A Nemzeti Színház és a magyar dráma^*

Ahogy a külső jelekből megítélhető, a párt és a kormány manapság teljesen elégedett a Nemzeti munkájával. A színház igazgatója, Major Tamás az elmúlt napokban ünnepelte 50. születésnapját, s az Elnöki Tanács ebből az alkalomból a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével ajándékozta őt meg, méghozzá nem csupán „művészi munkásságáért”, hanem – amiként azt az indoklás hozzáteszi – a „15 éves igazgatói működése elismeréséül” is. A kitüntetést maga Dobi István nyújtotta át, s az ünnepi aktusnál jelen volt Kállai Gyula, Szirmai István és Kristóf István is. Ahogyan mi Majort ismerjük, bizonyosak vagyunk benne, hogy ő sokkal szívesebben vette volna, ha a kitüntetést – mondjuk – Nagy Imre tűzte volna a mellére, s az ünnepségen például Losonczy Géza, Rajk László, Lukács György, Déry Tibor és Haraszti Sándor vett volna részt; dehát, hiába, az ember nem kívánhat túl sokat a sorstól és a mai időkben bizony az embernek sok barátja, harcostársa, elvtársa bebörtönzéséhez és kivégzéséhez kell asszisztálnia, hogy 15 éven át a Nemzeti Színház igazgatója lehessen.

A kormány és a párt elégedett: a Blaha Lujza téren ma a jelek szerint nyoma sincsen annak a háborgó, konok, lázadozó szellemnek, amely 1953 és 56 között majd szétfeszítette az épület falait. Ma nem nevezik hazug csirkefogónak a színházi főosztály vezetőjét, ahogyan Básti Lajos nevezte egy emlékezetes taggyűlésen Kende Istvánt; ma az igazgató nem akarja a folyosón megpofozni a népművelési miniszter első helyettesét, amiként azt Major Tamás akarta vala tenni Non Györggyel; s ma a legjobb párttag-színészek nem írnak alá memorandumot, amelyben egyebek közt Háy Gyula és Németh László alkotásainak színretűzését követelik, s a sztálinista kuktúrpolitikával szemben Nagy Imre vonala mellett foglalnak állást, ahogyan ez 1955 őszén történt. Egyfelől ez ma teljességgel lehetetlen (elég, ha – csak a színészvilágban maradva – Földes Gábor kivégzésére, Darvas Iván bebörtönzésére, Bessenyei Ferenc, Mészáros Ági eltiltására utalunk); másfelől el kell ismerni, hogy a mai vezetés kultúrpolitikája nem egy vonatkozásban liberálisabb, mint Rákosiéké volt. Kádáréknak volt annyi eszük, hogy egyszerűen magukévá tegyék a forradalmat megelőző idők jó néhány követelését; ami Rákosi idejében tilos volt: ma a Nemzetinek éppúgy szabad időnként eljátszania Az ember tragédiáját, mint az Operaháznak A csodálatos mandarint. Majornak megengedtetett, hogy 1945 óta harmadszor is műsorra tűzze a III. Richárdot; 1945-ben Hitlerre értelmezte a véres shakespeare-i figurát; 1956-ban úgy játszotta, hogy mindenki Sztálint, de legalábbis Rákosit lássa az ellenségeit és híveit egyaránt vérpadra küldő diktátorban. Ma a Kádár–Marosán–Münnich–Kállai-klikk jó arcot vág a rossz példázathoz, s úgy tesz, mintha nem törődnék azzal: vajon kire is gondol a közönség, midőn az első felvonásban III. Richárd ajkán felhangzik a szó: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…”

Így aztán a közönség is meglehetősen elégedett. Major, ha nem is a nagy színészek közül való, kétségkívül kitűnő szakember, tehetséges szervező, ügyes rendező, s azok közé tartozik, akiknek van kultúrájuk és ízlésük. Az a Shakespeare-ciklus, amelyik a III. Richárd mellett Othellót s az Antonius és Cleopátrát viszi színre, az a klasszikus sorozat, amely egyaránt műsoron tartja a Bánk bánt és a Pygmaliont, a Két úr szolgáját és a Tartuffe-öt, ha kicsit önismétlő is, azért mégiscsak sok gyönyörűséget ad a nézőknek. Major szemmelláthatólag arra törekszik, hogy a kötelező szovjet és népi demokratikus termésből is a javát s ne a szemétjét válogassa ki. Az, hogy ma a Nemzeti Színház egy, a „magánélet” problémáit tárgyaló szovjet darabnak, Arbuzov Tányájának nyújtott otthont (Német László fordításában), kétségtelen haladás Kornejcsuk és Szimonov korábbi, harsogó propagandaműveihez képest.

Külön elismerést érdemel Major Tamásnak az az igyekezete, hogy hosszú esztendők után először és Magyarországon elsőként prezentálja a mai nyugati drámaírás egyik-másik kiemelkedő mesterét. A tavalyi évadban a „dühös fiatalemberek” egyik vezéralakjának, John Osborne-nak Komédiása került színre – alig valamivel a londoni bemutató után; idén pedig az amerikai Arthur Miller műve, Az ügynök halála arat megérdemelt sikert a Nemzetiben. A magunk részéről a világon semmi kivetnivalót nem találunk abban, hogy a nyugati színdarabok kiválogatása úgy történik, hogy a kapitalizmus visszásságait mutassák meg: elvégre éppen elég visszásság van a kapitalizmusban. Azzal sem törődik senki, hogy a Miller-dráma bemutatása után a korlátolt pártkritikus, Rényi Péter megírja a Népszabadságban (1959. december 13.), miszerint „az amerikai szerző remekművével a mi (azaz a kommunisták) esztétikánkat igazolja”; ha a jó nyugati színművek bemutatásának az ilyesfajta Népszabadság-kritikák megjelenése az ára, ez elég olcsó. Különösképpen akkor, ha tekintetbe vesszük e bemutatók előnyeit: hogy tudniillik az esztétikai gyönyörűségen s a kapitalizmus bírálásán túl e darabok mégiscsak azt az üzenetet közvetítik a magyar nézőknek, hogy visszásságok ide, visszásságok oda, azért akad olyan világ is, amelyben az írók kimondhatják, amit gondolnak; s azt az üzenetet viszik el a magyar írókhoz: Zsdanov és Hruscsov minden erősködése ellenére, ma, a XX. század második felében nem kell kommunistának lenni – sőt, „vonalhűnek” kell és szabad a legkevésbé lenni – ahhoz, hogy az író a kor igazságait kimondhassa.

Ám amennyivel mélyebb és őszintébb az elismerésünk a Nemzeti eredményei láttán, ugyanannyival mélyebb és őszintébb a fájdalmunk, hogy az ország első színháza éppen ott mond teljességgel csődöt, ahol pedig elsőrendű feladatát kellene betöltenie: az új magyar drámák születésének és színrevitelének segítésében. Nagyon jól tudjuk, hogy e téren vannak bizonyos „objektív nehézségek”. Az irodalom általános szabadsághiányán túl olyan „apróságok”, mint három kiváló magyar drámaíró: Háy Gyula (Isten, császár, paraszt; Tiszazug; Varró Gáspár igazsága stb.), Déry Tibor (Tükör, Itthon, A talpsimogató) és Gáli József (Erős János, Szabadsághegy) börtönben tartása. Afelől sincs sok kétségünk, hogy Major Tamás szívesen helyt adna színműírásunk olyan élő nagyjainak, mint Illyés Gyula, Németh László, Füst Milán, s ha mégsem mutat be tőlük semmit, akkor annak majdnem bizonyosan a felsőbb tilalom az oka. Amit már kevésbé értünk: miért van az, hogy a mégiscsak fel-felbukkanó jelentős próbálkozások, mint például Illés Endre Türelmetlen szeretőkje, Szabó Magda Kígyómarása, Vészi Endre Varju doktora nem a Nemzeti színpadáról szólnak a közönséghez.

Milyen mai magyar művek szerepelnek ma a Nemzeti Színház műsorában? Darvas Józsefnek az „ellenforradalmat” leleplező fércmunkája, a Kormos ég, Gádor Béla jelentéktelen vígjátéka, a Lyuk az életrajzon és az erdélyi Kós Károly legalább 20-30 esztendeje megírt történelmi drámája, a Budai Nagy Antal. Ez minden. De a jövő, legalábbis a közeljövő, még fenyegetőbb. Major Tamás a Magyar Távirati Iroda munkatársának a nemrégiben adott nyilatkozatában elmondta, hogy „eddig nagyjából három új magyar dráma készült el, amelyekkel a színház vezetősége és a rendezők közösen foglalkoznak”. A három közül az egyik Gádor Béla új szatirikus vígjátéka. A darab – Major nyilatkozata szerint – „olyan fiatalokról szól, akik közül a főszereplők különböző okokból belekerülnek egy könnyelmű életet élő társaságba és a cselekmények sodrában találják meg újra a helyes utat – nemcsak a munkához, de a szerelemhez is.” Anélkül, hogy előre és főként látatlanban-olvasatlanban ítélkezni akarnánk, nehezen tudjuk elképzelni, hogy ez a Gádor-mű túlságosan értékes hozzájárulás lesz a mai magyar dráma fejlődéséhez.

Még szkeptikusabbak vagyunk azonban a Nemzeti másik ígéretével szemben, amelynek szerzője nem más, mint Darvas József. Major Tamás így ismerteti a művet: „Darvas József új színdarabja izgalmasan, érdekesen foglalkozik a mai falu kérdéseivel. Amikor a darab indul, éppen megalakul egy termelőszövetkezet és a problémák, a nehézségek – a dráma – a megalakulás után kezdődnek. Egyes emberek, akiket ízlésük, életformájuk, elintézetlen egyéni problémáik a múlthoz húznak, vagy akik nyíltan ellenségei a termelőszövetkezetnek, az alakuló ünnepség pillanatában tüzet gyújtanak. A gyújtogatás kapcsán, félig-meddig szimbolikusan a „tisztítótűzben”, tisztázódnak a falu elintézetlen ügyei. A dráma végére együtt vannak az emberek, és most már nyugodtan megkezdhetik a közös munkát, tervezgethetik a jövő fontos teendőit…”

Ez igen! Ez lesz aztán a nagy darab… Az új, a szép, az eredeti. Mi mindenesetre készek vagyunk előre megfogadni: ha ez a Darvas-mű jó lesz, igaz lesz és művészi lesz, szívesen vállalkozunk arra, hogy késsel-villával és főzetlenül – nyersen – megegyük annak a titkosrendőrnek a bőrkabátját, aki – Major Tamás szavai szerint – öt esztendőn át figyelte igazgatói szobájának tágas ablakait szemből, az Emke-kávéház elől.

Ami pedig a harmadik, s időrendben először színrekerülő új színművet illeti, adjuk át a szót magának az illusztris szerzőnek, Mesterházi Lajosnak. „Drámámhoz – nyilatkozza Mesterházi a Film, Színház, Muzsika január 22-i számában – a Pécsett 1956. december 12-én történt események adták az alapgondolatot. Ezen a napon a sztrájkoló, széthúzó bányászok Marosán György államminiszter beszéde után elhatározták, hogy leszállnak a tárnába. Másfél éve foglalkoztat a téma, hogy megpróbáljam a színpadon, egyetlen nap eseményeibe sűrítve ábrázolni azt a fordulatot, amely a konszolidáció kezdetét jelentette…”

Nem vagyunk próféták, de azt hisszük, hogy ez még nagyobb darab lesz, mint a Darvasé. Mert ez aztán a legigazibb téma, a lehető legszebb történet, a legmélyebb drámaiság. Ahogy a sztrájkoló pécsi bányászok meghallgatják Buci Gyurkát, s aztán már rohannak is le a tárnákba, hogy fejtsék a szenet! Az a csekélység, hogy Marosán mellett akkortájt ott lődörgött mintegy kétszáz szovjet tank és öt- vagy hatezer mongol gépfegyveres, lövésre készen tartva a davajgitárt, említésre sem méltó az események alakulásában, s szilárdan meg vagyunk róla győződve, hogy Mesterházi színművében nem is említtetik. A kitűnő író különben elpanaszolja nyilatkozatában, hogy noha a bemutató hamarosan meglesz, még nem talált megfelelő címet a darabhoz; a magunk részéről szívesen és bérmentve felajánljuk az alábbi változatokat: „Marosán György, vagy az igazság diadala”, „Gyere Gyuri, dumálj a lelkünkre!”, avagy „A bányarém”.

Komolyra fordítva a szót: Major Tamás épp úgy tudja, mint mi, hogy az ilyesfajta „új magyar művek” csak szégyenére válnak annak a színháznak, amely Shakespeare-nek és Molière-nek, Katonának és Madáchnak adott száz éven át s ad ma is hajlékot. Miért mutatja mégis be őket? Mint a Központi Vezetőség tagjának, még mindig nem elég erős a pozíciója ahhoz, hogy legalább a leghitványabb hazudozástól megóvja a színházat? Ha már börtönben lévő háziszerzőiért nem tud vagy nem akar semmit sem tenni, miért nem küzd keményebben felsőbb hatóságainál azért, hogy legalább a szabadon lévőket színre vigye; miért nem mutat be egy Németh László drámát, miért nem újítja fel a Fáklyalángot?! Mi magyarázzuk el talán Major Tamásnak: mi a különbség Illyés Gyula és Mesterházi Lajos között? Tudjuk, 1956-ban, a forradalom forró napjaiban a Nemzeti színészei leváltották Majort igazgatói tisztéről. Lehetséges volna, hogy emiatt nagyobb a sértettség és a gyűlölet benne a forradalom, mint a tisztelet művészi kötelessége és tulajdon ízlése, eddigi eredményei irányában? Lehetséges, hogy miként az elmúlt 15 „szabad” esztendő során mindig – Nagy Imre rövid miniszterelnökségét kivéve –, ma is retteg a hatalom uraitól, saját elvtársaitól? Akárhogyan is: sokkal Tartuffe-ibb egyéniség, sokkal agyafúrtabb diplomata ő annál, semhogy legalább a színműirodalom alját ne tudná a Nemzeti kapuitól eltéríteni.

Meg nem írt darabokat nem mutathat be az igazgató, de a megírtak között azért válogathat. S arra mindenképpen ügyelhet, hogy földöncsúszó torzszülöttek, tárnamélynél sötétebb hazugságok helyett valamivel magasabb régiókba emelje a színészeket s a nézőket is. Ha már nem is a mennybe, de legalább – a zsinórpadlásig.