – most mégis dühbe jöttem. Még mondtam is neki valamit, hogy „Nem találsz más helyet?” – vagy: „Nem sietnél egy kicsit?” – Azt válaszolta, hogy nem. És furcsán éles volt a hangja. Akkor futott be Pici. Hallottuk, ahogy odatámasztja Bangó bringájához a sajátját – és már ott is állt előttünk, lihegve, kipirosodva. Bangó tovább törülközött. Pici meg nézte, várt egy kicsit, aztán visszakézből, megfeszített tenyérrel, pofon ütötte Bangót. De az még a kezét sem emelte föl, csak elvigyorodott: „Hát nem azt mondtad, hogy ezentúl nyugodtan…?” – Erre Pici is elnevette magát, és belemarkolt Bangó kefehajába. „Még nem mondtam, de ha akarjátok, most mondom.” – És odaült közénk. „Szóval megegyeztünk? Akarjátok?” – kérdezte, s közben hol énrám, hol Bangóra nézett, mintha külön is ki akarta volna emelni, hogy ez a mi közös egyezségünk ezentúl, beleszámítva Mesnyák Pocit és Geresdi Kálmánt is. Vagyis nincs semmi kivétel. Mégis az volt az érzésem, hogy az egész egy kicsit megrendezett jelenet volt; s valami olyan apropóból élezték ki ennyire, ami köztük játszódhatott le, miután leszakadtak Mesnyák Pociéktól a borjádi úton. Mert azok csak jó tíz perc múlva döcögtek be szitkozódva: mind a ketten csigaszöget szedtek fel a hátsójukba, és abroncson kellett hazahajtaniok. Igazság szerint kijárt volna nekik egy kis sajnálkozás, de csak annyi történt, hogy Bangó kötekedve odabökte: „Biztos mi szórtuk el azokat a szögeket, hogy lemaradjatok – nem gondoljátok?” – Aztán közölte velük, hogy milyen egyezséget kötöttünk közben, az ő nevükben is.

Képzelheted, hogyan hatott ez rájuk, a dupla defekt után. Nem is szóltak egy darabig semmit, mi is hallgattunk, s mint valami bálványt, úgy néztük Picit. Mesnyák Poci egész a nyakáig belevörösödött. Geresdi Kálmán viszont egyre ingerültebb lett a hallgatástól. Azt hiszem, ugyanaz zavarta őt is, ami engem, csak nem merte kimondani; – hogy elveszítettük az önállóságunkat, anélkül hogy észrevettük volna; s elcseréltük arra a felemás bajtársiasságra, ami végül is mindannyiunkat megrontott.

 

Bálint megint nem találta a helyét a szobában. Vizet töltött, nem itta meg; lehevert a díványra, újra fölkelt. Később szórakozottan megigazított egy képet a falon, de olyan apró pöccintéssel, hogy semmit nem változott a vízszintesek és függőlegesek aránya. Pedig látszott, hogy azt keresi: valami félreérthetetlenebb véglegességet.

Fél négy lehetett. Még sötét volt kint. Csak a második emeleti gangon égett egy kék meg egy vörös lámpa, s a házmesterék spalétája mögül szűrődött ki fény.

„Látod – mutatott ki. – Nemcsak mi nem tudunk aludni.” De ez nem volt jó érv. A házmester idős édesanyja feküdt a lespalétázott szobában, s azonnal fölébredt, ha leoltották a villanyt. Amolyan halálijesztőnek égette a huszonötös körtét.

„Mindegy – mondta Bálint fanyarul. – Akkor is vigasztaló, hogy másnak is vannak rögeszméi.”

Csak futólag, fönt a Vlegyászán vallotta be, hogy ő is félt ezen az éjszakán. Félt, hogy eliszonyodom tőle. De csak annál jobban szükségét érezte, hogy beavasson a múltjába, mintha egyedül az vértezhetné föl az ördögei ellen. Most már én is tudom, hogy őszintén szakítani akart Picivel, de ezt akkor, az első pár évünkben, csak reméltem inkább. Azt hiszem, az a mániákus aprólékosság tévesztett meg, ahogyan minden vele kapcsolatos részletet újra fölsebzett magában. Akárcsak én teszem most az ő emlékével. De úgy látszik, a menekülésnek és a hűségnek hasonlók a reflexei, ha nemcsak érzelmek sarkallnak rá, hanem a lelkiismeret is.

Az epizód, aminek a kedvéért lementünk a légópincébe, korántsem volt olyan mosolyogtató, mint maga a hajnali, lopakodó levonulás; s amit mindenki mástól különcködésnek vettem volna, de tőle el kellett fogadnom hitelesnek. Lábsebesülésének a történetéről volt szó, de azt állítólag a saját unfairségének köszönhette.

Állítólag –

Bálint egyszer még Bangót is rá akarta venni, hogy tisztázzák ezt a régi ügyet, de Bangó már annyira túl volt ezeken a „csecsemőkori” dolgokon, hogy nem is volt hajlandó olyan „halálosan” tárgyalni róla, ahogy szerinte Bálint belekezdett. Sportszerűtlenségre meg egyszerűen nem is emlékezett. „Peched volt, öregem – mondta –, nem jól saccoltad meg a ringet.” S mindjárt föl is használta az alkalmat, hogy társas mulatságot csináljon a régi históriából. De azért volt annyi mértéktartás benne, hogy nevek nélkül adta elő, mint valami jó esetet.

Mindez egy klubesten történt, emlékszem, tánccal meg tombolával a sebesültek javára. Tombola után abba a kis eldugott olvasószobába ültünk be néhányan, ahol a gondnok szemefényét helyezték el, egy kivilágított akváriumot. Lámpa nem is égett itt, az akvárium adta a hangulatvilágítást; az örökké kialvatlan halak meg a szórakozást. Sukk és Törcsei is ott voltak, a kölyök Bartosi is, egyedül Alexi doktor nem. Ő csak a végére futott be, s szokott erőszakosságával újra elmeséltetett mindent elölről.

Röviden ez volt a „sztori” – az ő igazi szerződésük: Adva van egy lány, jó bőr, nagyjában még gyerek, de azért már tudna mindent. Jó haverok, mindig együtt járnak, és mind a négyen buknak a lányra. A lány egyszer bedobja, hogy ha tizenhét évesek lesznek, akkor nem bánja. És azzal először, akit a srácok maguk jelölnek ki, neki mindegy. S utána minden harmadik évben a következővel. Ez majd aztán nem engedi szétszakadni őket; nem úgy, mint az érettségi találkozók meg a többi.

A sztori elég vegyes sikert aratott. Tetszett az erotikája, de ugyanakkor zavarba is hozott, amit persze igyekeztek titkolni. Engem mint nőt faggattak, hogy mit szólok hozzá; de Bálint egyetlen pillantásával letiltott, hogy bármit is mondjak. Láttam, hogy sápadt, s alig tudja fegyelmezni magát, hogy neki ne ugorjon Bangónak. Alexi ugyanakkor kijelentette, hogy ő ismeri a fiatalabb korosztályt, de ilyen nálunk nincs. Lehet, hogy van Amerikában, van Franciaországban, de nem nálunk. „Kitaláció ez, öregem, mi még nem tartunk itt.” – Talán csak a kis fülelő Bartosi sejtette meg, hogy ez mégse valami közönséges történet, hanem háttere is van, csupán nem esett szó róla. S további részleteket akart kiszedni Bangóból. De arra már ő se állt rá. Elütötte azzal, hogy ő is csak harmadkézből tud a dologról; – a négy fiú közül az egyik állítólag elesett a fronton, mindjárt az első évben, egy másik meg felszívódott, nem tudni, hová, de lehet, hogy az is elesett.

„És a lány?” – kérdezte Bartosi.

Bangó, azokkal a gyors kis tenyeresekkel, ahogy a Sukk-Törcsei duó szokta begerjeszteni egymást, megveregette Bartosi hátát.

„Nézd a kis csimaszt, hogy érdeklődik! Indulni akar a hősi halottak helyett. Szerezzem meg a címét?”

Erre Alexi is felfigyelt.

„Nekem is megadhatod, én is kíváncsi volnék rá. Már csak úgy tanulmányi szempontból – nevetett. – Egyébként kicsoda az a nő, ha már ennyit elárultál róla – sportos?”

Bálint nem várta meg a választ, fölállt és elindult kifelé, de közben nekem is intett, hogy menjek. Én viszont tartoztam egy tánccal Bartosinak, s egy pillanatig még ott maradtam tétovázva. Nem akartam megsérteni ezt a fiút; éppen azért, mert olyan tacskó volt még. Bangó meg észrevette, s gondolom, félremagyarázta a tétovázásomat. Úgy nézett rám, mint aki meg van győződve róla, hogy ismerem a történet igazi hátterét. Pedig akkor még semmit se tudtam az ő közös gyerekkorukról, s így nem is hatott rám különösképpen a válasza. Valami olyasmit mondott, hogy nem sportos, „de azért elég dörzsölt, a bécsi focisokkal jár, lehet, hogy valami ügynök lett belőle”. – Amire Alexinak is rögtön megnyúlt a képe.

„Politikai? – kérdezte. – Mert akkor köszönöm.”

Bálint sose állította határozottan, hogy Piciért s az elsőségért vívták a meccset, mikor a lába megsebesült; s nem is valószínű, hogy ezt ilyen nyíltan, egy összecsapástól tették függővé. Ahogy utánaszámolok, tizenöt évesek lehettek azon a nyáron. Volt hát bőven idő rá, hogy a sorrend csöndben, szívós „helyezkedéssel” alakuljon ki, ami legalább a bajtársiasság látszatát megőrzi. Meg különben is, Pici kezdeményezésére elég mindennaposak voltak ezek a meccsek, s elég váltakozó eredménnyel jártak. Egyikük se maradt veretlen.

Mikor visszajöttünk a légópincéből, már volt némi fogalmam a ringről meg a tardosi gyógyszertár padlásáról, Bálint olyan beleéléssel használt föl minden kiszögellést, tárgyat, hogy az igazi színteret elképzeltesse velem. Először egy kis előtérfélében álltunk meg, ahol az oltófelszerelést tartották, de ez nem tetszett neki, idegennek érezte. Végül egy rekeszes, lécfalakkal megosztott labirintuson keresztül bejutottunk abba a belső pincerészbe, ahol már volt akkora szabad térség, amekkorára emlékezett. Meg egy lőrésszerűen szűkülő, rácsos ablak a Szigony utcára.

Ott maradtunk. Bálint kisfiúsan elbizonytalanodott az első percekben.

„Ugye, nem nevetsz ki?” – kérdezte.

„Nem – mondtam –, ez egyáltalán nem nevetséges – és leültem egy régimódi, púpos fedelű utazóládára. – De azért szeretném, ha egyszer levinnél magaddal a szülővárosodba, és együtt végigjárnánk a régi helyeket.”

Bálint közbevágott:

„Ez olyan női érzelgősség!”

„És amit te csinálsz, micsoda? Férfiérzelgősség?”

Hökkenten nézett rám.

„Igazságtalan vagy – mondta. – Vagy egyáltalán nem érted…”

Magam sem tudom, mért rontottam bele ebbe az emlékezősdibe éppen akkor. S éppen az utolsó körnél, ami neki is a legnehezebb lehetett. Talán úgy képzeltem, hogy segítek vele? Segítek, ha a magam logikájával ráveszem, hogy belássa: csalja magát ezzel a folytonos rekonstruálással? Vagy éppen így akart túllépni a múltján? Ha ez így igaz, Picivel való találkozásai se lehettek mások, mint önkínzó önkísértések egy olyan környezetben s olyan körülmények között, melyek már halványan se emlékeztettek a gyermekkorira; – hogy képes volna-e újra ott folytatni…?

De ezt nehéz volt akkor megértenem. Emlékszem, elsírtam magam ott az utazóládán. És ő egy szóval sem vigasztalt. Csöndben megérintette a vállamat, s odamutatott a rácsos ablakra.

„Nézd csak… Szóval onnét jött a fény. Délután mindig onnét sütött be a nap a padlásra. És a fénycsík éppen átszelte a ringet… Figyelsz?”

Megtöröltem a szemem, és azt mondtam, hogy igen. „Hát persze, te csacsi.”

 

Szóval, érted akkor. Ez a fénycsík egyébként nem fontos, most csak úgy eszembe jutott – folytatta. – Szerettem benne állni. Szerettem, ha meccs közben ott cövekelődtünk le. Csak állt az ember, és érezte, hogyan tűzi az arcát meg a vállát, a gerincén meg csöppekben futott le a veríték. Ez a beleizzadás egy mozdulatba – egy pillanatba – azóta is úgy hat rám, mint az erőfeszítés kísértése. Valami olyan végső kivetkőzés, aminek már csakugyan kolonc a ruha meg minden formaság. Tudod, milyen? Szégyentelen. S ha már benne vagy, csak annál jobban kívánod, hogy összevissza lucskosodjál. A tribünről ez persze nem látszik, nem is érdekli a nézőt. A saját verítéked a te ügyed – csak az eredmény legyen tiszta meg tapsolni való. Hanem hogy azt miből kell összekaparni! Nincs tanács rá, hogyan. Te vagy egyedül ott a fénycsíkban, egyedül és szabadon. Majdnem elviselhetetlenül. De a legpokolibb, hogy a pocsék vagy dicstelen eredményért is ugyanazt az utat kell végigjárni. A veríték ugyanaz. Mint a tápsó, ami mindent hajlandó táplálni.

Stralsundi nyár…

Mutattam már fényképet róla?

Még nem?

Na jó, majd egyszer. Most már ismerős lesz.

Ez az egész különben még Pici első elutazása előtt történt; az előtte való nyáron. Akkoriban kapta meg az értesítést, hogy a következő évre őt is beosztják az egyik táborozó csoportba. Mutatta is a papírt nekünk. Ugyanaz az embléma volt rajta, mint a gyűrűn, tölgyfaleveles karikában, s fölötte félkörös felírás: Kraft durch Freude. Hát persze hogy irigyeltük. S valahogy nekünk is közünk lett a tengerhez meg mindahhoz, amit melléje tudtunk képzelni. Később egy színes Leica fotót is mutatott a barátnőjéről, aki már járt odakint. Kicsit túlzottan is olyanok voltak rajta a színek, amilyennek lenni kellett; az ég nagyon kék, a lány bőre ress vörös. Izgalmas „hús” volt, ahogy akkoriban mondtuk. Azt hiszem, ő is valami zászlórúd tövében állt, szétvetett lábbal, rövid nadrágban. És zsebre dugta a kezét. A haja is rövid volt, éppen csak a fülét takarta. A combja meg izmos, a melle is erős. És mögötte a víz. S az egészből, ahogy a lencsébe nézett, valami olyasmi érződött, hogy ez a legjobb, ami lehetséges.

Egyszóval, egész jó kis kép volt; a maga idejében.

Egy délelőtt aztán úgy fordult, hogy kettesben maradtunk Picivel a padláson. A priccs most ide került föl. Nagyon megváltozott ideföntről minden. Ha lenéztünk a padlásablakból, olyan volt a mélyben az udvar, mint valami nagyon erősen kivilágított planche a lelátóról. A bringák meg egészen kicsik az éles falárnyékban. De most ez a látószög ragadta meg a fantáziánkat. És valahogy Pici is más lett. Sokáig szóba sem esett az egyezségünk, sem az első, sem a második. És mi se provokáltuk. Belekóstoltunk az állandó várakozás és készenlét izgalmába; s szinte egymáson tettünk túl, hogy kerüljük ezeket a témákat.

Aztán Pici – váratlanul – azzal az ajánlattal lepett meg, hogy játsszunk egy barátságos meccset. Ez azért is volt szokatlan, mert a többiek, a drukkerek nélkül nemigen szoktuk csinálni.

Azt mondtam, hogy jó.

Iszonyú hőség volt. Ledobtam a trikómat, de Pici magán hagyta a kis felsőrész kabátkát. Erre én is újra fölvettem a trikót. „Hülye vagy – mondta. – Vesd le.” – Erre megint levetettem. De éreztem, hogy így is izzadni fogok.

Beálltunk a ringbe. Négyszer négy méteres volt. A határokat krétával húztuk ki. Itt most valamit nagyon pontosan meg kell értened. Ebben a négyszer négy méteres térben minden mozdulat belénk volt idegződve. Behunyt szemmel is ki tudtuk lépni vonaltól vonalig, a hosszabb támadó vagy rövidebb védekező lépésekkel. Picit mindjárt kétszer kiszorítottam. Láttam, hogy dühös, és csak fegyelmezettségből dicséri a technikámat. Majd hirtelen letörölte a saját térfelének a határvonalát, és egy fél méterrel kijjebb húzta. „Barátságosat játsszunk, most én dirigálok – mondta. – Különben ez neked se hátrány, az egész ring lett hosszabb.” – S újra kezdtük. Nem tudom, mi történt velem, de attól kezdve nem ment úgy, mint addig, pedig Pici mégiscsak gyengébb volt nálam. Olyan ügyesen hátrált és tért ki ebben a megnagyobbodott térben, hogy többször is elveszítettem az egyensúlyomat. Kétszer ő szorított ki, míg harmadszorra nekem sikerült. Akkor már lábamban volt az új távolságok aránya. Utána ledőltünk a priccsre, és úgy hallgattuk a közeli főtérről a déli harangszót. Aztán elkértem a bringáját, és hazahajtottam ebédelni.

Mikor délután visszamentem, Bangó és Pici hasaltak a priccsen. Olyan barátságosan kaptunk össze Bangóval, hogy egyetlen hangos szó sem hangzott el. Valami semmiségen. Pici csak annyit mondott, hogy várjuk meg Mesnyák Pocit és Geresdi Kálmánt. Csak így: várjuk meg. S nem azt, hogy álljunk ringbe. Így nem is hatott úgy, mint valami parancs. Inkább, mintha csak a saját elhatározásunkra emlékeztetne, hogy már régóta esedékes egy komoly mérkőzés.

Mikor nekikezdtünk, Pici velem szemben ült le. Figyelmesen nézett. Nekem meg egyszerre eszembe jutott, hogy nem állítottuk vissza a határvonalat. Málén megálltam, hogy figyelmeztessem Bangót; de vártam azt is, hogy Pici mond valamit. Semmi. Egy hang se. Lekönyökölt a térdére, és hallgatott. Rám bízta. Vagy nem is jutott eszébe? Bangó viszont elindult közben felém, s muszáj volt nekem is indulnom, mert láttam, hogy Pici csöndben nevet. „Elmondta volna Bangónak, s azért?” – még ez is megfordult a fejemben. Mindenesetre nem volt közömbös, hogy hol találkozunk össze. Nekem hat aprózott lépés kellett, hogy jobb lábbal és vállal a felezőn túl támadhassak neki – és Bangó állt a meghosszabbított térfelen… Ezt is belekalkuláltam hidegvérrel. Ő meg elvétette persze, és bal lábra volt kénytelen megállni. Megbillent, s pár perc alatt a hátsó vonalig szorítottam.

Akkor történt.

Észrevettem, hogy Geresdi Kálmán méricskélő lépésekkel elhúz az oldalvonal mellett, mint aki gyanakszik. Akaratlanul is ellazítottam magam, amit Bangó azonnal megérzett. Villámgyorsan a hátam mögé csavarodott, de úgy, hogy teljes helycserét csináltunk; s mikor látta, hogy a lendülettől utána buknék, hagyta. És a jobb lábfejét bokából fölfelé vágta védekezésül. Én meg arra zuhantam rá, a vasalt, szögletes orrú cipőjére, mint valami ékre.

Pici és Geresdi Kálmán támogattak le az inspekciós szobába és onnét a sebészetre. Nem a korzón át mentünk, ami rövidebb lett volna, hanem a macskaköves mellékutcákon. Én akartam így. S közben megeredt az eső. Az utcákon mindenki futott, vagy a kapualjakba állt be, csak mi lépkedtünk továbbra is ugyanolyan tempóban.

„Mert nem csinálsz végig semmit rendesen” – szólalt meg hirtelen Pici.

Nem értettem rögtön, hogy mit akart ezzel. A szemébe próbáltam nézni, de elkerülte a pillantásomat. A bőrén gyors kis folyócskákban szaladt szét az eső, és éles választékokat húzott a piheszőrök közé. Majdnem undorodtam most tőle. És mégis azt szerettem volna, hogy ő legyen ott, mikor összevarrják a sebet a lábamon.

„Szerintem elveszítetted a fejedet” – jegyezte meg Geresdi Kálmán.

„Mert nem csinálsz soha semmit végig” – mondta újra Pici.

Így ismételgették a magukét a két oldalamon. És egy szóval se beszéltek arról, amiről beszélhettek volna: hogy a saját vermembe estem. De ez csak olyan formai jóindulat volt, esküdni mertem volna rá. Inkább azt éreztem ki szűkszavúságukból, hogy magukban igenis diszkvalifikáltak; de nem azért, amiért kellett volna, hanem azért, mert nem sikerült. Aki az adott helyzetet ki tudja használni, azt nem lehet diszkvalifikálni: kimondatlanul ez is benne volt a mi bajtársiasságunkban. Azon csak a gyengeség vagy ügyetlenség ronthatott.

Hát így.

Így volt.

Ne haragudj ezért az éjszakáért…

Látod, mindig azt hiszem, hogy nevetsz.

Pedig tudom, hogy nem. Inkább én… Sokszor nekem is értelmetlennek tűnik. Vajon nem én csinálok szúnyogból hegyet? Önként?

Ha ki tudnék lépni magamból – mint ahogy nem tudok –, én biztos odahajolnék magam fölé, és nézném, mint egy bogarat, birizgálnám az ujjammal, ahogy a bogarat is szoktuk: mit csinál, ha lyukba lököm, fűszál tetejére rakom, mit akkor, ha a hátára fordítom – vajon vissza tudja tornázni magát a hasára?

A próbák.

De láttam már bogarat, amelyiket úgy teremtett az Isten, hogy ha a hátára esik, nem tud visszafordulni.

Ez is jó kis sport, nem? És semmi önkéntesség…

 

Ezeket már újra fönt mondta a szobában. Hideg volt. Látszott a lehelet. Gyorsan ágyba bújtunk. Akkor hozta szóba a BKS pályát és a berlinit, ahol két évvel azelőtt versenyzett; meg a darált parafa és gumi alapozást, amiről azt hittem először, hogy csak ugratás, és nevettem. De akkor már ő is sokkal nyugodtabb volt, mint mikor az elbeszélést kezdte. Mint aki nem oldott ugyan meg semmit, de legalább elmondta a távoztató varázsigéket. S még játszott is velem. Hogy leküzdjem a fáradtságomat, megpróbáltam elképzelni a darált parafát a futópálya alatt. De sehogy se sikerült vízszintes, megnyugtatóan simára planírozott rétegben látnom. Folyton óriási kupacokká torlódott – mint a venyigehamu a kályhában, a temérdek csontvázemberke, a bogok meg forgók nyomaival – s a legkisebb mozdulatra szétesett.

„És milyen volt rajta futni?” – kérdeztem.

„Gyors volt – mondta Bálint. – Nagyon gyors. De hát csoda? Így igazán nem csoda. Így már majdnem csalás. – S még azt is hozzátette: – Képzelem, Öreg Pepita mit szólt volna hozzá! Köpött volna egyet, biztos. Hogy így nem kunszt, ez már profiknak való. Pedig hitelesített pálya.”

Aznap nem kellett bemennem az iskolába, csak tizenkét órára állítottam be a vekkert. De magamtól fölébredtem tizenegykor. Bálint már nem volt ott. Egy cédulát találtam az asztalon, hogy délután négyre menjek ki a BKS-re, ott vár. És adjak fel egy táviratot, szeretné, ha én adnám föl, most babonásan így érzi jónak a délutáni rekordkísérlete előtt. „Igazad volt, Öreg Pepita” – talán ez lehetett a távirat szövege; vagy az, hogy: „A yard se jobb, de más” – már nem emlékszem pontosan. Talán mind a kettő.

Már négy előtt kint voltam a pályán. Csak néhány gyerek rúgta a labdát a gyepen. A gondnok a fűtetlen büféhelyiségben üldögélt, háta mögött az üres polcokkal, jégszekrénnyel; éppen csak kilátszott a feje a felhajtott felöltőgallérból. Azt hiszem, aludt. Ennyi volt a statisztéria. Meg a város közömbös moraja. Szóval senki. De így is akarta Bálint. S örült, hogy szép napsütést meg szélcsendet kapott. Ez volt az ajándék. Még fönt a Vlegyászán is úgy emlékezett vissza erre a régi, háborús délutánra, mint az első igazi kísérletére, hogy a hitelesítés minden reménye nélkül próbálja meg a legtöbbet, amire pillanatnyilag képes.

Miután végzett a bemelegítéssel, még egyszer körbesétáltuk a pályát, együtt. Néztük a budai kilátást, a Várat, a Palotát – akkor még nem égett ki. A Mátyás-templom tornyán vakító élesen csillogott egy fémes tetőcserép. Alig beszéltünk valamit.

 

Bálint megesketett rá ott Prágában, hogy a rosszullétéről nem beszélek senkinek. Szerencsénkre a takarítónő is hallgatott csakugyan; vagy ha szólt is, nem jártak utána különösebben, miután nem jelentkeztünk az elsősegélyhelyen. Egyszóval sikerült elkerülni a feltűnést, amitől Bálint úgy viszolygott.

Ezek a hagyományos emlékversenyek – mint a prágai Rosicky is – különben se voltak agyonrendezve azzal a hivatalos precízkedéssel, ami épp a kényelmet teszi tönkre s bosszantóvá a gondoskodást. Többnyire ugyanazokból az országokból jöttek össze ilyenkor az együttesek, s nagyjából mindenki ismerte már egymást, a rendezőséget, a helyi szokásokat. Így nem is volt szükség a túlzó előzékenykedésre. Sőt, éppen azt élvezték sokan, hogy „önellátók” – ahogy ők mondták –, bennfentesek, s ez mindig jó érzés idegenben, növeli az önbizalmat.

Sukk és Törcsei például pontosan tudták, hogy személy szerint kinek kell szólni, ha a fürdőben nem folyt a meleg víz. Bangó meg azt az alagsori összekötő folyosót ismerte jól, ahová a rendezőségi szoba hátsó ajtaja nyílt. Ha itt kószált az ember, egy kis szerencsével még kihirdetés előtt megtudhatta a futamok sorsolási eredményét. Nem nagy jelentőségű dolog, de bizonyos sportolóalkatok mégis úgy érezhették, hogy jelentős. Hogy az a tíz vagy tizenöt perc különbség is számít, több idő marad a taktikai tervezgetésre, a „hozzámelegedésre”. Meg különben is, tudni egy tényt, amit a többiek még nem tudnak: ez mindig megtévesztően jó. Még felnőttkorban is. S még ha semmi haszna sincs.

Ha visszaemlékszem a tíz év tapasztalatára, a versenyekre, azt mondhatom, hogy többnyire illúzió, amit azokban a start előtti utolsó félórákban előnynek hisznek. És mégis: a jó kondíciót is mindig átszövik az illúziók. Valahogy az is előfeltétellé lesz. De hogy igazában miben áll az előny s miben a hátrány; hogy hol kezdődik az igazi tisztességtelenség s hol a puszta, önbénító makacsság – nem is olyan könnyű eldönteni.

Bangó egyébként nem az egyetlen volt, aki értékelni tudta az ilyen alkalmi értesüléseket. És sokszor előfordult, hogy értesüléseiket önként megosztották mással, nemegyszer éppen a riválissal. Ilyen alkalmi úton tudódott ki például, hogy mióta a prágai pályát újraalapozták, a délnyugati kanyarodójában van egy jó háromméteres szakasz, egy bizonyos sávban, ahol a salak valami okból „ragaszt”. S Bangó ezt elmondta bizalmasan Bálintnak. Kicsit olyan hangsúllyal ugyan, hogy „Na, ki vagyok?” – de elmondta. Azt hiszem, ez is hozzátartozott ahhoz a feszültséghez, amiben állandóan éltek: a maguk igazolása.

S hogy Bálint?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mentes volt mindettől. Hogy váratlan visszalépéseinek, kihívó szerénységének nem volt egy másik oldala is. Mert volt. Különc tréningjeinek is. Csak éppen annyira természetesnek látszottak, hogy könnyen meggyőzték az embert: emögött nincs póz, se rejtőzködő kettősség. Meg aztán még egy, amit megint csak sokévi tapasztalatból tudok: az őszinteség a legáttörhetetlenebb páncél, a legkörmönfontabb elhallgatás. A hazugság fájhat, de még megcsillant valami reményt. Egyedül az őszinteség tud rávenni, hogy belássuk: több nem mondható el; s hogy a magány nem szándékainkon múlik.

S végül az egész légkör, ami körülvette őket, ráadásul még szuggesztív is volt, akárhogy vélekedett is róla az ember. S hatott arra is, aki csupán látta közelről az egészet, de rajthoz sose kellett állnia. Mint nekem, mondjuk, vagy Alexi doktornak.

Különben volt egy másik epizódja is ennek a prágai versenynek; de az napokra felkavart.

Mikor eljöttünk a stadionból, körülbelül délig sétáltunk a Moldva-parton, aztán visszamentünk a szállodába. Ugyanott kaptam én is szobát, ahol Bálinték, csak két emelettel följebb. Bálint az egyik gerelyessel került össze, akinek volt valaki ismerőse a városban, s az ebéd utáni pihenőt, a három éjszakát annál töltötte. Bálint meg fedezett neki; mindig bezárta az ajtaját, ha bent volt, akkor is.

Nem vártuk meg a többieket, kikértük külön az ebédet, s utána fölmentünk a szobájába. Akkor határoztuk el, hogy megszökünk délután, s kimegyünk Karlsteinba. Bálint ötlete volt. Még mindig sápadt volt kicsit, szótlanabb is a szokottnál. És szinte közönnyel hallgatott arról, hogy ezúttal nem drukkolunk a helyszínen a többiekkel, mint máskor. Mióta ismertem, ez volt az első eset, hogy önként ajánlott ilyesmit. S ez az utolsó verseny, amin részt vett. Nem indoknak írom egymás mellé ezt, de nehéz nem arra gondolnom, hogy a halál mindent összefüggésbe hoz.

Mert megoldás? Azért?

Nekem azt mondta akkor, hogy velem szeretne lenni, egyedül.

Stréber íze lett volna, ha én erősködöm, hogy menjünk vissza a stadionba drukkolni. Eszembe se jutott. Örültem. Tapsoltam. Csíny volt, hogy elszökünk. Életünket amúgy is annyira körbecövekelték a versenyek, tréningek időpontjai, a pályák betonkerítése, hogy börtönnek is beillett. Legyen ez most kimenő, gondoltam, lovagvár meg minden, kőfolyosók, földalatti termek, bástyák meg várkápolna – jó lesz Karlsteinban, isteni lesz! Bálint is nevetett. Mesélni kezdett egy naiv, romantikus lovagregényről, amit még Tardoson olvasott, valami vásári ponyvakiadást. Aztán félárnyékosra húzta az ablakredőnyt, s kérte, hogy maradjak ott. De nem mertem. Nem akartam, hogy ott a szállodában adjunk alkalmat a megjegyzésekre. Megértette. Másfél óránk volt a vonatindulásig, s megegyeztünk, hogy lent a hallban találkozunk.

Fönt a szobámban is félárnyékosra húztam a nádredőnyt. Aztán egy idegenforgalmi prospektust kezdtem nézegetni, ott hevert az éjjeliszekrényemen. Karlstein is benne volt, a vár meg a környéke, egy lombalagútba vesző erdei sétány, majd mindjárt mellette egy másik kép, s az úgy hatott, mintha a sétány legvégéről készítették volna, mint valami trambulinról: távol kék fénypára, lent a mélyben fakoronák tömött sűrűje. Azt hiszem, giccses volt, de engem mégis nagyon megkapott ez a pillanatfelvételbe dermesztett zöld hullámverés. Próbáltam kivenni, hogy a fák milyen völgyet takarnak, oválisat-e vagy kör alakút, „stadiont”-e vagy „cirkuszt” – játékból így osztályozgattuk egyszer otthon a Bakony völgyeit –, de nem sikerült. A monoton zöld mindent összemosott.

Aztán elbóbiskoltam, ölemben a prospektussal. Kis idő múlva kopogtattak az ajtómon, majdnem úgy, ahogy Bálint szokott. Azt is hittem, hogy ő, s szólítás nélkül kinyitottam az ajtót.

Alexi állt ott.

Zavartan hátrább húzódtam kicsit, ő meg azonnal belépett. Invitálásnak vette, hogy nem szólok. Van a nőknek ilyenkor egy teljesen indokolatlan, ügyetlen mozdulatuk; én is elkövettem. Nekitámaszkodtam az ajtónak, s a hátam mögött megfogtam a kilincset. Mintha épp azt akarnám megakadályozni, hogy elmenjen. És nem is csinálhatott egyebet, mint hogy beljebb sétált a szobába. Félrehúzta a nádredőnyt, kinézett az ablakon, majd felült az alacsony párkányra.

– Bálintot kerestem – mondta –, nem magát akartam zavarni.

– És nem találta? – kérdeztem.

– Nem.

– Zárni szokta az ajtaját. Próbáljon még egyszer kopogni.

– Nyitva volt az ajtó – válaszolta –, de nem volt bent.

Ez nagyon úgy hangzott, hogy csak ürügy. Miért nem várt rá akkor? De aztán kiderült, hogy várt. Még a toalettbe is beszólt – tette hozzá.

– Nem disszidált – nyugtattam meg –, ne féljen.

Ettől a megjegyzéstől mindjárt több biztonságot éreztem magamban. Egy kicsivel többet. Mint aki fél méter előnyt szerez, de ahhoz már nincs ereje, hogy egészen „elszakadjon”. Magyarán, nem találtam a módját, hogyan szabaduljak meg tőle. S főképp anélkül, hogy erőszakos lennék, éppen vele. Ugyanakkor meg érdekelt is, hogy mit akar. És még mindig ott álltam az ajtóban.

– Nem voltam elég tapintatos vele délelőtt –mondta szokatlan szordínóval, s a cigarettáját gyűrögette. Aztán fölnézett. – Jobban van már?

– Igen.

– Szóval csak a közérzet?

– Az itteni levegőt nem bírja jól, ez az egész. Higgye el, neki a legkellemetlenebb. De majd pihen délután. Én is pihenni szeretnék…

S az ajtófogasról átraktam a pongyolámat a nyitott szekrényszárnyra.

Alexi elnyomta a cigarettáját, és mindjárt másikra gyújtott.

– Hogy gyűlölhet maga engem! – mondta. – Pedig Bálint érdekében beszélhetnénk egyszer okosan. Ha nincs ellenére… – s közben folyton kísért a szemével, bárhova léptem. – Szakdolgokba persze nem akarok beleavatkozni, bár így közel a tűzhöz sok minden ragad az emberre. Magára is biztos – mosolyodott el. – Annyi év után… Mennyi ideje is élnek együtt?

– Ezt nem tartja „szakdolognak”? – kérdeztem. – Azért kíváncsi rá?

Kis csönd lett.

Tovább rakosgattam a szekrényben.

Alexi most tüntetően a cipőmet kezdte nézni s nem a lábamat, mintha a délelőtti jelenetért akarná visszaadni a kölcsönt.

– Tíz év? – mormolta. – Házasságban elég kritikus év, azt mondják.

– De szeretők között ez a legszebb – mondtam. – A gyerekeknek is így tanítjuk az iskolában.

Aztán hirtelen feléje fordultam.

– Mit gondol, Bálint örülne, ha itt találná?

– Nem hiszem, hogy bárhol is örülne nekem – mondta halkan.

Ez végképp megzavart. Mind azt vártam, hogy rákap arra a tartózkodóan nyegle, fölényeskedő modorra, amit már jól ismertem, s amire nekem is megvolt a magam bevált viselkedése. Ehelyett egyre udvariasabb lett; s a bizalmassága is inkább a részvét bizalmassága volt. Alaposan meghökkentett. Még csak negyedóra múlt el a másfélből a vonatindulásig, de már most éreztem, hogy biztosan, elkerülhetetlenül férgesedik a délutáni kirándulásunk.

Most ezt nagyon nehéz megértetnem az eddigiek után, de igyekszem semmit se elhallgatni abból, ami történt; és hogy hogyan történt.

Azt hiszem, így:

Alexi odaült mellém a díványra, és szórakozottan lapozgatni kezdte a képes prospektust. Az erdei sétány neki is tetszett; azt mondta, hogy festői. De a trambulin-kilátást már nem nagy meggyőződéssel dicsérte; azt mondta, szédülne lenézni ilyen bizonytalan mélységbe, pláne, ha lombok álcázzák. Erre azt válaszoltam, hogy megszokás dolga az ilyen; meg különben is, ami biztosnak, masszívnak látszik, az is becsaphatja az embert.

– Ez igaz – bólogatott. – Száz százalékig igaza van.

S kertelés nélkül rátért Bálint egészségi állapotára. Hogy félti.

– Őt?

– Magát – mondta olyan természetességgel, mintha érveléséből egyedül ez következhetnék.

– Lehet, hogy nem hiszi – folytatta –, de már jó pár éve figyelem Bálintot. Persze, nem úgy… semmi közöm a magánéletéhez. Nekem elsősorban az a kötelességem, hogy a szervezetet tartsam szem előtt, a tüdőt, a szívet, az ereket. Ez a mi szakbarbárságunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyönyörűségből szédüljünk… meg csak úgy hobbikat hajszoljunk a makacs fejünkkel.

Alexi újra kezébe vette a prospektust, és kinyitotta az előbbi helyen.

– Kitépem ezt a lapot, ha megengedi – mondta. – Úgy látom, túlságosan tetszik magának – s elmosolyodott kicsit. – Vagy talán Bálintnak inkább?

Mire szólhattam volna, már ott volt a kezében a trambulin-kilátós kép, négyrét összehajtogatva.

– Hildi… – mondta kis idő múlva. – Szólíthatom így?

– Egyáltalán nem tudom, mit akar – válaszoltam. – Tudja, hogy…

– Tudom – vágott közbe. – És tökéletesen megértem magát.

– Hát akkor legyen szíves…

– Kérem. Hiszen én csak barátságból…

Éreztem, hogy tehetetlen vagyok. Mint a hínár, úgy húztak lefelé ezek a zsákutcás, tisztázatlan kis félmondatok.

Alexi a pecsétgyűrűjével játszott, majd levette, és az asztal szélére rakta. Arra fektette rá a cigarettáját. Tulajdonképpen semmi nem volt ebben, mégis úgy hatott rám, mintha újra elvesztettem volna azt a fél méter előnyt.

– Már tegnap gondoltam rá, hogy beszélnem kellene magával – folytatta. – Akkor jutott eszembe, mikor azzal a keletnémettel futott Bálint az elődöntőben… azzal a Bruckkal. Emlékszik?

– És? – néztem rá. – Nem tetszett, ahogy futott?

– Dehogynem… Nagyon tetszett. És magának?

– Nekem is… Különösen az ötszázadik után. Szeretem azokat a nyújtott lépéseit.

Nem tudom, miért fűztem ezt hozzá, de Alexi ezután jogosan érezhette úgy, hogy folytatni akarom a beszélgetést, nem befejezni.

– Nem is csodálom – helyeselt készségesen. – Mintaszerű, ahogy csinálja, egészen mintaszerű. És majdnem tíz centivel hosszabbak, mint a Bangó nyújtottjai. Ezt tudta?

– Nem… ilyen pontosan nem.

– Csak görcsösek kicsit – tette hozzá.

– Ez nem igaz! – kiáltottam föl.

Alexi elmosolyodott.

– Higgye el, nem kenyerem, amire gondol. Már a beosztásomnál fogva se pártoskodhatom – mondta, s megérintette a karomat. – Én igazán őszintén aggódom… és csupán mint orvos…

Kis szünetet tartott.

– Vagy okosabb volna, ha hazudnék?

Hallgattam.

Alexi megvonta a vállát.

– Persze, én megértem, ha nem szívesen válaszol. Hiszen nemcsak Bálintról van szó, magáról is. Maga tudhatja a legjobban, mire vezet ez a rakkolás, ez a folytonos hajsza… Csak erről nem nagyon szoktunk beszélni. Én se mondanám a többiek előtt. De így magunk között, mint két civil…

S rám nézett.

– Vagy maga szerint is csak sport van? Nincs semmi más az életben, csak sport? Maga nő, Hildi…

– Egyáltalán nem tudom, mit akar ezzel – mondtam bizonytalanul, majd hirtelen fölálltam, és félrehúztam a nádredőnyt az ablakon.

Így mindjárt jobb volt.

Eltűnt rólunk az a vibráló fényrácsozat, ami kezdettől fogva zavart, de csak lassan döbbentem rá, hogy miért. Azt a fülledt, gyógyszeres raktári jelenetet juttatta eszembe, amikor Pici cigarettázott; a szerződésüket és a birkózásukat a priccsen; azt a féktelen önhajszolást és fegyelmezett önzést, ami úgy kötötte össze őket, mint a bilincs… –, s miközben Alexi beszélt, minduntalan erre kellett gondolnom. Csak éppen nem úgy, mint azelőtt, hanem majdnem gyűlölködve. S éppen ez riasztott meg. Ezt nem ismertem eddig. Bálint hosszú évek óta „nyugvóponton” volt bennem, és ha volt is idő, mikor lázadoztam ellene – nem így. Ez most valami egészen más volt, alig ismertem magamra. Egyszerre hibáztatni szerettem volna Bálintot, panaszkodni rá, de olyan árulkodós ingerültséggel, hogy éreznem kellett: egyedül magamat alázom meg ezzel a hátmögötti acsarkodással. S ráadásul nem is tudtam pontosan, hogy mi az, ami elégedetlenné tesz. Vagy inkább nem akartam tudni. Csupán valami homályos vád keserűsége fogott el, meg a vágy, hogy legalább egyszer kiöntsem a szívemet valakinek…

És ebbe Alexi rántott bele. Hogy akarta-e? Mai nap se tudom biztosan. Mikor sírva fakadtam és kértem, hogy ne kínozzon tovább, olyan engedelmesen állt fel és kezdett búcsúzni, mint akinek meg se fordult a fejében, hogy kihasználja gyengeségemet. Végül még én marasztaltam, hogy maradjon egy kicsit.

De akkor már én is túl voltam a nehezén; az előbbi zavaros hangulaton, hogy lelkizni próbáljak Bálintról – és éppen vele!

Alexi percekig nem szólt, mikor sírva fakadtam, s ez a csönd még idegesebbé tett. Hogy leplezzem valahogy, a kofferemben kezdtem kutatni, és kicseréltem a tiszta zsebkendőmet egy másik tisztára. Figyelmesen nézte, hogy mit csinálok. Aztán elővette a zsebéből a kitépett prospektuslapot, és visszaadta.

– Ne haragudjék – mondta –, ez gyerekség volt tőlem.

– Ugyan… – legyintettem, de valójában nem tudtam mit mondani rá.

Majd kis idő múlva megkérdeztem, a többiek mit szóltak Bálint visszalépéséhez: – „Megértették?”

– Megszokták – felelte Alexi kis éllel; s ez már a régi hangja volt. – Hanem a drukkerek inkább – folytatta –, azok nem nagyon lelkesednek az ilyesmiért. A pénzükért teljes műsort akarnak kapni. Pedig elég nagy fölhajtás volt, elég sokan jöttek Pestről. Két külön vonat.

– Meg fognak vigasztalódni – mondtam. – Majd eladják a kardigánokat meg a fütyülős barackokat, és vesznek helyette teklagyöngyös nejlon hálóinget. Én nem féltem őket.

Alexi fölnevetett.

– Na látja! Ezek szerint mégse csak sport van a világon… Úgy látszik, van más is.

Éreztem, hogy elvörösödöm.

– Most menjen… – motyogtam, de Alexi nem mozdult.

– Ne legyen hát olyan kegyetlen a drukkerekhez – mondta. – Legalább azokhoz ne. Az orvosokhoz nem bánom.

– Nagyon kérem, hogy menjen – ismételtem meg. – Nem szeretném, ha Bálint itt találná.

Erre lassan fölállt, meghajolt, és elindult az ajtó felé. Onnét fordult vissza.

– Egyébként tudja, hány drukker számított itt Bálintra? Szerintem legalább ezer. Majdnem minden szakszervezettől jöttek sportbarátok, még a bábosoktól is. Rékával épp az előbb találkoztam a Vencel téren. Bár lehet, hogy őt az öreg Trnka mester vonzotta ide, nem a teklagyöngyök.

– Takarodjék! – akartam kiáltani, de egyszerűen nem volt hangom. Csak álltam a szoba közepén, Alexi meg csöndben behúzta maga után az ajtót.

 

Még a prágai út előtt történt pár nappal, hogy Réka felhívta telefonon Bálintot, de csak én voltam otthon.

„Üzensz valamit neki?” – kérdeztem.

„Az új bábuimat szeretném, ha megnézné. Azt hiszem, érdekelni fogja.”

„Jó, majd megmondom. És mást nem üzensz?”

„Mást nem.”

Már elbúcsúztunk egymástól, mikor sietve még egyszer visszahallózott.

„Várj csak…”

„Parancsolj.”

„Légy szíves, mondd meg azt is, hogy nem ötkor, hanem fél hétkor. És hogy ugyanott.”

„Jó, megmondom.”

Aztán újra elbúcsúztunk.

Réka megszokta, hogy pontos üzenetközvetítő vagyok, s egyáltalán nem zavarta, ha éppen velem kellett megbeszélnie találkozásaik helyét vagy időpontját. Mint Bálint sógornője, egyébként is éreztette mindig, hogy annak a másfajta bizalmasságnak, ami közöttük kialakult, én legföljebb csak titkárnője lehetek. Hozzá kell tennem, hogy viszonyunk nem az évek folyamán változott ilyenné, hanem kezdettől fogva ilyen volt; s később, Bálint halála után sem változott semmit.

A Sportkiadónál valaki elárulta nekem, hogy egy bizonyos személy tiltakozni próbált az ellen, hogy én írjak Bálint életéről. Egy Rékával folytatott későbbi beszélgetésből azt gyanítom, hogy ő volt ez a valaki. Főképp afelől faggatott, hogy „mindent” meg szándékozom-e írni, és kiírom-e a neveket. „Vagy csakugyan azt hiszed, hogy igazán ismerted Bálintot?” – kérdezte. Megnyugtattam, hogy a könyv, ha egyáltalán elkészül, nem lesz szókimondóbb, mint amenynyire Bálint volt életében. Ami pedig a neveket illeti, nemcsak azokat akarom majd megváltoztatni, hanem a helyszínt és a körülményeket is, amennyiben a lényeget nem hamisítom meg vele. Egyébként magam is jól tudom, hogy hiába is erőlködnék, úgyse tudnék mindent megírni, még a negyedét sem.

De Réka egyáltalán nem nyugodott meg. Az volt az érzésem, hogy valami megkozmetikázott legendát szeretne Bálint köré szőni, annak a különc stilizációnak a szellemében, ami a bábszínházát is jellemezte, szerintem. „Magamat se fogom kímélni” – mondtam akkor utolsó érvként. Erre azt válaszolta, hogy „az helyes, de kevés”.

Rékával egyébként elég gyakran találkoztam – mindenesetre sokkal többször, mint Pécsi Picivel vagy akár Bálint bátyjával –, de ezek a találkozásaink többnyire hivatalosak is voltak egyben: én az osztályomat gardíroztam el a ligeti bábszínházba, ő meg kijött ilyenkor közénk a szünetekben, vagy kivételes ajándékként bevezette a gyerekeket a színpad mögötti fabódéba.

Ez a bódé is amolyan raktárféle volt, mint a tardosi, csak egészen más. A legkülönbözőbb szagok keveredtek itt, enyv és kleiszter, festékek és festékoldók szaga; aztán tükrök, telefestve más és más mottókkal és darabcímekkel, de úgy, hogy aki beléjük nézett, mindjárt meg is neveződött: „A gyáva fukar”, „Az egyszeregy királyfi meg a kétszerkettő királylány” vagy „Aki lefelé néz, az lefelé esik” – s mindez úgy volt odafestve, hogy a tükörbe néző arcát mint valami embléma-fölírás vette körül. Egy kis dobogón – lécekre tűzött álarcokkal körbekerítve – kis méretű gyalupad és faragóasztalka állt. A mennyezetről, szeszélyes összevisszasággal, különböző gipszből öntött állat- és embervégtagok lógtak le vékony drótszálon. Az egyik sarokban nagy halom rongy és színes papír, a másikban fonákjukra fordított díszletek. A bejárattal szemközt ódivatú kabátfogas, mint egy többszemélyes bitófa, négy kampójáról lecsüngő viszkózakötegekkel. Ezeknek a színes műanyagsörényeknek a láttán az ember szinte kereste ebben a környezetben a hozzájuk tartozó zanzafejeket. Helyettük ott lógtak a falon meg a kifeszített drótokon a bábuk, Réka azokat mutogatta a gyerekeknek. De olyan pátosszal mindig, kicsit lehalkított, szapora beszéddel, hogy inkább ez hatott a gyerekekre, nem az, amit mondott. S persze a különleges, zsúfolt berendezés. Mikor visszaültünk a nézőtérre, nehéz volt szabadulni Réka susmogó magyarázatainak az emlékétől, s ez az egész produkciót még titokzatosabbá tette a gyerekek szemében.

Hogy milyenek voltak a műsorai? Igazában nem érzem magam illetékesnek, hogy tárgyilagosan ítéljek róluk. Keveset is láttam másfélét, hogy legalább összehasonlítást tehetnék, meg aztán… a pályákon jobban otthon vagyok. Valószínűleg igazuk van a kollégáknak – tanítónőnek is rosszabb lettem, mint voltam. Azt viszont nem tudják, hogy nem hanyagságból; szolgálatra cseréltem szolgálatot.

Ebbe persze az is beletartozott volna, hogy jobban megértsem Rékát. Már csak azért is, mert mindenbe, ami történt, ő is bele van bonyolódva. Másképp, mint Pécsi Pici, de legalább annyira. Pici, már a testi valóságát illetően, elég hamar eltűnt a közös életünkből. 45-ben végleg Bécsbe költözött, névházasságot kötött kint, s attól kezdve csak évenkint párszor jelent meg Pesten mint osztrák állampolgár. De Réka végleg itt volt, itt élt egy városban velünk, s folyton újabb és újabb tervekbe avatta be Bálintot, a műsoraiba, az életébe, az idejét rabolta, tőlem rabolta – mindezt azonban olyan szakmai megszállottsággal, mint akit nem is érdekel más, csak ez; és bizonyos benne, hogy a bábuinak a világa és a vörös salakos pályáknak a világa…

Egyszóval, nem tudom, mit hitt.

Kis ligeti színházát egyébként nem érintette a háború utáni államosítás. Bevonták ugyan őt is valamilyen politikai ellenőrzés alatt álló művészszövetségbe, de lényegében ugyanazt csinálhatta, mint azelőtt. A műhelyraktár se változott időközben, sőt talán még olyanabb lett. Ebben az időben már csakugyan úgy hatott, mint valami azilum, különböző rendészeti veszedelmek ellen, s azokhoz illett is, hogy suttogva beszéljenek róluk. Rékának, azt hiszem, ez az állapot különösen megfelelt. Pusztán az a tény, hogy a produkcióit ellenőrzik, megnövelte a munkakedvét és hivatástudatát. S még a legártatlanabb műsorainál is – kis bizalmas célzásokkal – olyan mozzanatokra tudta felhívni a figyelmet, melyekbe burkolt mondanivaló volt elrejtve, állítólag. Mégis az volt az érzésem sokszor, hogy ezek a műsorok valahogy nem voltak arányban azzal a fontoskodással, amivel Réka magát és az egykori mutatványos bódét (mert az volt a háború előtt) körülvette. Ő viszont büszke volt rá, hogy az olcsó, ligeti szórakozások szomszédságában megteremtette „az igazi művészet otthonát”. Úgy tudom, volt is egy kis kör, néhány rajongó bábos, akiknek ő volt a lelke. De a színházat lényegében egyedül üzemeltette. Ő készítette a bábukat, a díszleteket, s csak a játékba vonta be néhány fiatal tisztelőjét.

Hallottam egyszer, mikor két műsor közötti szünetben azt mondta valakinek: „Csak akkor vagyok nyugodt, ha magam csinálom. Az árnyalatokat nem lehet megmagyarázni. És mindenki a saját maga árnyalata. De nekünk, akik értékelni tudjuk egymást, csak annál inkább össze kell tartanunk.” – Réka többnyire így beszélt, egy kicsit túlfogalmazott lobogással; mint a szektások, ha az igazukat védik. S még a gyerekeknek is így mesélt a félhomályos műhelyraktárban. Bevallom, ez engem jobban zavart, mint a gyerekeket. Azok értették. Hogy mit, nem tudom, de az a valami mindenesetre össze volt kapcsolódva bennük Rékával és a viszkózakötegekkel. Mindez azért is meglepő, ez a hatás, mert Réka csak „kényszerűségből” játszott gyerekeknek – ahogy Bálint magyarázta egyszer (talán védekezésül is), mikor nyíltan rákérdeztem, hogy dilettánsnak tartja-e vagy igazi művésznek. De nem kaptam rá egyenes választ. Valami olyasmit mondott akkor, hogy Réka aszkéta, Réka olyan nyelven próbál beszélni, ami tulajdonképpen idegen már a legtöbb ember ízlésétől.

„Ezt egyszer a yardról mondtad nekem” – jegyeztem meg halkan.

Bálint zavart és ideges lett.

„Most meg erről mondom – válaszolta. – Különben is, ha túl sokan lelkesednek valamiért, az már épp elég ok, hogy az ember kételkedjék, és más utat keressen.”

Megfigyeltem, hogy valahányszor Rékáról esett szó közöttünk – legalábbis az utolsó időkig –, Bálint szavai közé mindig belopta magát valami tisztázatlan és általánosító pátosz – s ez sehogy se illett hozzá. De ugyanezt elmondhatnám erről az egész Réka-történetről is… Most, hogy írok róla, még fokozottabban érzem, milyen furcsán kirí ebből a krónikából. De nem tehetek róla. Így volt. Réka pedig ösztönösen értett hozzá, hogy a maga művészkedését (sőt, a kedvenc műsorait is) cinkos kapcsolatba hozza azzal, ami Bálint életét kitöltötte. Hogy hitt-e őszintén ebben a bizarr párosításban: bábszínház és sport? Vagy csak fifika volt az egész, hogy így szuggerálja maga mellé Bálintot? Ez is, az is, azt hiszem. Mindenesetre még velem is el tudta fogadtatni évekig, hogy kapcsolatukban ne valami közönséges viszonyt lássak, hanem olyan barátságot, amire a hivatásuk miatt van szükségük. S úgy látszott, hogy Réka férje is elfogadta ezt a magyarázatot. De mindez érthetőbb lesz talán, ha megpóbálom föleleveníteni azt a szeptember végi délutánt, amikor megismerkedtem Rékával, anélkül, hogy tudtam volna előre, kicsoda.

Ennek a régi találkozásnak az emléke egyébként karlsteini kirándulásunkhoz is hozzátartozik. Én hozakodtam elő vele, hogy valahogy szóba ejtsem Rékát, látszólag mellékesen – mert kínzott Alexi megjegyzése. És Bálint csakugyan nem volt akkor a szobájában és másutt se a szállodában, pedig mindenütt kerestem. A megbeszélt időpontban azonban ott ült a hallban, felvillanyozva és szokatlanul jókedvűen. Nem szóltam akkor semmit. És Alexi látogatását is elhallgattam előtte.

 

A bátyjával elég hosszú ideig nem ismertetett össze Bálint, csupán annyit tudtam róla, hogy egy textilgyárban mintatervező. És hogy tizennégy év korkülönbség van közöttük. Rékáról azonban még ennyit se tudtam megismerkedésünkig. Valahogy úgy alakult, hogy az első háromnegyed évben szívesebben vallottunk egymásnak életünk régebbi eseményeiről – ő Tardosról, én meg arról a havasaljai fatelepről, ahol a gyermekkoromat töltöttem a nevelőszüleimnél –, mintha féltünk volna, hogy ha akkor nem tesszük meg, később már nem tudjuk olyan frissen fölidézni őket. Amolyan alapozásféle volt, amit csináltunk – ma úgy mondanák: káderezés. Mindenesetre Piciről kellett először tudnom, mert így volt valóságos a sorrend.

Körülbelül egy évre rá, hogy attól a pilisvörösvári paraszttól a venyigét vásároltam, egy nap megkért az egyik kolléganőm, hogy vigyem el az osztályát bábszínházba, neki közbejött valami. S kezembe nyomott egy stenciles meghívót. A „Hóvirág Bábszínház” legújabb műsorára, az Erdei versenyre szólt; s elsősorban az érettebb, kilenc-tíz éves gyermekek figyelmébe ajánlotta a darabot. Annál is inkább, mert fél hatkor kezdődött az előadás, hogy az érdeklődő felnőtteknek is megfelelőbb legyen az időpont.

Ez már 44-ben történt. Ez az ősz se volt barátságosabb, mint az előző. A gettókat kezdték kiüríteni, a frontokon győzelmesen vonultunk vissza, a németek megszállták az országot. Közben hétre hét, és mindig ködre meg esőre ébredtünk, este pedig kék papírokat aggattunk az ablakokra. Egyre szaporodtak a bombázások. Az utcákon ugyanakkor nyugtalan zsúfoltság mindenfelé, indokolatlan barátkozások s valami felemásan túláradó készségesség, még idegenek között is. A félelem tünetei. Akkor már szó volt róla, hogy sportvonalon se halogatják tovább a kivételezettek behívását. Bálint a Bakonyba készült szökni a behívója elől, egy erdész ismerőséhez. Én viszont féltem ettől a tervétől, és Budán szereztem neki biztos búvóhelyet, ahol mindennap meglátogathattam volna. Erre aztán mindkét megoldásról lemondott, és Réka műhelyraktára mellett döntött. Hogy ez miért volt jobb, nem tudom. Szerintem a legrosszabb volt a három közül. Egy színház, akármilyen kicsi és kevéssé számon tartott, mégiscsak nyilvános hely, ami jobban ki van téve a razziáknak. Ami egyébként be is következett hamar. Egy nap az egész Városligetet végigpásztázták a zöldingesek. Réka színházát is, de Bálintot szerencsére nem találták ott. Pedig akkor már a lakásunkon is keresték, az egyletben is érdeklődtek utána – de még ez sem volt elég neki. Még ezután is vissza-visszajárt napokra a bedeszkázott ablakú raktárba; és csak az ostrom kezdetén költözött vissza végleg Budára, a közös búvóhelyünkre. De addig mintha szándékosan kereste volna a veszélyt. Bár az is lehet, hogy a tardosi emlékek tévesztették meg – a gyógyszeres raktár, a padlás, kamaszkori illegalitásuknak ezek az odúi –, s ezeknek a vélt biztonságára emlékeztette a zsúfolt műhelyraktár. Nem tudom. De valami megtévesztette, az biztos.

Hogy gyakrabban és zavartalanabbul találkozhassék Rékával, ahhoz nem volt szüksége ilyen rizikós megoldásra. Megtette azt anélkül is, nyíltan. Mindenesetre fájt, hogy nem hallgatott rám, az ösztöneimre, és ezt éreztettem is vele. De válaszul annyi figyelmességgel halmozott el, hogy végül is föladtam a küzdelmet.

A bábelőadásra különben alig gyűlt össze néhány gyerek, mindössze tizet tudtam toborozni nálunk; ezeknek vállalták a szülei, hogy eljönnek értük az előadás után. De még ez is szép eredmény volt azokban a bizonytalan időkben. Réka viszont nem tett engedményt, hogy délelőttre vagy kora délutánra hirdessen bemutatót – fél hat azonban már majdnem „nagyszínházi” kezdésidőnek számított.

Nem esett, csak köd szitált. Elég nagy kerülővel jutottunk ki a Ligetbe, több helyen el volt zárva a forgalom. A romokat is ilyenkor takarították. Valahol a Néprajzi Múzeum környékén szálltunk le a villamosról, és gyalog vágtunk át a park fái között, a régi kiállítási csarnokok irányába. Jó tíz perc járás volt még innét Réka bábszínháza. Soha nem fogom elfelejteni ezt az utat. A meztelenedő, sárga fákat meg a sétányok bakhátát, amit inkább az ember talpa vett észre, nem a szeme, annyira belepte az avar. Ha elengedem magam, egész seregnyi ilyen út mosódik össze az emlékezetemben; a margitszigeti sétányok, a hármashatárhegyi ösvények – én meg csak ülök a botszékemen és várok. Aztán a karlsteini sétány. Ahogy visszagondolok rá, engem valahogy mindig kísértettek a bakhátas utak.

A menedékháztól egy ötkilométeres csobánút vezetett az Égettkő völgyéhez, bakhátas, pedig az ilyen erdei ösvények inkább vályúszerűek szoktak lenni, nem domborúak. Ez mégis olyan volt. A földje meg vörös, szemcsés; látszott, hogy a hajdani sziklás felszín morzsolódott el földdé. Ezen az úton indultunk el Luka bácsival és a feleségével, mikor Bálint már se ebédre, se uzsonnára nem jött vissza a kabanába, én meg kezdtem rosszat sejteni. Akkor már harmadik napja egyedül voltunk vendégek a házban, és nagyon összebarátkoztunk a két öreggel. Luka bácsi tudott egy kicsit magyarul; én meg körülbelül ugyanannyit románul, még gyerekkoromban ragadt rám. Mókás két öreg volt. Folyton ugratták egymást és bennünket is. Egy este mókust loptak a szobánkba, s azt mondták, hogy elfogyott a petróleum, vetkőzzünk sötétben. Ők meg kint hallgatóztak, hogy mit szólunk a meglepetéshez. Az asszonyt Păduricának hívták; egyszerűen Erdőcskének. Csontig soványodott öreg korára, olyan volt, mint a lekopaszított fák, csak az egyenes tartása maradt meg. És a nagyon barna, fiatalos csillogás a szemében. Luka bácsi táncolt vele esténként, s ők maguk énekeltek hozzá. Még birkóztak is egyszer a ház előtt, a csúszós tűlevél avaron. Aztán nagy nevetéssel bennünket is biztatni kezdtek. Ráálltunk. Megfogtuk egymás kezét, s már-már úgy látszott, hogy olyan közönséges birkózás lesz a miénkből is, amilyen az övék volt – mikor egyszerre, anélkül hogy akartuk volna, átváltottunk arra a másikra, csak éppen ring nélkül. De mindketten éreztük, hogy ez hiba volt. Nem odavaló. S ráadásul még meg is botránkoztattuk a két öreget, tudom. Csak nem mutatták. Az asszony mondta is utólag – mikor bevittük Bálintot a kabanába –, hogy ő már akkor, a birkózásunkkor megérezte a rosszat – és lám. „A rosszat lehet hívni, a rosszat lehet küldeni” – mormogta sopánkodva, s közben fenyőgallyakból koszorút drótozott össze Bálintnak. Nekem meg kihozta az ikonjukat a hátsó tornácra, ahová Bálintot fektettük, hogy imádkozzam. És az ikont is körülrakta fenyővel. Aztán az ajtóküszöböt, a padlót, az ablakpárkányt is. Nem fogyott ki a kötényéből a fenyőgally. Akárcsak útközben, kifelé menet, mikor a keresésére indultunk. Akkor is végig ott volt a kezében egy ág, azzal hessegette magáról a legyeket, meg a különböző állatnyomokat mutogatta vele, hogy elterelje a gondolataimat arról, amitől ő is félt. A völgyekben semmi köd nem volt, se felhő a csúcsok körül. Csak az a vallató kékség, amit a pályák fölött is úgy szerettem naplemente előtt. Erre mondták a fiúk, hogy „rekordidő”. És semmi szél. Libasorban mentünk, elöl Luka bácsi, leghátul én. Az asszony időnként hátraszólt nekem: „Ez egy rókácska volt itt” – és egy nyomra mutatott. Aztán: „Ez meg egy farkasocska” – s megvárta, míg én is odahajolok. Szerette kicsinyítve mondani a szavakat. Ez is olyan szorongatóan hatott rám akkor – pedig tudtam jól, hogy a román népnyelv ilyen, szeret kicsinyíteni. Mire a fele utat megjártuk, Pădurica már egy egész bábelőadásra való állatot elsorolt. Még medvenyomot is láttunk. Aztán kezdtek ritkulni a fenyők, s egy kopár gerincre kerültünk ki. Szemközt irtásos hegyoldal zárta el a kilátást, légvonalban alig kétszáz méternyire. Egy csobán ült az irtás közepén, mozdulatlanul, mint valami rönk. De állat sehol, nem lehetett tudni, mit őriz. Luka bácsi átkiáltott hozzá, hogy látott-e errefelé egy városi fiatalembert szaladni. „Egyedül szaladt” – tette hozzá magyarázólag. – „Nu, bade, nu!” – kiáltott vissza a csobán, s nem mozdult. Emlékszem, annyira megdöbbentett ez a senkihez se tartozó, tompa kiáltás, hogy nem is figyeltem, hova lépek, egyre a csobánt néztem. Pár lépés után aztán úgy elcsánkáztam magam, hogy féltérdre estem, és lecsúsztam a bakhátról. Padurica rögtön hátrafordult, megvárta, míg utolérem, majd maga elé engedett, és ő állt be utolsónak a sorba. „Csak nézze Luka bácsi lábát” – mondta a hátam mögött. – „Most már mindjárt odaérünk.”

Pár perccel fél hét után érkeztünk meg.

Ahol megálltunk utoljára a gyerekekkel, onnét már látni lehetett a kék gömblámpát a ködben; de előbb még egy ovális térségen kellett átvágnunk. Itt csak egy lámpa égett, középütt, különben kihalt volt a tér, körben üresek voltak a padok. Mikor elhagytuk az ívlámpát, szegényes motorberregés ütötte meg a fülünket. Kis idő múlva egy háromkerekű, rúdkormányos motorcikli tűnt fel a ködben, amilyenen a rokkantak szoktak közlekedni. Elöl kék, hátul piros lámpa világított rajta. Furcsa volt. Muszáj volt nézni. A gyerekeknek különösen az tetszett, mikor a kerekek kicsit megsüppedtek, s a motor egy pillanatra köhögve befulladt. Egy férfi ült rajta, vállának támasztott mankóval. Döcögve elhúzott mellettünk, s míg átértünk a kis tér túlsó oldalára, kétszer körbekocsizott a padok előtt, ahol a hengerelt sétaút vezetett. Aztán megállt a színházbódétól nem messze a félhomályban, és cigarettára gyújtott. A gyerekeim ekkor kezdtek ráeszmélni, hogy ettől az egésztől borzongani is lehet. „Ki ez a bácsi? – kérdezték. – Igazán sánta? – Biztos kém” – mondták. Háborús gyerekek voltak; – de ha akarták, a bábszínház már idekint elkezdődött nekik. Hallottam, amint sugdosnak egymás között, hogy erdei motorversenyről lesz szó a darabban, és olyan lesz a sánta farkas, mint az a bácsi ott. Egy pillanatra engem is megzavart a képzelődésük, s kényelmetlen érzés fogott el, mikor újra odanéztem a motorcikli felé. Középkorúnak láttam a férfit és nagyon soványnak. A székforma ülés karfájára könyökölt, s mintha csakugyan azt figyelte volna, hogy kik gyülekeznek a kék gömblámpa alatt. Bentről akkor már fölerősített gramofonzene szűrődött ki – „Az állatok lakodalma” vagy a „Cirkuszi bevonulás” – valami ilyesmi. A gyerekeim örömmel fedezték föl, hogy ismerik a számot a rádióból, s ez mégjobban felvillanyozta őket. Így vonultunk be.

De mindez nem is annyira fontos. Az a rövid beszélgetés a fontos, amit Rékával folytattam itt. És amit szóba hoztam Karlsteinban. Tisztára a véletlenen múlt. Hiszen én is beülhettem volna mindjárt a nézőtérre, de még kint maradtam egy kicsit. Nézegettem a kiakasztott plakátokat, s azon gondolkoztam közben, hogy átköltözzem-e a Szigony utcából Bálint Lánchíd utcai lakásába. Akkoriban álltam a nagy döntés előtt; hogy jó lesz-e Bálintnak, jó lesz-e nekem ez a viszony. Az első időkben folyton kínozott, hogy nem értek a sporthoz; s féltem, ha beletanulok is, más lesz az én szakértelmem, mint azé, aki arra született, hogy értse. Házasságról meg nem is beszéltünk egyáltalán. És arról se, hogy miért nem beszélünk róla. Talán furcsán hangzik, de úgy voltunk ezzel is, mint az örökös tréningekkel – örökös várakozás volt, hogy előbb-utóbb lesz egy olyan verseny, ami majd eldönti, hogyan is legyen azután. Úgy is mondhatnám, hogy felhúzott stopperórával éltünk évekig, és vártuk a kellő pillanatot.

Réka hátulról lépett oda hozzám, s mielőtt még megfordultam volna, megszólított.

„Iskolától?” – kérdezte.

Megrezzentem a hangjára. Fakorlátos, nyitott előtér volt, ahol ácsorogtam, szemközt az ívlámpás térrel. S ide nyílt a pénztárfülke ablaka is. Éppen fölfigyeltem, hogy a motorciklis férfi újra begyújtja a motort.

Megfordultam lassan.

Fekete pulóveres, szürke nadrágos nő állt előttem, ugyanaz, aki a pénztárfülkében is ott volt, mikor a jegyeket váltottam. De akkor háttal ült a kisablaknak, és csak a térdére fektetett kartonlapot láttam, éppen elmerülten rajzolgatott valamit. Hárman voltak még rajta kívül a szűk kis helyiségben, két húsz év körüli lány meg egy művészhajú fiatalember, aki a jegyeket adta ki. A két lány lelkesült áhítattal hajolt a kartonlap fölé, s mindketten ugyanazzal a mozdulattal húzták föl a szájukhoz a nyakláncukat. A két nyaklánc is egyforma volt, még nem is láttam addig olyat. Mintha éretlen, apró gyümölcsöt aszaltak volna keményre – talán vadkörtét –, s azt fűzték volna fonálra. Olyan volt mindegyik szem, mint egy-egy kis gnómfej. Mint a zanza-fejek – jutottak újra eszembe, később, mikor már megismerkedtem Réka műhelyével. Valamilyen művészeti főiskola hallgatói lehettek; és a „kör” tagjai biztos.

„Milyen iskolából jöttek?” – kérdezte Réka halkan, mint akinek ez az adat is nagyon fontos.

Megmondtam.

„Maguknak, pedagógusoknak se éppen könnyű máma – folytatta. – Nehéz a szülőkkel megértetni…”

„Persze – mondtam. – Senkinek se könnyű.”

„Tíz gyerekkel jöttek?”

„Igen.”

„Kicsit messze vagyunk a központtól” – mondta kis szünet után, és kinézett a park felé. Az ívlámpa alatt újabb csoport tűnt fel, gyerekek.

„Azokat még megvárjuk – fordult vissza felém –, aztán elkezdjük. Látta már a műsoraimat?”

„Még nem… sajnos. Most is a barátnőmet helyettesítem… De tudja, hogy van… Idő sincs… Pedig nagyon érdekel…”

Egyszóval, belezavarodtam.

Réka nem használt se púdert, se rúzst, csak a szemöldökét húzkodta nagyon keskenyre, s ettől furcsán merev és domború lett a szeme környéke. Ez is zavart.

„Nem szeretem a túl nagy propagandát – mondta. – Akinek találkoznia kell a mi művészetünkkel, az úgyis találkozik vele, előbb vagy utóbb. Nem gondolja?”

„Dehogynem… egész biztos…” – mondtam bizonytalanul.

Réka egy pillanatra elfordult, s odaszólt a pénztárba a két lánynak, hogy kapcsolják be a nézőtéri színes lámpákat. Majd így folytatta:

„Hja, kedvesem, ha még a megnemértésre is adnánk… Meg arra, hogy mit tapsolnak meg a körutakon… Inkább sose legyen több nézőm, mint ma.”

Ez újra visszazökkentett.

„És felnőtteknek nem játszik? – kérdeztem. – Már úgy gondolom, olyan darabokat…”

„Milyen darabokat?”

„Hát amik úgy… hogy is mondjam… Persze, nem tudom, hogy lehet-e. Én igazán nem értek hozzá. Nem szeretnék butaságokat mondani.”

„Csak egész nyugodtan – mosolyodott el Réka. – Mondja csak bátran.”

Kínosan hallgattam.

Közben megérkezett az a pár gyerek, akikre vártunk. Ez mentett meg. Réka intett, hogy várjak – és odalépett az újonnan érkezettek kísérőjéhez. Az volt az érzésem akkor, hogy valami okból őszinte bizalma támadt irántam; de aztán láttam, hogy a másik kísérővel is ugyanolyan bizalmasan beszélget. Viselkedésének ezt a megtévesztő vonását később sokszor tapasztaltam; inkább csak eszköz volt a közvetlensége, hogy arról beszélhessen, ami őt foglalkoztatja.

Míg vártam rá, a motorciklis férfi újra kihajtott a térre, és ott körözött. Már vagy harmadszor láttam eltűnni, fölvillanni a kis piros lámpát; lassan, egyenletesen vette a kanyarokat.

Bent a nézőtéren meg elhallgatott a zene.

Indulni akartam én is befelé, de akkor Réka újra hozzám lépett.

„Nézte ezeket a képeket már?” – s az egyik tablóhoz vezetett. Különböző állatbábuk fotói sorakoztak itt, félkörösen, mint az érettségizők a vidéki divatbolt-kirakatban.

„Hogyne… igazán nagyon szépek – bólintottam. De éreztem, hogy még mondanom illenék valamit. S gyorsan hozzátettem: – Mit adtunk volna gyerekkorunkban egy ilyen kedves kis babáért!”

„Bábu, nem baba” – javított ki Réka. S közben odamutatott az egyik fotóra. Szenvedő arcú kutya volt, arisztokratikus vonásokkal: talán az agárhoz hasonlított a legjobban s egy kicsit az emberhez is. A kettőből volt összegyúrva, de szándékosan úgy, hogy egyikkel se lehessen azonosítani. És főképp ebben különbözött az összes többitől, mert azok egyértelműen farkas vagy róka voltak vagy Bumbi-Boci.

„Ő például a mi Hamletünk – mondta Réka. – De a színpadon csak Simonnak hívjuk. Rábízzuk a közönségre, hogy az igazi nevét kitalálja – s kis jelentős mosollyal rámnézett. – Gondolkozzanak egy kicsit, nem igaz?”

Már csak mi álltunk kint a bejárat előtt, a gyerekek türelmetlenül tapsoltak a nézőtéren. A művészhajú fiú is becsukta a pénztár kisablakát. Réka búcsúzóul hirtelen hangot váltott, s azzal a domború pillantásával még egyszer végigmért kutatva.

„Mondja… nem láttuk mi már valahol egymást? – kérdezte. – Egész idő alatt az volt az érzésem…”

„Nem tudom… Budapest igazán nem nagy. Bár én nem nagyon járok társaságba, pláne művészek közé” – válaszoltam.

„Nem művészek között – rázta meg a fejét. – Másutt.”

„Talán valamelyik sportklubban?”

„Melyikben?”

„Csak úgy gondolom, persze…”

„Sportoló talán?”

„Nem, azt nem… Csak érdeklődő.”

„Sportklub… – mormogta maga elé, s látszott, hogy nagyon kutat az emlékezetében. – Hiszen végre is lehet…”

Bent újra fölhallatszott a gramofonzene, erre gyorsan elbúcsúzott.

„Jó szórakozást!” – mondta, és belépett egy plakáttal leragasztott oldalajtón.

Körülbelül háromnegyed órás volt a műsor. Noha fáradt voltam, igyekeztem úgy odafigyelni, hogy beszámolhassak róla Bálintnak, s erről az egész különös találkozásról. De talán épp azért kalandoztak el folyton a gondolataim, mert koncentrálni akartam. És túlságosan is előkészítettek a látnivalókra.

Úgy emlékszem, nagyjában ez volt a mese:

Az állatok elhatározzák az erdőn, hogy versenyezni fognak, de nem tudnak megegyezni, hogy miben. A róka csirkelopási versenyt javasol, a farkas üvöltési versenyt, és így tovább. De mihelyt belekezdenek valamelyikbe, összevesznek. Egyedül Simon nem javasol semmit, csak nagyon szomorú és nagyon ideges. Folyton a mancsára támasztja a fejét, és elfordul, ha kérdezik. Egyszer aztán énekelni kezd magában. Bumbi-Boci azt találja rá mondani, hogy „Ez szép!” – mire mind felhördülnek, s mind énekelni kezdenek. De hogy ki énekelt a legszebben, azt megint nem tudják eldönteni. Helyette kitalálják, hogy Bumbi-Bocit kell megbüntetni, és valamennyiük patáját kipucoltatják vele. Csakhogy Bumbi-Boci most Simon patájára találja azt mondani, hogy „Ez szép!” – Erre mind üldözőbe veszik Simont, és végül ebből lesz a verseny: hogy ki éri utol. Egyedül Bumbi-Boci marad a színen, és elmondja a tanulságot, de azt már nem tudom, hogy mit.

Egyszóval, csalódtak a gyerekeim. Szó sem volt motorversenyről, se sánta farkasról, aki kém.

Mikor vége lett az előadásnak, a motorciklis férfi még mindig ott várakozott, ahol háromnegyed órával előbb, egy platánfa mellett. Az első percekben nem vettem észre mindjárt. Igaz, be is sötétedett közben, s a kék gömblámpát is leoltotta a művészhajú fiatalember. Kis idő kellett hozzá, míg megszokta a szemem a félhomályt. S akkor Réka is újra feltűnt. Sietve elhúzott mellettem – mintha nem is beszélgettünk volna az előbb –, és odalépett a nyitott előtér korlátjához. A kis tér irányába kémlelt ki, két karját fázósan maga köré fonva, de olyan hajlékonysággal, hogy szinte az is produkció volt. Vékony csuklója, keze, mint valami arisztokratikus élőlény nyúlt ki a hónalja tövéből és simult rá a fekete pulóverre a hátán, erre nagyon élesen emlékszem. És hogy az ujjai majdnem összeértek a háta közepén. Még nem vette észre a motorciklit, csak a rövid kis dudálásra kapta föl a fejét, amivel a férfi jelt adott, hogy hol van. De nem indult el rögtön a platánfa felé, hanem tovább álldogált a korlátnál, majdnem unottan, anélkül hogy kibontakozott volna a saját öleléséből. Csak a második dudálásra mozdult meg. Később láttam, hogy mind a ketten rágyújtanak a sötétben, s az akkori bombázásos idők reflexével markukba fordítják a gyufát. Talán ez a kis sárgás fény tette, hogy ez a kép is olyan élesen megmaradt bennem: mintha két merev, lemezből kivágott árnyjáték-figura mozgott volna ott a szitáló ködben, akik a legjobb esetben is csak súrolhatják vagy eltakarhatják egymást. S valahogy az egész jelenetnek nem volt megnyugtató dimenziója.

Mégse merem azt mondani, hogy csak így és csak ilyennek láttam őket akkor. Sőt, egész biztos, hogy nem ilyen komplikáltan. Inkább az valószínű, hogy mindezt már utólag magyaráztam bele, később, mikor megtudtam, hogy Bálint a Réka szeretője, s hogy a motorciklis férfi, a férj, Bálint bátyja volt.

 

Az egyik nap végigolvastam, amit leírtam eddig az életünkről, s nem voltam megelégedve vele. Ez újra megerősített, hogy csupán vázlatnak tekintsem. Úgy találtam, hogy még mindig túl sok a rögtönzött föltevés, a hasonlítás, az önkényes vonatkoztatás benne. Bár a kísértés is sok, hogy ezt-azt belemagyarázzak a történtekbe. A Sportkiadó például még október végén felajánlotta, hogy utazzam el néhány olyan helyre, ahol hiteles élményeket gyűjthetnék, szerintük. Udvariasan, de visszautasítottam az ajánlatukat. Pedig magam is tudom, hogy hiányosak a följegyzéseim. Amit szerettem volna – a puszta tényeket leírni, a tárgyakat, az ismétlődéseket, olyan apróságokat, melyeket csak az érezhet fontosnak, aki megtanulta gyűlölni a képzeletet, mert tudja, hogy azzal kezdődik az igazi felejtés – mindez nem sikerült. Mégis irtózom a gondolattól, hogy befolyásolni engedjem magam. Nem makacsságból; egyszerűen úgy érzem, hogy ami az én szenvedésem és boldogságom, abban csak én lehetek kalauz. S ha tévedek is, legalább a magam felelősségére tévedek. Mindenesetre addig fogom csonkítani-bővíteni ezt a könyvet, míg olyan félreérthetetlen nem lesz, mint ő volt, amikor megtaláltuk.

Persze, azért a kiadót is megértem a maga szempontjából. Hiszen mégiscsak ők adják sok ezer fiatal kezébe azt a legendát, amivé az ilyen életbeszámolók, akarva, akaratlan, átalakulnak. S joggal érezhetik úgy, hogy a legenda mindig kritikusabb, mint az élő ember. Maupassant (aki egyébként kedvenc írója volt Bálintnak, a konokságát becsülte főképp, ahogy az elfecsérelt évek után be tudta venni magát a barlangjába; meg azt a nyers kétségbeesést, amivel a tengert járta, nem is valami biztonságos jachton, és ott próbálta legyűrni a közeledő tébolyt) – ő írja, hogy a pályatársakat még el lehet találni kővel, mert van testük, de az egyszerűséget soha, mert az testetlen.

Azt hiszem, minden legenda nagyon egyszerű. Ami persze nem jelenti azt, hogy könnyen érthető is.

Ajánlották többek között, hogy utazzam le Kaposvárra, Szegedre, Győrbe. Ezeket a helyeket azért tartják fontosnak, mert néhány olyan versenye volt itt Bálintnak, hogy nem ártana, ha eszükbe vésnék a fiatalok. Győrben például, a négyszázas stafétában, követendő bajtársiassággal könynyítette meg gyakorlatlan átadó kollégájának a botváltást: a maga megszokott rajtját változtatta meg hirtelen, mikor látta, hogy a másiknak már nehéz volna alkalmazkodnia hozzá. Vagy ott van Bátakolos, ahol a helybeli szoboravatási ünnepélyen teljes bedobással futott bemutató ezerötszázat, úgyszólván ellenfél nélkül, pusztán a falusi drukkerek örömére, pedig tudta, hogy két nap múlva Bangóval kell megküzdenie az országos versenyen – és mégse tartalékolt.

Bálint elég feltűnően utálkozott, ha ilyesmiért dicsérték. Így aztán én is félek, hogy ha csupa olyan helyet járok végig, mint Győr meg Kaposvár meg a többi, végül én is csak valami megkozmetikázott legendát hívok életre, ami nem méltó hozzá. Akkor pedig már jobb, ha a köveket is kipróbálom rajta. Tudom, hogy ő is ezt tenné, ha tehetné. És a tardosi látogatásomat is helyeselné biztos.

 

Tardoson két patika van, egy a felső- s egy az alsóvárosban. Geresdi Kálmánék a felsővárosi patikát bérelték. Már elmúlt dél, mikor oda is eljutottam, úgy elmúlt az idő a TAC pálya környékén. Sétáltam, ácsorogtam, s mindig ugyanoda tértem vissza megpihenni, a régi uszoda zuhanyozójához. Kilátónak is az volt a legjobb hely. És végig nem zavart senki.

Csupán dél felé jött oda hozzám egy gumicsizmás munkafelügyelő, és felszólított, hogy igazoljam magam. Éppen a repedezett betonkáván üldögéltem.

– Miért, nem szabad itt…? – kérdeztem.

– Nincs az ilyesmi bevezetve nálunk – mondta a fiatalember, s végigmért, sokkal kevésbé hivatalosan, mint amilyen a hangja volt. – Tetszik látni, hogy építkezés folyik itt, és ilyenkor tilos a civileknek.

Hirtelen bosszús érzékenység fogott el. Fölkattintottam a neszesszerem fedelét, és odamutattam neki.

– Igaza van, egy tégla még elférne itt. Vagy egy vakolókanál.

A fiatalember elpirult.

– Nem arról van szó, kérem. Ez itt építkezési terület, és nekem kötelességem.

– Tudom… persze. Különben is indulni akartam. Még jó is, hogy figyelmeztetett – mondtam.

Utólag vettem észre, hogy nevetek. A fiatalember fölvette a földről a kistáskámat, de nem adta oda a kezembe, elkísért a vasúti fasorig. Útközben többször is beszélgetni próbált, de képtelen voltam annyira odafigyelni, hogy értsem is, amit mond. Biztos azután érdeklődött, hogy mért nem a parkban üldögélek, még nincs annyira ősz, hogy raktárba vitték volna a padokat. Azt hiszem, engesztelni próbált. Rajtam meg akkor tört ki a lámpaláz, hogy mit mondok majd a patikában – álljak oda a patikus elé, és mondjam azt, hogy a padlásra szeretnék fölmenni?

– Most persze meg tetszett sértődni?

– Tessék? – kérdeztem. Pedig ezt értettem: a könyökömet is meglökte kicsit.

– Most haragudni tetszik?

– Dehogy…

– Vagy annyira szereti nézni az építkezéseket?

– Nem mindegyiket.

– Hát hiszen, szép is az.

– És mikor készülnek el?

– Tavaszra. Szép kis uszoda lesz.

– És a sportpálya? Láttam, ott is ásnak.

– Azt jövőre dobjuk szét – válaszolta a fiatalember, s hátrabökött az ujjával. – Az ilyen pályák már nem időszerűek máma. Meg kicsi is. Sok a fiatal.

Most először néztem meg jobban az arcát. Egészen más volt, mint mondjuk a kis Bartosié. És mégis őrá hasonlított inkább, nem Sukkhoz vagy Törcseihez.

Mikor elbúcsúztam tőle, ügyetlenül meghajolt, és azonnal visszaindult. Kis idő múlva azonban magabiztosan utánam kiáltott, hogy délután fél hatig dolgoznak – ha érdekel. De nem fordultam vissza.

Elhatároztam, hogy két Demalgont kérek a patikában, s az egyik szemet mindjárt ott beveszem. Ezzel legalább időt is nyerek, amíg a pohár vizet odahozzák. És majd jól megnézem a patikus arcát, hogy mit várhatok tőle. Ha fiatal lesz, talán könnyebben boldogulok vele. Nekem is jó, ha nem ismeri a régi körülményeket, mert feltűnés nélkül mellébeszélhetek. Ami persze nem vonatkozik Öreg Pepitára, akinek a bizalmára éppen hogy nekem van szükségem…

Ilyen gondolatsorokat építgettem, s egészen beléjük vesztem. Nem láttam tőlük a parkot, az utcákat, s nem vettem észre, hogy már percek óta a városi sportbolt kirakata előtt állok, és a súlyzókat meg futócipőket nézem. Csak mikor sikerült hátat fordítanom a kirakatnak, akkor kezdtem el megint rendesen látni.

Egy keskeny és meredek utcán indultam el a felsővárosba a főtérről. Aszfaltos utca volt, olajosan fénylett, csak a fékezésnyomok húztak rá matt csíkokat. Mint a vasaló, ha túlságosan forró. De nemcsak ez jutott eszembe róla, a nadrág- meg ingvasalás, hanem az is, hogy Bálinték idejében még biztos nem volt itt aszfalt, és a féknyomok is másfélék lehettek. Ő úgy mesélte nekem, hogy egy macskaköves, meredek utcán robogtak le a főtérre, de mielőtt odaértek volna a hősök szobrát övező grupphoz, már akkor megkezdték a figurázást. Hirtelen szétcsapódtak, mint a legyező, és a szoborkert túlsó oldalánál csatlakoztak újra egymáshoz. És csak azután fordultak be a borjádi műútra.

A grupp egyébként négyszögű volt, tele cana indicával. Már nem tudom pontosan, hogy tőle hallottam-e, vagy csak én gondolom, de mintha ő mondta volna erre a gruppra, hogy a „hősi halottak ringje”. Föntről, az aszfaltos utcáról nem lehetett lelátni ide a szoborig, annyira szeszélyesen kanyargott a fél- meg egyemeletes házak között. És a párhuzamos gesztenyefasor is elvehette nyáron a kilátást. Azonkívül majdnem minden házon balkon vagy erkély is volt, kőcsipkés mellvédekkel, fölöttük színes gipszangyalokkal, ami még tömöttebbé tette a keskeny utcát – már ahol épségben hagyta őket a háború. De még így is érezni lehetett, hogy milyen vasárnapiasan zsúfolt és megállapodott volt ez a környék valamikor. S nekik innét, ebből a szűk torokból kellett kiszáguldaniok az uszodába, a TAC pályára, Stralsundba. Pécsi Pici különben itt csapta el egyszer a Mesnyák Poci hátsóját olyan erővel, hogy vissza kellett fordulniok leukoplasztért meg jódért. Poci meg szó nélkül vállalta, hogy saját hibájából történt az eset.

Ez volt.

Ha nem lesz Demalgon, akkor két Salvadort kérek – határoztam el újra –, és azt mondom, hogy szeretnék leülni egy kicsit. „Nem, nincs semmi bajom, csak összerázott a vonat, meg amikor le akartam szállni, lecsúsztam a lépcsőről.”

Tehát Salvador.

De mire fölkapaszkodtam a meredek utcán, tulajdonképpen meg is fájdult a fejem. Egymás után két teherautó húzott el mellettem, alig bírták az emelkedőt. Gömbvasakat szállítottak, a faruknál csikorogva hintáztak a rozsdás nyalábok. Amelyik a legmesszebbre nyúlt ki, arra volt rákötve a színes rongy, s az hintázott a legszaporábban. Míg el nem tűnt a legközelebbi kanyarban, azt néztem, azt a piros rongyot, ahogy cikcakkolt le-föl.

Egy tíz év körüli kisfiút szólítottam meg, hogy messze van-e még az Apostol gyógyszertár. Feszes kis cowboynadrág volt rajta, és az úttest közepén guggolt. Egy hátára fordult bogarat figyelt elmerülten. Szinte megörültem, hogy tanítónénis hangon mondhatok valamit, akármit.

– Te ölted meg? – kérdeztem.

– Magától is megdöglött volna – nevetett rám, s újra visszahajolt a bogár fölé.

– Szóval te ölted meg.

– Nem, ezt már nem kellett megölni – válaszolta. – Már hiányzott neki az egyik szárnya, én most csak nézem.

Aztán odamutatott az egyik közeli ház felé:

– Az ott, ni!

Nagyjában ugyanolyan épület volt, mint a többi, erkéllyel, gipszangyalokkal, bádogtetős toronnyal. Meglepett, hogy milyen kicsi. Csak az elmaradhatatlan filodendron hatott nagynak a portálüveg mögött és a Bayer-féle óriáshőmérő.

A látogatás sokkal egyszerűbben zajlott le, mint ahogy számítottam. Idősebb férfi volt a patikus, ötven év körüli. Egyedül volt, amikor beléptem. Éppen újságot olvasott. A kezére emlékszem jól, ahogy a fekete márványlapra fektette: jobb kisujján majdnem kétcentis köröm sárgállott. Mikor kezet fogtunk, az volt az érzésem, hogy valamit a markomba akar csúsztatni. Én meg kereken azzal kezdtem, hogy szeretném megnézni a patikaudvart meg a padlást, ha lehet, ugyanis itt nyaraltam egyszer gyerekkoromban. Nem ismerte Geresdiéket.

Az inspekciós szobán vezetett keresztül. Ez ott volt közvetlenül a patikahelyiség mellett, csak három lépcsőnyivel magasabban. A kép, amelyet a Dreher-Maulban találtam, valószínűleg a legalsó lépcsőfokról készülhetett. Bangó és Geresdi Kálmán odáig hátráltatták Pécsi Pici bátyját a géppel, hogy lehetőleg egy szintben legyen velük a lencse, és ne csak úgy felülről kapja le őket. Ezért is hatott úgy a fénykép, mintha valami kirakatban ülnének, kicsit mereven. Mint az újoncok a tölgyfalombos keretben, a „Katona Éveim Emlékére” felírás alatt.

A szoba viszont nagyobb volt, mint gondoltam. Nem széles, inkább aránytalanul hosszú. Az ajtók magasságáig barna műanyag tapéta borította a falakat, s ez annyira fénylett, mintha abból áradt volna a szobát betöltő rossz szag is. Pedig tudtam, hogy nem. Mindjárt a lombikok jutottak eszembe. De hiába kerestem őket, minden ilyesmi gondosan el volt rakva egy tejüvegajtós szekrénybe, sőt, a szőnyeg is fel volt göngyölve, és a függöny is hiányzott az ablakról. Bútor meg úgyszólván semmi. Csak egy asztal meg egy dívány, amit ismerősnek találtam. Ki is derült később, hogy még Geresdiék hagyták ott, egy öreg Viktória-párnával együtt; már teljesen lekoptak róla a gyapjúgubancok.

A patikus egyfolytában beszélt és nagyon udvariasan.

„Parancsoljon erre…”

„Ó, hogyne, természetesen… Ha megengedi, majd én megyek előre, ámbár azt hiszem, hogy maga is bátran…”

„Nem, nem. A laboratóriumot máshová helyeztük át, ne tévessze meg ez a rossz szag. Eltörött egy savas üveg, és beleette magát a padlóba…”

„Különben igazán nagyon kedves, hogy így emlékszik mindenre. Én már csak az átépítés közben kerültem ide. Ez például azelőtt is veranda volt, azt hiszem…”

A verandát meghagyták kőpadlósnak, de a szokásos nádgarnitúra helyett fölbontatlan faládák sorakoztak benne meg egy támlás plüss szék, rajta négy-öt frissen vasalt fehér köpeny.

A patikus félrehúzódott, hogy nyugodtan körülnézzek. Közben hallottam is meg nem is hallottam a hangját; mint a karlsteini idegenvezetőét az első félóra után.

„Őszintén szólva, kicsit sok is a helyiség itt. Ugyanis nekem nincs családom…”

„Nem, nem is volt soha. Inkább a könyvek meg folyóiratok. Az a szenvedélyem…”

„Egy csomó még nincs is előpakolva. Tíz évfolyam Új Idők például és a napilapok visszamenőleg. Nagyon érdekes. Tizenöt-húsz év távlatából a különböző cikkek és képek. Egy vezércikk például…”

„Bizonyára szép nyarat töltött itt…”

„Megkínálhatom egy feketével?”

Nem akartam. Inkább mielőbb túlesni szerettem volna most már a látogatáson. A felpolcolt ládák között kiláttam az udvarra: fehérre lakkozott virágkarók, színes üveggömbök… Akkor már majdnem biztosra vettem, hogy kőangyal is lesz az ágyások között vagy egy törpe, színes cserépből.

Kiléptünk a verandaajtón. A patikus elmondta, hogy mennyi gondot okozott neki az udvar. Négy szekér erdei földet hordatott rá, míg egyáltalán kinőtt valami rajta. És hogy mennyi fűmagot elpocsékolt addig, drága palántákat. Ugyanis a könyvek mellett a kertészkedés a szenvedélye. De a gyümölcsfái még így se akarnak rendesen megeredni, pedig Kaposvárról és Pécsről rendelte őket, megbízható csemete-iskolából. Mindenesetre napjában háromszor slaugozza az udvart. És hogy egy diófát szeretne a veranda elé.

– Ha diófát ültet az ember, tovább él – nevetett. – Legalábbis azt mondják.

– Igen – bólintottam. – Mifelénk is mondják.

Az ágyásokban már csak a kései büdöskék virítottak, körülöttük gyom és kóró. A néhány rózsafa azonban pedánsan vissza volt metszve. A lenyesett ágakat egy nagy kenőcskavaró tégelybe gyűjtötte össze a patikus; akkora volt, mint egy vájdling. Esővíz poshadt az alján.

Kétszer is körbesétáltam az udvaron, lassan.

A patikus tapintatosan nem követett. Az udvar túlsó végéből néztem vissza rá, a keskenyen felnyúló falsíkra. Az átépítés során oda is ablak került, kénsárga eslingeni redőnnyel.

– És a gyógyszeres raktár? – érdeklődtem.

A patikus nagyothallott; megismételtem kiáltva:

– És az a pinceféle ott hátul…?

– Az óvóhelyre tetszik gondolni?

– Nem, a régi gyógyszeres raktárra.

– Hogyne, emlékszem. Azt hiszem, egyre gondolunk.

– Ahol azok a nagy zöld üvegek álltak valamikor… – emeltem tovább a hangomat.

– A légópincében?

– Nem! – kiáltottam.

A patikus türelmesen mosolygott, én meg éreztem, hogy egyre groteszkebb ez a hangos magyarázkodás. Pedig még csodálkozni se volt okom, hogy félreért, hiszen annak idején minden kis lyukat szükség-óvóhelynek építettek át. De ez logika. Bennem azonban egy csöpp logika se volt akkor. S valószínűleg Bálintban se, mikor lecipelt magával a Szigony utcai óvóhelyre tíz éve.

A patikus épp válaszolni akart, mikor éles csengetés hallatszott fel. Erre meghajolt, és bocsánatot kért, hogy magamra kell hagyjon. De én azért egyáltalán ne zavartassam magamat, mondta; és ha csakugyan meg akarom nézni a padlást, parancsoljak, fáradjak föl – és megmutatta a feljárót.

Egy pillanatig elveszetten álltam az udvar közepén, aztán elindultam a régi lépcsőkön. Azokhoz nem nyúltak hozzá. Szándékosan nem gyújtottam villanyt, azt akartam, hogy ugyanaz a félhomály vegyen körül, mint ami őket valamikor. Karlsteinban is megkapott, hogy úgy járkálhattunk le-föl a huzatos csigalépcsőkön, mint a régiek, villany nélkül; pedig ott elég nagy az idegenforgalom. De hát a királyoknak kijár a konzerválás, akár gyilkoltattak, akár vezekeltek a gyilkosságokért – ez jutott eszembe, míg mentem fölfelé.

S már az első forduló után megbántam, hogy nem gyújtottam villanyt. Talán úgy természetesebbnek vettem volna azt a fintort, ami fönt várt. A régi deszkaajtó helyett feketére mázolt vasajtó fogadott, s mikor nagy nehezen kinyitottam, csak pár lépést tudtam beljebb lépni. Az egész padlás-előtér tele volt mosatlan üvegcsékkel meg össze-vissza tört gyógyszeres edénnyel, javarészt kék porcelánból, de olyan iszonyú mennyiségben, hogy bokán felül borították a padlót. A háború alatt elpusztult fölszerelés maradványai lehettek, amit sajnált szemétre dobni az új gyógyszerész; mint a régi vezércikkeket.

Visszafordultam.

S akkor már nem is fájt az egész, annyira kerek volt így minden. Elköszöntem a patikustól, és búcsúzóul vettem meg a két Demalgont.

Ezután már csak egy utam maradt Tardoson, a régi Hadik utca. De ott se jártam sokkal jobban. Mikor kérdezősködni kezdtem Öreg Pepita után, kiderült, hogy régen meghalt már, még a háború alatt, 42-ben vagy 43-ban, nem tudtam pontosan kideríteni a dátumot. Így aztán az is lehet, hogy a táviratot se kapta meg, amit annak idején Bálint föladatott velem. Nekem meg kalauz nélkül kellett beállítanom a Régi Kis Szarvasba.

Az utolsó években nem nagyon erőszakoltam már, hogy együtt leutazzunk Tardosra, tudomásul vettem, hogy Bálint nem akarja. De fönt a Vlegyászán éppen ő volt az, aki váratlanul előállt vele. Azt szerette volna, ha ott kötünk házasságot tíz év után, a szülővárosában. „Majd a hajnali félötössel indulunk – mondta –, és a Kis Szarvasban szállunk meg. Úgy hallottam, szobákat is adnak ki újabban. Biztos a mi öreg lakásunkat alakították át szállodának.”

De tévedett. A vendéglő utcai frontját meghagyták ugyan a régi formájában, a hangulatos támasztóoszlopokat, a deszkatáblás ablakokat, de belül egyetlen közfalat se. Mindent modernizáltak. A ivót megnagyobbították, és éttermet csináltak belőle; a konyhából és a hálószobából söntést; s hátul a mellékhelyiségekből és Bálint kamraszobájából valami eszpresszófélét, amit a helybeliek inkább cukrászdának használtak. Találomra ültem le az egyik eszpresszósarokba, ahol – úgy gondoltam – az egykori kamraszoba lehetett.

De mást aztán már nem is akartam látni. Az esti vonattal visszautaztam Pestre.

 

Van a karlsteini várban egy kút, ezt utoljára szokták megmutatni a turistacsoportoknak. Mire idáig ér az ember, már csakugyan úgy érzi magát, mintha kilépett volna az időből. Végigjárja előbb a lovagtermeket, a tróntermet, a király toalettfülkéjét (egyedül itt engedett föl a nagy múltnak kijáró áhítat, s egyszerre négy-öt nyelven röpködtek a félhangos megjegyzések); aztán a nagy- és kiskápolnát a vezeklőfülkével, ahová egy ökölnyi lyukon adták be az ételt a jámbor királynak. Bálint sokáig állt itt, be-benézett a lyukon, aztán megint visszatért hozzá. Kis időre el is vesztettük itt egymást. Én tovább mentem a csoporttal, és csak a következő teremben vettem észre, hogy nincs köztünk. Feltűnés nélkül visszafordultam, és a fülkénél találtam rá – gyufával próbált bevilágítani a nyíláson. Elpirult, mikor meglátott. „Akkor ilyen volt az edzőtábor” – mondta, és igyekezett nevetni.

A kútnál álmos unalommal darálta a szöveget a vezető: ekkor és ekkor épült… közben beomlott egyszer… – majd hirtelen megelevenedett, mint a színész, aki a nagy jelenetre összeszedi magát: „Most pedig önök is meggyőződhetnek a kút kivételes mélységéről – mondta –, ezt a követ most bedobom, tessék számolni, és önök saját maguk ellenőrizhetik a mélységet, hallani fogják a csobbanás visszhangját, tehát tessék számolni és figyelni, most dobom!”

Észrevettem, hogy Bálint odahúzza kezét a szivarzsebéhez, és belenyúl a két ujjával. A stopperóráját tartotta ott. Másodpercnyi pontossággal indított. Legtöbben mormolva számoltak, s egyszerre ritmikus duruzsolás töltötte be a lőrésablakos kútházat. A vezető várt kicsit, majd fölemelte a kezét, mint a célbírók. Erre mindenki magában számolt tovább. Bálint felém fordult. Egyszerre rezzent meg az arcunk, mikor a faluból valahonnét erőszakos indulózene harsant fel. Néhány másodperc múlva az egész csoport hangosan mondta ki az utolsó számot. Én nem számoltam, helyette Bálint kezét néztem – de a halk csobbanást, azt hiszem, én is hallottam. Utána rögtön megindult a beszélgetés, és mindenki le akart nézni a mélybe.

– Te hallottad? – kérdezte Bálint.

– Igen… azt hiszem. Te nem?

– Én nem. Semmit.

– Biztos megzavart az induló.

– Csak éppen engem? – s kis kényszeredett mosollyal felhúzta a stopperórát, és rákattintotta a nullára. Így rakta vissza a szivarzsebébe. De láttam, hogy nagyon hatott rá ez a semmiség.

– Különben én se hallottam valami jól… – mondtam. – Hanem tudod, mit…? Dobjunk be mi egy követ, külön. Majd én bedobom.

Visszahúzott.

– Hagyd… Azért annyira nem fontos – és belém karolt. Elindultunk kifelé. De utána egész a várkapuig nem szólt.

Kint megköszöntük a vezetőnek a kalauzolást. Búcsúzóul megkérdeztem még, hogy nem ismeri-e véletlenül azt a bizonyos sétányt – s megpróbáltam leírni neki, ahogy a prospektusból emlékeztem rá. Készségesen töprengett rajta, de nem tudott rájönni. „Sok sétány van erre, asszonyom – mondta –, és mindegyik egyformán szép.” Bálint nem értette.

Milyen sétányt keresel? – kérdezte. – Hiszen soha nem jártunk itt.

Sikerült tréfásra fogni a hangomat.

– Amíg egyesek a Vencel teret tanulmányozták, addig én a prospektusból művelődtem.

A vezető most kapcsolt.

– A Csedok prospektusra tetszik gondolni? Abban látta?

– Igen.

– Akkor tudom már – bólintott elégedetten. – Hogyne. Nagyon szép sétány. Valamikor magántulajdon volt az az erdőrész, és le volt zárva. De most már államosították, most már mindannyiunké – mosolygott hivatalosan.

S elmagyarázta az utat odáig.

– Különben elég kevesen látogatják, mert kiesik egy kicsit. De ha jól kilépnek… Önök még fiatalok. És igazán nagyon megéri. Extraordinaire! – tette hozzá kis cinkos hangsúllyal, magánemberként.

Aztán fölírta az egyik pesti rokona címét, hogy hívjuk föl telefonon, s mondjuk meg neki, hogy láttuk őt, és hogy semmit sem változott harminc év óta, mióta elkerültek Kassáról, a Harang utcából. Ezt kedélyességből fűzte hozzá – aztán újra elbúcsúztunk egymástól.

Ilyen apróságokból tevődött össze ez a délután – kezdve Alexi látogatásán a szobámban, meg ahogy egyáltalán kikerültünk Karlsteinba. Autóstoppal. Éppen a szállodánk mellől indult egy teherautó, Praha Karlstein táblával az oldalán, valamelyik söripari vállalaté lehetett. Nagy halom sörösláda között ültük végig az utat – s ez Bálintot már akkor szórakozottá tette. Valamikor náluk is ilyen ládákkal volt tele a vendéglő hátsó udvara, egy külön kis birodalom – ami meg is felelt addig, míg el nem jött az „ötösfogat” ideje.

Egyszóval már az indulás ilyen volt. És így is folytatódott.

A vezető arca, furcsa kiejtése sokáig nem ment ki a fejemből. Pedig éreztem, hogy nincs mit kezdenem vele, a paposan sötét, lötyögős ruhájával, ami egyébként eléggé feltűnő volt a turisták amerikaias öltözete s főképp néhány nyugatnémet kopaszra nyírt feje és rőtes csontszakálla mellett. Olyan volt közöttük, mint egy megbízható sekrestyés. És harminc év óta nem változott semmit.

S vajon mi, tíz év alatt?

A következő év májusában lett volna az évfordulónk Bálinttal – a tizedik kör. Vagy éppen a célegyenes? Most már az is csonkán marad. Kint a Szabadság-hegyen ismerkedtünk meg tíz éve, egy hétfői napon. Azért hétfőn, mert lehetőleg egyikünk sem akart kirándulókkal találkozni. Az ugrósánctól nem messze feküdtem egy tisztáson, közel ahhoz a sétányhoz, amelyik a Disznófő vendéglőhöz vezet le. Napoztam, és rumos teát ittam. Először nem nagyon figyeltem föl arra a tréningruhás fiatalemberre, aki elhúzott a fák között. Ha odanézek, már alkalmat is adok, gondoltam. Jó negyedóra múlva a férfi visszafelé futott, és meglátta kezemben a termoszt. Egy pillanatra megállt, majdnem úgy, mint egy szarvas: egyik lábát felhúzva tartotta kicsit, s a nyakát furcsán felnyújtotta. Aztán odasétált hozzám, udvariasan kért egy kortyot. „Csak ide a tenyerembe – mondta. – Nem inni, csak öblögetni.” Aztán megköszönte, s tovább futott. Mikor egy újabb negyedóra múlva még mindig ott talált a tisztáson, újra odajött, és akkor már leült szó nélkül.

Tíz év?

Tegnap volt, gondoltam, vagy legföljebb tegnapelőtt.

S elérzékenyedve, hogy ilyen öreg és mégis ilyen tegnapi barátok vagyunk, egyre kevésbé tudtam eldönteni, hogy milyen formában hozzam szóba Rékát és a Vencel téri randevújukat.

De hát mért nem ölel át és mondja: „Képzeld, Réka is ideutazott a versenyre!”

Mert biztosra vettem, hogy találkoztak, ha csupán véletlenül is. És váratlan volt, hogy nem mondja meg nyíltan.

Egy darabig a vár körüli szerpentinen mentünk szótlanul, aztán letértünk egy sorompós elágazásnál, ahonnét a falu is látszott. S akkor újra fölhallatszott az induló – mintha folyton készenlétben állna valahol ez az erőszakos muzsika. Egy pillanatig olyan erősen hallottuk, mint mikor utcán menetel a rezesbanda, és egy kanyarodónál hirtelen felénk fordul a bombardonok szája.

Talán ez adta az ötletet? Szegényes ravaszsággal csak a neveket cseréltem el.

– Mit gondolsz, lehet, hogy Pécsi Pici Pesten volt az elmúlt napokban?

– Pici? – nézett rám hökkenten. – Nem tudom.

– Mintha láttam volna a Belvárosban. Az Astoriában szokott megszállni, nem?

– Ott, igen – mormogta Bálint. – Hiszen jól tudod. De különben fogalmam sincs. Engem nem keresett.

– Én is csak messziről láttam. Valami kockás kabátféle volt rajta meg fekete halásznadrág. Most ez az egyenruha kint, úgy látszik.

Tulajdonképpen nem hazudtam. Csakugyan úgy rémlett egyszer a Kossuth Lajos utcában, hogy ő megy a túlsó oldalon. S mikor a szálloda felé kanyarodtam, két holland turista-autóbusz mellett egy sportjelvényes osztrák autokárt is ott láttam parkolni.

Bálint szórakozottan körülnézett.

– És most? Hogyan is mondta a sekrestyésünk?

– Csak itt tovább a sorompós úton – feleltem.

– És a zöldvendéglő?

– Az még odább lesz. Ahol rátérünk a másik szerpentinre.

Bálint elmosolyodott.

– Csudára megnézted magadnak azt a prospektust – mondta. – Ennek a sétánynak a kedvéért még tájékozódni is megtanultál. Emlékszel, a Bakonyban? – kérdezte. – Ott mindig eltévedtél.

– De most nem, ezt a sétányt látni akarom. Hiszen úgyse jövünk ide többet.

Megálltunk. Ahogy átölelt hátulról, néztem a kezét. Ugyanolyan mélykékek voltak rajta az erek, mint délelőtt az öltözőben, mikor rosszul lett. Erről már el is feledkeztünk szinte. És ő különösen megtett mindent, hogy ne is beszélhessünk róla. Amikor emlékeztettem rá – még útközben, a teherautón – azt válaszolta: „És ha csakugyan Alexinak van igaza? Miért ne lehetne hisztéria? Végül is egyikünk se szent.”

„De nem is motor, amibe csak az üzemanyagot kell önteni – válaszoltam akkor. – Túlfeszíted magad újabban, vigyáznod kellene. Mért mindig csak az az örökös hajsza…?”

De gyorsan elhallgattam. Utálatosnak éreztem, hogy ilyen szolgaian visszhangozzam Alexi szavait.

Közben elrobogtunk néhány kültelki, majd egy nyaralótelepi sportpálya mellett. Bálint csak a szemével intett feléjük, s megnézte az óráját. „Bangó két és fél óra múlva áll rajthoz” – mondta. Fél négy volt. Ő tegnap ilyenkor küldte második helyre Bruckot. Alexi szerint görcsösen. Ennél a versenyszámnál történt, hogy Bartosi odajött hozzám, és kért tőlem egy zsebkendőt, mert a sajátját bent felejtette az öltözőben; és nem akarta otthagyni a pályát, míg Bálint nem végzett. Mikor finisbe kezdtek a némettel, Bartosi a karomat szorongatta izgalmában. Így szorongattam én is a sajátomat, mikor ő futott egy félórával később. De sajnos, elég gyöngén futott. Meg is kérdeztem ott az autón Bálintot, hogy szerinte mi volt a kis Bartosival. „Nem is láttam még ilyen rosszul szerepelni a stafétában” – mondtam.

Bálint válasz helyett visszakérdezett.

„Lehet, hogy ő se bírja jól az itteni levegőt?”

„Igenis, lehet” – feleltem durcásan s nagyon nőiesen.

Majd kis idő múlva:

„Ugye, veled beszélte meg a tréningjét – vagy nem?”

„Velem is” – mormogta kedvetlenül.

„És Bangóval?”

„Azt hiszem – dörmögte. – Meg hát hivatalos edző is van. És Pythia barátunk is van. Sok minden van. Csak győzzön válogatni.”

„Csak el ne rontsák, mielőtt kifutná magát – mondtam. – Szeretem ezt a fiút. Nem vagy féltékeny rá?”

Bálint nem hallotta jól a motorzúgástól, meg kellett ismételnem. S akkor már nekem is furcsa volt hallanom a saját hangomat, ahogy ezt mondtam, még ha tréfából is. Bálint válasza meg valahogy kevés volt. Talán mert annyira egyféleképpen értette?

Azt mondta, hogy nem.

„Pedig volna okom rá – folytatta kis szünet után. – Sokkal jobb időket fog futni, mint én, csak akkorra már én kiöregszem. Akkor viszont már bolondság lenne.”

A kerekek sivítása elálmosított. Elengedtem magam. Abba a félig éber álomba estem, amikor még minden valóságos, csak sokkal indokoltabb mégis, mint a valóság. Bartosi az én zsebkendőmmel csutakolta Bálintot a verseny után, én meg Picivel néztem őket. Közben kinyitottam a szemem, de az elsuhanó táj se tudta lerontani ennek a képnek a hitelét. Később mégis felriadtam hirtelen, s azt hittem, hogy egyedül vagyok a teherautón.

Ott a sorompós úton aztán újra felvillant ez a kép Bartosival. És megint csak Picit hoztam elő, nem Rékát.

– Te milyennek találtad legutoljára? – kérdeztem. Nagyon megváltozott Tardos óta?

Bálint megvonta a vállát.

– Hát persze. Soványabb lett sokkal. Ami egyébként nem áll rosszul neki – mondta.

Majd azt kezdte magyarázni, hogy a háború mennyire nem hagyott semmit a régiben. Bécsben is csupa karcsú, fiús nőt látott, mintha a régi osztrák típus kihalt volna. Vagy talán kijárási tilalmat rendeltek el rájuk?

– De hát hogy jutott eszedbe ez?

– Rékáról – nyögtem ki végül kényszeredetten. – Alexi azt mondta, látta a Vencel téren ebéd után.

Bálint összekulcsolta hátul a kezét, úgy lépkedett mellettem.

– És engem nem látott? – kérdezte.

Hallgattam.

– Nézd, Bálint… Te tudod a legjobban, hogy én soha tőled semmit… és most se… és ezután se…

Aztán újra belekezdtem.

Egy óra alatt tettük meg az utat a zöldvendéglőig; ami különben húsz perc járásra volt. Nemcsak Bálint, én se gondoltam azt, hogy egyszerűen a féltékenység beszélt belőlem, mikor számon kértem tőle azt a délutáni másfél órát. S különben is – mért éppen akkor lett volna időszerű a féltékenykedésem? Pedig mégis akkor volt az – csak más miatt.

Ahogy most látom, Alexi látogatása tulajdonképpen megtévesztett. Valójában Bálint rosszullétével kezdődött bennem az a nyugtalanság, hogy elveszíthetem. Nem úgy, hogy meghal. Arra különben is rossz szó lenne a nyugtalanság. Sem úgy, hogy egy másik nő végleg magához csábítja. Van ennél számonkérhetetlenebb formája is az elszakadásnak; – mikor még együtt fekszünk le, együtt reggelizünk, s talán még jobban is igyekszünk szeretni egymást, mint azelőtt. De mégsem ezen múlik. Egyszer csak jön egy nap, mikor egy táj kezd fölrajzolódni – nem találok jobb szót vagy képet, de Bálint esetében ez nem is hasonlat csupán –, egy táj, ahová tudom, hogy csak a másik léphet be, hiába látom én is. És hiába is ülnék le a botszékemre. Ott a prágai öltözőben Bálint nem érezte, hogy én dörzsölöm a testét. S még Pesten is előhozta párszor azt a pályát, ahol egyedül futott. Amire én mindig azt feleltem makacsul: „Melbourne-i olimpiai stadion. Ha kimész a válogatottal, majd meglátod, hogy ráismersz” – de csak azt értem el vele, hogy többet nem beszélt róla.

A Vlegyászán összesen tizenegy napot töltöttünk. A negyedik napon fedezte föl magának az Égettkő völgyét. Luka bácsiék azonnal tudták, hogy a sok völgy közül melyikről van szó, de Bálint végig nem akarta, hogy én is kimenjek vele. „Mielőtt visszautazunk Pestre, majd megmutatom” – mondta. Az Astoriába viszont többször is elvitt magával, mikor Pici ott volt. És évekig erőltette, hogy Rékával jóba legyek. Mert végül is ő volt nyugtalanabb.

De most…

Most mégis hozzá kellett kötnöm a beszélgetésünket valami konkréthoz, hogy kapaszkodóm is legyen. És ott, Prágában, Karlsteinban egyedül Réka látszott konkrétnak… De azért Bálint se rajta kezdte, hanem Picin. Neki is szüksége volt a kerülőre, mint nekem. – Én meg akaratlanul is jó végszót adtam hozzá azzal a kínomban előrángatott kérdéssel, hogy – „megváltozott Tardos óta?”

Erre aztán többször is visszatért, míg mentünk a zöldvendéglő felé. Akkor emlékeztetett rá – meg magát is –, hogy azt a bizonyos egyezséget még a padlásra való felköltözésük előtt kötötték Picivel. És hogy akkor voltak tizenöt évesek, 38-ban. És két év múlva kellett sorra kerülni közülük az elsőnek. Annak pedig éppen tizenharmadik éve. És ha még azt is hozzáveszi, hogy Pici másfél évvel volt idősebb náluk.

Bálint azt állította, hogy abban a várakozási két évben – vagyis 38-tól 40-ig – sokkal többet változott Pici, mint az azóta elmúlt tizenhárom év alatt. Viszont az „ötösfogat” élete ugyanabban a két évben alig. Legalábbis látszólag. Egy különösen éles emléke azonban van, mondta; ami elárulta, hogy azért egyikük se volt már a régi akkoriban. Még ugyan minden a régi szabályok szerint folyt, a meccsek, a bringázások, de valami majdnem katonás udvariaskodás kezdte átszőni az együttléteiket. Ha valamelyikük elveszítette a kerékpárjáról a szelepet, a másik, aki megtalálta, így adta vissza: „A tiéd volt? Parancsolj.” – Azelőtt röhögtek volna az ilyen hangon. Most természetesnek találták. Aztán a TAC-tagságuk is erre az időre esett, s ez megint egy másfajta fegyelmet hozott az életükbe. Egyszóval minden bonyolódott. Egy nap például Geresdi Kálmán is szögletes orrú, vadonatúj cipőben jelent meg közöttük, csak az övé nem sárga volt, hanem halványvörös. Salakpálya színű. És Bangó elismerte, hogy legalább olyan szép, mint az övé. Mesnyák Poci viszont egy édesapjától örökölt cipőt kezdett hordani, valami egészen szokatlanul hegyes orrút, lyuggatott, rávarrt mintázattal. És egyáltalán nem nevették ki. Sőt megdicsérték, s még akkor sem tettek megjegyzést, mikor a fiú pár nap múlva eladta a cipőt az ószeren. De nem költötte el a pénzt, hanem megvendégelte az „ötösfogatot”.

Ez közvetlenül azután történt, hogy Pici utolsó stralsundi táborozásáról hazaérkezett. Vagyis 39 nyarán. Először úgy tervezték, hogy Bálinték vendéglőjébe mennek el, de ott nem kellett volna fizetniök, másrészt Bálint se nagyon erőltette. A szülei még nem látták addig Picit, s valahogy nem is akarta, hogy lássák. Végül a régi uszodavendéglőben kötöttek ki. Az az éles emlék is onnét való. Picin új kosztüm volt, egérszínű börberi anyagból, kintről hozta. Büszkén mondta, hogy nem igazi börberi, hanem műbörberi – még az is lehet, hogy emberi haj van beledolgozva, többek között. „Odakint minden fodrászatban gyűjteni kell a hajat” – újságolta meggyőzően, és körbeadta a kosztümkabátját, hogy tapogassák meg. Egyáltalán, volt valami a lényében, amire nem lehetett az eddigi viselkedésmódjukkal válaszolni.

A vadszőlőlugas alatt ültek, közel a repedezett, beton tánckoronghoz. Innét át lehetett látni az uszodába és a vásártérre is. A kátrányos tribünfal is odalátszott. Mesnyák Poci mindjárt elsőre pilsenit rendelt, nem is titkolva, hogy miért. Nem akarta, hogy szegényes legyen a számla. Pici meg a tréningjeik után érdeklődött, a TAC-élet után, és hogy milyen az edzőjük, belevaló tag-e, mert ha nem, többet ronthat rajtuk, mint amennyit segít.

Akkoriban már elég köztudomású volt, hogy Bálint többnyire nem azt a formáját futja, mint amire képes volna. Erre vonatkozólag visszahallotta egyszer Bangó megjegyzését, amit állítólag a TAC-ban tett. Hogy ő – mármint Bálint – egy adott pillanatban robbantani akar, és ennek a sikerét készíti elő a színlelt gyengébb eredményekkel. Már az új stílushoz tartozott, hogy ezt nem tette szóvá. És Öreg Pepitával való kapcsolatáról se beszélt. Picinek viszont valamennyien úgy nyilatkoztak egymásról, mintha tökéletesen egyetértenének a másik módszerével – s ezt a fegyelmet még az ötödik, hatodik üveg pilseni se lazította meg.

Pici közben új stralsundi képeket szedett elő a táskájából, s most azokat adogatták körbe. Reggeli zászlófelvonás. Egy részlet a hálóteremből: vagy harminc lány ugyanolyan szabású pizsamában. Aztán a tenger, csak a tenger többször is egymás után. Több kép fiúkkal a plázson, a dünék közt heverve; majd valamilyen labdajáték közben, vegyes összeállítású csapatokkal.

Nézték és lelkesedtek. Bálintnak, ahogy elbámészkodott, feltűnt egy ismerős, nehézkes járású alak a vásártéren: elmosódó kockás ing az éles zöldben. Öreg Pepita volt. Kicsit később az uszodát övező gyeptöltésen ballagott végig, és a zuhanyozóval szemközt rákönyökölt az alacsony drótkerítésre. Talán öt percig is ott könyökölt, és nézte a homokon futkosó fiatalokat. Bálint gondolt rá, hogy az öreg esetleg éppen őt keresi, mert amióta Pici Stralsundból hazaérkezett, még nem találkoztak. S meg is tehette volna, hogy kimegy a vécére, és utána átugrik hozzá egy percre – de ülve maradt. Mesnyák Poci ezúttal stampedli rumokat rendelt, hogy öntsék bele a sörbe. Pici meg kezdte összeszedni a fényképeket. Közben azonban kiesett egy kép a tasakból, az előbb benne ragadhatott, s így nem járt körbe. Bálint nem nyúlt utána, csak odamutatott: „És az?” – Pici azt válaszolta, hogy nem érdekes, valamelyik másiknak a másolata. De Bálint jól látta, hogy ennek a képnek a hátulján írás van. Bangó meg is jegyezte kis kemény nevetéssel: „Hát, ha láttuk mindet, akkor igyunk!” – És töltött. Bálint szerint ez az apróság is másképp zajlott volna le egy évvel ezelőtt. Hazafelé biztos kiszorongatták volna Pici kezéből a tasakot, és az foggal-körömmel küzdött volna négyük ellen, már csak élvezetből is.

Amíg koccintottak meg ittak, Öreg Pepita eltűnt a gyeptöltésről, majd egy jó negyedóra múlva az uszodavendéglő melletti fasorban tűnt fel. Úgy csinált az öreg, mintha nem venné észre őket, de azért mind a négyen odaköszöntek neki. Pici megjegyezte: „Hát ezt még nem küldték nyugdíjba?” – Először Mesnyák Poci mormogott rá valamit, hogy minek, hiszen már nem sok vizet zavar. „És különben se hagyják kontárkodni” – tette hozzá Geresdi Kálmán. „És úgyis csak gondnok, annak meg elmegy” – folytatta Bangó. De Bálint érezte, hogy tudnának egyebet is mondani róla s éppen vele kapcsolatban, de nem mondanak, mert ez is hozzátartozott az új udvariassági szabályzathoz. Ő pedig csak nyelt egy nagyot, s kiverte a veríték. Nem a sörtől; az önutálattól, hogy hallgatott. Hogy Pici tudott-e az ő kapcsolatáról Öreg Pepitával, arra már nem emlékezett; de föl kellett tűnjön neki, hogy egyedül ő nem szól semmit. Annyit mindenesetre megjegyzett, hogy odakint rég kiszuperálták az ilyen poros trottlikat. „Csak a fiatalokkal lehet igazán jót csinálni” – mondta; és hogy egy gondnok is ronthatja a levegőt.

Mindez aránylag mellékesen hangzott el, mert közben egyébről is szó volt. Este moziba készültek, utána meg kártyázni akartak Geresdiéknél, annál is inkább, mert Geresdi szülei nem voltak otthon, és akár egész éjszakára igénybe vehették a lakást.

Elfele készülődtek már, mikor fizetés után valahogy lesodródott a földre Pici börberi kabátja. Bangó, Geresdi Kálmán és Mesnyák Poci majdnem egyszerre buktak le az asztal alá. Nekik indokolt is volt, mert ők elérhették, Bálint viszont szemben ült Picivel, szóval messze. Ő csak hátranyomta a székét, és lepislantott az asztal alá. Aztán fölnézett. Pici éppen a szék karfája mögött kulcsolta össze a karját, de annyira, hogy a blúzán, a gomblyukaknál feszesre húzódott az anyag. És szemből, teljes arccal, hangtalanul ránevetett Bálintra. Bálint nem tudta, hogyan történt, de abban a pillanatban egyszerre világos lett előtte, hogy Pici nem szűz többé. És hogy a mostani utolsó táborozása óta nem az. Este, kártyázás közben, meg is kérdezte ezt tőle – nem négyszemközt, hanem nyíltan a többiek előtt. És még arra is célzott, hogy az egyezség nem így szólt. De még ebből se lett jelenet. Egyedül Pici kezdett el nevetni, s egy kicsit túl sokáig nevetett egyedül. Bangó türelmesen várt egy darabig, aztán osztani kezdett. Mikor Pici fölvette a lapokat, már egészen csöndesek voltak. Bálint négy királyt mondott és pagát ultimót. Pici sokáig gondolkozott, majd lassan sorba nézte őket. „Amelyikőtök első lesz – mondta –, úgy, ahogy megegyeztünk, az majd megtudja, hogy szűz vagyok-e.” – S ugyanolyan közömbös hangon megkontrázta a pagát ultimót. De valahogy azért benne volt a levegőben, hogy ezek után már nem lehet Bálint az első. Másodszor is diszkvalifikálta magát a viselkedésével, mint annál a szerencsétlen meccsnél, amikor megsebesült.

S akkor olyasmi történt, amire senki se számított. Maga Bálint se. Sorozatos rossz szereplései után váratlanul megnyerte a szeptemberi háziversenyt, s csak alig néhány tizeddel maradt el a kerületi ifjúsági rekordtól. Ez pedig újra biztosította a renoméját. Úgyhogy, mikor 39 szilveszterére összegyűltek a TAC-klubhelyiségben, és éjfél után Pici maga kérte fel Bálintot táncolni, s hívta ki sétálni a behavazott pályára – szó nélkül tudomásul vették, hogy ez mit jelent. S elfogadták, mint a saját, közös döntésüket. És hogy az első forduló ezzel lezárult, ami majd még jobban összekovácsolja az „ötösfogatot”.

Bálint azonban, mikor sor kerülhetett volna rá, kitért és lemondott Bangó javára.

Ez pár nappal Vízkereszt előtt történt.

 

Még a karácsonyi vakáció alatt Bajára készült kirándulni a társaság, ahol jéghoki-meccsel egybekötött téli vásárt rendeztek. Indult filléres vonat is, de arra már nem kaptak jegyet. Mesnyák Poci segített rajtuk az utolsó pillanatban. Beprotezsálta őket az egyik sofőr barátjához, aki az Alföldre fuvarozott gépalkatrészeket, és mindenképp érintette Baját, visszajövet is. Úgy egyeztek meg, hogy reggel kilenc órakor veszi fel őket a borjádi úton, a vámnál.

Bálint azt mondta nekem, hogy nem szándékosan késett el erről a találkozóról. Hogy igenis menni akart, és kétségbe volt esve, mikor fél tízkor már senkit se talált a megbeszélt helyen; és majdnem tizenegy óráig fagyoskodott kint az országúton.

Pedig már hat órakor fölkelt aznap. A hó is akkor kezdett esni. Fehér és kék volt a város, és olyan csöndes, mint a karácsonyra kapott játékdobozok belseje, mikor fölbontotta őket a fa alatt gyermekkorában. Reggelire forralt bort kért, és már előre élvezte, ahogy behavazódnak majd Bajáig. S meg se nézte az ivóban az órát, annyira mámoros lett a gondolattól. Az anyja szólt neki, hogy induljon.

Harminc perc kellett a vámig, ha jól kilép. Hogy rövidítsen, letért a Fürdőház utcába. Volt ott egy kisebb szálloda, ahol többnyire kereskedők szálltak meg, de pár pengő borravalóért néhány órára, délutánra is lehetett szobát kapni a szobaasszonytól. A szilveszteri táncmulatság óta Bálint ezt a lehetőséget is észben tartotta. Nem akart tavaszig várakozni, míg a padlás újra otthonuk lesz.

És itt most megint nagyon fontos a helyszín, mint a régi uszodánál. Ez az utca majdnem egyenes. Csupán a közepe táján hajlik meg enyhe ívben, mint a stadionok külső köre. Ha az utca végénél áll az ember, úgy tűnik, mintha a házak is bedőlnének kicsit a kanyarba. Ez nem Bálint elfogult hasonlata – láttam én is, csakugyan ilyen. Egy helyen van csak éles beugró az utcában, a jobb oldalon, nem hosszabb tizenöt méternél. És a járda is hepehupásabb itt. És ott van a szálloda a beugróban, nem is látni addig, amíg az ember oda nem ér. De különben is havazott. Bálint azt mondta, hogy vak volt szinte a hótól, és azt játszotta, hogy nyitott szemébe essenek bele a hópelyhek. Mintha sírt volna, úgy folyt a szeméből a hólé. Így pillantotta meg a túlsó oldalon azt a botozó férfit, akit azonnal ismerősnek talált; és azt a fiatal nőt, akiről rögtön lerítt, hogy nem tardosi. Kék-fekete, kockás télikabát volt rajta és mélyzöld svájci sapka. Mintha a fehér háttér kedvéért komponálta volna így a színeket. Mikor Bálint észrevette őket, éppen a beugrónál tűntek fel egymásba karolva. Mindkét lehetőség egyformán valószínűnek látszott: az is, hogy most hagyták ott a szállodai ágyat – és az is, hogy véletlenül éppen arra sétáltak. Bálint hiába tudta meg a következő percben az igazságot, ennek az első benyomásnak az izgalma maradt erősebb.

Otthon úgy tudták, hogy csak este érkezik meg a bátyja Pestről néhány nap szabadságra. Mindenesetre mindketten úgy tettek most, mintha a legtermészetesebb volna, hogy ilyenformán találkoznak. A bátyja odaintett feléje, ő meg átvágott a havas úttesten. István akkoriban lehetett harmincéves, a lány huszonkettő. Ami nyilvánvaló volt, hogy előző este érkeztek meg, és a szállodában aludtak, arra még célzás se történt. Bálint megértette, hogy ezt a napot még családmentesnek szánta a bátyja. István bemutatta őket egymásnak.

„Az öcsém – mondta. – Ő a tardosi bajnok.”

„Réka vagyok” – nyújtotta kezét a lány.

Így közelről még különösebb volt a kék-fekete kabát. A hó nem állt meg rajta, mint az övén, hanem rögtön leolvadt róla. Ez pillanatokig lekötötte a figyelmét.

„Csak nem tréningre megy most is?” – kérdezte a lány.

„Nem. A bajai téli vásárra” – felelte.

Réka fölkacagott.

„Pesten nem is tudtunk róla, hogy lesz ilyen… Különben egyáltalán nem hasonlíttok egymásra. Csakugyan az öcséd?”

„Azt hiszem” – válaszolta a bátyja.

Réka újra nevetett, de kicsit hangosabban, mint ahogy Tardoson nevetni szoktak az utcán. Csak később lett olyan halk és szapora beszédű, amilyennek én megismertem; mikor már végleg magára talált a művészetben.

„Igazad van, az egész város olyan valószínűtlen most… – folytatta. – Nem?”

„Mindenesetre tizenkétezer lakosa van” – mondta István józanul, és a botjára ült.

„Az lehetetlen – válaszolta Réka. – Ugye, maga se hiszi el?”

Bálintnak majdnem tegnapi emléke volt arról, hogy a hó mire képes, ha a körülmények is olyanok. Mikor Picivel kimentek szilveszterkor a havas pályára, ott se lehetett pontosan felmérni semmit. Pedig akkoriban már volt szemmértéke hozzá, hogy kapásból meg tudja mondani, mennyi a száz méter vagy a kétszáz yard. És a pályát is jól ismerte. Mégis kevés volt. A futballkapunak támaszkodtak Picivel, pontosabban ő támaszkodott a kapufának és Pici meg szemből őhozzá, kigombolt kabáttal. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy hideg van. Száraz hideg volt, mint a havasokban. S Pici feje mellett messzire ellátott, a pályán túl is. Olyan volt, mesélte, mintha a pályát meg a várost egy szintre mángorolták volna. És teljesen csődöt mondott a szemmértéke. Pici meg az arcát harapdálta közben, kicsit mindketten részegek voltak. „Nemhogy tizenkétezer lakos, de még tizenkettő se” – gondolta. „Egyetlen kapufa, a havas korong közepén.”

„Úszik?” – kérdezte Réka.

„Nem, futok” – válaszolta.

„Különben ma este érkeztem meg, egyedül” – mondta a bátyja, és megveregette a vállát.

Mikor elbúcsúztak egymástól, Réka azt mondta, örül, hogy megismerhette a legifjabb Őzét. S egymásba karolva továbbmentek a hóesésben.

Innét összemosódik a történet délutánig; Bálint csak egyes mozzanatokra emlékezett. Például arra, hogy visszafordult a szállodánál, és egy darabig követte a bátyjáékat, mert logikusnak látszott, hogy arrafelé még hamarább odaér a vámhoz. Kint a borjádi úton aztán erőltetett futásba kezdett. És szabályosan gimnasztikázott negyedóránként a vámházbódé mögött. Mikor elindult vissza a városba, még nem tudta, mihez kezd, de azt elhatározta, hogy nem megy haza. Otthon azt kell hinniök, hogy Baján volt, és a bátyjának is azt kell hinnie. Az állomáson megpróbált valami vonatot kinézni magának, de csak olyat talált, amelyik öt óra felé érkezett Bajára. Arra is emlékezett, hogy felvágottat vásárolt, és a parkban ette meg, az egyik padon. Már sötétedett a hóeséstől, mikor fél négy felé kikötött Geresdiéknél. Ott nem volt újság, ha bármikor jelentek is meg, „házi indiánoknak” tekintették őket. És magyarázkodni se nagyon kellett – elkésett, pechje volt. Kapott egy meleg kávét, és magára hagyták. Egy ideig a verandán nézegette a Pesti Hírlap mellékleteket, melyekből már mind ki voltak vágva a sportolók fotói. De nem gyújtott villanyt. Aztán kiment, és az udvaron csellengett. Unalmában a padlásra is fölnézett, hogy majd megkeres egy nyáron lepattant gombot, a Piciét. Négyes meccset vívtak, mikor leszakadt a napozókabátjáról és elgurult. Egymás után gyújtogatta a gyufaszálakat, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy Pici bátyja kétnapos víkendre ment, és a manzardszobája üres. Bejáratosak voltak ide, és most különösen izgatni kezdte, hogy fölmenjen. Majd ott se gyújt villanyt – gondolta –, és észre se veszik, hogy fönt van.

Kicsi szoba volt, ablaka a szomszéd kertre nézett. Pici bátyja nem állandóan lakott itt, csak ha éjszakai ügyeletet tartottak; s ez a szoba berendezésén is meglátszott, innen-onnan kerültek ide a bútorok. És egy dobkályha persze. Bálint a díványon ücsörgött egy darabig, aztán begyújtott a kályhába. Akkor kezdett rettentő éhes lenni. Az utcán már égtek a villanyok, mikor Pici benyitott a szobába. Fél öt lehetett. Bejött vele a hószag is, az arca majd kicsattant. Halkan visszacsukta az ajtót, és nekitámaszkodott. A kályhafényben nézték egymást, Pici kitartóbban, az ő kék szeme jobban bírta.

„Vártál?”

„Nem” – mondta Bálint.

„Tudtam, hogy ide jössz fel” – folytatta Pici.

„Mivel jöttél haza?”

„Autóval, de egy másikkal. A többiek csak hétkor érkeznek.”

„Meglógtál?”

„Nem. Megmondtam, hogy hazajövök és megkereslek.”

„Ezt azért kár volt…”

„És hazudni?” – Bálint elvörösödött.

Pici ledobta a kabátját, s odaguggolt az izzó kályha mellé. Aztán a pulóverjét is levette, és mindkettőt leterítette a padlóra, azokra ült rá.

„Vártál?”

„Nem” – mondta Bálint a díványról.

„Miért nem jöttél ki reggel a vámhoz?”

„Megérkezett a bátyám Pestről.”

Pici kuncogott.

„Nem is tudtam, hogy ilyen családias lettél újabban.”

Aztán halkabban:

„Hiányoztál.”

Bálint azt mesélte erről a beszélgetésről, hogy végig valami indokot keresett, hogy jogosan sértett lehessen, és mégis közelebb húzódhasson Picihez. A lány végül odakérte a szatyrát, amit az ajtóra akasztott. Ugyanis újabb képeket kapott kintről, és szívesen megmutatja, mondta, ha Bálint kíváncsi rá. Ő meg bólintott, hogy kíváncsi. Nagyjában az új képek is olyanok voltak, mint a múltkoriak; és mindegyiken szemérmetlenül nyár volt. Közben ők is verejtékezni kezdtek a kályha mellett, de jólesett, nem húzódtak el. Pici a combját meg a vállát süttette főképp, azt mondta, azok fagytak át legjobban. „Tetszem neked így?” – kérdezte, miközben a két tenyerét odafogta hátul a hajához, és a combjait egymásra csúsztatta. Ez első pillantásra könnyed póznak látszott, de Bálint észrevette, hogy lopva megfeszíti és kidudorítja a bicepszét. S akkor ő is összeszedte magát. Nem is annyira ők, mint inkább az izmaik ölelkeztek egymással. Közben megreccsent alattuk a kis úti szatyor; a képek is ott voltak még szétszórva a bundabéléses kabáton.

„A régi képeket mutasd most” – mondta váratlanul Picinek, s maguk alá nyúlt, hogy előszedje azt a másik fényképes tasakot, a nyárit. Pici azonban úgy feküdt féloldalt, hogy nem tudott hozzáférni; és közben nevetett.

„Nem akarod?” – kérdezte.

„Dehogynem. Ha annyira oda vagy érte…”

De akkor se mozdult. Erre Bálint is távolabb húzódott tőle, és kérte, hogy azt az egy képet, amelyet nyáron nem mutatott meg, most a saját kezével dobja a tűzbe.

Pici azt felelte, hogy ez gyerekség. „Az a fiú pontosan olyan volt, mint a többi száz a táborban” – mondta; és hogy nem is egyre vagy kettőre emlékszik vissza szívesen, hanem egyszerre mindre. És hogy azok se voltak féltékenyek az ő „ötösfogatukra”, pedig sokat mesélt magukról, a bringázásokról meg az uszodáról.

„Igen…?” – motyogta tűnődve; de mást nem.

Nekem a következőket fűzte ehhez hozzá: hogy ez a motyogás tulajdonképpen stílusos kifejezője volt akkori önmagának. Akkor került abba a zsibbadt állapotba, amit a pályán is a legjobban szégyellt. Amikor legszívesebben két kifeszített ponyva között futotta volna végig a kritikus szakaszt, hogy senki se lássa a tribünről. Van egy felfogás a trénerek közt, hogy akinek az arca nem grimaszol eléggé futás közben, vagy legalábbis nem úgy, ahogy az száz meg száz esetben hitelesnek bizonyult – az biztos nem dob be mindent. Én magam is tanúja voltam sokszor, hogy különösen a fiatalokra – miközben majdnem rendezett arckifejezéssel erősítettek – ráordított a trénerük, hogy „pofát” is vágjanak hozzá. Nekem ez komikusnak tűnt először, de Bálint megmagyarázta, hogy miért lényeges. Ha hagyjuk, hogy torzuljon az arc, ez visszahat az eredményre is. Sőt vannak, akik mindjárt egy bizonyos erőszakolt grimaszolással kezdik, és a lábuk is attól lendül bele. Bálint szerette gúnyolni magát, hogy milyen lomhák a gondolatkapcsolásai. Bangó, de még a kis Bartosi is hamarább tudtak visszavágni Alexi vagy a kollégák froclizására. Ahogy ő mondta, nála „kútba esett a húsz fillér”. S ilyenkor valahogy mimikája se volt. Akárcsak ott a várban, mikor stopperrel próbálta mérni a ledobott kő idejét. Mintha légüres közönybe hullott volna a szó, hiába beszéltek ilyenkor hozzá. Valami ilyesmi történt vele a pályán is sokszor. Váratlanul jött egy szakasz, amikor úgy érezte, hogy minden erőfeszítés értelmét veszti azzal a csönddel szemben, amit a biztatáson keresztül meghallott. Ilyen mimikátlanul nézte Picit is akkor. Ott feküdt, mesélte, a bundabéléses kabáton, és biztosak lehettek benne, hogy senki nem jön fel utánuk. Valószínűleg nem is tudták a házban, hogy ott vannak. És hogy egyedül a hóesés kint, meg bent a tűz, ez a kettő volt olyan lényszerű mozgás a közelükben, ami úgy hatott időnként, hogy pillantássá változik, és őket nézi. Talán ez tette szórakozottá. Mindenesetre most már nem úgy ölelte át Picit, mint előbb. Keze túlságosan is lassú volt, egy kis pörsenésnél, szeplőfoltnál is megállt. Aztán észrevett a lány hónalja alatt, a jobb karja belső felén három apró jelet. Először azt hitte, heg. Mikor közelebb hajolt, akkor látta, hogy tetoválás, halványkék színű s olyanforma, mint három egymás alá karcolt szorzójel. Odanyúlt, s végighúzta rajta az ujját. Azt várta volna, hogy a szorzójelek helyén kicsit érdes lesz a bőr, de ott is teljesen sima volt.

„Mi ez itt rajtad?”

Pici nem mozdult.

„Most veszed csak észre? Hiszen mutattam már nyáron, mikor hazajöttem.”

„Nekem nem. Talán a többieknek. Mi ez itt rajtad?” – s újra odanyúlt.

„De hát mondtam már egyszer… Akik együtt voltunk ott kint, mind rátetováltattuk a karunkra. Odakint ez szokás.”

„Igen…?”

„Miért… zavar?”

„Nem… most már nem.”

„Különben eléggé csípett, amikor csinálták – próbált új hangot Pici. – Tudod, olyan villamostűvel. Irtóra be vannak rendezkedve minden ilyesmire.”

„Igen…?”

„Három napba telt, mire mind az ötszázunkat megjelölték.”

Mire észrevették magukat, már az előbbinél is vadabbul birkóztak, majdnem kíméletlenül. Bálint a hajánál fogva feszítette le Pici fejét a bundás kabátra, és hagyta, hogy az beleharapjon a kezébe. Utána percekig nem nyúltak egymáshoz.

„Nem akarod?” – kérdezte Pici, mikor már csöndesedett a lihegése.

„Most nem…”

„Azért csuda pofa vagy te!”

„Te is” – mondta Bálint éles nevetéssel.

„De azért megérte… Vagy neked nem?”

„Hogyne… – válaszolta. – Nekem igen.”

Aztán felöltöztek. Hogy feltűnő ne legyen, külön lopóztak le a verandára, s úgy tettek, mint akik el voltak időközben, és csak most jöttek vissza. Az ebédlőben várták meg a többieket. Pici egymás után rakta fel a Zarah Leander meg a Rosita Serrano lemezeket. Ide is a hó világított be az ablakon, nem gyújtottak villanyt. Bálintnak akkor már kezdett sok lenni a hó; vagy még mindig túl kevés volt. És eszébe jutott, hogy a bátyja ma este érkezik meg. És elképzelte a kék-fekete kabátot Picin. Sehogy se állt neki. Amikor megérkeztek Bangóék, és még célzást se tettek rá, hogy mi történhetett közte meg Pici között, egyszerre elviselhetetlen idegesség fogta el. Megvárta, amíg elmesélik a jéghoki-meccset, de utána mindjárt készülődni kezdett haza. És csak indulás közben, majdnem mellékesen közölte Bangóval, hogy lemond az elsőségről az ő javára. Bangó azonban nem értette jól Rosita Serranótól. Mesnyák Poci levette a lemezt, ő meg halkan megismételte.

„Szóval én…?”

„Igen, te.”

A két fiú nem szólt többet. Picinek ebben a hirtelen támadt csöndben kellett elviselnie a feléje szegeződő pillantásokat. De nem követett el hibát. Csupán elvörösödött.

„Kérlek, ahogy akarod” – mondta Bálintnak.

Majd hozzátette: rendben van, elfogadja a cserét, de bárhogy döntsenek is ezután a további sorrendről, ő Bálinttal most már csak utoljára hajlandó együtt lenni.

„Akkor már se te, se én nem leszünk éppen fiatalok” – mondta kis gúnyos mosollyal, de olyan hangon mégis, amiben nem volt se bosszú, se szemrehányás, inkább valami elismerésféle. Vagy arra is gondolhatott esetleg, hogy így sokkal bonyolultabban győzött; csak a revans ideje tolódott ki, s négyszer három évet nyert egy délután helyett – lehet, hogy ezzel vigasztalta magát.

 

Körülbelül ennyit tudtam meg erről a napról ott Karlsteinban, Réka jóvoltából. Bálint, miután mindent elmondott, még egy rövid számvetésfélét is csinált utána. A kedvemért? Nem tudom. Mindenesetre úgy lekerekítette vele a vallomását, hogy az majdnem egyensúlyba jött tőle. Azt kérdezte magától, vajon ha valaki idegen érdeklődne most, hogy mi lett a sorsa annak a különlegesen tartós barátságnak, amivel ott a gyógyszeres raktárban megindokolták az egyezségüket – mit válaszolhatna rá? A legjobb akarattal se mondhatna mást, csak azt, hogy az „ötösfogat” végül is korszerű módon szóródott szét. A tények beszéltek. Geresdi Kálmán önként jelentkezett a frontra, és mindjárt az első harcokban elesett. Tudomása szerint soha nem írt egyiküknek se, a hivatalos veszteséglistáról tudták meg a halálát. Mesnyák Pocinak pedig nyoma veszett. Bangóval való viszonya ugyanakkor egyszerű sporttársi kapcsolattá korlátozódott – nagy néha egy-egy bizalmasabb beszélgetés, egyébként mintha nem is ismerték volna egymást gyerekkoruk óta. És ugyanez következett be Bangó és Pici között is – nem harag vagy gyűlölködés, hanem valami feszült közöny inkább. Bálint szerint úgy kerülték egymást, mint akik kölcsönösen attól félnek, hogy kompromittálják magukat a másikkal. Meg hát – ahogy Bangó kényelmesen elintézte a maga részéről – „különben is csecsemőkori dolgok ezek”. Amiben az is benne volt persze, hogy „szimpla hülyeségnek” tartja Bálint és Pici rágódó, nyúlós kapcsolatát; aminek a részleteiről nyilván nem tudott, csak azt tudhatta, hogy még mindig nem szűnt meg egészen. Bár akkor, ott a sorompós úton, arra is azt mondta Bálint, hogy most már annak is vége – Pici nincs többé az életünkben.

– És Réka? – kérdeztem hosszabb szünet után, mert sehogy se akartam belenyugodni, hogy hazudjon vagy mellébeszéljen, mikor én kész voltam bármit tudomásul venni. – Mért mindig csak Piciről mesélsz?

– Mert most már Réka sincs – válaszolta sokkal egyszerűbben, mint ahogy vártam.

– Szóval Alexi hazudott nekem?

Bálint megrezzent.

– Hogy délután…?

– Igen.

– Nem… nem hazudott – mondta.

– És mit akart tőled Réka?

– Semmit… azt hiszem, hogy semmit. Valami bábos kongresszusra utaztak ki páran, többet én se tudok.

– És te…?

– Nem tudtam, hogy itt van – tette hozzá. – Amikor kimentél a szobámból, nem sokkal azután telefonált föl a portáról, hogy lent vár. Aztán megittunk egy feketét, annyi volt az egész. De a végén ő is azt mondta, hogy utoljára.

Akkor már közel jártunk a zöldvendéglőhöz, fél hat lehetett. – Bangónak fél órája volt még a rajtig, hogy megküzdjön a Rosicky kupáért, Bálint helyett is. S erre majdnem egyszerre figyelmeztettük egymást: hogy most lehet tetőpontján a drukk az öltözőben, és ő nincs ott, hanem velem van – „csak velem”, ahogy ő mondta akkor. De mégse voltam nyugodt. Kicsit túlságosan is gyors volt nekem ez a váltás; meg a lehetőség, hogy ezentúl senkivel se kell osztozkodnom rajta… És még egy. Hiába éreztem úgy, hogy bármit hajlandó vagyok tudomásul venni, valahogy mégis ott Karlsteinban lett egyszerre sok és elviselhetetlen a számomra, amit tíz évig vállaltam. De szó szerint annyira, hogy nem bántam volna, ha megcsalhatom, hogy egyenrangúbban szerethessem… Ezt azonban szégyelltem megmondani neki.

Pedig, ami Rékát meg a férjét illeti, volt ennek a sétánknak egy mozzanata, s abból csakugyan érthettem volna. De nem értettem el. Azt hittem, csupán egy hirtelen ötlet a részéről, amit úgyis elfelejt, mire hazaérünk, mint az én névnapjaimat sokszor (még az is megesett, hogy az ajándékot időben megvette, de aztán eldugta valahová, és én akadtam rá napok vagy hetek múlva, véletlenül). Ezúttal azonban nem volt feledékeny, sőt meglepően precíz volt.

Ott a zöldvendéglőnél történt, ahonnét a prospektusbeli sétány felé akartunk továbbkanyarodni. De előbb beültünk egy pohár sörre. Az egyik szélső asztalnál telepedtünk le. Bálint úgy hallgatott, mint aki évekre elmondta a magáét. Én meg úgy, mint aki évekre valót hallott. S ráadásul a sörünket is ilyen tempóban szolgálták fel. Csak ültünk és bámészkodtunk. A kerthelyiségtől nem messze néhány egyforma színű, egyformán vadonatúj Skoda parkolt s köztük egy különleges formájú kiskocsi. Hátul egy kereke volt csak, és a fara, mint valami hirtelen szűkülő tompa ék, azonnal erre az egy kerékre hívta fel a figyelmet. És nemcsak a tetejét borította barna vízhatlan vászon, hanem az egész kocsira ilyen huzat volt ráfeszítve, körbe, végig, ilyen ponyva karosszéria. Egyszóval, formára nagyon divatjamúlt volt, de ugyanakkor éppolyan vadonatújnak látszott, mint a Skodák. Bálint érdeklődve nézegette egy darabig, majd váratlanul felállt, s azt mondta, hogy mindjárt visszajön. Azzal odament az egyik pincérhez, beszélt vele pár szót, mire a pincér udvariasan odavezette egy középkorú, magányos férfi asztalához. Az övé volt a kiskocsi. Bálint majdnem húsz percig tárgyalt az idegen férfival, utána elégedetten visszaült mellém. Mindent megtudott, amit akart. Egy új szériatípus volt a kisautó, újságolta, főképp dolgozó nyomorékok számára gyártotta az állam, s olcsón, kiutalásra árusította az orvosi bizonyítvánnyal rendelkezőknek. És hogy a kérvényezés formaságainak a megbeszélése tartott olyan soká. Ugyanis a bátyjának akart venni egy ilyen praktikus kiskocsit, a kényelmetlen motorcikli helyett. Meg is vette, mikor hazautaztunk Pestre (a tardosi szőlőörökségéből adott el egy darabot), s a bátyja azóta is azon a kiskocsin jár, a temetésre is azzal jött ki. A barna vászontetőre volt ráerősítve Rékáék nagy krizantém koszorúja.

 

Azt hiszem, írtam már, milyen célra futó véletlenekből tevődött össze ez a kirándulásunk. Mindenesetre különös, hogy az utunk további része sem alakult másképp – bár nehéz azért mindent a véletlenre fogni, ha a sorsszerűvel olyan következetesen összefügg, mint ahogy a mi utolsó hónapjainkban történt.

Ami kezdettől fogva igazán izgatott Karlsteinban, a sétány meg az a bizonyos lomb takarta völgy – oda végül is nem jutottunk el, a völgyig. Csak éppen oda nem. Egy biztos: idegenforgalmi helyen elég szokatlan okból. Az történt ugyanis, hogy jó húszperces gyaloglás után – egy kis zöld fabódéból, éppen csak az utolsó pillanatban vettük észre – géppisztolyos őr lépett elénk, és mutogatva értésünkre adta, hogy nem mehetünk tovább, az utat ideiglenesen lezárták. De hogy miért, azt nem értettük pontosan. Később tudtuk meg, hogy lent a völgyben, a sétány végénél, tüzérségi éleslövészetre készülnek. Más körülmények között biztos azt mondtam volna én is, amit ilyenkor szokás: hogy pechünk van. De akkor mégse tudtam ezt ennyire könnyen venni. Már csak azért sem, mert Prágából való elindulásunk óta volt bennem valami gyerekes görcs – kicsit olyan, mint amikor minden második kőkockára lépünk –, hogy ha együtt megyünk el Bálinttal addig a prospektusból kinézett völgyig, akkor az ő kondíciója is jobb lesz meg a mi életünk is, minden. Persze, nem volt ennek semmi ésszerű indoka bennem. Nem is lehetett. De pár hét múlva, mikor Luka bácsiékkal az Égettkő felé gyalogoltunk, már elég kínzóan gondoltam vissza az egészre. Miközben néztem Luka bácsi lábát, ahogy Pădurica ajánlotta, folyton Karlstein járt az eszemben – meg az a ritkás, napsütött bükkerdő ott a dombgerincen, nem széles, inkább csak egy keskeny csík: „mint a lovak nyakán a sörény” – állapítottuk meg – és annak a közepén vezetett a sétány éles választéka. A csobán-útról messze elláttunk Hunyad felé, de az egymásra zsúfolódó fenyvesek, kopár völgyoldalak mégis idegenül vettek körül, s képtelen voltam megsejteni, hogy a sok völgy közül melyik lesz Bálinté. A karlsteini sétányon viszont éppen az volt az érzésünk, hogy valahonnét ismerős a táj, különösen Bálintnak – s próbáltunk visszaemlékezni rá, hogy nem a Bakonyban láttunk-e valami hasonló erdei utat. De nem tudtuk eldönteni, s ettől mind a ketten idegesek lettünk: hogy mért ilyen rossz az emlékezetünk. Ráadásul senkivel nem találkoztunk útközben, s valahogy ezt sem éreztem jó előjelnek. És már magam is kezdtem elbizonytalanodni: vajon nem tilos úton járunk mégis? – és egyáltalán, miért erőszakoltam annyira ezt a sétát? Akkor azonban már Bálint nem engedett, és ő mondogatta makacsul: „Meglátod, ha még egy kicsit megyünk, akkor biztos rájövünk.”

Aztán hamarosan odaértünk az őrhöz, és vissza kellett fordulnunk.

Az igazság az, hogy a vlegyászai csobán-út, ott az utolsó szakaszánál, végül csakugyan kikanyarodott egy keskeny gerincélre, és azon vitt tovább egész az Égettkő völgyéig, mint valami trambulinkifutó – de ez nem reális hasonlóság, tudom. És az se, hogy az út két oldalán, nagy távközökben, csupasz törzsű óriásfenyők magasodtak. És hogy a nap vörösen verte át a koronájukat, mikor csöndben elhúztunk alattuk. Ez tényleg nem hasonlítható, ez csak ott volt. Mégis, amikor odaérkeztünk Luka bácsiékkal, ugyanaz a görcs fogott el, mint Karlsteinban – csak későn. Az, hogy ha már az első nap együtt jöhettünk volna el ide, minden másképp történik. Mert akkor biztosan tudtam már, hogy mi történt Bálinttal. Talán abból is sejtettem, hogy még mindig libasorban mentünk, pedig arrafelé már kiszélesedett az ösvény.

 

Bálint bátakolosi szerepléséről szándékosan nem írtam eddig. Pedig időben nemcsak a nyári országost előzte meg (ahol holtversenyben végzett Bangóval), hanem Prágát is. Vagyis mindaz, amit elmondtam eddig az utolsó pár hónapunkról, igazában nem is érthető meg Bátakolos nélkül. Bálint attól kezdve változott meg. Hogy miben? Nem csupán emberi kapcsolataiban, de a versenyzéshez való viszonyában is, azt hiszem. – Persze, ezt csak utólag látom ilyen tisztán. S nem is volt ez az átalakulás olyan feltűnő; csak éppen végérvényes volt. Prágában például még ezeregy okot kereshettem volna váratlan és furcsa rosszullétére – és találtam is. Vagy akár a Rékával való szakítást is visszavezethetném egyébre. Sőt, azt is, amit Piciről mondott. Egyszóval mindenre találhatnék más okot, másokat – mégis ott érzem mind mögött Bátakolost, ahol összesen fél napot töltöttünk. De aminek a tanulságát, úgy látszik, ő se tudta pontosan megfogalmazni, mert nem szívesen beszélt róla, még a karlsteini hosszú sétánkon se hozta elő. Csak a Vlegyászán egyszer; hogy az a Bátakolos az utolsó pillanatban jött neki.

Tulajdonképpen kint a BKS-en kezdődött az egész – ugyanis oda kézbesítették ki azt a „Sürgős” jelzésű levelet, melyben a versenyszervezési osztály felkérte a bátakolosi szereplésre. Bálint abban az időben már csak vendégként járt ki a BKS-re tréningezni, hetenként egyszer. Nem tudott elszakadni ettől a pályától. Pedig a háború óta nem újítottak itt semmit, amolyan lebontásra ítélt kispálya volt, addig hagyják meg őket, amíg a közelben föl nem épül egy másik. Inkább csak ifik látogatták. A szervezési osztály – „véletlenül” – pontosan tudta, hogy Bálint hol található azon a napon; és sürgős is volt, hogy megtalálják, mert másnap reggel indulnia kellett.

A levél egyébként nagyon udvarias hangú volt. Bálint hírnevére és különböző érdemeire hivatkozott, melyekkel „már eddig is gazdagította népi demokráciánk szocialista sportkultúráját”. És hogy elvárják tőle, méltó teljesítménnyel teszi még emlékezetesebbé a falu Sztálin-szobrának felavatási ünnepélyét, „azon közvetlen élmény által, amit a fővárostól messze eső sportbarátoknak nyújt”.

Este fél hét felé (akkor már megérkezett a levél) váratlanul a kis Bartosi is megjelent a pályán, és Bálintot kereste. Én az öreg tribünön ültem, egy kicsit hasonlított a tardosi TAC tribünhöz. De ez már olyan utólagos összehasonlítás a részemről, akkor fogalmam se volt, hogy mihez hasonlít. Csak azt tudtam, hogy szerettem én is ott lenni. Szerettem a füvét, a majdnem mályvaszínű salakját, meg azt a néhány jegenyét a tribünnel szemben. És nem is kellett nagyot kiáltanom, hogy Bálint meghallja. Valahogy olyan családias volt az egész. S valahogy itt nem vérre ment a finis, nem partnerekre…

De ezt csak nagyon komplikáltan tudom megmagyarázni. És akkor se biztos, hogy jól. Mert igaz, hogy itt a BKS-en családias közelben voltunk egymáshoz, ő a pályán, én a tribünön – de ennek az ellenkezője is igaz volt, még talán jobban is, mint mondjuk a nagy Stadionban, ahol százezren hajráztak; s ahol ennek a százezer hajrának (köztük az enyémnek is) az volt a közvetlen értelme és követelése, hogy mindenekelőtt a partnerüket győzzék le. És akarva-akaratlanul azt kellett megpróbálniok.

Bálint nem hagyott hátra semmi olyan följegyzést, amelyben megfogalmazta volna gondolatait a hivatásáról. Csak eredmények, részidők, tréningtervezetek – ilyesmik szerepelnek naptári pontossággal a noteszaiban. De hogy érdekelték a különböző vallomások, azt abból is látom, hogy kivágott egyes sportújságokból cikkeket, interjúkat. Nurmiról egy egész borítékra valót találtam, például. És itt találtam meg azt a francia lapban megjelent nekrológot is, amelyet P. N.-ről írtak, miután 44-ben elpusztult. A lap facsimilében közölte egy noteszlap pár sorát; P. N. naplójából ez az egyetlen töredék maradt meg. A papírlapon táblázatos futássebesség-beosztás látható, négyszáz méterre, tervek összeállításához.

A cikk szerint a számsorok így értendők:

 

 

A noteszlap alsó harmada cakkosan megtépdesett, olvashatatlan. És ami a legfurcsább, az egész számsor-táblázat két erőteljes vonallal át van húzva. S a lap szélén elmosódva ez áll: „Futottam VIII. 22-én, 18,25 h-kor, egyedül, szembesítés…” A nekrológ írója feltételesen úgy egészítette ki ezt a csonka mondatot, hogy „szembesítés önmagammal”. Bálint meg aláhúzta pirossal.

Nem, a BKS se volt olyan egyértelműen családias, bár a kicsi pályák közé tartozott, és egyáltalán nem kultiválták annyian, hogy zajos lett volna; s megszállott drukkerek se zavarták a levegőt. És annak ellenére… Méltóbb helyre nem is kézbesíthették volna az expresszlevelet.

– Vállalod? – kérdeztem tőle, mikor elolvastam én is.

Azonnal és határozottan azt mondta, hogy igen.

Kicsit tétován, de azért megkérdeztem:

– És az országos? Két nap múlva ott kell indulnod…

– Akkor se mondhatom le – válaszolta. – Ezt még meg kell tennem.

Ilyen finomságokat, mint ez a „még” s ez a „kell”, nem vesz rögtön észre az ember. Ehhez kell a távlat. Annyi biztos azonban, hogy Bátakolost már akkor olyan lépcsőfoknak érezhette, amire muszáj fellépnie, hogy messzebb lásson.

Bartosi előbb Bálinthoz ment oda a pályán, s láttam, hogy Bálint megöleli. Ez nekem is jólesett. Az utóbbi két hónapban elég ritkán mutatkozott a körünkben ez a fiú. Nem állítom, hogy ugyanakkor Bangóval látták volna többet vagy a sose nyugvó Pythia barátunkkal (aki közben bekerült a Sporthivatal oktatási és nevelési osztályára) – csak valahogy nem nagyon találkoztunk, amióta újra egyletet cserélt, és elkerült a budai Dózsából. Egy darabig állva beszélgettek a salakon, aztán lehevertek a fűbe. Bálintnak nem volt ott kéznél a tréningruhája, s Bartosi panyókára vetett pulóverjét adta oda, hogy ne a földre üljön le kimelegedve, kisnadrágban. Ez is jólesett. Bálinttal lehetett volna egyszer gyerekünk, aztán mégse lett. Nem tagadom, hogy egy kicsit képzelegtem ott a tribünön. Azt számítgattam, mikor kellett volna a legkorábban összeismerkednünk Bálinttal, hogy a fiunkkal – legalább egy szezonban még a visszavonulása előtt – együtt versenyezhessen.

Amikor befejezték a beszélgetést, megint átölelték egymást, aztán Bálint a tribün felé fordította Bartosit, és rám mutatott: oda küldte hozzám. Ő meg folytatta tovább a körözést.

– Mit szól Bátakoloshoz? – kérdeztem a fiútól, mikor leült mellém. – Nem említette Bálint?

Bartosi meglepődött.

– Nem – mondta; aztán nevetni kezdett, mint aki vaktában próbál ráhibázni. – Egy kis társadalmi munka?

Megmutattam neki a levelet. Elkomolyodott. Kétszer is végigolvasta, mikor látta, hogy én is komoly vagyok.

– Biztos szép kirándulás lesz… – dünnyögte. – Csak aztán bele ne adjon mindent. A végén még ő lesz a bátakolosi hős – mosolyodott el; de egy csöpp iróniával, úgy éreztem. Majd hirtelen fölkapta a fejét. – És az országos? Ez őrültség…

– Én is gondoltam rá, de Bálint megnyugtatott, hogy még jobb is így. Hogy előtte és nem utána. Bartosi kicsire, majdnem kétujjnyira ráncolta össze a homlokát.

– Hogy jobb? Mért lenne jobb?

Erre én se tudtam felelni, Bálint nekem se indokolta meg. De azért hozzáfűztem:

– Egyébként nyugodtan lemondhatná, nem kötelező elvállalni.

– Na ja, persze… – bólintott nem túl meggyőzően.

Majd hirtelen a zsebébe nyúlt, mint aki udvariatlanságon kapja magát, és egy absztrakt cikcakkokkal díszített kis műanyag dobozkát kattintott fel.

– Ezt kóstolja meg – mondta, s rám hunyorított. – Milánói mentolos keserű, de valami bri-bri is van benne.

Elnevettem magam.

– Bri-bri? Mi az a bri-bri?

– Attól nem nyikorog a cipőtalp – mondta. – Meg attól könnyebb a föld – mintha valami buta hirdetésszöveget szavalna. S ez már megint nem tetszett: a hangja meg az az oda se figyelő, lezser mozdulat, ahogy a dobozka patentül ki-be ugráló fedelével játszott. De hát mégiscsak megölelték egymást – és Bálint csak tudja. Ezt gondoltam, mikor elbúcsúzott tőlem, és kajla, de nagyon is kidolgozott ruganyossággal ledobogott a tribünüléseken. S makacsul azt mondogattam magamban: „Bartosi azért nem változott meg úgy igazán, csak régen nem találkoztunk.”

Ez volna az egyik epizód, amelyet Bátakolos előzményei közül fontosnak tartok. A másik a Hóvirág Bábszínházban eltöltött másfél óra, még aznap. Kevés közös együttlétünk közül talán ez volt a legkínosabb. Vagy csak azért érzem így, mert az utolsó volt?

Bálint bátyját is ott találtuk.

Egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek, s bár ez se magyarázta meg számomra az ő testvéri viszonyukat (meg a mi négyesünket), de valahogy jól illusztrálta mégis. S ide éppen talál is, azt hiszem. Rékáék Bálint napra voltak hivatalosak hozzánk, és István késve érkezett. A lift meg rossz volt. Bálint ment le eléje a földszintre, hogy a lépcsőkön fölsegítse. Mikor a harmadik fordulóhoz értek, István kérte, hogy pihenjenek egy kicsit. Mielőtt azonban tiltakozni tudott volna, Bálint fölvette a karjába, és csak az ajtónknál rakta le. Én mindezt nem láttam, csak a zavart az arcukon, amikor beléptek; meg azt, hogy Bálint nyakkendője félre van rángatva. István rángatta félre. De Bálint tagadta utólag – mikor már elmentek Rékáék –, hogy dulakodtak volna. Azt mondta, csupán bosszankodott a bátyja, hogy mért csinál belőle gyereket, és hogy rakja le azonnal. Aztán bementek a szobába, én meg a konyhában rakosgattam még. A nyitott ajtón át hallottam, hogy István azt kérdezi a feleségétől: „Nem is csodálkozol, hogy milyen hamar fölértünk?” – s még mindig fújtatott a másfél emelettől, amit a saját lábán tett meg. Réka nem kapcsolt rögtön. „Miért, szívem – mondta –, te aztán igazán nem panaszkodhatsz, más még így se bírná helyedben a lépcsőket.” Mire István, az ő halk nevetésével: „Az öcsköst dicsérd, ne engem. – Majd Bálinthoz fordulva: – Hildit is így szoktad felhozni?” – Mire Bálint: „Csak ha nagyon morcos. Akkor engesztelésül.” – Pár pillanatig mindegyikük hallgatott, én is abbahagytam a pohártörölgetést. Réka nevetett bele a csöndbe: „Ennyit igazán vállalhat egy öccs. Nem igaz? Ez a legkevesebb…” – „Tényleg, ez a legkevesebb” – ismételte meg István, és ő is nevetett. Aztán váratlanul hozzátette: „Különben én kértem meg rá, hogy felhozzon a karjában…” – s erre megint csönd lett. Kis idő múlva Bálint kiszólt a konyhába, hogy hagyjam abba a törölgetést, mert elkopnak a poharak.

Azóta is mindig ez jutott eszembe, valahányszor együtt voltunk; és kerültem is, hogy együtt legyünk négyen. De akkor az egész látogatásunk valahogy kikerülhetetlenül adódott. A BKS pálya nem esett messze a Ligettől, és az utunk is arra vitt a villamosmegállóig. S ha már úgy fordult, hogy ott mentünk el a színház közelében, nehéz lett volna kitérnem, hogy be ne ugorjunk egy percre. Különben is tudtam, hogy Bálint neheztel rám, mert Réka azokban a hetekben újította fel tíz év után az Erdei versenyt, s nekem külön is küldött rá meghívót, de nem mentem el. Végül is én ajánlottam, hogy ugorjunk be hozzá, s majd a felújított bábukat is megnézem egyúttal.

A sétány, amire rátértünk, épp az ellenkező irányból kanyarodott, mint amelyiken tíz éve a gyerekeket vezettem végig. Nemcsak én, Bálint is jól emlékezett még arra a légóveszélyes napra. És hogy milyen ösztönös ellenszenvvel számoltam be otthon a fura kis bábmeséről. Bumbi-Boci és Simon – azóta se ment ki a fejemből ez a két név. Bálint figyelmesen végighallgatott akkor este, egyszer se szakított félbe. De utána kicsit erőltetetten nevetett föl.

„Szóval kinyomoztad a családomat – mondta szórakozottan; majd így folytatta: – Pedig azt hittem, hogy egy darabig még inkognitóban élhetünk.”

Őszintén meglepődtem:

„Hogyhogy a családodat? A nővéred az a bábos? Vagy a húgod?”

„Nem, a sógornőm” – mondta.

Mire én ártatlanul:

„Látod, mégiscsak kicsi Budapest…” – de a hangsúly, ahogy mondtam, ingerültté tette. Aztán azután érdeklődött, hogy a bátyja nem volt-e ott – akivel nem is találkoztam még addig.

„Persze… hiszen nem ismered… – mormogta; majd gyorsan hozzátette: – De legközelebb feltétlenül elmegyünk hozzájuk, meg kell ismerned őket. Csak azt hittem, hogy egy ideig még senki… csak mi. Így is elég, akikkel a pályán meg a klubban…”

Igazában akkor kezdtem gyanakodni.

„Nem vagy jóban a bátyáddal?” – kérdeztem.

„Dehogynem – vágta rá. – Csak ritkán találkozunk.”

„Akkor nem vagytok jóban.”

Erre egyszerre csöndes lett a hangja.

„Nemcsak azon múlik, Hildi… Hogy találkozunk-e. Én minden versenyen gondolok rá. Sokszor csak rá.”

„Akkor se vagytok jóban – mondtam újra, makacsul. – Ha jóban lennétek, biztos kijárna a versenyekre, ahol te is szerepelsz. Ki szokott járni?”

Bálint olyan mozdulatot tett, mint aki megadja magát.

„Nem. És nem is kívánom tőle. De erről nem tehetek.”

S elmondta, hogy még mindketten otthon voltak Tardoson, mikor a bátyja nyomorék lett. Valami csontbetegség. Először csak az egyik lábára sántított, aztán a másikra is később. Sokkal később – amikor már a felesége volt Réka.

„És azóta?”

„Igen. Azóta nem szeret kijárni. Különben Picit is gyűlölte és az egész ötösfogatunkat.”

„És téged?”

„Talán engem is akkoriban.”

„És most nem?”

Emlékszem, ahogy idegesen megrándította a vállát.

„Most, most…! Úgy faggatsz, mintha rajtafogtál volna valamin, amit titkoltam előtted. Pedig csak elébe vágtál.”

„Jó, rendben van – mondtam neki. – Hát ne válaszolj, ha nem akarsz.”

Mire ő ordítva:

„De válaszolni akarok!”

Egyszerre nagyon erősen hallottuk az utcazajt, utána olyan csönd lett. Aztán Bálint leguggolt hirtelen, és hozzám szorította a fejét, majd ugyanolyan gyorsan fölegyenesedett és átkarolt. S akkor már nekem kellett odahajtanom a fejemet a mellére.

„Ne haragudj… ne haragudj… – súgta hadarva a fülembe többször is. – Ugye, ordítottam? Ne haragudj rám…”

„Csak kiáltottál” – mondtam.

„Nem igaz, ordítottam.”

Aztán megvacsoráztunk. Vacsora közben Bálint még egyszer szóba hozta a dolgot, s azt mondta, szeretné, ha jóban lennék Rékával; és azt magyarázgatta körülményesen, hogy amit Réka csinál, hogy a Réka művészete… És ez szomorú volt. Érződött a hangján, hogy önmagának is be akarja bizonyítani, nemcsak nekem. Én meg ráhagytam.

Ha jól összeszámolom, kevés olyan napunk volt a tíz év alatt, mikor Bálint ne készült volna valami versenyre, s tudtam, hogy ilyenkor minden befolyásolja a kondícióját. Szerettem volna akkor is azt mondani neki, hogy „Jó, hát ha szükséged van Rékára…” – mert a megalázkodást mindig közel éreztem a megértéshez, s őt az első pillanattól kezdve meg akartam érteni. De gyenge voltam hozzá, hogy ki tudjam mondani.

Egyszer aztán mégis válaszolt rá, akaratlanul, de már évekkel később.

Bécsbe indult a válogatottal. Kapkodva csomagoltunk, én a nagy bőröndbe, ő a kis neszesszerbe. Az előző napot – utolsó pihenőnapját – szokása szerint nem töltötte otthon. Ilyenkor sehol sem találta a helyét, s még előlem is menekült, hogy ok nélkül ne köthessen belém. Délelőtt a Hármashatár-hegyre ment ki taxival, délután a Szigetre. Ott is ebédelt, beszéltem vele telefonon. Aztán estefelé Rékánál kötött ki, és a próbát nézte. Állítólag elaludt a nézőtéren. S akkor már éjszakára is ottmaradt. A bátyjával is ott találkozott össze reggel, aki éppen valami különleges textilhulladékot vitt ki a gyárból (az új bábuk ruháihoz), mert Réka se ment már haza a későig tartó próba után. Amennyire én tudom, Bálint bátyja soha nem tett szóvá semmi ilyesmit. Sőt, azt az ódivatú óralánc fityegőt, ami még az apjuké volt, éppen ezen a reggelen ajándékozta Bálintnak: kabalának a bécsi versenyre. Már lent állt a taxi, emlékszem, mikor végre ráülhettem a nagybőröndre és le tudtam csukni. De azért még megkérdeztem Bálinttól, hogy mire van szüksége – most mondja meg, még lehet. Erre engesztelően átölelt és megcsókolt.

„Semmire most már, csak a rossz lelkiismeretre – mondta. – De azt viszem.”

S még egyszer körülnézett a szobában, mint aki lehet, hogy nem térhet vissza többé. Nagyon sápadt volt. S egész az utcafordulóig integetett a taxiból. Akkor futott Európa-csúcsot, ott Bécsben.

 

Bálint mindenképp azt akarta, hogy én is leutazzam vele Bátakolosra. Biztos autóval küldik le, mondta, s nem lesz fárasztó az út. És legalább én is kikapcsolódom egy kicsit. „Meg biztos bankett is lesz, ilyenkor mindig van bankett utána” – biztatott tréfásan. Rékához már azzal állítottunk be, hogy mind a ketten utazunk.

Aznap este nem volt előadás. A hátsó kisajtón kopogtunk be, a műhelyraktárnál. Mielőtt félrehúzta volna Réka a reteszt, kiszólt előbb, hogy ki az. Bálint válaszolt, hogy „én”.

– Nahát, ez igazán meglepetés! – mondta, mikor engem is meglátott. – Ez igazán kedves tőletek… – és megcsókolta Bálintot. Aztán kezet fogott velem.

Bent a műhelyben két százas körte égett, az ablakok le voltak függönyözve. Bálint bátyja a gyalupad mellett ült, és színes viszkóza szálakból font valami copfot; ahogy a terítő rojtjaival babrál az ember. És a festék- és kleiszterszag is nagyon erős volt. Réka előszedett a tiszteletünkre egy henszball labdához hasonló kölnifújtatót, s valami nagyon átható illatú permettel körbefújtatta a szobát.

– Kumarin – mondta –, nem ismertétek? Most nemrég jöttem rá, hogy milyen jól kiegészíti a kleiszter szagát. Egyébként trópusi, a brazíliai tonka-babból párolják.

Már ez is úgy hangzott, hogy azonnal érezni lehetett: itt egészen más világ van, mint kint a Ligetben vagy bárhol másutt az országban. Bálint se ismerte a kumarint. Aztán kávét főzött Réka, és kérdezés nélkül valamennyiünkét erősen megcukrozta. Ebben az időben már olyan vibrálóan enervált volt és sovány, mint egy agár. Bevallom, én se tudtam kivonni magam a hatása alól. A két testvér medvének tűnt mellette, én meg szürkének. S el is vesztettem a biztonságomat a társaságában; akkor is. Sután megkérdeztem, hogy ő maga hogy van megelégedve a felújított Erdei versennyel.

Nem közvetlenül nekem válaszolt, hanem Istvánhoz fordult.

– Emlékszel, mit mondtam pár éve erről a darabról? Hogy erre még biztos visszatérek egyszer, ebben sikerült elcsípnem valamit. De túlságosan is átlátszó volt az első változat. És a probléma is sokkal bonyolultabb. De most sikerült talán megoldanom… Azt hiszem, most tökéletes a maga nemében.

Aztán odahajolt az urához, és megfogta a csuklóját.

– Ne adjak, szívem, egy csillapítót? – ahogy a tragikus pózokban szokta megszólaltatni a bábuit.

Istvánt láthatólag zavarba hozta a váratlan gondoskodás.

– Csillapítót? Miért?

– Csak gondoltam, hogy migréned van.

– Mondom, hogy nincs.

– Ne nyissak ablakot? – szólt közbe Bálint.

– Ne! – intett azonnal Réka. – Nem szeretem, ha bebámészkodnak.

– Ugyan, hagyjátok már! – húzódzkodott feljebb a széken István. – Ne csináljatok semmit, maradjatok ülve. Inkább folytasd… – s megsimogatta Réka vállát.

Valahogy nem a megszokott hangulata volt ennek a jelenetnek. Valami újfajta feszültséget éreztem a levegőben. Bálint többször is rám nézett közben, mintha jelezni akarna a pillantásával, de nem értettük el egymást.

– Neked mi a véleményed? – kérdezte Réka továbbra is a férjétől.

– Nekem a régi változat is tetszett – mondta István.

– Mert elfogult vagy. De a gyerekeknek is túlságosan tetszett.

– És az baj? – kérdeztem.

– Ez olyan pedagóguskérdés – tért ki a válasz elől Réka. Aztán felállt, de úgy, hogy térde közé szorítva azt a kis nyerges széket is fölemelte, amin ült. És így akasztotta le a falról Simont. Utána a székkel együtt ismét visszaereszkedett a festékes asztalka mellé, és egy hegyesre nyálazott ecsettel kijavította Simon szemöldökét. Ő dolgozott, mi meg néztük. Láttam, hogy Bálint is indulni szeretett volna, de valamin mindig elcsúszott, hogy felálljunk. István egy textilfestési eljárásról kezdett beszámolni, de nem hallgattuk elég figyelemmel. S ez csak növelte bennem a szégyenérzést, és kínosan szórakozottá tett. Majd újra Réka beszélt, főképp a felújított darabról, hogy mit miért kellett megváltoztatni, mért kellett teljesen újra írni a szöveget, és hogy Simon monológja tulajdonképpen a hamletinek egy modern változata…

De nem tudok én erre a fejtegetésre pontosan viszszaemlékezni. A bábuk mindenesetre eléggé hasonlítottak a régiekre: Simon, akárcsak tíz éve, most is egy szenvedő arcú, arisztokratikus kutya volt, olyan se agár, se ember. Volt idő, különösen az első években, mikor azt hittem, hogy ebben a figurában Bálintot akarta a maga stilizációs elképzelése szerint bábszínpadra vinni. És ezt említettem is egyszer Bálintnak. De ő kinevetett akkor. Azt mondta, legyek csak én őrá féltékeny, a mi háztartásunkban nincs szükség ehhez még egy bábura is.

Ezen az estén azonban egészen más volt a benyomásom: mintha Simon és Réka hasonlítottak volna egymásra. De ezt nem mondtam ki hangosan. Aztán újra indítani próbáltam. Réka bosszúsan kapta föl a fejét.

– Annyira sürgős?

– Igen… – kezdtem bele, de félbeszakított.

– Különben fogalmatok sincs, hogy gyűlölöm azt a sok laikust, aki idejön jegyet váltani – és újra belemerült a festegetésbe. – De rendben van, jöjjenek. Értik, nem értik, mit bánom én. De most már ott tartunk, hogy a Tanácsnak is eszébe jutottam, és arra akarnak kötelezni, hogy vállaljak minden vasárnap ingyen előadást a közparkokban meg játszótereken… a „közért”! Majd legközelebb még a csecsemőosztályon is! Hát ezt nem, ezt nem!

Ahogy tiltakozott, a homloka még erőteljesebb lett: a kirajzolódó erek is azt húzták alá, amit mondott. István próbálta csitítani.

– Nyugodj meg, szívem. Bálint és Hildi éppen olyan jól tudják…

Réka mélyet szívott a cigarettájából.

– Kedves vagy. De Bálintot nem kell igazolnod. Bálint engem mindig megértett…

Kis csönd lett.

Én már rég nem vettem föl az ilyen szúrásokat. Éppen ezt? De kezdett úgy hatni rám Réka kifakadása, mint valami kihívás. Mintha ösztönösen provokálni akarta volna Bálintot a Tanáccsal, a közparkokkal, a kötelezéssel – éppen a mi bátakolosi utunk előtt. Holott akkor még nem is beszéltünk arról, hogy hová utazunk másnap. És ez őszintén meglepett, az érzékenysége – hogy ennyire belül volt Bálinton, és tudta, mikor kell félnie, hogy elveszítheti… Csak aki igazán szeret, az képes ilyenre – ezt mindenesetre tudomásul kellett vennem. És most utólag is. Különben úgy kellene visszaemlékeznem az egészre, mint valami olcsó színpadi jelenetre. De többről volt szó.

Mikor Bálint megszólalt, akkor lett egyszerre feltűnő, hogy milyen kitartóan hallgatott eddig. Lehet, hogy nem szándékosan, de ugyanazt a kérdést tette föl Rékának, mint én az előbb.

– És az baj?

Réka meghökkent.

– Micsoda?

– Nem mindegy, hogy hol játszol? – kérdezte csöndesen. – És hogy kinek?

– De mindennek van határa! – kiáltott fel Réka idegesen.

Mire Bálint ugyanolyan halkan:

– Azt hiszem, hogy tévedsz. Nemcsak te, sokan még. Én is sokáig. De ez olyan világ, hogy semminek sincs határa. És sziget sincs benne. Ez egy olyan világ… – ismételte meg újra, kicsit bizonytalanul, mintha őt is zavarná, hogy nem tudja magát jobban kifejezni.

Az biztos, hogy ezek a szavak elég szokatlanul hangzottak a szájából; és neki se lehetett valami könnyű kimondani. De azt azért mégse sejthettem még (ami csak Prága után igazolódott be), hogy már akkor mennyire idegen volt neki Réka öncélú művészkedése és minden hóbort – talán már a saját yardjai is. S talán maga a hivatalos versenyzés is a Stadionban. Egyszerűen azért nem sejthettem, mert ezen az egy összekülönbözésükön kívül látszólag minden úgy ment tovább, mint régen. Továbbra is találkozott Rékával, és a Rosicky kupára is szorgalmasan trenírozott. De ez csak látszat volt. A szakítás gondolata ekkor már végleg megérlelődhetett benne, Rékával éppúgy, mint az eddigi tréningjeivel és versenyeivel. Márpedig, ha így veszem (beleértve Prágát, ahol a rosszulléte is ösztönös tiltakozás lehetett már; és a rákövetkező országos is csak olyan búcsúrevans Bangóval) – akkor valóban Bátakolos marad az utolsó jelentős állomás az életében, Vlegyásza előtt. Valami utolsó kísérletféle – egy másfajta találkozás a drukkerekkel.

Hogy mi lett a látogatásunk vége?

Réka ironikusan szerencsés utat kívánt a kirándulásunkhoz; és kérte, hogy küldjünk majd egy képes levelezőlapot, mert ő biztos úgy fog meghalni, hogy sose látja meg azt a falut. S búcsúzóul Bálinttal is csak kezet fogott.

 

Másnap délután kettőre érkeztünk Bátakolosra, s fél ötkor kezdődött a bemutató. A tanácselnök, a párttitkár és a helybeli labdarúgók küldöttsége fogadtak a Tanácsház előtti téren, ahol a frissen felavatott Sztálin szobor állt. A por, amit fölvertünk, összemosta az izzadt arcokat, csak az üdvözlő szavakat hallottuk tisztán, s csak a csillogóra aranyozott mellszobor rajzolódott ki élesen a porfelhőben. Nagyon sok emberrel fogtunk kezet, nem emlékszem, hánnyal. Talán harmincan is lehettek. De akkor már a nem hivatalos érdeklődők is ott tolongtak, gyerekek s néhány tűzoltó-egyenruhás zenész, vállukon a kürtjükkel. A délelőtti ünnepély óta, úgy látszik, még nem kerültek haza, hogy lepakoljanak. A tanácselnök különben őszintén sajnálkozott, hogy a bensőséges ünnepségen nem lehettünk jelen. Aztán utat nyitott a tömegben, és bevezetett a Tanácsház vendégszobájába. Oda hozták be az ebédet is később. De Bálint alig evett valamit, fáradt volt, és mindjárt lefeküdt. Tapintatosan ügyeltek rá, hogy senki se zavarhasson bennünket a bemutatóig.

A szoba mész- és fenyőpácszagú volt, s ez már a belépésünkkor kellemesen hatott rám. A deszkapadló azonban nem. Ragadós barnára volt festve, és a deszkák között ujjnyi széles vályú feketéllett: nem passzoltak össze. Még ilyesmikre is jól emlékszem, mert nagyon megfigyeltem mindent, amíg Bálint aludt. Én nem tudtam aludni. Mikor félrehúztam az ablakkeretre szögelt szádafüggönyt, és kinéztem az elnéptelenedő utcára, olyan benyomásom volt, hogy az előbbi fogadtatás tévedés lehetett, vagy valaki mással történt meg, nem velünk. Nem akarom én ezt az akkori érzésemet elmisztifikálni. Máskor is jártam már így nyáron, ünnepnap, mikor hirtelen egy idegen faluba csöppentem, kora délután. A legtöbb városi elbátortalanodik ilyenkor, úgy tapasztaltam. Tudja, hogy bármelyik házba benyithat, szívesen fogadják; mégse tud szabadulni attól a porszagú, tikkadt közönytől, ami körülveszi. Holott semmi tárgyi oka nincs rá. Vagy éppen hogy pusztán tárgyi oka van: a burjánnal benőtt szennyvizes árkok, az ereszaljak fukarul keskeny árnyékcsíkjai, a kiégett gyepszigetek a téglajárdák mellett; vagy azok a szurokkal megszámozott betoncsőrakások, amelyeket esténkint padnak használnak, ilyenkor meg tyúkok alszanak a csövek nyílásaiban. Szóval a dolgok, a tárgyak – s valahogy ezeknek is szeretnék helyet szorítani a mi közös Dreher-Maul dobozunkban.

Az utcát is akkor néztem meg jobban, onnét az ablakból. Úgy emlékszem, alig volt mellékutcája a falunak, az országút két oldalán ültek meg a házak, mint a dróton a fecskék. Mintha az volna a biztonság, a remény, ha az udvarkapu közvetlenül az országútra nyílik. A magunkfajta városi, aki a Sporthivatal fekete luxusautóján érkezett oda, mégis úgy érezhette, hogy ezek a kapuk azért nyitódnak aránylag könnyen, mert mégse ezek az igazi kapuk.

Pár hónappal később, fönt Rogozsel faluban éltünk át valami hasonlót, de közösen. Az egyik utolsó nap, éjszaka közepén, felzörgetett bennünket egy csobánfiú a kabanában (valami beszédhibája volt), és izgatottan mutogatott, hogy menjünk le a faluba, de azonnal, mert várnak bennünket odalent. És csakugyan, egyre erősebben elnyújtott kiáltozást hallottunk a falu felől, meg énekszót, gajdoló jajveszékelést – bár nem lehetett pontosan kivenni, hogy a kettő közül mit. Az egész ugyanakkor annyira valószínűtlen volt és mégis sürgető, hogy Bálint azonnal öltözködni kezdett, aztán én is. Öltözködés közben az ablakon át próbáltam a fiútól további részleteket megtudni, hogy tulajdonképpen mi történt, mért éppen bennünket hívnak – de nem nagyon tudtam eligazodni a szaván. A beszédhibája mellett még tájszólást is használt. S mire elkészültünk, akkorra meg már eltűnt. Később pillantottuk meg a holdfényben, amint a lucfenyő-bokros réten rohant lefelé. És nem állt meg a kiáltásunkra. Mikor leértünk a faluba, többórás bolyongás és kérdezősködés után sem tudtunk rájönni, hogy ki hívott bennünket.

Amíg Bálint aludt, még a következő történt. Kimentem a vizeskancsóval az udvarra friss vízért. Közben összetalálkoztam egy halinanadrágos öregemberrel, aki a falárnyékban sétálgatott. Amolyan portásféle volt, az üres Tanácsházát őrizte. Én szólítottam meg, ő csak udvariasan köszönt. Mikor elindultunk Pestről, még nem sokat tudtunk Bátakolosról, a sofőrünk is térképről nézegette az utat. Most a halinanadrágos öregből szedtem ki néhány adatot. A falu sváb falu volt azelőtt, de a lakosság java részét, a volksbundistákat, háború után visszatelepítették Németországba. A házaikba pedig őket helyezték el, akik Moldvából települtek vissza Magyarországra. Évekbe telt, mire megszokták, hogy a ház meg az a néhány bútor, amit a szobában találtak, most már végképp az övék, a felelősségre vonás veszélye nélkül. Sok holmit ugyan ők se hoztak magukkal; közös vagyonukként mindenesetre egy nemzetiszínű szűzmáriás lobogót, s azt azóta is minden temetéskor ráterítik a koporsóra. De azért a falakra pingált gótbetűs háziáldást is meghagyták.

– És most már jó? – kérdeztem az öreget.

– Igen, most már jó – válaszolta kis szünet után; mint aki még nem taksálta meg, hogy milyen választ érdemlek.

– A bácsi is kijön majd a sportpályára? – érdeklődtem tovább.

– Majd lehet, hogy igen, ha tudok – vette tréfásra a szót. – Lesz meccs is, vasárnap mindig van meccs.

A helybeli A. és B. csapat futballmeccsére gondolt, ami a program szerint megelőzte Bálint bemutató futását.

– Az úr lesz a bíró? – bökött aztán a vendégszoba felé.

Valami furcsa történt akkor velem. Nemhogy rossznéven vettem volna a tájékozatlanságát, de valami primitív bizalom öntött el, hogy jó helyre jöttünk, mégis. Azt hiszem, egy kicsit meg is irigyeltem akkor Bálintot.

Megráztam a fejem.

– Nem, az uram nem bíró – mondtam. – Ő fog futni ezerötszáz métert.

– Olyan sokat? – csodálkozott az öreg.

De nem mosolyodott el. Én azonban igen – hálából. És még bent a szobában se tudtam abbahagyni, amikor kis idő múlva Bálint ébredezni kezdett. Odaültem melléje.

– Azt hiszik, hogy bíró vagy. Én meg azt mondtam, hogy az uram vagy – súgtam a fülébe.

Nem értette rögtön, annyira álmos volt. De azért felült gyorsan, és ahogy ébredés után megszokta, párszor erőteljesen körbeforgatta a nyakát, majd a két lábfejét is külön-külön – még Öreg Pepita ajánlotta neki ezt a gimnasztikát.

– Hogy én, bíró? – nézett rám utána.

– Te, igen.

– És hogy a feleségem vagy?

– Igen.

– Akkor muszáj összeszednem magamat – nevetett. – Hogy szégyent ne hozzak magunkra.

Aztán hamarosan indulnunk kellett. Autóval mentünk ki a pályára, sajnos. De a tanácselnök – Bálint kímélése végett, meg talán azért a pillanatért is, amikor majd együtt szállunk ki a tekintélyes fekete kocsiból – addig erősködött, hogy végül is ráhagytuk. Szinte üres volt a falu, mikor végighajtottunk rajta; csak néhány öreg ült a kapuk előtti padokon. Aki mozogni bírt, mind kint volt már a vásártéri legelőn. Abból volt elkerítve a futballpálya meg a frissen felsalakolt, vadonatúj futókör, amit a mai alkalomra készíttetett el a megyei tanács. A pályát fehérre meszelt, alacsony fakorlát vette körül, amögött telepedett le a közönség, kicsit szétszórva, mint a búcsúban; meg szekereken ülve, akik a szomszéd faluból érkeztek. Volt egy ponyvával fedett négyszögű páholy is a főoldalon, a tanácselnök oda irányította az autónkat. Semmi taps nem hallatszott, mikor kiszálltunk, inkább a csönd lett nagyobb. Meleg szél fújt, emlékszem, és halkan csattogtatta a szoknyámat. Úgy éreztem, már csak szeméremből is kötelességem odaszorítani a combomhoz, hogy ne csattogjon úgy. Aztán leültettek bennünket, és megint sokaknak bemutatkoztunk, akikkel valószínűleg délben is kezet fogtunk már. Egy idő múlva szédülni kezdtem, bár inkább képletesen csak. Olyan volt az egész, mint valami enyhe mámor. Közben a tanító vezetésével hosszú sor népviseletbe öltözött kislány és kisfiú vonult el a sátrunk előtt, az úttörőindulót énekelték, majd bekanyarodtak a pálya közepére, és néhány életképet mutattak be. Magam is jól ismerem az ilyen bemutatókra való felkészülés izgalmát; s az iskolában, ahol tanítok, bizonyára én is másképp drukkoltam volna. De itt csak néző voltam; s éppen a fegyelmezettségük tette olyan meghatóvá számomra a produkciót. Persze, azért a tanító mentegetőzését is átéreztem, mikor a végén odajött hozzánk. Sokáig mentegetőzött. A rét felől meg egyre erősebben fújt a szél. Bármennyire is igyekeztem odafigyelni a szavaira, be-becsúszott a gondolataim közé, hogy „nagyon nem jól jött Bálintnak ez a szélfúvás”. Mikor magunkra maradtunk, Bálint megszorította a karomat: „Mit érzel most?” – Rögtön tudtam, miért kérdi, s azt válaszoltam, hogy semmit. „Boldog vagyok.” – De nagyon hitetlenkedve mosolygott. Mint aki azt lesi, hogy rám pirított-e ennek a falusi tanítónak a lelkes bosszankodása, rám, aki lélekben cserbenhagytam őmiatta a hivatásomat. Még itt Bátakoloson se tudta megállni, hogy valamivel ne kínozza magát, mielőtt starthoz áll.

Aztán jött az A. és B. csapat mérkőzése. És az általános izgalom. Nem részletezem. Nem értek a futballhoz, nem is szeretem. Az biztos, hogy mind a két csapat túlságosan is ki akart tenni magáért. Olyan fegyelmezetten voltak durvák, amennyire csak lehetett. Csupa tizennyolc-húsz éves fiú futkosott meg rúgott a gyepen, azzal a kissé nehézkes ügyeskedéssel, ami a paraszti munkától van, a merev izmoktól. Bálint hosszan elbeszélgetett velük félidőben. Nem volt trénerük. A szakszerű bemelegítést se igen ismerték, a lazítást. Erre mindjárt bemutatott nekik pár gyakorlatot, ott helyben. Ameddig ő csinálta, nem volt semmi hang – nézték. De amikor az egyik B.-csapatbeli utánozni próbálta, egyszerre kitört a nevetés. Bálint meg azt hitte, hogy rajta nevetnek. Megnyugtattam, hogy nem. Hitte is, nem is, azt hiszem. A meccs után, lucskosra izzadva, felsorakoztak a fiúk a ponyvasátor előtt, s miközben térdükig lecsúszott bő nadrágjukat húzkodták, három „hajrát” kiáltottak. Utána a párttitkár udvariasan arra kérte Bálintot, hogy fogjon kezet a fiúkkal. Láttam, hogy ettől még jobban zavarba jött. Amikor lekísértem a rajthoz, bevallotta, hogy lámpaláza van.

– Ki fognak nevetni, ha a hajrában grimaszolok – mondta.

– Csak csináld úgy, ahogy szoktad – válaszoltam.

– És azért a holnapi országosra is gondolj – tettem hozzá.

De éreztem mindjárt, hogy ezt nem kellett volna. S örültem, hogy más nem hallotta. A három helybeli futó, akiket Bálint ellenfeléül jelöltek ki, távolabb vetkőzött a gyepen; de még oda is bekiáltoztak utánuk a komák meg rokonok. És nem szűnt meg a nevetgélés. Csak a startpisztoly-durranásra.

Az indítás előtt szándékosan nem ültem vissza a ponyvasátor alá, egyedül akartam maradni. Nagy versenyekkor sohase tehettem meg, hogy közvetlenül odaüljek a futókört övező gyepsávra, a salakpálya mellé. Itt senki se vonta kétségbe, hogy ehhez jogom van. És nem is volt más civil a kerítésen belül, csak én. Alibiül mindenesetre egy törülközőt is vittem magammal, mintha azzal akartam volna megindokolni a kivételezést.

A főoldalon helyezkedtem el most is, de úgy, hogy a célegyenessel legyek szemközt, ahol majd négyszer láthatom Bálintot, amint szembefut velem. De ugyanakkor a falura, az ikoncsillogású szoborra is odaláttam az új helyemről, és ki a rétre is messze, ahonnét a szél fújt, meg ahol a szekerek táboroztak. És a két futballkapuról is jobban látszott innét, hogy a felső keresztrúdjuk kicsit görbe. Ebbe az egyszerű és különcködés nélküli tágasságba robbant bele az a féktelen iram, amit Bálint már az első körnél diktált. Elég nehéz feladatra vállalkozott: úgyszólván semmiből kellett kicsikarnia az elismerést és a jó eredményt, de éppen ezt akarta. Nemcsak a közönség volt laikus, de a pálya se bizonyult valami rugalmasnak. Azonkívül az erős oldalszél is nagyon zavarta. És az ellenfelei is kidőltek hamar, kettő a második kör után, a harmadik pedig az ezredik méternél, annyira túlfeszítették magukat Bálint példájára. Viszont a csönd épp azután kezdett igazi csönd lenni, a harmadik kör végénél. Akkor már alig volt mozgás a közönség között, csak a lovak nyihogtak fel időnként – és mindez együtt hatott úgy, mint ami többé nem ismételhető meg és tovább nem fokozható.

S akkor észrevettem, hogy a kék zsebkendő, amit a homlokára szokott kötni verejtékfogónak, lecsúszott az orrnyergére. Akkor már benne volt a negyedik körben, közeledett a hajrá. Láttam, hogy az arcához kap, s följebb tolja a zsebkendőt, de az néhány pillanat múlva ismét lecsúszott. Erre újra odakapott, megpróbálta lerántani, a csomózás azonban nem engedte. Csak az az egyszerű mozdulat nem jutott eszébe, hogy hátratolja a fején, és hagyja leesni. Bár lehet, hogy ehhez már nagyon magasra kellett volna emelnie a karját, s ez kizökkentette volna a futás ritmusából. Mikor a célegyenesbe kanyarodott, már olyan szaporák voltak a kapdosó mozdulatai, mint aki penitenciából keresztet is vet közben. Csak az utolsó húsz-harminc méternél hagyta abba, nem nyúlt többé a zsebkendőhöz. Félelmes volt így: mintha bekötött szemmel száguldott volna a célszalag felé és felém.

3:46,9-et mért a sportkör elnöke Bálint stopperórájával. Alig két másodperccel futott csak rosszabb időt, mint az országoson, holtversenyben Bangóval.

Amikor lezöttyent mellém a fűbe, azonnal ráterítettem a nagy frottírtörülközőt. Még nem volt egészen magánál, a szokott mellkaslazító légzését végezte. Én meg türelmetlenül vártam, hogy felharsanjon a taps. De nem az történt. Csak egy kis csoport tapsolt, valószínűleg a futballcsapat tagjai. A közönség nagyobbik része taps helyett átmászott a korlátokon, csöndben ellepték a pályát, és odasereglettek körénk, mint valami processzió. De csak annyira jöttek közel, amennyire illik olyankor, ha már az orvos és a rendőr is odaérkezett a szerencsétlenség színhelyére: valami ilyenféle tapintattal nézték, ahogy a vezetőkkel beszélgetünk, és a gratulációkat fogadjuk. De azért makacsul ők se mozdultak a helyükről. Még azt is megvárták türelmesen, amíg Bálint lemosdott és felöltözött a futballkapura lógatott ponyva mögött – és csak amikor beszálltunk az autóba, akkor kezdtek el tapsolni meg integetni.

Ezzel a majdnem rejtelmes búcsúval tulajdonképpen be is fejeződött a bátakolosi kirándulásunk. A bankett inkább már csak olyan hivatalos ráadás volt – amitől, bevallom őszintén, húzódoztam is nagyon. Nemcsak Bálint kondícióját féltettem a kimaradástól, de most már az útravalót is (ahogy ott álltak és integettek), mert úgy éreztem, hogy ez sem fokozható tovább. De a bankett is benne volt az előírt programban, s már nem térhettünk ki.

– Csak egy órát maradunk – mondta Bálint, mikor elhagytuk a pályát –, aztán rögtön indulunk. Lépj a lábamra, ha nem akarnék indulni. És majd te iszol helyettem, ha nagyon muszáj. Helyes?

A tanácselnök a sofőr mellett ült a kényelmes ülésbe süppedve; csak a városias, sildes sapkáját láttuk hátulról meg a magasra felnyírt, fehér nyakát. Szerencsére a motor is eléggé zúgott a huppanós úton, hogy ne értse, amit beszélünk, s ne sértsük meg az érzékenységét, esetleg. De közben hallottam is félfüllel, hogy a kocsi fogyasztása iránt érdeklődik a sofőrünktől, meg hogy lehet-e fűteni télen, van-e benne rádió. Szóval nyugodtak lehettünk hátul. Bálint kétszer is szájon csókolt, amíg a vendéglő felé hajtottunk; és hideg volt a szája. Pedig melege volt, és nekem is melegem volt. S egyszerre kínosan feszélyezni kezdett a tudat, hogy milyen rettentő port verünk fel; úgy rákapcsolt a sofőrünk. Akartam is szólni neki, de Bálint megelőzött: majdnem ingerülten kérte, hogy hajtson lassabban. Mikor kinéztem az oldalablakon, láttam a porfelhőn át, hogy egy csapat gyerek futva vág keresztül a kerteken, a szilva- és almafák közt. Mögöttük meg a felnőtt közönség, komótosan ballagva. Arra gondoltam, hogy gyalogosan mi is arrafelé mentünk volna biztos, a nyomukban, a kerteken át, amerre ők rövidítették az utat, meg kerülték ki a port.

A banketten egyébként minden úgy történt, ahogy előre sejtettük. Nem volt a hangulat éppen rossz, de valahogy nem találtuk a hangot, ők se, mi se, pedig láthatólag nagyon akartuk. És a pohárköszöntők is nagyon sok időt vettek el. A Párt, a Szakszervezet, a Termelőszövetkezet, a Rendőrség, a Szabadságharcosok Szövetsége nevében, a tanácselnök a falu nevében – szinte mindenki felszólalt, aki ott ült velünk a főhelyen. S mire sor kerülhetett volna rá, hogy átüljünk a sportolók asztalához, sajnos, már indulnunk kellett. Sötétedett kint, mi pedig legkésőbb éjfélre Pestre akartunk érni.

Amikor kiléptünk a vendéglő ajtaján, már egész kis tömeg várt ránk az országút másik oldalán, főképp férfiak meg néhány asszony, szoknyájukhoz húzott gyerekkel. Úgy álltak ott, mint valami némán tanúskodó sorfal, csak a cigaretták parazsa fénylett a homályban. De mint a pályán, most se jöttek közelebb, onnét a túlsó oldalról nézték végig a búcsúzkodásunkat. Mikor megfordultunk a kocsival, és a reflektor végigpásztázta őket, Bálint letekerte gyorsan az oldalablak üvegét, és kidugta a fejét. Azt hittem, odakiált nekik egy szót, valamit, amit ilyenkor lehet – de úgy látszik, nem tudta olyan hirtelen megfogalmazni, amit szeretett volna. És lassan viszszadőlt mellém. A vállamon aludt el.

Csak jó másfél óra múlva ébredt föl először, valahol Dunaszentgyörgy és Földvár között. Már hosszabb ideje úgy kanyargott az országút, hogy hol a Duna, hol valamelyik holtág mellett suhantunk el. Az ablakon váltakozva csapott be a hűvös és meleg légáram, a víz meg a füzek szaga. Lehet, hogy erre ébredt föl, de még sokáig nem szólt, csak mikor egy zötykölős útszakasznál lelassítottunk. Javították az utat, és piros jelzőlámpák között kellett haladnunk, lépésben. A reflektorok sugárkévéjében, mint valami ékkő-gombolyag, miriád zöldes bogár rajzott. Ettől a képtől egyszerre megelevenedett Bálint. Kíváncsian tekingetett ki, majd azt kérte, hogy álljunk meg, mert elzsibbadt a térde. De sokkal frissebben lépett ki, semhogy hihettem volna neki. És nem hívott, hogy menjek vele. Fürgén előreszaladt a megvilágított úttesten, keresztül a bogárrajzáson, anélkül azonban, hogy túlfutott volna a lámpák fénykörén. Éppen a sötétség határán állt meg. Aztán megfordult, és lassan visszasétált a kocsihoz.

Hogy mindez „hobbi” lett volna csak? Kiderült, hogy nem. Számára mindig úgy volt igazi az emlékezés, ha egyúttal utánozni is újrapróbálta az emléket. Mielőtt beszélni kezdett, előbb végigkutatta a zsebeit, a kis neszesszert is kinyitotta, de nem vett ki semmit.

– Mit keresel? – kérdeztem.

– Zsebkendőt – dörmögte, és a retikülöm után nyúlt. Ott akadt kezébe az a kék, amelyik délután volt a fején, még mindig összecsomózva.

– No, ez még jobb is – jegyezte meg, s mindjárt leszorította vele a haját. Aztán hátradőlt. – Nem beszéltem még neked a lepkéről?

– Nem.

– De igazán nem?

– Biztos…

Tulajdonképpen nem is történet volt, hanem egy erős és nyugtalanító kép saját magáról – valószínűleg a bogárrajzásról jutott eszébe. Valamelyik nyáron – talán az utolsón, amit Tardoson töltött – Öreg Pepita talált végre egy olyan eldugott helyet, ahol feltűnés nélkül tudta tréningeztetni Bálintot, úgy a maga módján. Bent a TAC pályán szóba se jöhetett ilyesmi. Kénytelenek voltak elbújni. A Dinga-patak egy elhagyatott töltésszakaszára jártak ki hetenként kétszer. Volt itt egy rész, egy ezer yardos, kanyar nélküli egyenes, amit pontosan kimértek. S ami még különösen vonzóvá tette ezt a pályát, hogy erdő között futott. Ideális volt a levegő, ideálisak a szélviszonyok. Öreg Pepita a felső rámpánál ült le, és onnét nézte, hogyan vágtázik feléje a fiú a párhuzamos nyárfasor között. Azon a bizonyos délutánon, mondta Bálint, joggal hihette az öreg, hogy megőrült. Mármint hogy ő, ott a hatszázadik yard táján: olyan vadul kezdett el kaszálni a karjával, mint egy kezdő. Ugyanis váratlanul eléje röppent a fák közül egy hatalmas, szőrbolyhos lepke, és bármit csinált, nem ment le róla, hiába kaszált meg csapkodott feléje. Először a mellének koppant neki, lesöpörte. A lepke erre a vádliján kapaszkodott meg, és onnét kezdett lassan fölfelé mászni. Ő viszont nem akart megállni semmiképp, időre futott, s féltette az eredményt. Négyszáz yardon át ment ez a küzdelem, közben Öreg Pepita egyre ingerültebben kiáltozott, hogy hagyja abba, mit csinál. Mire aztán a célvonalhoz ért, addigra a lepke is eltűnt róla.

Bálint azt tartotta különösnek, hogy most, mikor visszagondolt erre, minduntalan állóképszerűen látta magát ott a töltésen, mint valami fotón. S azzal a kétségbeesett, stílustalan kaszáló mozdulattal, amire azóta is hajlama van, ha nem koncentrál.

Nevetett.

– Alexi azt mondja, hogy sokszor görcsös vagyok. Persze, nem ért hozzá… Csak az a baj, hogy igaza van.

Fél egykor robogtunk végig a kihalt Bartók Béla úton, és egyre már ágyban is voltunk. A sportújság következő száma első oldalon közölte Bálint fényképét, amint a bátakolosi sportolókkal beszélget a futballmeccs szünetében; s egy másikat arról, ahogy éppen a lazító gimnasztikázást mutatja be nekik. De később se tudtuk meg pontosan, hogy ki csinálta a felvételt és küldte be a laphoz. Végül abban maradtunk, hogy biztos a párttitkár vagy a tanácselnök, meglepetésül és hálából. Az egyiknek a nyakában mintha láttunk is volna lógni fényképezőgépet.

 

Aztán elkövetkezett az utolsó pesti két hét. Bálint ebben az időben már csak mezei tréninget folytatott, kora reggeltől tízig, tizenegyig. S nem járt ki egyik pályára se, még a BKS-re se; pedig azelőtt akkor is kinézett, ha semmi dolga nem volt kint. Most otthon ült délutánonként, sétált a környéken, s rajtam kívül alig érintkezett valakivel. Egyszer nekifogott, hogy átolvassa a régi lapkivágásokat, egykori sportbeszámolókat, de hamar abbahagyta, és az összespárgázott újságpaksaméta újra visszakerült a könyvszekrény hátsó rekeszébe. A napi tréningjei mellett csupán egy dologban mutatkozott kitartónak: útlevélügyünk intézésében. Hiába ígérték a Sporthivatalban, hogy elintézik, nem volt nyugodt. Izgult, hogy elhúzódik az ügy, elvész az akta, vagy valami nem várt kifogást emelnek a Belügyminisztériumban. De főképp attól félt, hogy nem sürgősséggel kapjuk meg, s engem idő előtt visszaszólít az iskola. Ugyanis csak október első hetéig kaptam engedélyt a rendkívüli távolmaradásra. És Luka bácsiéktól se jött még válasz, hogy tudnak-e kétágyas szobát biztosítani (ami nem sok van az ilyen havasi kabanákban, többnyire csak egy).

Mindent összevetve, azért boldog két hét volt ez, ha nem is maradéktalanul. Mindenesetre sokat voltunk együtt. Réka alig jelentkezett, talán kétszer telefonon. Egyszer én vettem fel a kagylót. Akkoriban még nem voltam teljesen tisztában vele, hogy a kapcsolatuk mennyire romlott meg; és hogy azon a „külföldi”, prágai randevú sem segített a maga megtévesztő hangulatával, amire esetleg Réka számított –csupán az tűnt fel, hogy Réka velem is másképp hűvös, mint azelőtt. Kicsit úgy, mint a temetésen később. Bár lehet, hogy csak az én érzékenységem túlzott, s a véletlent is az ő számlájára akarom írni. Kint a sírnál, a nagy tömegben, egy ideig egymás közelében voltunk, aztán valahogy mégis Réka került a koporsó jobb oldalára, ahová én szerettem volna állni; vele szembe meg Pécsi Pici, egy bécsi futballkapussal. Én végül is a friss földhányásra odakészített fejfa mögé préselődtem be, a sportolók közé, akiket Bangó és Bartosi vezettek; s onnét kellett előfurakodnom, mikor a göröngyöt le akartam dobni.

Mielőtt rátérnék a vlegyászai utunkra, egy délutánról szeretnék még beszámolni, ennek a rossz ízét mind a ketten magunkkal vittük a havasokba. Nehéz erről utólag úgy írnom, ahogy akkor átéltem. Először is, mert minden mozzanata kettős bennem – most már. Az én emlékeimre rámásolódnak az övéi. És nem tudom szétválasztani őket. Mindig csak az emlékezetem felét szabadna használnom, de ebben az esetben nem érzek elég erőt hozzá. Annál is inkább, mert fönt a Vlegyászán épp azzal töltöttünk egy éjszakát, hogy igyekeztünk összevetni ennek a délutánnak a két történetét.

Már délelőtt tudtam aznap, hogy Pici Pesten van, az expresszkártyát én vettem át. Zürichből írta, hogy Pestre érkezik, az Astoriában száll meg, csak két napot maradhat, de szeretne találkozni Bálinttal. „Nagyon fontos!” – húzta alá kétszer is a lap alján. És hogy délután négykor várja a szálloda halljában. Az aláírás ez volt: „Az egyik megöregedett Bringás.”

Bálint viszont épp aznapra várta a kis Bartosit, délután ötre, hogy megbeszéljék a téli edzéstervet, amit a fiú nyolcszázra dolgozott ki magának. (Akkoriban határozta el, hogy a következő szezonra emeli a versenytávját.)

Már rég megebédeltünk, kettőre járt, de Bálint még mindig nem döntött véglegesen, hogy melyik programot mondja le. Főképp az a kétszer aláhúzott „Nagyon fontos!” zavarta meg. „Csak nem Mesnyák Pociról tudott meg valamit…?” – tűnődött hangosan, s rám nézett, mintha várná, hogy mit szólok hozzá. „Tudod, aki úgy eltűnt, nyomtalanul.” – Én meg nem válaszoltam rá semmit. S ez volt az első hiba, amit elkövettem. Pedig tudtam, hogy segítséget vár; hogy én beszéljem le vagy helyeseljem az elmenetelét – bármit, csak egy szót legalább, mert úgy érezte, hogy megérdemli azok után, amiket Karlsteinban mondott Piciről – hogy vége. De valami összeszorította a torkomat. Azt akartam, hogy ő döntsön.

Aztán láttam, hogy sűrűn telefonálgat, vagy legalábbis akart, de nem vették fel a kagylót.

Bartosit kereste.

– Nem sikerült? – kérdeztem.

– Nem – mondta, és nem kelt föl a telefonasztalka mellől.

Én meg jöttem-mentem közben. Akkor már úgy rakosgattam a lakásban, hogy az úti holmit is kezdtem számba venni. Meg varrnivaló is akadt, épp azokat szedtem össze. Mikor kiléptem a fürdőszobából, Bálint hirtelen fölállt.

– Most mért nézel így rám?

– Nem is néztem oda – válaszoltam. – A szarvasbőr mellényedet keresem.

– Nem ültethetem fel Bartosit – mondta. – Tudod, milyen érzékeny. Meg tanácsért is jön… – s fölvette az asztalról az expresszlapot, és újra átfutotta.

– Olvastad? Neked is üdvözletét küldi.

– Igen… olvastam. És ötig nem tudsz visszajönni?

Bálint az asztalon dobolt. A mellény ott feküdt a térdemen, azt néztem.

– Tulajdonképpen neked is velem kellene jönnöd – mondta.

– Az Astoriába?

– Igen.

– És akkor mért jobb?

– Nem az, hogy jobb vagy rosszabb… – mormogta.

– Vagy csak udvariasságból? – kérdeztem.

Ebből végképp sejthette, hogy azt a segítő szót, hogy maradj, ne menj sehová most, hiszen magad sem akarsz igazán elmenni – azt nem kapja meg tőlem. Képtelen voltam kimondani. Ő meg valami erőszakolt görcsösséggel újra Mesnyák Pociba kapaszkodott bele: hogy talán mégse halt volna meg? Újra felbukkant valahonnét?

S idegesen megint tárcsázni kezdett; de hamarosan visszazöttyentette a kagylót.

– Szóval nincs – mondta. – Se a lakása nem felel, semmi… A klub meg egyszerűen süket. Valahol kódorog a kölyök…

Majd váratlanul:

– Mit gondolsz… van valami más programja is a gyereknek?

–Ma este?

– Dehogy – legyintett. – Addigra rég itthon leszek. Hanem, hogy várjon rám, mondjuk, fél hétig legkésőbb…

– Jó, ahogy akarod – válaszoltam. – Különben se én ajánlkoztam, hogy elmegyek veled az Astoriába. Én szívesen itthon maradok.

Bartosi hét óráig várt Bálintra, aztán mennie kellett. Nem sokkal azelőtt töltöttem ki neki az utolsó teát, de azt már nem itta meg. Elfelejtette? Vagy én felejtettem el kínálni? Abban az utolsó öt-tíz percben úgy összekuszálódott a beszélgetésünk, hogy ahhoz illett is az ilyesmi: megfeledkezni a teáról, egy mozdulatról. Emlékszem, egy pillanatig a cukortartó fölött tétováztam a kannával, abba akartam önteni a teát.

Bálint akkor már rég fönt volt Pici szobájában. S Pici éppen másodszor zuhanyozott le. Zürich szappanos vízzel mosott utcái után állandóan piszkosnak érezte magát Pesten. Egy akkora bordó színű frottírkendőbe burkolózott utána, hogy térdig körbefogta.

Mikor a fürdőfülkéből visszalépett a szobába, lábáról még mindig le-lefutott egy csöpp víz a papucsára.

Bálint megkérdezte:

„Újabban ilyen óriási törülközővel utazol?”

„Nem – mondta Pici. – Zürichben kaptam, és nem szálltam ki Bécsben, hogy otthon hagyjam. Nem tetszik?”

„Dehogynem… gyönyörű” – válaszolta Bálint.

„Persze, fogalmad sincs, hogy mért ilyen expressz akartalak látni” – ült le Pici a heverőre, miközben a kontyát igazgatta. Két ujjával kitapogatta az elkócolódott szálakat, és mutatóujjával puhán visszanyomogatta őket a konty réseibe. Bálint úgy jellemezte később Pici hátrafelé csúcsosodó hajkoronáját, mint négy egymásba tekeredő izomköteget, amelyekről lefejtették a bőrt, és látni rajtuk az izomrostok térképét. „Négy vádli vagy bicepsz – mondta –, szőkére preparálva.” De a benyomása mégis az volt a lányról, hogy nagyon megváltozott nyár eleje óta. Minden a régi maradt rajta, csak valahogy mondénabb lett, európaibb, anélkül, hogy túlságosan kendőzni akarta volna, miből lett ez a mondénság. Egyáltalán nem használt pirosítót, csak a száját festette. A legyezős rovátkák se voltak mélyebbek a szeménél, csupán a zsíros krém, amit odakent, világosabbá tette a vonalukat.

„Igazán nem vagy még »öreg« bringás – mondta neki nevetve. – Vagy belülről úgy érzed?”

Pici kissé merev arccal nevetett vissza rá.

„Persze… csak például megereszkedett a mellem. De különben ezt előre megjósoltam neked.”

Körülbelül ebben az időpontban kezdtem gyanakodni én is a kis Bartosira, hogy a látogatása nem olyan egyértelmű, mint ahogy Bálint gondolta. Akkor már hosszabb ideje csak Bálintról beszéltünk. Egy újabb bri-bri-s doboz is volt a fiúnál, abból kínálgatott, s már kezdett kellemetlenül kihűlni a szám a keserű mentoltól.

– És ez annyira jó? – kérdeztem.

– Isteni! – mondta. – Próbáltam népszerűsíteni a klubban, de az öregek nem nagyon kapnak rá. Kitartanak a savanyú mellett.

– És maga szerint hol kezdődnek az öregek?

Bartosi elvigyorodott, magabiztosan csinos lett.

– Tudja, ez a bri-bri is egy olyan próba…

– És Bálint kiöregedett már?

Erre elvörösödött.

– Valahányszor megkínáltam, mindig vett belőle.

– Csak mégse szereti – mondtam.

– Maga szándékosan zavarba akar hozni – felelte, és zsebébe csúsztatta a cukorkás dobozt.

Én meg feltöltöttem a csészéjét, feszélyezett a hosszú csend.

Pici Camparival kínálta Bálintot, amit szintén Zürichből hozott magával. Tudta, hogy Bálint nem iszik semmi töményet. Nagyon más volt ez a piros keserű, mint a rumos sör ott a régi uszodavendéglőben – olyan nagyon nyugat-európai volt ez is, itt Budapesten, ezerkilencszázötvenháromban.

Aztán felállt Pici, és lassan odaklappogott az ablakhoz a papucsában, hogy a belső függönyt is összehúzza. Utána visszaindult Bálint felé.

„Remélem, tudod, hogy még adós vagy nekem…” – s hagyta, hogy oldalt lecsússzon róla a frottírkendő. De csöppet sem igyekezett, hogy úgy állítsa be magát, ahogy a nők szokták, amikor „előnyösen” akarnak állni, egyik térdüket a másik elé húzva, a kezüket meg a hajukhoz emelve, s mindezt úgy, mintha az egész mozdulat önkéntelen volna. Nem. Úgy állt meg, ahogy valószínűleg a stralsundi táborban húzta ki magát az esti körletvizitnél, vagy amikor a barakkfürdő folyosóján kettes sorokban várakoztak meztelenül, hogy ők is sorra kerüljenek.

„Öltözz fel” – kérte Bálint.

De Pici nem mozdult, csak a száját biggyesztette el:

„Vagy elfelejtkeztél róla…?”

Bartosi azt válaszolta nekem, hogy ő tudja, mivel tartozik Bálintnak. Hiszen éppen azért jött hozzá, most is meg máskor is… – s újra hozzátette: „Maga szándékosan zavarba akar hozni.”

Kínosan érintett ez a fordulat. Egyáltalán nem akartam így elsúlyosítani a beszélgetésünket, bár annak az érzésnek se tudtam nagyon ellenállni, ami már többször megkísértett. Hogy egy kicsit rajtam is múlhat az ő barátságuk, arról pedig a látszat ellenére is sejtettem, hogy nem a régi.

Bálint úgy mesélte, hogy akkor lehetett hét óra, amikor ez történt. Ugyanis nem pontosan négykor találkoztak, Pici a portásnál hagyott egy cédulát, hogy ne haragudjon, késni fog; s majdnem egy órát kellett várni rá. De amikor megérkezett végre, és beültek a dohányzóba, Bálint még nyomát se vette észre annak a céltudatosságnak, amivel Pici valójában készült erre a napra. Sokáig csak bécsi pletykákról fecsegett, s emberekről, akik nem is tudhattak az ő közös gyermekkorukról. Holott azelőtt mindig az volt a főtéma – a TAC, az Öreg Pepita, a rögbizések az uszodában. Viszont csak nagy ritkán a gyógyszeres raktár, a padlás vagy a szerződésük. Azokat, valami alvó éberséggel, de kerülték. S látszatra olyan is volt, mintha spontánul kerülték volna. Mint amit időszerűtlenné tett az idő, a körülmények.

Pici hamarosan utánam kezdett érdeklődni nagy kíváncsisággal, s kérte Bálintot, mutasson valami új képet rólam. Volt nála, megmutatta.

„Sokkal csinosabb itt, mint amikor utoljára találkoztunk” – jegyezte meg.

„Öregszik ő is, valószínűleg azért” – mondta Bálint.

Pici nevetett.

„Látod, ezt mindig szerettem benned. Hogy ilyen jópofán tudod kínozni magad. Biztos azt is ilyen jópofán bizonygatnád, hogy boldog vagy.”

„Pedig csakugyan az vagyok” – felelte.

Mire Pici:

„Akkor csakugyan a végedet járod, öreg fiú…” – de érződött a hangján, hogy erőltetetten cinikus; és hogy tulajdonképpen más hangot szeretne megütni.

Később hozzátette:

„Akkor mért nem hoztad őt is magaddal?”

„Hildit?”

„Mért… hát kit még?” – lepődött meg Pici.

Majdnem üres volt a dohányzó, néhány rossz lelkiismeretű párocska ült csak bent rajtuk kívül, háttal a bejáratnak, fal felé fordított fotelokban. Bálint kilátott a Fórum mozi hirdetőtáblájára, s észrevette, hogy az üvegcső betűkben kallódva futkos a neonfény; mintha hirtelen akkor ébredt volna a tudatára, hogy egy csőbe van bezárva. S mindez a tűző napsütésben, amikor amúgy is olyan a neon, mint a hullafolt. Így mondta. És hogy ez milyen nyomasztóan hatott rá.

Pici megismételte:

„Miért… kivel jöhettél volna még? Vagy közben egy kis Őze is született, csak nem mondtad? Fiú?”

„Nincs gyerekünk” – mondta Bálint, s akkor nézte meg először az óráját. Öt óra tíz volt.

Bartosi jutott eszébe.

De a fiú pontosabb volt, nem késett tíz percet, öt előtt becsöngetett már. Éppen rendbeszedtem magam a fürdőszobában, de a teáskészletet, melyet az alsó szekrényrekeszben tartottunk, még csak a parkettára rakosgattam ki. A csöngetésre aztán el is feledkeztem róla. Arra léptünk be, hogy a parketten volt „megterítve”. Bartosi azonnal ajánlkozott, hogy segít elrakodni, csak mondjam meg, mit hova tegyen. Valahogy akkor éreztem már, hogy Bálint késni fog. Nem tudom, miből éreztem, de az egész lakásunknak a hangulata volt olyan. És ez biztos, ezt majdnem percre egyeztetni tudtuk fönt a Vlegyászán: ő a mozdulatra emlékezett, ahogy az óráját megnézte; én meg arra a pillanatra, amikor egyedül mentem vissza a szobába, miközben Bartosi a teavizet tette oda a gázra. Csak rá kellett nézzek a bútorokra, és tudtam, hogy nem tévedek. S meg is kérdeztem mindjárt Bartosit, hogy meddig tud várni.

– Hétig, kezicsókolom! – kiáltotta be a konyhából. – Hétig simán.

Nem sokkal ezután Pici azt ajánlotta Bálintnak, hogy menjenek föl a szobájába. Ezt egyébként nem minden apropó nélkül ajánlotta ő sem. Nemrégiben ugyanis, pár hónapja, talált egy régi képet a holmijai között, még a tardosi időkből, és meg akarta mutatni Bálintnak. Fogalma sincs, mondta, hogyan maradhatott meg annyi költözés, utazgatás után, de megvan, és biztos olyan, amire Bálint se emlékezhetik nagyon. És hogy muszáj megnéznie, fönt van a bőröndjében valahol.

Az a kép volt ez, amelyet később a Dreher-Maulban találtam meg: hárman a patikaudvaron, a keskeny, ablak nélküli falsík előtt.

Bálint ezt a képet nézte, míg Pici ott állt az ablaknak dőlve, papucsban.

„Vajon Bangó mért nincs rajta? – kérdezte. – Lehet, hogy ő csinálta?”

Pici megvonta a vállát.

„Nem tudom… De hagyd most, úgyis neked hoztam. Nálad maradhat, ha akarod.”

„Köszönöm” – mondta Bálint, és továbbra is kezében tartotta a gyűrött fotót, nem rakta el. Közben újra odaszólt Picinek:

„Nem öltözöl fel?”

Pici éppen csak megrezzent.

„Nem – mondta aztán. – Egyedül ezért utaztam most ide.”

„Kedves tőled, hogy elhoztad ezt a képet…” – válaszolta Bálint.

Majd mikor látta, hogy Pici nem mozdul:

„Különben rosszul emlékszel a szerződésünkre. Már rég lejártak azok a három évek…”

Pici csak ekkor nyúlt le a földre a frottírkendőért, és újra beleburkolózott.

„Tudom – mondta. – De én szeretem betartani a szavamat.”

„Csak éppen rosszul számoltad ki.”

„Lehet… De hát nem mindegy? – Majd váratlanul megkeményedett a hangja: – Különben vedd csak sorba, ha nem hiszed…”

Bálintot egyszerre megcsapta a hajdani párbajmeccsek magyarázkodásokat nem tűrő levegője: csak a szembesítés egymással, semmi más. Egy pillanatra úgy érezte, hogy Pici igazságosan kerül nyeregbe – s hogy az ő saját viselkedése legalább annyira szánalomra méltó.

„Tehát ezerkilencszáznegyven, Bangó…”

„Tudom, hagyjuk” – vágta rá gyorsan; s Pici engedelmeskedett.

„Kérlek, ahogy parancsolod – mondta a régi szabályzat szerint; de azért hozzátette még: – Mért is ne hagynánk, hiszen te löktél oda neki.”

Bálint hallgatott. Tölteni akart Picinek, de az elhúzta a poharát.

„Most nem kérek” – mondta.

Bálint hosszan, kortyolva ivott.

„És Geresdi Kálmán?” – kérdezte.

Pici elmondta, hogy a fiú föl akarta keresni a frontra indulása előtt Bécsben, még negyvenhárom januárjában; és hogy egy bécsi lap apróhirdetési rovatában kért tőle randevút, de aztán mégsem találkoztak, mert hamarább útnak indították őket.

Míg ezt mesélte, Bálint újra elővette zsebéből a képet, és azt nézte. Geresdi Kálmán szakadt klottnadrágját, a futball-lövések nyomát a falon – s végül Mesnyák Poci húsos combjait sokáig.

„Amikor megkaptam a lapodat, azt hittem, hogy róla akarsz mondani valamit, Pociról… Vagy mégse?”

Most Pici hallgatott.

„Mert ha nem, akkor ez csakugyan tökéletes kép. Az egyik meghalt, a másik eltűnt, a harmadik él. Több kategória nincs is, ezen a fotón minden rajta van.”

S mutatta. De Pici rá se pillantott, őt nézte helyette, és az inggallérja alá csúsztatta a kezét.

„Tévedsz – mondta. – Mesnyák Poci nem tűnt el, hanem Argentínában van. Negyvenhatban, amikor hazajött a fogságból, ő is megkeresett, de aztán haladékot kért bizonytalan időre. Érted most már?”

„Nem… – motyogta Bálint. – Nem értem.”

„Egyszóval betegen jött haza. Még valahol Brjanszknál sebesült meg… aztán nem volt férfi hosszú ideig.”

„És?” – kérdezte Bálint.

„Nincs és – mondta Pici. – Ez van.”

„Azt akarod mondani, hogy… őt kellett kivárnom?”

Pici odaült a fotelkarfára, de ugyanakkor vigyázott is, hogy ne érjen hozzá Bálinthoz. Csak az ujjaival barázdálta végig a haját.

„Ne tőlem kérdezd – mondta, – én nem tudok számolni szerinted. És veled különben is mindig elszámoltam magam…”

„De miért nem említetted soha, hogy mi van Mesnyák Pocival? Engem soha nem keresett föl. Úgy tudom, Bangót se. Itt élt Pesten, amíg nem vándorolt ki?”

„Itt, igen. De nem akart találkozni veletek. Szégyellte a baját. Azt hiszem, félt, hogy észreveszitek rajta” – mondta Pici.

Aztán visszaült a heverőre.

„Adj most egy pohárral…” – kérte.

Bálint töltött és odanyújtotta.

„Tízkor megy a vonatod?” – kérdezte.

„Tíz húszkor – bólintott Pici, és a maga elé állított poharat bámulta. – Még van időnk.”

Bálint erre újra megnézte az óráját. Akkor már biztosra vehette, hogy ha azonnal indul is, Bartosit úgysem éri el. Bartosi akkor kezdett búcsúzkodni. Én meg féltem, hogy magamra hagy. Nem akartam egyedül maradni. Kérdeztem, hová siet – azt mondta, valami bulira van meghíva, unalmas, de már nem mondhatja le.

– De mi baja magának? – fordult felém hirtelen.

– Nekem? Semmi…

– Olyan szótlan… Vagy sápadt is? – s oldalról az arcomba nézett.

– Mi van maguk között újabban? – kérdeztem.

Meghökkent.

– Kik között, kezicsókolom?

– Bálint és maga között – feleltem.

Valami olyasmi volt ez, mint Prágában, mikor Alexi bejött a szobámba. Csak mégis nagyon más. Alexiról egy pillanatig se hittem el igazán, hogy őszintén meg akar érteni. S az akkori gyengeségem is egészen másfajta volt. Le tudtam gyűrni, mert éreztem, hogy megaláz, és Bálintot is megalázom vele. Most mégse jutott eszembe ilyesmi – pedig hát ez is gyengeség volt, ha nem is éppen bosszú Bálinttal szemben. Inkább olyasmi talán, hogy ha Bartosi marad…

De nem, most se tudom még pontosan körülírni. Azt hiszem, azon a délutánon egyedül Pici volt képes rá, hogy félreérthetetlenül fogalmazzon.

Mi az ajtóban állhattunk már Bartosival, mikor Pici odahívta magához Bálintot; hogy üljön oda melléje a heverőre. Most már sokkal csöndesebb volt a hangja, mint az előbb. S valahogy az arca is megtörtebb.

„Tudod, hogy még évekig szerelmes voltam beléd? – kérdezte. – Még pár éve is. Aki ismert meg látott bennünket közben, biztos nem is hinné el…”

„Micsodát?”

„Hogy ilyen kitartóan tudtál köpni rám… Ahogy most is. Pedig szerettelek. Csak te kellettél volna. De neked egyikünk se kellett igazán, az egész ötösfogatra köptél. Egyedül csak magadnak voltál fontos.”

Majd később:

„De akkor mért jöttél el, valahányszor üzentem? Ma mért jöttél el ide?”

„Azt írtad, fontos” – mormogta Bálint.

Pici ivott egy kortyot. – „Persze…”

Aztán kesernyésen fölnevetett.

„Te meg nyugodtan itt ülsz, mert azt hiszed, hogy hű vagy Hildihez… igaz? Nem tudom, mennyire ismer téged, de megsúghatnám neki, hogy vele is éppen úgy kibánsz, ahogy velem meg velünk. Csak ő legföljebb nem kéri számon…”

Mire Bálint halkan:

„Hagyjuk ki ebből Hildit. Rólam, nem bánom, amit csak akarsz… de őt, szeretném, ha nem kevernénk bele.”

„Jó” – mondta Pici; és váratlanul sírni kezdett. Bálint szerint nem számításból – őszintén sírt. Hagyta, hogy vörös és duzzadt legyen a szeme; és még kisebbre húzta össze magát a frottírkendő alatt. Aztán fölnézett, de Bálint nem tudta állni a pillantását.

Mi sem az egymásét. Úgy beszéltünk felváltva, mintha mindketten egy Harmadikkal beszélnénk. A kabana verandáján ültünk akkor éjszaka, és messze leláttunk a rogozseli lejtőre. Erős holdfény világította meg a fenyveseket és az irtások szálkás foltjait. Luka bácsiék rég aludtak már, kihallatszott a konyhából az öreg horkolása. Se bogár-, se madárneszezés nem hallatszott. Csak a havasi tűlevélzúgás. Az meg nem is hang már, hanem valami átható Jelenlét. Semmi se lehetett idegenebb attól a csendtől, mint amit mi beszéltünk ott; mégiscsak ott lehetett elmondani. Az utolsó tíz-tizenöt percet Bartosival – meg azt, amikor Pici odafordult Bálinthoz, s így szólt: „Semmivel se lettem különb, mint aminek indultam. De erre te is büszke lehetsz.”

Pici – mesélte Bálint – hosszan, majdnem mozdulatlanul nézte őt a kendő alól, amit belülről markolt össze magán. Csak a frottír gyűrődéseiből láthatta, hogy a lány keze remeg, s az ujjai hol kiegyenesednek, hol összegörbülnek megint. De mindez olyan kevéssé volt leplezett mégis, és se fölény, se számonkérés nem volt benne (a megvertség fölénye legföljebb) – hogy egyszerre ő kezdte úgy érezni magát, mint aki csakugyan adósa Picinek. De ehhez már nem volt köze az „ötösfogatnak”, se az egyezségüknek. Egyszerűen akkor, azokban a percekben kívánta meg először igazán Picit.

De a lány félreértette – vagy már szándékosan nem akarta érteni. Arra még semmit se szólt, amikor Bálint levetette a kabátját, és járkálni kezdett a szobában. Ezt még rá lehetett fogni a hőségre. Nem is mozdult meg a frottírkendő alatt, csak amikor Bálint odaült melléje, s megfogta a két vállát, hogy maga felé fordítsa. S ebben ugyancsak nem volt semmi leplezés. Akkor nyúlunk így valakihez, amikor a mozdulat is kevés már, minden – és mégse marad más, csak a mozdulat. A döntetlen meccsek fejeződtek be kicsit hasonlóan, mikor a láb meg a derék végleg kifáradtak – s jobb híján megfogták egymás vállát. Amit egyébként tiltottak a szabályok. De nem is csináltak utána semmit, ez olyan utolsó reflex volt, ugyanúgy vissza is ejtették a karjukat.

Bálint azonban nem.

Pici meg hátrahúzódott, és még szorosabbra fogta magán a kendőt.

„Mi az… meggondoltad magad? Csak nem szánalomból?” – kérdezte.

„Nem… most őszintén – mondta Bálint. – Szeretnék elbúcsúzni tőled.”

„Kedves vagy – válaszolta Pici; aztán nevetni kezdett, de mint a fa. – Ennyire azért mégse vagyok olcsó” – mondta, s fölállt, karjára dobva a ruháját a fotel támlájáról.

Bálint sután ülve maradt.

Pici meg elindult a fürdőfülke felé, csak az ajtóban fordult vissza. Már nem nevetett.

„Azért mégis kvittek vagyunk – mondta. – Te se lettél sokkal különb, mint én. Még ami jó volna az emberben, azt is elrontod… azt is ellopnád magadnak.”

Aztán kiment, hogy felöltözzön.

Ennyi történt az Astoriában. Nálunk otthon meg az, hogy Bartosi már hosszabb ideje a szoba közepén tétovázott, feje majdnem elérte a csillárt. És már vagy tíz perce készülődött, hogy indul. Figyelmeztettem, hogy otthagyta a teáját. „Köszönöm…” – mondta, de nem nyúlt a csésze után. Aztán rám nézett.

– Úgy látszik, sokáig elhúzódik ez a tárgyalás…

– Pedig nagyon sajnálni fogja – feleltem. – Tudja, hogy milyen fontos lett volna magának…

– Na hiszen, nem olyan halálos – legyintett. – Holnap utaznak?

– Vagy holnapután. De lehet, hogy holnap már. Amikorra kapunk hálókocsijegyet.

S anélkül hogy akartam volna túlságosan, odaléptem melléje.

– Maradjon még… – karoltam bele; és igyekeztem arra gondolni, hogy ha a fiú mégse hagyna magamra, ha megvárná Bálintot, az valahogy záloga lehetne a mi kezdődő új életünknek is, amit a vlegyászai úttól reméltünk.

– Várjon még egy félórát – mondtam. – Nem szalad el az a buli.

– Az igaz – nevette el magát. – Csak hát tudja…

Egy fejjel magasabb volt, mint én, s neki is le kellett hajolni egy kicsit, nemcsak énnekem fölnézni rá. Persze ez nem mentség még. Olyan ügyetlenül csókolt meg, mint egy kamasz. És utána még sürgősebben indulni akart. Akkor már végképp nem akarta megvárni Bálintot.

– Érezzék jól magukat – ölelt át az ajtóban. –És pihenjenek… ráfér Bálintra. Mi majd tréningezünk helyette! – vigyorodott el; de bármennyire is tréfának szánta, nem annak éreztem. Mint valami ítélet, úgy ütött rám. És egyszerre tanúból lettem vádlott – legalábbis magam előtt.

Bálint tíz óra felé érkezett haza a szállodából, nem kísérte ki Picit az állomásra. Amit különben Pici sem akart. Nem nagyon faggattuk akkor este egymást, megelégedtünk annyival, amennyit a másik mondott. De csak a közömbös részletekre tértünk ki. Bálint a képet se mutatta meg, amit kapott. Arról viszont elég bőven beszámolt, hogy mit szólok hozzá, Mesnyák Poci nem tűnt el, ahogy hitték. Pici tud róla, valahol Argentínában van, farmon dolgozik, s egy félvér nőt vett el feleségül. Sőt, fia is született azóta. Egy kicsit kreolos bőrű – írta Picinek –, de azért majd őt is megtanítja a tardosi párbajmeccsek szabályaira: legalább szagoljon valamit az apja gyerekkorából, ha már a TAC pályát meg a régi uszodát úgysem látja meg soha.

 

Másnap Bartosival már csak telefonon tudott beszélni Bálint, estére megkaptuk a hálókocsijegyet. A következő nap reggelén pedig megérkeztünk Bologára.

Tulajdonképpen nincs mit írnom erről a faluról, pár adatot legföljebb. Az egyik, hogy itt béreltünk szamarat a csomagjainknak; a másik meg, hogy itt fogadtunk vezetőt, egy csobánfiút. Közben a felső faluban, a vízimalom udvarán letelepedtünk egy félórára reggelizni. A malmosék és a szomszédok gyerekei végig ott álltak körülöttünk, és nézték, hogyan eszünk. A malmos feleségétől két szem nagyon piros, kicsi almát kaptunk.

Ennyi történt odamenet.

Amikor visszafelé jöttünk, két rogozseli csobán segített lehozni Bálintot a havasról. Már nem tudom, hogy maguktól-e, vagy mert én szóltam – de ők is ugyanarra az udvarra tértek be megpihenni a rögtönzött hordággyal, mielőtt tovább indultunk volna az állomásra. Volt itt a malom zúgójánál egy pad, arra ültünk le. Helyesebben csak én. A többiek mind álltak, a szomszédok, a két csobán meg a gyerekek. Luka bácsi meg elment közben a milíciára az útlevelünkkel, hogy bejelentse, mi történt, s egy üres tehervagont kérjen a részünkre a legközelebbi pesti vonathoz.

 

Nem könnyű az ilyen emlékezésféle végére pontot tenni. És hogy hol legyen az a pont?

Azt hiszem, Rogozsel faluról kellene még írnom befejezésül, hogy teljes legyen a kép. De egyáltalán nem olyan könnyű, mint először gondoltam. Hónapok óta húzom-halasztom a pillanatot, félek a feladattól, s nem is hiszem már, hogy ugyanúgy tudnám folytatni ezt a krónikát, ahogy elkezdtem annak idején. Nem megy. S nem is erőszakolom most már. Úgy összemosódnak bennem az utolsó napok, mintha egyetlen óra lett volna az egész; egyetlen végtelen nappal és éjszaka. Legszívesebben nem is magunkról írnék, hanem tárgyakról, tájakról, de olyan aprólékosan, ahogy ma is bennem élnek – amilyenné a mi odaérkezésünk változtatta őket. Így talán sikerülne elkerülnöm azt a látszattárgyilagosságot, ami csak azoknak lehet fontos, akik költött személyekről mesélnek… Meg aztán nem is célom, hogy valami kerek magyarázatot erőszakoljak rá a történtekre. Megelégednék azzal is, ha legalább a lényeges mozzanatokat sikerülne elválasztanom a kevésbé lényegesektől. És mindenekelőtt Rogozselt tudnám megértetni, a hangulatát, a csöndjét, a házakat a tágas udvarokkal; megérteni, hogy milyen lehetett a bolyongásunk éjszaka, mikor az a fiú felzörgetett bennünket – szóval a közvetlen előzményeket. Alexi utólag szívgörcsöt állapított meg. De hogy Bálint várta-e, tudta-e előre, ami bekövetkezett? Azt én is csak találgatom. Bár vannak napok, mikor biztosan úgy érzem, hogy nem. Nemcsak azért, mert a házasságkötésünket is akkor tervezgette; vagy mert Bartosiról se feledkezett meg, s egy egészen újfajta edzéstervet állított össze neki – bár előre sejthette, hogy a hivatalos edzők támadni fogják, vagy le is tiltják esetleg, neki pedig védenie kell majd – föltéve persze, ha a fiú is akarja. Ugyanis a terv, amit kidolgozott, tulajdonképpen nem edzésterv volt, a szó szoros értelmében. Inkább módszer csak, hogy hogyan puhatolja ki a saját speciális adottságait – mert végül is minden azon múlik. Szóval semmi illúzió. Csak önismeret. És ezt a módszert még mindenképp át akarta adni, mint ahogy a törvényes kötést is akarta velem, és a megkésett tardosi városnézést; a kabátzsebében találtam egy cédulát, arra pontokban fel volt írva, hogy milyen sorrendben járjuk majd végig a régi helyeket. Mindez mégis olcsó magyarázat lenne, hogy gyanútlan volt. Mert azért mégse volt egészen az. Talán azt mondhatnám, hogy egyformán esélyes lehetőségek voltak. De hát ki vagy mi választ az egyforma lehetőségek közül? Mi magunk? Nincs kerek magyarázat. Csak tények vannak, úgy látszik. Meg erős, átható tájak. Rogozsel falu van, és Égettkő völgye van. Aztán a saját tétovaságunk a kihalt faluban, a holdsütött fennsíkon. A fiú, aki tájszólásban beszélt, s reszelős, erőlködő torokhangot hallatott minden kinyögött szó után – az csakugyan értünk jött? Vagy csak véletlenül? Bálint mért érezte úgy, hogy azonnal és gondolkozás nélkül engedelmeskednie kell? „Várják magukat” – ez a primitív bizonygatás, ennek lett volna olyan ereje, hogy azonnal öltözködnünk kellett? Luka bácsiék akkor már második napja nem voltak otthon, s még tanácsot se kérhettünk tőlük. Valamelyik rokonukat mentek el meglátogatni a Vlegyásza déli lejtőjére; és ránk hagyták a kulcsokat. S ez is olyan váratlan volt és furcsa. Ez a bizalom. Azt mondták, ha valaki turista jön, csak vezessük fel a nagy hálóterembe, ők már készítettek ki tiszta ágyneműt. A turisták meg úgyis tudják, hogy mi a szokás. A havasi turisták tudják. Nem érdemes lopni. Éppen azért nem, mert minden olyan magas és mély, a csúcsok és szakadékok; az ösvények magukat leplezik le a kopár oldalakon. Volt a kabana fölött egy szikla, onnét különösen lelepleződött minden, még az Égettkő völgye is – de ezt csak utólag tudtam meg. Sokszor elnéztem onnét ennek a völgygerincnek az oválisát. Olyan volt, mint egy óriási kráterperem. A stadionok legfelső üléssora rajzol ki ilyen formát – a prágai meg a helsinki vagy a melbourne-i, ami még el sem készült. Egyszer ott ültünk Bálinttal, és mutattam neki ezt a távoli „kráter”-t. De akkor se mondott mást, csak azt: „Mielőtt hazautazunk Pestre, majd elsétálunk oda.” – De egy szót se arról, hogy ez a völgyaz. Nem is láttam őt soha feltűnni arra, a piros nadrágját, pedig majdnem mindennap fölkapaszkodtam erre a sziklára. Igaz, nem is volt gyakorlatom, hogy ebben az üres és mégis áttekinthetetlen tájban észrevegyek egy kicsi, mozgó pontot. Ahhoz Luka bácsi szeme kellett volna vagy Păduricáé, aki minden nyomot meglátott és fölismert. Nekik nyitott volt a táj, nyugodtan nyitva hagyták a kabanát is. Ha mi nem lettünk volna ott, akkor is a zárban hagyták volna a kulcsot. Eszükbe se jutott, hogy valami elveszhet, a hegyek között semmi se tűnhet el végleg. Rogozselben – mesélték – pár éve megtelepedett egy család, gyerektelenek. A fűrésztelepen volt valami munkavezetőféle a férfi. Nem éltek jól, s különben is lent a síkságon laktak azelőtt, nem tudták megszokni a havasi életet, a szétszórt házakat. Mindegyik magányosan állt, mindenki szeme láttára külön, de azért mégis mind egymásra utaltan, sokkal jobban, mint a síkföldi városokban, ahol úgy összezsúfolódnak az épületek. Talán ezt nem bírták? – hogy ennyire külön és mégis egymásra utaltan? Aztán az asszony eltűnt egy éjszaka, azt hitték, megölte magát. Pedig nem, csak futni, elbújni akart, mert megszállta valami „rossz” – ahogy Pădurica mondta. A pópának azonban mégis mást vallott be sírva, mikor a csobánok visszavezették a faluba: hogy igenis szerette volna elpusztítani magát, de nem lehetett. Félt. Nem a haláltól, hanem attól, hogy mindenünnen látják. Még amikor az erdőbe befutott, akkor is úgy érezte, hogy nézik, s tudta, hogy mihelyt meg akarja tenni, azonnal odakiáltanak neki, vagy hátulról odalépnek hozzá: „Viorica, ne tedd, menj vissza a faluba az emberek közé.” S el is fogták a csobánok, és hazavezették. Először a saját házukba, aztán a pópához s végül megint a saját házukba, a fűrésztelep mellé. S közben mindenki őt nézte az udvarkerítések mögül, a gyerekek a vízmosások gödreiből, ahonnét hirtelen fölbukkantak… Még az állatok is. Később elköltöztek Rogozselből, nem bírta ki az asszony. Ez annyira nyomasztó történet volt, hogy nem lehetett szabadulni tőle, hiába húzódtunk be a konyhába, a tűz mellé, a gőzölgő lábasok mellé, mikor már csípősödött kint a levegő. „Az volt a baja, hogy nem tudta, mit akar idefönt” – mondta Bálint. „Meg rosszul is éltek” – ismételgette Luka bácsi. „Vagy talán éppen azt szégyellte” – próbáltam kitalálni, hogy mit érezhetett az asszony. Mire Luka bácsi rám nevetett: „Itt nincs mit szégyellni, doamna dragă. Itt mindent tudunk egymásról. Vasile, a borbély, egyszer megborotválta a feleségét büntetésből, ezt is tudja mindenki.” – Pădurica pirulva az öreg felé legyintett: „Vén kecske… ez persze tetszik, ugye?” – De Luka bácsi annál jobban nevetett: „Hát persze… mert nemcsak a haját borotválta ám le… mindenütt leborotválta!” – Mindez olyan természetesen hangzott a szájukból, mintha az időjárásról beszéltek volna vagy arról a különös madárról, amelyik ilyenkor tűnt fel a fenyvesekben, s mindig este, tíz-tizenegy óra között kezdett el csivogni. Rigó? Nem rigó, annak ismerték jól a hangját, ez valami ismeretlen madár volt, csak pár hétig tanyázott a Vlegyászán, aztán továbbállt. Beszélhettek volna róla babonásan is, titokzatoskodva, hiszen a városiakat sok mindennel lehet ugratni – de nem, erről is éppen úgy, mint a szélről meg esőről vagy a tizennégyes háborúról, az még majális volt a másodikhoz képest – mindenesetre úgy is lehetett emlékezni rá –, vagy a Bécsben töltött pár napra, a pilseni sörre, aminek olyan habja volt tizennégyben, hogy megbírta az egykoronás ezüstöt, de tizenhétben már a krajcár is átfúródott rajta. „Ebből tudtuk, hogy a császár elveszítette a háborút” – mondta Luka bácsi –, és ismét elmúlt egy este. Valószerűtlen hangulatuk volt ezeknek a beszélgetéseknek, s ugyanakkor szüntelen összehasonlításokra kényszerítettek bennünket. Elnéztük a favágókat, akik már hajnalban feltűntek Rogozsel felől, szaggatott libasorban szétszóródtak az irtások felé, s attól kezdve egész nap hallottuk a fejszekoppanásokat – hogy vannak, élnek, végzik a munkájukat, kezdik a tréninget gyerekkorban és folytatják ugyanazt, látszólag minden eredmény nélkül, látványoskodás nélkül, ezt is csak úgy, mint minden mást itt, ahogy Luka bácsi beszélt, ahogy Pădurica ránk nyitotta kopogtatás nélkül az ajtót, s megkérdezte: szeretjük-e a bivalytejet, mert akkor hozat, valaki lemegy Bologára. Mégis, volt ebben az idillben valami nyugtalanító a számunkra – hogy ennyire tiszta és magától értetődő itt minden, semmi „grimaszolás”, még ha a legnagyobb szálfát emelgették is a favágók – csak pihentek utána egy kicsit, s megkérdezték: meddig maradunk, honnét jöttünk, és van-e cigarettánk. De csak leu volt nálunk, és annak is örültek. S tapintatosan nem nevették ki Bálintot a mindennapos tréningjei miatt, pedig tudtuk, hogy a háta mögött mosolyognak rajta – Luka bácsi elárulta. Bálint meg kényszeredetten védekezett, hogy nem ért máshoz, sajnos. Azért fut. De mégse volt vagy lehetett ez ennyire egyszerű. És ennyire ártatlan. Pădurica kezdettől fogva félt, ezt mondta is utólag. És Bálint is félt, ő is bevallotta. Pedig olyan távoli volt már akkor Pici, Réka, minden. Prága is. Melbourne is. És mégis arra akart itt készülni; azt szánta búcsúversenyének, a marathonit, az olimpiát. Voltak ugyan napok, amikor majdnem zavarodott benyomást tett rám a tréningjei után; mintha maga sem hitte volna igazán, hogy kijut – hogy igazán ki akar jutni. Összevissza dobálózott a távolságokkal, hol méterben számolt, hol yardban, de azért mégse látszott se letörtnek, se elégedetlennek: biztos volt benne, hogy egyszer még meglesz a haszna ennek a havasi tréningnek. És hogy még soha nem érezte magát olyan jó kondícióban, mint akkor. Vagy éppen ez tette bizonytalanná, a pillanatnyi állapot, a feszítő várakozás, hogy most lesz a legvéglegesebbre képes? Akárcsak a mi szerelmünk – mondta. Hogy tudott szeretni azokban a napokban! Minden mozdulata tűzött, részeg voltam tőle. A karjába vett, s úgy futott velem hegynek föl, aztán kifulladt, s lerogyott a fűbe, s teleszórta a hajamat tűlevéllel, füvet tépett, és begyömködte a ruhám alá. „Csikland?” – kérdezte, s nevetett, mikor minden lépésnél fűszálak potyogtak a ruhámból. „A rosszat lehet hívni, a rosszat lehet küldeni” – mondta Pădurica. Most már tudom, hogy küzdelem, menekülés volt ez is, csak éppen nem lehetett megfogalmazni, hogy mi elől. Most se lehet. Halál? Túl egyszerű. Nem is igaz. Valami más. Valami, ami tovább nem fokozható. S maga ez a nem fokozható pillanat volt az, ami olyan hideglelősen boldoggá tett mindkettőnket. Tudtam jól, hogy ha visszamegyünk a Lánchíd utcai lakásba, megint minden más lesz. De ahogy odafönt éltünk, azt se lehetett bírni sokáig. Menekülni kellett tőle, de úgy, hogy közben kapaszkodtunk is bele. S rettegnünk is kellett, mert olyan jó volt – a legjobb, amit megéltünk valaha ketten. Az első nap, amikor öt óra gyaloglás után megérkeztünk a rogozseli platóra – már akkor éreztem, hogy így lesz. Rogozsel szuggerálta belém. Már esett az eső, amikor ideértünk, nem is láttuk a ködtől a Vlegyászát, de itt a fennsíkon olyan volt a táj, mintha rejtett világítás járná át: a felhők alacsonyra ereszkedtek fölöttünk, de ugyanakkor a sárgás égalj vette körül a falut, s mi magunk is sárgának láttuk egymást. Ebben a világításban már egyáltalán nem számított, hogy lucskosra ázunk-e; hogy állunk vagy lépkedünk. A szamarunk, a fiúval, jó háromszáz méterre járt előttünk; de gondolhattuk azt is, hogy mi járunk előtte háromszáz méterre. Bálintot már akkor is felvillanyozta a távolságoknak ez az elbizonytalanodása. Pedig ez még nem is volt az igazi – hanem amikor éjszaka itt bolyongtunk! A szekércsapás, amely átlósan szelte át a platót, sötétben is jól vezette az embert; és mégse vezetett sehová. Pedig a fiú is errefelé tűnt el a lucbokros lejtőn, Rogozsel irányába. Először azt hittük, hogy lejjebb valahol megvár, és a kalauzunk lesz – de többet nem találkoztunk. Mindenesetre igyekeztünk mi is azt az irányt tartani, amerre ő eltűnt. A nagy csöndben ütemesen csapódott lábunkhoz a ritkás fű – mintha valaki sarlóval suhintgatott volna a hátunk mögött. Hátra is néztem többször. Még láttam a kabana fehér falát; de lent már Rogozsel szétszórt házai is feltűntek, mint valami óriási tálcán. Csupa csúcsos tetejű ház, és mind kék. Nappal nagyon kéknek látszottak, most azok is fehérre sápadtak a holdfényben. Többször is hátranéztem – de Bálint nem. Sőt, egyre gyorsította az iramot.

– Mért rohansz úgy? Hiszen odaérünk…

– De hátha lefeküsznek addig.

– Kik?

– Hát akik hívtak.

Belekapaszkodtam a karjába.

– Neked nem volt furcsa ez a fiú?

– Dehogynem – felelte. – De tudod, hogy minden faluban van ilyen szerencsétlen. Az ilyeneket használják küldöncnek. – Aztán később: – Emlékszel Bátakolosra?

– Persze. Én is sokat gondolok rá… Csak kár, hogy nem mondtál nekik semmit… tudod, mikor az autóból kinéztél. Mit akartál mondani?

Bálint megállt egy pillanatra, de nem válaszolt.

– Azért jó, hogy jött ez a gyerek – jegyezte meg később.

– Csak álmos leszel reggel – feleltem. – Nem lesz a holnapi tréningből semmi. Én ugyan örülök neki…

– Hátha valami mulatságra hívtak! – nevetett. – Akkor biztos nem ússzuk meg pálinkázás nélkül. De azért mégis jó, hogy felzörgettek… Az is lehet, hogy valami ünnep van máma… valami szentnek az ünnepe. Majd segíts ki, ha imádkozni is kell.

– Majd súgok – ígértem meg.

– Ha jól érezzük magunkat, tulajdonképpen itt is maradhatnánk – folytatta.

– Hol? – lepődtem meg.

– Rogozselben.

– Itt…?

Közben újra fülelni kezdtem a falu felé, hogy hallok-e valami hangot vagy énekszót – de csönd volt, semmi szél. Bálint szórakozottan lépkedett mellettem.

– Költözzünk le a kabanából? – kérdeztem.

– Azt nem… – mondta bizonytalanul. – Már megszoktam fönt a pályát.

Nem faggattam tovább.

Akkor érkeztünk oda ahhoz a mély vízmosáshoz, amely a falu felé lejtve egyre alacsonyodott, s végül belesimult a plató szintjébe. Ott meg egyszerre olyanná változott a táj, mint valami kiszáradt folyó deltája. Majdnem félkilométeres körzetben kavics és hordalékkő borította vastagon a földet, de azon túl már ismét a rét folytatódott. És ott állt az első ház. Mint a többi, kékre volt meszelve ez is, a teteje hajlított ágakkal leszorított zsúp, de úgy feltornyozva, mint a havasi sarjúboglyák. Mintha egy gnóm gyerek fejére óriási kucsmát raktak volna. Az ajtó ugyanakkor alacsony, az ablakszem kicsi. És sötét. Aludtak már. Az udvaron, a favágító rönk mellett két kitámasztott fejsze vasa fénylett, azzal a hártyás-matt csillogással, ahogy a jég szokott kora tavasszal, mikor már ritkaságszámba megy a legelők gödreiben. És még valami: az udvar közepén földbe vert, vastag oszlop állt s rajta egy öreg kocsikerék, kicsit ferdén, nem vízszintesen. Ha nem akartuk is, muszáj volt ezt a kereket nézni. A tárgyak szemrehányása sugárzott róla, azoké, amelyek használaton kívül kerülnek, noha még mindenük ép, s felrakják őket egy oszlop végére, kicsit ferdén, nem vízszintesen. Még ha céllal tették is oda, belépésünkkor ez a kerék volt maga a célszerűtlenség és tanácstalanság. Tétovázva álltunk meg. Döntenünk kellett, hogy itt kezdjük-e az érdeklődést – és hogyan? S egyszerre kirívó lett, mennyire gyermekes és meggondolatlan volt ez az egész utunk. Nem is latolgattunk semmit – csak egyszerűen akartuk, hogy történjék valami. Most persze tudom már, hogy Bálint félt visszamenni a kabanába; másnap délután találtuk meg Luka bácsiékkal. De akkor még makacsul sürgetett, hogy zörgessek be az ablakon: „Te tudsz beszélni velük” – mondta.

S bezörgettem.

Bálint távolabb állt. A kereket forgatta az oszlop végén, aztán fölemelte az egyik fejszét, megint visszatámasztotta, utána egy frissen ácsolt éket nézegetett hosszan… Nem tudom, mi jutott eszébe ezekről a mozdulatokról meg az udvaron szétszórt tárgyakról – nekem mindenesetre az, amit ő mesélt egyszer a TAC szertár tatarozásáról. Először úgy volt, hogy csak meszelni fogják, de közben kiderült, hogy a hátsó falát is javítani kell. Azt pedig azért, mert időközben rejtélyesen megrepedt, föl a mennyezetig. De csak ők tudták, hogy miért. Ugyanis előző nap a két salakhengerrel vívtak meccset a szertár mögött, ami lényegében abból állt, hogy nagy svunggal egymásnak ütköztették a hengereket. De ügyesen félre is lehetett kanyarodni a közeledő másik elől. Ő, Bálint és Mesnyák Poci így rohantak neki a magukéval a szertár falának. S akkor történt. Amíg folyt a kőművesmunka, a meszelés, kihordtak mindent a szertárból, és éjszakára is kint hagyták a füvön a súlyemelő korongokat, az acél óriáskereket, a vassodronnyal merevíthető nyújtót meg korlátot – szóval ami volt. Ő meg egy este, hazafelé menet, bemászott a pálya kerítésén. Azt hiszem, akkor nyúlkálhatott ilyen idegenül és mégis otthoniasan a fűben heverő tárgyak után – vagy ahogy ő emlékezett vissza rá: mint valami idegen szakma kellékeit, úgy próbálgatta őket ott a sötét pályán. Akkoriban már végérvényesen el volt kötelezve, tudta, hogy a futásnál köt ki – s hogy se diszkosz, se nyújtó nem lesz ezentúl az életében, semmi más, csak a futás. De azért a kétség is megmaradt ugyanakkor, hogy csakugyan jól választott-e. És hogy valóban ő? Nem Öreg Pepita? Nem Pécsi Pici cukkolása? S ahová végül is eljutott, föl az Égettkő völgyébe – akarta ő ezt igazán? Vagy csak a táj babonázta meg? Egyáltalán mit keresett a havasokban, amit még Bátakoloson se talált? Mit remélt ettől a barbárul komplett világtól, ami nemcsak ellentmondó volt a mi eddigi életstílusunkkal, a stadionok légkörével, de valahogy megszégyenítő is – a favágók, az esti beszélgetéseink, az állandó tűlevélzúgás – s főképp ez az udvar most…

Makacsul mégis azt követelte, hogy tovább zörgessek. Hogy most már járjunk a végére, vajon itthon vannak-e. Akarta tudni.

Egy asszony nyitott ajtót, kék fejkendőben. Velem egyidős lehetett. Riadtan nézett ránk, de azért kíváncsian is. Igyekeztem annyira közvetlenül mosolyogni, amennyire csak tudtam.

– Ne haragudjon…

– Nu, doamnă – rázta meg a fejét; s láttam, hogy csak közben vette észre Bálintot. Erre én is megfordultam. Bálint a kopár udvar közepén állt. A kocsikerékkel babrálhatott, mert még mindig forgott. A küllők árnyéka, mint valami bizonytalan élőlény, hangtalanul járt körbe a földön: mintha rohanó lábak erőlködnének, hogy utolérjék egymást, hogy egynek lássék mind, mint a sebesség holtpontján.

Az asszony Bálintra meredt, kicsit úgy, mint aki tőle tart, de tőlem nem.

– Ne haragudjon, hogy felzörgettük – mondta Bálint is, és közelebb jött. Az asszony mintha értette volna.

– Nu, domnule – felelte, s összefogta a réklijét a mellén, de akkor meg a szoknyája fölé húzódott az ing, és ott látszott ki a fehér bőre. A kezén nagyon barna volt a bőr, de a derekánál nagyon fehér. Nem volt otthon az ura, bent három gyerek aludt az egy szobában. Az ajtón állott étel- és testszag áramlott ki.

– Nem tudja, hol énekeltek itt a faluban? Nem régen… talán háromnegyed órája.

– Nu, doamnă – rázta meg a fejét újra. – Bărbatul meu nu-i a casă. Copii dormeau.¹

– Egy fiú járt fönt a kabanában, hogy ide várnak bennünket.

– Aici?²

– Igen… ide valahová.

– Nu. Nu ştiu. Poate la Badea George. Őnáluk keresztelő volt tegnap. Fecior³ – mosolyodott el. – Ők szokták a tejet fölvinni a kabanába.

Azzal kilépett az ajtón, és odahúzódott mellém, mintha még mindig tartana Bálinttól, de tőlem nem. S elmagyarázta, merre találjuk meg Badea George házát. Messze, az átlós szekérút irányába mutatott, amerre lejtett kicsit a fennsík, s jól látszott a holdfényben, ahogy a házak is egyre süllyednek, feleződnek, mint a hajók a láthatáron. Az utolsónak már csak a tetőcsücskét láttuk.

– Ott megtalálják – mondta az asszony. – Egy forrás meg két fenyőfácska… Acolo sigur o să-l gasiţi.⁴

Aztán elbúcsúztunk. Megköszöntük a felvilágosítást – Bálint is magyarul. Az asszony nem mondott rá semmit, nekitámaszkodott a ferde kocsikeréknek, és figyelmesen nézte, hogyan vágunk át keresztben az udvaron, és térünk rá a szekérútra. Amikor viszszafordultunk később, akkor láttuk, hogy egy kisebb emelkedőre kapaszkodtunk fel közben, amit a sötétben nem is éreztünk emelkedőnek – pedig az volt: a ház lent fehérlett már az emelkedő alján. S az asszony még mindig ott állt az udvar közepén. Mi meg, mint valami kéretlen célpont a halom tetején… Mint akiknek minden lépését pillantások kísérik a szétszórt házakból. De persze ez is csak képzelődés volt – mint ahogy az egész éjszaka úgy hat rám utólag, hogy megtörtént ugyan, de valahogy mégis egészen másképp. Mindenesetre Badea Georgénál se jártunk jobban, ott se tudtak semmiről. Sőt, még ők voltak meglepve. – „Hogy mulatság?” – kérdezte a kucsmás öreg, aki a zörgetésünkre kijött; és bennünket kezdett faggatni kíváncsian. Nem, ők nem tudnak semmiről. – De mi talán… mi csak tudjuk, hogy kihez? – és sehogy se akarta megérteni, hogy nem. Különben nincs semmiféle ünnep, mondta, és nem is lesz egyhamar, csak vasárnap, de hát az mindig van. Az ajtóban beszélgettünk, az asszonyok bent maradtak a házban, csak hallottuk, ahogy járkálnak, suttognak az ajtó mögött. Közben egy csecsemő is fölsírt a szobában, s már kezdtük kényelmetlenül érezni magunkat az alkalmatlankodás miatt – mikor az öreg hirtelen kisütötte, hogy biztos Stan Schiopulék hívtak bennünket – őnáluk beteg a tehén, és biztos abból próbálták kiűzni a nyavalyát. S ha már ott voltunk, mindenáron meg akarta mutatni az ő tehenüket is, amelyiket éppen a mi Luka bácsink állította talpra: csak körbetapogatta, és kiment belőle a betegség. Mindjárt egy pipicset hozott elő, és tőlünk kért gyufát. Már ott az ajtóban meggyújtotta az olajat, és úgy indult el az istálló felé. Mi meg utána. Az istállóban az egyik sarok felé bökött a pipiccsel: „Asta e!” – mondta, és leste az arcunkat, hogy mit szólunk hozzá. Az állat felénk fordította a fejét, s csöndesen kérődzött. Feje majdnem elérte a szalmával kitömött mennyezetet – s ahogy fordult, szarvával leszakított egy csomót a szalmából, és odaszórta elénk. Egy szál a pipicsre is odahullott, és meggyulladt hirtelen lánggal. Ott hamvadt el az öreg markában; de mintha nem is érezte volna. „Asta e!” – ismételte meg, és ránk vigyorgott. S mintegy végszóra, a csecsemő is újra fölsírt. Erre mind a hárman visszaléptünk az udvarra. Akkor már az asszonyok is kint álltak az ajtó előtt, négyen, köztük a fiatal menyecske is, akié a csecsemő volt; és mindegyikükön hosszú, zsákforma ing, ami ugyanolyan érdes vászonfélének látszott, mint a nappali szoknyájuk meg a törülköző kendőik, amelyek kint száradtak egy dróton, végig az udvarkerítés mellett. Mint valami antik színpadi kép, olyan volt ez onnét az istállóból nézve: a kórus felsorakozik, és várja, hogy sorra kerüljön. De egyikük se jött közelebb; és már az öreg se invitált vissza a házhoz, helyette elfújta a pipicset. Viszont annál barátságosabban kísért el az udvarkapuig, s búcsúzóul még egy másik nevet is mondott – hogy azoknál talán, ott érdeklődjünk, azokhoz fel szokott járni Bologáról egy dadogó fiú, s lehet, hogy azok üzentek értünk. Mert ők nem, ők biztos, hogy nem.

De azok se.

Összesen nyolc helyre zörgettünk be – s már hajnalodott, mikor abbahagytuk ezt az egész kétségbeesett nyomozást. Erős fénnyel kelt föl a nap, s ebben a józan fényben még vigasztalanabbnak látszott, hogy kicsikarjunk valami eredményt. A havasról éles levegő csapódott le a platóra – mint mikor egy penge szánt végig valami roppant felületen, s letisztít róla minden gyűrődést, nem oda valót. Még az öltözetünkről is egyszerre kiderült, hogy szedett-vedett – hogy akaratlanul is a sötétségben bíztunk, a pipics- meg petróleumfényben, amit majd izzadva ülünk körül egy szűk kis szobában. Bálint a nagy sietségben összekeverte éjszaka a két tornacipőjét; egyik lábán kék volt, a másikon meg fehér. Én meg a pizsamakabátra húztam rá a düftin zubbonyomat. Ennyire sürgős volt. És most nem tudtunk mit kezdeni az erős hajnali fénnyel. Fáradtan, gyűrötten indultunk vissza. Nagy kerülővel hagytuk el a falut, hogy ne találkozzunk senkivel. Bálint akarta így.

– Úgy látszik, tévedés volt – mondta. – Vagy becsapott az a fiú.

– Nem biztos – feleltem. – Majd még kivallatjuk Luka bácsiékat. Hátha ők tudnak róla.

– Ugyan – legyintett. – Mért tudnának. És különben se fontos már… Úgy látszik, tartoztunk ezzel az úttal az ördögnek. Csak téged sajnállak… jót aludhattál volna helyette.

– Te is – válaszoltam.

– De most majd lefekszel, és alszol délig – folytatta.

– És te?

– Persze… én is.

Mihelyt megérkeztünk a kabanába, mindjárt lefeküdtünk, és besötétítettük a szobát. Délfelé, amikor fölébredtem, Bálint már nem volt mellettem. Luka bácsiék se látták elmenni, pedig fél tizenegy óta otthon voltak. S még egy cédulát se hagyott, hogy mikor jön haza, csak a szatyrot üresen, amiben a futócipőjét tartotta. Vagyis oda ment. Pedig megegyeztünk, hogy ezt a napot kihagyja. Mégse bírta ki.

Délután ötig vártunk rá, akkor indultunk útnak.

Mintha nem is ugyanaz a nap sütött volna az Égettkő völgye fölött, mint amelyik hajnalban, a rogozseli platón. De erről már nem nagyon tudok hitelesen beszámolni, még annyira se, mint az eddigiekről. Látom Luka bácsit és Păduricát, ahogy szemüket hunyorítva szakaszonként végigkutatják a völgyet. Én meg őket nézem. Csak őket. S meglep, hogy ugyanakkor a völgyet is látom, pedig azt nem nézem. A nap már alacsonyan áll, a völgy felét árnyék borítja. A sziklás oldal sárgásvörösen lángol, ahol a nap éri; különben kékes hamuszürke. Mint egy megkövesedett, monstrum arc kiterítve, aminek látom a profilját a fényben, és a profil fonákját is, a sötétet, ami különben nem látszik. Látom a csíkban futó üléssorok spirálját; aztán egyetlen sziklaélt csak, a magányos árnyékával együtt. Majd hosszú ideig a völgyfenék hibátlan oválisát, a kiégett, üszkös rönkökkel. És megint Păduricát. Most az ő sovány arca is túlméretezett és éles; aztán meg éppen hogy kicsi és közeli. De akkor már ott guggolok Bálint mellett, és őt nézem. A stopperóra a kezemben. És nem értem, hogy mit keres Luka bácsi keze a Bálint arcánál, és mit szed fel a földről. Időbe telik, mire fölismerem, hogy egy szétroncsolt lepkeszárnyat tart az ujjai közt és a nagy szőrbolyhos potrohból egy darabot. De az is száraz már, a nap kiszívta belőle a nedvet. S hallom, ahogy súgva odaszól Păduricának:

– Uite… Ai mai văzut aşa ceva?

– Nu.

– Nici nu e pe la noi.

– Dar vezi, că este.

– Nu-i, eu ştiu.

– Totuşi este!

– Nu, eu n-am văzut încă niciodata.⁵

Aztán Pădurica két inas kezét látom, ahogy hátára fordítja Bálintot.

– Vai Maica Sfinte… ajută-l, ajută-l…⁶

S elmentek, hogy megkeressék a tréningruháját, amit pár száz méterrel odább lógatott fel egy fenyőfára.

Én meg itt maradtam egyedül.

 

De ezzel még mindig nincs befejezve. Egy adat még ide kívánkozik. Sajnos, túl sokáig írtam ezt a krónikát – és elkéstem vele. Legalábbis egy időre, ahogy udvariasan közölte velem a Sportkiadó. Az történt ugyanis, hogy időközben megjelentettek egy életrajzot Bálintról, A Mi Bajnokaink nagy példányszámú és népszerű könyvsorozatban, A bátakolosi hős címen.

Bangó és Bartosi írták, közösen.

 

Porkoláb-völgy – Budapest,

Az atléta halálá-val a kritika egy részét sikerült félrevezetnem. Nem sportregény. Legföljebb olyan megtévesztő módon, ahogy korunk is a sport műszavaival és szenvedélyével igyekszik kifejezni és megvalósítani magát, noha keservesen másról van szó. A sport és sportszerűség modern szuggesztiója elég erős ahhoz, hogy általános beidegzéseket rögzítsen. S nagyon valószínű, hogy a különböző sportágak és teljesítmények – vonzó vagy riasztó módon – ugyanannak a lelkesültségnek és tébolynak a változatai, mint aminek az élet egyéb területein áldozunk. Mindez arra biztatott, hogy ne érezzem tematikus szűkítésnek és önkorlátozásnak a sport világát. Egy mai regényhős, aki sportoló, s egy mai történet, amelyik javarészt sportkörnyezetben játszódik, már-már olyan keret, ami érdemén felül alkalmas rá, hogy túlmutasson önmagán. S még arra sincs szükség, hogy az író különösebben törekedjék szimbolikus vagy allegorikus áthallásra. Mintha ebben a vonatkozásban (kissé) mindkettő értelmét vesztette volna. Amiről lényegében szó van, a létezés rekordjának vágya minden területen és formában. Az a természetes ösztönünk azonban, hogy legyűrjük, ami előttünk van, nemcsak az energiánk egészséges lendülete; menekülés is. S ma fokozottabban az utóbbiról van szó. A menekülés motívumai közül két szálat szeretnék kiragadni: a magányt s a rossz lelkiismeretet. Ha az egyedüllétbe a teljesség is beleférne, hiányozna a „magány” szavunk. Egyéni elhatároltságunk közérzetét – így vagy úgy – valamilyen találkozás, azonosulás élményére szeretnénk átváltani; az azonosulás pedig csak valami abszolútban teljesedhet ki vagy a határvidékén. Rációnk azonban gondoskodik róla, hogy a megérkezés lehetőségét elhárítsuk; s épp innét a skizofrén kettősség: az abszolútnak már nincs biztosítéka bennünk, de ez nem jelenti azért, hogy a nosztalgiánkkal rá ne tapadhassunk. Azért menekülünk, mert szükségszerűen nincs nyugvásunk. A szabadságunk lett nyomasztóbb. S valahol itt a rossz lelkiismeret gyökere is: a korlátlan szabadságban, aminek a korlátozását a rációnk vállalta magára, s vele a felelősséget is, hogy a jót éppolyan ésszerűen tudjuk indokolni, mint a rosszat. S minthogy a hiány és űr mégis korrekciót kíván, a maximális teljesítmények hajszolása lett az abszolút pótlásának a görcsévé bennünk. Azt hiszem, ez a közérzet az, ami egész létezésünk tónusát külsőségeiben (is) sportszerűvé tette; s magát a sportot mint jelenséget, korkifejezővé. A regény mottója – „gyorsabban, magasabbra, távolabbra” – univerzális bűvszó, ami nemcsak a technikai találékonyságunkat szuggerálja, hanem lelki-biológiai készségeinket is. Meghódítani egy rekordot, a világűrt vagy egy népet – mint ösztöni magatartás – végső elemzésben ugyanazt a tragikus feladat-félreismerést jelenti. S ebben még a szerelem se kivétel. Nincs is kivétel. Csődjeinkben – egyéni, társadalmi, politikaiban egyaránt – a hódítás póza üt vissza. A természet persze némább, s még beláthatatlanabbul hosszabb távon, mint az egyén, a nép; és ennek megfelelően a „tiltakozása” is más. Nem forradalommal válaszol: saját magunkkal teperteti le saját magunkat. Ha a civilizáció csakugyan fenyeget bennünket: csakis ezzel, és így.

Ha a regény sportvilága alkalmas arra, hogy általánosítva a „lét sportjára” is utaljon, egyúttal az író kételyeire is utalhat, a saját „teljesítményét” illetően.

Tulajdonképpen az Atléta problematikáját szeretném a Saulus-ban „magasabb” szintre emelni.

„Atlétám” olyan alkat, amelyik képtelen engedni, megalkudni, s noha a céljai tiszták, éppen a tiszta célok érdekében pusztít is maga körül, viszonylatokat, érzelmeket. Az élet sem „tiszta” – ez a csődje. Abszolútra tör, de az eszmény-fogódzói mégiscsak innét vannak. Nem békülhet a praktikummal, végül pedig már nincs is mivel béküljön, csak a végletekig fokozott igény tüzel benne. Ráadásul, mindebben kompenzáció is van. Ami „gúzsba köti”, a múltból indul, a neobarbarizmus kamaszkori játékaiból. De kísérlete-igénye, hogy kitörjön, később se sikerülhet, hiába keres közvetlenebb, igazibb kapcsolatot a nézőivel, a drukkerekkel. Halálának sincs egy oka, csak száz; talán éppen azért, mert célja görcsösen csak egy van. (K. elítélően pedzi, hogy egzisztencialista regény. A szemével süket, a fülével vak. No persze, azért: a Közöny „kipedzhetetlenül” remekmű.)[…]

 

(A tágasság iskolája, Szépirodalmi, 1977.197-199. o.)

A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát. Egy még élő rítus hasonlatával: az Úrfelmutatásban például ne a papot, aki a kelyhet fölemeli, hanem azt, amit fölemel. Gyönyörűnek találom, hogy például a legrégibb olimpiai vetélkedéseiknél csak egy egészen apró, majdnem torz, fölismerhetetlen arcú kis szobrocskát volt szabad készíteni a győztesről és a díj is mindig szimbolikus volt, hangsúlyozottan tárgyi semmiség. Később a szobrocska mérete növekedett, de az elrajzoltsága, a személytelensége nagyon sokáig megmaradt. Mikor az engedélyezett szobor mérete kezdett a valóságos embermérethez közeledni, akkor is szabály maradt, hogy a valóságos emberméretet nem, vagy alig haladhatja meg. És a fölismerhetőséget csak a nagyon erős stilizáltság formájában engedték meg. Egyébként ez is hatással volt a görög szobrászat alakábrázoló realizmusának sajátos alakulására – a személyesnek és személytelennek ez a szép harmóniája. Ők még el tudtak képzelni olyan bajnokot, akinek nem a személyes teljesítményét kell ünnepelni, hanem az ember teljesítményét őbenne. Az egyetemes emberét. A mai helyzet majdnem beteges, skizofrén, gusztustalan. A szó közvetlen értelmében már egyáltalán nem arról van szó, hogy mi magunk is tegyünk valamit a saját magunk játékká nemesített vetélkedő képességéért – ehelyett kitenyésztjük a látványos, helyettünk cselekvő, helyettünk magukat hajszoló sportolókat, akiket aztán bámulunk, ünnepelünk, mint a jól idomított gépeket. Test–lélek harmóniájáról nincs szó, üzletről van szó, elvakult drukkról, jól fizető fogadásokról, hasonlókról. Ismerjük ezt, minden botrányával együtt. Még az isteneket is közöttük akarjuk megtalálni – ha már az egünkről lelőttük őket. Valahová csak föl kell ragasztani egyet. Hát legyen sampion. Egy sport-díva. Kissé radikálisan fogalmazva, de lényege szerint ezt gondolom arról a sportról, ami ma dívik. Az Atléta halálában engem a sport archaikus értelme és jelentése vonzott, érdekelt, azért választottam a főhőst és témát. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Saulus regényemhez sem puszta tetszetős ötletből választottam olyan bibliai mottót, amely sportfogalmakban és hasonlatokkal mond el egy nagy parabolát. Nem, nagyon is tudatosan. A sport lélek nélkül semmi. És a lélek is az, sport nélkül. Csak helyére kell tenni a szavakat, a szavak értelmét és gyakorlatát.