A párizsi vártán^*

I. kötet

Két búcsúztató között

„… Szétzúzták a pártot…”^*

Készülnek a nagy pörre. A módszer a régi, csak a kiszemelt áldozatok sora és a politikai mondanivaló új. A fő pörben nyilván Nagy Imrének és társainak kellene bevallani azt, amit a moszkvai MVD és Fő utcai kirendeltsége – a pártközpontok irányítása mellett – „politikai vonalként” megállapítanak. A nagyvilággal megint el kell egyszer hitetni a fehérről, hogy fekete, a szabadságharcról, hogy reakció, a forradalomról, hogy ellenforradalom. A régi sztálini téboly újra meggyőzi megszállottjait, hogy egy hazugságról el fogják hinni, hogy igaz, ha a hazugság bizonyítékaként néhány ezer ártatlan embert meggyilkolnak. Hogy ez a módszer a Rajk-pör, az összes „beismeréses pörök” és Hruscsov leleplezései után senkit az égvilágon meg nem téveszt, nem zavarja az új forgatókönyv íróit. A forgatókönyv már elkészült. Már csak egy kis apróság van hátra, a vádlottakká kinevezett emberek „beismerő vallomása”.

Nagy Imre és társai azonban eddig nem vallottak. De a fő pörnek legfontosabb mellékpöre az íróké lenne. Ők sem vallottak, pedig számos író lakja a Fő utcai cellákat, s tapasztalja az élenjáró vallatási módszereket. De az írók javíthatatlanok. Ezt maga Münnich Ferenc, az MVD által kinevezett „belügyminiszter” jelentette ki, amikor a magyar kultúra vezető személyiségei Kodály Zoltán, Bernáth Aurél és Benjámin László vezetésével tiltakoztak nála az írók fogvatartása ellen. Münnich felmutatta Zelk Zoltánnak egy, börtönből írott levelét, amelyben Zelk azt írja, hogy: „Október dicső nemzeti forradalom volt és nem ellenforradalom.”

A javíthatatlan írók ellen tehát készül a pör. A Kádár-sajtó hónapok óta szinte naponta foglalkozik az Írószövetség politikai tevékenységével, az Irodalmi Újság különböző cikkeivel és egyes írók bűnlajstromával. De minthogy a magyar írók magatartása világszerte érdeklődést keltett, az Irodalmi Újság forradalmi számának teljes szövege számos világnyelven megjelent, a külföldi kommunista pártok is megindították a maguk hadjáratát a magyar írók és az Irodalmi Újság ellen. Az olasz Laterza könyvkiadó cég dokumentumkötetet adott ki a magyar forradalomról, amelynek legnagyobb részét Irodalmi Újság-cikkek, s lapunk forradalmi, november 2-i számának teljes szövege teszi ki. Ennek a kiadványnak a visszhangja nem lehetett különösen örvendetes az olasz KP vezetői számára, minthogy a párt vezére, Palmiro Togliatti igen terjedelmes cikket írt pártja elméleti folyóiratának, a Rinascitának márciusi számába Tanúságtételek a magyarországi eseményekről – Irodalmi Újság címmel. A cikket a párt napilapja, a l’Unità is közölte április 8-i számában.

„Az okmányok figyelmes elolvasása után – írja Togliatti – különösen két dolog tűnik szemünkbe. Egyrészt a nyelv, a polémiák hangneme, a kifejezésmód által tükrözött rendkívül ingerült lelkiállapot… másrészt pedig olyan világos politikai orientáció hiánya… amely nem csupán a tűrhetetlenné vált múlt lerombolásának, hanem valami új építésének távlatát nyújtaná… Amennyiben ezek az okmányok azt tanúsítják hitelesen, hogy az események előtt és után milyen volt azoknak a magyar íróknak az álláspontja, akik részt vettek a mozgalom előkészítésében és vezetésében, azonnal meg kell mondani azt is: ez az álláspont olyan volt, hogy nem vezethetett semmilyen pozitív eredményhez, hanem csupán a legkülönbözőbb kalandok számára kedvező zűrzavart teremthetett.”

Togliatti e néhány mondatának figyelmes elolvasása után felmerül az a kérdés, hogy az olasz kommunisták vezére, hogyan képzeli el egy kommunista diktatúrában „a tűrhetetlenné vált múlt lerombolása” után „valami új építésének távlatát”? Úgy-e, hogy egyes csoportok, például ez esetben egyes írói csoportok, kidolgozzák „a valami új építésének” programját és azt előterjesztik? Az olasz kommunista párt ugyan nincsen uralmon, de Palmiro Togliatti és pártvezetősége tűrné-e, hogy a kommunista párton belül ilyen alternatív programokat kidolgozzanak? Nem merül fel benne a kérdés, hogy milyen múlt vált tűrhetetlenné? Miért kerüli el a kérdés lényegét: a kommunista diktatúra vált tűrhetetlenné. És aki ebből a tűrhetetlen önkényuralomból, a szovjet imperializmus gyarmati igája alól akar szabadulni, az szükségképpen a többpártrendszer híve. Ez utóbbit nevezi nyilván Togliatti a legkülönbözőbb kalandok zűrzavarának. Ezt szerinte csak kommunista diktatúrával, „szovjet hűséggel” lehet elkerülni, tehát itt a rendkívül finom fából készült nagyszerű vaskarika: a tűrhetetlen múltat csak a tűrhetetlen múlttal (kommunista diktatúrával) lehet felváltani.

Magyar olvasó számára rendkívül mulatságos a Togliatti-tanulmány egyik fő vádja a magyar írók ellen, nevezetesen az, hogy elnyomtuk a párt szólásszabadságát. Így például Togliatti szerint a magyar írók „tűrhetetlen hajszát indítottak” Gergely Sándor ellen, akiről mindenki tudja, hogy a pártközpont jóvoltából az irodalmi élet fiók-Sztálinja volt. A magyar írók, Togliatti szerint, nem tűrték a vita szabadságát, nem adtak módot a pártközpontnak véleménye szabad nyilvánítására. Ugyanilyen vád éri a Petőfi Kört is. „A Petőfi Körben… nem volt szólásszabadsága az ellenzéknek” – állapítja meg az olasz KP tudós vezére. A Petőfi Kör a maga ezerötszáz tagjával tehát elnyomta a pártközpont szólásszabadságát. A Petőfi Kör sajtóvitáján ugyan jelen volt vagy ötszáz ávós, hosszan beszélt ugyan Horváth Márton, Nógrádi Sándor és néhány más sztálinista, de ez úgy látszik nem volt elég Togliattinak. Nem a Petőfi Körbe fojtották a szót, amikor a pártközpont betiltotta, hanem a Petőfi Kör diktált a pártnak… „A Petőfi Körben vitatkozók célja nem a szabad és ésszerű vita volt. Rombolási mánia ejtette őket hatalmába.”

Hosszan foglalkozik a tanulmány az Irodalmi Újság november 2-i számával. A vezércikkről megállapítja: „Pálóczi-Horváth György bevezető felhívása… arra szólít fel, hogy a végső győzelem előtt ne tegyék le a fegyvert. Azt írja, hogy nem voltak parancsok, sem fentről kiadott utasítások, magasztalja Nagy Imre függetlenségi és semlegességi nyilatkozatát, de előzőleg kijelenti, hogy »ebben az országban józan és tisztességes ember még hosszú időn át nem hihet szavaknak«. Már ebben a cikkben is, amelyben leginkább megvan az aktuális politikai állásfoglalás, felfedezhető tehát a bizonytalanságnak, a bizalmatlanságnak a hangja, amely a többi írásokban már kifejezetten megmutatja, mennyire utat veszítettek.”

Forradalmi számunk vezércikkének azért volt Lábhoz tett fegyverrel a címe, azért intett arra, hogy ne tegyük le a fegyvert a végső győzelem előtt, mert az ország népében valóban volt bizonytalanság és bizalmatlanság. Október 30-án a szovjet kormány hivatalos nyilatkozatban, a moszkvai rádión át és a Pravdában ünnepélyesen kijelentette ország-világ előtt, hogy kivonja csapatait Budapestről, s nemcsak Magyarországgal, hanem a varsói paktum többi országaival is tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok kivonásáról. Vezércikkünk azt a bizonytalanságot és bizalmatlanságot tükrözte, amelyet a magyar nép e szovjet ígérettel szemben érzett.

Alaptalan volt-e bizalmatlanságunk?

Hosszú cikke végén Togliatti újra érinti a fő kérdést. Miután terjedelmesen boncolgatta az Irodalmi Újság egyes cikkeit, s megállapította, hogy ennek az írócsoportnak „heves agitációja csupán felkeléshez vezethetett”, így végzi:

„Ezek az írások, még ha van is irodalmi értékük, nem válnak szerzőik becsületére. Nem tanúskodnak sem komolyságról, sem arról, hogy megértették feladatukat és hűségesek voltak ahhoz a feladathoz, hogy segítséget nyújtsanak a népnek és a pártnak a veszélyes szirtek közül való kijutáshoz. Nem volt feladatuk, hogy esztelen csapásokkal szétzúzzák a pártot, és a népet zsákutcába taszítsák.”

Togliatti, aki marxista, talán emlékszik Marx egy ismert mondására: „Azoknak a babonáknak az ideje, amelyek forradalmakat néhány agitátor rosszakaratának tulajdonítottak, réges-rég lejárt.” Togliatti azonban úgy látszik pontosan ezeknek a babonáknak a rabja ma is, amikor azt képzeli, hogy a szegény kicsi kommunista pártot a maga diktatúragépezetével, ávójával, hadseregével, a rendszer létét biztosító néhány szovjet hadosztállyal, s a székesfehérvári és budapesti MDV-brigáddal együtt néhány tucat író „eszelős csapásokkal” szét tudta zúzni. Nem, a nagy pört ilyen érveléssel aligha lehet Togliattinak és társainak sikerre vinni. A pártot és az egész rothadt és gyilkos rendszert a magyar nép zúzta szét elszánt és hősies csapásokkal. A magyar írók nem tettek egyebet, mint ami a kötelességük: igaz szószólói voltak a népüknek.

Nem elég!^*

„A Parlament előtt, ahol a forradalom elkezdődött, két tankot láttunk, amely az épületre vigyázott. Amikor parkoltunk a kocsinkkal, az egyik tankról leugrott egy magyar katona, odarohant hozzánk és mohón megkérdezte, a szélvédőnkön, ENSZ sajtószelvényt látva: »Az Egyesült Nemzetek már itt vannak?« Mi mélyen sajnáltuk, de meg kellett neki mondanunk, hogy mi nem az Egyesült Nemzeteket képviseljük, csak az ENSZ sajtó-részlegének tagjai vagyunk. »Nem elég« – mondta a katona, és úgy ment el, hogy a csalódást le lehetett olvasni az arcáról. A mi hangulatunk nem sokban különbözött az övétől.”

Egy pakisztáni újságíró, bizonyos Ejaz Husszein írta ezt a beszámolót Budapestről 1956 novemberében. De óhatatlanul annak az ismeretlen magyar katonának a szavai jutnak eszünkbe most, majdnem egy év elmúltával, amikor New Yorkban az ENSZ rendkívüli közgyűlése a magyar ügyet tárgyalja. „Nem elég.”

Nagy szó és nem becsüljük le egyáltalán, hogy a világsajtó megint megtelik Magyarország nevével, többszáz cikk és többezer tudósítás jelenik meg rólunk. Akik a világban felejteni kezdenek, azokat emlékeztetjük újra. Az ötös bizottság jelentésében, a szónokok beszédeiben pőrére vetkőzve áll az a rendszer, amely magát haladónak, szocialistának, emberinek, népinek és demokratikusnak hazudja. Az embereknek ezernyi a gondjuk, bajuk, tennivalójuk szerte a világon, Budapest messze van, és tavaly november „olyan régen” volt. Ha kezdene megkopni az emlék, most legalább milliókba és milliókba beledöbben a név, a fogalom, a fájdalom, a harag és a rokonszenv, amit az a szó jelent: „Magyarország”. Aki ezt lebecsüli, annak mi mondjuk azt, hogy téved.

Ha semmi egyébből nem tudnánk lemérni az ENSZ-közgyűlés jelentőségét, elég mérce az a dühödt sajtó- és rádióhadjárat, amelyet Kádárék folytatnak ellene. A Népszabadságban cikksorozat jelent meg az ötös bizottság jelentéséről: ezek a cikkek színvonalukban és hangjukban félelmetesen emlékeztetnek a Stürmerre és a Magyar Futárra.

Kádárék többezer gyűlést rendeztek és többszázezer aláírást gyűjtöttek össze. Miért írták alá az emberek az úgynevezett tiltakozásokat? Találóan mondta egyikük: „Még a Békekölcsönjegyzést is aláírtam, pedig azért fizetni is kellett…” Mindenesetre sikerült bebizonyítani, amit ugyebár senki sem von kétségbe, hogy az egész magyar nép „egy emberként” Kádár János mögött áll. Volna persze egy egyszerűbb módszer is: például titkos választásokat lehetne tartani. Nem is sok párttal, csak – mondjuk – még eggyel, a Kádárén kívül. A Kádár-párté volna minden újság. A másiké egy sem. A Kádár-párté volna a rádió. A másik még csak meg sem szólalhatna benne. Minden pénz, a propaganda minden eszköze a Kádáréké lenne. Egy huncut imperialista fillér sem juthatna be az országba. A Szabad Európa egyetlen hangot sem ejtene a választásról. És eljönne a szavazás napja. Mit gondolnának, mi volna az eredmény?

De szabad választás nincs, és az emberek aláírják a „tiltakozást”, a kényszer miatt is és csalódottságokból is, mert nem remélnek sokat az ENSZ-től. És aláírják az írók is, hiszen – Illyés szavával, – „hol zsarnokság van, minden hiába” – és azért is, mert ők sem érzik, hogy az ENSZ-közgyűlés változtat a nemzet sorsán.

Azt lehet mondani: keserűek vagyunk. Nem vesszük eléggé tekintetbe, hogy a szovjet rendszer a szégyenpadon ül. Hát éppen erről van szó. Hruscsovék – a szégyenpadon. És a magyar nép a kínpadon. Ez a „munkamegosztás” éppen, ami mindnyájunkat elkeserít.

Nincsen kétségünk afelől, hogy a Szovjetuniót meg fogják bélyegezni. Azt fogják mondani: rossz volt, és máskor ne csináljon ilyesmit. De nincsen kétségünk afelől sem, hogy ha hasonló helyzet adódnék, mint amilyen tavaly Magyarországon volt, akkor a Szovjetunió megint csak rossz lenne és megint csak ugyanilyesmit csinálna. Nem volt még állam a történelemben, alighanem nem is lesz, amelyik gyilkosokat a gyilkolásról, rablókat a rablásról, hazugokat a hazudozásról szép beszédekkel le tudott volna szoktatni. Ez nemcsak egyes államokra, ez nemzetközi szervezetekre is áll. Utoljára középkori szenteknek sikerült a farkasokat prédikációval lebeszélniök arról, hogy megegyék őket. De azok még nem újtípusú, szovjet farkasok voltak.

Bizonyosan reméljük, hogy azok a nemzetek, amelyek most kiállnak mellettünk a világ színe előtt, nem fogják zokon venni, ha a hangunk kicsit zaklatottabb és felindultabb. A hazánkról van szó, és nekünk a seb még túlságosan friss, nekünk az emlék még túlságosan élő.

November 1-jén Nagy Imre, Magyarország törvényes miniszterelnöke üzenetben fordult Dag Hammarskjöldhöz, az ENSZ főtitkárához, és közölte, hogy újabb szovjet katonai alakulatok vonultak be Magyarországra, a magyar kormány felmondta a Varsói Szerződést, kinyilatkoztatta az ország semlegességét, és kérte az Egyesült Nemzetek Szövetségét: garantálja ezt a semlegességet.

November 2-án Nagy Imre újabb jegyzéket küldött az ENSZ-hez, Hammarskjöld főtitkárhoz. Ebben közölte, hogy a szovjet csapatok már Budapest felé tartanak, útközben birtokukba veszik a vasútvonalakat, vasútállomásokat. „Kérem excellenciádat, szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére és a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és magyar kormányt a tárgyalások megkezdésére.”

Mit tett erre az Egyesült Nemzetek Szövetsége? Kétségtelen, a Biztonsági Tanács azonnal összeült. Háromórás tárgyalás után a vitát péntekről szombatra halasztotta. Szombaton ismét összeült. Ezúttal ismét többórás vita folyt, és a magyar–szovjet katonai tárgyalások sikere reményében a vitát – hétfőre halasztották. Közben vasárnap az oroszok rátörtek az országra, és leverték a forradalmat.

Kovács Imre a Látóhatárban a november 3-i ENSZ-határozatról azt írja: „Az én megítélésem szerint a halasztó döntést a Szovjetunió jó alkalomnak tekintette a támadásra. A meggondolatlan határozat a magyar tragédia legvégzetesebb külpolitikai eleme.” Erről persze lehet vitatkozni; valószínű, hogy a szovjet a beavatkozást már jóval az ENSZ halogató döntése előtt elhatározta. De az vitathatatlan: az ENSZ „megtette a magáét”, hogy Hruscsovéknak mégcsak hascsikarásuk se legyen a beavatkozás éjszakáján.

Ezért kell megértenie a nagy nemzetközi szervezetnek, hogy a magyar nép a hála mellett, amiért a többi népek nem feledkeznek meg róla, miért keserű és csalódott is, amikor az ügyét a szószéken újra emlegetik. Az utólagos megbélyegzések már mindenesetre kevesebbet jelentenek: akkor lett volna jó segíteni, amikor még nem volt késő. Az nem megy a fejünkbe: miért lehetett Szuez ügyében összehívni a közgyűlést, és Magyarország ügyében miért csak a Biztonsági Tanácsot, ahol a Szovjetuniónak vétójoga van? Az nem megy a fejünkbe, hogy miért kell Angliának és Franciaországnak engedelmeskednie az ENSZ-döntéseknek, és miért fütyülhet rájuk a Szovjetunió? Továbbá az nem megy a fejünkbe: miért „kedvesebb” az ENSZ-nek Egyiptom és Dél-Korea, mint Magyarország?

Félreértés ne essék: nem akartuk és továbbra sem akarjuk, hogy Magyarország miatt kitörjön a harmadik világháború. Nem akartuk, hogy hidrogénbombákat dobjanak Budapestre, sőt Moszkvára sem. De azért valamit, valami egészen keveset tehettek is volna. Legalább egy rajzszöget a Horváth Imre székére, hogy ne üljön olyan kényelmesen, amikor a magyar nép nevében beleterpeszkedik.

Hazánk helyzete azonban sokkal súlyosabb, semhogy tréfálkozni volna kedvünk. Budapesten minden alapfokú szemináriumon azt tanítják, hogy a legeslegfőbb kérdés a hatalom kérdése. A hatalom Magyarországon az oroszok kezében van. Ha tehát az ENSZ ezen nem tud változtatni, akkor ebből kellene kiindulnia. És akkor nem egyszerűen erőshangú, de papíron maradó határozatok kellenek, hanem valami alapos, átgondolt munka, kompromisszumok, cserék, megállapodások, hogy a magyar nép akarata valamiképpen érvényesüljön, a terror megszűnjék.

Bibó István, ez a remekelméjű magyar tudós és bátor politikus, most a börtönből azt javasolja: adja fel a Nyugat – mondjuk – az izlandi vagy norvég támaszpontokat, cserébe a magyarországi szovjet támaszpontokért. Nem tudjuk, reális-e a javaslat. De legalább foglalkozni kellene vele. Fel kellene szólítani Jugoszláviát és Lengyelországot: közvetítsenek. Nehrut, hogy menjen el Moszkvába és beszéljen Hruscsovval. A leszerelési tárgyalások anyagába be kellene vonni konkrétan a magyar kérdést is. Fel kellene ajánlani Kína felvételét az ENSZ-be, abban az esetben, ha Magyarországról kimennek a szovjet csapatok. Lehet, hogy dilettánsok vagyunk a nemzetközi tárgyalások kérdéseiben, és ezek a javaslatok egytől-egyig rosszak. Gondoljanak ki a diplomaták ennél okosabb dolgokat. Mert amit eddig tettek és kigondoltak, az – nem elég.

Az embernek ökölbe szorul a keze, amikor olvassa a vita anyagát. Feláll a Szovjetunió delegátusa, azé az országé, amely tankjaival vérbe fojtotta a forradalmat, és tiltakozik, hogy bárki bele merjen avatkozni Magyarország belügyeibe. Vagy feláll egy Mód Péter nevű egyén, s bebizonyítja, hogy Magyarországon szabadság van, (nyilván, mert most nem ő ül börtönben, hanem Déry Tibor), hogy Magyarországon októberben és november elején ellenforradalom volt (egyébként ő volt a Külügyminisztériumban a Forradalmi Tanács elnöke, aki 1956. november 2-án az orosz imperialisták Magyarországról való azonnali kivonulásának javaslatát beterjesztette), hogy az ellenforradalmat az imperialisták szervezték (tehát ezek szerint akkor ő is az imperialisták szolgálatában állott). Ha nem volna tragédia, komédiának is beillenék.

Erős idegek kellenek ehhez a mai világhoz. És azért mégiscsak szégyellnénk magunkat, ha nem bizakodnánk. Nem az épülő-szépülő, kincstári optimizmusról van szó. Dehát ha szegény Mikes Kelemen tudott reménykedni Rodostóban, Kossuth Turinban és Vörösmarty otthon… Elvégre ki gondolta volna ma négy esztendeje, hogy a Sztálin-szoborból csak egy pár csizma marad Budapesten, és a nemzetközi béke rettenthetetlen harcosa, Molotov elvtárs mongóliai nagykövet lesz, s Rákosi meg Gerő társbérletben laknak majd valahol a nagy széles szovjet hazában, az Andics–Berei házaspárral?

Itt járt most Európában a Columbia Egyetem tudóscsoportja és elbeszélgetett sok magyar menekülttel. Azt kérdezte egy fiatal amerikai történész az egyiktől: „És mondja, a legcudarabb években, amikor egy nagygyűlésen az ütemes tapsok összidőtartama átlag harmincöt-negyven perc volt, Joszif Visszarionovics a magyarok atyja és egy adai szatócsfi népünk bölcs vezére volt – miben bíztak akkor tulajdonképpen?” A válasz úgy szólt: „Abban, hogy igazunk van.” A történész nem akarta elhinni: „Csak abban? Igazán csak abban?”

Pedig így volt. És most is így van.

Nem volt erőszak?^*

A Kádár-sajtó nem tud betelni az örömujjongással afelett, hogy a magyar írók aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben tiltakoznak a magyarországi események napirendre tűzése ellen az ENSZ-ben. Eddig szinte kizárólag szidták, gyanúsítgatták ezeket az írókat; most hirtelen elkezdik dicsérni őket. Az ellenforradalmárokból egyszerre jó hazafiak, az áruló írástudókból – Mesterházi szavával – legfeljebb „tévedők”, „tapasztalatlanok” és „politikai dilettánsok” lettek. Nem tudjuk, ki hogyan van vele, de nekünk nyomasztó érzés: a gyalázkodásaikat elég könnyű elviselni, a dicséreteik tűrhetetlenek.

Persze, öröm ide, ujjongás oda, az sehogy sem tetszik Kádáréknak, hogy a nyugati sajtó nem tulajdonít komoly jelentőséget az aláírásoknak. A Népszabadság párizsi tudósítója keseregve idézi a Le Monde-ot: „Tudjuk, mit érnek a keleti országokból érkező kollektív tiltakozások.” A baloldali France Observateur is megkapja a magáét, amiért azt merészelte írni, hogy a rendőrrezsim által produkált vallomások nem győznek meg senkit. „A legotrombább módszerhez (elég szokatlanul) a France Observateur nyúlt – sápítozik a pártlap. – Fakszimilében közölt egy hatsoros budapesti levélkét ezzel a magyar szöveggel: »A magyar írók zöme kényszerítő helyzetben írta alá az ENSZ-tárgyalás elleni nyilatkozatot.«”

Hát ez valóban otromba módszer: közölni egy fakszimilét s egyáltalán feltételezni, hogy Magyarországon bármi is kényszer hatására történik. Ez olyannyira felháborító és képtelen és annyira sértő a népi demokratikus rendre, a szocializmus építésének eme alapfokára, hogy maga Dobi István is szükségesnek tartotta, hogy visszautasítsa a rágalmat és megnyugtassa a világ közvéleményét. „Nem tudnak megbékülni (mármint a nyugatiak) az írók nyilatkozatával sem – mondta nagykőrösi beszédében az Elnöki Tanács elnöke. – Kezdettől fogva mondogatták, hogy erőszakkal vették rá az írókat a nyilatkozat aláírására. Erre csak azt mondhatom: én tudom, hogy nem volt erőszak.”

Vannak ugyan egyesek, akik a kákán is csomót keresnek, és ezek azt találják esetleg mondani, hogy a többi között a következő magyar írók és újságírók vannak börtönben: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Varga Domokos, Eörsi István, Gáli József, Obersovszky Gyula, Fekete Gyula, Molnár Zoltán, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gimes Miklós – de ezt természetesen csak a legelvetemültebb rágalmazók nevezhetik erőszaknak, és Dobi István erre valóban nyugodtan mondhatja: ő tudja, hogy nem volt erőszak.

Vannak ugyan mások is, akik nem férnek a bőrükbe és azt merészelik felhánytorgatni, hogy Gáli és Obersovszky halálos ítéletét csak az utolsó pillanatban sikerült a nyugati tiltakozások hatására életfogytiglanra, illetve tizenöt évre átváltoztatni; továbbá Eörsi István börtönbüntetését éppen most emelték fel öt évről nyolc évre; továbbá Fekete Gyulát, Molnár Zoltánt, Varga Domokost és Tóbiás Áront most ítélték el 1-től 3 évig terjedő börtönre; továbbá a Déry-ügy tárgyalását, ahol a legsúlyosabb ítéleteket tervezték, csak az angliai és franciaországi tiltakozás-hullámtól beijedve halasztották el. De mindezt aligha lehet a magyar írók elleni erőszaknak és megfélemlítésnek nevezni.

Ennek ellenére akadnak megint mások, imperialista bértollnokok, a dollár megvásárolt zsoldosai, a finánctőke prostituáltjai, akik tudni vélik, hogy a letartóztatott írókon kívül jóformán egyetlen olyan jelentős magyar író sincsen, akit a politikai rendőrség be ne idézett volna az elmúlt hónapok során. Egyesek kihallgatása csak egy-két órán át, másoké öt-hat órán át tartott. A kérdések az illető „ellenforradalmi” szereplésére, és arra vonatkoztak, hogy írótársaik ellen terhelő adatokat csikarjanak ki belőlük. De ezek a vallatások aligha nevezhetők többnek, mint egyszerű elvtársi beszélgetéseknek és a kommunista segítőkészség nagyszerű megnyilvánulásainak, a hibáktól való megszabadulás útján. Aki pedig mégis arra gondolna, hogy az erőszak egyik formájának tartsa őket, az az ellenség uszályába került, és legjobb, ha a tényekkel mit sem törődve, inkább Dobi Istvánra hallgat.

És vannak végül, akik figyelmes és tisztelettudó olvasói a Népszabadságnak, s ott nagy megnyugvással láthatták, hogy a magyar írók „végre a helyes úton indultak el”, s a tiltakozás aláírása „jelentős lépés volt előre”. De ugyanebben a cikkben más dolgok is olvashatók voltak. „Aki úgy véli – írta a Népszabadság –, hogy ez a politikai nyilatkozat egyben ideológiai fordulat is az említett írók gondolkozásában, az ugyancsak téved. Elhatároló lépésről van szó, az ellenforradalomtól elhatároló lépésről, s ezért igen nagy a jelentősége. De ideológiailag, világnézetileg ez még csak az első lépés és nem több… Láthattuk, milyen nehezen szánták rá magukat az írók erre a lépésre (!!), mint kellett kényszeríteni, igenis kényszeríteni (a Népszabadság kiemelése) – tisztelt Szabad Európa – nem az ÁVH-nak, hanem a magyar közvéleménynek őket arra, hogy kilépjenek elzárkózásukból és hallgatásukból.”

Így persze már sokkal érthetőbb a helyzet. Ezek szerint ugyan Dobi István tévedett, amikor azt mondta, hogy nem volt semmiféle kényszer, valamiféle mégis volt, csak nem olyan, amilyenre a Szabad Európa sajtóférgei, a kapitalista hírterjesztés ügynököcskéi, a Le Monde és a France Observateur elvetemült lélekkufárai gondoltak. A magyar írókat nem Déry Tiborék fogvatartása befolyásolta, dehogyis – hanem a csepeli munkások, akik odamentek hozzájuk és azt mondták nekik: „Vegyétek végre tudomásul, hogy ez a rendszer a mi rendszerünk, élünk-halunk érte – igaz ugyan, hogy egy kicsit fegyverrel harcoltunk ellene, igaz ugyan, hogy hetekig sztrájkoltunk ellene, igaz ugyan, hogy sortűzzel kényszerítettek vissza minket a gépek mellé, de ez csak múló félreértés volt, ma már látjuk, hogy Kádár Jánosnál és dr. Münnich Ferencnél igazabb magyar ember nincsen, jaj de jó, hogy a nyakunkra hívták az oroszokat, ideje, hogy ti, magyar írók is velünk együtt örvendezzetek.” Továbbá: nem a politikai rendőrség kihallgatásai voltak hatással az írókra, hanem a csongrádi és nyírségi parasztok százezrei, akik nap-nap után bezörgettek az ablakaikon, mondván: „Óh, ti néptől elszakadt komisz gyerekek, hát nem látjátok, hogy mi, egyénileg és szövetkezetileg dolgozó parasztok világéletünkben erről a rendszerről, a szovjet megszállásról, terményeink záhonyi kiszállításáról és a kolhozok mintájára alakított téeszcsékről álmodoztunk, és ha novemberben sokezer kocsi lisztet, tojást, baromfit küldtünk is ingyen a sztrájkolóknak, az csak azért volt, hogy az ellenállás mielőbbi befejezésére buzdítsuk őket.” És így jöttek sorra az írókhoz – nem a rendőrségi idézések, a megélhetési gondok, a zsarolások, nem, nem, hanem a különböző delegációk: a közgazdászok, akik hálásak a pártnak, hogy újra Friss István útmutatásai szerint virágoztathatják fel az országot; az ügyvédek, akiknek végre sikerült elérni, hogy Nezvál Ferenc személyében egy suszter lett az elnökük; az orvosok, akik Gegesi-Kisstől tanulhatnak újra, ha nem is diagnosztikát, de párthűséget; a pedagógusok, akiknek Szigeti József tart előadásokat szerénységről és gerincességről; az egyetemisták, akiknek Marosán magyarázza: mi a hazaszeretet és a nemzeti függetlenség – szóval az egész ország közvéleménye jött, áradt és korholta, kényszerítette az aláírásra az írókat, csak a terrorlegények, az ügyészek és a vérbírák nem csináltak semmit; nézték, nézték ezt az egészet, jóságos, megértő tekintetükkel, egy szál liliommal a balkezükben.

Akinek pedig mindez még nem volna elég, az olvassa el l’Humanitét és végleg megnyugodhat: mert megtudhatja onnan, hogy az Irodalmi Újság 1956. november 2-i forradalmi számának tizenhat szerzőjéből tizenketten a legteljesebb személyi szabadságot élvezve aláírták a tiltakozó nyilatkozatot. Amellett, hogy rendkívül szórakoztató, amint a l’Humanité az Irodalmi Újságra hivatkozik, arra a lapra, amelyet Budapesten betiltottak, úgy mellékesen kíváncsiak voltunk, ki az a négy, aki nem írta alá a tiltakozást, s a következő nevekre találtunk:

1. Nem írta alá Déry Tibor, aki a legteljesebb személyi szabadság honában, éppen börtönben van.

2. Nem írta alá Pálóczi-Horváth György, akinek már olyan sok volt a magyarországi szabadság, hogy inkább külföldre menekült.

3. Nem írta alá a Magyar Írók Szövetsége (úgy látszik, „őt” is írónak nézték a francia elvtársak); a Szövetséget ugyanis a legteljesebb irodalmi szabadságban véletlenül szintén betiltották.

4. Végül pedig, aki a forradalmi számban szerepelt és most nem írta alá a nyilatkozatot, nem más, mint – Petőfi Sándor…

Bukfenc mindent tud^*  **

1955 decemberében, éppen Mikulás napján, a Magyar Dolgozók Pártja összehívta budapesti nagyaktíváját a Magdolna utcai Vasas Székházban. Ugyanabban a teremben, amelyben néhány évvel azelőtt Rajk Lászlót és bűntársait ítélték halálra, ezúttal a magyar írók voltak napirenden. Kétezer felbőszült és jól fizetett pártfunkcionárius előtt Kovács István, a nagybudapesti titkár leplezte le a bűnös és kártékony jobboldali elhajlókat, akik a néptől és a párttól elszakadva a burzsoázia uszályába kerültek. (Nota bene: a Magdolna utcában mozdulni sem lehetett az összezsúfolt autóktól, a magyar proletáriátus képviselői ZISZ-eken, Chevroleteken, legrosszabb esetben Pobedákon jöttek, csak a burzsoá befolyást képviselő jobboldali írók bandukoltak oda gyalog.)

A teremben Little Rock-ot megszégyenítő lincshangulat uralkodott, azzal a különbséggel, hogy az Elnök ott nem az emberüldözés ellen foglalt állást; az Elnök ugyanis nem volt más, mint „a szeretett és bölcs vezér”: Rákosi Mátyás. Ott ült a díszemelvény közepén, kövéren és fénylő arccal, s úgy élvezte az írókra szórt szidalmakat, mintha hájjal kenegették volna.

Kovács István összehordott minden bölcsességet, ami Sztálin és Zsdanov műveiben, valamint a Bolsevik Párt határozatgyűjteményeiben fellelhető volt, aztán kissé megköszörülte a torkát és a hangját is felemelte: „Az író elvtársak – mondotta – azt hiszik, hogy az irodalomhoz ők értenek a legjobban. Kétségtelen, hogy nekik ez a hivatásuk, így tehát érteniök kell hozzá. De van valaki, valaki, »aki« a vasesztergályozáshoz jobban ért, mint az esztergályosok, a házépítéshez jobban ért, mint a mérnökök és az irodalomhoz jobban ért, mint az írók. Ezt a »valakit« úgy hívják: a párt.”

Kétezer felbőszült és jól fizetett pártfunkcionárius „egy emberként” emelkedett fel a helyéről. A hatalmas termet betöltötte az ütemes kiáltás:

– Éljen a párt! Éljen a párt!

Kovács István egy kis szünetet tartott, hogy a kétezer párthű leány és legény kellőképpen rekedtre ordíthassa magát.

Azóta történt egy és más Magyarországon. Rákosi Mátyás eltűnt a Nagy Süllyesztőben, olyannyira, hogy a végén még díszsírhely sem jut majd neki a Kreml falában. Kovács István is beszállt október végén egy szovjet tankba, s azóta, mintha elvágták volna: semmi hír felőle a világon. Az írók egy része börtönben, más részük otthon „nem leli honját a hazában”, megint mások külföldön bujdokolnak. Egyszóval: sok minden megváltozott azóta, csak egy valami nem változott meg. Mégpedig az, hogy az irodalomhoz – éppúgy, mint minden egyébhez – továbbra is a párt ért a legjobban. A párt inkarnációit ezúttal nem Kovács Istvánnak vagy Andics Erzsébetnek hívják – a cégtábla más, de a cég a régi.

Akinek kétsége van afelől, avagy tán aggódnék amiatt, hogy a magyar nép nagy pártja elvesztette vezető, irányító, élenjáró és útmutató szerepét az irodalomban, azt a hazai sajtó olvasása teljességgel megnyugtatja. Mert olyan íródresszírozás, kioktatás és élenjárás folyik újfent, ami már-már Joszif Visszarionovics és Joszif Révai virágkorára emlékeztet. Miután a legmakacsabb írókat egy évtől életfogytig terjedően lecsukták, s egy részüket több mint féléve nyilvános vádemelés, tárgyalás és ítélet nélkül tartják fogva (szocialista törvényesség, óh!), a szabadlábon lévők ellen a legvadabb szocialista-realista kritikai nevelőmunka kezdődött el, amelynek komiszságát csak ostobasága múlja felül. A prímhegedű ezúttal Kállai Gyula kezében van, akit még maga Non György emelt az új típusú kultúra olyan magaslataira, hogy Magyarország művelődésügyi minisztere lehessen belőle. Ez a szellemi törpebirtokos, aki nemrégiben a legnagyobb élő magyar művészt, Kodály Zoltánt „leckéztette meg”, most – miután hozzájárult, hogy Kodály 75. születésnapját ennek ellenére meg szabad ünnepelni – Németh Lászlóra vetette rá magát. „Nekünk az a véleményünk (feltehetően neki és a pártnak), hogy Németh Lászlót éppen most kell bírálni, amikor pozitív irányban kezd fejlődni – írja a gyufaláng lelkű ideológus a Népszabadságban. – …Véleményünk szerint a kritika a legjobbkor jön Németh Lászlónak most, amikor már sokkal tisztábban lát bizonyos kérdésekben, mint régen látott. A kritikának meg kell mutatnia, hogy Német László nézetei ugyan már nem azonosak a második világháború alatti nézeteivel, gondolkodásában azonban még ma is megtalálhatók a régi helytelen nézeteinek a maradványai. Ha pedig ezekre rámutatunk, akkor nagyon komoly segítséget nyújtunk neki; elősegítjük, hogy minél előbb megszabaduljon tőlük.”

Az nem derül ki a cikkből, hogy Németh Lászlónak milyen nézetektől kell megszabadulnia. De hisz ez nem is olyan fontos. A fontos az, hogy most, amidőn „a legjobbkor jön neki”, a sziklaszilárd és pártos kritika erejével megszabadítsák egytől-mástól. És a fontos az – miként Kállai Gyula a továbbiakban megjegyzi –, hogy „az ilyen kritika nem a párt sújtó öklét, hanem segítő kezét jelenti”. Még ezer szerencse! Mert ugyebár ki hivatottabb, ki méltóbb, ki felhatalmazottabb arra, hogy akár öklével sújtson, akár kezével segítsen, börtönbe zárjon, vagy nézeteitől „megszabadítson” magyar írókat, mint Kállai Gyula, illetve rajta keresztül az irodalom legfőbb értője – a párt.

Nem tudja elkerülni a sorsát Veres Péter sem. Őneki ugyan egy fokkal lejjebb kell adnia: az ő esetében a pártot nem a művelődésügyi miniszter, hanem csak Mesterházi Lajos képviseli. Péter bácsi új regénye, a „János és Julcsa” megjelenése alkalmából részesül alapfokú szemináriumban a Népszabadság hasábjain. Miután megtudjuk, hogy „egészében ez az írás olyan világnézeti vallomás, amely bizonyos vonatkozásban több, mint amit eddig Veres Péter adott” és „az a paraszt szemlélet, amelyet képvisel, nyílt szembeszállás mindenfajta ún. narodnyik babonával; osztályharcos, szocialista paraszt szemlélet” – Mesterházi Lajos (a párt) segítő keze a magasba emelkedik olyannyira, hogy már-már egy sújtó ökölhöz kezd hasonlítani: „Szinte fejbeveri az embert a könyv végén egy olyan világnézeti fattyúhajtás – írja –, amelyről kiált a keresettség, az erőltetett aktualizálás. Abban a felszabadult pillanatban, amikor a megmenekült és hazatért hős családját boldogan megöleli és nincs többé szolgaság, nincs nyomor és törvényenkívüliség – az író egyszer csak meghökkentő módon arról kezd elmélkedni, hogy igen ám, de másnak meg most kezdődik ugyanez, és az osztályharcban a nemzet megy veszendőbe. Doberdónál az urak, most a proletárok irtják, vagy éppenséggel a kommunisták… Érdemes ezt cáfolni egyáltalában?… (Azt hisszük: nem érdemes. A szerk.) Mi ez az álszent siratóasszonykodás egy üres koporsó felett? Mi ez a nevetséges öncáfolás és öncsonkítás? Legelső írásai óta szocialista forradalmárnak vallja magát. Csalódott a forradalomban? Lehet. Követtünk el hibákat, súlyosakat. De hát ilyen kevés a Veres Péter hite, hogy néhány év hibái felejtetik vele az egész fordulat alapvető tisztaságát, történelmi jelentőségét, perspektíváját? Nem hiszem. Komoly vallomás ez a könyv, tanúságtétel kommunista barátai mellett. Szégyelli talán, hogy kimondta?… Veres Pétert senki nem vádolja opportunizmussal, ha kiáll a hite, a régi barátsága és meggyőződése mellett. Abban viszont van opportunizmus, ha az ember – elvei ellenére – fenn akarja tartani az ellenzékiség látszatát!… Ne látná, hogy ilyen történelmi pillanatunk, mint ez a mostani, még soha nem volt, amelyet a mi vérünkkel is kivívott szovjet hatalom segítségével érhettünk meg? Ez a néhány mondat nem Veres Péter, hanem a polgárság, a megvetett nyárspolgárság hatása Veres Péterre… Neki éppen attól kellene szabadulnia – hogy élete zenitjén a legtöbbet adhassa a jövőnek –, ami idegent aggattak rá.”

Egyszóval Veres Pétert is meg kell szabadítani egytől-mástól. Mert valóban, micsoda elvetemült feltételezés Rajk, Szőnyi, Szalai, Pálffy, Sólyom, Ries gyilkosairól, a recski haláltábor urairól, a kuláklisták felállítóiról, a kitelepítőkről, a begyűjtőkről, a sztahanovista hajszák szervezőiről, akik elől alig egy esztendeje negyedmillió magyar menekült külföldre, hogy – irtják a nemzetet! Micsoda vakság nem meglátni, hogy üres a koporsó – csak pár ezer pesti, óvári, pentelei fiatal és a nemzeti szabadság fekszik benne. Micsoda süketség nem megérteni a történelmi pillanat nagyszerűségét: amint a fővárost szétlövik, a függetlenséget letiporják a segítségül siető szovjet hatalom tankjai. Péter bácsi, opportunizmus ez, a csepeli, a balmazújvárosi nyárspolgárok félreérthetetlen hatása. Még jó, hogy van egy Mesterházi Lajos, aki megszabadítja mindettől, aki megtanítja majd becsületre, gerincességre, hitre, magyarságra, szocializmusra.

Természetesen a párt nagy és hatalmas, minden két régi, elhasznált káder helyébe egy új lép, így aztán nemcsak Kállai Gyula és Mesterházi Lajos, hanem Kis Tamás is itt van teljes „marxista–leninista” vértezetben, hogy a magyar irodalmat felvirágoztassa. Ez az egészen Kis Tamás (van-e, ki e nevet nem ismeri?) az Élet és Irodalom oldallepedőjén egyszerre hat magyar írót terít le. (Telik az erejéből, deli fickó, még egyszer sem gyakorolt önkritikát.) A Kortárs című új irodalmi folyóiratot ismertetve, most egyebek között ezeket írja: „A Fórum-rovat legnagyobb érdeklődést kiváltó darabja nyilván hat író (Benjámin László, Erdei Sándor, Kónya Lajos, Örkény István, Sipos Gyula, Tamási Lajos) levele a Kortárs szerkesztőségéhez. A levél elolvasása után azonban az érdeklődést némi csalódottság váltja fel. Ne legyen félreértés: irtózunk minden mellverdesés és megalázkodás látványától (a többesszám itt is, mint az eddigiekben, nyilvánvalóan a pártot jelenti), de nem tagadhatjuk azt az érzésünket, hogy a levél írói kicsit könnyedén fogták fel a purgatóriumot, s meg nem történtként siklanak el olyan tények fölött, amelyek, sajnos, megtörténtek és így lenne róluk mondanivaló. A szerkesztőségnek a hat író leveléhez fűzött megjegyzésével egyetértésben mi is csak azt mondhatjuk: reméljük, alkotásaikban bátrabban fognak szembenézni önmagukkal és a valósággal, mint ebben a levélben. A kommunista voltukra való hivatkozásnak is csak akkor lesz hitele.”

Itt tehát a következőkről van szó: Kis Tamás némileg csalódott Benjáminban, Erdeiben, Kónyában, Örkényben, Siposban és Tamásiban. Nem kívánja ugyan tőlük, hogy a mellüket verjék és megalázkodjanak (mégis csak nagy szív szorult ebbe a Kis Tamásba), de az már mégsem járja, hogy ilyen könnyedén fogják fel a purgatóriumot. (A purgatórium tudvalevően a mennyország „előszobája”, aki ezen átjut – feltéve, hogy nem fogja fel könnyedén –, az bekerül a Kádár-féle íróparadicsomba, egyenesen Gergely Sándor és Balázs Anna mellé.) Ahhoz tehát, hogy a Kis Tamás csalódását eloszlassák, édeskevés, hogy ez a hat író mindazok után, ami történt, továbbra is kommunistának vallja magát: Kis Tamás (a párt) megköveteli, hogy bátrabban nézzenek szembe önmagukkal és a valósággal. Addig egyszerűen – nincs hitelük.

Ami sok, az sok. Mert a kérdés itt nem az, hogy valakinek mindenben, vagy akár alapvető kérdésekben is egyet kell értenie a kommunista Benjáminnal, a szocialista Veressel, vagy a harmadik utasnak tartott Németh Lászlóval. A kérdés itt az: hogy jönnek hozzá ezek a kállaigyulák, ezek a mesterházilajosok és kistamások, hogy a magyar irodalom legjobbjait állandóan felszabadítsák és megszabadítsák, kitanítsák és megrendszabályozzák?! Hát valóban elhinnék magukról, hogy akinek az oroszok hivatalt adnak, annak észt is adnak hozzá? Valóban ennyi gőggel járna az agyvérszegénység? Akad köztük komolyan egy is, aki elhiszi, hogy a magyar írók az ő paradicsomukba kívánkoznak?

József Attila egy kötete elé azt a népi jelmondatot tűzte: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…” És nem purgatóriumba és nem paradicsomba! Az viszont igaz, hogy ezt a poklot is leginkább a párt biztosítja az íróknak. Mert ehhez is a párt ért a legjobban. De ehhez aztán tényleg!

Percemberkék dáridója^*

Mióta megeshetett az a szégyen, hogy József Attiláról saját hazájában, Budapest kellős közepén Marosán György tarthatott „emlékbeszédet”, azóta írni-olvasni tudó magyar ember már semmin sem csodálkozhat. Legfeljebb még inkább elkeseredhet.

A Marosán-beszéd egyébként nem egyszerűen halottgyalázás volt: egy új irodalmi „vonal” meghirdetése is egyben, s aki csak egy kicsit is ismeri a „szocialista művészetirányítás” mechanizmusát, az percig sem kételkedhet abban, hogy a Marosán-féle „eszmék” megtévesztő primitívségük ellenére sem saját egyéni kútfejéből származnak, hanem a Politikai Bizottság, s ezen is túlmenően, a moszkvai Agitprop új irányelveit tükrözik. Az „új” jelzőt természetesen itt csak megkülönböztető értelemben használjuk, hiszen az új vonalra éppen az a legjellemzőbb, hogy teljes visszatérést jelent a régi vonalhoz, a Zsdanov–Révai-féle parancsuralmi irodalompolitikához, s éppen annyiban új, hogy könyörtelenül véget vet minden olyan liberális, vagy olvadási jelenségnek, amely a forradalom után – éppen az erőviszonyok és különféle taktikai meggondolások következtében – egy ideig még a magyar helyzet nem egy nyugati szemlélőjét is meglepte. November 4-e után Kádárék irodalompolitikájának a lényege körülbelül ez volt: „Most, amikor az egész ország megvet és gyűlöl minket, most, amikor a hatalom megszilárdítása a központi feladatunk, ostobaság volna arról vitatkozgatnunk, hogy egy nyugati vígjátékot bemutassanak-e, vagy egy apolitikus verset közöljenek-e a színházak vagy a folyóiratok. Az élet minden jele, már csak azáltal is, hogy mozgást mutat, ebben a helyzetben nekünk használ. Aki nincs ellenünk, velünk van.”

Az erőszakszervek megerősödése, az önkényen alapuló „konszolidálás” nyomán, valamint nem utolsósorban a szputnyikok bűvöletében a bolsevik agyműködés most nagyjában a következő: „Erősek és hatalmasak vagyunk. A türelmünk fogytán van. Elegünk van az apolitikus mellébeszélésből, a kispolgári ingadozásból, az engedményekből, a liberalizmusból. Most már mindenki eldöntheti, hová akar állni. Aki nincs velünk, ellenünk van.”

Lukács György és akik nem kellenek neki…^*

Amikor Lukács György hazatérhetett a romániai deportációból Budapestre, a szellem szabadságának híveiben az öröm és az aggodalom érzései keveredtek. Azok is, akik sok mindenben, vagy egyáltalán nem értettek egyet Lukács nézeteivel, örültek a puszta ténynek, hogy az idős tudós mégsem hazájától távol, idegen szuronyok szigorú őrizete alatt tengeti életét, s legalább magyar földön, a saját lakásában élhet, dolgozhat. De minthogy Lukácsot a Nagy Imre csoporttal együtt hurcolták el, s minthogy e csoport tagjai közül – a nőket és a gyerekeket is beleértve – ő volt az egyetlen, akit hazaengedtek, joggal ébredt a gondolkodó emberekben az az aggodalom, vajon ezt a kivételezést csupán európai tekintélyének köszönhette-e, s nem kellett-e érte megalkudnia a magyarországi sztálinistákkal?

Az azóta bekövetkezett események éppoly kevéssé igazolták az örömöt, mint az aggodalmat. Kiderült, hogy a hazatérés ténye egyáltalán nem biztosítja Lukács számára az alkotó munka lehetőségeit, a nyugodt légkört. És – ezzel szoros összefüggésben – kiderült az is, hogy a marxista esztétika Galileije mindeddig nem volt hajlandó tudományos működése legértékesebb eredményeinek s politikai pályafutása legbátrabb tettének megtagadására.

Az angyal szárnya^*

Sem túlzásnak, sem fennhéjázásnak nem veheti senki, hogy Tamási Áron legutóbbi cikkében leírja ezt a mondatot: „A felelősség súlya feloldja a szerénységet és tudomásul veszem, hogy bent az országban és a határokon kívül számosan vannak, akik hisznek szavamnak.” Ez így igaz. Arra, mit Tamási Áron mond, sokan figyelnek odahaza is, külországban is.

A Szellemi tisztesség című cikk, amely az Élet és Irodalomban jelent meg, egy esztendővel a tragikus forradalom és a szovjet intervenció után, hitvallása az írónak arról, hogyan látja a tegnapot, a holnapot és a mát, hogyan látja a maga tevékenységét és hivatását. A hitvallás természetszerűleg csonka: a mai Magyarországon, egy hivatalos sajtótermék hasábjain, politikai cikkben sok mindent nem lehet elmondani.

Megragadó állásfoglalás ez az cikk az írói foglalkozás lényege: a szellemi tisztesség és a művészi kifejezésért való küzdelem mellett. Állásfoglalás ez a cikk, az Isten-hívő író állásfoglalása, a maga hite s ugyanakkor a szellem szabadsága mellett. S inkább első-, mint utolsósorban állásfoglalás ez a cikk a demokratikus szocializmus mellett: „Nem lehetek tehát papagáj, aki a vásárban kinek-kinek kihúzom a szerencséjét; csak egyedül a nép fia lehetek, aki a szegénység örökével és az igazság szavával a szocializmus eszméjét vallom, ápolom és segítem szétömleni a világon. Ebben a szélben, mely a kor barlangjából kiszabadult, a kapitalizmus levelei le fognak hullni, és a világon megtelepül egy olyan népuralom, amelynek intézményei a szocializmus elvei szerint épülnek, az építés eszközei pedig demokratikusak lesznek. Ennek érdekében a gyarmati népek igazságos harcot vívnak, a néptömegek békevágya az emberiség üdvét menti, és a tudósok munkája szárnyat ad az emberi akaratnak, mely meg akarja ismerni a világot.”

Tamási ezután a budapesti kormány felé fordulva, a jelenlegi helyzetről, a forradalom napjairól s a maga szerepéről szól: „S egymás között itthon, a fájdalom és a reménység meghitt óráiban, bizonyára elmondhatjuk, hogy közös dolgaink rendezésére nagyobb bizalom és több őszinte szó kívánatos. Ha a kormányzat előtt, álmomban és fehér angyal gyanánt, egyszer megjelenhetnék, azt mondanám neki, hogy a tehetséges elme és az igaz szó akkor is hasznos, ha kritikai megjegyzéseket is tartalmaz. Az irodalom ügyében különösen így van. Így van azért, mert az irodalompolitika, ha közben művek nem születnek, lassan üressé válik. Műveket pedig csak tehetséges írók tudnak létrehozni, de békétlen légkörben vagy zaklatottságban azok sem. Persze, azt mondják, hogy folt van az angyal szárnyán. S ez így is van. Ami nem csoda, mert három zivataros évtizeden keresztül még az angyal szárnya is kap néha foltot, nemcsak szellemi tusáiban és tusakodásaiban az író. Az író sorsa minden korban és mindenütt nehéz. S különösen nehéz a magyar íróé, mert nálunk örökség, hogy politikai gondokat is hordozzon az író… Most nem mondhatok egyebet, ennek a búcsúzó évnek a végén, hogy tavaly ősszel is nem a hivatásomat, hanem a kötelességemet véltem teljesíteni. Nyíltan tettem, szenvedélyek között józanságra törekedve, de előttem is kétségtelen, hogy nem mindenben jól.”

Hogyan fogadták a kádárista körök Tamási Áron írását? Inkább fanyalogva, mint elégedetten. Ami benne kritika, s arról szól, hogy több őszinte szó, több bírálati lehetőség s a tehetséges írók körül a békétlen légkör és a zaklatottság megszüntetése szükséges – az nekik nem tetszik, az nekik sok. S ami benne önkritika, az angyal szárnyának foltjairól s az író szerepéről 1956 őszén, az nekik túlságosan kevés. Dobi István, a népköztársaság elnöke, újévi nyilatkozatában ennek kapcsán Tamási egész írói tevékenységét lefitymálja: „Tamási nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy ha vannak is társadalmi válaszfalak, azok nem öröktől valók és örökké lévők, hogy lehet és kell harcolni e válaszfalak ledöntéséért, a kiegyenlített emberi, társadalmi életért.” Hasonló, fölényes hangon oktatja ki Tamásit a Magyar Nemzet egy ismeretlen nevű kritikusa is: „Tamási Áron azt is kimondja, amit már régen kimondhatott volna.”

A kormányzat jobb sorsra érdemes uszályhordozója, a szegény, szánalomra méltó Bölöni György hosszú vezércikket szentel Tamási írásának. Ha van is néhány konvencionális dicsérő szava az íróról, egészében véve sokkal inkább megrovó, mintsem elégedett. „Gyönyörű gondolat – írja egyebek között – a gyarmati népek felszabadítása és szabadsága, és gyönyörű gondolat a békesség az egész világnak. De itt vagyunk a mi reális életünkkel, gondjainkkal, gazdasági, művelődési és lelki problémáinkkal, amiket a misztikus nép angyalai köréből le kell hoznunk a földre, és csak ezek megoldásával, a magunk népe sorsának jobbra fordulásával és szociális rendjének felépítésével tudjuk a többi népek haladó sorsát elősegíteni és megteremteni.” Az persze az elaggott irodalompolitikusnak, úgy látszik, eszébe sem jut, hogy ami a gyarmati népek felszabadulásáról kimondatott, az nemcsak Afrikára és Ázsiára, nemcsak a „többi népekre”, hanem Európára is, a magunk népének sorsára is vonatkoztatható?

Bölöni elvtárs nem finomkodik: ha Tamási általánosságban szól arról, hogy „folt volt az angyal szárnyán”, akkor ő nem hagyja az embereket kétségben afelől, mire kell érteniök ezt a megállapítást: „Tudjuk – írja –, hogy az ellenforradalmi események után a magyar írók szövetségében az ő (Tamási Áron) nevéhez fűződik a sokat emlegetett Gond és hitvallás. Ez a nyilatkozatféle egyik kései kifejezése volt annak a szellemnek, amely az októberi események után a magyar írókat még mindig szembeállította a születésben lévő szocialista renddel, az újra megalakult párttal és az ország dolgát ma is intéző kormánnyal, mely az elbódult értelmiségiek és az utca huligánjai ellen a szovjet fegyverekhez fordult. Ma már tudott dolog, hogy ez a Gond és hitvallás nem Tamási Áron személyes nyilatkozata, ezt az írást többen átnézték, javították, újrafogalmazták, s így lett az írók kiáltványa az ország felé, mely várta, hogy azok, akik a dolgokat idáig juttatták és a veszedelmet elsősorban előidézték, megszólaljanak. Tamási Áron önvallomásos lírai cikke bevallja, hogy ezzel »folt esett az angyal szárnyán«, és az, amit akkor szenvedélyek között józanságra törekedve nyíltan tett, ma már előtte is kétségtelen, nem mindenben volt jó cselekedet.”

Vajon valóban így volna-e? Vajon „a folt az angyal szárnyán” valóban a Gond és hitvallást jelentené-e? Sem elhinni, sem elfogadni nem tudjuk. Mi volt ennek az immár történelmivé vált dokumentumnak, amelyet a Magyar Írók Szövetsége 1956 decemberében a saját nyilatkozatává, tegyük hozzá: utolsó nyilatkozatává emelt, a leglényege? „Keserves szívvel kell megmondanunk – kiáltotta akkor Tamási Áron és vele együtt a magyar írók, s aligha túlzás: íróival együtt az egész magyar nemzet –, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicső költőink élő szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idő, amikor a megtévedt hatalom bűnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia azt a tiprást, amelyben Petőfi elveszett.” Ez volna hát „a folt az angyal szárnyán” – a szovjet hatalom fegyveres beavatkozásának mértéktartó és mégis profetikus erejű elítélése? Nem akarjuk, nem tudjuk elhinni. „Hitünkben és népünk ismeretében – mondja tovább a nyilatkozat – mindenkit óvunk attól a téves ítélettől, hogy a szovjet fegyverek nélkül a szocializmus vívmányait kiirtotta volna a forradalom. Tudjuk, hogy nem. Mert a munkásosztály, a parasztság és a java értelmiség híve volt és változatlanul híve a demokrácia és a társadalmi szocializmus vívmányainak, melyeket nem elsorvasztani akart, hanem élővé tenni inkább. Élővé tenni, azaz a maga magyar testére szabni és nemzeti hagyományainak szellemével megtölteni.” Talán csak nem ez a „folt az angyal szárnyán” – a kiállás a magyar viszonyoknak megfelelő szocializmus és demokrácia mellett?! „Nemzeti függetlenség nélkül kedveszegett a munkás és a paraszt – hirdeti a Gond és hitvallás –, egészséges társadalom nélkül pedig nem gyarapszik a közös vagyon. Meg kell hát szereznünk, s éppen a szociális haladás érdekében a nemzet függetlenségét; s a népi önkormányzat útján meg kell teremtenünk az egészséges társadalmat.” Ez volna hát a „folt”, avagy az ünnepélyes fogadalom: „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni s védeni fogjuk a magyarság szellemét.”

Nagyon valószínű, hogy Bölöniék szemében mindez: nemzeti függetlenség, demokrácia és társadalmi szocializmus, hűség a forradalom zászlajához – valóban „folt”-nak számít. De azoknak, akik ma szabadon szólhatnak, kötelességük kimondani: soha Petőfi kora óta az angyal szárnya makulátlanabb nem volt, mint azokban a napokban és hetekben, amikor az ármány fegyvereivel szembenézve a Gond és hitvallás megfogalmaztatott. Azok közül, akik ezt a nyilatkozatot a magukénak vallották, ma a kormányzat börtöneiben senyved Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Varga Domokos, Eörsi István, Gáli József, Molnár Zoltán és még sokan mások, neves vagy névtelen munkások, értelmiségiek és parasztok. Éppen ezért, teljesen igazat adva Tamási Áronnak abban, hogy évek és évtizedek zivataraiban még az angyal szárnya is kap néha foltot, ma még sokkalta aktuálisabb és elengedhetetlenebb annak a kormányzatnak a „szárnyát” megvizsgálni, amely előtt az angyal megjelenik.

Annál kevésbé lehet hallgatni erről, mert a kádáristák komisz kísérletet tesznek arra, hogy Tamási Áron szavait más írókkal szemben felhasználják. „Ezekhez az erkölcsi tisztességből jövő szavakhoz – írja Bölöni György – én nem is tennék hozzá semmit. Hozzátennivalója inkább azoknak volna, akik helyett most ő egyedül ismeri be és vallja, hogy folt esett az angyal szárnyán. Folt esett bizony a többi angyal szárnyán is, akik akkoriban Tamásival együtt repdestek, és kétségtelen, hogy ők, a többi angyalok is, egyazon tettükkel nem mindenben jól cselekedtek.” Az irodalompolitika rőfösei javíthatatlanoknak tűnnek: belőlük az emberi szó gúnyt vált ki, nekik az írói önvizsgálat „beismerésnek” számít, s egy író szavait azonnal revolverként szögezik a többiek homlokához is: rajta, mi lesz, hol késik a ti „önkritikátok”.

Pedig, hogy valójában miként vélekednek Tamásiról, a népi írókról, s alighanem mindenkiről, aki nem fúj egy követ velük, a továbbiakból az is kiderül. Bölöni felrója Tamási Áronnak, hogy csak úgy általában a néppel tart és nem mondja ki kereken, hogy velük, azaz Bölöniékkel, akik a „proletárdiktatúrát gyakorolják”, akik „nyilvánvalóan a szovjet csapatok önzetlen segítségének köszönhetik és köszönik is mai szabad hazánkat.” „Az ilyen kevéssé pragmatikus fogalmazás politikai és eszmei síkon nem Tamási Áron különössége – fűzi hozzá Bölöni. – Gólyalábon járók azok a megállapítások is, melyek az úgynevezett népi írók oldaláról hangzottak el, vagy kelnek életre újabban is. De náluk, ne sértődjenek meg ezek az írók, inkább tegyenek ellene: mondanivalóikban visszaüt, fogalmazásaikból visszacseng valami olyas, ami a letűnt fasizmus gondolatainak lenne halvány kísértete.”

Íme hát, ide lyukad ki a válasz arra a cikkre, amely a szellemi tisztesség nevében a békétlen légkör, a zaklatottság megszüntetését kéri, arra a cikkre, amely egyértelműen a szocializmus és a demokrácia mellett foglal állást, arra a cikkre, amely azt mondja, hogy „az angyal szárnya is kap néha foltot”. A fasizmus nyílt vádja az ország legjobb íróival szemben, régmúlt dolgok rosszindulatú és zsaroló felemlegetése, burkolt, sőt nem is olyan burkolt fenyegetőzés: igen, ez a végső válasz és ez egyben Bölöniék valódi, őszinte véleménye, ha maguk között vannak, akkor mindig, de a viták hevében olykor kifecsegve is. Mindez pedig nemcsak Tamási Áron cikkének s más írók hallgatásának emberi-írói bátorságát húzza alá, hanem egyben ízelítőt is ad abból a légkörből, amelyben egyes önkritikai megállapítások megszületnek.

A szellemi folytonosság^*

„Jónéhány éve fiatal lektorjelölttel beszéltem, magyar tanár volt, friss diplomával, akkor lépett ki az Egyetem kapuján. Azt kérdeztem tőle, ki a legkedvesebb prózaírója. »Mikszáth« – felelte. És melyik regényét szereti legjobban? »A Noszty fiút.« Most a regény egyik mellékfigurájáról, Kopereczkyről faggattam volna, de ő rögtön félbeszakított: »Nem ismerem.« Nem ismeri? Hiszen már a regény első fejezetében megjelenik! »De a jegyzet nem említi.« – Kiderült: csak a jegyzetet tanulta meg, a kitűnő jegyzet szerettette meg vele Noszty Feri esetét és Mikszáthot, de magát a regényt még nem volt alkalma elolvasni. Irónia nélkül, sőt mély megértéssel idézem most alakját. Nagyon sokan hasonlók lettünk hozzá. Úgy ismerjük az elmúlt egy-két évtized világirodalmát, mint ő Mikszáthot. Kedvenceink vannak, akiket becsülünk, és műveket emlegetünk, melyeket fitymálunk – s nem olvastuk őket; csak róluk olvastunk. Írókról vitatkozunk, még régi könyveik ismeretében; s nem tudjuk, hogy azóta merre kanyarodtak. Bőven osztogatjuk a különböző jelzőket, de legtöbbször a jelzők tartalmát sem tisztáztuk. Mi itt a teendő? Elolvasni a műveket. Az olvasást nem pótolhatja a legszellemesebb tanulmány, a legragyogóbb vita, a legpontosabb összefoglalás sem. Íróinknak és kritikusainknak ezt a mulasztást kell legelsősorban pótolniok. És kultúránk meg kereskedelmünk illetékes szerveinek az olvasás lehetőségét kell az eddiginél sokkal jobban biztosítaniok. Könyvtáraink új anyaga szegényes; amit az idegennyelvű könyvesbolt kínál: szánalmasan kevés.”

Az okos és találó mondatokat Illés Endrétől idézzük; ezzel kezdi válaszát a Nagyvilág című folyóirat körkérdésére: milyen irányban fejlődjék világirodalmi kultúránk? A Mikszáthot nem ismerő Mikszáth-rajongó és a világirodalom utolsó két évtizedét nem ismerő világirodalmár között a kétségtelen hasonlóság ellenére van azonban egy lényeges különbség is, amelyre – kultúránk illetékes szerveiről szólván – Illés Endre is utal; s ez az, hogy az ifjú lektorjelöltnek azért mégiscsak módjában állt volna elolvasni a Noszty-fiút, míg viszont a nyugati irodalom szerelmesei Budapesten egyszerűen nem juthattak hozzá a legfrissebb és legjelentősebb alkotások túlnyomó többségéhez. A forradalmat közvetlenül megelőző időszakban némiképpen javult a helyzet: megjelent egy-két modern nyugati könyv, bemutattak néhány olyan filmet, amelynek a vetítésére addig gondolni sem lehetett volna. Ennek az olvadásnak egyik terméke volt a Nagyvilág, a Magyar Írók Szövetségének világirodalmi folyóirata.

A lap 1956 októberében, alig néhány nappal a forradalom előtt látott napvilágot. A beköszöntő cikket Lukács György írta: „Nem tudok megszabadulni egy gondolattól: szégyen, hogy csak most lehet megjelennie egy ilyen folyóiratnak… A dogmatizmus, a szektásság állandó gyámságra szoruló kisdedeknek tekintette mind az írókat, mind az olvasókat… Világos, hogy féltve kellett őriznie az írókat és a közönséget attól az ismerettől, hogy létezik másfajta irodalom is; hogy az irodalom az emberi életnek olyan problémáival is foglalkozhatik, melyeket az illetékes hatóságok nem vettek be tématervükbe, hogy a megformálás lehet egyéni és eredeti is… A Nagyvilág egyik legfőbb feladata lesz bebizonyítani, hogy csakugyan felnőttek vagyunk.”

Az indulás igazán biztató volt: írók és költők, akiknek a nevét tíz éven át meg sem lehetett említeni, végre megjelentek méltó magyar tolmácsolásban. Bemutatkozhatott végül Bertolt Brecht is, akinek viszont csak a nevét lehetett dicsérve emlegetni, az írásait kinyomtatni – tilos volt. A Szovjetunió-beli irodalmat végre nem csupán Szurkov, Polevoj és társaik, hanem egy Solohov-novella és Borisz Paszternak versei képviselték.

Jogos aggodalommal kérdezhette az ember a forradalom után: mi lesz a Nagyvilággal? Elvész-e teljesen, mint annyi sok vívmánya az 1956-os esztendőnek, elsatnyul, ellaposodik-e? Növelte az aggodalmat az, hogy a lap homlokáról lekerült a Magyar Írók Szövetségének a neve, s az első szerkesztőt, Kolozsvári-Grandpierre Emilt egy korlátolt és merev sztálinista, Gereblyés László váltotta le.

Ennek most már egy esztendeje; előttünk a lap egy évfolyama. Mérleget készíthetünk; s ha pontos képet akarunk alkotni a hazai szellemi életről, s bizonyos tanulságokra vagyunk kíváncsiak, szükségszerű is, hogy ezt megtegyük. Annál is inkább – s ezt mindjárt elöljáróban megmondhatjuk, mert Gereblyés ide, Gereblyés oda – a Nagyvilág ma a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legpozitívabb jelensége.

Ami a lap ideológiai publicisztikáját illeti, abban természetesen sok a szellemi selejt, a zsdanovi hordalék, a hruscsovi halandzsa. A szerkesztő nyílt levélben fordul Pierre Seghers francia könyvkiadóhoz, s alaposan kioktatja, amiért forradalomnak hitte a magyarországi „ellenforradalmat”. Pogány Ö. Gábor párthű lihegéssel számol be a képzőművészek második nemzetközi kongresszusáról. Simó Jenő a nagy Révait utánzó következetességgel dörgi el, hogy az ő világnézetével szemben ellenséges műveket továbbra sem szabad megjelentetni, „bármennyire igényeljék is azokat egyes ellenforradalmárok és lelki rokonaik”.

De ha gyomorkavaró is ez a felmelegített zsdanovkodás, a lényeg mégsem ez. Mert ugyan ki olvassa el Gereblyés, Pogány, Simó frázisait, ha ugyanabban a lappéldányban Pirandello-novellát, Cocteau-verset, Dürrenmattot, Caldwellt, Kafkát lehet olvasni?! A Nagyvilágban nem az ideológiai dilettantizmus a legjelentősebb, hanem maguk a közölt külföldi művek és a külföldi irodalomról szóló beszámolók.

Minden viszonylagos: ha valaki a Lettres Nouvelles-lel, vagy az Encounterrel méri a budapesti folyóiratot, nem talál majd benne semmi különlegeset. De ha a forradalom előtti évek helyzetével, vagy a forradalom utáni egyéb sajtótermékekkel (Élet és Irodalom, Tükör, Kortárs), azaz a hazai valósággal és lehetőségekkel mérünk, akkor a verseny kétségkívül a Nagyvilág javára dől el.

Igaz ugyan, hogy a nyugati irodalom „ellensúlyozására” még mindig az irodalmilag megérdemeltnél lényegesen több a szovjet és népi demokratikus anyag a lapban, de az arányok azért legalább kezdenek némiképp helyrebillenni; ha nem is lehet mindent a számokkal mérni, azért eléggé jellemző, hogy az első évfolyam szépprózai közléseiben 60:40 százalék az arány – a nyugati irodalom javára. Emellett erősen érezhető a szerkesztőknek az a törekvése, hogy a szocialista tábor írói termésének lehetőleg a javát és ne a szemetjét adják: a kivégzett Iszaak Babeltől, a sokáig indexre tett Ilf–Petrov szerzőpártól, a valóban kitűnő Vaszilij Groszmantól közölnek írásokat; másfelől, ahol a maguk politikai balhite vagy ízlésficama ráviszi őket, hogy Jevgenyij Dolmatovszkij zöngeményeiig, vagy Vera Inber sematizmusáig süllyedjenek, ott tulajdonképpen önmagukon állnak bosszút: mert ezek a művek Dylan Thomas, Paszternak, Juan Ramón Jimenez vagy William Butler Yeats verseinek tőszomszédságában magukban hordozzák saját bukásuk magvait.

Külön fel kell figyelni a lap kritikai rovatára; egyes írókról, akikről egy évtizeden át szó sem esett Magyarországon, vagy csak mint a „burzsoá dekadencia” tipikus képviselőiről eshetett egyáltalán szó, most először jelennek meg olyan cikkek vagy ismertetések, amelyek legalább feszegetni kezdik, s néha nem is színvonaltalanul, ezeknek az íróknak valódi problémáit, értékeit vagy gyengeségeit. Íme, egy csokor, mutatóba:

Franz Kafka Ítéletéről Gyurkó László többek közt ezeket írja: „Épp az teszi Kafka vízióit oly borzalmassá, hogy elhiteti velünk, s szinte elfogadjuk: ez a valóság. A büntetőtelep, ahol vád és védelem nélkül ítélkeznek, s az ítéletet az áldozat testébe boronálják, tizenkét órán át, míg végül sebeivel betűzi ki a bűnét: ez a világ… Írásai a világirodalom legreálisabb víziói… Amennyire dicséret illeti a kiadót, hogy végre pótolta könyvkiadásunk egyik legnagyobb hiányosságát, annyira érthetetlen a kicsiny példányszám.(!) Igaz, hogy Kafka nem a tömegek írója, de azzal végre számolni kellene, hogy már nemcsak egy-kétezer olvasó igényli művét.”

Ungvári Tamás így ír Wolf Mankowitzról: „A rongyos londoni zsidók ismeretlen világát mintázva a mese, a legenda, a poézis, az örök remény jogát hirdeti kisregényében.”

Nagy Péter az amerikai Tennessee Williamsről: „Tennessee Williams a kortárs drámaírók egyik legnagyobbika; s ez a darab (Cat on a Hot Thin Roof) arról beszél, hogy kezdi megtalálni az utat egy újfajta, s a nyugati irodalomban mindinkább tért hódító realizmus felé. Ez a realizmus logikát és ösztönéletet, játékot és valóságot, pszichológiát és társadalomábrázolást új, a nyugati realizmus eddigi szintjénél magasabb síkon ötvöz egybe, alkot szintézissé…”

Komoly hiba volna azt hinni, hogy itt nincs másról szó, mint egy újfajta taktikai álláspontról, vagy egy pusztán felülről engedélyezett hangváltásról a nyugati irodalom irányában. Ellentmond ennek a feltevésnek az, hogy az elismerő hangokra nem egyszer tüstént lecsapnak a „szocialista realizmus” hűséges irodalmi csendőrei. Nagy Péter például két számmal utóbb már alapos leckét kap egy bizonyos Forgács Marcelltől, mert „minden óvatos fogalmazás ellenére az igazi realizmus rovására nyújtja át a ki nem érdemelt babérkoszorút a szóbanforgó színdarab művészi módszerének”. A Kafkát ért dicséretek a kénsavas Sándor Kálmán dühét váltják ki; szerinte Franz Kafka nem egyszerűen nagy író, hanem „egyben az imperializmus dekadens irodalmi ízlésének egyik legjellegzetesebb képviselője”. Mindebből világosan kiderül, hogy a jó külföldi irodalom megismertetése, s ezen belül a Nagyvilág munkájának milyensége is – a marxi–lenini terminológiával – harci kérdés Magyarországon, s ebben a harcban egyelőre és eddig a sztálinista–zsdanovista erők maradtak alul.

Hogyan lehetséges ez? Aligha lehet egy mondattal felelni; a válasz ennél bonyolultabb.

Nyilvánvaló, hogy komoly szerepük van taktikai meggondolásoknak is Kádárék részéről. Mikor a Nagyvilág újraindult, 1957 elején, ez volt az egyetlen irodalmi folyóirat Budapesten: eszköznek igyekeztek felhasználni arra, hogy egyes, addig hallgató írókat legalább így megszólaltassanak. Sikerült is elérni, hogy itt publikált először a forradalom után valamit Szabó Lőrinc, Németh László, s ma is van nem egy olyan író, aki szemmel láthatólag csak ide, tehát egy nem erőteljesen politikai arcélű sajtótermékbe hajlandó kéziratot adni. Másrészt Kádárék meg akarják mutatni, hogy ők nem folytatják teljesen a Rákosi–Révai korszak kultúrpolitikáját, ők „kijavítják a hibákat”, ők „megértőbbek”, „liberálisabbak”, „nagyvonalúbbak”, mint rosszemlékű elődeik voltak; s ha már valahol, akkor természetesen Faulkner vagy Yeats esetében „liberálisok”, és nem a magyar semlegesség vagy a többpártrendszer kérdésében.

De hogy a folyóirat jobb és színvonalasabb, mint a taktikai cél, s hogy jóval továbbmegy moszkvai testvérlapjánál, annak az okai mélyebben fekvők. Ami a szerkesztő személyét illeti, ott valami olyasfélének vagyunk a tanúi, amit Lukács György „a realizmus diadalának” nevez: Gereblyésből – úgy látszik – a sztálinista korlátoltság sem tudta teljesen kiölni hosszú párizsi éveinek emlékét; az ízlés valahogy erőt vesz az ideológián. A magyar írók, műfordítók és kritikusok legjobbjai pedig – és ez a legfontosabb, ez a döntő – nem hajlandók visszasüllyedni újra az 1956 előtti helyzetbe, nem engedik megint elvágni magukat a világirodalom élő áramától, a tájékozódás és a tájékoztatás lehetőségeitől. Kihasználva tehát a szovjet kultúrpolitika, a nemzetközi helyzet, sőt a kádárista taktikázás nyújtotta alkalmakat is, szembeszállnak a legmaradibb, legszektásabb elemekkel, s igyekeznek a Nagyvilágot minél értékesebb, minél tanulságosabb és bátrabb anyaggal megtölteni.

Aligha kétséges, hogy ebből a küzdelemből ki húzza végül is majd a rövidebbet: a „taktikusok”-e, vagy pedig azok, akik őszintén akarják a magyar irodalom és a világirodalom teljesebb kapcsolatait? Annak, hogy Joyce, Kafka, Camus, Steinbeck megjelenik, előbb-utóbb termékenyítő hatása lesz a magyar irodalmi életre, tartalmi és formai téren egyaránt, s a szellemi formáláson keresztül hatása lesz a politikai-társadalmi gondolkodásra is.

Abban a vitában, amelyet a Nagyvilág saját feladatainak tisztázására indított, nagyon jellemző a lap egyik olvasójának, Kronstein Gábornak a hozzászólása, aki első helyen „az 1939-cel megszakadt világirodalmi tájékozódás folyamatosságának helyreállítását” jelöli meg. Túl magán az egyszerű, de azért le nem becsülhető tájékozódáson, valóban erről van szó: a szellemi folyamatosság helyreállításáról, ami természetesen nem azonos a politikai folyamatossággal, mint ahogy a magyar szellemi élet egyes ünnepnapok (1848, 1956) kivételével sohasem volt azonos a magyar politikai élettel, s ami nem jelenti az elmúlt évtized eredményeinek elvetését vagy megtagadását sem. De a lényeg mégiscsak ez: a visszakapcsolódás abba az áramkörbe, amely Ignotusék, Adyék első „nyugatos” forradalmának, Babitsék, Móriczék, Illyésék, József Attiláék, Radnótiék sokszínű, soktörekvésű, de egyben mégis, mindenen túl közös küzdelmének éltetője, serkentője volt: a magyar irodalmat egyenrangú társként emelni a legmaibb világirodalomba, abba a széles szellemi egységfrontba, amely minden elnyomás ellen, az igazért, a szépért, a haladóért, az emberiért harcol.

Vihar Szabó Dezső körül…^*

A Kortárs januári száma tanulmányt közöl Erdei Sándor tollából a tizenhárom éve halott magyar íróról, Szabó Dezsőről. A tanulmány voltaképpen részlet abból az előszóból, amelyet Erdei az író válogatott elbeszélései elé írt; a novelláskötetet pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette volna meg.

Szabó Dezső problematikus író és ideológus. Így hát nem vehető rossz néven s nem tekinthetjük csupán óvatoskodásnak, hogy a Kortárs szerkesztősége Erdei tanulmánya tövébe odanyomtatta: a cikket vita céljából közli s a lap a következő számában visszatér rá.

De mert Szabó Dezsőről írni nehéz vállalkozás, már eleve figyelmet és tiszteletet érdemel. Volt egy évtized Magyarországon – az első világháború után –, amikor a Szabó Dezső nevét ezrek és ezrek a próféták és félistenek sorában emlegették; és volt egy évtized – a második világháború után –, amikor nevét tilos volt kimondani. Hogyan is állunk hát valójában ezzel az íróval? Mi a helye a magyar irodalomban? Mi benne az élő és ma is ható, s mi az, ami elavult, téves és megtévesztő? Milyen tanulságokat formáz az útja, a sorsa, a sikere, a tragédiája? Nagyjából ezekre a kérdésekre keresi a választ Erdei Sándor.

Senki egy pillanatig nem gondolt arra – s valószínűleg legkevésbé maga Erdei Sándor –, hogy megállapításai végérvényesek és megfellebbezhetetlenek; csak annyi látszott bizonyosnak, hogy végre van egy olyan értékes és gondolatokban gazdag tanulmány, amelynek alapján megindulhat a valódi vita. A Kortárs szerkesztősége, úgy látszik, komolyan vette az ígéretét, mert a következő, februári számban valóban közölt egy terjedelmesebb hozzászólást Erdei munkájához. Ezt a cikket Bessenyei György írta, alapos felkészültséggel és sok érdekes érvvel-adattal; általában elítélőbb Szabó Dezső irányában, mint Erdei tanulmánya („én sokkal szűkebbre szorítanám a máig is élő és ható elemeket, s hatása nagyságát sokkal veszedelmesebbnek tartom”), de az író Szabó Dezsőről az Erdeiénél nagyobb elismeréssel szól. Akárhogyan is: érvel, vitatkozik, meggyőzni igyekszik, de tisztelettel a probléma s a vitapartner iránt, nem hőbörögve, hanem a kérdéshez méltó hangon.

A kialakuló s izgalmasnak ígérkező vitába azonban egyszer csak beleszólt egy hang, amelyet immár több mint egy évtizede ismer és utál a magyar közvélemény: a párt hangja. A Népszabadságban hosszú cikk jelent meg egy bizonyos Fáy Árpád tollából, amely a régi, ismert recept szerint iszonyú átkokat süvölt minden és mindenki felé, s érvek, bizonyítékok helyett egy egész moslékosdézsát zúdít Szabó Dezsőre és Erdei Sándorra egyaránt. „Az olyanfajta életművet, mint a Szabó Dezsőé – írja a hivatalos pártlap –, részlegesen sem lehet rehabilitálni, mert e mű szelleme nacionalista, soviniszta, antiszemita: az agresszív fasizmus maga… Ami a magyar irodalomból Szabó Dezsőből fennmaradt, az túlnyomó részben a vérmítosz eszméitől terhes… Ő, a fasiszta epidémia rangidős eszmei előfutárja.”

Ami pedig Erdei Sándort illeti, megtudjuk, hogy „féllábbal a marxizmus talaján keres magának támpontot, féllábbal meg térdig süpped a vérmítosz felmagasztalt ideológiájának hínárjába… Szabó Dezső újraértékelésének ürügyén az egész fajvédelmi eszmekört rehabilitálja cikkében… Annyira Szabó Dezső ideológiájának hatása alá került, hogy magáévá teszi annak soviniszta – antiszemita – munkásellenes eszmemenetét…”

Aki olvasta Erdei tanulmányát, alig jut szóhoz a csodálkozástól. Most már Szabó Dezső értékeléséről nem is beszélve – miért „fajvédő” az az Erdei, aki leírja ezt a mondatot: „A faj eszméje, amely Szabó Dezsőnél a végveszély érzéséből, lázálomként született, az első világháború után, mint a fasizmus szörnyetege jelentkezett.” Miért antiszemita az az Erdei, aki a zsidótörvényeket „szégyenletes törvényekként” bélyegzi meg?! És miért munkásellenes az az Erdei, aki Szabó Dezső soraiba szinte beleálmodja a maga hitét arról, hogy „a proletariátus szocialista mozgalma tömegmozgalommá váljék Magyarországon, így legyen magyar s így legyen forradalom, mivel a szocializmus sehol a világon meg nem foganhat és ki nem fejlődhet anélkül, hogy egy-egy nép saját akaratává, saját történelmi sorsává ne válnék”?

Nem védőbeszédet mondunk Erdei Sándor mellett, aki erre rá sem szorul; hanem annak a feltűnő dühnek az okait kutatjuk, amivel a magyarországi sajtó Szabó Dezsőre és az Erdei-cikkre rátámadt. S ez a berzenkedés még feltűnőbb, ha arra gondolunk, hogy a Nagyvilág című folyóirat nem is olyan régen tanulmányt közölt Mihai Beniuc román költőtől, s ez a tanulmány nem mást rehabilitál, mint – Goga Octaviant. A költő Gogát és nem a politikust, ez igaz; s ha Goga valóban jó költő volt – amit mi nem tudunk eldönteni, s hajlandók vagyunk hinni Beniucnak –, akkor helyes is, hogy a verseit rehabilitálják. A kérdés csak az, hogy miért lehet Magyarországon, magyar folyóiratban igazságot szolgáltatni a magyarfaló és zsidófaló Gogának, és miért tilos ugyanakkor Szabó Dezsőt akárcsak részlegesen is rehabilitálni?! Elvégre Szabó Dezső sohasem volt fasiszta-vasgárdista miniszterelnök, mint Goga Octavian, s akkor, amikor Goga éppen áruba bocsátotta országát Hitlernek, Szabó Dezső már küzdött-harcolt-agitált Magyarország náci gyarmatosítása ellen.

A Népszabadság átokzuhatagában minderre nincs felelet; az ember csak azt érzi, hogy a dühödt fröcskölés mögött van valami, valami, amit nem mondanak ki, de ami minden dühnek és pártharagnak valódi indítéka.

A kérdés szerencsére nem marad sokáig nyitva. Az Élet és Irodalom legutóbbi számában megszólal a népművelési miniszter első helyettese, a sztálinista ideológia pillanatnyi vezérürüje, maga Szigeti József.

Cikke elején még Szigeti is csak köntörfalaz, s nagyjából a Népszabadság szitkait ismételgeti; de aztán előrukkol a farbával: mi is az Erdei-tanulmány legnagyobb, igazi bűne? Kiderül, hogy Erdei nem más, mint „válságba jutott nemzeti kommunista”, s hogy Szabó Dezsőről szóló tanulmánya nem egyéb, mint Nagy Imrének és társainak „őskeresése”. Erdei Sándor legmegbocsáthatatlanabb vétke, hogy Szabó Dezsőről szólva – a nemzeti függetlenségről is beszél, s az író tévelygéseinek egyik legfőbb okát a nemzeti függetlenség hiányában, s későbbi kiállásainak egyik legfőbb erényét az idegen gyarmatosítás elleni tiltakozásban látja. Ugyanakkor – szegezi a revolvert Erdei mellének a pártideológus – „egy szót sem szól arról, hogy egybeforrásunk a szocialista táborral és vezető erejével, a Szovjetunióval, előfeltétele nemzeti függetlenségünk, a szocialista nemzet függetlensége megőrzésének (!)… Hogy mi lett ezzel a nemzeti függetlenséggel 1945 után, vagy pláne 1956-ban, azt Erdeiből nehéz kiolvasni. De abból, hogy a magyar történelem eme sorsproblémájának megoldásáról s az ellene intézett ellenforradalmi támadásról előkelően hallgat, a szabódezsői szellem, az elsikkasztott magyar forradalom vádja száll a proletárdiktatúra felé”.

Itt van hát a kutya elásva. Mindazt, amit Erdei a nemzeti függetlenség eltiprásáról, Szabó Dezső korának erről a központi kérdéséről mond, a magyar neosztálinisták magukra vették. Okkal, vagy ok nélkül – ők aztán igazán tudják! S hogy megmagyarázzák a bizonyítványukat, azt az árulást, amelyet 1956 novemberében a magyar forradalom ellen elkövettek, előkaparják Lenin egyik legcinikusabb, legvéresebb tételét. „Lenin világosan megmondotta – írja Szigeti József –, hogy a nemzeti mozgalom a világ demokratikus, illetve jelenünkben szocialista mozgalmainak egyik része; ha a rész ellentétbe jut az egésszel, a szocialista világmozgalommal, el kell vetni.” Azaz: minden, ami ellentétben áll a szovjet imperializmussal, a moszkvai gyarmatosítással, eltiprandó, eltörlendő, tankokkal legázolandó. Ennek a tézisnek a nevében irtottak ki egész népeket Szovjet-Ázsiában, ennek a tézisnek a nevében készültek éveken át háborúra a titóista Jugoszlávia ellen, és ennek a tézisnek a nevében fojtották vérbe a magyar forradalmat. A szovjet ügynökségnek, a nemzetárulásnak az „alaptörvénye” ez: az első helyen Moszkva érdekei állnak és csak utána jöhetnek szóba a magyar nép, vagy bármely más nép érdekei.

Szigeti Józsefet mindenesetre köszönet illeti azért, hogy legalább nyíltan beszél: Szabó Dezsőt elsősorban azért akarja kiiktatni a magyar irodalomtörténetből, s Erdei Sándort az irodalomtörténet-írásból, mert ők a magyar függetlenséget elsőrendű fontosságúnak tartották, s nem kívánták semmiféle idegen hatalomnak „alárendelni”. Elvégre az valóban torz és paradox volna, ha Szigeti egyéb vádjait – vérmítoszról, fasizmusról, nacionalizmusról – tőle bárki csak egy percig is komolyan venné. Alighanem ő maga sem veszi komolyan. Hiszen ő tudja a legjobban, hogy 1942 táján ki volt nacionalistább, sőt nacionálszocialistább: Szabó Dezső-e vagy pedig Szigeti József?! Hogy 1943–44-ben ki ment a Horthy-féle ösztöndíjjal a hitleri Németországba még egy kis fasiszta ideológiát szívni magába: Erdei Sándor-e vagy pedig Szigeti József? Mikor ez a köpönyegforgató karrierista fasizmussal vádol bárkit is, legfeljebb a jóízlésű emberek gyomra kavarog. Mikor viszont a nemzeti függetlenség feladásáról szól, akkor le a kalappal: ebben szakember. Egyaránt elárulta az országot a német és az orosz gyarmatosítóknak.

Szigeti cikkéből kiderül, hogy Szabó Dezső novelláskötete, amely elé Erdei Sándor a tanulmányát írta, nem fog megjelenni. A kiadó „elutasította”. Magyarul: betiltották. Szabó Dezső tehát továbbra sem szólhat a magyar olvasókhoz. Habent sua fata libelli. S úgy látszik, nemcsak a könyveknek, az íróknak is megvan a maguk végzete. Szabó Dezsőé talán a viharkeltés volt. Sok vihar kavargott körülötte, amíg élt; sok túlhangos és felesleges vihar is. Ám ez, amit tizenhárom évvel a halála után kavart fel, talán mégsem volt és lesz hiábavaló.

Személyes megtiszteltetés címén^*

A budapesti országgyűlés március 18-i ülése alkalmából abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Kállai Gyula államminiszter, az MSZMP politikai bizottságának tagja és központi vezetőségének titkára hosszasan foglalkozott parlamenti beszédében azzal a cikkel, amelyet az Irodalmi Újság 1958. március 1-ji számában A szellemi folytonosság címmel a Nagyvilág nevű folyóirat munkájáról írtam. A megtiszteltetésből, hogy ilyen illusztris helyen és ilyen illusztris ajkakon szerény menekült létemre megemlíttettem, alig von le valamit az a körülmény, hogy Kállai államminiszter nemes egyszerűséggel a magyar nép ellenségének nevez.

Kállai Gyula erőteljesen kifogásolja azt, hogy én a budapesti Nagyvilág munkáját megdicsértem s a lapot a magyar irodalmi élet egyik legfontosabb és legpozitívabb jelenségének neveztem cikkemben. „Ez a cikk – mondja Kállai – éppen azt tartja a folyóirat érdemének, hogy ott Dürrenmatt, Cocteau, Kafka műveit lehet olvasni minden kommentár nélkül, s azt tartja hibájának, ha Dolmatovszkij vagy Vera Inber verseit közlik.”

Talán mondanom is felesleges, hogy Kállai Gyula eltorzítja cikkem megállapításait. Én nemcsak Dürrenmatt, Cocteau és Kafka, hanem a többi között például Solohov, Paszternak, Iszaak Babel, Ilf–Petrov és Vaszilij Groszman írásainak közlését is a Nagyvilág érdemei, eredményei között soroltam fel. Cikkemnek olyasfajta beállítása tehát, mintha én a szovjet és az orosz irodalom magyarországi közlése ellen volnék, közönséges hamisítás. Ami nekem Dolmatovszkijban vagy Vera Inberben nem tetszik, az nem az, hogy orosz költők, hanem egyszerűen az, hogy rossz költők. De még így sem mentem odáig, hogy – mint Kállai állítja – hibának tartottam volna verseik közlését. Egyszerűen azt szögeztem le (s most elnézést kérek, amiért a saját cikkemet idézem), hogy e rossz versek közlésével a szerkesztők „tulajdonképpen önmagukon állnak bosszút: mert ezek a művek Dylan Thomas, Paszternak, Juan Ramón Jimenez vagy William Butler Yeats verseinek tőszomszédságában magukban hordozzák saját bukásuk magvait.”

Minthogy meggyőződéses híve vagyok a népek közti kulturális kapcsolatoknak, szilárdan vallom a magyar–orosz, magyar–ukrán, magyar–grúz stb. irodalmi és művészeti kapcsolatok fontosságát is. De ugyanilyen szilárdan vallom azt is, hogy igazi és tartós kapcsolatokat csak a jó és igazi irodalom cseréje teremthet.

„Reméljük – fejezi be a velem való parlamenti polémiáját Kállai –, hogy a Nagyvilág szerkesztőségében dolgozó kommunisták és pártonkívüliek nem felejtik Bebel intelmét, s megkeresik és kijavítják azokat a hibákat, amelyek miatt most az ellenség dicséri őket.”

Hát igen: Bebel, vagy még pontosabban „az öreg Bebel” intelmét valóban nehéz elfelejteni; Rákosi Mátyás elvtársnak jóformán alig volt olyan beszéde, amelyikben ne hivatkozott volna rá. Ezt idézte a híres sportcsarnoki aktíván, amikor Rajk Lászlóékat letartóztatták, s ki tudja, talán ezt idézte akkor is, amikor Kállai Gyulát, Újhelyi Szilárdot és Losonczy Gézát vetették börtönbe mint – a nép ellenségeit…

Váltakozó irányelvek^*

A Társadalmi Szemle, a Magyar Szocialista Munkáspárt elméleti és politikai folyóirata legutóbbi számában hosszas dokumentumot közöl A kommunista párt megalakulásának 40. évfordulójára címmel. A dokumentumot, amely az Irányelvek alcímet viseli, az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztálya, valamint Párttörténeti Intézete írta alá, azzal a nyilvánvaló igénnyel, hogy áttekintést adjon az egész kommunista világmozgalom s ezen belül a magyarországi kommunista párt négy évtizedéről.

Évfordulók természetesen nemcsak idén akadnak; évfordulók általában évenként vannak, kerek évfordulók pedig ötévenként, tízévenként. A tanulság kedvéért tehát nemcsak az ez idei irányelveket érdemes elővenni, hanem hasznosnak látszik megkeresni a Társadalmi Szemlének, valamint a Párttörténeti Intézet elődjének, a Magyar Munkásmozgalmi Intézetnek azokat a megnyilvánulásait is, amelyeket kerek tíz esztendővel ezelőtt, a 30. évforduló alkalmából bocsátottak nyilvánosságra. Annál fontosabbnak mutatkozik ennek az összehasonlításnak az elvégzése, minthogy a tíz év előtti kiadvány előszavában Réti László, a Munkásmozgalmi Intézet akkori és a Párttörténeti Intézet jelenlegi igazgatója határozottan és félreérthetetlenül leszögezte, hogy a 30. évfordulóra kiadott dokumentum „nyers valóságában, szinte fotografikus hűséggel mutatja be a Magyar Tanácsköztársaság keletkezését, küzdelmeit és elbukását, egyúttal legvilágosabb és legteljesebb cáfolatát adja minden múltbeli rágalomnak és hazugságnak”.

Íme, tehát egy-két példa:

A Társadalmi Szemle 1958. októberi számának 7. oldalán az 1919-et megelőző eseményekről a következő olvasható: „1918. március 24-én Moszkvában megalakult az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar szervezete, melynek élén Kun Béla állt.”

A Társadalmi Szemle 1949. március–áprilisi számának 181. oldalán a következő olvasható: „Kun Béla maga nemcsak hogy nem volt leninista, de egyenesen a buharinista, vagy trockista ellenzékben vett részt Lenin ellen a breszt–litovszki béke kérdésében.”

A Társadalmi Szemle 1958. októberi számának 8. oldalán magáról 1919-ről a következő olvasható: „A kommunista párt legkiemelkedőbb vezére a Moszkvából hazatért igaz forradalmár, Kun Béla volt, aki egész életét a munkásmozgalom ügyének szentelte.”

A Magyar Munkásmozgalmi Intézet 1949-es albumának, A Magyar Tanácsköztársaság, 1919 című könyvnek 190. oldalán ezzel szemben a következő áll: „Kun Béla radikalizmusa leplezett opportunizmus volt, a lenini forradalmi marxista politika teljesen idegen maradt számára, rengeteg kárt okozott a magyar kommunista pártnak, s végül is a forradalmi munkásmozgalom ellenségeinek soraiba került.”

A 30. és a 40. évforduló között azonban nemcsak Kun Béla szerepének értékelése változott meg – teljesen új történelmi megvilágításba került Joszif Visszarionovics Sztálin alakja is.

Az a cikk, amelyet a Társadalmi Szemle 1949. március–áprilisi száma közöl „1919 jelentőségé”-ről, egyetlen bekezdés nyolc sorában négyszer említi meg Sztálin nevét. Azokban az irányelvekben, amelyeket a Társadalmi Szemle 1958. októberi száma közöl, 34 sűrű oldalon egyetlenegyszer sem fordul elő ez a név: Sztálin. Mintha a kommunista párt négy évtizedes története folyamán ilyen nevű személy soha nem is létezett volna…

Bizonyos átértékelés történt Rákosi Mátyás személyét illetően is. A 30. évforduló alkalmával a Társadalmi Szemlében a következőket lehetett olvasni: „Pártunk élén ma oly férfiak állanak – élükön szeretett Rákosi Mátyás elvtársunkkal –, akik hosszú évtizedeken keresztül sajátították el a marxizmus–leninizmus elméletét, akiknek egy része Lenin és Sztálin közvetlen közelében sajátította azt el, a Kommunista Internacionálé vezérkarában és kommunista testvérpártjaink egész sorában tanulta meg azt alkalmazni a gyakorlatban.”

A 40. évforduló alkalmából Rákosi Mátyásról kiderül, hogy: „A szocialista forradalom győzelmét követően eleinte eltűrte, majd csakhamar maga is ösztönözte a személyi kultuszt és egyre nagyobb hibákat követett el. Tevékenysége előidézte a párt belső egységének bomlását, súlyos zavarokat idézett elő a párt és a tömegek közötti kapcsolatokban, és komoly kárt okozott a szocializmus ügyének. E hibákat még feltárásuk után sem volt képes igazában megérteni és akadályozta azok kijavítását, nem volt meg a politikai és erkölcsi bátorsága, hogy hibáival szembeforduljon…”

Magunk volnánk az elsők, akik örömmel nyugtáznók a történelmi igazság fel-felbukkanását a budapesti dokumentumokban, s talán még azt sem hánytorgatnók fel, hogy az „irányelvek” megfeledkeznek olyan részletek megvilágításáról: tulajdonképpen hogyan is „szentelte életét” Kun Béla, vagy a dokumentumban ugyancsak megemlített Rajk László „a munkásmozgalom ügyének”? A párt mindig azt tanította, hogy nem szabad „vájkálni” a hibákban és a hiányosságokban – készséggel hallgatnánk hát Kun Béla és Rajk László elhalálozásának körülményeiről –, ha az irányelvek későbbi fejezetei nem ébresztenének komoly kétséget az irányban, vajon valóban az igazsághoz való közelebbjutásról van-e szó, vagy egyszerűen csak arról: a 40. évforduló alkalmából más dolgokat kell meghamisítani, mint a 30. évforduló alkalmából.

Az ebbeli gyanakvást igen-igen aláhúzza az „irányelvek”-nek az a szakasza, amely az 1956-os őszi eseményekkel foglalkozik. A kommunista párt tudományos folyóirata ekképpen örökíti meg 1956 novemberének történetét:

„Az ellenforradalom leverése megkövetelte új forradalmi központ létrehozását, amely világos harci útmutatást ad és harcba vezeti a forradalom erőit, a népi demokrácia törvényes rendjének helyreállításáért, a nemzeti függetlenség megvédéséért, nagy vívmányainak megőrzéséért és továbbfejlesztéséért, a szocializmusért és a békéért. Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György vezetésével az új forradalmi központ létrejött, és 1956. november 4-én megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. A párt új ideiglenes központi bizottsága és az új forradalmi kormány harci felhívására támadásba lendültek a forradalom erői. Az újjászerveződő párttal vállvetve küzdöttek a népi hatalom és a szocializmus tántoríthatatlan párton kívüli hívei és harcosai, kiknek vezető képviselője Dobi István. A munkás-paraszt kormány segítséget kért a hazánkban tartózkodó baráti szovjet csapatoktól, hogy az ellenforradalom Nyugatról támogatott és jórészt onnan átdobott fegyveres csapatait szétverjük, egy hosszabb polgárháborút elkerüljünk… A magyar kommunisták büszkék arra, hogy forradalmi politikájukkal olyan hatalmas szövetségest tudtak biztosítani a magyar népnek, mint a Szovjetunió, a nagy önzetlen barát, aki habozás nélkül segített a szocialista Magyarországnak.”

A hivatalos változatból tehát kiderül, hogy: 1. azokat, akik az oroszok ellen harcoltak, jórészt Nyugatról dobták át; 2. Kádár, Münnich, Marosán felhívására bizonyos forradalmi erők támadásba lendültek e Nyugatról átdobott fegyveres csapatok ellen; 3. ezekkel a forradalmi erőkkel vállvetve küzdöttek a tántoríthatatlan pártonkívüliek, élükön Dobi Istvánnal; 4. e harc során hosszabb polgárháborúra volt kilátás; 5. de ezt elkerülendő, a magyar kommunistáknak sikerült a nagy önzetlen barát, a Szovjetunió segítségét biztosítani.

Személyek eltűnhetnek, vagy feltűnhetnek a kommunista történetírás hatalmas süllyesztőjében, maga a módszer a régi marad. Minden irányelv között a legfőbb: az önigazolás. Amíg Sztálin élt, azt kellett igazolni: miért végezték ki Kun Bélát, Rajk Lászlót és társaikat. Hruscsov életében azt kell igazolni: miért és hogyan tiporták el a magyar forradalmat. A bolsevik történetírás múzsája nem Clio, hanem egy sztahanovista Ágnes asszony, akinek újabb és újabb véres lepedőket kell kimosnia.

Mindenesetre érdeklődéssel várjuk az elkövetkezendő évfordulókat.

József Attila – szovjetül^*

Néhány hónappal ezelőtt cikket írtam az Irodalmi Újságba, amelyben voltam bátor megdicsérni a Budapesten megjelenő Nagyvilág című folyóiratot. Meleg soraimat akkor rendkívül zokon vette Kállai Gyula, a kommunista párt egyik titkára és a parlamentben nyilvánosan megrótta a lap szerkesztőit, mivel az „ellenség”, azaz az én dicséretem éppen elegendő bizonyítékul szolgált arra, hogy a folyóirat munkájában súlyos hibák és hiányosságok vannak.

Éppen ezért elnézést kérek Kállai Gyulától is, a Nagyvilág szerkesztőitől is: megint csak dicsérni fogok. Vétkemet kisebbítendő, ezúttal nem az egész lapot, hanem csak egyetlenegy rövidke cikkét.

Kulcsár István cikkéről van szó, amely a folyóirat novemberi számában jelent meg, Az első kísérlet címmel, az 1724–1725. oldalon. Az első kísérlet nem más, mint József Attila válogatott verseinek mostani első kiadása a Szovjetunióban, a Goszlitizdatnál, Moszkvában. József Attilának – állapítja meg Kulcsár – Petőfitől, Vörösmartytól, Mikszáthtól eltérően mindeddig „nem volt szerencséje” a Szovjetunióban. „Különböző régebbi félreértések és más okok miatt egyes szovjet irodalomtörténészek között, sajnos, sokáig hibás, szektás nézetek éltek József Attilával kapcsolatban. Ez a felfogás érvényesült például a Moszkvában 1952-ben megjelent Magyar Költészet Antológiájában is.”

De hát végre „az elmúlt években megtört a jég, ez a nehezen szétolvasztható páncél”, s a cikkíró elégedetten állapíthatja meg: „meghatottan forgatom az ízléses kiállítású könyvecskét, amely a költőnek mintegy 130 versét foglalja magába…”

„Milyen szándék vezette a kötet szerkesztőit és fordítóit?” – teszi fel a kérdést Kulcsár. „Az előszó és a válogatás – fűzi hozzá – világos választ ad erre a kérdésre. A szerkesztők az osztályharcos kommunista költőt kívánták bemutatni a szovjet olvasóknak. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a válogatás egyoldalú, s hogy például József Attila szerelmi lírája hiányoznék az összeállításból.).”

Anélkül, hogy vitába kezdenénk arról, mennyire, miképpen és főképp meddig volt kommunista József Attila, próbáljuk meg kifürkészni: mit is jelent ez az „osztályharcos” és mégsem egyoldalú válogatás? Kulcsár ismertetéséből kiderül, hogy a kötetből „csak” a következő versek hiányoznak: a Tiszta szívvel, az Óda, az Eszmélet, a Kései sirató, A Dunánál, a Nagyon fáj, a Hazám.

Kulcsár ismertetésében szóvá teszi ezeknek az „általánosan kiválóaknak elismert” verseknek a hiányát, ámbár tüstént hozzáfűzi: „Ezeket leszámítva, a válogatás szakszerű…” Eléggé sokat kellett szegénynek leszámítania.

Kulcsár cikkéből azonban kiderül, hogy a legnagyobb baj tulajdonképpen nem is a válogatással van. „A fordításokban – írja –, sajnos, már több a kifogásolnivaló… A szeretettel szemmel láthatólag nincs baj, a szükséges felkészültséggel azonban néha igen. Sajnálatos, hogy a kötet összeállítói nem vonták be a munkába Martinovot és Isszakovszkijt, akik a Magyar Költészet Antológiájában mind tartalmilag, mint formailag meglehetősen hűen, helyenként mesterien tolmácsolták a költő verseit. József Attila költészete nemcsak megérdemelte, de – éppen azért, mert roppant nehéz fordítani, meg is követelte volna, hogy a legkiválóbb műfordítók ültessék át orosz nyelvre. Nem ez történt…”

Bizony nem. Martinov, akinek a Paszternakéhoz hasonló mellőztetés a sorsa, s a valóban nagyon tehetséges Isszakovszkij nem kapott részt a munkából – annál fényesebben csillogtatja azonban a kötetben műfordítói tehetségét egy bizonyos V. Kornyilov. Kulcsár István idéz egy példát ennek a Kornyilovnak egyik fordításából. A Vigasz című József Attila vers egyik strófájáról van szó. Az „eredeti” így hangzik:

Ugyanez, V. Kornyilov műfordításában:

Szegény József Attila, ha ezt megérte volna! Hát ha még szegény Karinthy Frigyes megérhette volna! A természet, írta Wilde, utánozza a művészetet. A politika, úgy látszik, nemcsak utánozza a szatírát, hanem túl is tesz rajta.

Februári napsütés – viharral körítve^*

Az Élet és Irodalom című budapesti hetilap február ötödiki számában cikk jelent meg J. M. jelzéssel, (feltehetően bizonyos Jovanovics Miklósról van szó, akit a forradalom előtt a megérdemelt ismeretlenség homálya takart, de azóta egész sor denunciáns írással kényszeríti olvasóit, hogy nevét megjegyezzék), s e cikk a fiatal novellistát, Kertész Ákost árulja be az irodalmi és (csak az irodalmi?) felettes hatóságoknál. Kertész Ákos bűne, hogy ír, továbbá, hogy a máról ír, s legtovábbá, hogy – munkásokról ír. Ebbeli elvetemültségének legfőbb bizonyítéka a Februári napsütés című elbeszélése, amelyik a budapesti Kortárs 1958. decemberi számában jelent meg.

A Februári napsütés két karosszérialakatosról szól, derék, szorgalmas, becsületes munkásemberekről, akik a lőrinci Hermes autógyárban dolgoznak, de elégedetlenek a munkahelyükkel, kivesznek ezért egy nap szabadságot s bejárják az angyalföldi autójavító vállalatokat, hogy új munkát szerezzenek. A novella tulajdonképpen ennek az egynapos és végül eredményes helyszerző körsétának a leírása.

J. M. cikkéből megtudjuk, miszerint Kertész Ákosnak az a hibája, hogy „fiatal prózaíróink nagy részének gyermekbetegsége: az életismereteivel való kérkedés nála is megtalálható”. Igen, ez valóban nagy baj: egy író, aki kérkedik azzal, hogy ismeri az életet, sokkalta veszélyesebb egy olyan írónál, aki egyáltalán nem ismeri az életet. Az utóbbi ugyanis könnyen megismerheti – csak Kádár János és Marosán György összegyűjtött beszédeit kell hozzá elolvasnia –, az előbbivel viszont megtörténhet az, ami – J. M. szerint – Kertész Ákossal is megtörtént: „a különöset, a törvényszerűséggé nem emelkedő egyedit kultiválja, vagyis ellensematizmusba esik. Nem látja a fától az erdőt… Valóban meghökkentő és újszerű képet fest az író a mai munkások életéről. Olyannyira meghökkentőt és »újszerűt«, hogy az már nem is igaz…”

A dolog tehát világos: Kertész Ákos nem sematikus, hanem ellensematikus, s ezért nem látja a fától az erdőt; az igazi író, ugyebár, az erdőtől nem látja a fát. A kép, amelyet a munkások életéről fest, valóban (!) meghökkentő és újszerű, tehát – már nem is igaz. Amiből logikusan az következik, hogy egy írás akkor igaz, ha valótlanul meghökkentő vagy újszerű, avagy pedig egyáltalán nem meghökkentő és újszerű.

A legfőbb vád Kertész Ákos ellen s ez az árulkodó kritika címe is: „időtlenség”. „Az elbeszélés maga – írja J. M. – anakronizmus-gyár: évtizedek tévesztődnek össze az író szemléletében, a munkások ábrázolásában, a felszabaduláselőtt és felszabadulásután keveredik egybe kibogozhatatlanul és persze árnyalt finomsággal.”

Bármennyire tiszteljük is J. M. éberségét, bolsevik nyíltsággal meg kell mondanunk, hogy ezúttal téved: szó sincs arról, hogy a Februári napsütés – időtlen volna. Az író egy percig sem csinál titkot belőle, hogy a történet most játszódik. Ha J. M. nem vette volna észre, akkor bátorkodunk felhívni a figyelmét arra, hogy a munkások a bérüket nem pengőben, hanem forintban számítják, hogy a Gábriel utcai autójavító igazgatóját nem Steiner úrnak, hanem Steiner elvtársnak nevezik, s egy hercegprímásra tett megjegyzés arra enged következtetni, hogy a két munkás álláskeresése a forradalom után megy végbe; azaz a Februári napsütés vagy 1957 vagy 1958 februárjában játszódik.

A kérdés csak az: miért akarja az egyébként olyannyira éber J. M. mindenáron „időtleníteni” a kitűnő novellát? Talán nem is olyan nehéz e rejtély nyitját megtalálnunk. A két munkást, az a gyanúnk, a kritikus azért nem kíséri el műhelyről műhelyre, mivel a vándorlás során – uram, bocsá! – Homok Gyula és barátja – a belügyminisztérium garázsába is betéved.

A novellának kétségkívül ez a legkényesebb pontja. Annyira kényes, hogy az éles szemű és érzékeny fülű J. M. jobbnak látta egészen hallgatni róla. A belügyminisztérium garázsa ugyanis egészen különleges, egészen egyedülálló munkahely, szemben azokkal az elkeserítően rendetlen vagy hajszás üzemekkel, amelyeket Homokék eladdig ismertek, ez a garázs „szépen berendezett modern üzem benyomását keltette”, s a kereset is „eldorádónak tűnt Homokék előtt”. Fel sem veszik őket ide – mert „nincs rá keret”. Elkeseredésében a két munkás veszekedni kezd egymással, és itt, a belügy garázsában hangzik el – igaz, csak súgva – a fényező szaktárs szájából az a mondat, amelyet azután J. M. is kifogásol: „Ne marakodjanak… a szegényembert marják éppen eleget, legalább mi ne bántsuk egymást.” Amiből arra lehet következtetni, hogy még a belügy garázsában, e kivételezett helyen is dolgoznak olyanok, akik hisznek a proletár-szolidaritásban – azokkal szemben, akik a szegényembereket marják…

Ha következetesek kívánnának lenni önmagukhoz, a marxi–lenini esztétáknak tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniök a Februári napsütésért. Elvégre mi kifogásolható van abban, ha egy író a szegényemberek összefogását hirdeti? Avagy mi baj van azzal, ha nem „időtlenül”, hanem igenis, a máról ír?

A magunk részéről – természetesen úgy is, mint „a magyar munkásosztály esküdt ellenségei” és „az amerikai imperializmus elvetemült lakájai” – csak gratulálhatunk Darvas Józsefnek és Tolnai Gábornak, a Kortárs szerkesztőinek a novella közléséért. A Wall Streetet csak azért nem emlegetjük, mivel ezzel az intézménnyel Mikojan elvtársnak jobbak a kapcsolatai, mint nekünk…

A dialógus^*

A Dialógust, nagy d-vel kell írni.

A Dialógus fogalom. A Dialógus nagy és szent dolog.

A Dialógus röviden annyit jelent, hogy a Kelet és a Nyugat beszélgessen egymással. Ne hadakozzanak, hanem tárgyaljanak; ne átkozódjanak, hanem vitatkozzanak; ne fenyegetőzzenek, hanem érveljenek; és a végén: ne nukleáris fegyvereket vagdossanak egymás fejéhez, hanem igenis, egyezzenek meg egymással. A Dialógus tehát nem csupán nagy és szent dolog, hanem ami ennél jóval több: fontos is. Sem több, sem kevesebb nem függ tőle, mint az emberiség jövője.

Tulajdonképpen ahhoz, hogy két tárgyalópartner szót értsen egymással, arra van szükség, hogy egy nyelven beszéljenek. És itt nem a „nemzeti” nyelvre, az angolra vagy az oroszra gondolok; a nyelvi szakadékot a tolmácsok könnyen áthidalják. Az egy nyelven a fogalmak azonos tartalmát értem: hogy ugyanaz a szó, ugyanaz a fogalom a két partner fejében és gyakorlatában ugyanazt jelentse. A probléma az, hogy a két fél, a Kelet és a Nyugat ma nagyjából-egészéből ugyanazzal a szókészlettel él. Béke, szabadság, jólét, demokrácia, jog, egyenlőség, barátság, függetlenség, belügyekbe való be nem avatkozás. De az azonos szavaknak minden egyes esetben más, nem egyszer pedig gyökeresen ellenkező a jelentése és gyakorlati tartalma az egyiknél is, a másiknál is.

Valójában a Dialógus előtt egy nagy Értelmező Szótárt kellene készíteni. Ha a két félnek az egyes szavak értelmében és jelentésében sikerülne megállapodni, tulajdonképpen a többi már gyerekjáték volna.

A nehézségekhez hozzátartozik az is, hogy a Dialógusnak a legtökéletesebb bizalmatlanság légkörében kell megkezdődnie. Gyakran jár az eszemben Robinson és Péntek. A feladat nem csupán az volt, hogy megtanuljanak egymással beszélni; a feladat az volt, hogy akkor alkossák meg a közös nyelvet, miközben az egyik attól rettegett: mikor fogja tarkón lőni a másik, a másik viszont attól: mikor fogja ebédre megenni az egyik.

Hogy a nehézségeket egy gyakorlati példával is illusztráljam, hadd ismertessek – vázlatosan bár – egy dialógust, amely immáron harmadik esztendeje van folyamatban. Ezt a dialógust szándékosan kis d-vel írtam, minthogy méreteiben és jelentőségében nem hasonlítható a Dialógushoz. De azért mégiscsak része az Egésznek, s bizonyos tanulsággal szolgálhat a Dialógusra vonatkozóan is.

A bebörtönzött magyar írók sorsáról van szó. A dialógus résztvevői pedig: a nemzetközi PEN és a magyarországi hatóságok.

Magyarországon 1956 novemberét követően mintegy 30 szépírót, tudományos írót és újságírót zártak börtönbe. A nemzetközi PEN-t, amelynek alapokmányánál fogva kötelessége őrködni a szellem szabadságán, érthető aggodalommal töltötte el ez a tény. Az üggyel való törődést még parancsolóbbá tette az a körülmény, hogy a PEN Központnak tagja a magyar PEN, s így a nemzetközi PEN közvetve, de jogszerűen érdekelt abban: mi történik a magyar írókkal, a magyar irodalommal.

A dialógust a Nemzetközi PEN Klub főtitkára, David Carver nyitotta meg. 1957. június 20-án a következő sürgönyt küldötte a Magyar PEN Klubnak:

„Értesülésem szerint Bibó Istvánt letartóztatták. Úgyszintén aggódom Déry Tibor író és Kardos László volt népi kollégiumi igazgató sorsa miatt. Hálás lennék, ha érdeklődnének sorsukról és értesítenének.”

A sürgönyre négy hét elteltével, 1957. július 16-án érkezett válasz. A magyar PEN vezetői ezt felelték:

„Bölöni (a magyar PEN elnöke) sokáig távol volt Budapesttől, ezért nem feleltünk. Déry, Kardos, Bibó letartóztatásban vannak, de egészségük jó, aggodalomra nincsen ok.”

A választ lehetett furcsállni. Lehetett volna azt mondani: milyen PEN Klub az, amelyik magáévá tette az irodalom szabadságáról szóló alapokmányt, s ugyanakkor ilyen szenvtelenül és megelégedetten ad hírt írók és tudósok börtönbevetéséről. De lehetett azt is mondani: azért mégiscsak válaszoltak, a dialógus mégiscsak megkezdődött.

A baj nem is annyira a válasz szavaival, hanem sokkal inkább a szavakba formált tényekkel volt. Bibó István egyetemi tanárt, a talán legkiválóbb magyar szociológust nemcsak letartóztatták, hanem mellesleg életfogytiglani börtönre is ítélték. Déry Tibornak, a magyar próza egyik legnagyobb élő mesterének egészségi állapota pedig nemcsak hogy nem volt jó, de a legmegbízhatóbb források szerint betegen és kínok között kellett kórházba (rabkórházba) szállítani. És miközben „aggodalomra nem volt ok”, a fiatal és nagytehetségű Kardos László börtönében öngyilkosságot kísérelt meg.

Ezek s az ezekhez hasonló tények odáig érlelték a helyzetet, hogy a nemzetközi PEN a Magyar PEN Klub tagságát felfüggesztette. A felfüggesztés hivatalos okai formaiak voltak: a Magyar PEN Klub ügyvezetésében súlyos hiányosságok mutatkoztak; a vezetőséget nem választották demokratikusan, a tagok névsorát nem hozták nyilvánosságra stb. De nem volt nehéz sejteni, hogy a határozat mögött ott van a bebörtönzött magyar írók sorsáért érzett súlyos aggodalom, s az ítélet a magyar PEN szégyenteljes magatartásáról, arról a magatartásról, amely nem a szenvedő írókat, hanem a börtönőröket támogatta.

Mindennek ellenére, a felfüggesztés, a bonyodalmak, a helyzet súlyosbodása, sőt egyes vezető értelmiségiek halála és kivégzése ellenére, a dialógus folytatódott. A nemzetközi PEN vezetői Londonban fogadták a magyar PEN küldötteit, Bölöni Györgyöt és Rónai Mihály Andrást; a PEN Központ egy ötös bizottságot küldött ki a budapesti PEN helyzetének alaposabb tanulmányozására.

A dialógusba – habár nem hivatalosan és nem a PEN-en keresztül – bekapcsolódtak az irodalom világának legkiemelkedőbb egyéniségei: Roger Martin du Gard és Bertrand Russel, François Mauriac és Albert Camus, Salvador de Madariaga és Stephen Spender, André Maurois és Jean Schlumberger, Yves Gandon és Louis Martin-Chauffier, Jean-Paul Sartre és Guilio Einaudi, T. S. Eliot és Karl Jaspers, Ignazio Silone és Tristan Tzara, akik sorra táviratban vagy levélben fordultak a magyarországi hatóságokhoz és felemelték a szavukat a bebörtönzött írók érdekében.

A dialógusnak ez a része azonban monológ volt. Nem lehetett olyan nagy és híres egy író – koronázta légyen bár Nobel-díj, lett légyen bár a Francia Akadémia tagja –, hogy olyan nagyságok, mint Kádár János magyarországi párttitkár vagy Münnich Ferenc miniszterelnök válaszra méltassák.

Két év elteltével a nemzetközi PEN úgy gondolta, hogy elérkezett az ideje a dialógus kiszélesítésének, s ez jobban elvégezhető akkor, ha a magyar PEN „intra muros” van. A „nagypolitikában” a Dialógus előszelei fújdogáltak; miért ne lehetne hát eredményeket elérni a dialógusban is?

A PEN frankfurti kongresszusa úgy döntött, hogy a magyar PEN-t visszaveszi az egyenjogú tagok családjába. Az okok – éppúgy, mint a felfüggesztés esetében – formaiak voltak: hogy a budapesti PEN már szabályosan választott elnököt, rendszeresen tart taggyűléseket stb., stb. De senki előtt nem lehetett kétséges, hogy a PEN Központ vezetőit a legteljesebb jóindulat és bizalom vezette: a visszavétel mellett azért kardoskodtak, hogy ezzel a bebörtönzött íróknak használjanak. S hogy efelől a magyar hatóságoknak se legyenek kétségeik, a frankfurti kongresszus befejeztével a PEN legfőbb tisztikara: Alberto Moravia, az új elnök, André Chamson, a lelépő elnök, Erich Kästner, az alelnök és David Carver, a főtitkár az alábbi táviratot küldték Kádár Jánosnak, a magyar kommunisták vezetőjének:

„Amikor a Magyar PEN Klub újra a nemzetközi PEN tagjává válik, nyomatékosan kérjük: vegye fontolóra, hogy a bebörtönzött magyar írók kegyelmet kapjanak, különösen Déry Tibor és Háy Gyula. A világ írói ezt nagy megelégedéssel fogadnák.”

A táviratra a dialógus-partner a következő választ adta:

„Kádár Jánoshoz, a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkárához intézett sürgönyére válaszképpen közlöm, hogy az Önök sürgönyében név szerint említett magyar állampolgárokat magyar bíróság ítélte el a magyar nép ellen elkövetett bűncselekményekért. Jelenleg az Önök kérését nem teljesíthetjük. Kegyelemre csak a megfelelő körülmények között kerülhet sor.”

A választáviratot dr. Jászai Dezső, a budapesti igazságügyminisztérium vizsgálati főosztályának a vezetője írta alá.

Erre a válaszra nyugodt lélekkel azt lehet mondani, hogy nem egyéb durva elutasításnál. Azt lehet mondani, hogy megszégyenítő, ha világhírű írók sürgönyt intéznek Kádár Jánoshoz, ő pedig egy jelentéktelen beosztottjával válaszoltat nekik. Azt lehet mondani, hogy a válasz nem egyéb egy hallgatólagos megegyezés felrúgásánál: a magyar PEN-t visszavették a nemzetközi PEN-be, s mihelyt ez megtörtént, a magyar hatóságok újabb lakatot tettek a börtönajtókra.

Ugyanakkor természetesen azt is lehet mondani: a sürgönyben a „jelenleg” szó reményt kelt arra, hogy később mégiscsak megnyílnak a börtönajtók. Ha a fogalmazás úgy hangzik: „kegyelemre csak a megfelelő körülmények között kerülhet sor”, ez azért magában foglalja azt, hogy kegyelemre egyszer mégis – sor kerülhet. És főként azt lehet mondani: most legalább válaszoltak, a dialógus mégis folytatódik.

De akárki akárhogyan kommentálja is a választ, egy tény – tény marad: a dialógus tárgyában, a magyar írók börtönben tartásának feloldásában a világon semmi sem történt – a dialógus folyik-folydogál, s a bebörtönzöttek szenvednek, pusztulnak.

Mindezt pedig nem azért mondtuk el, hogy ellenezzük a dialógust, vagy bárkit is lebeszéljünk a folytatásáról.

És főként nem azért, mintha ellene volnánk annak, hogy nagybetűs Dialógus legyen.

Legyen! Mindenképpen legyen!

Csak lehetőleg ne ilyen legyen!

A tűz beteljesíti a művet^*

Kyotóban, ahogyan a turistavezető mondja, ezerháromszáz templom és négyszáz sintoista oltárhely van. Ha az idetévedt idegen naponta négy templomot és egy oltárt látogatna meg, akkor is több mint egy esztendeig kellene a városban maradnia ahhoz, hogy minden szent helyet bejárjon.

Ami alapjában véve nem is volna olyan kellemetlen – mármint az egy esztendős kyotói időzés –, minthogy a város egyike Japán legszebb és legelbájolóbb szögleteinek. Tokió nagyvárosi lármája, modern épületei és kozmopolita kavargása után, a külföldi tulajdonképpen itt érzi először azt, hogy valójában – Japánba érkezett. Több mint ezer esztendőn át Kyoto volt az ország fővárosa, s lehet, hogy gazdasági vagy stratégiai szempontból nem ez volt a legjobb választás – valószínűleg azért is cserélték fel az iparosodás és nagyhatalmi terjeszkedés kezdetekor Tokióval –, de esztétikai szempontból a lehető legjobb volt. Körös-körül hegyek és dombok, a tetőkön és a lankák közé simulva ősi épületek, amelyek ma már éppúgy a táj részei, mint a tölgyek vagy a fenyőfák, a szomorúfüzek és a cédrusok, a völgyben pedig száz és száz kanyargó, szűk utcácska, apró üzletekkel, tenyérnyi műhelyekkel, félhomályos vendéglőkkel és behúzott ajtajú gésaházakkal. Nem mondanám azt, hogy a sokemeletes áruházakban, a neonfényes kabarékban, az európai ruhaviseletben, a villamosokban és az eszpresszókban testet öltő, világméretű uniformizálódás elkerülte Kyotót, de a városnak mégis sikerült annyit megmentenie a múltból, hogy valami kis menedéket nyújtson a jelenhez.

Minthogy a sors kegye csak röpke másfél napot engedélyezett számomra az egykori fővárosban, a templomnézésre és oltárlátogatásra nem jutott több néhány óránál. Megcsodáltam az Arany Pavilont, Japán egyik legősibb buddhista ereklyéjét, amely mai ragyogásában – s napszálltakor milyen varázslatos ez a ragyogás! – mindössze kilenc esztendős, mert egy fiatal pap 1950-ben felgyújtotta és porig égette, egyesek szerint azért, mert féltékeny szerelembe esett a csodás épülettel, mások szerint egyszerűen azért, mert a rendház főnökei rosszul bántak vele. Jártam (persze harisnyásan) a Nijo Palotában, az egykori Shogunoknak, a császárnál is hatalmasabb diktátoroknak fellegvárában; a híres-hírhedt csalogánypadlón: akármilyen könnyű léptű férfi vagy asszony suhant is végig a simára gyalult cédruspadlózaton, az olyan dallamot hallatott, mint a csalogány éneke. Nem azért, hogy elbájolja a palota lakóit, hanem azért, hogy figyelmeztessen arra, ha netalántán bérgyilkos lopóznék a Nagyúr szobája felé… S álltam megbűvölten a Sanjusangendóban, ahol egyetlen óriási Buddhát ezer, pontosan ezer ember-nagyságú Buddha vesz körül, félelmetes hadsereg, negyven karja van valamennyinek, s minden kar elég erős ahhoz, hogy huszonöt halandó embert megvédjen vagy megsemmisítsen…

Egyetlen szabad délelőttömön azonban úgy döntöttem, hogy százados ereklyék helyett egy maibb zarándokhelyet keresek fel: a japán művészet egyik büszkeségének, Kanjiro Kawainak az otthonát. Az idős fazekasmester (más szóval inkább keramikusnak kellene nevezni) egy kanyargós, szűk utcácskában él, autóval jóformán el sem lehet jutni a házáig – a házig, amelyet ő maga tervezett egy régi parasztház mintájára. A fia, Hiroshi fogad, maga is fazekasművész, elég jól beszél angolul, s a szokásos üdvözlések, az Európából jött látogatónak óhatatlanul túlzásnak ható, kölcsönös és ismételt hajlongások után bevezet a fogadószobába. Jókora terem ez, sötét színű fabútorokkal, amelyeket mind a mester tervezett, alacsony zsámolyokkal, amelyeket parasztok rizsőrlő famozsaraiból alakítottak át ülő alkalmatosságokká, különböző népművészeti ajándékokkal, amelyeket az ország minden részéből küldöznek a mesternek.

Néhány percig várni kell, amíg maga Kawai is megjelenik és megadja az engedélyt, hogy beléphessünk a belső szobákba. Egy furcsa, süllyesztett asztal köré ülünk, mint megtudjuk, ezt a helyet a Zen-buddhista ceremóniára használják: a Zen a buddhizmus egyik, igen szigorú szektája, s Kanjiro Kawai hozzájuk tartozik. Nem fanatikus vagy szektariánus módon, hanem valami mély és tiszta belső meggyőződéssel. „Végül is a hit az – mondja –, ami ott van minden művem mélyén. Az ember nem dolgozik egymagában. El tud ugyan készíteni egy agyagedényt, kerekre és simára tudja formálni, de amíg ki nem égeti, az edény nincsen készen. Az ember tüzet is tud rakni és szikrát is tud csiholni. De mégis maga a tűz az, amely beteljesíti a művet. Ez a tűz hatalmasabb és csodálatosabb, mint maga az ember… Nem, az ember nem dolgozik egymagában. Soha, soha nem dolgozunk egyedül…” És idézi egyik versét, amely egyetlen sor mindössze: „Ugyan ki is mozgatja a kezemet?”

Tizenhat éves siheder volt, amikor a század legelején szülőfalujából, Yasugiból egy tokiói főiskolára került, hogy a fazekasművészetet elsajátítsa. De ott – mint mondja – csak elméletet tanult. Aztán Kyotóba ment, a Kerámiai Intézetbe, de ez csak igen keveset adott. Azt, amit ma az anyag megformálásáról, vagy a színek megleléséről tud, éjszakákon át önnönmaga kísérletezte ki. Anyagot és egy fazekaskorongot vásárolt, hazavitte tenyérnyi szobájába; ez volt a kezdete a ma már világszerte ismert Kawai-kerámiáknak. (A jelző nem túlzás: Kanjiro Kawai már évtizedekkel ezelőtt kiállított New Yorkban és Londonban.)

Valódi pályafutása azonban akkor kezdődött, amikor – valamikor az első világháború után – összetalálkozott egy másik keramikussal, Shoji Hamadával és egy esztéta-kritikussal, Soetsu Yanagival. Amit ez a három férfiú egyszerre és egymástól függetlenül felfedezett, az az volt, hogy a japán kerámiának vissza kell kanyarodnia a túlfinomult tendenciáktól a paraszti motívumokhoz, a falusi cserepesek hagyományaihoz, a néphez. Mintegy egyidőben a mi magyar népieseinkkel, ők voltak Japán első „népiesei”, ennek a ma már erős és széles mozgalomnak a megalapítói. Ők vetették meg a tokiói Népművészeti Múzeum alapjait, ők bátorították a falvak mesterembereit, hogy ne hagyják abba munkájukat, s próbálják megállni a helyüket a gyárak konkurrenciájával szemben is, ők szervezték apró üzleteiket a nagyvárosokban, hogy piacot teremtsenek ezeknek a paraszti munkáknak.

Kanjiro Kawai persze jól tudja, hogy a népművészet kézitermékei nem versenyezhetnek a gépekkel, s nem is ez a feladatuk. „Végül is – mondja – a népművészeti alkotások luxustermékekké válnak, mint ahogy Amerikában már ma is luxusnak számít a kézzel végzett munka. Az igazi feladat az, hogy új ízlést, új mércét, új motívumokat teremtsenek a gépek számára. Ez az egyetlen út arra, hogy a népművészet túlélje a tegnapot és a mát.”

Ezekhez a hagyományőrző paraszti formákhoz kanyarodott vissza Kanjiro Kawai a maga művészi munkásságában is. Avagy talán még mélyebbre is nyúlt. „Valaha – mondja – a vegyi úton előállított európai mintákat, anyagokat, festékeket használtam. De aztán visszatértem a természethez, ahhoz a tudományhoz, amely minden más tudományt megelőzőtt, és ez hozta meg számomra a menekülést és az üdvösséget… Miért is ne forduljunk a dolgok végső forrásához? Inkább eszem paprikát és sárgarépát, mint vitamintablettákat…”

A szebbnél szebb kancsók, vázák, teáscsészék, amelyeket a fia sorra-rendre megmutat, a réz meleg vörösét, a vas sötétlő barnáját, a króm és a kobalt színeit tükrözik. Ami külön feltűnik: a mester alkotásai között meglehetősen ritka a teljesen szimmetrikus, a geometriai formákat utánzó mű. Kanjiro Kawai így adja meg a magyarázatot:

Valamikor, amikor az emberek még nem ékszerek és más csillogó csecsebecsék gyűjtésében versenyeztek, hanem egy mohlepte kőben vagy egy különös formájú gyökérben találták a gyönyörűségüket, egy férfiú vásárolt magának egy vázát. Csodálatos darab volt, semmiféle hibát nem lehetett benne találni. Meghívta egy barátját, hogy megmutassa neki az új szerzeményt, de miközben várt rá, egyre kevésbé tetszett neki a frissen vásárolt kincs. Túlságosan is új volt, túlságosan tökéletes. Fogott hát egy ecsetet, belemártotta olvasztott lakkba, amelyet akkoriban törött cserepek összeragasztására szoktak használni, s egy görbe vonalat húzott vele a vadonatúj vázán. A váza többé nem látszott tökéletesnek. És az ember megelégedetten szemlélte és megmutatta a barátjának. Ez a barátja megértette őt. Megcsodálta a vázát és nagyra értékelte, amit a gazdája csinált vele…

– Nem remek történet ez? – kérdi mosolyogva a mester. – Igazi japán történet. Ha ezt megérti, akkor megérti azt is, hogyan találták meg, hogyan fedezték fel a japánok a szépséget abban, ami másnak talán tökéletlennek tűnnék, s ami a természet mércéjével mérve mégis tökéletes…

Azt mondják róla: mindig megelégedett, mindig vidám, mindig kiegyensúlyozott. Az élettől megkapta azt, amit egy művész csak remélhet: irányzata, amit három évtizede alig egy-két emberrel indított útnak, ma Japán művészeti életének egyik uralkodó eszméje, s személy szerint az egész ország tiszteli és becsüli őt. Valami azért van, ami mégiscsak bántja. Pár évvel ezelőtt, többszáz mérföldnyire Kyotótól, egy régi buddhista kolostorban kutató barátai felfedeztek néhány régi, fából faragott szobrot. Elvitték a szobrokat Kanjiro Kawaihoz, aki elbűvölten nézte őket: ezek a mintegy háromszáz esztendős relikviák teljesen szokatlanok és egyedülállók voltak a japán művészetben; az akkor uralkodó cizellált és túldíszített áramlattal szemben, egy egyszerű, ősi mélységekből fakadó, majdnem primitív törekvést tükröztek. „Ez a japán szobrászat igazi hagyománya” – mondta akkor a mester, s azóta a legfőbb törekvése, hogy ezt a népi hagyományt felélessze, továbbfejlessze. Manapság idejének egyharmadát tölti csak fazekassággal, s nagyrészt szobrászattal foglalkozik. Furcsa, majdnem bálványszerű maszkokat farag fából, embertenyereket, kopjafákat formál, csupa olyan művet, amelyek a Nugat modern múzeumaiban bizton megállnák a helyüket. De mint szobrászt sehogy sem akarják őt megérteni. Az általános vélemény az: Kanjiro Kawai nagy, immár életében klasszikussá nőtt keramikus, de a szobrai… nos, kár, hogy erre pazarolja az idejét.

A hetvenéves mester, ha talán kesernyésen is, csak mosolyog. Félhold-formájú szemüvege mögött majdnem pajkos gyermektisztasággal csillognak szemei, végigsimít hosszú, szinte nőies haján, s látható élvezettel szürcsöli a teaszertartásra felszolgált sűrű, zöld folyadékot, amely sokkal inkább hasonlít zöldborsóleveshez, mintsem olyasvalamihez, amit mi teának szoktunk nevezni. Talán arra gondol, hogy három évtizeddel ezelőtt a kerámiáit fogadta olyan idegen értetlenség, mint most a szobrait, talán arra, amit egyszer egy, a japán művészetet sehogyan sem értő külföldi látogatójának mondott: „Nem is baj, sőt inkább jó, ha az emberek nem értenek meg mindent egyszerre. Van abban valami izgató és ösztökélő, ha valamit nem értünk meg. S ugyan mi újat is tudnánk mi, művészek mutatni, ha mindent egyszerre és azonnal megértenének?”

A Nemzeti Színház és a magyar dráma^*

A budapesti Nemzeti Színház faliújságján mulatságos kis cikk olvasható. Gábor, Mihály és Rafael arkangyalok, Lucifer, a „tagadás örök szelleme”, valamint az Angyalok Kara azzal a közös és alázatos kéréssel fordulnak a színház igazgatóságához, szakszervezeti bizottságához és szabóműhelyéhez: engedtessék meg nekik, hogy megszabaduljanak szerfölött nehéz szárnyaiktól, amelyek vasból, drótból, keményített vászonból készültek, s ma, a modern technika korában valamivel könnyebb terhekkel a hátukon jelenhessenek meg Az ember tragédiájának színpadán. A vasszárnyú angyalok hozzáteszik: ha szerény kérésük teljesíttetnék, örömükben – a mennybe repülnének. De legalábbis a zsinórpadlásra.

Aligha hisszük, hogy a derék égiek bármiféle szimbolikát kívántak volna szerény kérelmükbe belevegyíteni. Ne tegyük hát mi sem, ne mondjuk azt, hogy a két mélybehúzó vasszárny példának okáért a pártot és a kormányt is nyugodtan jelképezhetné a Nemzeti Színház életében s ne mondjuk azt sem, hogy a nejlonszárnyakért epedező színészek valójában talán a nagyobb szabadság, az igazabb és maibb művészi szárnyalás után áhítoznak. Kerüljük az önként kínálkozó szimbólumokat és vizsgáljuk a Nemzeti problémáit olyan tényekhez tapadó komolysággal, ahogyan azt az ország első színháza valóban megérdemli.

Számonkérés a Ganz–MÁVAG-ban^*

A Magyar Nemzet február 6-i szombati számában a következő közlemény jelent meg: „Péntek délután egy írócsoport látogatott el a Ganz–MÁVAG-gyárba: Darvas József, Dobozy Imre, Fodor József, Földeák János, Illés Béla, Simon István és Szabó Pál, a Magyar Írók Szövetsége elnökségének tagjai, továbbá Barabás Tibor, Benjámin László, Erdős László, Fejes Endre, Gergely Sándor, Goda Gábor, Hidas Antal, Juhász Ferenc, Köpeczi Béla, Mesterházi Lajos, F. Nagy László, Cs. Szabó Béla, Szabolcsi Miklós, Szüdi György, Tatay Sándor, Thurzó Gábor és Veres Péter.

Az írókat Mausz Péter, a gyár vezérigazgatója és Benczekovics Lajos, a gyár pártbizottságának első titkára fogadta. Az üdvözlésre Dobozy Imre válaszolt. A vendégek ezután ellátogattak a Ganz–MÁVAG különböző gyáregységeibe, majd közvetlen hangú beszélgetést folytattak a gyár igazgatóival.”

Azok, akik többékevésbé ismerősek a hazai irodalmi és politikai viszonyokkal, a rövid és szürke fogalmazású kommüniké mögött is feltétlenül meg kellett, hogy sejtsék: alighanem eléggé fontos eseményről volt itt szó. Erre vallott az üzem megválasztása: a Ganz–MÁVAG ma egyike hazánk legnagyobb gyárainak, s „pártszempontból” a legkedveltebb üzemek közé tartozik; ebbe a gyárba vitték ki legutóbbi budapesti tartózkodása alkalmából Nyikita Szergejevics Hruscsovot is, s itt mondotta el emlékezetes beszédét, amelyben párhuzamot vont az 1849-es cári és az 1956-os szovjet beavatkozás között. De a mostani író-munkás találkozó jelentőségét aláhúzta az is, hogy a 24 főnyi írói csoportban nemcsak ötödrangú firkászok és párt-kinevezte álírók voltak, hanem az élő magyar irodalom néhány kiemelkedő tehetsége, legjobb íróink és költőink egyike-másika is. Az ilyen üzemlátogatások a népi demokráciában nem szoktak ötletszerűek lenni: nem sok kétség lehet afelől, hogy a Ganz–MÁVAG-beli kirándulás alaposan előkészített és átgondolt irodalom-politikai terv része volt, s az újjáalakított Írószövetség keretein túllépve, valamiféle „frontáttörési” kísérlet akart lenni egyes írók hallgatásának feloldására, más írók közelebbvitelére a párt vonalához.

Így hát a szűkre szabott első kommüniké legfeljebb csak felkelthette, de semmiképpen nem elégíthette ki az érdeklődést. Megvalljuk, kíváncsian vártuk a híreket: mi is történt a Ganz–MÁVAG-ban, hogyan zajlott le, hogyan sikerült a találkozó?

Elsőnek a Magyar Nemzetből kaptunk részletesebb beszámolót. A riport, amelyet Szirmai Marianne írt, meglehetősen idillikus képet festett. Megtudtuk, hogy „barátságos teremben, kis asztalok mellett foglaltak helyet a vendégek és a házigazdák”, s „olyan munkás is akadt, aki szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az ankéton, mert délutáni műszakban dolgozott volna”. Megtudtuk, hogy: „Földeák János, Hidas Antal, Illés Béla, Csepeli Szabó Béla és Szüdi György olvastak fel műveikből, Szabó Pál pedig arról beszélt: mindig örül, amikor gyárba látogathat”. Megtudtuk továbbá, hogy „a vendéglátók őszinte szavakkal elmondták, mit várnak az íróktól. Valamennyi felszólalót segíteni akarás és tisztelet hatotta át. Megnyilvánult ez abban is, hogy akadt, aki »kedves barátaim« megszólítással kezdte hozzászólását, hogy Péter bácsinak nevezték Veres Pétert és Pali bácsinak Szabó Pált.”

Noha a magunk részéről jobb irodalmi műsort is el tudtunk volna képzelni a jelenlevők műveiből, mint éppenséggel Hidas Antal avagy Csepeli Szabó Béla verseit, s abban sem látjuk a segíteni akarás vagy a tisztelet különösebb jelét, ha élő irodalmunk néhány büszkeségét a Ganz–MÁVAG felszólalói „kedves barátaiknak” szólítják (azon pedig külön meglepődtünk volna, ha Veres Pétert nevezték volna Pali, Szabó Pált pedig Péter bácsinak), mégis, ebből az első, zsenge beszámolóból arra kellett következtetnünk, hogy e februári üzemlátogatás unalmas, de jó hangulatú, színvonaltalan, de barátságos légkörű összejövetel volt, s maga az a tény, hogy nyélbeütődött, inkább a párt sikerét, mintsem kudarcát jelzi.

Azóta kiderült, hogy nem így történt. Kiderült, hogy a Ganz–MÁVAG-beli találkozó, igenis, kudarc volt, méghozzá a párt irodalompolitikájának és az újjáalakított Írószövetségnek egyik legcsúfosabb kudarca.

Az Élet és Irodalom február 22-i száma hosszú vezércikket közöl a budapesti Írószövetség elnökének, Darvas Józsefnek tollából Őszinte szavak egy találkozóról címmel. Ebben a cikkben Darvas nyíltan megmondja, hogy bár a Ganz–MÁVAG-beli kirándulás volt „a nemrégiben újjáalakult Írószövetség első ilyen jelentkezése a szélesebb nyilvánosság előtt”, s az összejövetel szervezői „elvi jelentőséget tulajdonítottak annak, s kicsit jelképes dolognak is szánták, hogy az Írószövetség több tagja a szövetség új munkájának a kezdetén egy nagyüzembe látogasson el”, mégis, avagy éppen ebből a szempontból tekintve, „a találkozó nem sikerült úgy, mint vártuk, reméltük, s némi csalódással jöttünk el a Ganz–MÁVAG művelődési házából”. „Én mindenesetre – fűzi hozzá – egyfajta hiányérzettel és meglehetősen zavaros érzésekkel jöttem haza…”

Melyek ennek a csalódásnak, hiányérzetnek, elégedetlenségnek, a találkozó kudarcának az okai? „Először is az – írja Darvas –, hogy a munkások közül kevesen jöttek el a találkozóra. Talán harmincöten-negyvenen. Igaz, külön meghívóval hívták meg az embereket, nem nagyon sokat, de a meghívottak egyharmada, ha eljött…” Eszerint tehát meglehetősen ritkaságszámba mehetett az a munkás, aki – a Magyar Nemzet beszámolója szerint – „szabadnapot vett ki, hogy részt vehessen az ankéton”; a gyakoribb esetnek az látszik, hogy még a külön meghívóval meginvitáltaknak az óriási többsége is otthon maradt.

Feltételezzük-e, hogy a munkások nem kíváncsiak az írókra és az irodalomra, hogy nem érdekli őket az írás mestereivel való találkozás? Vagy ha nem így van, akkor mi lehetett az oka a gyér megjelenésnek?

Darvas is felteszi ezt a kérdést, s aztán idézi a Ganz–MÁVAG vezetőinek a válaszát: „Vendéglátóink restelkedtek s magyarázkodtak, mondván: a munkásokban még mindig van, az ellenforradalom óta, bizonyos tartózkodás, ellenérzés az írókkal szemben…” Micsoda meghökkentő és hajmeresztő, álszent és hazug magyarázat! A munkások tehát azért nem jöttek el a találkozóra, mert nem szeretik az írókat, akik „rosszul szerepeltek” az „ellenforradalom” előtt és alatt, még nem bocsátottak meg az íróknak „lázító”, „pártellenes és népellenes” magatartásukért!

Ez a képmutatás még Darvasnak is sok – elvégre ott lődörgött ő is 1956 októberében a Bajza utcában, s látta ő is a saját szemével, hogyan kereste fel egyik munkásküldöttség a másik után, szeretettel és bizalommal az akkori Írószövetséget. Megvédi tehát az írókat, de tegyük mindjárt hozzá, ebben a védelemben nincs sok köszönet. „Én úgy éreztem – írja –, hogy inkább a találkozót megrendező elvtársak egyikében-másikában lehet meg az említett tartózkodás és ellenérzés. Különben nem határolták volna úgy körül s nem szűkítették volna úgy le, s gondolom, sokféle agyonbiztatással nem jelentéktelenítették volna így el ezt a találkozót…” Ám hogy még ezen elvtársak ellenérzéseit is eloszlassa, no meg hogy a saját cinkosi szolgalelkűségéről se hagyjon kétséget, a budapesti Írószövetség elnöke sietve hozzáteszi: „Senki sem akarja egyes írók felelősségét sem eltagadni, sem kisebbíteni az ellenforradalom szellemi előkészítésében, de az ellenforradalmat mégse az írók csinálták.”

De mennyire, hogy nem! Senki sem akarja egyes írók, sőt sok-sok becsületes, jó magyar író szerepét kisebbíteni, de azért azt, amit Darvasék ma ellenforradalomnak neveznek, elsősorban mégis csak a magyar diákok, katonák és munkások csinálták, a többi között azok a munkások is, akik a Ganz–MÁVAG-ban dolgoznak. A 17 000 munkásból az a körülbelül 16 960, aki nem jött el a párt-szervezte találkozóra. Mert az összefüggést itt kell keresni, s nem is olyan nagy ördöngösség megtalálni. A Ganz–MÁVAG-beli munkások nem azért nem jöttek el erre a találkozóra, mert az írók ott voltak. Azért nem jöttek el, mert a funkcionáriusok is ott voltak. Mert ezek a funkcionáriusok hívták meg őket, mert – Darvas elszólását idézve – „agyonbiztatásukkal” már előre „eljelentéktelenítették” a találkozót. Minden épeszű munkás nagyon jól tudta, hogy itt őszinte beszélgetésről szó sem lehet, s hogy ilyen körülmények között semmi egyébben nem lehet majd részük, mint halálosan megunt frázisok élvezetében, avagy a Ganz–MÁVAG-osok kissé nyersebb nyelvén: vonalas dumában.

S hogy a távolmaradóknak mennyire igazuk volt, azt maga Darvas mutatja meg akkor, amikor cikkében elmeséli, mi az a második ok, ami csalódást keltett benne a találkozó során. „A másik dolog, ami meglehetősen ellentmondó érzéseket hagyott bennem – írja –: a beszélgetés. Ami bizony alig-alig volt beszélgetés, inkább egyoldalú kioktatás… A felszólalók zöme valahonnan kölcsönvett irodalompolitikai téziseket hangoztatott, néha eléggé leegyszerűsítve…” Hogy mik voltak ezek a tézisek, s honnan vették kölcsön őket, s miben állt ez a kioktatás, arról Darvas nemigen beszél. Mindössze egyetlen példát hoz fel, azt, hogy Kerekes elvtárs, a pártbizottság agitprop. felelőse kijelentette: „Ő helyesli, ha a kiadók nem adják ki Veres Péter munkáját, amennyiben a múltról és nem a mai faluról, nem a szövetkezetekről ír…”

Szerencsére a Magyar Nemzet említett riportjából néhány kiegészítő részletet is kaphatunk azokból a tézisekből, amelyekkel a felszólaló funkcionáriusok megörvendeztették a jelenlévő írókat. Íme, egy csokor: „Az írók nem ismerik eléggé a munkásosztályt… Az íróknak felszínes képük van a munkásosztály életéről… Dolgozzon az író néhány hónapig valamelyik üzemben, éljen a munkások között, akkor megismerheti őket… Olyan műveket várnak, amelyek megmutatják a gyárakban folyó hősi munkát, ábrázolják a dolgozó nőt és feltárják az asszonyok »két műszakjának« a nehézségeit. A munkások elvárják, hogy íróik, költőik előre vigyék a társadalmat…” Mennyire ismerősek – jó ég, de mennyire – ezek a tézisek! Nem kell nagyon keresgélni, honnan vették kölcsön őket, nem a munkások, akik nem jöttek el, hanem a pártalkalmazottak, akik az írókat kioktatták: egyenesen a nagy Zsdanovtól, s legjobb magyar tanítványától, Révai Józseftől. Tudta jól ezt Darvas József is, ezért jegyzi meg – óvatos általánosságba bugyolálva – cikkében azt, hogy a Ganz–MÁVAG-beli találkozó „egy kicsit a jó néhány évvel ezelőtt szokásos, de ma már helytelennek ítélt »számonkérések« emlékét idézte fel benne”.

Hadd kérdezzük meg illő tisztelettel: miért csak egy kicsit? Hát mi a különbség? Ez a mai „számonkérés” talán kevésbé súlyos következményekkel jár, mint a néhány évvel ezelőttiek? A találkozó résztvevői számára valószínűleg igen. Csakhogy a korábbi, Révai-féle számonkérések vádlottait, Déry Tibort, Háy Gyulát, Eörsi Istvánt most már előzetesen börtönbe vetették. Hol van hát akkor a különbség? Hiszen a néhány évvel ezelőtti számonkérések legalább valamivel színvonalasabbak voltak, mint a mostaniak! Hiszen Révaiban – ha eltorzulva is –, de legalább mégiscsak élt valamiféle belső érdeklődés az irodalom problémái iránt! A Ganz–MÁVAG múlton kérődző számonkérőiről pedig maga Darvas meséli el, hogy „a többórás együttlét alatt a felszólalók részéről egyetlen kérdés se hangzott el az írókhoz. Csak kijelentés és tanács… Egyetlen olyan kérdés se volt, ami valamelyik olvasott műre, írói tervre, az alkotómunka valamelyik érdemes, az olvasó számára is izgalmas problémájára vonatkozott volna…”

Mennyire igazuk volt ezek szerint azoknak a munkásoknak, akik nem mentek el erre a találkozóra. S mennyi együttérzést érdemelnek azok az írók – az igazi írók –, akik elmentek, s akiket újra – ki tudja, hányadszor – megsértettek és megaláztak a funkcionáriusi, primitív kioktatásokkal, s akik legfeljebb hallgatásukkal tudtak tiltakozni.

A legszomorúbb különben az egészben az, hogy Darvas és társai – úgy fest – továbbra sem akarják levonni a megfelelő következtetéseket a Ganz–MÁVAG-beli összejövetel kudarcából. Továbbra sem akarják megérteni a munkások zömének távolmaradását, az írók legjobbjainak jeges csendjét, s azt az egyszerű igazságot, hogy 24 író nyájszerű, kollektív üzembe tereléséből még sohasem született, s ezekután sem fog születni igazi irodalom. Darvas, miután számot ad a teljes csődről, arra a következtetésre lyukad ki, hogy „feltétlenül folytatni kell az ilyen jellegű látogatásokat, eszmecseréket”, mert „a legközelebbi majd jobb lesz…”

Tizenöt éve mindig – a legközelebbi lesz jobb. S az ember már-már szánakozva nézi, hogyan kerül egyre távolabb ez a „legközelebbi”.

Úr ír…^*

A budapesti Kortárs februári száma vezető helyén hosszabb elbeszélést közöl; a novella címe: Kémia, írója Sőtér István. A cselekmény két évvel az „elleforradalom” után, 1958–59 telén játszódik, színhelye egyik vidéki egyetemünk; néhány utalásból – folyóparti halászcsárda, az alföldi erdők közelsége stb. – valamint abból a körülményből, hogy Sőtérnek ott volt, s talán még ma is ott van katedrája, nem nehéz kitalálni, hogy a szegedi egyetemről van szó. Ezen az egyetemen tanít fizikai kémiát a novella hőse, Elzánt Ferenc professzor; a történet az ő s közvetlen munkatársai problémáit, belső vívódását, meghasonlását és újbóli nekilendülését ábrázolja az 1956 utáni „új helyzet”-ben.

Az úgynevezett ellenforradalomnak odahaza ma már egész könyvtárra rúgó irodalma van. Pénzt, sikert, Kossuth-díjat, külföldi utazásokat elérni: ennek manapság a legbiztosabb útja a komisz ellenforradalmárok, elrejtett csendőrruháikat a ládafiából előrángató horthysták, az áruló-helyezkedő revizionista ügynökök, a megingó, de becsületes értelmiségiek, valamint a megingathatatlan, hős pártmunkások regényben-színpadon-filmen való „hiteles és mégis művészi”, egyszerre előre- és hátramutató ábrázolása. Mindazok, akiket még Rákosi Mátyás és Révai József is olyan tehetségtelennek ítélt, hogy nem volt hajlandó igénybe venni szolgálataikat – a Mesterházi Lajosok, a Dobozy Imrék, a Berkesi Andrások, a Molnár Gézák – most a levert reakciósoktól elkobzott fehér lovakon egymás után ügetnek fel a szocialista-realista Parnasszus csúcsaira.

Sőtér István esete némiképpen más. Először is ő művelt ember. Ha nem írt is sokat, de legalább sokat olvasott – és ez is valami. Másodszor meg – szemben a negyedrangú riporterekkel, – valaha írónak indult. Ha, miként említettük, nem írt is sokat, egy-két elbeszélése, Sötétkamra című kötete mégis bizonyos reményekre jogosított. Tipikusan polgári, nyugati mestereken nevelkedett, kissé dekadens példákat követő írójelölt volt, aki a zsdanovizmus uralomra jutásakor abba is hagyta a szépírást – úgy lászik, akkoriban nem „feküdtek” neki a pártosság irodalmi követelményei. Most, hogy egy évtizedes hallgatás után újólag megszólalt – érdemes és tanulságos megfigyelni, hová és mennyire jutott a népi demokráciában az úr, aki ír, pontosabban: az úr, aki úgy ír, mint az elvtársak.

Elzánt Ferenc, a Fizikai-Kémiai Intézet vezetője, a Sőtér-novella központi figurája, régivágású „polgári tudós”, akit ez a hivatalos minősítés egyáltalán nem sért; nagyapja a K. u. K. hadsereg tábornoka volt, aki az első világháború idején Galíciában egy hadtestet vezényelt, az apja pedig kúriai bíró, aki kommunistákra kimondott ítéleteket hagyott jóvá, sőt súlyosbított. A professzor tiszteli apja emlékét, tüntetően emlegeti, sőt még a kelleténél is jobban(?) azonosul vele: „azt ne hihesse valaki, hogy le akarom tagadni”. De e rossz káderlap egyáltalán nem akadályozza meg Elzánt Ferencet abban, hogy a maga makacs és különc módján szembe ne forduljon az ellenforradalommal. „Az ellenforradalom heteiben – olvassuk a novellában – Elzánt visszavonult; a küldöttségek, melyek nyilatkozatokat és kiáltványokat hoztak aláírásra, át sem léphették háza küszöbét… Sohasem hitte volna, hogy ennyire ragaszkodik mindahhoz, amit most hazárd indulatok és örvények fenyegettek. Mit köszönhetett ennek a rendszernek? A tanítványait, a leendő iskoláját. Szíve elszorult a fiatalokért s elszorult tulajdon élete művéért is. Veszély fenyegette ezt a művet, homályos, érthetetlen veszedelem – irigy és féltékeny világ támadta meg az életművét. Elzánt Ferenc egyedül ült a lakásán, s tudta, hogy sohasem fog ennek az esztelen, romboló, züllött világnak megbocsátani.”

Mikor aztán november elsején egy ízben mégis csak kimegy az utcára, háza kapujában a dékánba botlik, s Elzánt Ferenc őszinte ijedelemmel teszi fel a kérdést: „Mi lesz a szocializmussal?” Szerencsére három nap sem telik el, s néhány ezer szovjet tank, orosz, ukrán és mongol gyalogos, néhány ezer magyar halott megadja a megnyugtató választ a K. u. K. tábornok aggódó unokájának; Nyikita Hruscsov és Kádár János megmentik a szocializmust, s Elzánt Ferencnek első útja a rend helyreálltával az Intézetbe vezet, s ott úgy adja ki utasításait, „mintha az elmúlt három héten mi sem történt volna”.

Az olvasónak, aki érdeklődve és aggodalmasan követte a professzor életútját, lassacskán az az egyre határozottabb érzése támad, hogy valahonnan ismeri ezt az Elzánt Ferencet. Talán az életből? Nem, erről szó sincsen. Egészen máshonnan. Hiszen ez ugyanaz a figura, akit a Viharos alkonyattól kezdve a Becsületbíróságon át legalább negyven szovjet filmben és színdarabban volt alkalmunk üdvözölni; a mogorva, de aranyszívű, a faragatlan, de jóságos, a polgári származású, de kommunista érzelmű nagy-nagy-nagyon-nagy tudós, akit ellenzékieskedő szókimondása miatt sokan reakciósnak hisznek, holott valójában él-hal a rendszerért. Udvariasan megemeljük tehát a kalapunkat a Sőtér-novella hőse előtt, úgy, ahogyan ez a régi ismerősöknek kijár.

Sajnos, a többi figurával sincs sokkal több szerencsénk: Rózsa László tanársegéd, a népi káder, a kari pártvezetőség tagja, aki az „ellenforradalom” után éjszakákon át karhatalmi szolgálatot teljesít, a disszertációján viszont nem dolgozik, Bíró Teréz, a másik népi káder, az okos és higgadt aspiráns, aki hosszas „lelkizéseket” folytat „kiborult” kollégáival, a disszertációján viszont ugyancsak nem dolgozik, Préda Sebő, az intrikus professzor, aki túlzott hangoskodásával saját múltbeli kisiklásait takargatja – csupa-csupa jól ismert jelenség Szimonov, Kornejcsuk, Azsajev és Babajevszkij műveiből. Az embernek már-már az a gyanúja, hogy Sőtér István 1960-ban ott tart, ahol 1950-ben – mondjuk – Balázs Anna avagy Földes Mihály tartott, és semmi remény sincs arra, hogy valami őszintét vagy bensőségeset fel lehessen fedezni az írásában.

De nem! Akad a Kémiában egy, egyetlenegy ember, akinek írói megrajzolása valóban sikerült, aki élő, igaz és nem puszta utánzat. Ez Fráter Kálmán tanársegéd, a népi származású Rózsa László kollégája és ellenlábasa, aki – az utóbbi szavaival – „a legravaszabb, legügyesebb törtető, olyan ügyes, hogy nem is lehet rajtakapni; annyira az érdekei szerint él, hogy már észre sem veszi, érzések helyett csak érdekeket ismer, s ha az érdekei kívánják, talán még szeretni is tud…” Sőtér azonban – s itt válik az ábrázolás többsíkúvá – nem fogadja el ilyen egyszerűen a konkurrens, szektás jellemzést. Megmutatja azt is, hogy a polgári eredetű Fráter Kálmánban a kétségkívül karrierista megnyilvánulások nemcsak az eredendő bűn jegyei, hanem a védekezés fegyverei is egy gyanakvó és idegen világgal szemben. „Befogadták-e valaha is?” – teszi fel önnönmagának a kérdést a tanársegéd. – Ő is végigélte a hősi korszakot (a népi kollégiumok korszakáról van szó), de csak illő távolságból, tétován csodálta a kollégistákat, szeretett volna körükbe tartozni, buzgón és boldogan sürgölődött körülöttük – túlságos buzgalommal is talán? „Amióta csak Elzánt őt tanársegédjének fogadta, azon buzgólkodott, hogy kiérdemelje ezt a helyet. Sohasem fogadta el természetes járandóságként, mindig valami többletet akart nyújtani, s csak akkor nyugodott meg, amikor alkalmasságának látható, beszédes bizonyítékait sikerült felmutatnia… Bármily igénytelen cikke jelent meg, több példányban megvásárolta, s szerény ajánlással küldte meg a város, az egyetem párt- és állami vezetőinek. Kötelességszerűen küldte, hencegés szándéka nélkül, ismét csak kiérdemlő törekvéseinek tanúságaként… Neki mindig csak a fölösleg okozott örömet: a biztonságérzetnek is a fölöslegére vágyott…”

Nem kétséges, hogy a sematikus művek sematikus alakjainak másolásával szemben, ezt az embert, ezt a Fráter Kálmánt Sőtér István igen jól ismeri, belülről látja, belülről ábrázolja. Annyira belülről, hogy nehéz elkerülni azt a gondolatot: ez a Fráter Kálmán nem Sőtér István-e valójában? Nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont a novellában, aki „csak illő távolságból” élte végig a hősi korszakot, aki addig nem lépett be – nem a kollégisták, hanem a kommunisták soraiba, amíg a hatalom sorsa el nem dőlt Magyarországon, amikor viszont belépett, akkor olyan ügyesen választotta meg a pillanatot, hogy éppen „tagzárlat” legyen, s ő kivételesen, külön engedéllyel – külön feltűnést keltve – lépje át a párt kapuit?! Nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont, aki – miután Andics Erzsébet a kegyeibe fogadta és egyetemi tanárrá, majd miniszterhelyettessé léptette őt elő – egyre azon buzgólkodott, hogy kiérdemelje ezt a helyzetet, olyan „túlságos buzgalommal”, hogy egy Jókairól szóló előadásában annyira bolsevikká festette át az írót, hogy még Horváth Márton is megsokallta és önkritikára utasította őt?! S nem azt a Sőtér Istvánt látjuk-e viszont, aki cikkeit talán nem küldözgette szét a párt és az állam vezetőinek (bár ez sem lehetetlen), de a Tudományos Akadémia kiadásában megjelent könyvének névmutatójában Kossuth Lajost úgy írta, hogy Kossuth Lajos, Petőfi Sándort úgy írta, hogy Petőfi Sándor, viszont Révai Józsefet úgy írta, hogy RÉVAI JÓZSEF…

Így aztán a legkevésbé sem csodálkozunk azon, hogy az elbeszélés végén az író „megmenti” Fráter Kálmánt, megvédi őt nemcsak a revizionista-gyanús Préda Sebő áskálódásaitól, de a népi káder Rózsa László előítéleteitől is: a két tanársegéd végül is a közös munkában „egymásra talál”, s Fráter, „a legravaszabb, legügyesebb törtető”, aki „annyira az érdekei szerint él, hogy már észre sem veszi”, a szocializmus értékes építőjévé nemesül. Az elbeszélés végén különben – minő meglepetés! – minden jóra fordul, s Elzánt Ferenc professzor, akit az emberi jellemek gyengeségei annyira elkeserítettek, hogy már-már Indiába akart menni vendégelőadónak, végül is Szeged és a halászlé mellett dönt. A befejezés tehát szocialista-realista, mint ahogy az – Fráter Kálmán ábrázolásának kivételével – az egész novella.

Meg kell jegyeznünk, hogy elbeszélésének bizonyos gyengéit – azt, hogy a történet kiagyalt, a figurák vértelenek, a magyarországi helyzet ábrázolása hamis – alighanem Sőtér István is érzi –, ezért aztán, olvasott ember módjára, megpróbál azzal javítani a helyzeten, hogy az eltorzított valóságot legalább „szépen” írja meg. Minthogy az eredetiség nem tartozik erős oldalai közé, így hát a stílus megválasztásakor is idegen tollak után néz. Csakhogy ezúttal nem Babajevszkijt vagy Azsajevet, hanem – és itt jön a meglepetés – Déry Tibort választja mesteréül, Isten tudja, talán arra gondol, hogy ha már Déryt egyebek közt vagyonelkobzásra ítélték, akkor a stílusát is el lehet orozni. Tény az, hogy az olvasó szinte meghökken: milyen verejtékes igyekezettel utánozza Sőtér a börtönben sínylődő író művészetét. Csak egy-két Déry-mondat a Sőtér-novellából: „Tudta, hogy időnként »letörik«, tehát tartani kell benne a lelket; vidám készséggel tartotta is, sőt nemcsak tartotta, hanem röpítette, hintáztatta…” „Hosszú sovány ember, mint a létra és minden vonása éles, hegyes. Kétsoros zakójának kihajtói éles, támadó szögekben futottak fel mellkasán, gallérjának hosszú hegyes csücskei az arc hegyességeit ismételték”. Sajnos, a verejtékes igyekezeten nemcsak az igyekezet érződik meg, hanem a veríték is.

Összegezve: Sőtér Istvánról nem lehet elmondani azt, amit a Bourbonokról szoktak, azt ugyanis, hogy semmit sem tanult és semmit sem felejtett. Mint látható, az elmúlt tíz évben sok mindent megtanult, egyvalamit azonban szinte teljesen elfelejtett: írni. Ma már jóformán semmi sem különbözteti meg őt a Dobozy Imrék és a Berkesi Andrások magasrendű művészetétől, s most, hogy a magyarországi hatóságok az egyik legmagasabb irodalmi funkcióba, a budapesti PEN elnöki székébe emelték, a Kortárs hasábjain nyilvánosan bizonyságát is adta annak a tulajdonságának, amely – úgy látszik – ma elengedhetetlen odahaza ahhoz, hogy valaki vezető kultúrkáder legyen: a szolgálatkész analfabétizmusnak.

1. A tények^*

A szovjet–kínai ellentétről tulajdonképpen azóta lehet hallani, amióta csak a Kínai Népköztársaság megszületett. Valljuk meg, hogy mindaz, ami ezzel kapcsolatosan mintegy tíz esztendőn át elhangzott, sokkal inkább egyes nyugati körök vágyálmának, reménykedésének bizonyult, semmint politikai realitásnak. Nem kis számban akadtak szovjetológusok és Kína-szakértők, akik 1949-től kezdve sűrűn beszámoltak Mao Ce-tung „jobboldali” szimpátiáiról, s nem győzték ígérgetni, hogy a kommunista Kína urából előbb-utóbb új Tito lesz. Tagadhatatlan, hogy ezeknek a feltevéseknek volt bizonyos alapjuk is, méghozzá azokban az évtizedes vitákban és marakodásokban, amelyek Maoék hatalomra jutását megelőzték – mégis, amennyire most visszamenőleg meg lehet ítélni, az új Kína megalakulásától Sztálin haláláig a szovjet–kínai viszony példás és zavartalan volt. Azok, akik a sztálinizmus éveit odahaza töltötték, még jól emlékeznek egy giccses és színpadias szovjet festményre, amely Sztálint és Mao Ce-tungot ábrázolta, amint egymással éppen eszmét cserélnek; a kép azt a címet viselte: A nagy barátság, s ha művészileg teljesen értéktelen volt is, most utólag nem lehet tőle megtagadni azt a politikai igazságot, hogy a hatalmon lévő grúz és a hatalomra került kínai diktátort – ha talán nem is valami „nagy barátság” –, de a közös érdekek felismerése erőteljesen összefűzte.

Azoknak, akik a kínai vezetőktől titoista elhajlást vártak, Sztálin halála után is csalódniok kellett. Hat további esztendőn át megint nem volt hiteles és kétséget kizáró bizonyíték arra, hogy a két szövetséges államóriás között bármiféle komoly konfliktus is volna. Ami ezt az 1953–59-es időszakot a sztálini évektől mégis megkülönböztette, az az volt, hogy a világ először láthatott olyan jelenségeket, amikor is a népi Kína nem egyszerűen elfogadta vagy átvette a szovjet politika irányvonalát, hanem befolyásolta azt. Nem maradhatott feltűnés nélkül, hogy Sztálin közvetlen utódját, Malenkovot éppen az a három ember – Hruscsov, Bulganyin és Mikojan – buktatta meg, akik a prezídiumbeli összetűzést megelőző hetekben Pekingbe látogattak; úgy tűnt, hogy a legfelső szovjet vezetésben bekövetkezett változások, ha talán nem is Maóék kezdeményezésére, de mindenképpen az ő beleegyezésükkel és áldásukkal mentek végbe. Még nyíltabban megmutatkozott a kínai befolyás 1958 nyarán; akkor az iraki–libanoni események kapcsán a nyugati hatalmak csúcstalálkozót javasoltak Hruscsovnak. Mielőtt még a Szovjetunió válaszolhatott volna, a kínai pártsajtó a legélesebben visszautasította a csúcsértekezlet gondolatát. Hruscsov mégis elfogadta a nyugati meghívást. A kínai sajtó hangot változtatott, de nem sokáig: néhány napra rá Hruscsov Pekingbe utazott és a Maóval való hosszas tárgyalás után kijelentette, hogy mégsem hajlandó résztvenni a csúcstalálkozón. Nem volt nehéz kitalálni, hol, mikor és miért változtatta meg a véleményét.

2. Az okok^*

Mielőtt megkísérelnénk felvázolni miféle okok, elképzelések, érzelmek rejtőznek a jelenlegi szovjet–kínai feszültség mögött, úgy érezzük, kötelességünk legalább röviden utalni azokra az új tényekre, amelyek első cikkünk óta kerültek felszínre. Íme, a száraz felsorolás:

1. A szovjet sajtóban az utóbbi hetekben folytatódott, sőt még intenzívebbé is vált a harc a „dogmatikusok”, a „baloldali elhajlók” ellen.

A Pravda augusztus 26-i számában nagyobb cikk jelent meg E. Zsukov akadémikus tollából, amely a gyarmati népek felszabadulásával és az új államok sorozatos alakulásával foglalkozik. A cikk éles kirohanást intéz „a gyökértelen baloldali túlzók” és „a javíthatatlan dogmatikusok” ellen, akik nem akarják felismerni ennek a folyamatnak a jelentőségét, s azzal érvelnek, hogy ezeknek az új államoknak élén burzsoá politikusok állnak. Ez igaz – feleli Zsukov –, de a döntő mégis az, hogy az új államok az imperializmus frontjának a felbomlása mellett tanúskodnak.

A szovjet párt ideológiai folyóirata, a Kommunyiszt augusztusi második számában szigorúan megbírálja a dogmatikusokat és a szektariánusokat, akik nem tudják és nem akarják megérteni a történelmi fejlődés menetét és továbbra is a háború elkerülhetetlenségéről beszélnek. A Kommunyiszt felhívást intéz a „szocialista tábor egységének megerősítésére”.

A moszkvai Novij Mir című folyóirat hosszabb tanulmányt közöl Sztrumilin akadémikustól a kommunizmus jövőbeni, bőségben dúskáló hangyaközösségeiről, az úgynevezett kommunákról. Sztrumilin részletesen leírja ezeket az utópikus csodatelepüléseket, de mindjárt hozzéteszi, hogy megvalósításukhoz még több évtizedes munkára van szükség, s megbélyegzi azokat, akik visszaélnek a „kommunák” nevével.

Sem a Pravda, sem a Kommunyiszt nem mondja meg név szerint, kik azok a baloldali elhajlók, dogmatikusok, szektariánusok, akik ellen hadakoznak; a tudós Sztrumilin professzor sem árulja el: kik azok, akik már manapság visszaélnek a „kommunák” fogalmával. Nem lehet azonban sok kétségünk afelől, hogy még a leggyengébb ideológiai képzettségű szovjet olvasók is ki fogják találni: kikről szól a mese. S minthogy ilyenkor már nem egyszer megesett, most is egy „vidéki” lap az, amelynek „száján” kicsúszott a bűvös szó, még félreérthetetlenebbé téve az amúgy is félreérthetetlent. „Elképzelhető-e – veti fel a kérdést a Szovjet Litvánia című lap augusztus 16-i számában a dogmatikusokat támadó cikkében Sz. Titarenko újságíró –, hogy a jelenlegi feltételek közepette a szocializmus eredményesen építhető-e, még egy akkora országban is, mint például Kína, ha ez az ország elszigetelődik és nem támaszkodik a többi szocialista országgal való együttműködésre, a kölcsönös segítségre?”

2. Bizonyos nem hivatalos, de eléggé komoly és megbízható források szerint, a szovjet párt jelenleg két dokumentumot köröz a különböző kommunista pártok között, hogy informálja a „testvérpártokat” arról a vitáról, amely Moszkva és Peking között dúl. Az egyik, a hosszabbik dokumentum, állítólag 80 oldalas; a másik ennek rövidített változata: ezt a kevésbé fontos pártok és a Szovjetunió pártszervezetei kapják kézhez. Egyes értesülések szerint a 80 oldalas Kína-ellenes „manifesztum” nem egyéb, mint Hruscsovnak a legutóbbi, bukaresti pártkongresszus titkos ülésén mondott beszéde.

3. A kínai kommunista párt központi lapjának, a Renminribaonak augusztus 22-i számában a kínaiak élesen elítélték a Biztonsági Tanács Kongó ügyében hozott határozatát, azt a határozatot, amelyet a Szovjetunió megszavazott!

Ezek a legfrissebb tények. Meg kell említenünk, még a Pravda szeptember 2-án közölt cikkét, amely megtámadja Edvard Kardeljt és a „jugoszláv revizionistákat”, akik a szovjet pártlap szerint ki akarják használni a dogmatikusok ellen vívott harcot; minthogy azonban azzal a rendkívül érdekes magatartással, amelyet a jugoszlávok tanúsítanak a szovjet–kínai vita során, külön cikkben szeretnénk foglalkozni, ennél a pontnál most nem időzünk el hosszabban. Inkább rátérünk néhány olyan objektív és szubjektív tényező ismertetésére, amelyek a Moszkva–Peking tengely meglazulását előidézték.

3. A dialektika csodái^*

Cikkünket ezúttal is azzal kezdjük, hogy ismertetjük a legfontosabb tényeket, amelyek a szovjet–kínai viszállyal kapcsolatosan az elmúlt hetek során kerültek napvilágra.

1. Most zajlott le Hanoiban a vietnami kommunista párt kongresszusa. Közvetlenül a kongresszus előtt Ho Si Minh, az észak-vietnami elnök Moszkvában járt; a látogatás bizalmas jellegű volt, sem a moszkvai, sem a hanoi sajtó nem adott hírt róla; a nyugati világ – furcsa módon – a Népszabadság egy elszólásából szerzett tudomást a Ho Si Minh vizitről, a budapesti pártlap ugyanis megírta, hogy a vietnami kommunisták vezetője meglátogatta a moszkvai magyar ipari kiállítást. A nyugati Kreml-szakértők Ho Si Minh titkos moszkvai útjában annak a jelét látták, hogy az idős és tekintélyes észak-vietnami államfő valószínűleg közvetíteni igyekszik a szovjet és a kínai vezetők között. Erre vallott magának a hanoi pártkongresszusnak a lefolyása is: mind a szovjet, mind a kínai küldöttség tartózkodott a polémiától.

A kongresszus befejezésekor – meglehetősen szokatlan módon – a kínai delegáció, amelyet Li Fu-csan, a Politikai Bizottság tagja vezetett, hivatalos látogatást tett a szovjet küldöttségnél. Miről tárgyaltak, s miként zajlott le a megbeszélés, természetesen nem lehet tudni. Tény azonban, hogy másnap, a kongresszust követő tömeggyűlésen, több tízezer résztvevő előtt a szovjet küldöttség vezetője, a moszkvai Prezídium tagja, Muhitdinov, olyan éles támadást intézett a „dogmatikusok” és a „szektások” ellen, ami még az utóbbi hónapok sajtókampányának hangerejét is felülmúlta. „A szektások tevékenysége a különböző nyilvános nemzetközi szervezetekben – jelentette ki Muhitdinov – kárt okoz a béke demokratikus erőinek és a szocialista ügy érdekeinek. Hangos »forradalmi« frázisokkal hadonászva és összefüggéseikből kiragadott marxista idézetek mögé bújva, a dogmatikusok valójában arra törekednek, hogy eltorzítsák, meggyengítsék és az élettől elszakítsák a marxizmus–leninizmus tanításait…”

Ami ennél a nyílt támadásnál nem kevésbé fontos: miközben a hanoi pártkongresszus Ho Si Minht megerősítette a vietnami párt elnöki tisztében, ugyanakkor a párt eddigi főtitkárát, Truong Csint (más néven: Dang Khuan Khut) leváltották ebből a kulcspozícióból. Az utóbbi mint a kínai-barát irányzat fő képviselője volt ismeretes a vietnami pártban. Így aztán meglehetősen kétséges: vajon Ho Si Minh azért járt-e Moszkvában, hogy közvetítsen Hruscsov és Mao között, vagy pedig azért, hogy Hruscsovval együtt előkészítse Mao bizalmi emberének az eltávolítását. A tények az utóbbi feltevést támasztják alá.

2. A személyi változásokról szólva, nem lehet szó nélkül hagyni azt sem, hogy az albán kommunista párt kizárta a politikai bizottságból, a központi vezetőségből és a titkárságból Liri Belichovát és kizárta, magából a pártból is, a központi ellenőrző bizottság eddigi elnökét, Kocso Taskót. Mindkettőjüknek azt vetik szemére, hogy „súlyos hibákat követtek el a párt vonala ellen”. Érdekes módon Liri Belichova utóda a párt titkárságában egy bizonyos Ramiz Alia, aki eddig a szovjet–albán baráti társaság alelnöke volt. Ismeretes, hogy a szovjet–kínai vitában mindeddig az albánok voltak a kínaiak legfőbb támogatói; így aztán nem elképzelhetetlen, hogy a mostani tisztogatás csak az első lépésnek tekinthető. Mindenesetre feltűnő, hogy az albán kommunisták vezetője, Enver Hodzsa, nem vett részt a nemrégiben lezajlott bukaresti értekezleten, s ő az egyetlen európai népi demokratikus pártvezér, aki nem utazott most New Yorkba, az ENSZ közgyűlésére…

3. Még két tény, ami arra vall, hogy Hruscsovék az utóbbi időben egyre nagyobb gondot fordítanak a „testvérpártokra”, azaz arra, hogy a világ különböző kommunista pártjaiban a saját irányzatukat vigyék diadalra a kínaiakéval szemben. Nem „nagy ügy”, de mindenesetre jellemző, hogy a francia kommunista párt lapjának, a l’Humanitének ez évi ünnepségén minden „szocialista országnak” volt egy sátra – a Kínai Népköztársaság kivételével… Ami ennél jelentősebb, az az, hogy az indiai kommunista párt, amely mindeddig meglehetősen sűrűn „kacérkodott” a kínaiakkal, háromnapos vita után a moszkvai vonal mellett foglalt állást, magáévá téve többek között azt a hruscsovi tételt, amit a kínai kommunisták körömszakadtig elleneznek, azt ugyanis, hogy a szocializmus egyes országokban nemcsak erőszakkal, de parlamenti úton is diadalra juthat.

4. Októberi remények^*

Október elseje a Kínai Népköztársaság megalakulásának évfordulója. Nem csoda hát, hogy az elmúlt hetekben minden külpolitikai szakértő azt leste: mit árul majd el ez az ünnepség – a küldöttségek összetétele, az üdvözlő táviratok szövege, az elhangzó beszédek – a szovjet–kínai viszony alakulásával kapcsolatosan. Szeptember 23-án az AFP francia hírügynökség azt a hírt röpítette világgá, hogy Mikoján és Szuszlov állítólag Pekingben tartózkodik, s egy nagyszámú szovjet delegáció élén egy közös szovjet–kínai barátsági nyilatkozat nyélbeütésén fáradoznak; ez a nyilatkozat tisztázza majd a felmerült ellentéteket, és a „békés együttélés” platformján megerősíti majd a két ország és a két kommunista párt szolidaritását.

Másnap, szeptember 24-én az AFP már meg is cáfolta a hírt: a kínai külügyminisztérium szóvivője kijelentette, hogy mit sem tud az állítólagos Mikoján–Szuszlov-látogatásról. A pekingi szovjet nagykövetség nem volt hajlandó semmiféle felvilágosítást adni; a kínai főváros diplomáciai köreiben azonban még tartotta magát az a feltevés, hogy Mikoján és Szuszlov magára az ünnepségre betoppan, és a szovjet–kínai „békenyilatkozat” valóban megszületik.

Azóta elmúlt október elseje és lezajlott a pekingi ceremónia. Több mint ötszázezer ember vonult el Mao Ce-tung színe előtt, és a Mennyei Béke Tere csak úgy visszhangzott a különféle békejelszavaktól: „Szabadítsuk fel Tajvant!” „Pusztuljanak az amerikai agresszorok!” „Fokozzuk a harcot az imperializmus ellen!”

Ami az ünnepség alkalmából elhangzott beszédeket és megjelent cikkeket illeti, ezek azt a benyomást keltik, hogy bizonyos közeledés valóban történt az oroszok és a kínaiak között. Csou En-laj, az ötezer személyes bankett főszónoka kijelentette, hogy bár az amerikai imperialisták új háborút készítenek elő, a Szovjetunió vezette „béketábor” megakadályozhatja ezt a háborút. Csen Ti külügyminiszter, a félmilliós tömeggyűlés főszónoka, különböző harcias jelszavak eldörgése után kijelentette, hogy a Kínai Népköztársaság magáévá teszi a „békés együttélés” politikáját. Az ünnepi alkalomból a kínai párt elméleti folyóirata, a Vörös Zászló Mao elnök műveinek negyedik kötetét méltatva, a józan ész újabb akrobatamutatványaival örvendeztette meg a marxi–lenini dialektika kedvelőit: minekutána bebizonyította, hogy Mao Ce-tungnak teljességgel igaza van, amikor egy új világháború elkerülhetetlenségét hirdeti – arra a végkövetkeztetésre lyukadt ki, hogy a harmadik világháború mégis elkerülhető!

Maóék tehát, legalább szavakban, közeledtek a szovjet állásponthoz, és a szovjet vezetés is tett néhány gesztust Peking felé; a szovjet–kínai Baráti Társaság díszes ünnepséget rendezett Moszkvában, a kínai nagykövet beszédet mondott a szovjet televízióban, és a kínai nagykövetség új, fényes, Lenin-hegyi épületében az ünnepi fogadáson megjelent Szuszlov, Kozlov, Koszigin és Furceva. Említésre méltó az is, hogy Moszkvában ismét kapni lehet a Kitaj című, orosz nyelvű, kínai propagandalapot, amely hosszú hónapok óta eltűnt a forgalomból.

Van-e pápájuk?^*

November kilencedike óta, több mint három héten át, pontosan ugyanabban az esti órában hosszú fekete autókaraván gördült ki a Kreml kapuján. E szokatlan jelenség még a moszkvai iskolás gyerekeknek is feltűnt, a világsajtó pedig tudni vélte, hogy a Kremlben nagy ideológiai tanácskozás van folyamatban, az októberi forradalom 43. évfordulójának megünneplésén résztvett nyolcvanegy kommunista delegáció tagjai között. A legtekintélyesebb nyugati lapok moszkvai tudósítói minden hét közepén jól értesült körökre való hivatkozással jelentették, hogy a minden korábbinál nagyobb párttanácskozás záróközleménye a hét végére várható. Teltek a hetek és a kommüniké csak váratott magára. Mikor pedig a szovjet fővárosba látogató Kekkonen finn elnök tiszteletére adott fogadáson egy francia újságíró megkérdezte Nyikita Szergejevics Hruscsovot: „Meg tudná-e mondani, mi a helyzet a csúcsértekezlettel kapcsolatban?”, Hruscsov úgy tett, mintha félreértené a kérdést és azt válaszolta: „Miért nem inkább de Gaulle-tól kérdezi meg ezt?” A francia újságíró azonban nem hagyta magát: „Én nem a párizsi értekezletről beszélek – mondta –, hanem a Moszkvában összegyűlt kommunista vezetők értekezletéről…” A színészkedésben nem éppen járatlan Nyikita Szergejevics egy másodpercig némán szemlélte a kérdezősködőt, aztán ártatlan arccal így szólt: „Nem értem, miről beszél…” Egy másik újságíró segítségére akart sietni reményét vesztő társának: „Arról az értekezletről van szó, amelyikről senki, még maga az ördög sem tud megkapni egy megbízható értesülést…” Hruscsov mosolygott: „Miért gondolja azt – kérdezte –, hogy én ügyesebb vagyok, mint maga az ördög?”

Kétséges egység^*

Valószínűleg még sok víz fog lefolyni a Volgán és a Jangcén, amíg a világ pontos képet tud majd alkotni arról, hogyan zajlott le valójában a 81 kommunista párt moszkvai értekezlete; de a sorra-rendre hazatérő nyugati pártdelegációk tagjai, szerencsére, valamivel közlékenyebbek népi demokratikus elvtársaiknál, s így néhány újabb részlet mégiscsak kiszivárog a Kreml féltve őrzött falai mögül. Ami azonban a részleteknél is fontosabb, az annak az alapvető ténynek a megerősítése, hogy a szovjet–kínai nézeteltérés nem valamiféle „burzsoá-imperialista koholmány”, hanem vaskemény valóság, ami mindvégig rányomta bélyegét a moszkvai konferenciára.

A nyugati kommunista küldöttek elmondják, hogy a kínai delegáció egy előre elkészített, négyórás beszéd szövegével érkezett Moszkvába, s ez a beszéd pontról pontra hadba szállt Hruscsov legismertebb nézeteivel, visszautasítva azokat az „újításokat”, amelyeket a szovjet párt XX. és XXI. kongresszusán a háború elkerülhetőségéről, az általános leszerelésről, a szocializmushoz vezető békés, parlamenti út lehetőségéről szentesített. A kínai delegátusok támadást intéztek Hruscsov berlini politikája ellen is, túl puhának és engedékenynek minősítve azt, és élesen megbírálták Gomulkát, amiért eltűri, hogy országában a katolikus egyháznak még túl nagy befolyása van.

Szárazság és árvíz^*

Legutóbbi számunkban, a szovjet–kínai viszonyról szólva, s arra a kérdésre keresvén választ: hosszas huzavona után végül is miért írták alá a pekingi vezetők a moszkvai pártdeklarációt, megjegyeztük, hogy a kínai „engedékenység” egyik oka a hatalmas ország nehéz gazdasági helyzete, a rossz termés és az a tény, hogy Kínának jelenleg nagyobb szüksége van a Szovjetunió segítségére, mint az elmúlt évek során bármikor. Az adatok, amelyeket cikkünkben idéztünk, nyugati forrásokból származtak, s azóta döbbenetes „helyreigazítást” kaptak a Kínai Népköztársaság hivatalos közleményeiből. Ez a „helyreigazítás” azt mutatja, hogy a nyugati szakértők lebecsülték azokat a nehézségeket, amelyekkel a kínai mezőgazdaság küzd, s hogy ezeket a nehézségeket ma már aligha lehet egyszerűen nehézségeknek nevezni; az egyetlen szó, ami jellemezni tudja őket, a katasztrófa.

Újév küszöbén valamennyi kínai újság első oldalán közölte és a pekingi rádió bemondta a kínai kormány hivatalos jelentését arról, hogy az 1960-as esztendő során Kína megművelhető területének több mint a felét a legkülönbözőbb természeti csapások sújtották; a természeti erők okozta pusztítás példa nélkül áll az elmúlt évszázad történetében. Összesen 148 millió hektár termését érték súlyos csapások, s ebből mintegy 49-től 64 millió hektárig becsülhető fel azoknak a földeknek az összessége, amelyeken alig valami, vagy semmiféle termés sem volt. (Az utóbbi földmennyiség körülbelül akkora, mint Anglia és Észak-Írország egész területe.)

A legnagyobb károkat a szárazság okozta; ez Sinkiang és Tibet kivételével Kína valamennyi tartományára kiterjedt; egyes vidékeken öt-hat hónapig tartott, más helyeken egész éven át. A kormányjelentés december végén közli, hogy a tavaszi és a nyári nagy szárazság idején Santung tartomány tizenkét nagyobb folyója közül nyolc teljesen kiapadt; a hatalmas Sárga-folyamból márciusban és júniusban, negyven napon át majdnem, vagy teljesen eltűnt a víz, és gyalog lehetett átmenni a medrében az egyik partról a másikra.

A károkat tekintve, a „második csapást” az árvizek jelentették. Húsz tartományt pusztítottak végig, Kvantungot, Fukient, Kiang-szut és Santungot; Liaoning tartomány keleti részében olyan méreteket öltöttek, amilyenekre még soha nem volt példa.

Az országon tizenegy tájfun dühöngött végig – a legnagyobb szám fél évszázad óta – s volt olyan, amelyik húsz órán át tartott. „Mindehhez – tette hozzá a hivatalos jelentés – fagyok, rovarok, viharok, járványok, növénybetegségek járultak. Egyes helyeken egyik csapás követte a másikat. Így például Santung tartomány keleti részén először tavaszi szárazság pusztított, aztán óriási esőzések és tájfun, aztán fagyok, ragályok, növényi kórok.” Voltak vidékek, ahol a parasztok kétszer vagy háromszor vetettek, de voltak olyanok is, ahol ötször vagy hatszor, mert az előző vetés újra és újra elpusztult.

„A helyzet komoly” – jelentette be a pekingi rádió…

Iskolakönyvek a rostán^*

Kelen Jolánról mindeddig csak azt tudtuk, hogy Szamuely Tibor 19-es népbiztos özvegye és ijesztően csúnya, szellemesnek pedig nehezen mondható, antiimperialista karikatúrákat szokott publikálni moszkvai és pesti újságokban; most e koros elvtársnő új oldaláról is bemutatkozott: átvizsgálta az általános iskola első négy osztályának olvasókönyveit, és Misztikus téveszmék – kisiskolásoknak címmel hosszabb tanulmányban számol be tapasztalatairól az Élet és Irodalom hasábjain.

Az újdonsült pedagógiai szakértőnek van néhány olyan észrevétele, amelyekkel minden további nélkül egyetértünk. Elmondja például, hogy az első osztályos ábécéskönyvben „a képeken szereplő gyerekek, valószínűleg nyomdatechnikai okokból, vagy mind skarlátosak, vagy vészes vérszegénységben szenvednek… Némelyek, mint például a 79. oldalon szereplő gyermekek, különösen kitűnnek csúfságukkal. Az állatok képei sokkal szebbre sikerültek…” Hát ez bizony nem jó, nem helyes. Mondhatnánk talán azt, hogy a „nyomdatechnikai okokban” esetleg nemcsak a nyomda és nemcsak a technika a hibás, hanem a jelenlegi tervgazdálkodás is, amely az iskoláskönyvekre sokkal silányabb papírt biztosít, mint Marosán György válogatott beszédeire, s a jóminőségű festéket is inkább a Nyugatnak szánt propagandanyomtatványokra pazarolja, mint a magyar gyerekek iskoláskönyveire; de mindezt nem mondjuk, mert a szigorú Kelen Jolán még reakciósnak minősítene bennünket.

Egyetértünk különben a tanulmány szerzőjével akkor is, amikor az ábécéskönyv első leckéit kifogásolja. „Iszonyodva látom – írja –, hogy a második szó, amire a mi ábécéskönyvünk tanítja a mi gyermekeinket, a  lő,  majd a harmadik szó is az, és a következő – mi is lehetne más? –  öl.  Illusztrálva is van, hogy félreértés ne essék, egy barna-, majd egy zöldruhás alak lő, öl. Pedig én sem lőni, sem ölni nem akarom tanítani hat éves gyermekemet…” Nem is jó ez, sőt hozzátehetjük: még a nagyobb gyermekeket, sőt a felnőtteket sem helyes ölni tanítani. De azért érdemes volna elgondolkozni azon, nincs-e valami jellemző abban, hogy amíg a régi világ ábécés-könyvei az „úr” szóval kezdődtek, addig a mai világ első elemistáit először az „öl” igére tanítják?

A nyílt titok^*

Lapunk olvasói néha talán már túlzásnak is találták, milyen makacssággal térünk vissza újra meg újra a szovjet–kínai ellentétek ismertetésére és boncolgatására; megvalljuk: magunknak is voltak olykor aggodalmaink, nem az iránt, vajon vannak-e valóban ellentétek a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között, mert efelől semmiféle kétségünk nem volt, hanem az iránt, vajon rendszeresen megjelenő és konok cikkeinkkel nem fogjuk-e olvasóinkat az irányban befolyásolni, hogy túlbecsüljék a Moszkva és Peking közötti viszály jelentőségét? A hazai sajtóról nem is szólva, amely teljesen agyonhallgatja a „szocialista táboron” belüli éles viszályt. A nyugati sajtó és a nyugati közvélemény vizsgálata mégis arra ösztökélt bennünket, hogy megint és megint visszatérjünk erre a témára; az a meggyőződés alakult ki bennünk, hogy – marxista–leninista terminológiával élve – a jelenlegi helyzetben nem a szovjet–kínai ellentétek túlbecsülése, hanem lebecsülése a „főveszély”.

Mindezt szükségesnek éreztük előrebocsátani most, amikor az egész világsajtót –, s nem a szenzációhajhász bulvárlapokat, hanem éppenséggel a legkomolyabb és legtekintélyesebb orgánumokat – első oldalas szenzációként járta be a „moszkvai titkos jelentés”: egy kommunista forrásból származó és hitelesnek tűnő részletes dokumentum a múlt év végén Moszkvában, 81 kommunista párt részvételével lezajlott nagy tanácskozásról. A londoni Observerben Edward Crankshaw már a második óriáscikkben ismerteti e dokumentum részleteit, a New York Timesban Harry Schwartz elemzi a kiszivárgott új tényeket. Mindaz, amit ők és más neves specialisták most elmondanak, s különösképpen mindaz, ami magából az említett dokumentumból kiderül, arra vall, hogy aligha követtünk el hibát, amikor az elmúlt hónapok során nem fukarkodtunk a szovjet–kínai ellentétek ismertetésével.

A gyáva^*

„Tragikus hirtelenséggel elhunyt…” „A népi demokrácia legnagyobb irodalmi kitüntetésével a mellén, a szép jövő rásugárzó özönében, váratlanul itthagyott bennünket…” „Meghalt Sarkadi Imre, a felszabadulás után jelentkező magyar prózaírógárda egyik legtehetségesebb tagja…”

Miért nem mondják meg egyenesen és nyíltan, hogy öngyilkos lett, hogy megölte magát? Miért hazudnak még a holtteste, a koporsója mellett is? Miért nem mondják meg, amit egész Budapest, egész Magyarország tud, hogy Sarkadi Imre, a fiatal magyar írók egyik legjobbja, legkiválóbbja, negyvenesztendős korában, véletlenül – s vajon bizonyosan véletlenül-e – éppen azon az éjszakán, amikor Jurij Gagarin az űrbe repült, egy festőbarátja lakásának ablakából kiugrott az utcára és halálra zúzta magát? Hiszen akarva vagy akaratlanul ugyanazon a napon, a történelmi április tizenkettedikén egyetlen szimbólummá sűrűsödött össze az egész nagy magyar tragédia: azon a napon, amikor egy szovjet őrnagy legyőzte a Föld vonzóerejét és a csillagok magasságából épségben visszatért a földre, egy magyar író néhány emeletnyi magasságból odadobta magát a földi vonzásnak, a halálnak.

A népi demokráciában, a „szocializmus” építése közben természetesen nem illik öngyilkosnak lenni. Majakovszkij is csak véletlenül és szerelmi bánatában ölte meg magát, s nem azért, mert már nem bírta tovább a sztálini világot; Fagyejev is azért röpített golyót a fejébe, mert ivott, nem pedig azért, mert a sztálini bűnök napfényre jutásakor meghasonlott önmagával és a szovjet világgal.

De hiszen azt, hogy ivott, s hogy részegségében vetett véget az életének, Sarkadiról is elmondhatták volna. Mert ivott. Sokat ivott. Mindig ivott. Miért nem jelentették be legalább ilyen formában az öngyilkosságát?

Az írószövetség pártszónoka imígyen búcsúztatta őt a Kerepesi úti temetőben: „Aki az utolsó napokban közvetlen közelében volt, ifjúi, még soha-nem-volt élet- és alkotókedvének örült… A lelki válságokat, amelyek annyi kitűnő írótársunkat megérintették az utolsó történelmi esztendőkben, már régen legyűrte magában…”

Igen, ez nyilvánvaló. A boldog, vidám, épülő-szépülő magyar népi demokráciában egy negyvenéves író akkor lesz öngyilkos, amikor tele van ifjúi életkedvvel; akkor ugrik le az emeletről, amikor a lelki válságokat már régen legyűrte magában… A pártszónokok és a pártlapok számára csak legyűrt lelki válságok léteznek, összezúzott holttestek mellett állva is – valódi lelki válságokat ők éppúgy nem ismernek, mint ahogy nem ismerik a szemérmet sem.

Otromba szemfényvesztés helyett miért nem inkább azt mondták el róla, hogy Nagy Imre barátja és harcostársa volt?! Miért nem inkább azt mondták el róla, hogy 1953 nyarán az írók között ő volt a legelső, aki habozás és ingadozás nélkül odaállt Nagy Imre új programja mellé, s ott állt Nagy Imre mellett mindvégig?! Miért hallgatnak arról, hogy Sarkadi Imre szívvel-lélekkel támogatta az 1956-os magyar forradalmat?! És miért hallgatnak arról, hogy ez a paraszti író, ez a szocialista író, ez a párttag író – a forradalom bukása után nem lépett vissza a kommunista pártba?!

És miért nem méltatják, elemzik, „fejtik meg” a halála titkához is kulcsot adó, utolsó megjelent művét, A gyávát?!

Vasárnap olvastam a legfrissebb Kortársban ezt a lélegzetelállító, kitűnő kisregényt.

Még aznap este írtam Ignotusnak Londonba, és felhívtam a figyelmét A gyávára. Azt nem javasoltam, hogy emigrációs lap írjon is róla, hiszen ezzel esetleg csak árthatnánk Sarkadinak. Mikor a novellát olvastam, mikor a levelet írtam, még nem tudtam, hogy Imre már négy napja halott. Egy összezúzott test ad engedélyt arra, hogy ma már szabadon beszélhessünk az utolsó műről. Hiszen neki ma már nem árt – és nem használ semmi.

A regénybeli történet végtelenül egyszerű. Éva, a harmincéves szépasszony, Bencének, a „befutott” szobrásznak a felesége torkig van a férjével, azzal az élettel, amit folytat, azzal a társasággal, ami körülveszi. Véletlenül összeakad egy kezdő mérnökkel, aki valaha, tíz évvel ezelőtt, titokban és reménytelenül szerelmes volt belé. Fellángol köztük a szerelem, egymáséi lesznek; a mérnök azt akarja, hogy Éva váljon el, menjen hozzá feleségül, s költözzenek le egy vidéki gazdaságba, vagy ha ez az asszonynak nem tetszik, maradjanak Budapesten. A férj hallani sem akar a válásról, s Éva is visszariad, hogy a jólétet, a kényelmet odahagyva új, nehéz életet kezdjen. Szereti a fiút, de mert az ragaszkodik a házassághoz, inkább szakít vele és odadobja magát az első jöttment karjaiba. Ennyi az egész. De mennyi igazság, kemény és becsületes szókimondás fér el Sarkadinál ebben a látszólag jelentéktelen történetben!

Először is a környezet. Milyen tárgyilagos, pontos, hiteles és egyben könyörtelen a kép, amelyet Sarkadi a népi demokrácia egyfajta kivételezett művész-arisztokráciájáról, az „új osztálynak” erről a jellegzetes tartozékáról, s annak életmódjáról fest. Bence, a szobrász, se nem tehetséges, se nem tehetségtelen – maga az élő középszerűség. Ugyanakkor elkényeztetett és kiváltságokkal elhalmozott tagja a „szocialista” társadalomnak: remek villában lakik, cselédet tart, olyan kis Mercedesen jár, ami „nemigen van maszeknek”, s amit egy külföldi kiállítása alkalmából vett, új szobrát állami megrendelésre az egyik reprezentatív idegenforgalmi üdülő belső kiképzéséhez készíti, egyik reggel csak úgy mellékesen bejelenti a feleségének, hogy villát vett a Balaton mellett, s a rakoncátlankodó asszony megbékítésére szemrebbenés nélkül beígér egy olaszországi utazást. Ilyenformák a barátai is: Tibor, a kellemetlen és cinikus festőművész; Ella, egy bakakáplár külsejű, rezes hangú és leszbikus kosztümtervező nő; Jenő, egy kövérkés, úgynevezett jóhumorú orvos és felesége, egy húsz év körüli szépség, aki mindenáron filmszínésznő akar lenni, s akibe Ella éppen szerelmes. Ebben a világban Éva dekoráció, hatásos és irigységet keltő dekoráció a sokatkereső és öregedő férj oldalán.

Innen akar és innen nem tud kitörni. Nem tud, mert a másik világ, amelyet fiatal szerelmese mutat neki, semmivel sem vonzza jobban, mint az, amelyikben él. Igaz, a vidéki gazdaságban minden új és tiszta, igaz, hogy – legalábbis az agronómuséknál – olyanfajta ebédeket esznek, amilyenek csak a Móricz regényeiben vannak megírva –, de mi keresnivalója van itt, ebben a holtunalmas és idegen környezetben a pesti szépasszonynak? Arról beszélgessen az agronómusnéval, hogyan tojnak a tyúkjai? „S hogy teszed el, szívem, ezt a csodálatos kovászos uborkát? Kenyérbéllel savanyítod? Nahát, de nagyszerű! És kaprot, és a kapor mellett semmit nem teszel hozzá?” Nem, ezt az életet nem bírná. És a pesti életet, egy kezdő mérnök oldalán? „Lakjak szoba-konyhás lakásban és este vacsorával, saját főztömmel várjam haza a férjem?… Hajnalban felkeljek, munkába induljak, egyik nap pont olyan legyen, mint a másik és hetijegyet vegyet a zsúfolt villamoson, sorban álljak pénteken disznóhúsért, este, lefekvés előtt elmosogassam az edényeket?” Nem, az elkényeztetett, a kiváltságos, a „kiemelt káderes”, a cselédtartó élet után már se ereje, se kedve ehhez.

Éva bátor, sőt nagyon bátor asszony. Nyakánál fogva megfog egy viperát, s mikor az végül is megmarja, saját kezével vágja ki a testéből a kígyóharapást; a szájába vesz és szétrág egy undorító hernyót; 140 kilométeres sebességgel száguld, és át meri úszni a Balatont. Nemcsak csalja a férjét, hanem meg is mondja neki, hogy csalja. De amikor felméri, hogy „minden, ami testi kényelemben, higiéniában, pénzben s a pénz-jelentette lehetőségekben ezután következik, az eddiginél rosszabb lesz” – akkor visszariad.

Mert tulajdonképpen – gyáva. Ahogy ő maga mondja: „Én csak csillogni tudok… Elemektől, feladattól, állattól, embertől nem félek. Semmitől sem félek… De ahhoz gyáva vagyok, hogy a hétköznapokat éljem… Gyáva vagyok otthagyni a jólétet, az autót, a villalakást, a külföldi utazásokat, s mindazt, ami beletartozik még… gyáva vagyok…” És nincs kiút, nincs mentség, nincs felelet, nincs megváltás, nincs optimista befejezés. „Ez most már mindig így lesz. Az egyik ágyból majd csak azért kelek ki, hogy belefeküdjek egy másikba. Pfuj! Most már ez mindig így lesz, míg megöregszem és meghalok…”

Milyen fellebbezés nélküli, könyörtelen ítélet! De csak Éváról, a gyáváról, a gyávákról-e, Bencéről, Tiborról, Elláról-e, meg a többiekről? Róluk is, de elsősorban mégsem róluk. A Sarkadi-ábrázolta kép ott mélyül el igazán, ahol megmutatja, hogy ezek a nem-is-gonosz, önző, de nem elvetemült emberek – nemcsak haszonélvezői, de egyben áldozatai is annak a rendszernek, amelyikben élnek. Áldozatai is a hamis értékrendnek, az álarcos világnak, a számítóan adagolt kiváltságoknak. És áldozatai a történelemnek, annak, amit úgy lehetne nevezni: a magyar reménytelenség. A kiúttalanságnak, a kilátástalanságnak. Van négy tömör mondat ebben a kisregényben, ami mindenre választ ad: „Az emberek manapság csak véletlenül szeretnek összejárni. Mindenki csavarog, hogy hátha elcsíp valakit, akit magához elcipel, vagy akihez elmehet. Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

„De hát mi történne?” Itt van mindennek a nyitja, magyarázata, oka, megfejtése. Mi történhet ma Budapesten, Magyarországon? Ebben a pár sorban ott van minden, a szovjet megszállástól az amerikai tehetetlenségig, minden fájdalom, seb, lemondás, reménytelenség. Ott van a bukott forradalom.

„Bovaryné én vagyok” – mondotta Flaubert… Éva, akinek történetét első személyben meséli el az író – Sarkadi Imre is. Neki is volt része a rendszer nyújtotta kiváltságokban: Kossuth-díjban, József Attila-díjban, külföldi utakban, filmírói honoráriumokban, tapsban, elismerésben. A belenyugvás, a beletörődés, az elfogadás – vagy az ő szavával: a gyávaság – problémái vajon csak Évát foglalkoztatták volna, s nem azt az írót-e, aki Évát megírta?

Ám ő megírta a „gyávát” és aztán rögtön túl is lépett rajta. Nem úgy, hogy elítélte, nem úgy, hogy megbélyegezte, nem úgy, hogy „leleplezte”, úgy lépett túl rajta, hogy kilépett egy emeleti ablakon. Úgy, hogy – akár József Attila – előre megmondta azt is, miként fog meghalni. Évának egy ízben azt mondja a szeretője: „Kis bolondom. Te és a gyávaság!” És Éva így válaszol: „Az más. A kígyó, a kés, vagy a száznegyvenes sebesség, vagy hogyha kell, leugorjak akár az emeletről… ez mind pillanatnyi idegállapot dolga…” Sarkadi tudta, hogy Éva téved. A kígyó, a kés vagy a száznegyvenes sebesség, igen, ez valóban főként a pillanatnyi idegállapot dolga. De leugrani az emeletről: ez sokkal több annál. Ezért nem ugrott le Éva, a gyáva. És ezért ugrott le Sarkadi Imre. A legtöbb író a hőseivel cselekdteti meg azt, amire ő maga gyáva. Sarkadi maga tette meg azt, amit a hőse nem mert megtenni.

A párt elítéli az öngyilkosságot és elítélik a vallások is. De hogyan merhetnénk ítélkezni mi, magyarok, Széchenyi, Teleki László, József Attila nemzete?!

A gyáva. Ez volt utolsó írásának a címe. S valamennyiünk közül, azok közül, akik otthon vannak, és így vagy úgy, muszájból, fogcsikorgatva, de beilleszkednek, alkalmazkodnak, és közülünk, akik külföldre menekültünk, ő, ez a vézna, törékeny ember, Nagy Imre híve, barátja és most társa a halálban, Imre, Sarkadi Imre volt a legbátrabb.

Egzisztencializmus Magyarországon^*

A budapesti Élet és Irodalom május 5-i számában hosszabb tanulmány jelent meg Köpeczi Béla tollából Egzisztencialista jelenségek a mai magyar irodalomban címmel. A tanulmány, melynek fele az egzisztencialista filozófia ismertetésével, másik fele pedig e filozófia magyarországi hatásával foglalkozik, párthű irányvonala ellenére is érdekes és tanulságos, s feltétlenül megérdemli, hogy ne maradjon visszhang és válasz nélkül.

Mindenekelőtt is elismerés illeti Köpeczit, amiért tanulmányának első fejezetében – s elszórtan a további fejezetekben is – bizonyos ismertetést ad az egzisztencializmus néhány alapvető tételéről. Igaz, ebben az ismertetésben nem kevés a leegyszerűsítés és a vulgarizálás, amely egyaránt táplálkozhat a szerző tendenciózusságából és abból a körülményből, hogy intellektuális nívója nemigen éri el a francia és más egzisztencialisták színvonalát, de azért úgyahogy mégiscsak ismerteti és nemegyszer szó szerint idézi is őket. Normális viszonyok között ez aligha volna érdem; a marxista–leninista gyakorlat azonban az utóbbi évtizedek során annyira hozzászoktatott minket ahhoz, miszerint a vitapartnerek állításait már eleve eltorzítva kell papírra vetni, hogy Köpeczi magatartása mellett nem akarunk elmenni szó nélkül.

Új szintézis?^*

Milyen megnyilvánulási formái vannak ma Magyarországon az egzisztencializmusnak? – erre a kérdésre igyekszik válaszolni Köpeczi Béla, a hazai könyvkiadás vezetője abban a tanulmányban, amelyet az Élet és Irodalom május 4-i száma közölt, s amelyről múlt számunkban is megemlékeztünk. Az első ilyen megnyilvánulási forma a szerző szerint – mint már említettük –, az, hogy egyes prózaírók műveiben az egyéni sorsok a társadalomtól elszigetelten jelentkeznek, a társadalomról adott kép túlságosan általános, vagy keretszerű. Ami a kommunista kritikusnak e művekből hiányzik, az nyilvánvalóan nem a jelenlegi hazai társadalom csontigható bírálata, hanem az, hogy a megbírált írók nem zengik a népi demokratikus rendszer dicsőségét.

A második egzisztencialista hatásjelenség irodalmunkban Köpeczi szerint a szabadság kérdésének helytelen felvetése. „A szabadságot – írja – az egzisztencialisták az egyén szabad választásában vélik felfedezni”, s ez a nézet, éppúgy, mint Simone de Beauvoir megállapítása: „egyedül csak a lázadás tiszta” – káros hatással van több fiatal magyar prózaíróra. „Vulgarizált” egzisztencialista hatásokat tükröz, s ezért elmarasztaltatik a tanulmányban Hernádi Gyula A péntek lépcsőin című kisregénye, amelynek hőse – egy diszpécser –, túl sokat elmélkedik a világ értelmetlenségéről, a félelemről és a szabadságról, s amelyben az író ilyen furcsa nézeteket kockáztat meg: „Igaza van a diszpécsernek. Félünk. Nem beszélünk róla, de nagyon nyugtalanok vagyunk.”

Egzisztencializmus bűnében leledzik Csurka István Lábtörés c. novellája, valamint Huszty Tamás Akinek padba vésték a szívét című kisregénye is. Az utóbbiról Köpeczi megállapítja: „A regény története a mi társadalmunkban bonyolódik, de alig tudnánk megmondani, hogy miben különbözik ez a társadalom a kapitalistától…” A regény főhőse, egy Petrik nevű, boldogtalan életű újságíró, ilyen, nem-pártszerű gondolatokat fejteget: „Mert az ember élete utolsó pillanatáig boldog akar lenni, és ha egyetlen-egyszer melléfogott, már csak a légtornászhoz hasonlít, aki eltévesztette a trapézt, s míg a földig ér, egyre arra gondol, hogy máskor két centivel előbbre nyúl…” Őszintén szólva, nem tudjuk, hogy itt valamilyen szabadalmazott egzisztencialista nézetről van-e szó, avagy sem, de nem titkolhatjuk, hogy a gondolatot szépnek és igaznak érezzük.

A hazai egzisztencializmus harmadik fontos vonása – írja Köpeczi –, amely egyúttal legáltalánosabb irodalmi megjelenési formája is, a szorongás, a félelem, a rettegés kifejezése. Példának erre Weöres Sándor és Juhász Ferenc verseit hozza fel, de név nélkül más, főként fiatal költőket is megfedd, amiért azt hiszik, hogy a szorongással a huszadik század emberének igazi életérzését fejezik ki. Köpeczi azt még elismeri, hogy Nyugaton, különösen értelmiségi körökben egyesekre hat az atombombától való félelem, de úgy fest, hogy – véleménye szerint – a Lajtától keletre a világon semmi ok sincs tartani az atomfegyverek borzalmaitól.

Csodatevők vagy egyszerű emberek^*

A 81 párt közül, amelyek 1960 novemberében aláírták a Moszkvai Nyilatkozatot, a Magyar Szocialista Munkáspárttól nem lehet megtagadni bizonyos eredetiséget.

A kommunista pártok általában a kapitalizmus, vagy a marxi–lenini terminológia szerint: a burzsoázia diktatúrája elleni harcban jöttek létre. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1956. november 1-jén, a forradalom kellős közepén, a kommunista pártdiktatúra elleni harc jegyében született. A megalakulását bejelentő nyilatkozat, amelyet Kádár János olvasott be a budapesti rádióba, a következőképpen kezdődik: „Sorsdöntő órában szólunk azokhoz, akiket a nép és a haza iránti hűség, a szocializmus tiszta eszméinek becsületes szolgálata vezetett ahhoz a párthoz, melyet a sztálinizmus magyar képviselői: Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé süllyesztett. Rákosiék súlyosan megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását és könnyelműen tékozolták nemzeti vagyonunkat. Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus.”

A kommunista pártok általában a szovjet pártot tekintik példaképüknek és politikájuk alaptörvénye a Szovjetunióhoz való feltétlen hűség. A Magyar Szocialista Munkáspárt megalakulásakor – enyhén szólva – nem volt mentes bizonyos szovjetellenességtől. Kádár János ezekkel a szavakkal fejezte be az említett pártalakító nyilatkozatot: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország! Minden becsületes hazafihoz szólunk! Fogjunk össze a magyar függetlenségért, a magyar szabadság diadaláért!”

Magyarországi változások^*

Bibó Istvánért^*

A Lapkiadók Nemzetközi Szövetségének végrehajtó bizottsága, legutóbb Rómában tartott üléséről elnökének, Tommaso Astaritának, javaslatára egyhangú határozattal a következő felhívást intézte a magyar hatóságokhoz: „Szövetségünk vezetősége foglalkozott Bibó István ügyével, akit előbb vád alá helyeztek, majd pedig nézetei miatt életfogytig tartó börtönre ítéltek. Szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy Bibó István írásai, azok is, amelyeket 1945-től kezdve, azokban a lapokban közölt – egészen e sajtótermékek betiltásáig –, amelyeknek egyik alapítója volt, s azok is, amelyeket 1956 novemberében publikált, nem egyebek, mint a szabad véleménnyilvánítás természetes kifejezései. Emlékeztetünk arra, hogy a szabad véleménynyilvánítás joga egyike a demokratikus alapelveknek, s aggodalmunkat fejezzük ki Bibó István sorsa felett annál is inkább, mert egészségi állapota is nyugtalanító. Ezért sürgető felhívással fordulunk a magyar hatóságokhoz annak érdekében, hogy Bibó István nagy tekintélynek örvendő személyét amnesztiában részesítsék; egy ilyen lépést fellélegzéssel fogadnának a sajtó körei és az egész világ.”

*

A befolyásos és közismert nemzetközi sajtószövetség felhívása nagyjából egyidőben látott napvilágot azzal a hírrel, amely szerint az Egyesült Államok és a Szovjetunió kormánya kicserélte a tízévi börtönre ítélt Francis Powers amerikai pilótát és a harmincévi börtönre ítélt Rudolf Abel szovjet ezredest. Régen a fejedelmek finom ötvösmunkákat, nemes paripákat, olykor széphangú dalnokokat vagy udvari bohócokat küldtek egymásnak ajándékba. Változott világban élünk: manapság egymás kémeit cserélgetik. Külpolitikai szakértők szerint a legfrissebb kémcsere a nemzetközi enyhülés jele. Ha ez így igaz, akkor ízlésbeli ellenérzéseinket is megkíséreljük leküzdeni. De nem hallgathatjuk el indokolt-türelmetlen kérdésünket: mikor fogják végre szabadon bocsátani azokat, akik sem idegen országokat át nem repültek, sem külföldi hatalom javára nem szerveztek kémszolgálatot, azokat, akiknek egyetlen „bűnük”, hogy saját országukban igaz hazafiaknak, a szabadság, a függetlenség, a társadalmi haladás meg nem alkuvó harcosainak bizonyultak?! Mikor engedik végre szabadon Bibó Istvánt, Mérei Ferencet, Ádám Györgyöt, Obersovszky Gyulát, Fekete Sándort, Lőcsei Pált és a forradalom óta börtönben sínylődő többi magyar hazafit?!

Nem adtak amnesztiát^*

április negyedikén a még mindig börtönben sínylődő politikai foglyoknak. Nem adtak amnesztiát Bibó Isvánnak, Mérei Ferencnek, Ádám Györgynek, Fekete Sándornak, Obersovszky Gyulának, Litván Györgynek, Lőcsei Pálnak – a neves és névtelen hazafiaknak, akik immár több mint öt esztendeje viselik rácsok mögé zárva egyetlen bűnük: becsületességük keserves következményeit.

A kádárista propaganda hosszú hónapok óta „bizalmasan” azt terjesztette: nem érdemes Nyugaton „ügyet csinálni” Bibóék sorsából, hiszen hamarosan, az áprilisi évforduló alkalmából ki fognak szabadulni. Ezt hajtogatták magánbeszélgetésekben utazó vigéceik, akik különböző kulturális szervek funkcionáriusaiként járják a Nyugatot. Erről fogadkoztak a Magyarországra látogató külföldi vendégek előtt is, akik hangot adtak nyugtalanságuknak a börtönben lévők sorsa miatt. Sikerült elérniök, hogy nemegy jó szándékú nyugati író, művész, tudós hallgatott, félvén attól, hogy tiltakozását „provokációnak” fogják minősíteni, és ez csak árt a bebörtönzötteknek. Mások, mint Bertrand Russel, Sir Isaiah Berlin, Sir Julian Huxley rendkívül mértéktartó és udvarias formában emelték fel szavukat Bibóék érdekében.

Úgy látszik, a pesti börtönőrök sem a csendből, sem az udvariasságból nem értenek. Nem veszik észre, hogy a világ szemében nem is annyira Bibóéknak, mint inkább önmaguknak adnának amnesztiát – amennyiben ez egyáltalán lehetséges –, ha véget vetnének a politikai szabadságfosztások szégyenletes rendszerének. Forintok millióit költik angol–francia–német nyelvű kiadványok tucatjaira, hogy elhitessék a Nyugattal: Magyarországon már nyoma sincs a sztálinizmusnak, valamiféle liberális kommunizmus van uralmon, nincs többé önkény, a „szocialista törvényesség” virágzik.

Anélkül, hogy bizonyos pozitív jelenségeket tagadnánk, hadd mondjuk meg kereken: száz párthatározat a dogmatizmus ellen, ezer vezércikk a szocialista törvényességről s akárhány vagon banán és narancs a „szépülő élet” bizonygatására csak porhintés, humbug, hazugság mindaddig, amíg egyetlen magyar ember börtönben lesz azért, mert nézetei nem egyeznek a hatalmon lévők nézeteivel. Amikor minden politikai fogoly kiszabadul, akkor kezd véget érni az önkényuralom; amikor mindenki szabadon és veszély nélkül kimondhatja, amit gondol, akkor kezdődik a demokrácia.

Az idei, elmaradt amnesztia arra kötelez mindenkit, s elsősorban minket, Nyugaton élő magyarokat, hogy fokozzuk a harcot Bibó Istvánnak és társainak kiszabadításáért. Ne legyenek illúzióik a börtönőröknek: mindent el fogunk követni, hogy a hallgatás vagy a feledékenység ne váljék bűneik cinkosává.

Az első szakasz^*

„Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna…” „Sztálin életében ez az írás nem jelenhetett volna meg Moszkvában…” Ezek voltak azok a mondatok, amelyek talán a legsűrűbben hangzottak el azon a konferencián, amelyet a Survey című folyóirat és a St. Anthony’s College rendezett július elején Oxfordban, s amely egy héten át tárgyalt, vitatkozott a szovjet irodalom történetéről és jelenlegi helyzetéről. Hadd jegyezzem meg mindjárt: nemcsak Moszkvában vagy Leningrádban változott meg a helyzet az elmúlt tíz évben, hanem – s erre éppen ez a konferencia volt az élő tanúság – Nyugaton is; nemcsak Sztálin szellemétől szakadt messzire a világ, de úgy fest, hogy McCarthy szenátor kísértete is egyre halványabbá válik. Íme, két röpke példa. Az az amerikai professzor, aki a zsdanovizmusról tartott, egyébként kitűnő és pompásan dokumentált előadást, kísérletet tett arra, hogy a szovjet irodalom e legfeketébb korszakában is bizonyos „szürke foltokat” fedezzen fel, olyan jeleket – méghozzá 1952-ből! –, amikor is, szerinte, a Kreml vezetői némiképpen enyhíteni igyekeztek volna az irodalomra ránehezedő iszonyú nyomást. A Radio Liberty-nek – a leginkább a Szabad Európához hasonlítható orosz nyelvű nyugati propaganda-adónak – egyik munkatársa pedig így számolt be egy Nyugatra látogató, ellenzéki érzelmű orosz mérnökkel való beszélgetéséről: „Az illető azt mondta nekem, mikor megkérdeztem őt, hogyan dolgozhatnánk a leghatásosabban: támadjátok a bürokráciát, a hibákat, a visszaéléseket, az igazságtalanságokat, de az isten szerelmére, ne támadjátok a kommunizmust, mert a kommunizmus még ma is szent és sérthetetlen a nép szemében, a kommunizmus nem Sztálint vagy Hruscsovot jelenti, hanem valami elvont dolgot, álmot, utópiát, a szebb jövőt, amiért élni és dolgozni érdemes…”

Nem hinném, hogy akár a „szürke foltokat” kereső professzornak, akár az orosz nép elvont és átszellemült kommunista hitét hirdető mérnöknek vagy a rádióriporternek igaza volna. De itt most nem is ez a lényeges, hanem az az új, megértő – megértésben néha már túlzó s ezzel értetlenné váló – álláspont, amellyel a mai Kreml-szakértők a Vörös tér és környéke felé tekintenek.

*

A változás alapjában véve indokolt, elsősorban azért, mert a szovjet helyzetben és ezen belül a szovjet irodalomban valóban vannak változások. A legdöntőbb – s itt most csak ennek rövid ismertetésére szorítkozhatunk –, hogy míg Sztálin életében a nyomtatásban napvilágot látott irodalom teljességgel egyirányú, egymondanivalójú, egyarcú, egyvéleményű volt (csak ilyen lehetett), addig ma legalább két tábor áll egymással szemben, s küzd, harcol egymás ellen, nemegyszer páratlan élességgel, szinte életre-halálra.

Az egyik tábor: a liberálisok. Talán mondani sem kell, hogy az elnevezés csak szovjet értelemben és a szovjetunióbeli lehetőségek között használható, s mivel egy meglehetősen széles csoportról van szó, a közös nevező az antisztálinizmus, a sztálini–zsdanovi elvekkel és gyakorlattal való szakítás. Ezen belül, avagy ezen túl, a csoport színképe megannyi árnyalatra bomlik, kezdve azokon, akik Sztálint megtagadták, de azért görcsösen ragaszkodnak az úgynevezett szocialista realizmus valamiféle enyhített változatához, egészen azokig, akik többé-kevésbé nyíltan az „úgy rossz az egész, ahogyan van” ellenzékiségéig jutottak el.

A belső tagozódásban komoly szerepet játszik a nemzedéki kérdés. Az a magyar olvasó, aki 1956 után jött el hazulról, s aki előtt a legtöbb szovjet író neve nem hangzik ismeretlenül, talán meglepődik azon, hogy a liberálisok idősebb generációjának vezéralakjai Tvardovszkij, Ehrenburg, Leonov, Panfjorov, Pagonyin, Pausztovszkij, csupa olyan író, akinek nemegy Sztálin-dicsőítő versét, regényét, színdarabját volt alkalmunk odahaza élvezni. De vajon nem valami hasonló történt-e nálunk, Magyarországon is? Ezek az írók, valahogy úgy, mint nálunk a revizionistának vagy nagyimristának nevezett kommunista múltú írók nagyrésze, „megkísérlik a lehetetlent: jóvátenni a jóvátehetetlent” – megkísérlik a szocialista realizmus roskadozó épületéből s a maguk írói rangjából is menteni azt, ami még menthető. Hogy ez a kísérlet mennyire lesz sikeres, ahhoz férhet kétség, de ahhoz nem, hogy munkásságuk és viszonylagos erkölcsi bátorságuk az „olvadásnak” elengedhetetlen tényezője. Gondoljunk csak arra, mit jelent a szovjet olvasó számára Ehrenburg naplója, amelyben hol ártatlanul legyilkolt írótársairól emlékezik meg, hol az absztrakt festőket dicséri – mit jelent például ebben a naplóban az ezerszer árulónak bélyegzett spanyol anarchistákról ilyen sorokat olvasni: „Communismo libertario – szabad kommunizmus. Az anarchisták valamennyien erről beszéltek és szinte valamennyien hittek is benne. Megpróbálták bebizonyítani – és jól érveltek –, hogy szabadság nélkül nincs kommunizmus… Egy régi naplómban rábukkantam egy francia írónak (már nem emlékszem, melyiknek) az alábbi szavaira, amelyeket szó szerint kimásoltam: »A zsarnokságban nem az a szörnyű, hogy nem szereti a népet, hanem az, hogy túlságosan is szereti és túl kevéssé bízik benne.«”

*

Ezeknek az idősebb íróknak talán legfőbb érdemük, hogy a maguk kétes értékű tekintélyével, népszerűségével, féltucatnyi Sztálin- és Lenin-díjával vértezve, védik és támogatják a legmerészebb és legtehetségesebb fiatalokat. Az ő folyóirataikban jelenek meg Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov versei; Kuznyecov, Akszijonov, Tendrjákov, Nyekraszov, Kazakov novellái és kisregényei, amelyeket azután a neosztálinisták másnap vagy harmadnap dühöngve megtámadnak. A maguk szempontjából az utóbbiaknak igazuk is van. Mert mégiscsak képtelenség, hogy az ifjú szovjet lírikusok föl merészelték fedezni verseikben az „én”-t, hogy Jevtusenko ki merte mondani: a Szovjetunióban még mély gyökerei vannak az antiszemitizmusnak; hogy Voznyeszenszkij Parabolikus balladájában Gauguint merészelte megénekelni, azt a festőt, aki nem törődött a pénz őrületével, az asszonyok sirámaival és a hivatalos akadémiákkal, s aki végül is nem a nagykapun át jutott be a Louvre-ba; s hogy a harsogó szónoklatok és üres fogadkozások honában Vinokurov le merte írni: „az igaz érzelmek mélyén a csend honol”. Mégiscsak túlzás, hogy a prózaírók legjobbjai manapság nem a rendszer hivatalos nagyságait tekintik példaképüknek, hanem vagy Hemingway-hez járnak tanulni, vagy – uram bocsá’ – Prousthoz és Joyce-hoz, s egymás után fedezik fel a húszas évek Szovjetuniójának azokat az íróit (Mandelstammot, Klebnyikovot stb.), akik az akkori legmodernebb nyugati áramlatokhoz álltak közel, s akik aztán sorra elpusztultak Sztálin haláltáboraiban vagy kivégzőosztagai előtt.

*

A neosztálinisták, akiknek még jó néhány folyóirat és kulcspozíció van a kezükben, lankadatlan éberséggel támadják ellenfeleiket. Vezéralakjuk, az orosz Gergely Sándor: Kocsetov, aki A Jerzsov fivérek című regényében éppen a magyar forradalom ördögét festette a falra, figyelmeztetvén a pártot, hogy ha nem vet véget a liberálisok „garázdálkodásainak”, akkor nem fogja tudni elkerülni az „ellenforradalmat”, s legújabb regényének, A területi párttitkárnak negatív főhősét, a modernkedő Ptuskov költőt, félreérthetetlenül Jevtusenkóról mintázta. De Kocsetov nincs egyedül. Egy ifjú költő, bizonyos Vladimir Kosztrov, egész ódát írt azokhoz az idős mesterekhez, akik híven kitartanak a (sztálini) múlt mellett; Szoboljev, az orosz Írószövetség elnöke, hosszú sirámokban támadja az „elfajult ifjakat”, s két befolyásos kritikus imígyen sorolja el keserveit a Novi Mir hasábjain: „Nem is olyan régen a fiatalok még nyugodtak, szerények és tisztességtudóak voltak. Talán az egyetlen Jevtusenko kivételével a kezdők még nem próbálkoztak hangosan szólni a magánéletükről. És most mindegyik költő hangzatos deklarációkat készít, zajos programokat fogalmaz. A költők nagypofájúak lettek, verekedők és türelmetlenek.”

Az oxfordi tanácskozás vitáiból is kiderült, amit eddig is sejteni lehetett: a liberálisok csoportja népszerűségben, számban, tekintélyben s nem utolsósorban tehetségben lényegesen erősebb a konzervatívokénál. Az Irodalmi Újság is beszámolt már arról, miként maradtak a moszkvai írószövetségi választásokon – ahol a szavazás titkos volt – kisebbségben a sztálinisták, hogyan buktak ki az elnökségből legismertebb képviselőik, s hogyan kerültek a helyükre a megbélyegzett fiatalok. Oxfordban szó esett egy másik érdekes epizódról is. Az orosz Írószövetség, amelyet négy évvel ezelőtt azzal a szándékkal hívtak életre, hogy a sztálinisták fellegvára legyen, és, amennyire lehet, ellensúlyozza az össz-szovjet Írószövetségben mindinkább erősödő liberális hangokat, legutóbbi vezetőségi ülését már nem is Moszkvában, hanem a Don-parti Rosztovban tartotta, s a felszólalók, Szoboljev, Babajevszkij és Anatolij Kalinyin innen sírták tele a Szovjetuniót a Moszkvában tapasztalható romlott állapotokról. Érdemes megjegyezni, hogy a Csendes Don írója, Solohov, akit díszvendégként hívtak meg, nem ment el a gyűlésre.

*

Mi a központi hatalom, mi Hruscsovék magatartása az írók harcában? Nyilvánvaló, hogy ez a magatartás Hruscsov általános politikai helyzetének és céljainak alárendeltje. A magyar forradalmat követő években, mintegy 1959-ig, Hruscsov egész sor engedményt tett Kocsetovéknak, a sztálinistáknak, noha nagyon jól tudja, hogy azok az egész „bomlásért” őt teszik felelőssé és gyűlölik őt. Újabban a mérleg nyelve mintha a liberálisok felé hajolnék. Ezek között vannak Hruscsov személyes barátai is, akik talán éppen az ő sugalmazására liberálisok, s kétségtelen, hogy érdeke, szíve is ezekhez áll közelebb. Óvakodik azonban attól, hogy hivatalossá kiáltsa ki ezt az irányzatot. (A legutóbbi írókongresszuson nagyúri gesztussal elhárította magától a döntőbíró szerepét: „Elvtársak – mondotta –, ne terheljék a kormányzatot valamennyi kérdésük megoldásával. Intézzék el őket egymás között, elvtársi szellemben”.) Az oxfordi értekezleten az általános vélemény az volt, hogy Hruscsov a sztálinistákat arra használja fel, hogy ijesztgesse és sakkban tartsa velük a liberálisokat, s megakadályozza azt, hogy az utóbbiak túlságosan előreszaladjanak. Kérdés, hogy ez a számítás beválik-e. Úgy gondolom, hogy Kocsetovéknak végső soron ugyanolyan szerepük van, mint Magyarországon az Andics Erzsébeteknek és Non Györgyöknek volt: a maguk korlátoltságával, denunciálásaikkal, otromba támadásaikkal akaratlan szövetségeseik ők az újért küzdőknek, minden egyes túlkapásukkal alkalmat adnak arra, hogy a liberálisok visszavágjanak, s egy újabb lépést tegyenek előre.

*

Lehetetlen elsorolni mindazt, amiről Oxfordban szó esett. Szó volt a kiadatlan irodalomról (külön vitát szenteltek Paszternak Doktor Zsivagojának), a nyugati írók befolyásáról, a színházi helyzetről (két érdekes részlet: Norris C. Houghton, a New York-i Phoenix Színház igazgatója elmondotta, hogy ősszel egy időben kerül bemutatásra Amerikában és a Szovjetunióban Jevgenyij Svarc Sárkány című szimbolikus szatírája, amelyet 1944-ben, mint Hitler-ellenes színművet játszottak Moszkvában, de 3 előadás után betiltották, mert a népsanyargató sárkány figuráját nemcsak Hitlerre, hanem Sztálinra is lehetett érteni, s elmondotta, hogy legutóbbi moszkvai útja során találkozott a kivégzett Tuchacsevszkij marsall özvegyével, aki most egy ifjúsági színházat igazgat.) A konferencián résztvevő angol, francia, amerikai, német egyetemi tanárok, irodalom-történészek, kritikusok óvakodtak attól, hogy túlértékeljék a szovjet irodalomban végbemenő változásokat, s szinte kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy mindaz ami történik, a rendszer keretein belül megy végbe, s a liberálisok nagy többsége is a rendszer megjavítására s nem megdöntésére törekszik. Tulajdonképpen valamiféle „első szakaszról” van szó; hogy a második milyen lesz: visszakanyarodás-e a múlthoz avagy további előrelépés, azt ma még senki sem tudhatja.

Többen is megállapították, hogy a szovjet irodalom még ma is mennyire túlpolitizált, s milyen kicsiny, szinte elenyésző az úgynevezett „l’art pour l’art” alkotások száma. Azt hiszem, ebben az elmarasztalásban volt bizonyos értetlenség a kelet-európai irodalmak helyzetét és szerepét illetően. Nyugaton meglehetősen természetellenes, ha az író sokat vagy egyáltalán politizál. Keleten, Oroszországban vagy Magyarországon, Lengyelországban vagy Romániában – talán, sajnos – ez a természetesebb, ez a hagyományos. A nagy orosz kritikus, Bjelinszkij 100 évvel ezelőtt, a cárizmus legsötétebb időszakában írta: „A nagyközönség úgy néz fel az orosz írókra, mint egyetlen vezetőikre, védelmezőikre és megváltóikra az orosz önkényuralommal szemben.” A magyar és a lengyel események éppúgy, mint a Paszternak-temetésen lezajlott tüntetés vagy Jevtusenko verseinek fogadtatása Moszkvában arra vallanak, hogy az írók s az irodalom szerepe nem változott a Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig terjedő birodalomban az elmúlt évszázad alatt.

Mellettetek állunk, veletek vagyunk^*

Ezúttal Kuba mellett, természetesen. Kisgyűlések az üzemekben, nagygyűlés a Sportcsarnokban, táviratok özöne, melyekben „dolgozó népünk” egységesen emeli fel öklét s rázza, rázza, fenyegetően, az amerikai imperialisták felé, a Népszabadság sok mindent eltűrő hasábjain. Hogy a tengeri blokád miért agresszió, vagy pontosabban, hogy ha a tengeri blokád agresszió, akkor minek nevezhető 4000 szovjet tank tüzet okádó bevonulása Budapestre, éppen hat esztendővel ezelőtt, arról nem szólnak a gyűlések szónokai, nem vallanak a táviratok. Ne csodálkozzunk ezen. Inkább kísérjük figyelemmel az egységes ökölrázás különös fordulatait, a méltatlankodástól kezdve, a felháborodáson át, a dühkitörésektől kezdve a gyűlölködő robbanásokon át, a kubai válság decrescendójának meglepett elhalkulásáig. Mert igaz ugyan, hogy rendíthetetlenül Castro mellé állt a Csepeli Autógyár „valamennyi munkása”, a Veszprémi Vegyipari Egyetem „több, mint 1200 hallgatója”, sőt a Tudományos Akadémia, s a Magyar Írók Szövetsége Elnöksége is – a baj – amint kiderült – csak az volt, hogy éppen Hruscsov nem állt ilyen szilárdan Castro mellett. De ezt előre, sajnos, nem lehetett tudni; vagy pontosabban lehetett tudni, csak azok nem tudták, akiknek szolgai megalázkodása nevetségesebb a valóság konok hűvösségénél. Nézzük meg, hogyan reagált a leghivatalosabb magyar sajtó – a leghivatalosabb eseményekre.

1962. október 25-én, csütörtökön, már elindult a tudatosan tenyésztett gyűlölet zászlóinak lobogtatása. Nyilatkozott a magyar kormány, miszerint „a magyar nép, együtt a világ minden békeszerető népével jogos haraggal ítéli el az Egyesült Államok újabb háborús provokációját…(Az Egyesült Államok kormánya) képmutató módon azt állítja, hogy Kuba népe veszélyezteti az Egyesült Államokat.” Nyilatkozott Kádár János s nyilatkozatában megállapította, hogy az Egyesült Államoknak nem tetszik a kubai forradalom, aminthogy „ezért támogatta nyíltan és titokban az 1956-os ellenforradalmi puccskísérletet.” Nyilatkozik maga Hruscsov és Bertrand Russellhez írott levelében leszögezi: „meg kell fékezni az útonállót abból a célból, hogy a dzsungel törvényei ne váljanak a civilizált emberek és államok kapcsolatainak törvényeivé.”

Megszabatott a hangnem Moszkvában; Budapest nem késett az utánjátszással. Arról szó sem esett, hogy nem Kuba népe veszélyezteti az Egyesült Államokat, hanem azok a szovjet rakéták, melyek kubai földön állomásoznak. Hiszen hivatalosan még senki sem ismerte el, hogy ilyen rakétakilövő támaszpontok léteznek. Ellenkezőleg, a felháborodás mesterséges felfokozása következik.

1962. október 26-án, pénteken, a Népszabadság tudósítást közöl „Budapest dolgozóinak forró hangulatú nagygyűléséről a Sportcsarnokban”, melyen felszólalt a kitűnő Kállai Gyula, aki még nem tudja, hogy mások már tudják. „Népünk ott áll most is Kuba népe mellett – dörgött Kállai –, mi sem engedjük, hogy az imperialista gyarmati rabtartók eltiporják a forradalmi Kubát”. E gyűlésen futottak még Quintin Pino Machado kubai nagykövet és a népmesés Ortutay Gyula, aki hagyományaihoz híven „összefoglalta a naggyűlés résztvevőinek oly sokszor és oly félreérthetetlenül kifejezett állásfoglalását”, majd a rituális szertartás szabályai szerint javasolta, hogy küldjenek táviratot az ENSZ-nek s értesítsék (ha eddig nem tudta volna), a magyar nép forró hangulatáról. A táviratot elküldték. A hangulat továbbra is forró maradt.

Olyannyira, hogy 1962. október 27-én szombaton öles betűkkel hirdette a Népszabadság, miszerint Zorin visszautasította az amerikai rágalmakat. Alaposan visszautasította. Minthogy maga Zorin sem tudta, mit hoz a holnap, kemény szavakkal fordult az amerikai fődelegátushoz és megleckéztette őt tisztességből, igazmondásból s más ily szovjet virtusokból. „Nem vagyunk amerikai bíróságon – idézi a lap az igazság e hivatásos szószólóját, Zorint –, és nem válaszolok az ön ügyészhez illő kérdéseire”. A Népszabadság csodálkozó olvasói csupán azt kérdezhették maguktól (és a szerkesztőségtől), vajon miféle kérdésre nem hajlandó válaszolni Zorin, mert a lap e kérdést, furcsa feledékenységgel, már elfelejtette közölni. Holott a kérdés roppant egyszerű volt, aligha vett volna el néhány sort a pártlap értékes hasábjaiból: „Tagadja-e Ön, Zorin követ, hogy a Szovjetunió közép- és távolsági-nagyságú rakétakilövő támaszpontokat épített Kubában? Igen vagy nem – ne várjon a fordításra –, igen vagy nem?”

Amit a Népszabadság ugyancsak „elfelejtett” közölni, az éppen Stevenson pontos és dokumentált bizonyítéka volt a kubai rakétatámaszpontokról. Azok a bizonyos fényképek, igen, melyekről Zorin azonnal kijelentette (idézzük a Népszabadságból): „arra irányulnak, hogy eltereljék a Biztonsági Tanács figyelmét” a fő kérdésekről, s amelyek „hamisítványok”. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy az Egyesült Államok kormányának kezében ekkor már kidolgozott és értékelt fényképsorozatok voltak, melyek mindenki számára világosan bizonyították, hogy legalább tíz helyen (Remedios, Sagua la Grande, Guanajay, San Cristobal stb.) 1500-2500 kilométer hatótávolságú rakétatámaszpontok épültek, a lehető legnagyobb titokban és a lehető legnagyobb gyorsasággal. A fényképek legtöbbje azt mutatta, hogy augusztus folyamán még erdős, lakatlan területek voltak ott, ahol október elején már felépített bázisok álltak, s e gyorsaság nemcsak a technikai felkészültséget, hanem e bázisok fontosságát is bizonyította: konzervatív becslések szerint tervezésük legalább egy esztendeje folyhatott, s körülbelül egy milliárd dollárba került a felépítésük.

Mindez azonban nem létezett a Népszabadság számára. De íme, 1962. október 28-án már megszólalt „a felelősségtudat hangja” – Hruscsov száján át. Egyszerre hirtelen – csodák csodája! – ott termettek a bázisok, melyekről tegnap még csakis mint rágalomról lehetett beszélni. A pesti vezércikk már ezt írta: „A szovjet kormány eddig is kerülte a helyzet kiélezését, most is messzemenően figyelembe veszi az Egyesült Államok által hangoztatott igényeket. Washington azt állította, hogy nyugtalanítóan hat reá, hogy határaitól 90 mérföldre rakétafegyverek vannak Kubában.” Nem káprázik a szemünk: oda van nyomtatva, fekete-fehéren.

Hogyan kerültek Kubába ma, amikor tegnap még nem voltak ott? – arról nem ír a kitűnő Árkus István, a vezércikk szerzője. De igaz, ő csak azt visszhangozza, amit a szomszédos hasábokon Hruscsov mond, s ha Hruscsov most, a kubai bázisok leszereléséért cserébe a törökországi amerikai bázisok leszerelését kéri, akkor ő is csatlakozik ehhez a kérelemhez.

De, különös módon, a hang már megváltozott, egyetlen éjszaka alatt. Már nincsenek „nemzetközi kalózok” nincsenek „imperialista bérgyilkosok”, azaz október 28-án már csupa megértés van, csupa jóhiszeműség. Különös módon már egyetlen üzem sem küld tiltakozó táviratot, egyetlen Elnökség sem „lép fel” egységesen, senki sem rázza az öklét. Hruscsov már így ír Kennedyhez: „Megértem, Elnök Úr, az Ön aggodalmát az Egyesült Államok biztonságát illetően, mert ez az elnök elsőrendű kötelessége.” Különös, hogy így beszél egy „kalózzal”? A Népszabadság számára semmi sem különös. Még az sem, hogy a csereüzlet sem sikerült, vagyis hogy az Egyesült Államok nem szereli le törökországi bázisát, míg viszont a Szovjetunió leszereli a kubai rakétakilövő támaszpontokat.

A kör bezárult. Nagy csend. Jó alkalom lenne az okulásra, ha a Népszabadság szerkesztői és munkatársai képesek lennének ilyesmire.

Amnesztia Magyarországon^*

Nem teljes az amnesztia^*

Az amnesztiarendelettel kiszabadult magyar politikai foglyok hazatérése szeretteik körébe osztatlan örömet keltett mindenkiben, határokon túl és határokon innen. Nincs okunk most sem ezt az örömet kisebbíteni, s az amnesztiarendelet jelentőségét kétségbe vonni. De lelkiismereti és újságírói kötelességünk felhívni a figyelmet arra, hogy még ez a széles kiterjedésű amnesztia sem oldotta meg valamennyi magyar politikai elítélt sorsát: nem minden politikai fogoly előtt nyílt meg a börtönajtó s a visszatértek sem élvezik valamennyien a szabad embert és állampolgárt megillető jogokat.

Az Irodalmi Újság szerkesztősége arról értesült, hogy az amnesztiarendelettel egyidőben, de anélkül, hogy az amnesztiát rájuk is kiterjesztették volna, számos volt politikai foglyot feltételesen szabadlábra helyeztek a magyar igazságügyi hatóságok. A szabadság, ha feltételes is, ezerszer jobb és értékesebb, mint a börtönpince. De tudva azt, hogy a feltételesen szabadlábra helyezett politikai elítéltek továbbra is rendőri felügyelet alatt állnak, tudva azt, hogy sorsuk a Hatóság kénye-kedvétől függ, tudva azt, hogy a mindennapi kenyér megkeresése súlyos gondokat és nehézségeket jelent számukra – fel kell hívnunk a közvélemény figyelmét a magyarországi közkegyelmi intézkedésnek erre a súlyos és mindeddig leplezett visszásságára.

Még súlyosabban esik latba azoknak a politikai foglyoknak sorsa, akik az annak idején ellenük koholt vádak súlyossága miatt nem kerültek az amnesztia hatálya alá, s feltételesen sem kerültek szabadlábra. Név szerint három ilyen esetről értesült lapunk szerkesztősége. Hír szerint továbbra is börtönben szenved Bibó István három vádlott-társa: Göncz Árpád, Guba Dénes és Regéczy László.

Az ellenük titokban lefolytatott per anyagát nem ismerve, nem tudhatjuk, milyen indokkal vagy ürüggyel tartották érvényben az amnesztia után is e három magyar forradalmár hazafi börtönbüntetését. Bármi legyen is azonban az ürügy, Bibó vádlott-társainak politikai múltját és tevékenységét ismerve csak arról lehet szó, hogy tényleges bűncselekmény hiányában ellenük kiagyalt vádak miatt tartják fogva őket.

A felsorolt, s nyilván sok más, számunkra ismeretlen eset méltányos rendezése és jóvátétele a magyar kormány elsőrendű kötelessége.

Visszavágó^*

Változnak az idők. Sőt, manapság mintha kissé gyorsabban változnának, mint annak előtte. Az embernek nem is kell túlságosan öregnek lennie ahhoz, hogy emlékezzék arra az özönvíz előtti korszakra, amikor Puskás Ferenc, a magyar sport dísze, a válogatott futballcsapat kapitánya, a Néphadsereg őrnagya, a Szocialista Sport Mestere, vagy valami ehhez hasonló volt, akinek minden egyes gólja – a tizenegyeseket beleértve – az új rend fölényét igazolta a rothadó kapitalizmus felett. Aztán jött az özönvíz, s Puskásból disszidens hazaáruló, a Real Madrid nagytőkéseinek kiszolgálója, Franco láncos kutyája lett.

Most kezembe került a budapesti Magyar Hírek című képeslap, amelyet kizárólagosan exportcélokra nyomnak, a nyugati emigráció számára – talán abból kiindulva, hogy az emigráns gyomor erősebb a hazainál. E kitűnő lapból nem kis meglepetésemre – Puskás Ferenc mosolygott felém Bozsik József társaságában. A két futballista Madridban találkozott, ahová Bozsik a budapesti Honvéd kosárlabdázóit kísérte.

Hazatérve, Bozsiknak a Magyar Hírek feltette a kérdést: „A Real és a Honvéd labdarúgói is találkoznak?”

„Igen, tárgyaltunk erről – hangzott a válasz. – Az elképzelések szerint nemcsak fiataljaink látogatnának el Madridba, hanem a Real budapesti vendégszereplésének lehetősége is szóba került. Ebben az esetben Puskás is hazalátogatna. A kinn eltöltött nyolc nap alatt sokat voltunk együtt: ő »patronált« bennünket, s jóformán egy percre sem szakadt el tőlem…”

Alig tudom elmondani, milyen őszinte örömmel tölt el, hogy Puskás rehabilitáltatott, s hálátlan hazaárulóból a magyar sportolók patrónusává lépett elő. Először is azért örülök ennek, mert – mint a labdarúgás gyógyíthatatlan rajongója – Puskást minden idők legnagyobb játékosának tartom. Ám örömömnek vannak bizonyos személyi, majdnem hogy önös indítékai is.

Valamikor réges-régen – pontosan 1955-ben – írtam odahaza egy forgatókönyvet; az volt a címe: A csodacsatár. A film Futbóliában, egy képzelt országban játszódott, ahol a nép rosszul és elnyomottan élt, s vezetői – hogy a bajokat kevésbé lássa – futball-sikerekkel igyekeztek elkápráztatni. Az volt a jelszavuk: a tömegnek kenyér és cirkusz kell, s minél kevesebb a kenyér, annál több cirkuszra van szükség. Különösen egy korlátolt katonatiszt, bizonyos Duca tengernagy igyekezett a sportsikereket a maga egyéni karrierje érdekében felhasználni. (Csak zárójelben jegyzem meg: voltak egyesek, akik Futbóliában Magyarországra, Duca tengernagyban Farkas Mihályra véltek ismerni.)

A forgatókönyvvel különböző apróbb bajok akadtak. Egy ideig úgy festett, hogy lesz belőle film, aztán amikor egy párthatározat – Déryvel, Háyjal, Zelkkel és Aczéllal együtt – abban az iszonyatos bűnben marasztalt el engem is, hogy „az irodalmi szabadság jelszavával házalunk”, a magyar kultúra akkori minisztere, Darvas József közölte velem, hogy sajna, filmiparunk gyártási tervei megváltoztak – hiába, vannak még véletlenek –, s az én forgatókönyvem megfilmesítésére belátható időn belül nem kerülhet sor.

Az idő – ezt Darvas sejthette a legkevésbé – valóban beláthatónak bizonyult. Pár hónappal utóbb Moszkvában összeült a XX. kongresszus, majd Budapesten megbukott Rákosi Mátyás, és – vannak még véletlenek – filmgyártásunk tervei ismét megváltoztak. 1956 nyarán a Gyarmat utcai stúdióban elkészült A csodacsatár. Az egyik szerepet – Puskás Ferenc játszotta…

November 8-ára volt kitűzve a díszbemutató a Kossuth Lajos utcai Fórum moziban. November 8-án azonban – hála a szovjet hadsereg testvéri segítségének – Budapest nem volt olyan állapotban, hogy akár dísz-, akár dísztelen bemutatókat tartsanak benne. A film – ahogy a szakmában mondják – dobozban maradt.

Tekintve azonban, hogy gyártása több millió forintba került, az állam – érthető módon – szerette volna ezt a pénzt valamiképpen visszaszerezni, sőt, ha lehet, kicsit keresni is rajta. Ezért, valamikor 1957 tavaszán, mégiscsak bemutatták. Egyes éles mondatokon és jeleneteken kívül, amin a vágói olló könnyen segített, még két bajocska akadt. Az egyik: az író, aki Párizsba menekült. A másik: Puskás, aki Madridba. Az írón ugyancsak könnyű volt túltennie magát az államnak. Egyszerűen kivágták a nevét a filmből. A csodacsatárnak így aztán, ha egyéb nem is, de az az érdeme mindig meglesz a film világtörténelmében, hogy ez az első s tudomásom szerint mindeddig egyetlen játékfilm, amelyet – senki sem írt. Hogy úgy mondjam: rózsabokorban jött a világra.

Puskással kissé nehezebb volt a helyzet. Nem lehetett csak a nevét – a jeleneteket is ki kellett volna vágni, s így aztán se füle, se farka nem lett volna az egész történetnek. Állami filmgyártásunk – hogy Puskás Ferenc disszidens népellenség arca ne zavarja a mozivásznon a szocializmus építésében a magyar népet – se költségtől, se fáradságtól nem riadt vissza. Valamennyi jelenetet – s volt belőlük jó néhány –, amelyben Puskás szerepelt, újra leforgatták, ezúttal Hidegkúti Nándorral, aki futballistának és színésznek talán nem volt jobb Puskásnál, ezzel szemben nem disszidált.

Most, hogy a Magyar Hírekből úgy látom: Puskással már nincsen semmi zűr, sőt arról is szó van, hogy nemsokára hazalátogat, feltolul bennem az ártatlan kérdés (óh, óh nem, nem az, hogy az írót visszaadják a filmnek és a filmet az írónak, ilyen merész ábránd eszembe se merne jutni), hanem mindössze annyi: megtörténhet-e, hogy A csodacsatárba, amelyet még most is állandóan játszanak a magyarországi mozik, visszaillesztik az eredeti jeleneteket, azokat, amelyekben Puskás játszott?

A vágás után remélhető-e a visszavágás? Avagy a futball szaknyelvén: lesz-e visszavágó?

Gondok és remények^*

Lehet, hogy mire ezek a sorok olvasóinkhoz kerülnek, a moszkvai szovjet–kínai párttanácskozások már meg is szakadtak; lehet, hogy még hetekig vagy hónapokig is elhúzódnak. Az a titokzatosság, amellyel mindkét fél körülveszi a megbeszéléseket, időtartamukat illetően minden jóslást lehetetlenné tesz. De abban jóformán valamennyi helyszíni és nem helyszíni megfigyelő egyetért, hogy a moszkvai értekezlet kudarccal fog végződni. Hruscsovék és Maóék, most már a legteljesebb nyilvánosság előtt rágalmazóknak, kalandoroknak, őrülteknek – ugyanakkor még mindig elvtársaknak titulálják egymást (nem is rossz: Imperializmus Szekértolója Elvtárs, Harmadik Világháborúra Uszító Elvtárs, és így tovább) –, és a legfinomabb tudományos mikroszkóppal is nehéz volna megtalálni azokat az elveket, amelyekben az egykori társak még mindig egyetértenek.

Most, amikor az egész világsajtó csak úgy zeng a szovjet–kínai ellentétektől, amikor nincs olyan nap, hogy Pekingben ne látnának napvilágot szovjetellenes, Moszkvában (s ennek nyomán Budapesten is) kínai-ellenes cikkek meg nyilatkozatok, talán nem hat túlzott szerénytelenségnek, ha néhány mondatot idézünk abból a cikksorozatból, amely A Nagy Barátság címmel majdnem három esztendővel ezelőtt, 1960. szeptember 1-je és október 23-a között jelent meg az Irodalmi Újságban. Egyebek között azt írtuk akkor: „A szovjet–kínai ellentétek lényegesen mélyebbek és általánosabbak a népi kommunák kérdésénél, s azt mutatják, hogy egyáltalán nem következett be, amit a nyugati szakértők több mint egy évtizede vártak: Mao Ce-tungék nem a titoista–revizionista elhajlás útjára léptek, hanem éppen megfordítva, ők azok, akik a sztálinista szektariánus utat a legkövetkezetesebben, a halott mestert is megszégyenítő hévvel folytatják.” Az ellentétek különböző, politikai, gazdasági, katonai, kulturális okainak elemzése után hozzáfűztük: „A mostani helyzetben, ami az érzelmi kapcsolatokat illeti – a gyűlölet az uralkodó. Nyugati szakértők, a kommunista országokat vizsgálva, nemegyszer hajlamosak megfeledkezni az ilyesfajta érzelmi tényezőkről. Holott az egész mozgalom története azt mutatja, hogy ezeknek a személyi-érzelmi motívumoknak van egy különleges – majdnem azt mondhatnók: »pártos« – jellegzetessége: kérlelhetetlenek és kibékíthetetlenek.”

Három évvel ezelőtt azt mondani, hogy a Moszkva és Peking közötti ellentétek kiengesztelhetetlenek, sőt, egyáltalán azt mondani, hogy vannak ilyen ellentétek – odahaza, Magyarországon szentségtörésnek számított. Mi voltunk az „ellenség hangja”, és gondolom, ma is mi vagyunk. Nagy a mi bűnünk: évekkel ezelőtt írtuk le azt, amit a Népszabadság csak most kezd leírni. Óhatatlanul az ’53–’56-os időszak jut az ember eszébe; amikor hosszas vakság és tévelygés után végre kinyílt a szemünk, s azt mondtuk: az országot meg kell szabadítani Rákosiéktól, egymás után dobáltak ki minket a munkahelyeinkről, egymás után zúdították a nyakunkba a pártbüntetéseket. Azután, amikor a Rákosi-ellenesség lett a hivatalos pártvonal, azokat, akik már korábban ezt mondták – hacsak el nem menekültek –, az elsők között végezték ki, csukták börtönbe. Ha pedig elmenekültek, akkor minden megnyilvánulásukra – arra is, ami például a szovjet-kínai válságról szólt – megvolt az előregyártott válasz: az imperialisták szócsövei.

A mulatságos az, hogy azok, akiket odahaza imperialistáknak neveznek, a szovjet–kínai viszályról a legutóbbi időkig legnagyobb részt egészen mást mondtak, mint mi, akik állítólag a szócsöveik vagyunk. Értékelésük, csodálatos módon, többé-kevésbé egybevágott a hivatalos kommunista véleménnyel: ha vannak is kisebb súrlódások, ezek legfeljebb felületiek és semmiképpen sem szabad túlbecsülni őket. Voltak közöttük, akik figyelmeztették a gyanútlan és hiszékeny nyugati közvéleményt: Hruscsov és Mao csak azért keltik a nézeteltérések látszatát, hogy ezzel a szabad világot megtévesszék. Jaj, csak senki be ne dőljön nekik! Az Amerikai Külügyminisztérium egyik magas állású funkcionáriusa még alig néhány hónappal ezelőtt is kijelentette: igaz, a Szovjetunió és Kína között vannak ugyan viták, de a lényeg mégis az, hogy mind a kettő kommunista ország és a végső céljuk azonos. Nem az ’53–56-os időszakot juttatta-e ez is az ember eszébe? Amikor azt mondták: Nagy Imre és Rákosi ellentéte közönséges szereposztás, és a döntő az, hogy mind a ketten kommunisták. A keresztes hadjáratok küszöbén is akadhatott olyan hindu bölcs, aki azzal érvelt: keresztények és mohamedánok között lehetnek ugyan súrlódások, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy mindnyájan egyistenhívők. Mekkora lehetett aztán a meglepetése, amikor ezek az egyistenhívők egymás torkát vágták el. Hiszen igazából sohasem az Isten volt a fontos, hanem a prófétái. Mint ahogy most sem a kommunizmus elvont, sohase látott, ködös messzeségekben lévő célja a lényeges, hanem az utak, az értelmezések és az értelmezők különbözősége. Hiszen valójában a kinyilvánított ellenségek sohasem tudják egymást annyira gyűlölni, mint azok, akik ugyanazt vallják, csak – másféleképpen.

Mindezt nem azért idézzük, hogy eldicsekedjünk: mi mindent előre láttunk, előre tudtunk, előre megjövendöltünk. Amit megláttunk, nem azért láttuk meg, mert különleges képességeink vannak, hanem azért, mert több mint egy évtizeden át belülről ismertük meg a rendszert, s ha már nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy a mások kárából tanuljunk, annyira ostobák nem akarunk lenni, hogy a magunkéból tanultakat túl gyorsan elfelejtsük. Gondunk azonban nem a hetvenkedés és nem az önigazolás. Gondunk: Magyarország.

Az a földrengés, amely most a kommunista tábort alapjaiban rázza meg, kihat az egész világhelyzetre; hogy ne hatna hát hazánkra, amely e tábor falain belül van? Három évvel ezelőtt, a válság első jelei láttán ezeket írtuk: „Ha valaminek, akkor a szovjet–kínai viszonynak nagy, talán döntő befolyása is lehet hazánk, Magyarország jövőjére… A kommunista zsargonnak van egy kedvelt kifejezése, amely úgy hangzik: »a dolgok logikája«. Nos, a dolgok logikája arra vall, hogy ha a szovjet–kínai ellentét fennmarad, ez előbb-utóbb csak hasznos lehet a magyar fejlődés számára. Nem simán, nem egyszerűen, valószínűleg ellentmondásokon és visszakanyarodásokon keresztül, de a Szovjetuniónak ebben az esetben mégis a liberalizálódás irányában kell engedményeket tennie… Ha a kínai kommunisták továbbra is szembehelyezkednek a »békés együttélés« politikájával és továbbra is arra vesznek irányt, hogy – lehetőleg minél előbb – egy új világháborúba sodorják az emberiséget, a Szovjetunió, amelynek ma semmi érdeke nem fűződik egy atom- és hidrogénháborúhoz, s amelyre egy ilyen háború a teljes pusztulást hozhatja, kénytelen lesz nyíltan szembefordulni pekingi szövetségeseivel. Ez egyúttal annyit is jelent, hogy – asztalcsapkodás ide, ökölrázás oda – közelednie kell a Nyugathoz…Bizonyos reményeink talán már ma is lehetnek: lényegesen kevesebb, mint október 23-án, de valamivel több, mint november 4-én”. (Irodalmi Újság, 1960. október 23.)

Ami akkor remény volt, az ma nagyrészt megvalósult. A Szovjetunió nyíltan szembefordult pekingi szövetségeseivel, belső viszonyai, ellentmondásokkal bár, de liberalizálódtak, külpolitikájában közeledett a Nyugathoz, ami pedig a magyar helyzetet illeti: ha október 23-ának eszméitől még messze vagyunk is, az élet mégsem olyan, mint november 4-én s az azt követő hónapokban, években volt. Sőt, s itt érkezünk el a legfontosabbhoz: a kommunista tábor válsága – mélységében és nemzetközi következményeiben – még jelentősebb, mint ahogy három évvel ezelőtt sejteni lehetett volna.

Csak egyetlen jelenségre akarunk itt rámutatni: nem csupán az történt, hogy az oroszok szembekerültek a kínaiakkal, a kínaiak az oroszokkal – az egész tábor egysége megbomlott, európai és ázsiai része egyaránt elemeire töredezik, fellazul, átrendeződik – s e folyamatnak még csak a kezdetén vagyunk. Hol van már az a térkép, amely valaha ott díszlett megannyi hazai középület termeiben, s amelyen impozáns egységként vöröslött a Föld színén a kommunista világ, az Elbától a Csendes-óceánig? A parányi Albánia büntetlenül fellázadhatott a hatalmas Szovjetunió ellen; az ázsiai Mongólia Moszkvát támogatja, de az európai Románia Pekinggel kacérkodik. Észak-Korea és Észak-Vietnam szembefordult az oroszokkal és a kínai vonalhoz szegődött. A kelet-német és a cseh vezetők hűsége kétséges – Bulgáriában csak az utolsó pillanatban sikerült Hruscsovnak az ellenőrzést kezében tartania. Függetlenül most attól, hogy ki kihez pártol – a kommunista blokkban egy eddig elképzelhetetlen, új jelenségnek vagyunk tanúi: az egyes országoknak (illetve az egyes vezető klikkeknek) a táboron belül lehetőségük kezd nyílni arra, hogy ide vagy oda pártoljanak. A Moszkvával való egyetértés, a Moszkvának való kiszolgáltatottság, a Moszkvától való teljes függés, ami eddig mindennek alfája és omegája volt, most vitára, veszekedésre, harcra, udvarlásra, fenyegetőzésre, zsarolásra, alkura ad lehetőséget. Úgy is mondhatjuk: dezintegrálódik, de úgy is: nyugatiasodik a kommunista világ. Hiszen eddig csak a Nyugaton láthattunk olyasmit, hogy ugyanannak a szövetségnek az államai nyíltan vitáztak, veszekedtek egymással – azaz nemcsak szövetségesek, hanem ugyanakkor önálló országok, nemzeti érdekek megtestesítői is voltak. Keleten még korai volna nemzeti érdekek szerinti rendezésről beszélni, még túl sok a csoportérdek, diktátorocskák ragaszkodása a hatalomhoz és félelme a felelősségre vonástól; de nem lehet tagadni, hogy a marakodásokba, s főként a legnagyobba: a szovjet–kínaiba, a nemzeti szempontok (sőt, s ezt az oroszok mondják: még a fajiak is) erősen belejátszanak.

Köztudott, hogy a harcban a magyar pártvezetők Hruscsov mellett állnak. Ha jól körülnézünk a kommunista glóbuszon, még az is kiderül, hogy az oroszoknak igazából csak két megbízható szövetségesük van: a lengyelek és a magyarok. Anélkül, hogy akár csak egy percre is megfeledkeznénk 1956-ról, azt kell mondanunk, hogy ha már választani kell (és lehet), a magyar vezetők mindenesetre jól tették, hogy nem Pekinget, hanem Moszkvát választották. A kérdések kérdése csak az: felmérték, vagy felmérik-e mihamarabb Kádárék, milyen lehetőségeket nyit meg Magyarország előtt ez az új helyzet; lesz-e eszük, erejük, akaratuk, bátorságuk, hogy – ha alkalom nyílik rá – kihasználják a nemzet javára saját választásukat?

Észrevették, vagy észreveszik-e a hazai politikusok, hogy ma a helyzet nem az, ami 1956 novemberében volt? Akkor egyszerű bábuk voltak Hruscsov kezében, s nekik ezerszer inkább volt szükségük Hruscsovra, mint annak őrájuk. Igaz, ma is Moszkvától függnek, s hatalmuk alapja ma is a Szovjetunió ereje. De ha az alapvető tények nem is – az arányok mégis megváltoztak. Ma Hruscsovnak – és erre kellene rádöbbenniök, ha eddig még nem jöttek volna rá – legalább olyan szüksége van Kádárék támogatására, mint Kádárék-nak az övére. Hogy ezt a támogatást Mao ellenében megadják neki – rendben van. A végzetes hiba az volna, ha feltétel nélkül adnák meg. Ha nem fizettetnének érte. Nem maguknak, az országnak. A történelem arra tanít, hogy egy nagyhatalomtól csak akkor lehet tartós engedményt kicsikarni, ha valahol vereséget szenved. A monarchiának Königgrätzre volt szüksége, hogy Ausztria engedjen a magyar nemzeti követeléseknek. A mai Oroszország Königgrätze nem Nyugaton van, hanem Pekingben. Közeleg az idő, amikor – reméljük – Magyarország benyújthatja majd a számlát. Hadd mondják csak Kádárék majd akkor: a hűségükért. A nemzet úgyis úgy fogja érteni: ’56-ért.

Fizetni, persze, sokféleképpen lehet. Gazdasági téren is, és ez sem megvetendő. A legfontosabb azonban: függetlenedésben. Nem a Szovjetunióval való szembefordulásra gondolunk, hanem egy, a mainál lényegesen szabadabb, önállóbb kül- és belpolitikát folytató, a Szovjetunióval továbbra is barátságban élő Magyarországra. És van még egy kérdés, amelyet a magyar kormánynak előbb-utóbb kötelessége napirendre tűznie s rendezésében megnyerni szovjet szövetségesei támogatását is. Lapunk más helyén részletesen ismertetjük azt a megdöbbentő erejű dokumentumot, amely Budapesten át jutott el Nyugatra, s amely az erdélyi magyarság megpróbáltatásairól ad számot. Nincs egyetlen olyan kormánya a világnak, amely szótlanul tűrné, hogy egy népéből való, mintegy kétmilliós kisebbséget egy szomszédos ország jogaiban korlátozzon, létében, kultúrájában fenyegessen. Éppen elég ideig tűrte, tovább nem tűrheti ezt a magyar kormány sem. Ez nem irredentizmus, ez nem sovinizmus – ez emberi, nemzeti, demokratikus és szocialista kötelesség.

Az a tény, hogy a román pártvezérek a kínaiak felé kacsingatnak s viszonyuk Moszkvával megromlott, szinte nem remélt alkalmat ad arra, hogy a magyar kormány Erdély kérdését igyekezzék napirendre tűzni. Az a dokumentum, amely Erdélyből jött, nem fehérlovas bevonulásról, nem visszacsatolásról ábrándozik; valóban, mi sem volna kétes értékűbb, mint most Hruscsovra bízni Hitler egykori szerepét, azt, hogy Nagy Igazságtevőként, hol a magyarokat, hol a románokat fogja rövidebb pórázra Erdély darabolgatásával. A dokumentum egy Svájchoz hasonló, több nyelvű, független Erdélyt javasol. Ezt kellene megvizsgálnia, Moszkvával megtárgyalnia, s az ENSZ elé vinnie a magyar kormánynak.

Mikor ezeket a sorokat írjuk, Kádár János egy nagyszámú párt- és kormányküldöttség élén Moszkvában tartózkodik. Különösen fényes fogadtatásban részesült: elébe ment a pályaudvarra Hruscsov is, Mikoján is. Tárgyalásaikról ma még semmit sem tudni. De talán hamarosan világosabban fogjuk látni: élnek-e az új helyzet adta új lehetőségekkel a magyar kommunisták vezetői, s megpróbálnak-e csatlósokból legalább szövetségesekké válni?

Ami elkerülhetetlen^*

A magyar ügy – s ez előre látható volt – nem maradhatott ki a szovjet–kínai vitából. A szeptember 5-i pekingi nyilatkozat, amely főként azzal hívta fel magára a világ figyelmét, hogy először adott hírt a tavaly Közép-Ázsiában, az orosz–kínai határon lezajlott nagyméretű határkonfliktusról, új adalékot szolgáltatott a magyar forradalom történetéhez is. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi fejleményekről szólva, a kínai kommunisták most a következőket jelentik ki: „A két esemény különböző jellegű volt, de a szovjet kommunista párt vezetősége mindkét esetben súlyos hibákat követett el. Azzal, hogy csapatmozdulataival a lengyel elvtársakat erőszakosan engedelmességre akarta kényszeríteni, a szovjet vezetés a nagyhatalmi sovinizmus vétkébe esett. Viszont, a kritikus pillanatban, amidőn a magyar ellenforradalmárok a kezükben tartották Budapestet, a szovjet vezetésnek egy ideig az volt a szándéka, hogy a kapituláció politikáját folytassa, és átengedje a szocialista Magyarországot az ellenforradalomnak.”

A pekingi dokumentum szerint a kínai beavatkozásnak köszönhető, hogy az oroszok Magyarországon végül is „rendet teremtettek” és az erős kéz politikáját alkalmazták. „A kínai párt – mondja a szeptember 5-i nyilatkozat – ebben az időpontban élesen szembeszállt a szovjet vezetés téves módszereivel és helyes javaslatokat terjesztett elő. A szovjet vezetők elfogadták ezeket a javaslatokat (értsd: leverték a magyar forradalmat), de a további események bebizonyították, hogy megőrizték bosszúvágyukat a kínai kommunista párttal szemben.”

A kínai nyilatkozat legfőbb érdekessége nem az, hogy kommunista forrásból is megerősíti azt a feltevést, miszerint a magyar forradalom napjaiban volt olyan pillanat, amikor az oroszok hajlandók voltak tudomásul venni, hogy elveszítik Magyarországot. Ezt, ha nem is ilyen kerek megfogalmazásban, de többé-kevésbé eddig is tudtuk. Mikor Hruscsov 1959 végén hazánkba látogatott, december 2-án, a budapesti Ganz–MÁVAG gyárban tartott gyűlésen az 1956 október–novemberi eseményekre visszaemlékezve a következőket jelentette ki: „Ezekben, a Magyarország munkásosztályára nézve válságos napokban, mi, szovjet kommunisták, megtanácskoztuk, hogyan segítsünk a magyar munkásosztálynak, a magyar dolgozó népnek. Elvtársaink egyike-másika azt mondotta, vajon helyesen fogják-e fel majd a magyar elvtársak, ha a segítségükre sietünk?” Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjet vezetés határozatlan volt s a vélemények megoszlottak afelől, helyes-e fegyveresen beavatkozniok, avagy sem. Az is nyilvánvaló, hogy a vezetésen belül nem az azóta pártellenesnek bélyegzett Molotov–Malenkov–Kaganovics csoport viszolygott a beavatkozástól, hanem a még ma is a hatalomban osztozkodó Mikoján és Szuszlov.

E két szovjet államférfi a forradalom napjaiban kétszer is Magyarországon járt. Ők voltak azok, akik – első útjuk alkalmával – leváltották Gerőt; hazatérve meglehetősen tárgyilagosan tájékoztathatták kollégáikat a magyarországi helyzetről, s az ő információik nyomán született meg a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata – a forradalmi idők e kulcsdokumentuma – amelyben Moszkva önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy megsértette „az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonyában”, utasítást adott, hogy a szovjet katonai alakulatok hagyják el Budapestet és kinyilvánította: „a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.” Ők voltak azok, akik második útjuk során teljes bizalmukról biztosították Nagy Imrét, ígéretet tettek arra, hogy további szovjet csapatok nem lépik át a határt, s a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalások sürgősen megkezdődnek, elfogadták a többpártrendszer gondolatát, s amit kértek, az az volt: a magyar vezetők őrizzék meg az ország szocialista vívmányait és ne engedjék, hogy Magyarország szovjetellenes bázissá váljék. Nagy Imre további magatartása, s azok a cselekedetei, amelyeket utóbb a hivatalos kommunista sajtó „árulásként” szokott nyilvántartani, elválaszthatatlanok Mikoján és Szuszlov ígéreteitől, majd ezeknek az ígéreteknek a megszegésétől.

Utólag nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy a két szovjet politikus csak időt akart nyerni, és mikor ígéreteiket megtették, már tudták, hogy meg fogják szegni őket. Hruscsov idézett nyilatkozata „egyes elvtársak” habozásáról, s most a kínai dokumentum, amely szerint a szovjet vezetés kész volt a „kapitulációra”, ellentmond ennek a különben tetszetős feltevésnek. Valószínű, hogy Mikoján és Szuszlov őszinte szándékkal és hátsó gondolatok nélkül tárgyalt Nagy Imrével, Tildyvel s az akkor még „forradalmár” Kádárral. Miért fordított hát köpönyeget a szovjet kormány, miért változtatta meg az álláspontját a szó szoros értelmében egyik napról a másikra? Ez az a pont, ahol a mostani kínai dokumentum valóban újat mond.

Az eddigi magyarázatok között a legvalószínűbbnek az látszott, hogy Hruscsovot nem egy tényező, hanem az összevágó, egy irányba ható tényezők egész sorozata vitte rá a fegyveres beavatkozásra. A legfontosabb ilyen tényezők:

1. A szovjet birodalom teljes felbomlásától való félelem. Walter Ulbricht, Zapotoczky, valamint a bolgár és román pártlapok akkori megnyilatkozásaiból teljesen világos volt, hogy a csatlós pártok és kormányok vezetői közölték Hruscsovval: ha a magyar forradalmat nem veri le, akkor nem garantálhatják, hogy saját országaikban meg tudják őrizni a hatalmat.

2. A legfelső szovjet vezetésen belül Molotovék sürgető fellépése. A legmegrögzöttebb sztálinisták joggal vethették Hruscsov szemére, hogy a XX. pártkongresszus nélkül nem került volna sor a magyarországi eseményekre, s a helyzet további romlásáért neki kell viselnie a felelősséget.

3. A szovjet katonai vezetők állásfoglalása, akik nyilván nem kívánták magyarországi támaszpontjaikat feladni, s ráadásul „legyőzöttként” távozni egy kis, tízmilliós országból.

4. A szuezi ügy, amely megosztotta a világközvélemény figyelmét és a nyugati nagyhatalmakat is.

5. Az a tény, hogy Amerika éppen elnökválasztás küszöbén állt, és ez még abban az esetben is korlátozta volna Eisenhower cselekvési szabadságát, ha egyébként cselekedni akart volna.

Olyan, eléggé ritka helyzet állt elő, amikor a materiális tényezők kivétel nélkül a fegyveres beavatkozás mellett szóltak, s ellene legfeljebb afféle apró morális ok érvelt, mint az adott szó megszegése. S a kínaiak most új adalékot szolgáltatnak az eddig sem vékony dossziéhoz: azt, hogy a beavatkozás az ő javaslatukra történt meg. Talán kissé eltúlozzák a szerepüket, hiszen a fenti tényezők nélkülük is hatottak volna, de annyi bizonyos: ha valami tétovázás esetleg még maradt a szovjet vezetőkben, a kínai beleszólás megadhatta a végső lökést.

Az, hogy a kínai kommunisták alaposan kivették részüket a szovjet megszállás konszolidációjából (Csou En-laj látogatása és éles hangú beszédei Budapesten, 1957 januárjában), s baljós szerepet töltöttek be Nagy Imre kivégeztetésében („A magyarországi ellenforradalom főbűnösének elítélése jó hír”, Zsenminzsibao, 1958. június 18.) – eddig sem volt titok. De hogy már az 1956. november 4-i beavatkozásban is részük volt, ezt mostani nyilatkozatukig nemcsak bizonyítani nem lehetett, hanem mindeddig éppen arra volt bizonyíték, hogy Maóék még a Kreml „liberálisainál” is messzebbmenően rokonszenveztek a magyar forradalommal.

1956. november 1-én a Kínai Népköztársaság kormánya nyilatkozatot adott ki a szovjet kormány október 30-i, fentebb már említett deklarációjáról. A kínai nyilatkozat mindenekelőtt megdicséri az orosz önkritikát, megjegyezvén, hogy valóban voltak félreértésekre, elidegenedésre vezető hibák a szocialista országok közötti viszonyban, majd kijelenti (az idézet a Népszabadság 1956. november 3-i számából való): „A legutóbbi események során a lengyel és a magyar nép követelte a demokrácia, a függetlenség és az egyenlőség szilárdítását és a nép anyagi jólétének fokozását a termelés fejlesztése alapján, és a Kínai Népköztársaság kormánya úgy véli, hogy ezek a követelések teljesen helyesek… Tekintettel a szocialista országok közötti ideológiai egységre és harci céljuk közösségére, gyakran és könnyen megtörténik, hogy egyesek olykor figyelmen kívül hagyják az államok egyenjogúságának elvét az államközi viszonyokban. Az ilyen hiba lényegében a burzsoá sovinizmus hibája. Az ilyen hiba a nagyhatalmi sovinizmus hibája…”

Ez a szolidaritás-nyilatkozat a magyar és a lengyel nép követelései mellett arra vallott, hogy Kína a budapesti és varsói eseményeket sietve felhasználja, hogy első ízben mondja ki nyilvánosan az oroszokra azt a vádat, amit most naponta megismétel: a burzsoá és nagyhatalmi sovinizmus vádját. A nyilatkozatot a szovjet TASZSZ hírügynökség november 2-án, tehát nem egészen 48 órával a magyarországi fegyveres beavatkozás előtt továbbította Pekingből. Ha igaz az, amit a kínai kommunisták most állítanak, hogy a szovjet vezetőket ők beszélték rá az intervencióra (s mi okunk volna rá, hogy – a fenti kiegészítések mellett – ebben kételkedjünk?), akkor ez legkorábban a tragikus vasárnapot megelőző pénteken, november 2-án történhetett. Iszonyú adalék ez ahhoz, hogy forradalmunknak minden reménye megvolt a győzelemre, s leverése jóformán az utolsó órákban határoztatott el.

Moszkva mindmáig nem válaszolt az új kínai nyilatkozatnak a magyar forradalomra vonatkozó részére. Válaszol-e rá valaha is? Nem jobb-e neki, ha felelet nélkül hagyja? A kínai kommunisták azzal, hogy maguknak követelik az 1956-os fegyveres beavatkozás kezdeményezésének dicsőségét, a nyugati, de nemcsak a nyugati: a magyar, lengyel s más népi demokratikus közvélemény szemében óriási szolgálatot tesznek Hruscsovnak: segítenek tisztábbra mosni a szovjet történelem Sztálin halála óta legsötétebb foltját, a magyar forradalom vérbe fojtását. Ha Hruscsov valóban kész volt arra, hogy Magyarországot kiengedje a keleti tömbből, s csak Peking követelésére tiporta el tankjaival a magyar forradalmat, ez – legalábbis részben – mentesíthetné őt a szörnyű tett felelőssége alól.

Annál a kérdésnél azonban, visszautasítják-e a szovjet vezetők a kínai „vádat”, sokkalta fontosabb: magukra vállalják-e? Hajlandók lesznek-e előbb vagy utóbb a világ előtt kinyilatkoztatni, hogy csak vonakodva és a kínaiak nyomására avatkoztak be Magyarországon? Hajlandók lesznek-e, akármilyen nehéz legyen is ez számukra, az első lépést megtenni a magyar forradalom rehabilitálásának irányában? Mivel – bárhogyan ügyeskednének is – elképzelhetetlen, hogy önmagukat is ne kelljen dezavuálniok, csodaszámba menne, ha ez egyhamar megtörténnék, s lehetséges, hogy a vezetői gárda egy egészen új nemzedékére van szükség, hogy egyáltalán bekövetkezzék. Annyi azonban bizonyos, hogy a Nyugathoz való további közeledés, de a kelet-európai megbékélés is újra és újra bele fog ütközni a magyar forradalom „átértékelésének” problémájába.

Annál inkább így van ez, hiszen a mostani hivatalos álláspont tarthatatlanságára, logikai visszásságára és átmeneti jellegére a józan ész néhány igen egyszerű kérdése is rávilágít.

Ha a magyar forradalom eltiprását és Nagy Imréék kivégzését a kínai kommunisták sürgették, azok tehát, akikről azóta bebizonyosodott, hogy „kalandorok”, „őrültek”, „egy új atomháborúra gyújtogatnak”, „száz- és százmilliók halálát kívánják” – nem valószínű-e, hogy már a magyar ügyben is rossz tanácsadói voltak a Szovjetuniónak? Ha pedig Nagy Imrééknek a jugoszlávok adtak menedéket s ugyancsak ők élesen elítélték a kivégzésüket – azok a jugoszlávok, akikről azóta kiderült, hogy „igaz kommunisták”, „a béke felelősségteljes hívei”, „a szocializmus építői” –, nem valószínű-e, hogy ebben a kérdésben már öt évvel ezelőtt is nekik volt igazuk?

A magyar forradalom ellen az egyik legfőbb vád az volt, hogy felszámolta a „gazdasági igazgatási szerveket és helyükbe a munkásság megtévesztésére szánt, úgynevezett munkástanácsokat állított fel”. (Az idézet Nagy Imre halálos ítéletének indoklásából való.) Hruscsov néhány héttel ezelőtt Jugoszláviában járt; a rakovicai traktor- és gépgyár munkástanácsa előtt kijelentette, hogy „a szovjet gazdasági igazgatás módszere kissé elöregedett”, a jugoszláv munkástanácsokat viszont „haladó intézménynek” nevezte, és hozzáfűzte: közelebbről tanulmányozni kell, mennyiben lehetne összeegyeztetni őket a szovjet munkaszervezés jelenlegi formáival. Lehetséges-e ezek után fenntartani azt az állítást, hogy a magyar forradalom munkástanácsai „a munkásság megtévesztésére” alakultak?

A Nagy Imre elleni halálos ítélet indoklása a volt magyar miniszterelnök egyik legnagyobb bűnéül azt rója fel, hogy 1956 januárjában, tehát jóval a forradalom kitörése előtt, egyik írásában a tömbpolitika felszámolását sürgette. A vád tagadhatatlan. Nagy Imre, ’56 januárjában valóban leírta: „Az államok békés egymás mellett élése a hatalmi tömbök felszámolását követeli.” Hruscsov most Belgrádban elismerte a szocialista Jugoszlávia jogát ahhoz, hogy kívül maradjon a hatalmi tömbökön és Brioniban, a nemzetközi sajtó képviselői előtt kijelentette, hogy „a tömbök átmeneti jelenségek”. Meddig lehet még Nagy Imrénél bűnnek nevezni azt, ami ma Moszkvában már hivatalos álláspontnak számít?

Hét év sem telt még el a magyar forradalom óta, s íme egymás után porladnak semmivé a vádak, amelyeket ellenségei kentek rá. A nagy revízió nem a nemzetre vár, hanem azokra, akik szabadságharcát eltiporták, vezetőit kivégeztették. Fájdalmas, kínos, alázatot követelő revízió? Lehet. Elodázható? Lehet. De végül is: elkerülhetetlen.

Újévi számvetés^*

A vas és a beton, a technika és a tervszerűség, a mérnöki pontosság és a tudományos előrelátás korát éljük? Kevés esztendő volt írott történelmünkben, amelyik jobban megmutatta, mennyire bizonytalan, mennyire kiszámíthatatlan az emberi élet és minden, amit az ember alkotott, mint 1963. Fényes nappal, ezrek és ezrek szeme láttára egy gyilkos fegyver másodpercek alatt kiolthatta annak a fiatal, tetterős, becsületes férfinak az életét, aki a világ leghatalmasabb országának az élén állott; két puskagolyó könnyedén végezhetett azzal az emberrel, akinek egyetlen gombnyomására atom- és hidrogénbombák tömege hullhatott volna az égből, és százmilliók pusztulhattak volna el. Orvosok és papok hiába állták körül a jó János pápa betegágyát: a rák ellenében egyaránt tehetetlen a tudomány és az ima. Szkopjéban megmozdult a föld, és egyik percről a másikra ezrek vesztek oda; hol voltak a szeizmográfok, amelyek jelezték volna a veszélyt? Olaszországban átszakadt egy gát, és a víz meg a kőomlás ezreket ölt meg; hol voltak a mérnökök, akik építették, vagy akik észrevették volna az első repedéseket? Diktátorok, akik előző nap még pöffetegen ültek palotáikban, egy éjszaka leforgása alatt hullákká vagy földönfutókká váltak; holnap-holnapután már senki sem fog emlékezni Kasszem és Diem, Sylvanus Olympio és Fulbert Yulu nevére. Népvezérek és uralkodók, akik nemrég még testvérekként ölelkeztek, egyszerre csak zsarnoknak és kalandornak kezdték nevezni egymást: Ben Bellát és II. Hasszánt, Algériát és Marokkót az arab egység agyonreklámozott jelszava nem tudta megakadályozni abban, hogy háborút ne kezdjenek egymás ellen. És az a barátság, amelyet annyi ünnepi beszéd, hivatalos nyilatkozat és vezércikk hirdetett nagynak, öröknek, megbonthatatlannak, 1963-ban az egész világ színe előtt nyílt gyűlölködésbe fordult át; ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a Szovjetunió és Kína ma kit tekint inkább ellenségének – a nyugati világot-e, avagy egymást?

A döbbenetnek, a meglepetéseknek, a tragédiáknak és a tragikomédiáknak ebben a kavalkádjábán, amelyben a rossz és a jó, a teljességgel hátborzongató és a majdnem nevettető emberi mértékegységekkel meghatározhatatlan arányokban keveredik, akadtak olyan események is, amelyek ha biztonságot nem, de bizonyos reményt mégis jelentenek. Afrikában és Ázsiában új országok nyerték el függetlenségüket; Berlinben – legalább karácsonyra – rés nyílt a Falon: a hidegháború dühe alábbhagyott; Moszkvában aláírtak egy atomegyezményt, amelynek hatékonysága nem nagyon jelentős, de tendenciája bíztató; s ami bennünket a legközvetlenebbül érint: Kelet-Európában folytatódott az enyhülés. A Szovjetunió, a kubai kudarc és a Pekinggel való viszály nyomán, kezdi egyre nyíltabban beismerni, hogy katonailag is, gazdaságilag is gyengébb, mint a Nyugat; Hruscsov 1963-ban már egyetlen ultimátumot sem dörgött el a német különbékéről; mindössze néhány apróbb provokációval próbálkozott meg (incidensek a berlini úton, Blaghoorn professzor letartóztatása), de erőteljes ellenállással találkozva, tüstént meghátrált; s nem rejtegetve a mezőgazdasági csődöt, a nyugati országokhoz fordult gabonáért. Azokból a fenyegetésekből, amelyek 1962 decemberében a nevezetes moszkvai Manyezs-kiállításon hangzottak el a legjobb és legtisztességesebb orosz festők, írók, muzsikusok ellen, a végén semmi sem lett: akiket büntetéssel ijesztgettek, azokat jobbnak látták nem megbüntetni, akiket átmenetileg elhallgattattak, azok azóta újra megszólaltak.

Ha ma Magyarországon jobb világ van, mint tizenöt, tíz vagy akár két-három esztendeje, az nyilván azért van így, mert Moszkvában a viszonylag liberálisabb elemek vannak felül. A Szovjetuniónak, amely rövid néhány esztendő alatt elvesztette Kínát, Albániát, Észak-Koreát és Észak-Vietnamot – anélkül, hogy Jugoszláviát sikerült volna visszaédesgetnie a kommunista tömbbe –, a Szovjetuniónak, amelynek ma szó nélkül kell eltűrnie, hogy Románia ne úgy szavazzon az ENSZ-ben, mint a többi kommunista állam, ma jól jön a magyar vezetők hűsége, és a nemzetközi enyhülés óvatos szorgalmazása közben nem lehet ellenére az, hogy a Nyugat – egyebek közt saját rossz lelkiismeretének megnyugtatására is – kezd kedvezőbb véleményt alkotni arról az országról, amelyet hét évvel ezelőtt csúful cserbenhagyott, s ahol 1956-ban a történelem egyik legspontánabb forradalma és egyik leggyászosabb intervenciója zajlott le.

Az egyetlen, ami számunkra mértékadó lehet: milyen a nép sorsa és az ország nemzetközi pozíciója? Azok a nyugati újságírók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában hazalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, választékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küszködnek, mint a közelmúltban. Ha egyes túlzásoktól eltekintünk is, az összkép hitelességében nincs okunk kételkedni. Nem volt-e 1963-ban általános politikai amnesztia, amelynek általánossága ugyan kétséges, de Bibó Isvánnak és sok más társának mégis meghozta a börtönből való szabadulást? Nem érezhető-e a nagyobb szabadság fuvallata akkor is, ha egyik-másik hazai folyóiratot vagy könyvet lapozgatjuk? Nem jöttek-e az elmúlt esztendőben tízezrével Nyugatra magyar vendégek, köztük a szellemi élet olyan kiemelkedő alakjai, mint Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, s akik nem is olyan rég még börtönben sínylődtek: Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor?

A turisták – orvosok, mérnökök, művészek, tisztviselők – (mert munkás vagy paraszt ma sem látogat sűrűbben külföldre, mint a régi világban), beszámolóikban nagyjából megerősítik azt, amit a hazalátogatók mesélnek. Nagyjából, de nem teljesen. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy az ő történeteikben lényegesen több szó esik egyes visszásságokról és bajokról, mint azokéban, akik egy vagy két hetet töltenek a Margitszigeten, a Gellért Szállóban vagy a tihanyi Motelban. Őtőlük, anélkül, hogy az általános javulást tagadnák, bőségesen hallhatunk a hivatalok packázásairól, egyes funkcionáriusok korlátoltságáról és rosszakaratáról, olyasmiről – s ezt minden rendszerezés nélkül jegyzem ide –, hány paraszt lett öngyilkos az erőszakos szövetkezetesítés következtében, hogyan kényszerülnek továbbra is lopni a munkások az üzemekben, milyen szégyenletesen alacsony a kezdő tanárok és orvosok fizetése, hány olyan kép van, amelyet nem engednek kiállítani, hány színdarab, amelyet nem mutatnak be, hány könyv, amely nem jelenhet meg.

De a döntő különbség a hazalátogatók és a hazulról látogatók, vagy egyszerűen: a külföldiek és az otthoniak helyzetmegítélésében nem is itt van, nem ezekben az egyáltalán el nem hanyagolható, s részleteknek is csak hűvös kívülállással nevezhető tényekben. Van valami, ami mindennél sokkalta fontosabb. A külföldi, a kellemesen eltöltött vizit után, visszatér abba az országba, ahol él. Utána az özönvíz. Hozza magával, persze, a megnövekedett rokonszenvet Magyarország irányában, azt a varázst, amivel hazánk jóformán mindenkit megigéz, kívánja, hogy tovább javuljon az élet, a nép kedvéért is, és azért is, hogy jövőre vagy két év múlva – olcsón – újra ott üdülhessen. De ha ne adj isten, esetleg romlanék a helyzet, akkor – felháborodnék, sajnálkoznék, feddően csóválná a fejét, aggódnék az otthoni rokonokért, barátokért, ismerősökért – akárcsak ’56-ban –, aztán tehetetlenül meghúzná a vállát – akárcsak ’56-ban –, és többet nem menne oda nyaralni. Aki otthon él, még ha pár hétre Nyugatra jön is, annak vérre, életre-halálra megy ez a „játék”. Annak a kérdések kérdése nem is az, hogy ma milyen a helyzet, hanem még ennél is inkább: holnap és holnapután milyen lesz? Marad-e legalább olyannak, amilyen most, javul-e, avagy romlik? Aki otthon él, az a jelenlegi, félelemtől mentesebb életben sem tud szabadulni a félelemtől: holnapra – minden előjel, előzetes bejelentés nélkül, ismeretlen és befolyásolhatatlan hatalmi vetélkedések következményeként – nem tér-e vissza a tegnapi, a sztálini világ? A mai rendszernek a legfőbb szövetségese, hogy tudatosan ébren tartja ezt a félelmet; legfőbb gyengesége, hogy valójában neki magának sincs módja arra, hogy – ha a falra festett ördög megjelennék – akkor elűzze.

A mai Magyarország legmélyebb aggodalma és legégetőbb kérdése – kimondva vagy kimondatlanul –: mi a garancia? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad? Mi a kezesség arra, hogy a múlt bűnei nem fognak megismétlődni? Mi a biztosíték arra, hogy ami ezután jön, jobb lesz és nem rosszabb az eddiginél?

A rendszer erre a kérdésre nem tud válaszolni. Nem tud és nem is tudhat, hiszen ennek a rendszernek a lényege éppen az, hogy – nincs benne semmire garancia. Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amelyik maga is egy idegen hatalom függvénye? Milyen biztosítékai lehetnek ott a népnek, ahol a választás legfőbb jellegzetessége, hogy – nem lehet választani: egy lista van, s ez a lista – bármi legyen is a program, bárki legyen is a miniszterelnök – biztosan több mint 99 százalékot kap? Ahhoz, hogy bármiféle komoly garanciáról lehessen beszélni, Magyarországnak először is függetlennek kellene lennie; másodszor, sőt nem is másodszor, hanem ezzel egy időben: alkotmányos demokráciának.

Ezek – maximális követelések. Megfeledkeznünk, lemondanunk róluk nem szabad; megvalósulásukban reménykednünk – rövid távon – nem lehet. De hát akkor a felszíni csillogás, a lelkendező beszámolók, a tagadhatatlan javulás ellenére, mélyebbre tekintve, garanciák után kutatva – reménytelen-e a magyar helyzet? A dolgok nem ilyen egyszerűek. A szabadabb beszéd, a szabadabb írás, a szabadabb gondolkodás, a külfölddel való közvetlenebb kapcsolat végzi a maga munkáját, ha túl gyorsan nem is, de állhatatosan; az egypárt-diktatúra, hacsak újabb erőszakot nem alkalmaz, egyre inkább defenzívába szorul, a közszellem fokozatosan demokratizálódik. Paradox módon azonban nem a belső fejlődés, hanem Magyarország nemzetközi lehetőségei azok, amelyek ma a legtöbb reményt nyújthatnák – feltéve, hogy a jelenlegi vezetők élni tudnának és akarnának ezekkel a lehetőségekkel.

A szovjet birodalom bomlása, amely Sztálin halálával indult meg, s amely az utóbbi években különösképpen meggyorsult, váratlan lehetőségeket kínál azoknak az országoknak, amelyek tegnap még a legtökéletesebb csatlósok voltak, vagy akár még ma is az azok. Utaltunk már fentebb az albán és a román példára. Volt-e hívebb szolgája Sztálinnak Enver Hodzsánál és Gheorghiu-Dejnél? Ma mind a ketten rebellisek, s a románok nem is egyszerűen „balról”, hanem – a szovjet-kínai konfliktust kihasználva – a román nacionalista érdekek képviseletében. Ideje volna, hogy a magyar vezetők is felébredjenek, észrevegyék, hogy új szelek fújdogálnak a világban, felfedezzék, hogy nem kell feltétlenül a Szovjetunió ellenségévé válnia annak, aki Moszkvának adott esetben nemet mond, s főleg: felkészüljenek és az ország nemzetközi helyzetét, cselekvési szabadságát biztosítsák arra az esetre, ha Moszkvában valami előre nem látható történik: Hruscsov esetleg rákényszerül a sztálini módszerek alkalmazására, vagy megbukik, vagy meghal.

Az első, legelemibb feltétele a szabad nemzeti cselekvőképességnek az, hogy az idegen csapatok mielőbb hagyják el az ország területét. December 11-én az Agence France Press rendkívül érdekes jelentést közölt Moszkvából. Szóról szóra idézem: „Moszkvai diplomáciai körökben arról beszélnek, hogy folyamatban van a Magyarországon állomásozó szovjet katonák családtagjainak fokozatos hazaszállítása. Ez az akció, egyáltalán nem látványos módon, körülbelül egy hónappal ezelőtt kezdődött el, és állítólag annak az előjele, hogy a következő hónapokban a szovjet katonai alakulatok elhagyják az országot. Ugyanezekben a diplomáciai körökben ebből az alkalomból aláhúzzák, hogy ez a lépés, amennyiben igaznak bizonyul, közös egyezmény következménye Magyarország és a Szovjetunió között, és olyan légkörben következnék be, amikor is Magyarországon a politikai helyzet stabilizálódik.” Ha a hír igaz, csak üdvözölni lehet. Könnyű, persze, egy kézlegyintéssel azt mondani: „Mi változik akkor, ha kimennek az oroszok? A szovjet határ alig 300 kilométernyire van Budapesttől; a helytartóikat otthagyják, Magyarország továbbra is a Varsói Szerződés tagja marad, és csapataikkal adott esetben órák alatt el tudják árasztani az országot.” Mindez így van; de valami mégiscsak változik. Az, hogy húszéves megszállás után Magyarországon először nem lesznek majd idegen katonai egységek. Elfeledhetjük-e, hogy az 1956-os forradalomnak elsőszámú követelése volt a szovjet csapatok távozása? A forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha egyszerűen semmibe vennénk vagy lebecsülnénk ennek a követelésnek valóra válását. Lehet, sőt valószínű, hogy egyhamar tényleg nem változnék semmi; de a távolabbi jövőbe nézve, mégiscsak más egy olyan ország helyzete, amelyet idegen erők tartanak megszállva, mint az olyané, ahol a puskák, ágyúk, tankok és repülőgépek kizárólag a nemzet fiainak a kezében vannak.

Az önálló, vagy legalábbis önállóbb magyar külpolitikának második feltétele a Nyugattal való kapcsolatok megjavítása, illetve normalizálása. 1963 utolsó heteiben itt is történt néhány nem jelentéktelen kezdeményezés. Angliával és Franciaországgal a diplomáciai képviseleteket nagykövetségi rangra emelték. Formalitás? Több annál: közeledés ahhoz az Európához, amelyhez Magyarország – földrajzi helyzete és múltja révén – valójában tartozik. De nem kevésbé fontos az sem, hogy december 14-én Mód Péter külügyminiszter-helyettes Washingtonban felkereste Averell Harriman amerikai külügyi államtitkár-helyettest, és – az AFP hírügynökség jelentése szerint – közölte: Magyarország kész megtárgyalni az Egyesült Államokkal, a rendezés érdekében, minden, a két ország között fennálló kérdést, beleértve Mindszenty hercegprímás ügyét is. A Mindszenty-ügyet elsősorban nem Amerikával, hanem magával a hercegprímással és a Vatikánnal kell rendezni; de a lényeges nem ez, hanem az, hogy – úgy látszik – Budapesten végre rájöttek: elsősorban nem az Egyesült Államoknak, hanem Magyarországnak hátrányos, ha nem normalizálja viszonyát azzal az országgal, amellyel a Szovjetunió is igyekszik javítani a kapcsolatait.

A harmadik feltétel a magyar külpolitika önállósodására, ami több is mint feltétel: kötelesség – az erdélyi magyarok kérdésének nyílt fölvetése. 1963 fordulópontot jelentett Erdély ügyében; a legnagyobb világlapok, az Observer, a Le Monde, a Le Monde Diplomatique elkezdtek beszélni arról, ami mindeddig tabu volt. Csak a forma szerint legilletékesebb, a magyar kormány hallgat. Mitől félnek? A sovinizmus vádjától? Az, hogy a legbűnösebb sztálinista múltú román vezetők napról napra megsértik majdnem kétmillió magyar emberi jogait, nem sovinizmus? Szóvá tenni a sérelmeket, kiállni az egyenjogúság védelmében, számonkérni a visszaéléseket, a nemzetközi közvélemény figyelmét, hivatalosan is felhívni a kétnemzetiségű, kétnyelvű ország, Erdély problémájára: ez volna az, amitől egy magyar kormánynak meg kell riadnia? Corneliu Mănescu román külügyminiszter – a magyar külügyminiszter vendégeként – december 16–18 között „baráti látogatáson” Budapesten tartózkodott. Fogadta őt Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, Péter János külügyminiszter pedig vacsorát adott a tiszteletére: ez minden, ami a távozásakor kiadott pár soros kommünikéből megtudható. Volt-e szó Erdélyről, ha nem, miért nem, ha igen, hogyan s miképpen: úgy látszik, a magyar nép még nem elég érett ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről kormánya tájékoztassa őt. A román kommunisták ma már taggyűléseken, népgyűléseken informálják országukat, és „félhivatalos”, de nagyon is irányzatos beszélgetésekben az egész Nyugatot is arról, milyen ellentéteik vannak a Szovjetunióval. Mikor fogják végre a magyar kommunisták is a magyar nép és a világ elé tárni azt, amit már úgyis tud ország-világ: mi történik Erdélyben, s azt is, amit egyelőre senki sem tud: hajlandók-e tenni is valamit az erdélyi magyarság felszámolásának a megakadályozására?

Mi a garancia? – kérdezik otthon aggódva, és kérdezzük itt, az emigrációban is –, mi a garancia arra, hogy a magyarországi helyzet továbbra is javulni fog? Azzal kezdtük ezt az újévi számvetést: milyen törékeny, bizonytalan, kiszámíthatatlan a világ, amelyben élünk. Túl sokat várnánk egy diktatúrától, ha éppen tőle remélnénk százszázalékos biztosítékokat. Annak mindenesetre, hogy a helyzet ne romoljék, egyik alapfeltétele – s ez egyaránt vonatkozik otthonélőkre, emigránsokra, hazalátogatókra és hivatalos vezetőkre -, hogy ne legyünk elégedettek azzal, ami van. Aki felelősséget érez a nép sorsáért és a nemzet ügyéért, az szívből örül minden javulásnak, de a Szilveszter éjszakáján született költővel azt vallja:

Togliatti testamentuma^*

Osztályharc a párton belül^*

Egyedülálló eset: ezekkel a szavakkal jellemezte a legtöbb nyugati újság azt a sztrájkot, amely több mint két héten át megakadályozta a belga kommunista párt lapjának, a Drapeau Rouge-nak a megjelenését. Az újságírók léptek sztrájkba, a nyomdászok szolidaritást vállaltak velük, és a nem kommunista újságírók együttérzésükről biztosították őket. A munkabeszüntetésnek több oka is volt, de ott szerepelt köztük, előkelő helyen, a legklasszikusabb: a fizetésemelés követelése. Krisztus sírját sem őrzik ingyen, s úgy látszik, kommunista pártlapba sem szeretnek túlságosan olcsón írni a munkatársak. Annál kevésbé, ha a pártvezetők lényegesen jobban élnek náluk. A belga párt nem valami jelentős, néhány évvel ezelőtt ráadásul még ketté is szakadt, orosz és kínai frakcióra. A szakadás azzal járt, hogy a két pártocska még jelentéktelenebbé vált, másrészt viszont azzal, hogy vezetőiket – hűségük, illetve hűtlenségük jutalmaként – Moszkva és Peking a legkülönbözőbb kegyekben s nem utolsó sorban: anyagi juttatásokban részesíti. Röviden: a pártok kisebbek lettek, a vezetők jóléte megnövekedett. A húsosfazekak mellett azonban, úgy látszik, csak számozott helyek voltak, s az újságírók már nem kerültek a közelükbe. Mindenképpen érthető tehát a lázadásuk.

Az üggyel, hol komolyan, hol gunyorosan, az egész világsajtó foglalkozott. Nyilván azért, mert Nyugaton játszódott le, mindenki szeme láttára. Amire a világsajtó sokkal kevésbé figyel fel – nyilván azért, mert az úgynevezett Keleten zajlik, és burkoltabb formák közepette –, az, hogy a párton belüli osztályharcnak bizonyos megnyilvánulási formái, mutatis mutandis, a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban is mind erőteljesebbekké válnak. Az osztályharc fogalma Marx és Engels óta jóformán mindent elvesztett eredeti jelentéséből, s itt sem pontos meghatározásként, hanem a leegyszerűsítés kedvéért használjuk. Egyszerűen arról van szó, hogy a párt legfelső vezetése és a párttagság között ma már nem csupán szakadék tátong (ez egymagában nem volna új jelenség), hanem a szakadék két szélén álló két csoport, a kisszámú vezetőréteg és a viszonylag nagyszámú tagság, egyre nyíltabb bizalmatlansággal, egyre ellenségesebb érzelmekkel viseltetik egymás irányában.

Hadd foglalkozzunk – a sok közül – a magyar példával.

A magyarországi párt, amelyet a szovjet tankok helyeztek vissza korábbi egyeduralkodó helyzetébe, ma Moszkva legmegbízhatóbb fiókintézményének számít. Ez annyiban megegyezik a lakosság óhajaival, hogy a szovjet–kínai vitában a Kreml enyhébb vonalának a támogatását jelenti, s annyiban nem, hogy a románoktól eltérően a budapesti kommunisták mindeddig a leghalványabb jelét sem mutatták annak, hogy a két óriás konfliktusát megpróbálják bizonyos függetlenedésre felhasználni. Túl azonban ezeken a külpolitikai jellegű megfontolásokon, a szovjet pártvonal hű követése óhatatlanul az ország belső életének bizonyos liberalizálódásával jár együtt. Ennek a folyamatnak a párttagság szempontjából különösen egy vetülete a fontos: az a tény, hogy a pártvezetés a múltnál fokozottabban igyekszik szakembereket bevonni, főleg a gazdasági irányításba, az egykor mellőzött, félreállított és nem egyszer üldözött szakértőket igyekszik felhasználni, dolgoztatni, s odáig is elmegy, hogy vezető állásokba helyezi őket. Az ország számára ez a folyamat hasznos – hasznosabb csak akkor lenne, ha bizonyos határokon túl a politikai dogmák nem kötnék meg a szakemberek kezét. Akkor aligha kerülne sor arra, hogy most Kállai Gyula miniszterelnöknek be kelljen jelentenie az ötéves terv kudarcát, azt, hogy sem a mezőgazdaságban, sem az életszínvonal emelésében nem tudták a nagy hangon beharangozott tervet teljesíteni. Ilyen ideális, a dogmákkal gyökeresen szakító helyzetről azonban ma még álmodni sem lehet – a szakemberek korlátok közötti meghallgatása is eredménynek számít.

A legfőbb pártvezetők számára a folyamat nem jár pillanatnyi veszéllyel: ők hatalmi pozícióikat az oroszoktól kapták, s ezekből ma csak az oroszok mozdíthatnák ki őket. Akárhány dilettáns legyen is közöttük – s az Ég a tanúja, no meg tízmillió magyar, hogy a legtöbbjük az –, az ő állásaikat, ezeket a bizalmi beosztásokat a legjobb szakemberek sem veszélyeztethetik.

Más azonban a helyzet alacsonyabb szinten. Az a politika, amelyik azt hirdeti, hogy a szakembert akkor is meg kell becsülni, ha nem párttag, aláássa a párttagok biztonságát és tekintélyét, s talán nem követünk el súlyos hibát, ha azt mondjuk: hosszabb távon halálos csapással fenyegeti a pártot. Nem egyes állásokról van itt szó, hiszen az üzemi főmérnök vagy a vegyészeti laboratórium tudósvezetője nem fogja elvenni a pártitkár vagy propagandista állását, hanem a betöltött szerepről, a tényleges befolyásról, a helyi hatalomról. Márpedig a párton belüli osztályharcban, akármilyen paradoxnak tűnjék is ez, a legfelső vezetés egyre sűrűbben a párton kívüliekkel igyekszik összefogni a saját, tudatlannak és műveletlennek minősített tagságával szemben. Mintha, tudat alatt és nem nyíltan megvallva, azt gondolná magában: műveletlennek és hozzá nem értőnek itt vagyunk mi, politikai bizottsági tagok és miniszterek – egyre kevesebb szükségünk van a hozzánk túlságosan is hasonló, de kevésbé szerencsés közkatonákra. Nem jelenti ez azt, hogy a párttagoknak ne lennének továbbra is bizonyos kiváltságaik, de hatalmuk és tekintélyük csökkenését napról napra jobban érzik, és a jövőtől való aggodalom egészen pánikba ejti, vezetőikkel szemben az ellenzékiségig sodorja őket.

A hazai sajtó tele van erre vonatkozó leírásokkal és panaszokkal.

„Gyakran hallani pártgyűléseken – írja a Vas Népe (1964. december 13.) – a kommunistákkal való beszélgetéseken türelmetlen véleményeket. »Mellőznek bennünket a tisztségek betöltésénél« – mondja egyikük. »Véleményünk ellenére is beállították a főmérnököt, a főkönyvelőt« – hallani mástól…”

„Megyénk jó néhány pártszervezetében éppen az kelt aggodalmat – panaszolja a Csongrád megyei Hírlap (1965. január 22.) –, hogy az utóbbi időben mintha a gazdasági vezetők, a pártonkívüliek itt-ott kezdenék lebecsülni a pártszervezetet. A gazdasági vezetők egy része kevésbé veszi figyelembe a kommunisták tanácsait, bírálatait. A nemrégen megtartott párttitkári tanfolyamon néhányan arról beszélnek: a dolgozók körében olyan vélemények is elhangzanak, hogy »nem sok van már a pártszervezetre bízva, nem sokat számít már a kommunisták szava«…”

Ugyanebben a cikkben, valamivel odébb: „Nemrégiben történt Makón, hogy a minisztériumi kiküldött jelentős átszervezést javasolt az egyik intézmény munkájában. A javaslat egyáltalán nem nyerte meg az ott dolgozók tetszését, a kiküldött azonban ezt nem vette figyelembe, sőt még a párttitkárral sem tárgyalt, mert tudta, hogy az határozottan szembeszállna elképzeléseivel. Mikor mégis szóba került, hogy jó lett volna a pártitkárral beszélnie, azt válaszolta: »Annyit ér nekem a párttitkár, mint elefántnak a bolhacsípés«…”

Talán felesleges is megjegyeznünk: a mi szempontunkból teljesen mellékes, kinek volt igaza az utolsó esetnél, a minisztériumi kiküldöttnek-e, avagy a párttitkárnak; a lényeges: hogyan beszélhet ma valaki, büntetlenül, egy párttitkárról, miféle sirámokkal van tele a párttagság. Ha az előnyök fogyatkoznak, ha a hatalom csökken, ha a beleszólás joga és súlya egyre gyakrabban a zéróval egyenlő – mire lesz akkor jó a párthoz való tartozás, a tagsági könyv: vetődik fel a pártközlegényekben a kérdés. Óhatatlanul a sztálini idők vicce jut az eszünkbe. Az egyik üzemben sztahanovistákat tüntetnek ki. Kovács Péter vasesztergályosnak átnyújtják a díszoklevelet, az vár egy kicsit, aztán megkérdezi: „És a pénzjutalom?” „Ezzel a kitüntetéssel nem jár pénz” – feleli neki az üzem igazgatója. Mire Kovács Péter: „Csak a szégyen?”

A liberalizálódási folyamat, megindítóinak és végrehajtóinak eredeti elképzelései ellenére is, elég gyorsan odavezet, hogy a „párttag büszke címének” (Sztálin) legfelismerhetőbb velejárója a pártonkívüliek hol lenéző, hol sajnálkozó ajkbiggyesztése lesz. A helyzet természetesen a pártvezetőknek sem kellemes: érzik, hogy a tagok elárvultaknak, sőt elárultaknak tekintik magukat, és ami ettől elválaszthatatlan, lényegében hűtleneknek, a pártonkívüliekkel kacérkodóknak, árulóknak tekintik őket. Október 17-én a párt központi lapjának, a Népszabadságnak is foglalkoznia kellett a kérdéssel, megjegyezve, hogy a jelenség „már nem elszigetelt” és „különböző pártrendezvényeken, taggyűléseken mind gyakrabban és szenvedélyesebben kerül szóba”. A cikkből kiderül, hogy, igenis, párton belüli osztályharcról van szó: „A nézeteltérések a kommunisták között vannak – írja a lap. – Az esetek többségében ugyanis (az egyszerű párttagok) nem párton kívüli vezetőket bírálnak azért, mert fenntartásaik vannak a kommunistákkal szemben, hanem fontos állami és gazdasági funkciókat betöltő párttagokat marasztalnak el azért, mert helytelenül értelmezik és hajtják végre a párt politikáját, mert elvtelen módon járnak el a kommunisták rovására…”

A párt politikájának „helyes értelmezésével” a cikk adós marad és panacea helyett csak frázisokat ad tanácsként: jobban meg kell becsülni a kommunistákat, az állások betöltésénél jobban kell ügyelni a „megbízhatóságra”. Nem tud megoldást javasolni s ugyancsak általános szólamokat puffogtat Szirmai István, a Politikai Bizottság tagja is, aki a Társadalmi Szemle novemberi számában vezércikkben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ebben a cikkben is inkább a helyzet felmérése az érdekes. „Rendszeresen felmerül az a panasz – írja Szirmai –, hogy a pártmunkások nem kapnak elég megbecsülést. »Sokszor egy pártonkívüli nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesül, mint a pártmunkások« – mondják. Azt hiszem, hogy ez jogos panasz. Nem általános, de elég gyakori jelenség”. S a válasz rá? „Nem biztosíthatunk anyagi előnyöket – más előnyöket sem – valakinek azért, mert kommunista, de jogos követelmény, hogy a közélet minden területén övezzük tisztelettel, megbecsüléssel elvtársainkat, harcostársainkat, a kommunistákat.” Nesze semmi, fogd meg jól! – az egyszerű párttagok szempontjából, akik a belga Drapeau Rouge újságíróihoz hasonlóan, bizony, anyagi és más előnyökről ábrándoznak, annál is inkább, mert akárcsak brüsszeli elvtársaik, ők is nap mint nap látják, hogy Kádár Jánosnak, Kállai Gyulának, Szirmai Istvánnak és a többi vezetőnek nem lebecsülhető anyagi és más előnyei vannak abból, hogy kommunisták. Az, hogy a pártvezetés csak a szó legszorosabb értelmében vett olcsó, azaz semmibe sem kerülő tanácsokkal tud szolgálni, nem véletlen. Két út áll előtte. Az egyik a sztálinizmushoz való visszakanyarodás, amikor a párttitkárral senki sem mert feleselni, amikor igazán nem kellett szónokolni arról, hogy a pártonkívüliek „becsüljék meg jobban” a kommunistákat. Világos, hogy a párttagság mostani panaszai mögött ott lapul a nosztalgia ezek után a „régi szép idők” után. „Vannak olyan hangok – írja imént idézett cikkében a Népszabadság –, amelyek szerint a fentebb említett torzítások nem véletlenek, hanem következményei a párt politikájának. Példaként hozzák fel az ellenforradalom előtti éveket, amikor – mint mondják – a dolog másképp volt, nem volt »liberalizmus« a pártban…”

A sztálinizmushoz azonban nem lehet visszatérni, egyszerűen azért nem, mert Moszkva is egyre távolodik tőle. Marad a másik út: a jelenlegi. (Ahhoz, hogy a „harmadik utat”, a nemzeti függetlenség és a valódi demokrácia útját válasszák, át kellene ugraniok a saját árnyékukat.) A mostani úton viszont, bármennyit toldozgassanak-foltozgassanak is, bármilyen cikcakkokat írjanak is le a vezetők (és cikcakkok alighanem még lesznek a szakemberek kisebb és a párttagok nagyobb megbecsülése irányában is), újra meg újra szembe fogják találni magukat ugyanazzal az akadállyal: saját tagságukkal.

S ebben, a maga könyörtelen törvényszerűségével az az igazság mutatkozik meg, hogy az európai kommunista országok fejlődése túlhaladt a lenini–sztálini szerkezeten, túlhaladt magán a kommunista párton. E pártok kezdeti szerepéről, „történelmi szükségszerűségéről” még lehet vitatkozni, de arról már csak vitatkozni sem lehet, hogy ma Európában a fejlődés gátjaivá váltak, összeütközésbe kerültek a társadalmi haladás erőivel, és ebben a konfliktusban (marxista terminológiával: ebben a kibékíthetetlen ellentmondásban) fel kell morzsolódniok. Mikor? A pontos dátumot csak jósok tudják megmondani. De talán érdemes a perspektívákkal kapcsolatban idézni a magyar párt egyik vezetőjének, a Politikai Bizottság tagjának, Gáspár Sándornak egy sokat eláruló megállapítását (Társadalmi Szemle, 1964. október): „A pártszervezetek életében a legnagyobb gondot az okozza, hogy a mai viszonyok között nem mindig látják, milyen módon végezzék munkájukat…” Hogyan is látnák? Hiszen éppen „a mai viszonyok között” valójában már semmi munkájuk sincsen, felesleges kölöncöt jelentenek az ország, a nemzet életében!

A Csongrád megyei Hírlap 1964. október 30-i számában a következő esetet meséli el: „Egyik makói üzemben fordult elő, hogy egy jól dolgozó, tekintélyes munkásnak ajánlották: kérje felvételét a pártba, s erre ő azt válaszolta a kommunistáknak: Nem megyek én hozzátok, hiszen úgyis feloszlóban vagytok…”

A makói munkás nemcsak jól dolgozó és tekintélyes. Előrelátó és bölcs ember is.

A fogadatlan prókátorok meg a többiek^*

Ezelőtt 15-16 esztendővel, amikor Rákosi Mátyás egy-egy „nagy beszédében” új normarendezést hirdetett meg, békekölcsönt vezetett be vagy másfajta ügyes csellel csökkentette az ország urának, vagyis a „dolgozó népnek” életszínvonalát, miközben derűtől ragyogó arccal kimutatta, hogy a csökkenés, a dialektika szabályai szerint, valójában a reálbérek emelkedését jelenti, a nemzet ujjongó lelkesedéssel „egy emberként” csatlakozott a húsába vágó intézkedésekhez; az üzemi „kisgyűlések” mindent helyeslő táviratainak „hurrázása” elnyomta, bár nem feledtette el a mögötte szisszenő kétségbeesést: de arról, hogy e kétségbeesés szavakká formálódjék – szó sem lehetett. E tekintetben – s ez nem kis dolog – a változás Magyarországon érezhető, sőt olvasható. A legújabb gazdasági intézkedéseket, a bérleszállításokat és áremeléseket fogadó nyílt ellenszenv, felháborodás, sőt kétségbeesés is utat talál a kifejezésre. A pártsajtó levelek, riportok, interjúk sorában közli – kissé meglepetten, kissé szépítve, de mégis közli – a dolgozók felháborodott megnyilvánulásait az intézkedések láttán. Az elemi erővel feltörő ellenszenvet ma, 1956 után, nehezebb elfojtani, bár az utóbbi hetekben tanúi vagyunk annak, hogy a nyílt beszédtől megrémülő rendszer sorozatos letartóztatásokkal igyekszik gátat vetni a munkások, az alkalmazottak, az értelmiségiek szabad véleménynyilvánításának. S amikor megkísérlik civilizáltabb formák között szólásra bírni a dolgozókat, érezni rajtuk a félelmet, a tömegektől való rettegést.

Ezért van az, hogy a Népszabadaság riportere, Cserhalmi Imre „nem csupán kíváncsisággal, hanem némi aggodalommal is” készült „a beszélgetésre”, amit a Híradástechnikai Ipari Kutatóintézetben folytatott az „értelmiségiek”-kel, ahol – meglepő módon – arról értesült a pártalapszervezet titkárától, hogy „nálunk jól tudnak számolni az emberek. Már a taggyűlésen előkerültek a logarlécek”, és „természetesen a számolgatásoktól senki sem derült jókedvre.”

Bizonyára nem derültek jókedvre az öregek és a nyugdíjasok sem, akiknek nevében egy levélíró ezekket írja a Népszabadságnak: „A rendelkezés nagyon sok hozzám hasonló beteg, rokkant nyugdíjast érint, oly értelemben, hogy a hús, a tejtermék és a tüzelő drágább lesz”.

A napi emésztő gondokra a válasz: frázispuffogtatás, a „daloló holnapok” ígérgetése – és olyan párhuzamok megvonása, amelyek egyszerre alaptalanok és ostobák. A párt központi lapja például azzal érvel, hogy „az Egyesült Államoknak napi 18 millió dollárjába kerül a vietnami háború”. Miért nem írják meg, mennyibe kerül ugyanez a háború – Magyarországnak? Miért nem hozzák nyilvánosságra, hogy a szocialista tábornak legalább napi 4 millió dollárjába kerül Fidel Castro uralmának fenntartása, azzal a jelentős különbséggel, hogy az amerikai gazdasági élet alig érzi a vietnami háború súlyát, s marad még holdrepülésre, húsra, vajra, autóra, iparfejlesztésre bőségesen, ugyanakkor, amikor a szocialista táborban egyre nagyobbak a gazdasági nehézségek és bajok. Miért kell (ha már beismerik, hogy baj van) mégis bebizonyítani, hogy nincs is olyan nagy baj, hogy a helyzet „nem olyan ijesztő”, bár „kisebb lesz a húsadag odahaza vasárnap”, viszont ettől függetlenül „tájékozottságunk alapján optimisták vagyunk”.

A húsadag kisebb lesz, az öntudat nagyobb. „A helyes fejlődés irányában haladunk”, mondja a Népszabadság, büszke félmosollyal. S mindjárt közli is velünk, mire van szükség, hogy megőrizzük ezt a helyes irányt. Elsősorban „szükség van további felvilágosító munkára”, másodsorban szükség van arra, hogy „szigorúbban lépjünk fel a pazarlók ellen”, hiszen – harmadsorban, de nem utoljára – „minden a termeléstől függ”. Ami igaz, az igaz: ezeket az érveket már hallottuk néhányszor az utolsó két évtized során. Csoda-e hát, ha a kissé kókadó fejű kommunistákba is új lelket kell önteni? Csoda-e, ha érvekkel kell ellátni őket, mielőtt felsorakoznak s elindulnak az élet harcmezejére, hogy megmagyarázzák a dolgozóknak: „az intézkedéseknek ne csak a negatív vonásait érezzük”. Ám miféle kommunisták azok, akiket arra kell figyelmeztetni a Népszabadság hasábjain, hogy ne szégyelljék magukat? – mert „nincs mit szégyellned, hűséges tanúd ez a kor”… „Nincs mit szégyellned egy-két felhő miatt sem, hiszen milliók tudják, hogy mögöttük most is ott van a Nap!” S ha mégis lenne olyan kommunista, aki a felhő mögött bujkáló Nap biztató képe ellenére is szégyellné magát, az tudja meg, hogy „hol van ma Isztambul vagy Madrid Pesthez képest, amellyel húsz éve holtversenyben állt, hol kapott a nép több húst, ruhát, lakást és – igenis! – demokráciát”. Az érvelés ereje valóban lenyűgöző, főképp ama magyarok számára, akik ha Isztambult vagy Madridot még nem látták is, de látták már Bécset vagy Münchent, amivel Pest legalább olyan holtversenyben állt húsz évvel ezelőtt, mint a felsorolt városokkal. S vajon hol kapott a nép több húst, ruhát, lakást és – igenis – demokráciát? A választ adja meg ki-ki hajlama szerint; a Népszabadság ehelyett arra figyelmezteti a kommunistákat, akik egy kissé, úgy látszik, mégis szégyellik magukat, hogy „ha akadna is, ki egyetlen árnyékos perctől ijedten nyelvét harapná ketté”, az illető gondoljon „a régi elvtársakra, kiket hóhérok vertek beteggé”. A szégyenkező kommunista itt bizonnyal kissé zavarban van, mert nem tudja, kikre gondoljon: azokra, akiket Horthy börtöneiben vertek beteggé, vagy azokra, akiket Rákosi börtöneiben…

A harci emlékezés, persze, önmagában nem oldja meg a problémákat. A nehézségeknek az „objektív okokon” kívül „szubjektív okai” is vannak, így tanítja ezt az elmélet. Rákosi Mátyás korában a kenyérhiány oka az volt, hogy a kulákok disznókkal etették fel a dolgozó nép eledelét; Kádár János korában a kulákok helyébe léptek a „fogadatlan prókátorok”, azok a „hirtelensütetű magyarok”, akik – mint a Népszabadság írja – „nem is kicsiny összegekért sütötték ki magyar mivoltukat”, azok a „népbarátok”, akik „csupán szavakban és legfeljebb jelszavakban törődtek ezzel a néppel”. Helyben vagyunk: a színen – végre-valahára –, megjelent az ellenség! Az ugyan még nem világos, hogyan lehet valakinek „nem kicsiny összegért” kisütnie magyar mivoltát, de azt már érezni, hogy ez az a pillanat, amikor a cikkíró Várkonyi Mihály tolla költői lendülettel igazi magasságokba fogja repíteni olvasóit. S az olvasóknak, ha sok mindenben csalódniok is kellett az elmúlt évtizedek során, ebben nem kell csalódniok. A pavlovi kommunista szájában az „ellenség” képzetének megjelenésekor csordultig meggyűlik a nyál. Várkonyi Mihály ezt bőségesen fel is használja a „fogadatlan prókátorok” elleni küzdelemben, s a szép magyar nyelv minden rendelkezésére álló eszközével, hasábokon át szégyenít meg mindenkit, akinek „a jövő és jelen nemzedékek sorsának alakulásához csupán annyi köze van, hogy a jelen nemzedék zsírján, a jövő nemzedék lehetőségein hízlalja halomra a saját szerencséjét”.

Figyeljük meg a képek teljességét, poétikus erejét, kifejező gazdagságát: halomra hízlalni a szerencsét a jelen nemzedék zsírján! Kellenek-e tisztább, zavarmentesebb képek a teljes meggyőzésre? Ha kellenek, Várkonyi Mihály készséggel szolgál velük: „Ne rágja szánkba senki olyan a saját véleményét, ne próbálja fogadatlan prókátorként selypítő mocskolódásával megzavarni gondolkodásunkat – írja –, aki a történelem előtt feltétlenül eljátszotta már a jogát, hogy a nép nevében szólhasson.” A nép nevében szólni ugyanis kizárólag Várkonyi Mihálynak van joga, aki – mint látható – a lehető legzengzetesebb stílusban él is ezzel a joggal. Tőle tudjuk meg azt is, hogy mindazt „amit tettünk, nagyon nagy mértékben a szóban forgó »pártfogók« ellenében tettük”, méghozzá azokkal a különös emberekkel, „akik öklüket nem mellkasdöngetésre, de munkára használták és használják”, még akkor is, „ha akár ezer vagy húszezer kilométerre innét, akár itthon emeli fel a fejét a múlt – akármennyire is fuvolahangon szól a farkas”.

Itt azután meg kell állnunk, mert sok mindent megértettünk. Egy országban, ahol nemcsak a farkas szól fuvolahangon, de a kommunista párt vezetői (és újságírói) a kezük és az agyuk helyett az öklükkel dolgoznak, felesleges is minden további magyarázat: miért kellett leszállítani a kezükkel és agyukkal dolgozó milliók életszínvonalát.

A titkos diplomácia alkonya^*

A burzsoá diplomáciának nem volt kíméletlenebb bírája a történelemben Leninnél és a bolsevikoknál. Nemcsak a cselekedeteit bélyegezték meg, hanem a módszereit is. Főként a titkosságát. Gyalázat – mondották –, hogy a külpolitika ügyeit a kulisszák mögött, a legnagyobb titokban intézik, s azokról a kérdésekről, amelyek végső soron egész népek sorsát, jövőjét, életét érintik, a népek háta mögött és tudta, megkérdezése, sőt tájékoztatása nélkül döntenek. Bezzeg, majd ha ők hatalomra kerülnek, minden másképpen lesz: a népet nemcsak informálni fogják a külpolitika eseményeiről, de véleményét is megkérdezik a tennivalókról.

Így aztán nem is keltett különösebb meglepetést, hogy 1917-ben az új forradalmi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy nyilvánosságra hozták a cári rendszer valamennyi titkos külügyi megállapodását. Új korszak kezdődik a diplomácia történetében – mondották –, a zárt ajtóknak, a hazudozásnak, a nép félrevezetésének – legalábbis, ami Oroszországot illeti – végleg befellegzett. Nem tagadható, hogy ez a magatartás hatásosnak bizonyult. Például abban, hogy Kínában megszületett a kommunista párt és a fiatal értelmiségiek szép számban csatlakoztak hozzá, nem lebecsülendő szerepet játszott a korábbi titkos orosz–kínai szerződések nyilvánosságra hozatala és egyben megtagadása is. Micsoda különbség a Kínát megalázó, szipolyozó imperialisták és a szovjet hatalom között – állapították meg a pekingi és sanghaji lelkesedők. Vége azoknak az időknek, amikor a népeket sötétségben lehetett tartani, amikor játékszerek voltak uraik kezében.

Felesleges itt arról elmélkedni, meddig tartott ez az új korszak. Felesleges azon tépelődni, vajon a breszt–litovszki békétől a Hitlerrel történt megállapodásig miként tájékoztatták a szovjet vezetők – más népekről nem is beszélve – a saját népüket arról, milyen titkos szerződések vannak éppen készülőben, vagy mi a nép véleménye az éppen megkötött paktumokról. Annyi tény, hogy a burzsoá diplomácia titkosságának elítélése továbbra is érvényben maradt, és minden alapfokú szeminárium kötelességtudóan hangsúlyozta: milyen gyökeres a különbség e tekintetben is a kommunista és a nem kommunista államok külpolitikája között.

Mindez most nem a Párttörténet, hanem a budapesti újságok olvasása közben jut az ember eszébe, s nem is a szovjet, hanem a magyar külpolitikát figyelve. Semmi kétség: eseményekben nincs hiány. Alig múlik el nap, hogy a hazai sajtó ne számolna be magyar államférfiaknak külföldön, külföldieknek Magyarországon tett látogatásairól, a köztük folyó tárgyalásokról, a tárgyalások után kiadott nyilatkozatokról. Éppen ezekre szeretnénk – megfigyeléseinket az utolsó negyedév eseményeire korlátozva – futó pillantást vetni.

December 16-án a Népszabadság első oldalán közlemény jelent meg a következő címmel: Kádár János és Biszku Béla elvtárs baráti látogatása a Szovjetunióban. A közleményből kiderült, hogy Kádár és Biszku december 11. és 14. között Moszkvában járt, s ott megbeszéléseket folytatott Brezsnyevvel, Kosziginnal és Podgornijjal. „Az SZKP és az MSZMP vezetői – folytatja a kommüniké – tájékoztatták egymást az országukban folyó szocialista és kommunista építés eredményeiről, megvitatták a szovjet–magyar kapcsolatok kérdéseit, eszmecserét folytattak a nemzetközi helyzet, valamint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom problémáiról. Mindkét fél igen kedvezően értékelte az SZKP és az MSZMP kapcsolatait, a két párt testvéri barátságát és teljes nézetazonosságát. A találkozó résztvevői örömmel állapították meg, hogy minden területen eredményesen fejlődik a Szovjetunió és Magyarország együttműködése. Emellett megvitatták az együttműködés kibővítésére számba jöhető intézkedéseket. A szovjet és a magyar vezetők megbeszéléseit a szívélyes barátság és a teljes megértés légköre jellemezte.”

A kissé unalmas közleményt azért idézzük ilyen részletesen, hogy aki annak idején esetleg nem olvasta volna, láthassa: milyen pontosan, alaposan, őszintén tájékoztatják a magyar népet – legalábbis mióta a titkos diplomácia megszűnt –, olyan életbe vágó kérdésekről, mint a szovjet–magyar kapcsolatok. Elsőnek a kommüniké időpontjára érdemes felfigyelni: azt az egyszerű tényt, hogy az ország legfőbb vezetője és egyik helyettese fontos tárgyalásokra Moszkvába utazik, két nappal a hazatérésük után hozzák csak nyilvánosságra! De Gaulle, Wilson, Johnson, Erhard bejárja az egész világot, és ezt mindenki előre, de legkésőbb utazásuk napján megtudja. Igaz, hogy ez a titkos burzsoá diplomácia. Kádár és Biszku átszalad Moszkvába: ez állami és párttitok. Igaz, ez a nyílt, magasabbrendű, „szocialista” diplomácia.

És a kommüniké tartalmi része: ember legyen a talpán, aki megtudja belőle, valójában miről is tárgyaltak és miben is állapodtak meg. Ki mit mondott, ki mit kívánt, ki mit javasolt, ki mit fogadott el vagy utasított vissza: megannyi rejtély. Persze, mondják erre a kommüniké készítői, nem fogjuk az ellenség orrára kötni azt, ami csak minket illet. Ha a magyar népet az ellenségek közé számítják, akkor még van is valami az érvelésükben.

Sajnálatos véletlen folytán a magyar kormány Kádár és Biszku Moszkvából való visszatérése után öt nappal áremeléseket és bércsökkentéseket jelentett be. A legártatlanabb lelkekben is felvetődhetett a kérdés, hogy ez az életszínvonal-csökkentés nem állt-e kapcsolatban a frisskeletű moszkvai úttal? Nem lett volna mégis okosabb őszinte tájékoztatót kiadni a tárgyalásokról, s így elejét venni az effajta találgatásoknak? Avagy éppen azért nem lehetett őszintén beszélni, mert a moszkvai út és az életszínvonal-csökkentés időbeli közelsége nem volt puszta véletlen?

Három nappal a drákói rendelkezések után, december 22-én, mint a Népszabadság első oldaláról mindenki megtudhatta, észak-vietnami gazdasági kormányküldöttség érkezett hazánkba. „Szívélyes légkörben” tárgyaltak Kádárral, Kállaival, Fock Jenővel (aki annál szívélyesebb és jobbkedvű lehetett, mert ő volt az, aki az életszínvonal-csökkentést bejelentette), meglátogatták a Telefongyárat és a Budapesti Konzervgyárat, aztán megállapodtak abban, hogy Magyarország a jövőben fokozatosan fogja segíteni Vietnamot. Ami a nadrágszíját éppen összehúzó tízmillió magyart a legjobban érdekelte volna: miben áll majd ez a fokozott segítség, hány millióba fog kerülni az országnak, hány szelet húsba, hány pár cipőbe minden egyes magyar állampolgárnak – mélységes titok maradt. Hadititok. Az Egyesült Államok dollármilliókat költ a vietnami háborúra – de legalább közlik a saját népükkel, mennyit költenek. Lehetséges, hogy a hivatalos adatok egyetmást eltitkolnak, mint ahogy egy pillanatig sem állítjuk, hogy az úgynevezett burzsoá diplomáciának ne volnának titkai, cselei, fondorlatai, hazugságai. De a magyar dolgozók megelégednének azzal, ha legalább nagyjából, hozzávetőlegesen tudnák, mibe kerül nekik Vietnam. Az új típusú, nyílt, „szocialista” diplomácia korában erről szó sem lehet.

A következő látogató Magyarországon Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök volt. Mint ugyancsak a Népszabadság első oldaláról megtudhattuk, január 10. és 13. között tartózkodott Budapesten. Furcsa módon a Népszabadság ezt január 14-én közölte, tehát egy nappal azután, hogy elutazott. Miért kellett titokban tartani az ottlétét, nem tudjuk. Valami oka biztosan volt, máskülönben éppúgy nyilvánosságra hozták volna a megérkezését, mint a vietnami kormányküldöttségét, vagy pár nappal utóbb a lengyelekét. A kommüniké csak annyit jegyzett meg: „A találkozók során a magyar államférfiak elvtársi, kötetlen eszmecserét folytattak Ion Gheorghe Maurerral a nemzetközi helyzet és a két szomszédos szocialista ország időszerű kérdéseiről. A véleménycserék szívélyes, baráti légkörben folytak…”

Melyek azok az „időszerű kérdések”, amelyekről magyar–román viszonylatban szó esett? Ami minden magyart leginkább izgat: beszéltek-e Erdélyről? Megpróbálták-e a budapesti vezetők védelmükbe venni a kétmilliónyi erdélyi magyart? Ha igen, mi volt a románok válasza? Ha nem, miért nem? Még szerencse, hogy a titkos burzsoá diplomáciának befellegzett! Így legalább az egész ország megtudhatta azt, amire a leginkább kíváncsi…

Január 18., a Népszabadság első oldala: ezúttal a lengyel vezetők, Gomulka, Cyrankiewicz és Kliszko érkezett Budapestre. Másnap már haza is utaztak; látogatásukról ugyanaz az üres blabla tájékoztatja a magyar népet, mint a már említett találkozókról: „szívélyes, baráti légkör”, „eszmecsere országaik és pártjaik együttműködése továbbfejlesztésének lehetőségeiről, valamint a külpolitika, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom időszerű kérdéseiről…” Nesze semmi, fogd meg jól!

Mindeddig olyan találkozókról volt szó, amelyeken kommunista országok politikusai tárgyaltak más kommunista országok vezetőivel. Lehetséges, hogy a nagy titkolódzásnak az egyik oka az, hogy nem akarják esetleges őszinteségükkel megörvendeztetni az „imperialistákat”. Hogy miért tárgyalnak folyton olyasmiről, aminek az „imperialisták” csak örülnek, az megint más kérdés. Tény azonban, hogy mihelyt nem kommunista államférfiakkal találkoznak hazánk kitűnő vezetői, mindjárt bőbeszédűbbekké válnak a kommünikék. Kállai Gyula miniszterelnök február elején felesége és tucatnyi beosztottja kíséretében egyhónapos körútra indult Afrikába és Ázsiába, minek során öt országot keres fel. Ezzel az úttal aztán tele vannak az újságok, hatalmas beszámolók, riportok, fényképek tömege jelenik meg, az olvasó még olyan részletekről is értesül, hogy külön trópusi szakorvost vittek magukkal, hogy – az áldozatkészség teteje – „lesz olyan nap, amikor a küldöttség 12 óránál többet tölt a levegőben”, hogy Kállai Gyula megérkezésekor Addisz–Abebában „21 ágyú díszlövései hangzottak el” (Dar es Salaamban csak 19 ágyú üdvlövöldözött, úgy látszik, nincs több nekik), s Egyiptomban, ahol „hagyományos, kedves szertartás az ünnepi szavalókórus – a Magyarország kiküldött tudósítójának jelentése szerint –, a pálmafák és eukaliptuszok tövében véletlenül egybeverődött harminc-negyven főnyi tömeg” (mert a parányi Egyiptomban már 30-40 ember tömegnek számít, és mihelyt véletlenül egybeverődnek, szavalókórust alakítanak), ütemesen skandálta: „Aasat asz-szadaakat al-arabijat al-magarijat”, ami minden iskolás gyerek tudomása szerint azt jelenti: „Éljen az arab–magyar barátság.”

A magyar–egyiptomi tárgyalásokról kiadott közlemény körülbelül huszonötször olyan hosszú, mint a magyar–szovjet, a magyar–abesszin közlemény legalább ötvenszer akkora, mint a magyar–román kommüniké, ékes bizonyságául annak, mennyivel fontosabbak a Nasszerral és a Hailé Szelassziéval fennálló kapcsolataink, mint a Moszkvával és a Bukaresttel való viszonyunk. Félreértés ne essék: egy pillanatig sem kifogásoljuk, hogy Magyarország jó barátságban akar élni Egyiptommal, Abesszíniával, Tanzániával, Indiával, sőt még a kuvaiti fejedelemséggel is. De nem lehetne ezeket a baráti kötelékeket millió forintokba kerülő díszutazások nélkül, szerényebb, mindennapos, követi vagy nagyköveti színvonalon is megfelelően fejleszteni? Nem is szólva arról, hogy félő: az út során kötött gazdasági egyezmények nekünk lényegesen többe fognak kerülni, mint az üdvlövéseket leadó vendéglátóknak. A magyar–egyiptomi közös közlemény homályban tartja a részleteket (bár az meglehetősen közismert, hogy Nasszer barátsága költséges luxus), de a magyar–etióp kommüniké már valamivel világosabb: „a felek megállapodtak abban, hogy a magyar fél meghatározott mezőgazdasági vállalkozások létrehozásával részt vesz az etióp mezőgazdaság fejlesztésében”. Felvetődik a kérdés: nem volna-e helyesebb az etióp mezőgazdaság megsegítését nálunk gazdagabb országokra, az Egyesült Államokra, Angliára, Németországra, Franciaországra, a Szovjetunióra bízni, s „a magyar fél” nem tenné-e jobban, ha történetesen a csődbe jutott magyar mezőgazdaság fejlesztésében venne aktívabban részt?

De mindez kákán csomót-keresésnek tűnhet akkor, ha kicsit áhítatosabban elmélyülünk a Kállai-féle küldöttség diadalútjáról közölt riportokban. Maradhat-e magyar szem szárazon, amikor azt olvassa, hogy Kállai Gyulát az etiópiai uralkodó a Szentháromság-rend nagyszalagjával, feleségét pedig a Sába királynője érdemrenddel tüntette ki, s mikor – ugyancsak a Népszabadság első oldalán megpillantja Kállait és Kállainét a Négus jobbján, illetve balján, pompás kitüntetéseikkel? Mert ugyan mi hiányzott még hazánk felvirágzásához, ha nem az abesszin Szentháromság-rend (a nagyszalaggal, természetesen), no meg Sába királynőjének érdemérme? S nem dobban-e meg az örömtől és a büszkeségtől minden igaz hazafi szíve, amikor a Magyar Nemzet riportere tájékoztatja őt arról, hogy az egyesült Tanganyika és Zanzibár fővárosában a budapesti vendégeket szuahéli nyelven ez a felirat köszöntötte: Karibu Kállai, és miközben a magyar küldöttség végigvonult az Uhuru Sugárúton, a fekete táncosok, óriás tamtam dobok mellett erre az ütemre járták vad táncaikat: Nyerere-Kállai…

Mondja még ezek után valaki, hogy nincs önálló magyar külpolitika!

Dunának, Oltnak egy a hangja^*

Végre! – döbbent belém, ahogy a szemem megakadt, az újságárus bódéja mellett, a Le Monde első oldalán. Még jóformán meg sem vettem a lapot, már falni kezdtem a címoldal legközepén elhelyezett cikket. Vita a magyar és a román kommunisták között – adták hírül az első sorok.

Lehetséges volna? Hát felébredtek? Sok-sok évi késéssel ugyan, de végre-valahára szóvá teszik az erdélyi magyarok ügyét? Még két hete sincsen, hogy Kádár és Kállai hivatalos látogatóként Bukarestben járt, és a románokkal kiadott közös nyilatkozatuk tele volt olyasfajta kifejezésekkel, mint „fejlődő kapcsolatok”, „elvtársi légkör”, a „nézetek azonossága” stb. Két hét elteltével már nem fejlődnek a kapcsolatok, már nem elvtársi a légkör, már nem azonosak a nézetek?

Mi történt?

A Le Monde forrásként Komócsin Zoltánnak, a kommunista párt egyik titkárának az előadását idézi, amely az MSZMP Politikai Akadémiáján hangzott el, s amelyet a Népszabadság március 24-i száma közölt, és – mint a francia lap írja – a Magyar Távirati Iroda külföldnek szánt szolgálata „nagy reklámmal” kürtölt világgá. Komócsintól már március 5-én – tehát Kádár és Kállai bukaresti útja előtt – publikált egy nagy cikket a Népszabadság a nemzetközi helyzetről, de ebben a románokra még nem történt utalás. A mostani beszéd sem említi név szerint őket, de célzásai egyértelműek.

Mit kifogásolnak a magyar kommunisták román elvtársaik magatartásában? Erdély erőszakos elrománosítását, a magyar kisebbség elleni megkülönböztető intézkedéseket? A cikkben erre is van egy halovány utalás. Komócsin arról beszél, hogy a szomszédos kommunista államok viszonyában minden kérdést, így a nemzetiségek kérdését is, alá kell rendelni a szocializmus építése ügyének, ugyanakkor azonban minden szocialista nemzetnek harcolnia kell, méghozzá első helyen, a saját nacionalizmusa ellen. A meglehetősen bonyolult marxista–leninista tolvajnyelvet magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy a magyar kommunisták mindeddig azért nem vetették fel az erdélyi magyarüldözés kérdését, mert Romániában is a kommunisták vannak uralmon – viszont a román kommunistáknak elsőrendű kötelességük volna, hogy küzdjenek a saját nacionalizmusuk ellen, azaz hagyjanak fel az erdélyi magyarok elnyomásával.

A célzás, mint látható, meglehetősen burkolt. A baj azonban nem ez. Burkoltabban vagy nyíltabban, de mégis, először meg merték említeni hivatalosan és nyilvánosan azt az ügyet, ami eddig tabu volt. A baj más, sokkal súlyosabb.

A fővád Budapesten a román kommunisták ellen nem Erdély; a fővád, sőt a fővádak a következők: Bukarest meglazítja a kapcsolatait a Szovjetunióval, a Nyugattal kacérkodik, túlhangsúlyozza, mintegy ünnepli a saját függetlenségét és szuverenitását, szovjetellenes tendenciáival előnyökre igyekszik szert tenni a nemzetközi politika színterén, népszerűséget hajhász vele a saját lakossága előtt, nem vesz részt eléggé az oroszok uralta Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának tevékenységében, és a többi szocialista országgal való együttműködést alárendeli saját önző, nemzeti érdekeinek.

A románok legfőbb bűne tehát, hogy nem elég hűségesek az oroszokhoz, hogy nem hagyják magukat eléggé kizsákmányolni, hogy a saját érdekeiket nem rendelik alá az oroszok érdekeinek, hogy több függetlenségre törekednek, mint amennyiben eddig részük volt, hogy jobb politikai és gazdasági kapcsolatokat akarnak kialakítani a Nyugattal, mint amilyeneket eddig az oroszok engedélyeztek neki, röviden: megpróbálnak elsősorban románok és nem csatlósok lenni.

Hogy aztán ebben a románkodásban és önállósulásban odáig mennek el, hogy az erdélyi magyarokat is el akarják románosítani? Ez is említést kap a Komócsin-beszédben, de csak mint amolyan mellékmotívum, amelyik a fődallamot kívánja megtámogatni. Kádárék szemében nem a magyarellenesség, hanem a szovjetellenesség a román kommunisták igazi vétke.

Erre vall egyébként a Komócsin-beszéd közlésének az időpontja is. Az erdélyi magyarokat idestova tíz éve üldözik már. A világsajtó, az emigráns magyar sajtó, a Nemzetközi Jogászszövetség hosszú évek óta napirenden tartja ezt a kérdést, tájékoztat, verekszik, tiltakozik. Kádárék nemcsak hallgattak, mint a csuka, de a nyugati hangokat provokációnak minősítették. Hogyan fedezték föl most egyszerre Erdélyt? És miért éppen most fedezték fel?

A válasz ugyanolyan egyszerű, mint amilyen felháborító és szánalmas. Most kezdődik a szovjet kommunista párt 23. kongresszusa. A kongresszus egyik főtémája a szovjet–kínai viszály. Az oroszok szeretnének minél több kommunista pártot maguk mellett felsorakoztatni. A románok mindeddig nem voltak hajlandók csatlakozni hozzájuk s megbélyegezni a kínaiakat. Nem mintha Peking-rajongók volnának, hanem mert felfedezték, milyen váratlan lehetőségekkel jár a szovjet–kínai konfliktus a saját függetlenségük, nemzeti érdekeik védelme szempontjából. Az oroszok a lelkükre beszéltek, udvaroltak nekik, fenyegették őket. Évek óta hiába. A pártkongresszus veszedelmesen közeledett. Így határozták el, hogy bevetik legengedelmesebb híveiket. A Kádár–Kállai kettőst. Először csak négy fal közti tárgyalásokon: ez a magyarázata a bukaresti útnak. S mikor ez nem hozott eredményt, elrendelték a nyilvános támadást. Ez a magyarázata a Komócsin-beszédnek és cikknek.

Erdély nem cél, hanem csak eszköz mindebben. Kétmillió erdélyi magyar megpróbáltatásait arra akarják felhasználni – óh, nem arra, hogy a sorsuk megjavításáért érveljenek –, hanem, hogy a rakoncátlan Romániát visszakényszerítsék a fejhajtó szovjet hűbérállamok sorába. S vajon ki vállalkoznék erre, a Moszkvából parancsba adott, kétes értékű zsarolói szerepre, ha nem az a budapesti kormány, amelyik hatalmát – hatalmát? nagy szó; inkább: állását – a szovjet tankoknak köszönheti?

Tegyük fel, nagy jóindulattal, s annak ellenére, hogy az eddigi események ennek éppen a fordítottjára vallanak, tegyük fel mégis, hogy Kádárék meggondolása az: hátha sikerül a mostani szovjet–román ellentéteket az erdélyi magyarság védelmére felhasználniok, s a moszkvai vezetők Bukarest-ellenes mérgét az erdélyi kérdés rendezésére kiaknázniok. Az elképzelés ismerős. Horthyék kísérleteztek vele Hitlernél, és egy ideig úgy festett, sikerrel. Tudjuk, mi lett a vége.

Az erdélyi kérdést szolgalelkűséggel és alázatossággal tartósan megoldani nem lehet. Csak egyetlen valódi megoldás van: egy független Magyarország és egy független Románia, békés, higgadt, mértéktartó, a szenvedélyeken felülemelkedő megegyezése. A feladat nem könnyű, egyebek közt azért sem, mert a román kommunisták belpolitikája még a magyarokénál is inkább tele van a sztálinizmus maradványaival. Csakhogy Kádárék nem ezt kifogásolják náluk, hanem azt, ami magatartásuk egyetlen pozitív eleme, azt, amit nem támadniok, hanem követniök kellene: a függetlenedési törekvéseiket.

Tokiótól Washingtonig, Bukaresttől Havannáig, az olasz kommunistáktól a zulukaffer kommunistákig, ki így, ki úgy, de már mindenki észrevette, hogy a szovjet–kínai viszály egyszer és mindenkorra megbontotta a kommunista tábor egységét. Mindenki észrevette, hogy ami volt, örökre elmúlt – soha ez az egység helyreállítható nem lesz. Mindenki észrevette már, Kádár és garnitúrája kivételével. Mindenki azon töri a fejét, kapitalisták és kommunisták egyaránt, hogy milyen következtetéseket vonjon le ebből az új helyzetből, és miképpen hasznosítsa azt a saját maga számára –, Kádár és garnitúrája kivételével. Ők még mindig azon tülekednek, hogy átlátszó fércelőcérnával összetoldozzák-foldozzák azt, amit vulkánerejű társadalmi és történelmi erők megfellebbezhetetlenül széttéptek. Ha reakciós az, aki korlátoltságból vagy szűk érdekvédelemből a kiváltságaihoz való görcsös ragaszkodás miatt, vagy mindezen okokból együtt szembeszegül a fejlődés fő irányával, akkor Kádár és társai, a felbomló szovjet gyarmatbirodalom érdekeinek feltétel nélküli kiszolgálásával és a kommunista egység délibábos ábrándjának kergetésével semmivel sem kevésbé reakciósok, mint a Ku-Klux-Klan négerüldözői.

…Ady sorai zúgnak-zakatolnak, fél évszázad messzeségéből-közelségéből. „Dunának, Oltnak egy a hangja…” S tovább: „Mikor fogunk már összefogni, Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?”

Mikor, mikor, mikor?

Cannes és a Szegénylegények^*

Füttykoncert fogadta a cannes-i filmfesztiválon a zsűri döntéseit. Szegény, rokonszenves Jean Marais, aki a díjazott filmek listáját olvasta fel, hosszú percekig szóhoz sem tudott jutni. Nem csökkentette a közönség ellenszenvét és felháborodását az sem, hogy ez idén a zsűrinek olyan szépséges és elbűvölő elnökasszonya volt, mint Sophia Loren. A nemtetszés vihara botrányba fullasztotta a díjkiosztás ceremóniáját, s a vihar, a sajtó hasábjain, máig sem ült el.

Egy hetekig tartó nemzetközi művészeti versengésben természetesen lehetetlen tökéletesen igazságos ítéleteket hozni. A cannes-i filmfesztivál döntéseit is vita szokta követni mindig, de más a vita és más a felzúdulás. Idén pedig erről van szó.

Mi az, amit a kritikusok és a nézők a leginkább kifogásolnak? Elsősorban, hogy a Nagydíjat megosztották a francia Claude Lelouch nem éppen világot rengető, de alapjában véve elég jó filmje, az Egy férfi és egy asszony és az olasz Pietro Germi értéktelennek tűnő vígjátéka, az Urak és hölgyek között. Germi kitűnő rendező, de legújabb filmje – melléfogás. Érdemtelen a Nagydíjnak nemcsak a felére – az egytizedére is. Értéktelen film az angol Alfie is, amelyet a zsűri Különdíjjal jutalmazott. Általános vélemény szerint elhibázott volt az a döntés is, amely a Legjobb Rendezés Díját a Lenin Lengyelországban című halálosan unalmas szovjet film alkotójának, Szergej Jutkevicsnek juttatta.

Minket, magyarokat, ez idén különösképpen érdekelt a fesztivál. Hosszú esztendők óta először került olyan magyar film bemutatásra, amelynek esélye volt arra, hogy díjjal jutalmazzák: Magyarországot a Szegénylegények képviselte.

Az Irodalmi Újság közvetlenül a budapesti bemutató után, 1966 február elsejei számában beszámolt a Szegénylegényekről. Egyik otthoni munkatársunk megírta: a film az 1848–49-es szabadságharc bukása után játszódik, s – röviden – arról szól, hogyan próbálják megtörni egy egyszerű, fehérre meszelt parasztházban, a „félelem házában” a hatalom csendbiztosai azokat a nehéz életű szegénylegényeket, akik hívek maradtak a forradalom eszméihez. Budapesti levélírónk hozzáfűzte, hogy véleménye szerint Jancsó Miklós filmje – remekmű, s megjegyezte: noha történelmi témáról van szó, „a film mondanivalójának mai érvénye, közelebbi emlékeket idéző ereje nyilvánvaló”.

Nosza, ki is kaptunk dicsérő sorainkért a Népszabadságtól. Szemünkre vettetett, hogy ugyanúgy értelmezzük a filmet, ahogy minden épeszű hazai néző értelmezi, s uram bocsá! – nemcsak az 1848-at követő kínvallatásokra, önkényeskedésekre gondolunk… A mindentudó pártlap, a rendező megszólaltatásának ürügyén, még azt is kétségbe vonta, hogy munkatársunk valóban látta-e a filmet, avagy csak az ellenség hangja beszél belőle.

Az egész ügyet most azért érdemes megemlíteni, mivelhogy a Szegénylegények – ha díjat nem is kapott Cannes-ban – a francia kritika legjobbjai részéről igen meleg fogadtatásban részesült. A Le Monde filmkritikusa, a kiváló Jean de Baroncelli például ezeket írta róla: „Jancsó Miklós filmje sokkal különb, mint általában a történelmi filmek lenni szoktak. Valójában a rendőrterror örök drámája ez, mindazzal, amivel ez utóbbi együttjár: gonoszsággal, megaláztatással, kínzással, mindazzal, amit a rendező megbélyegez. Könnyen ki lehet találni, mit jelképez ez a film a magyarok számára… Szép film, valóban szép. A legjobb mindazok közül, amiket Keletről bemutattak. Az egyetlen közülük, amely megérdemli, hogy a díjazottak sorába kerüljön.”

Furcsa módon, a nagytekintélyű francia filmkritikus véleménye szinte szóról szóra megegyezik azzal, amit az Irodalmi Újság négy hónappal ezelőtt írt a Szegénylegényekről. Furcsa módon ő is ugyan-olyan jónak tartja és ugyanúgy értelmezi Jancsó Miklós filmjét, mint mi tettük. Lehetséges, hogy ő is ki fog kapni a Népszabadságtól? Lehetséges, hogy neki is szemére vetik majd, hogy – nem is látta a filmet. S azért, mert egy magyar alkotást dicsér, az ellenség hangja beszél belőle?

Annyi bizonyos, hogy noha a pesti pártlapnak saját külön tudósítója volt Cannes-ban, nem vettük észre, hogy a Le Monde meleg méltatását idézte volna. Annál sajnálatosabb hiányosság ez, mivel Jean de Baroncelli a díjkiosztás – azaz a Szegénylegények mellőztetése – után is hűséges maradt az álláspontjához, és lapjában elítélte a szovjet film díjazását s azt, hogy egy jelentéktelen román film is díjat kapott, ahelyett, hogy – mint írta – a Szegénylegényeket tüntették volna ki, amely „a magyar filmművészet magáraébredését mutatja”.

Ám hiába állt ki teljes mellel a magyar film mellett, a Népszabadság, a hazafiság e jeles szócsöve csak hallgat. Hogyan is tehetné szóvá, hogy igazságtalannak tartja egy szovjet film díjazását egy magyar helyett? Vagy talán nem is tartja igazságtalannak. Neki bizonyára jobban tetszik Lenin Lengyelországban (s utódai Magyarországon), mint a mi saját, bebörtönzött, megkínzott szegénylegényeink.

Drótok, rácsok, aknák^*

Állok a határon, ’56 óta harmadszor vagy negyedszer járok Ausztriában, de eddig egyszer sem jutott az eszembe, hogy a magyar határig elmenjek. Nem jutott eszembe? Talán a seb volt még túl friss, vagy a belső igény még nem elég éles, hogy megtegyem azt a néhány kilométert, ami Bécstől idáig vezet. Most el kellett jönnöm. Az évforduló miatt is (mint ahogy, ki tudja miért, sírokhoz is évfordulókon szoktunk elzarándokolni); néhány hét múlva tíz éve lesz, hogy nem láttam magyar földet. És el akartam hozni ide a lányomat is. Alig múlt két éves, amikor azon a novemberi éjszakán elmenekültünk hazulról. Most tizenkettő, az értelme nyiladozik; hadd lásson ő is legalább néhányszáz négyzetkilométert abból a földből, amelyen született.

Már az idevezető úton szorongatta valami a szívemet. Burgenland, majdnem ötven évvel Trianon után, még mindig kicsit Magyarország. A parasztházak, a baromfiudvarok, a tehénlegelők, a kukoricaföldek, a kispadon üldögélő, vasárnapra kiöltözött öregek – otthoniak. A fehérbornak hazai íze van, nem úgy, mint a valószínűleg értékesebb, de mégiscsak más zamatú francia boroknak. A vendéglőben végre nem „gulasch”-t vagy „goulach”-t tesznek elénk, hanem pontosan azt a zónapörköltet, amit először az apám kóstoltatott meg velem, amikor hatéves koromban elvitt magával egy igazi, nagy kirándulásra: Pestről – Gödöllőre. Szinte a helyiérdekű vasút szaga is az orromban van, miközben eszem.

Aztán még néhány perc a kocsival, s itt a határ. Az autót odaállítom az osztrák vámház mellé, s félénken néhány lépést teszünk előre. A határ mesterséges találmány, s az ég tudja, hol ér véget Ausztria s hol kezdődik Magyarország, ahová nekünk, magyaroknak, tilos és büntetendő cselekmény betennünk a lábunkat. Az osztrák határőr, aki a motorzúgásra kidugta a fejét a vámházból, megnyugtat, hogy még mehetünk tovább is – ez még az ő országa, amely nyilván véd minket a mi országunkkal szemben –, menjünk el addig a kis halomig, onnan jobban lehet látni.

A kis halomról, amelyet kőkereszt díszít, valóban jobban lehet látni. Előttünk enyhe lankák, békés szántóföldek, mezei ösvények, kis erdők, távolabb hegyek és szabad szemmel is jól kivehetően Sopron tornyai. „Ez már Magyarország?” – kérdi a lányom. Igen, ez már Magyarország.

És előttünk, ameddig csak ellátni, szögesdrót. Ehhez nem kell magyarázat, pontosan tudja, hogy mi ez, a televízióból, ahol sűrűn játszanak dokumentumfilmeket a hitleri koncentrációs táborokról. „Ebben is van villanyáram?” Nem tudom. „És ha valaki megérinti, meghal?” Nem tudom. Lehetséges.

Az aknákat nem látni, azok a föld alatt vannak. De a földből konokul égnek fúrva orrukat, jobbra is, balra is, figyelőtornyok. Ezeket is ismeri, a háborús filmekből, tudja, hogy „miradors” a francia nevük, s tudja, hogy ezeket is a német-nácik alkalmazták előszeretettel. „Katonák is vannak bennük?” Nem tudom. Nem látok semmiféle mozgást. „Hátha csak elbújnak, hogy ne lehessen észrevenni őket.” Nem tudom. Senkit se látok. „És ha valaki át akar jönni, arra rálőnek?” Mondom, hogy senkit sem látok. „Ide nem lőhetnek át?” Nem, ide nem szabad átlőniök.

A szemközti határsorompó száz vagy százötven lépés. Autó érkezik elé, Sopron felől. Német rendszámú. A magyar határőrök az utasokat – felnőtteket, gyerekeket – egytől egyik leszállítják. Elveszik az útleveleket, s beviszik egy épületbe. Jó negyedóra eltelik, amíg visszahozzák és visszaadják őket. Addig a fináncok működnek. Kinyittatják a csomagtartót, felnyittatják a bőröndöket, össze-vissza turkálnak mindent. Végre felemelkedik a sorompó. A nyugatnémet turisták elhagyhatják Magyarországot. Az arcukon van valami megkönnyebült ragyogás, amint az osztrák határőr elé érkeznek. Az jóformán rájuk sem hederít, legyint nekik, s mehetnek tovább, Bécs felé.

Újabb autó, harmadik, negyedik. Megismétlődik az iménti jelenet. Nem „szúrópróba” folyik, hanem alapos kutatómunka. A lelkem rajta, nem szeretem a világ egyetlen határőrét és fináncát sem. De idén, a nyaralás alatt, öt országhatáron mentünk át, rogyásig pakolt csomagtartóval, tucatnyi nagy és kis kofferral, s egyetlen határőr le nem szállított egyikünket sem az autóról, egyetlen vámőr nem nyittatta ki a csomagjainkat. Olyat meg sehol sem láttam, hogy minden autót és minden csomagot megvizsgáltak volna. A lányom, aki – úgy látszik – túlságosan megszokta, hogy a határokon csak úgy könnyedén át lehet menni, franciául motyogja maga elé: „Horrible… Horrible…”

Azért hoztam el a határra, hogy a szülőföldjét lássa, és nem azért, hogy politikai leckét adjak neki. A leckét nem is tőlem kapta. Tőlük.

S a legkínosabb, a legmegalázóbb még hátra van. Mikor a határra érkeztünk, úgy déli két óra felé, még egyedül voltunk. De félhárom tájban elkezdenek ideszállingózni mások is. Bécsi, kismartoni kirándulók, munkások, polgárok, akik az imént elfogyasztott vasárnapi ebéd után, látcsövekkel felszerelve, hozzák ide a családjukat, a gyerekeiket, mint ahogy egy másik vasárnapon az állatkertbe viszik őket, hogy „szórakozzanak”, nézzék, mi történik odaát, nézzék ezt a szögesdróttal körülkerített, roppant ember-ketrecet, ami Magyarország. Az F betűvel jelzett kocsiról ítélve, nyilván azt hiszik, hogy franciák vagyunk. Van valami cinkosság a felénk küldött mosolyaikban. „Mi, a nyugatiak… és azok, a keletiek…”

És én egyszerre azon kapom rajta magam, hogy nem is a düh, vagy a harag, vagy a lázadás, vagy a tiltakozás dúl bennem, hanem a szégyen. „Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok…” Szégyellem magam azért, ami elsősorban nem is a mi hibánk: hogy tíz évvel ezelőtt nem sikerült véglegesen eltüntetnünk a szögesdrótokat, a „biztonsági zárak”-nak elkeresztelt aknamezőket, a sorompókat, a figyelőtornyokat. Szégyellem magam a balsorsunkért, a kudarcainkért, az ügyetlenségünkért, a bátorságunkért, a gyávaságunkért.

Szégyellem magam – bármilyen furcsának tűnjék – azokért, akik elüldöztek a hazámból, akikkel szemben állok, akik odahaza idegen megbízásból a hatalmat gyakorolják, akik a huszadik század második felében, Európa kellős közepén, szégyenországot csinálnak Magyarországból.

Szégyellem magam azokért, akik nem szégyellik magukat.

Mert annak, hogy ők szégyellnék magukat, semmi jele nincsen. Párizsba visszaérkezve, egyhónapos késéssel került a kezembe a Népszabadságnak az a száma, amelyik három teljes újságoldalon közli Kádár János nyilatkozatát Henry Shapirónak, az amerikai UPI hírügynökség tudósítójának. Micsoda önelégültség, mennyi otromba gőg, hány agyoncsépelt frázis az „egészséges fejlődésről”, a „rendszer megszilárdulásáról”, az ország „nemzetközi tekintélyéről”, a mezőgazdaság szocialista átszervezésével (a kolhozosítással) aratott „új, történelmi jelentőségű győzelemről” stb.

Az amerikai újságíró, ha a szögesdrótokról és az aknamezőkről hallgatott is, feltett egy kérdést, ami kapcsolatos velük: „Az utazás szabadságát elidegeníthetetlen jognak vagy előjognak, privilégiumnak tekintik-e?”

„Mi ezt nem ilyen értelemben kezeljük – felelte Kádár. – Mint minden szervezett államban, nálunk is minden állampolgárnak joga van útlevelet kérni. Jelenlegi gyakorlatunk szerint, ha ennek nincs törvényes akadálya, az útlevelet meg is kapja. Bizonyos szabályozás természetesen van, s ezt maga az állam gyakorolja. A döntések általános meghozatalánál gazdasági meggondolás is – deviza- és valutáris kérdések stb. – szerepet játszhat, ugyanúgy, mint más államban…”

Érdemes szemügyre venni ezt a zavart és zavaros mellébeszélés. „Minden állampolgárnak joga van útlevelet kérni…” Kérni igen. De kapni? „Ha ennek nincs törvényes akadálya, meg is kapja…” Miféle törvényes akadálya lehet annak, hogy valaki megkapja azt, ami törvényes joga? A deviza- és valutáris kérdések is szerepet játszhatnak, „ugyanúgy, mint más államban”… Miféle más államban? Talán Oroszországban vagy Albániában, vagy a hozzájuk hasonlókban. Mert egyébként egyetlen olyan nem diktatórikus állam sincsen, ahol az útlevél joga összefügg a valutakérdéssel. Azt szabályozhatja egy állam, hogy mennyi pénzt vihet ki valaki magával. De az útlevelet – ettől teljesen függetlenül – kötelessége mindenkinek azonnal kiadnia.

S a Kádár-nyilatkozat még így, ebben a handabandázó, ködösítő formában is megtévesztő megszépítése a valóságnak. Magyarországról érkezőktől az utolsó nyolc évben soha annyi panaszt nem hallottam, mint ezen a nyáron. Nagy Imre kivégzése óta ekkora elégedetlenséggel és félelemmel, ennyi kilátástalansággal és reménytelenséggel még nem találkoztam. Az ostornyeles lámpák, a Rákóczi úti árkádos házak és az új Erzsébet híd emlegetésének a korszaka lezárult. Ömlik-zubog a méltatlankodás és a keserűség. Vonatkozik ez mindenre, az életszínvonal leszállítására éppen úgy, mint az árucikkek minőségére, vagy a „fúrásokra”, vagy a „kitolásokra”, vagy a „vietnami műszakokra”, amelyek a régi, békekölcsönös idők alig álcázott visszatérését jelentik. S vonatkozik ez az utazás szabadságára is. Azt mesélik: az új irányelv szerint „elég volt a túl sok utazgatásból”. Lényegesen több az útlevél-visszautasítás, mint eddig, s aki megkapja, azzal közlik, hogy az elkövetkező három évben ne számítson újabb külföldi útra. Az elmúlt években azzal búcsúztak a hazaiak: „Talán, egy kis szerencsével, jövőre újra…” Idén a búcsúk letörtek, lehangoltak, az utolsó szavak majdnem mindig ilyenek: „Ki tudja, mikor… Három év múlva, vagy soha?…”

Bécsben egy turista odaadta nekem, okulás céljából, az Országos Idegenforgalmi Hivatal és az Ibusz kiadványát, amelyik ezt a címet viseli: Hasznos tudnivalók külföldre utazóknak (Budapest, 1966.) Van benne egy melléklet, amelyik felsorolja, mi minden kell egy Nyugatra szóló látogató és turista útlevél-kérelemhez. Hadd másoljam ide a főbb pontokat:

1. Látogató útlevél kérelmezése esetén három hónapnál nem régibb, magyar nyelvű meghívó levél (ha valaki külföldi szeretne meghívni, akkor az tanuljon meg előbb magyarul) eredeti borítékkal. (Nehogy, isten ments, valaki hamisítson magának egy meghívást, és így próbáljon 5 egész dollárral a zsebében az országból kijutni).

2. Turistautazás esetén a Magyar Nemzeti Bank előzetes valutaengedélye, ígérvény. (De szép magyar szó: ígérvény.)

3. Részletes önéletrajz. (Ehhez is meg lehetett volna jegyezni, Kádár szavával: ugyanúgy, mint más államban. Mert köztudott dolog, hogy ha egy angol vagy egy norvég külföldre akar menni, akkor előbb be kell nyújtania a részletes önéletrajzát.)

4. Két aláírással és bélyegzővel ellátott munkaadói javaslat. (Mit szólnának az olasz vagy a francia kommunista munkások, ha a főnökük aláírása és bélyegzős javaslata kellene ahhoz, hogy külföldre utazhassanak?) Kisiparosok, kiskereskedők és egyéb önálló foglalkozásúaknak KIOSZ, KISOSZ adóigazolás. Nyugdíjas, háztartásbeli, munkaképtelen stb. személy esetében a lakóbizottsági elnök és a háztömbbizalmi javaslata. (Nem világos: írók, művészek, orvosok önálló foglalkozásúaknak, avagy stb. személyeknek számítanak-e, s így az adóigazolásuktól vagy a lakóbizottsági elnökük és a háztömbbizalmijuk javaslatától függ-e a külföldi útjuk?)

5. Látogató útlevél esetében deviza-lemondó nyilatkozat. (Az sem egészen világos, miért kell külön nyilatkozatban lemondani arról a pénzről, amit az illető amúgy sem kaphat meg?)

6. Statisztikai lap. (Hogy ez mi, arról fogalmam sincsen.)

Félreértés ne essék: mindez nem az útlevélhez kell. Csupán az útlevél-kérelemhez! Mert a felsorolás után még ott áll ez a mondat: „Az útlevélkérelmek elbírálásának határideje: egy hónap”. Tehát valaki összeszedheti, kitöltheti ezt a rengeteg papirost, megírhatja a részletes önéletrajzát, megszerezheti a főnökének a hozzájárulását, a lakóbizottsági elnökének és a háztömbbizalmijának a javaslatát – és aztán az állam minden indoklás nélkül visszadobhatja a kérelmét. Ez az, amit Kádár nyilatkozatában így emleget: „Bizonyos szabályozás természetesen van…”

Mi, akik Nyugaton élünk, s az utóbbi években kezdtünk kicsit belefásulni a hazai látogatókba, el is felejtettük, mi mindenen kellett keresztülmenniök azoknak, akik kicsit kopottasan becsöngettek hozzánk, a maguk szalámirúdjával, barackpálinkájával és matyó hímzésével.

És mindezt Kádárék természetes helyzetnek tartják, sőt, ezt tartják természetesnek, szocialistának, magasabbrendűnek, élenjárónak, példamutatónak. Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy a már említett nyilatkozatban Shapirónak arra a kérdésére: „Vannak-e politikai foglyok Magyarországon?”, Kádár így válaszolt: „Vannak… Számuk csekély, néhány száz lehet…” Minden szó külön figyelmet érdemel. Mi az, hogy „lehet”? Kádár talán nem is tudja a számukat? Ilyen apróságokkal nincs is ideje foglalkozni? Mi az, hogy „néhány száz”? A magyar nyelv törvényei szerint ez legalább 3-400 és legfeljebb 999. De mennyi: 300, 700, 900? Vagy ez is mellékes? A csattanó különben a mondat elején van: „Számuk csekély”. Mert ugyan mi is az: néhány száz politikai fogoly? Ott, ahol ezrekben és tízezrekben szoktak számolni. A legmegdöbbentőbb, hogy Kádár észre sem veszi saját fogalmazásainak cinizmusát. Az egykori politikai fogolyból tökéletes besulykoltságú börtönőr lett.

Néhány száz foglya vasrácsok mögött van.

Tízmillió: szögesdrótok és aknamezők mögött.

Tények^*

Nyár óta ismét sűrűbbé váltak a politikai jellegű letartóztatások, bűnperek és ítéletek Magyarországon. Megszaporodásuk összefüggött azzal, hogy az enyhébb időjárást kihasználva, a szokottnál többen igyekeztek kimenekülni az országból, de nyilván azzal is, hogy a forradalom 10. évfordulójának küszöbén a hatóságok mindent megtettek, hogy a lakosságban elmélyítsék a félelemérzést.

A letartóztatások és bebörtönzések jelentős része „tiltott határátlépésre irányuló kísérletek” következménye. Azokból a cikkekből és közleményekből, amelyek a hazai sajtóban, főleg a vidéki lapokban megjelennek, úgy tűnik, hogy a külföldre menekülés szándéka elsősorban munkásokban és parasztokban él, olyanokban tehát, akiknek nehezebb útlevélhez jutniok, mint az értelmiségieknek. Néhány példa: a Nógrád című lap közlése szerint Balassagyarmaton letartóztatták Koncz Károly 37 éves budapesti segédmunkást és Nagy József 26 éves szállítómunkást, akik Csehszlovákián és Nyugat-Németországon át az Egyesült Államokba szerettek volna kijutni. A Pest Megyei Hírlap arról ad hírt, hogy a zalaegerszegi határőrség elfogta Sara István 30 éves turai alkalmi munkást, Harsányi József 30 éves hajduszovátai kőművest és Buránszki János 28 éves tasi lakost, akik Jugoszlávián át szerettek volna Ausztriába jutni. T. Tihamér műszerészt hatodszor fogták el tiltott határátlépés kísérlete miatt. Maglócán két bányászt fogtak el: Tóth László tatabányai segédvájár és öccse Ausztriába szeretett volna menekülni.

Sok a külföldre szándékozók között a fiatal is. A Győri Járás-bíróság 5 hónapi szabadságvesztésre ítélte M. L. 17 éves és F. P. 16 éves fertőszentmiklósi diákot, akik az osztrák határon próbáltak átjutni. A határőrök „éberségének” egyéb áldozatai: Pataki Ignác, dunaföldvári lakos, akit a Paksi Járásbíróság 10 hónapra ítélt Vidosa Géza 37 éves vecsési lakos, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak, Borsodi Pál 62 éves, Borsodi Imre 27 éves, Borsodi János 26 éves és Major István 22 éves soproni lakosok, akik előzetes letartóztatásban várják a bíróság ítéletét, Bojtor Károly, kismarosi lakos, V. István szegedi, Zs. László, Sz. Anna és M. Éva kiskorú szobi lakosok, Rinkó Sándor zalamerenyei lakos, akit 4 hónapi szabadságvesztésre ítéltek.

A határvédelmi szervek magatartása és lélektana már-már a klinikai határokat súrolja. A Békés Megyei Népújság nemrégiben közölte Zagyva Béla határőr-őrnagy cikkét, amelyben a következők voltak – inkriminált bűnesetekként – felsorolva: „Czirle Mihály eleki lakos az elkóborolt sertése után ment át a Román Szocialista Köztársaság területére, hogy azt visszahajtsa. Balogh Ferenc, Sánta János, geszti lakosok lovaskocsival három méter mélységben és körülbelül húsz méter hosszúságban hajtottak át a határon, mivel egy árkot kívántak megkerülni és így rövidebbnek találták az utat. Balogh Ferenc és Balogh Béla, lőkösházi lakosok a határnyiladék kaszálása közben a Román Szocialista Köztársaság tulajdonát képező füvet is lekaszálták… Daróczi Mihály, battonyai lakos átbeszélt az államhatáron.”

„A felsorolt esetek – folytatja fejtegetéseit Zagyva őrnagy – az első olvasásra és hallásra jelentéktelennek tűnnek. De úgy gondoljuk, csak azok számára jelentéktelen, akik kevésbé ismerik a törvényeket, vagy nem tudják megérteni, hogy egy állam szuverenitása és annak tiszteletben tartása milyen feltételeket követel meg”.

Zagyva őrnagy és társai, akikben rendkívüli érzékenység él a magyar állam szuverenitását illetően (csak néhány tízezer szovjet katona hazánkban tartózkodása nem zavarja őket), szerencsére jól ismerik a Népköztársaság törvényeit, s ezeknek védelmében például – mint a cikk fölényes iróniával megjegyzi – az elkóborolt sertését Romániából visszahozó Czirle Mihály „kivizsgálás végett két napig a határőrizeti szervek »vendége« volt”. Hogy a cikkben említett több határsértőnek, köztük a határon átbeszélő Daróczi Mihálynak mi lett a büntetése, ez államtitok.

A megszállottságig menő emberüldözés nemcsak a baráti Románia, hanem a testvéri Csehszlovákia határain is divatos. A Nógrád című lapból a következőket tudjuk meg: „Az elmúlt napokban Jozef Stilranka, csehszlovák állampolgár került összeütközésbe a törvényeinkkel. Egy 13 éves kisfiú társaságában gombászni indult, s »véletlenül« Karancskesziben, rokonánál, Pulai Sándornénál kötött ki. Ellátogatott Karancsberénybe s ott a lakosság bejelentése alapján fogták el határőreink. Stilrankát átadták a csehszlovák hatóságoknak.” A cikk írója hozzáteszi: azok, akik ilyen esetekben elfelejtik feljelentési kötelességüket – „még ha rokoni alapon is, mint Pulai Sándorné –, bűnrészessé válnak a határsértésben”.

A határ menti megyék pártlapjai sajtókampányt folytatnak azért, hogy a lakosságot besúgásra, embertársaik denunciálására biztassák. A Kisalföld például részletesen beszámol arról a maglóci ünnepségről, amelyet Tóth László, tatabányai segédvájár és öccse lebuktatása után rendeztek, dicsérőleg említi meg négy besúgójuk nevét, s hogy „a határőrség és a megyei Rendőrfőkapitányság nevében Bárány Imre határőrezredes meleg szavakkal köszönte meg a sikeres közreműködést”, utána pedig „a jutalmak átvétele” következett. A Kelet-Magyarország dicséretben részesíti a nagyecsedi állomásfőnököt és két beosztottját, valamint egy tiszabezdédi téesz-tagot és egy MÁV-dolgozót, amiért menekülni szándékozó embereket feljelentettek.

Egyre több ítélet olvasható az újságokban olyanokkal szemben is, akik útlevéllel utaztak nyugatra és megtagadták a hazatérést. A Népszabadság megírja, hogy az év első felében 36 disszidenst fosztottak meg magyar állampolgárságától. A Tolna Megyei Népújság közli, hogy Dr. Rozgonyi László, bonyhádi lakost 3 évi és 8 hónapi, feleségét 3 évi és 4 hónapi, kiskorú, 17 éves lányukat pedig – távollétükben – 8 hónapi szabadságvesztésre ítélték. Rozgonyiék Jugoszláviába utaztak rokonlátogatásra, és onnan Nyugat-Németországba vándoroltak ki. Rendes Ferenc, bonyhádi lakost, aki feleségével és kislányával Nyugat-Németországba látogatott és onnan tudatták ismerőseikkel, hogy nem kívánnak hazatérni, 3 évi és 3 hónapi börtönre ítélték. Feleségét 3 év és 6 hónapi, kiskorú lányukat pedig 8 hónapi szabadságvesztéssel sújtották, és elrendelték otthon maradt vagyonuk teljes elkobzását. Szalai András és Víg Ferenc élsportolók a magyar kézilabda-válogatott tagjaiként 1966. február 18-án Svájcba utaztak. A Zürichben lezajlott mérkőzés után levélben közölték, hogy nem térnek vissza Magyarországra. A Budapesti Bíróság most mindkettőjüket távollétükben 2-2 évi szabadságvesztésre ítélte.

A menekülők és a menekültek mellett az üldözöttek másik nagy kategóriája az, akiket izgatással vagy összeesküvéssel vádolnak. Ezek között is a legtöbb a munkás.

Ávár (Bürger) László 37 éves büki építőbrigádi segédmunkás eddig 12 esztendőt töltött börtönben politikai okokból. A Vas Népe szerint idén júniusban a büki fürdőben „többek jelenlétében izgató kijelentéseket tett, a legdurvább hangon illette államrendünket és a rendőrséget”. A lap felháborodva állapítja meg, hogy a vádlott „magatartásán a bíróságon nem változtatott”.

– Bűnösnek érzi magát? – kérdezte tőle a bíró.

– Nem.

– Egyik vádpontbeli cselekményben sem?

– Egyikben sem.

A vádlott beszélni kezd:

– Egyébként a tárgyaláshoz is lenne hozzászólásom. Kérem annak elhalasztását, mert nem láttam a nyomozati anyagot.

A bíró eléje tárja a vádlott által aláírt anyagismertetésről szóló papírt:

– Maga írta alá?

– Igen, de…

A bíró a vádlott szavába vág:

– Védő kéri az elhalasztást?

A védő nem támogatja védence kérését, és azt válaszolja:

– Nem.

A Vas Népe megjegyzi: „A vádlott kígyóként próbál kisiklani bíráinak keze közül”, de – mint az ítéletből kiderül – kevés sikerrel: a Szombathelyi Járásbíróság Ávár Lászlót 4 és fél év szabadságvesztésre ítélte.

A Marcali Járásbíróság – írja a Somogyi Néplap – másfél évi szabadságvesztésre ítélte Börczi Mihály horvátkúti lakost, a Veszprémi Hittudományi Intézet hallgatóját. A vád szerint Börczi „egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy reakciós eszméket hirdessen”. A Somogyi Néplap felháborodottan jegyzi meg: „Jellemző gátlástalanságára, hogy a terhére rótt cselekményeket mindvégig tagadta, és egyáltalán nem tartotta magát bűnösnek.”

Letartóztatásban vár büntetésére két lőkösházi fiatalember is, a 28 éves Tapasztó Pál és a 21 éves Lénárt Ferenc. Az a vád ellenük, hogy 1966. július 23-án ököllel leütötték Földi István volt járási pártbizottsági másodtitkárt, aki az 1956-os forradalom után Tapasztó apját börtönbe záratta. Példás büntetést a lőkösházi bosszúállók ellen! – követeli háromhasábos cikke címében a Békés Megyei Népújság.

A Pest Megyei Hírlap egy fiatalkorúak elleni tárgyalásról számol be: „Heten ülnek a vádlottak padján. Szorosan, mint a fecskék a sürgönydróton… Egy kivételével 15-18 esztendősek… A terem kétharmadáig megtelt. Szipogó asszonyok és csontos öklű férfiak feszengenek a kényelmetlen székeken. A vádlottak szülei.” Állítólag fel akarták robbantani a dunaharaszti és a csepeli hidat, és ki akarták szabadítani a tököli börtön rabjait, hogy aztán felfegyverezzék őket. Öt vádlottat, köztük a Csepeli Autógyár ipari tanulóit, 7 hónaptól 2 évig terjedő, kettőt pedig 6, illetve 10 havi próbaidős szabadságvesztésre ítélt a bíróság.

Ugyancsak a Pest megyei Bíróság 2 év szabadságvesztésre ítélte Ottó Ferenc zeneszerző, gödöllői lakost. Ottó Ferenc 1955-ben zenét szerzett egy bizonyos, „úszító” Pálos-himnusz című vershez, majd német nyelvre is lefordította és 1964 decemberében tett lengyelországi utazása alkalmával átadta több pálos rendháznak. Más írásait nyugati turista barátai segítségével különböző emigráns folyóiratokhoz juttatta el.

A komáromi Dolgozók Lapja három ítéletről ad hírt. A 23 éves Toldy Lajost, egy tatabányai bányász fiát, izgatásra irányuló előkészületek miatt 1 év és 6 hónapi szabadságvesztésre, Eberling Lajos oroszlányi lakost a szocialista társadalmi rend szidalmazása miatt egy évre, Keresztes Géza tatabányai lakost nagyobb nyilvánosság előtt folytatólagosan elkövetett izgatásért egy év és 6 hónapra ítélték.

A Zalai Hírlap közli, hogy M. J. fiatalkorút, a Tanácsi Építőipari Vállalat dolgozóját izgatásért egy év és 3 hónapi szabadságvesztésre ítélték. Kilenc hónapi börtönre ítélték Németh Ernő amerikai állampolgárt, aki a forradalom idején hagyta el az országot, s most családjával turistaként látogatott haza. Otthon állítólag a népi demokratikus államrendet sértő kijelentéseket tett, ezért került, külföldi állampolgársága ellenére, börtönbe.

A Veszprém megyei Bíróság többnapos tárgyalás után hirdetett ítéletet Vaczkó László és hat társa ügyében. A vádirat szerint „Vaczkó ellenforradalmi eszmék terjesztésére illegális csoportot szervezett, amely előbb ellenforradalmi célzattal röpiratokat terjesztett, majd további teendőkre írásos programot állított össze, amelyben a népi demokratikus rendszer megdöntésére irányuló terveiket részletezték, magállapodva abban, hogy adandó alkalommal rendszerünk ellen fegyveres harcot kezdeményeznek. A program végrehajtására esküt tettek.” A Megyei Bíróság Vaczkó Lászlót 8 évi szabadságvesztésre, Fazekas Józsefet 5 évi, Burucs Dezsőt 4 évi, Vesztróczy Antalt 5 évi, Major Istvánt 3 évi, Gubics Dezsőt 2 évi szabadságvesztésre ítélte. Kocsi Józsefet bűnpártolás miatt 7 hónapi börtönre ítélték.

A Kisalföld a következő „bűnesetről” számol be: „Magashegyi Miklós 24 éves fertőrákosi lakos 1965-ben már bíróság előtt állt izgatás miatt. Akkor 10 hónapi szabadságvesztésre ítélték. Magashegyi azonban nem tanult az ítéletből. Az idei labdarúgó világbajnokság idején egyik fertőrákosi ismerősénél nézte televízión a Szovjetunió – Nyugat-Németország mérkőzést. A szobában rajta kívül még nyolcan tartózkodtak. Magashegyi a mérkőzés alatt becsmérelte a szovjet csapatot, egyes játékosokat s a szovjet népre gyalázkodó, gyűlöletkeltésre alkalmas kijelentéseket tett. A szobában tartózkodók közül többen is figyelmeztették Magashegyit, ő azonban folytatta a gyalázkodást. A Soproni Járásbíróság nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette miatt 2 évi szabadságvesztésre ítélte.”

A legsúlyosabb ítéletet a Veszprém megyei Bíróság hozta, október 13-án, közvetlenül a forradalom 10. évfordulója előtt. A vád szerint Hamusics János és Balázs Sándor államellenes fegyveres összeesküvést szerveztek, amelybe további öt személyt vontak be. Céljaik megvalósítására fegyvereket és robbanóanyagot szereztek. Március 28-án időzített robbanókészülékkel Városlőd és Ajka között felrobbantották a vasúti sínt, aminek következtében egy tehervonat kisiklott. A Megyei Bíróság Hamusics Jánost halálra, Balázs Sándort 14 évi, Papp Pált 8 évi, Buzás Istvánt 8 évi, Molnár Jánost 6 évi, Illés Józsefet 6 évi, Hamusics Lászlót 5 évi, Kiss Lajost és Lengyel Józsefet pedig – összeesküvés feljelentésének elmulasztása miatt – 1-1 évi szabadságvesztésre ítélte.

Az utóbbi években ez az első, vagy legalábbis az első nyilvánosságra hozott halálos ítélet politikai perben.

A tizenegyedik csapás^*

A fegyverek elhallgattak, de a Múzsák nem fognak egyhamar megszólalni. Clio sem, sőt talán legkevésbé Clio: ki tudja, hány évre, esetleg hány évtizedre lesz még szükség, amíg valaki pontosan, tárgyilagosan, adatokkal és dokumentumokkal, a kulisszák mögötti események ismeretében feldolgozhatja majd az 1967-es izraeli–arab konfliktus és a háború történetét. Nekünk, a kortársaknak, a tanúknak, az érdekelteknek csak a publicisztika marad, a hevenyészett és gyors, a sohasem tökéletes pontosságú, a sohasem elfogulatlan kommentálás. Nem irigylem a jövendő történetírót: emberfeletti munka várja; de – bármilyen esküdt ellensége legyek is a háborúnak – nem óhajtanám annak a mai embernek álarcát sem magamra ölteni, aki fennkölten hirdeti, hogy ő fölül tud emelkedni mindenen, szenvedésen és véren, fegyverek zaján, asszonyok és gyerekek rettegésén, s meg tudja őrizni objektivitását. Vannak pillanatok az életben és a történelemben, amikor az elfogulatlanság kártékony, amikor állást kell foglalni, amikor az ész mellett a szívre is hallgatni kell. Milyen üressé és semmitmondóvá vált például – méghozzá néhány óra leforgása alatt – az az álláspont, amelyik azt igyekszik elfogadtatni: azt a felet kell megbélyegezni, amelyik a tüzet megnyitja. Ma már nem titok, hogy a tüzet Izrael nyitotta meg – és igaza volt. Igaza volt, hiszen a háború nem az első lövésekkel, hanem Nasszer provokációjával, az akabai öböl lezárásával kezdődött. Hadd mondjam hát ki mindjárt bevezetőként: a konfliktus első percétől kezdve elfogult voltam, és ma is az vagyok. Izrael pártján voltam, Nasszerral és a többi koronás és krajcáros arab diktátorral szemben. Örülök, hogy Izrael győzött, örülök, hogy egy kis nép pár nap alatt ripityára verte a nagyszájú és többszörös túlerőt, s ha valami aggaszt, az csak az: a diplomáciai manőverek és a nyugati nagyhatalmak esetleges ügyetlenkedése meg ne fossza őket a katonai győzelem jogos eredményeitől. Nem a területi hódításokra gondolok, hanem arra, hogy az arab országok ismerjék el az izraeli állam létét, jogát az élethez, vállaljanak ünnepélyes kötelezettséget arra, hogy felhagynak ellenséges akcióikkal, s fosztassanak meg annak a lehetőségétől, hogy a szavukat megszegjék.

Ebbeli elfogultságomban örömmel tölt el, hogy Franciaországban, ahol élek, a közvéleménynek legalább kilencven százaléka ugyanúgy gondolkozott és érzett, mint én, a nem zsidók éppúgy, mint a zsidók. Örömmel tölt el, hogy a szabad és demokratikus világban, Skandináviától az Egyesült Államokig, Angliától Olaszországig hasonló volt a helyzet. S örömmel tölt el, hogy a szabadság és a demokrácia közismert bajnoka, a Szovjetunió egyszer megint kimutatta a foga fehérjét, és Kuba után második nagy diplomáciai vereségét szenvedte.

Mert az nyilvánvaló, hogy a mostani konfliktusnak Kairónál, Damaszkusznál és Ammannál is szégyenteljesebb vesztese – Moszkva. Azok, akik még nem tudták – s úgy látszik, Nasszer és társai ezek közé tartoztak –, mennyit ér veszélyes helyzetekben a Szovjetunió támogatása, most megtanulhatták. Nagy adag naivság kellett annak feltételezésére, hogy a Kreml komolyabb kockázatot fog vállalni az arab vezetőkért, amikor még saját észak-vietnami elvtársainak lövetését-bombázását is lagymatagon tűri. De ezúttal Moszkva dörgedelmei olyannyira egyértelműek voltak, hogy nem lehet túlságosan csodálkozni, ha Nasszerék bedőltek neki. „Senki számára ne legyen kétséges – harsogta a május 23-i szovjet kormánynyilatkozat –, hogy aki agressziót robbantana ki a Közel-Kelet térségében, az nemcsak az arab országok egyesült erejével találná szemben magát, hanem a Szovjetunió, az összes békeszerető államok határozott ellenintézkedéseivel is”. Száz óra sem kellett ahhoz, hogy a világ felmérje, mit jelent „az arab országok egyesült ereje”: s e rövid néhány nap megmutatta azt is, mennyire hatékonyak a Szovjetuniónak és csatlósainak „határozott ellenintézkedései”.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: nem hiszek abban az állításban, amelyet izraeli oldalról hangoztattak, miszerint Nasszert az oroszok bujtották volna fel. A kalandba maga kezdett bele. De az akabai öböl lezárása után a szovjet diplomácia a hibák és ügyetlenségek sorát követte el. Ahelyett, hogy Nasszert rávették vagy rászorították volna az öböl megnyitására, hangoskodásukkal és blöffjeikkel a kaland folytatására ingerelték. Ahelyett, hogy a háború első óráiban elfogadták volna az amerikaiak javaslatát az azonnali tűzszünetre, ragaszkodtak ahhoz, hogy az izraeli csapatok vonuljanak vissza az elfoglalt, akkor még csak néhány négyzetkilométernyi területekről, s ezzel utat nyitottak a további előnyomuláshoz. „Izrael elszámította magát” – gúnyolódott május 23-án a Vörös-tengeri kikötő lezárásán és U Thant példátlan baklövésén, az ENSZ- csapatok visszavonásán ujjongva a szovjet kormánynyilatkozat. Most aztán elmélkedhetnek azon, ki számította el magát. Milliárd rubelekért szállították a Migeket, a tankokat, a muníciót Nasszernak. Hát érdemes volt? Az arab ügy mindenre elszánt pártfogóinak hirdették magukat: ma Bagdadban, Algírban, Bejrútban szovjetellenes tüntetések vannak napirenden, és annak a vásári kutyakomédiának a során, amikor Nasszer lemondott és visszavonta lemondását, az egyiptomi Vezér félreérthetetlenül tudomására hozta híveinek, hogy legfőképpen Moszkvát okolja vereségéért. Hát érdemes volt?

Természetesen sokkal jobb, hogy a Kreml hátraarcot csinált, engedte elpáholni a barátait, mintsem ha megtartotta volna a szavát, beavatkozott volna s egy harmadik világháború rémét idézte volna fel. Csak azt ne akarja elhitetni, hogy – a világbékét mentette meg. A háborút, s nemcsak a világ –, hanem a mostani háborút is akkor akadályozta volna meg, ha a kezdet kezdetén lefogta volna az arab fanatikusok kezét. Hogy végül is visszakozott, ezzel nem az emberiséget, hanem saját érdekeit szolgálja: a berlini, a kubai, a vietnami krízis után azt ismerte be újólag, hogy gyengébb, mint a Nyugat, egyszerűen fél Amerikától. A történelmet sem újracsinálni, sem újraírni nem lehet; de a mostani tanulságok tükrében óhatatlanul feltevődik a kérdés: vajon teljesen reménytelen lett volna-e 1956-ban megpróbálni megmenteni a magyar forradalmat, s ha már ez nem sikerült, vajon nem jártak volna-e el helyesebben az amerikaiak, ha akkor engedték volna Angliának, Franciaországnak, Izraelnek leverni Nasszert?

Ami bennünket a mostani eseményekből a legközvetlenebbül érdekel, az természetesen a hivatalos Magyarország magatartása a lezajlott válság során. Talán felesleges is mondani: Kádárék most is ugyanolyan szolgamód viselkedtek, mint mindig, mióta csak hatalmon vannak. A május 25-i Népszabadságban egy V. P. monogram mögé búvó kommentátor ezeket írta: „Rokonszenvünk, cselekvő szolidaritásunk azoké, akik szembeszegülnek az imperializmus agresszív terveivel, s nemzeti szuverenitásukat oltalmazva egyben e térség békéjét és biztonságát is védelmezik”. Félreértés ne essék: nem Izraelről, hanem Egyiptomról van szó. Május 28-án a Magyar Nemzet szemrebbenés nélkül közli Nasszer nyilatkozatát: „Az Izraellel vívandó háború nem korlátozódna csak az egyiptomi vagy a szíriai határra, hanem átfogó háború lenne, és ebben a háborúban az lesz a célunk, hogy Izraelt elpusztítsuk”. A kitűnő hazai humanistáknak egyetlen elítélő szavuk sem volt a készülő népirtásról, hithű marxistáknak egyetlen fejcsóváló megjegyzésük nem volt ahhoz, hogy annak a népnek lányait és fiait akarják eltörölni a föld színéről, amelyik egyebek közt – Marxot adta a világnak. Ellenkezőleg, Magyarország újsütetű elnöke, Losonczi Pál, május 31-én üzenetet intézett Nasszerhoz, és ebben megígérte, hogy „számíthat a Magyar Népköztársaság szolidaritására és támogatására”.

Május 25-én a Népszabadság még ezt a címet adja egyik cikkének: Elszigetelődtek a reakciós monarchiák, és azt írja: „Szaúd-Arábia és Jordánia egyaránt felajánlotta segítségét, viszont Egyiptom és Szíria nem tart rá igényt, mert elítéli a két monarchia imperialistabarát reakciós politikáját”. Nem telik bele egy hét, és ugyanez a Népszabadság első oldalán közli az örömhírt a többé nem imperialistabarát és nem reakciós Husszein király és Nasszer katonai egyezményéről. A június 3-i Népszabadság már legfelül, három hasábon, a lap élén süvölti: Erősödik az arab egység. Hogy e félelmetes egység összetevői: az a Nasszer, aki egyiptomi kommunisták ezreit vetette börtönbe és gyilkolta le, az a kuvaiti emir, aki a világ egyik leggazdagabb kizsákmányolója, az a jeruzsálemi főmufti, aki Hitler lángoló szövetségese volt, az a Fejszal király, aki még csak nem is a feudalizmus, hanem a rabszolgatartás fenntartója országában: mindez a legkevésbé sem befolyásolja a hazai marxista–leninistákat. A lényeg az, hogy a föld színéről eltöröljék azt az Izraelt, ahol a náci táborokból megmenekült zsidók élnek, ahol kibucokban, azaz szövetkezetekben dolgoznak a földmívesek, ahol – az egész Közel-Keleten egyedül – az ország fennállása óta legálisan működhet a kommunista párt.

A háború eseményei ugyancsak nem hozták zavarba a hazai sajtót. Ferdítettek, hamisítottak, ahogy csak tudtak, elhallgatták, amit csak lehetett. Június 7-én, amikor Izrael már szétverte az egész ellenséges légihaderőt, amikor csapatai már mélyen bent jártak Egyiptomban és Szíriában, a Népszabadság még ilyeneket írt: „Az egyiptomi páncélos alakulatok az izraeli határ közelében fekvő Kontillánál átvették a kezdeményezést és behatoltak Palesztina földjére… Az arab páncélos erők elérték Negev térségét… Egyiptom légiereje több ellenséges repülőgépet megsemmisített és eddig újabb nyolc pilótát fogtak el…” S mikor a fejleményekről többé nem lehetett hallgatni, a budapesti újságokból egyszerre eltűnt az, ami nélkül a helynevek keveset mondanak az olvasónak: a térkép.

Maradt helyette – a töretlen szolidaritás. Pullai Árpád, a kommunista párt főtitkára nagygyűlésen ítélte el Izraelt, és biztosította „maradéktalan” támogatásáról az arab szabadságharcosokat. Állást foglalt – nyilván a magyar munkásosztály nevében – a Szakszervezeti Tanács elnöksége, az Ikarus Gyárban „tiltakozó nagygyűlést” szerveztek, amelyen egyebek közt felszólalt Omár Abdelgadir Ali, hazánkban tanuló arab diák, aki „a Magyarországon élő arabok”, e jelentős nemzeti kisebbség nevében köszönetet mondott a magyar nép hathatós segítségéért. Arab diákok tüntettek a budapesti angol és amerikai nagykövetség előtt, kitűnő szolgálatot téve ezzel is a „békés együttélés” eszméjének és hazánk nyugati kapcsolatainak.

Hogy Oroszország mindvégig Izrael-ellenes politikát folytatott, ez már csak azért sem meglepő, hiszen az orosz vezető körökben a cári pogromoktól a sztálini pogromokig, a „fehérköpenyes gyilkosok” perétől Paszternak meghurcolásáig a zsidóüldözésnek évszázados hagyományai vannak. Hogy Kádárék – mint mindenben – ebben is követték őket, ez sem újdonság: a csodálatos az lett volna, ha – a románokhoz hasonlóan – nem írták volna alá a kommunista pártok moszkvai értekezletének handa-bandazó nyilatkozatát, vagy nem szakították volna meg diplomáciai kapcsolataikat Izraellal. De mit szóljunk a kommunista párton belül azokról a zsidókról, akik odaadták magukat ehhez a népirtásra törő politikához? Mit szóljunk az Apró Antalokról, a Nemes Dezsőkről, a Szirmai Istvánokról, az Aczél Györgyökről, akik talán azt hiszik, hogy feledtetni tudják a származásukat, ha az arabok mellé csatlakoznak? Mit szóljunk a Népszabadság szerkesztőségében ülő Rényi Péterekről, Pándi Pálokról, s arról a Patkó Imréről, akinek volt képe papírra vetni: „rokonszenvünk, támogatásunk, az igazságos követeléseik békés megvalósulásáért küzdő arab erők mellett van”? Ne tartson nekem senki alapfokú szemináriumot arról, hogy más az anticionizmus és az antiszemitizmus. Azért, mert valaki zsidó, még egyáltalán nem kell cionistának vagy Izrael kritikátlan hívének lennie. De aki a mostani válságban, amikor az arab kalandorok még csak nem is titkolták, hogy 2 és fél millió zsidót el akarnak törölni a föld színéről, aki a mostani válságban Izrael ellen volt, az nemcsak anticionista, hanem antiszemita is. S van-e undorítóbb a zsidó antiszemitánál? Most a Nasszer mellett tevékenykedő SS-ezredesek, a Kairóban tanyázó auschwitzi gázkamrás náci orvosok oldalán megtalálták azt a helyet, ami méltó hozzájuk.

Amilyen szomorú ez a tünet, ugyanolyan biztató és megnyugtató az, amit a hazai közvélemény magatartásáról hall az ember. Turisták, akik a válság napjaiban jöttek el Budapestről, mesélik, hogy 1956 óta még soha nem volt olyan egységes a közérzés és a közgondolkodás, mint most. A pártvezetők klikkjét leszámítva az egész magyar nép Izrael pártján állt. Írhattak az újságok, amit akartak, torzíthattak, titkolózhattak, mindenki megértette az ügy lényegét: azt, hogy a helyi diktátorok vereségén túl, Magyarország rabtartóját, a Szovjetuniót érte súlyos kudarc – a tíz egyiptomi csapás után a tizenegyedik. Ha Izrael győzelmét sikerül megszilárdítani, ha a haladás és a demokrácia erői a háború után a békét is megnyerik, ez nemcsak a Közép-Keleten teremthet rendet, hanem új helyzetet jelent a világpolitikában is: közelebb hozza saját szabadulásának napját.

Októbertől októberig^*

Első franciaországi albérletünk, 1957 elején egy orosz emigráns családnál volt. A véletlen hozta így, az egyik újság apróhirdetései között ez ígérkezett a legolcsóbbnak. Volt valami kesernyésen mulatságos abban, hogy az oroszok elől menekültünk, és hároméves lányunk, néhány hetes párizsi tartózkodás után, a magyar mellett nem franciául, hanem oroszul kezdett gagyogni. Lakásadónk valaha Kolcsak hadseregében, aztán az idegenlégióban szolgált, a felesége arisztokrata származéknak vallotta magát, ami vagy nem volt igaz, vagy ha igaz volt, csak azt bizonyította, hogy az orosz arisztokrácia enyhén szólva nem tartozott az európai főnemesség legkifinomultabbjai közé. Attól eltekintve, hogy ott loptak meg minket, ahol csak lehetett, igen kedvesen és barátian viselkedtek velünk. A kellemes tavaszi estéken hosszasan elbeszélgettünk egymással, a friss magyar és az akkor éppen negyvenéves orosz eseményekről, kommunizmusról, kolonializmusról, s persze legfőképpen az emigrációról, az emigráns életformáról. Ők, az öregek, igyekeztek átadni tapasztalataikat nekünk, a zöldfülűeknek, s főként a hamis illúzióktól, a vérmes optimizmustól óvtak bennünket, azt tanácsolva, hogy ne álmodozzunk hamaros hazatérésről, rendezkedjünk be hosszú, talán életfogytiglani kintmaradásra. Elrettentő példaként háziasszonyunk, Madame Kátja elmondotta azoknak a gazdag orosz emigránsoknak az esetét, akik 1918–19 tájban érkeztek Nyugatra, s számtalan bőröndjük közül a legtöbbet ki sem nyitották – minek is arra a pár hétre, míg a vörösöket meg nem döntik, mindent kipakolni, aztán újra becsomagolni. A hetekből hónapok, a hónapokból évek, az évekből évtizedek lettek, s Madame Kátja szerint még mindig akadtak olyan emigráns családok, ahol néhány koffer vagy láda érintetlenül várta a hazatérést.

A történet akkor nem fogott meg különösebben, semmiképpen sem illett ránk; mi egy kis kézitáskával menekültünk, s azt már útközben fel kellett nyitnunk, minthogy benne volt egyetlen „háztartási felszerelésünk”, a lányunk bilije. A makacs orosz emigránsok s a felbontatlan ládák esete csak most jutott újra eszembe, most, az Októberi Forradalom ötvenedik évfordulójának küszöbén. S most is, hogy úgy mondjam, ellenkező előjellel.

Az egész nyugati világ hangos a közelgő évfordulótól. A legnagyobb londoni és New York-i lapok képes különmellékleteket adnak ki, egy francia katolikus kiadó megjelentette Lenin, Trockij és Sztálin válogatott beszédeit, a televízió egyik adást sugározza a másik után, s éppen ma reggel hallottam a rádióban, hogy tegnap este volt Párizsban az Októberi Forradalom című új dokumentumfilm bemutatója. Félreértés ne essék, nem szovjet filmről van szó, hanem nyugatiról, amelyik a Paramount nevű amerikai gyár produkciójában készült, egy francia rendező forgatta, illetve állította össze, s a díszbemutatón díszbe öltözve jelen volt az üzleti, a tőzsde- és a bankárvilág színe-java, Rothschild báróval az élen. Felesleges itt ízlésbeli kérdéseken merengeni, s azon tűnődni, mit is ünnepelnek a gyárosok és a bankárok azon a forradalmon, amelyik alig ötven évvel ezelőtt orosz kollégáiknak elvágta a torkát vagy golyót röpített a fejébe. Nyilván a Hatalom előtt tisztelegnek, az Erőnek, a szputnyikoknak és a hidrogénbombáknak hódolnak elismeréssel: ma minél gazdagabb valaki Nyugaton, annál „sikkesebb” szovjetbarátnak lennie. Az, hogy egy valóban történelmi évfordulóról megemlékeznek, természetes. A kérdés csupán: hogyan? A kapitalista világ egy részét manapság ugyanaz a lelkiállapot jellemzi, mint fél évszázada azokat az orosz emigránsokat, akik nem nyitották fel a bőröndjeiket. Az akkori nagyhercegek és fehér tisztek a cári Oroszországot tartották örökkévalónak s a bolsevikok hatalomra jutását futó epizódnak tekintették; mai utódaik a szovjet világról hiszik, hogy örök időkre rendezkedett be, és fölényes mosollyal, könnyed kézlegyintéssel intézik el mindazt, ami ezen a világon belül mozgásban van és változást akar. Mintha egy ötvenéves jubileum már önmagában véve bizonyíték volna egy rendszer mellett; mintha például Franco rendszere attól, hogy harmincéves elmúlt, tehát történelmi mércével, lényegében egykorú a szovjethatalommal, már kiállta volna az idők próbáját és biztosította volna jövőbeli fennmaradását.

Ha volna túlvilág s a túlvilágiak látnák azt, ami idelent, a Földön történik, akkor Marx és Lenin alighanem elcsodálkozott volna (Sztálin már sokkal kevésbé), amikor Rothschild bárót megpillantotta a forradalmat ünneplő közönség soraiban. Elcsodálkozott volna és rossz jelnek tekintette volna a dolgot. Gyanús az a kommunizmus, amit a kapitalisták ünnepelnek. A proletárforradalom két prófétájának, ha volt történelmi érdeme, akkor az az volt, hogy a látszólag virágzása teljében lévő, megdönthetetlennek tűnő kapitalista világon belül felismerte azokat az erőket, amelyek új életre, változásra, forradalomra törekedtek. Ma nem volna nehéz dolguk ugyanezeket az erőket – a szovjet világon belül felismerniök. Próbáljuk meg vázlatosan sorra venni őket!

A munkások és a parasztok passzív ellenállásán túl, amelynek legfőbb megnyilatkozási formái a termelésben mutatkoznak meg (gyenge munkateljesítmény az államkapitalista szektorban és „fusizás” a munkahelyen vagy otthon, rossz munka a kolhozban és a szövetkezetben, jó munka a háztáji gazdaságban) – az aktív ellenállásnak három fő formájával találkozunk.

1. Egyes pártvezetőségek ellenállása a szovjet hegemóniával szemben. Akár „balról” (Kína, Albánia), akár „jobbról” (Románia) történjék is, az eredmény kézenfekvő: rövid tíz év alatt megbomlott, darabokra töredezett, visszavonhatatlanul szétszakadt a valaha egységes kommunista tábor.

2. Az Egyház ellenállása. A legmeggyőzőbb példa a lengyel. Ma Lengyelországban két hatalom van: az egyik a kommunista párté, a másik a katolikus egyházé. Wyszinsky kardinálisnak lényegesen több az őszinte és áldozatra kész híve, mint Gomulkának, a pártfőtitkárnak. A lengyel egyház, amelyet nevetséges kísérlet a reakcióval azonosítani – manapság a pártreakcióval szemben éppen ő képviseli a szabadságot és a demokráciát –, cselekvő szervezet. A lengyel főpapok és papok nemcsak hallgatással tiltakoznak, hanem tudnak és mernek „nem”-et is mondani, tudnak és mernek tömegeket felvonultatni.

3. Az értelmiség, mindenekelőtt az írók ellenállása. Az élen ma a cseh és a szlovák írók járnak. De, ami alighanem még az ő mozgalmuknál is jelentősebb: a szabadságtörekvések „járványa” a Szovjetunióra is átterjedt. Szinjavszkij és Daniel, valamint egész sor fiatal író bebörtönzése, Szolzsenyicin drámai levele a cenzúra ellen: megannyi jele annak, hogy Oroszországban is felnőtt egy új nemzedék, amelyik – Lenin szavával – „nem tud és nem akar a régi módon élni”. S ha ötven évvel a „legfejlettebb, legmagasabbrendű, legdemokratikusabb” szovjet rendszer hatalomra jutása után ennek a nemzedéknek legtehetségesebb és legbátrabb képviselőit még mindig kényszermunkatáborokba küldik, az bizonyos kétségeket támaszthat az iránt, vajon valóban örök időkre biztosítva van-e – szputnyikok ide és hidrogénbombák oda – ez a világ? A legnagyobb veszélyt számára, a legnagyobb reményt számunkra nem éppen a belső kudarc, az elmúlt és az elkövetkező ötven év jelenti-e?

Michel Tatu, a Le Monde munkatársa, a kelet-európai események egyik legkitűnőbb értője és érzője, a prágai íróellenes hajszáról szólva, s a cseh pártvezetés magatartásának okait elemezve, október 10-én ezeket írta a lapjában: „A magyar Petőfi Kör emléke máig is kísért valamennyi kommunista vezető emlékezetében, az egész világon, Mao Ce-tungot is beleértve”. A mi forradalmunk tizenegyedik évfordulóján kell-e, elképzelhető-e ennél melegebb elismerés? A mag, amelyet elvetettünk, él. Sokhelyütt még a föld alatt, de egyes országokban már a föld fölé sarjadva. S így van ez még akkor is, ha ma valamennyi kommunista ország közül, az egyetlen Bulgáriát leszámítva, az 1956-ban fegyverrel fellázadó Magyarország tűnik a legcsendesebbnek.

Mert önmagunknak hazudnánk, ha szemet hunynánk afölött, hogy a már említett passzív munkás-paraszt ellenállástól eltekintve, az aktivitás ama három formájának, amelyet fentebb felsoroltunk, a mai Magyarországon nemigen látni jelét. A budapesti pártvezetés, a bukarestitől eltérően, a legszolgalelkűbb valamennyi között. Ami az egyházakat illeti, legalábbis kifelé, hallgatnak, igyekeznek valamiféle modus vivendit kialakítani. Ezen az sem változtat, hogy a protestáns egyháznak olyan kiemelkedő személyiségét, mint Ordass püspököt megfosztották hivatalától, s Mindszenty hercegprímás kényszerszáműzetésben van. Anélkül, hogy a többi püspöknek feltétlenül osztania kellene nézeteit, a magyar egyháznak, katolikus szemszögből nézve, mégiscsak ő a feje, s ezt tekintetbe véve, paptársai részéről a szolidaritásnak nem sok jelét láthatjuk irányában. Az írók, a művészek alkotnak – egyébként ez a legjobb és a legmaradandóbb, amit tehetnek –, de olyan politikai megmozdulásokban, mint a csehszlovák vagy a szovjet írók, nem vesznek részt.

Az okok világosak: ’56 bukása, Nagy Imréék sorsa, társaik éveken át tartó bebörtönzése, a nyugati segítség elmaradása, fásultság, no meg alighanem az is, hogy a Hatalom, ugyancsak ’56 tanulságait levonva, igyekszik türelmesebbnek és kevésbé elviselhetetlennek mutatkozni, mint északi és keleti szomszédai. Vajon kinek volna joga, különösen a kényelmes Nyugatról, bármiféle fellépésre vagy hangos jeladásra buzdítania azokat, akik otthon élnek? Kinek volna joga ítéletet mondani fölöttük a mai csönd miatt? Nincs-e jó adag igazság abban, hogy mi ’56-ban megtettük a magunkét – most azokon a sor, akik akkor hallgattak? Csak remélni lehet, hogy a Nyugat sem lesz feledékenyebb, mint mi. S mikor – a hatvanadik vagy a hetvenedik évfordulóján az Októberi Forradalomnak? – a mesterségesen összetákolt szovjet tábor helyét szabad és demokratikus államok vagy önkéntes egyesülésük tölti majd be, nem mások fogják majd elfogyasztani azt a gesztenyét, amit puszta kézzel mi kezdtünk el kikaparni a forró parazsakból?

Csillagosok, katonák^*

Elsőnek egy hirdetést olvastam a filmről, egy pesti lapban. Így hangzott: „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült el az első magyar–szovjet filmkoprodukció, mely a forradalmat követő polgárháború első hónapjainak hősi harcait idézi. A magyar hadifoglyokból regrutálódott internacionalisták küzdenek a Vörös Hadsereg soraiban; azok a forradalmárok, akik alig egy év múlva, hazatérésük után a tizenkilences Tanácsköztársaság első katonái lettek.”

Milyen lehet az első magyar–szovjet koprodukció, amelyik ráadásul Oroszországban játszódik, s dupla, ráadásul évfordulói ünnepségre készült? Mennyi torzítás, mennyi szépítés, mennyi hangzatos jelszó, mennyi üres pátosz lesz benne? Csoda-e, ha a beharangozó hirdetés után bizalmatlanul ültem be a vetítőterembe?

Mióta eljöttem hazulról, talán ha tíz magyar filmet láttam összesen. Eleinte lázasan lestem őket. Pár évvel ezelőtt, az első párizsi Magyar Filmhétnek mind az öt vagy hat bemutatóját megnéztem. Tavaly, a második Filmhét féltucatnyi előadása közül már csak egyre mentem el. Nem hiszem, hogy azért, mert az érdeklődésem csökkent, vagy mert „elszakadtam” volna a magyar filmtől, amelyhez odahaza valami közöm is volt. Az ok egyszerűbb. Nem tetszettek a filmek. Mihelyt elmúlt az első pillanatok andalító varázsa – az, hogy a mozivászonról nem franciául vagy angolul, hanem az anyanyelvemen szóltak felém –, előbb furcsálkodni, aztán unatkozni, végül bosszankodni kezdtem. Furcsálkodtam azon, hogyan beszélnek magyarul. Mesterkélt hanghordozással, mindent túlhangsúlyozva, minden mondatot „megjátszva” – egy-két kivételtől eltekintve a legjobb színészek is – úgy, ahogy az életben senki sem beszél. Amíg az ember otthon él, ezt nem veszi észre, valószínűleg azért nem, mert mihelyt beül a moziba, a füle tüstént rááll arra, hogy itt mozinyelven (vagy inkább: színháznyelven) fognak szólni hozzá. De a nyugati filmek rászoktatnak az emberi-hétköznapi beszédre, s ez a hamis deklamáló nyelvet fülsértővé teszi. Unatkoztam azért, mert a filmek, amiket láttam, úgy el voltak nyújtva, mint a rétestészta, egy helyben topogtak, vagy lassan, döcögve bukdácsoltak előre, legalább egy negyed- vagy egy fél órával hosszabbak voltak (s filmben ez rengeteg), mint amennyit drámai töltésük, belső történetük megengedett volna. S bosszankodtam azon, hogy mindent, amit már régóta értettem, újra és újra a szájamba rágtak, a nézőt tehát továbbra sem felnőttnek, hanem hülyének vagy legalábbis kiskorúnak tekintették, az állandó, idegesítő és süket politizálásról nem is beszélve. Borzongva gondoltam arra, mi lenne, ha saját, otthon írt filmjeimet kellene végignéznem. Azok is ilyenek voltak? Nyilván, sőt, még ilyenebbek is. Mindenesetre nem sok fejlődést láttam az elmúlt tíz évben, az egyetlen kivétel egy fiatal rendező munkája, a Sodrásban volt, amelyikre jótékonyan hatott az olasz–francia iskola, de például az otthon lelkesen, s Nyugaton is elég jól fogadott Húsz óránál alig vártam már, hogy kint lehessek a moziból.

Ilyen, nem túlságosan biztató előzmények után hadd mondjam ki mindjárt, hogy az első magyar–szovjet koprodukciónál, a Csillagosok, katonáknál jobb, megrázóbb, igazabb, hitelesebb, könyörtelenebb és szebb filmet keveset láttam életemben. Azok, akik készítették, mindenekelőtt a rendező, Jancsó Miklós, aztán két társa a forgatókönyvírásban: Hernádi Gyula és a nevéből ítélve grúz Georgij Mdivani, s az operatőr: Somló Tamás a mai modern filmművészet legjobbjai közé tartoznak – Jancsót, aki jóformán most kezdi a pályáját, a jövőt illetően minden különösebb erőfeszítés nélkül oda tudom képzelni abba a sorba, amelyet egy Bergman, egy Antonioni neve fémjelez.

Mindezt „becsületszóra”. Mielőtt a részletekbe mennék s indokolni próbálnám az elragadtatásomat, valamit még előre kell bocsátanom. Jancsó előző filmjéről, a Szegénylegényekről, amelyet egyébként sajnos nem láttam, az Irodalmi Újság igen meleg hangon számolt be. Nem sokkal a cikk megjelenése után a rendező nyilatkozatot adott a Népszabadságnak és ebben visszautasította az „emigráns sajtó” dicséreteit, illetve „belemagyarázásait”. Arra következtetek ebből, hogy odahaza még mindig akadnak, akik a kintiek jó szavait megpróbálják az alkotó művészek ellen felhasználni. Így aztán eleve előrebocsátom, hogy Jancsót nem ismerem, sohasem láttam, talán soha nem is fogom (a filmjei közül is csak egyet láttam, a korai Oldás és kötést, ami nemigen tetszett nekem – több volt benne az utánérzés, a keresettség, mint az eredetiség), de ami ennél is fontosabb: fogalmam sincs arról, mint akart ő ezzel a mostani filmjével mondani, jelképezni, megmutatni. Én csak azt tudom, következésképpen csak arról írok, hogy én mit láttam benne, mit hallottam ki belőle – lehetséges, hogy egyáltalán nem azt, amit ő akart. Tehát ha ő azt fogja nyilatkozni otthon, hogy én félreértettem a filmjét, akkor én már eleve koncedálom, hogy nem fogok ebben semmi kivetni- vagy csodálkoznivalót találni.

Illenék most, legalább röviden, elmondani a Csillagosok, katonák történetét, annál is inkább, mivel a filmet még nem játsszák nyugati filmszínházakban, és az Irodalmi Újság olvasói csak ezekről a hasábokról ismerkedhetnek meg vele. Csakhogy ennek a filmnek, amelyik az első perctől az utolsóig csupa történés, olyannyira, hogy az ember a lélegzetét visszafojtva figyeli, nincs vagy alig van szokványos értelemben vett meséje. Fehérek és vörösök mészárolják egymást, valamikor 18-ban, valahol a Volga mentén, olyan területen, ahol a fehérek vannak fölényben, valami szűnni nem akaró, mindig újra kezdődő kavargásban, valami logikátlanul logikus vagy logikusan logikátlan összevisszaságban, sem Istent, sem embert nem ismerő fanatizmussal, a középkori haláltáncokra emlékeztető végzetszerűségben. Nincs a filmnek központi hőse sem. Mindjárt az elején megismerkedünk egy magyar paraszttal, a vörösök közt verekedő internacionalistával. Különb, mint a parancsnoka, a megszállott komisszár – nem akar részese lenni az öldöklésnek. Már azt hisszük, ő lesz a hős, megérdemelné, ember az embertelenségben. Aztán jönnek a fehérek és lepuffantják, mint egy kutyát. Megismerkedünk egy fehér tiszttel. Furcsa, kiismerhetetlen, ugyanolyan megszállott, mint a vörös komisszár volt. Talán ő lesz a „negatív hős”? Jönnek a vörösök és leterítik, mint egy kutyát. Az emberi alakok feltűnnek és eltűnnek abban a nagy süllyesztőben, amelyik talán a tulajdonképpeni „hős”, s amit nevezhetünk történelemnek vagy polgárháborúnak, vagy forradalomnak és ellenforradalomnak (e kettőnek együtt és elválaszthatatlanul), s amelyik szedi predesztináltan, hidegen a maga véresen meleg, számtalan áldozatát.

Az ég tudja, hány filmet láttam az orosz forradalomról, otthon is, itt is (különösen most, az évforduló alkalmából, a Francia Televízióban), Eizenstein, Pudovkin s kisebb csillagok egész sora jobbrosszabb eposzokban igyekezett felidézni a sorsdöntő napokat. De ezek a filmek egytől egyig tézismunkák voltak, részletigazságokkal és nagy hazugságokkal, halálmegvető és nagylelkű leninistákkal, áruló mensevikekkel és esszerekkel, elállatiasodott cári tisztekkel. Az első film, ami olyannak mutatta meg az eseményeket, amilyenek akkor és valójában lehettek, egy magyar rendező alkotása, olyan emberé, aki az ábrázolt események idején még meg sem született. Lehetséges, sőt bizonyára igaz, amit a cikk elején idézett silány szövegű hirdetés állít, az ugyanis, hogy a film a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült. De aligha hinném, hogy a hivatalos és hivatásos ünneplőknek túl sok örömük telt benne – éppen azért, mert igaz. Mert olyannak ábrázol forradalmat és ellenforradalmat (a kettőt együtt és elválaszthatatlanul), amilyenek ténylegesen voltak: őrjöngőnek és eszeveszettnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jancsóban nincs több rokonszenv, különösen az egyszerű vöröskatonák és a magyar „internacionalisták”, mint a fehér tisztek iránt. (A film legvégén ez az összhatást inkább gyengítő, mint erősítő nyomatékot is kap: fölösleges és hitel nélküli, ahogy a megmaradt vörösök az Internacionálét énekelve legépfegyvereztetik magukat a fehérekkel, még fölöslegesebb és Horthy Miklós vérmezői vitézavatásait idézi, ahogy a megmaradt egy szál magyar kardjával tiszteleg az elesetteknek.) De ez a rokonszenv történelmi távlatból is érthető, s nem szorul arra a mentségre sem, amit a mai hazai viszonyok tálcán kínálnak. S éppen ez a rokonszenv ad még nagyobb hitelt annak, hogy az események összességét abszurdnak, értelmetlennek ítéljük. Annál is inkább, mert mi tudjuk, amit az akkor harcoló, az életüket feláldozó vöröskatonák nem tudhattak: mi lett abból a forradalomból, amiért a vágóhídra mentek s vágóhídra küldték ellenfeleiket; mi tudjuk, amit ők még nem tudhattak: hogy a polgárháború ezernyi szörnyűsége csak halovány előjáték volt ahhoz, ami a győzelem napjai után, a sztálini terror idején bekövetkezett. Aligha véletlen, hogy míg a fehéreknél van némi utalás arra, hogy ők a régi rend védelmezői, addig a kommunisták részéről – a legmegrögzöttebb szovjet és népi demokratikus hagyományokkal szakítva – egyetlen propagandaszólamot sem hallani az új rendről, az új világról, a pártról, Leninről, egyáltalán arról, hogy tulajdonképpen mit is akarnak, miért is harcolnak. Az nyilvánvaló: a fehérek legyőzéséért. De olyan kapacitású művésznek, mint Jancsó, tudatosan vagy a tudat alatt éreznie kellett, hogy ezen túlmenően minden programadás vagy frázis – a visszájára fordulna.

Említettem az imént, hogy meggyőződésem szerint az orosz forradalomról (de csak az oroszról? nem szól-e ugyanakkor a franciáról vagy a kínairól is?) ennél igazabb filmet még nem készítettek. De túl a politikai, vagy inkább már filozófiai magon, a szovjet filmgyártás ötven év alatt nem produkált egyetlen olyan filmet sem, amelyik ennyire orosz lett volna. Lakkozhatták az orosz tájat, ahogy akarták a Szibériai rapszódiában s a hozzá hasonló „látványos” giccsekben: soha annyira valóságosnak, szépnek, egyhangúnak és változatosnak nem tudták megmutatni, mint a magyar Somló Tamás felvételei. Soha annyira nem élt, nem lélegzett, soha olyan végtelen nem volt ez a táj, mint a Csillagosok, katonák westernszerű lovasjeleneteiben. S az orosz ember! Csak két példa. Ahogy a foglyaikat felállítják (vörösök, fehérek, egyre megy), aztán átcsoportosítják, aztán újra átcsoportosítják – mindez mennyire érthetetlen, mennyire gyermeteg, mennyire ismerős. A másik: egy kozák tiszt meztelenre vetkőztet egy parasztasszonyt, aki nem volt hajlandó egy menekülő magyart elárulni, s odadobja őt két katonájának. (A kozák tiszt – fehér, de a magyar nézők a nőgyalázás láttán vajon mire gondoltak?) Megérkezik a fehér parancsnok, a kozákot lefokozza, és kivégezteti. Ezt is ismerjük: a jó oroszt, aki nem tűrte a túlkapásokat, aki kenyeret osztogatott a gyerekeknek a pinceóvóhelyeken. De két perccel később ugyanez az emberi ember a legnagyobb hidegvérrel gyilkoltat le egy csomó vöröskatonát. A végletesség jóban és rosszban, a kiszámíthatatlanság, az orosz léleknek ez a valószínűleg a többszázados tatár megszállással magyarázható nem egészen európaisága – vajon van-e egyetlen szovjet film, amelyik ezt így megmutatta volna?

Az Új Írás novemberi számában közli egy rendezőszakos fiatalember, Maár Gyula feljegyzéseit. Maár két hónapig ott volt a Volga- parti Kosztromában, ahol a Csillagosok, katonákat forgatták, s a filmkészítés közbeni élményeit vetette papírra. Különösen megfogott a következő néhány sor: „Jancsó bizonyos dolgokkal egyáltalában nem törődik, köztük olyanokkal is, amelyek más típusú rendező számára kardinális problémákat jelentenének. Alig figyel például a filmben elhangzó szövegekre. Már máskor is tanúja voltam, hogy a szöveget úgy improvizáltatja a színésszel, hogy azt kéri: »itt mondjatok valamit«. Most is hallom, amint két orosz színészt így utasít: »Beszéljétek meg a jó orosz szöveget.«” A filmben alig-alig beszélnek, magyarul talán ha tíz mondat van benne, oroszul talán harminc; s az embernek az az érzése, hogy valóban amúgy is mindegy, ki mit mond. A film beszél az emberek helyett, emberibben, mint az emberi beszéd. Már-már embertelen kegyetlenségében a leghumánusabb és leghumanistább módon. Objektivitásában – elrettentően. Ötven évvel ezelőtti dolgok kelnek életre. Ötven év óta ezekről a dolgokról szavakban már mindent elmondtak, s mindennek az ellenkezőjét is. Újat csak így, majdnem némán lehetett mondani.

Már-már csoda azonban, hogy ezt így el lehetett mondani, hogy ezt a filmet a Szovjetunióban és Magyarországon le lehetett forgatni, hogy Budapesten, s ha nem tévedek, Moszkvában is be lehetett mutatni. Megvallom, talán semmin annyira le nem mértem azt a mozgást, erjedést, feszítést s igenis, haladást, ami az utóbbi években „odaát” történik, mint ezen az első magyar–szovjet koprodukciós filmen.

Amiben nincs alku^*

Lapunk harmadik oldalán két dokumentumot közlünk. Az egyik a Csehszlovák Írószövetség lapjában, a Literarny Listyben jelent meg és nyugati hírügynökségek jelentése alapján, néhány sorban, már június 1–15-i számunkban ismertettük. Most Prágából, feladó jelzése nélkül, magyarra fordítva, megküldték szerkesztőségünknek a teljes szöveget: az első tiszteletadást Nagy Imre emléke előtt, amelyik kommunista országban megjelent. Megindultan olvastuk és adjuk olvasóink kezébe, még akkor is, ha nem mentes tárgyi tévedésektől, s ha jó néhány olyan megállapítása van is, amelyekkel nem értünk egyet. Nyugodtabb világban, békésebb viszonyok között érdemes volna vitatkozni róluk: most, amikor Prágában ilyen cikket megírni és lenyomtatni a bátorság és a becsület jele, nincs itt az ideje a mégoly fontos részletek fölötti vitának. A csehszlovák írók lapjának legfontosabb megállapítása – és ez a döntő – egyezik a mi véleményünkkel, a magyar nép túlnyomó többségének a véleményével: Nagy Imre nem áruló volt, hanem a demokratikus szocializmus kiemelkedő képviselője, úttörője, halálig hű hirdetője és harcosa. Kivégzése nem a bűnös megérdemelt büntetése volt, hanem a bűnösök alattomos bosszúja a náluk ezerszer különb, tiszta és igaz emberen.

A másik a budapesti Népszabadság válasza a Literarny Listy cikkére. A hazai pártlap, a maga közismert és választékos stílusával, a csehszlovák írók újságát egyszerűen besorozza az „ellenséges propagandahangok” közé. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy értetlenül állunk a Népszabadság kirohanása előtt. Könnyen el tudjuk képzelni, mekkora meglepetést és megdöbbenést okozott a pesti pártvezetők köreiben, amikor kezükbe kapták a Literarny Listy cikkét. Prágában rehabilitálják Nagy Imrét! Minő merénylet Budapest és Moszkva ellen! Milyen tűrhetetlen megtagadása a kommunista országok közti szolidaritásnak, amelyhez húsz év óta mindig hozzátartozott az egymás hibáinak és bűneinek cinkos takargatása, sőt magasztalása is. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy feltételezzük, miként hívták be tiltakozásra a budapesti csehszlovák nagykövetet a „Külügybe”, milyen protestáló jegyzékek mentek az Akadémia utcai pártközpontból Prágába, Dubčekhez. (Annyit egyébként el is értek, hogy a csehszlovák pártvezetés megbírálta a Literarny Listy cikkét – de a megjelenés tényén ez az utólagos rosszallás már édeskeveset változtat.)

’56-ról, a szovjet intervencióról, Nagy Imréék kivégzéséről beszélni és írni: tabu. A Népszabadság válaszcikke egyébként megelégedetten nyugtázza, hogy minderről Nyugaton is egyre kevesebb szó esik. Az az apróság, hogy mind a forradalom, mind a kivégzés tizedik évfordulójáról a legnagyobb és legtekintélyesebb nyugati újságok, rádiók, televíziós adók sorra megemlékeztek, csak kevéssé befolyásolja a pesti pártlap vágyálmait. Ez az „ellenség hangja”, még akkor is, ha ugyanezeket az újságokat vagy rádiókat huszonnégy órával korábban, például a nyugatnémet náci veszéllyel vagy a vietnami háborúval kapcsolatosan, még bőségesen idézték. De kommunista országban a csend, az agyonhallgatás az aranyszabály. Amit Könyves Kálmán a boszorkányokról mondott, azt a Népszabadság 1956-ra és Nagy Imréékre alkalmazza: „non sunt, nulla questio fiat!”

Arról már igazán nem tehetnek a pesti pártlap szerkesztői, hogy cikkük megjelenése után tíz nap sem telt el és a Nagy Csendről szóló elképzelésükre nem más cáfolt rá, mint magának a szovjet pártnak a vezetője, Leonyid Brezsnyev. Úgy látszik, Brezsnyev elvtárs nem eléggé hű vagy alapos olvasója a Népszabadságnak, nem tudja, hogy a magyar forradalmat ma már csak az ellenséges propagandaszervek emlegetik, s így történhetett meg, hogy abban a beszédében, amelyet július 3-án, Kádár János moszkvai látogatása alkalmával tartott, néhány szokványos üdvözlő mondat után azonnal rátért 1956 emlékének felidézésére. Kijelentette: „Jól emlékezünk arra, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a magyar kommunisták és az önök országának dolgozói 12 évvel ezelőtt”, és eldicsekedett azzal, hogyan segítette meg a szocialista országok „testvéri internacionalista szövetsége” (értsd, a Szovjetunió) a bajba jutott kommunistákat. Amiből kiderül, hogy Brezsnyevnek joga van emlékezni, sőt jól emlékezni arra, amire a nyugati sajtónak, a csehszlovák sajtónak vagy a magyar népnek nincs joga emlékezni. Az ok nyilvánvaló: az emlékek meglehetősen különböznek egymástól. Amit például Brezsnyev testvéri internacionalista segítségnek nevez, arra mi, mint egy idegen, imperialista nagyhatalom fegyveres beavatkozására emlékezünk.

De hát a szovjet párt vezetője nem azért idézi most fel 1956 eseményeit, hogy történelmi értekezést tartson, vagy mindenáron beszéljen olyasvalamiről, amiről – meggyőződésünk szerint – szívesebben hallgatna. Lányomnak mondom, menyem is értse: 1956 sürgős felelevenítése – a külföldi tudósítók felfigyeltek rá, hogy a terjedelmes beszéd harmadik percében már erről esett szó – nem a jelenlevő Kádár okulására szolgált, akinek erre semmi szüksége nem volt, hanem Prága felé irányult. Erre vall a beszédnek az a mondata is, amit a Népszabadság dőlt betűkkel közöl: „Számunkra nem lehet és soha nem is lesz közömbös a szocialista építés sorsa más országokban…” Magyarul: ha az a bizonyos szocialista építés Csehszlovákiában nem úgy alakul, ahogy az az oroszoknak tetszik, akkor ugyanaz történik majd, mint 1956. november 4-én Magyarországon.

A Brezsnyev után felszólaló Kádár tüstént „vette is a lapot”, s ha lehet, még nyíltabban, még egyértelműbben fenyegette meg a cseheket. „Folyjék bármelyik országban ez a harc (az osztályharc), a Magyar Szocialista Munkáspárt ilyen helyzetben is teljes mértékben a kommunistákkal, azokkal szolidáris, akik a dogmatizmussal, a revizionizmussal leszámolva, az osztályellenséggel szemben a munkásosztály hatalmát, a szocializmus ügyét védik. Mi megértjük harcukat és készek vagyunk minden internacionalista segítséget megadni hozzá.” A hangsúly azon a három szón van: „minden internacionalista segítség”. Magyarul: ha az oroszok elhatározzák, hogy fegyveresen beavatkoznak Csehszlovákiában, akkor a magyar kommunisták is készek csapataikat a csehek és a szlovákok ellen bevetni. A Le Monde moszkvai tudósítója gúnyosan idéz néhány mondatot mind Brezsnyev, mind Kádár beszédéből, annak bizonyságául, mennyire „visszhangja” volt a magyar párttitkár felszólalása az oroszénak. Valójában Kádár messzebb is ment Brezsnyevnél, még nála is világosabban fenyegetődzött.

Az összképhez hozzátartozik, hogy mindez alig két héttel azután történt, hogy Budapesten csehszlovák párt- és kormányküldöttség járt látogatóban, hogy húsz évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést írtak alá, hogy Kádár nyilvánosan összecsókolta és ölelgette Dubčeket, kijelentvén: „Mi, magyar kommunisták, teljes mértékben szolidárisak vagyunk csehszlovák elvtársainkkal…” Azt lehetne hinni, hogy a Moszkvában elhangzott mondatok azonosak a budapestiekkel. Gyermeteg dolog volna nem észrevenni, hogy ugyanazokat a szavakat Brezsnyev jelenlétében elmondani tökéletesen az ellenkezője, mint Dubček jelenlétében elmondani. Budapesten ez összefogást jelenthetett a csehekkel, segítséget nehéz helyzetükben az oroszokkal szemben; Moszkvában: ökölrázás a csehek felé. Hiszen mikor a Kreml vezetői ma a megsegítendő csehszlovák kommunistákról beszélnek, akkor nem a párt hivatalos vezetőire gondolnak – ezeket egyre sűrűbben, s nemegyszer név szerint is támadják –, hanem legbiztosabb támadóikra, a sztálinistákra.

Szegény Dubček a budapesti látogatás alkalmából még alighanem illúziókban ringatta magát, és azt hitte, hogy Kádárban hűséges barátra talált. Ki is jelentette: „Kádár elvtársat évek óta ismerem és nagyra becsülöm.” Évek óta? Kevés! Évtizedek óta kellene. Hiszen ismerte és becsülte őt Rajk László is, barátjának is hitte, egészen addig, amíg e jóbarát egyik főfelelőse nem lett letartóztatásának és kivégzésének. Ismerte és talán becsülte Nagy Imre is, a börtönéből is kiszabadította, miniszternek is kinevezte a forradalmi kormányban, míg végül a megbízhatónak hitt munkatárs megszökött, az orosz tankok nyomában jött haza, s szóbeli, írásbeli ígéreteit megszegve, fedezte egykori harcostársai kivégzését. Kár, hogy Dubček nem gondolkodott el a sémaszerűen ismétlődő recepten: először támogatni a haladó, a nemzeti törekvéseket, aztán feláldozni őket – képviselőikkel együtt – az orosz birodalom oltárán. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Kádárban ne volnának liberális velleitások – hálásabb is a jó ember, mint a hóhérsegéd szerepében tetszelegni –, mindössze annyit mondok, az eddigi tapasztalatok alapján, hogy amikor a helyzet kritikussá vált, amikor dönteni kellett, akkor Kádár eddig mindig a szovjet érdekek szolgálatát választotta.

Ennek a magatartásnak a mai helyzetben tragikus következményei lehetnek, mint ahogy az ellenkezőjének beláthatatlanul fontos és pozitív következményei volnának. Ma mindenki azt kérdezi magától, másoktól: be fognak-e avatkozni az oroszok, fegyveresen avagy sztálinista puccs megszervezésével, Csehszlovákiában? Senki sem tudja a választ, nem is tudhatja, mert érzésem szerint – legalábbis ma, július 11-én, amikor ezeket a sorokat írom, s miközben gyakorlatozó csapatokkal, pártvezetőségi levelekkel, Pravda-vezércikkekkel a nyomás napról napra fokozódik – véglegesen még maguk az oroszok sem döntöttek. De egyvalamiről meg vagyok győződve: ha Kádárék most a sarkukra állnának, ha közölnék Moszkvával, hogy egy fegyveres akcióban nemcsak részt nem vesznek, hanem ha az bekövetkeznék, nem garantálják Magyarország támogatását és hűségét, ez a kiállás döntő súllyal esnék latba. Megtehetnék-e annak ellenére, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak? A leghatározottabban állítom, hogy igen. Ha a magyar kommunista párt gerinces fellépése nyomán sikerülne egy Prága–Budapest–Bukarest–Belgrád összefogást létrehozni, akkor a jelenlegi nemzetközi viszonyok közepette az oroszok semmiképpen sem engedhetnék meg maguknak, hogy erőszakkal eltiporják a csekszlovákiai liberális irányzatot. Sajnos azonban mindez sokkal inkább álmodozás, mint valóság. Budapest nem kapocs Prága és a szomszédos Bukarest meg Belgrád között, hanem éppenséggel az az ék, amelyet az oroszok az egymással rokonszenvező fővárosok és pártvezetőségek közé vertek. Következésképpen, hadd mondjuk ki jó előre és nyilvánosan: ha Csehszlovákiának valami baja esnék, azért elsőrendű felelősség terhelné a mai magyarországi kommunista vezetőséget!

A mostani, viharfelhős helyzetben különös visszhangot kap az a megállapítás, amelyet annyiszor olvashattunk egyes, hazánkban járt, jóhiszemű nyugati újságírók tollából, az ugyanis, hogy a jelenlegi rendszer, ha lassan, ha fokozatosan is, tulajdonképpen az ’56-os forradalom követeléseit váltja valóra. Időnként még olyan vélemény is elhangzott, hogy az emigráció harcának ma már semmi értelme sincsen, s a külföldön elő magyarok, az egyének éppúgy, mint az újságok, a legjobban tennék, ha – az enyhülés jegyében – elnémulnának, „merevségükkel”, bírálataikkal ugyanis csak akadályozzák a hazai fejlődést. Micsoda félreismerése a hazai helyzetnek, miféle téves és elfogadhatatlan álláspont! Mintha a magyar forradalom legfőbb követelései abban álltak volna, hogy ostornyeles lámpák legyenek az utcákon, hogy többen – és nem mindenki – kaphasson útlevelet, hogy a külföldi turisták motelekben és első osztályú szállodákban lakhassanak, hogy az irodalom és a művészet valamivel – és nem teljesen – szabadabb legyen, hogy a választásokon az egyetlen párt ne 99, hanem „csak” 98 százalékot kapjon, hogy az idegen megszállók láthatatlanabbakká váljanak – és ne hagyják el az ország területét –, a kormányzat valamivel enyhébbé, és ne függetlenebbé váljék! S mintha a belső demokráciát és a külső szabadságot az emigráció szókimondása és nem a hazai vezetés szolgalelkűsége gátolná!

Az elmúlt hetekben a nyugati világ egyik legfontosabb állama, Franciaország, súlyos válságon esett keresztül. Végigéltem ezeket a nehéz napokat, és francia barátaimtól nemegyszer hallottam – politikai beállítottságuktól függően hol büszkélkedve, hol aggodalmasan – a kérdést: „Ugye, valami ilyesmi volt maguknál is, 1956-ban?” Csak mosolyogni lehetett a naivságukon. Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a párizsi kormány az első diáktüntetések estéjén lövetett volna a tüntető fiatalokra és az első éjszakán behívta volna az amerikai csapatokat? Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a munkások sztrájkját törvénytelennek nyilvánították volna és idegen tankokkal verték volna le? S mit szóltak volna ahhoz, ha a válságból a kiutat nem titkos és szabad választásokon jelöli ki maga a nép – olyan választásokon, amelyeken a kommunisták éppúgy agitálhattak gyűléseken, rádióban, televízióban, mint az antikommunisták –, hanem egy kisebbségi klikk kényszerítette volna rá magát külső segítséggel az országra? Nem szeretném ezzel azt állítani, hogy a nyugati világban vagy Franciaországban minden tökéletes – akkor nem került volna sor a májusi nagy krízisre –, csak annyit szeretnék tanulságként levonni: tragikus múltunk, a demokráciában való kétségtelen járatlanságunk ellenére, mi, az Európa szívében élő magyarok is alkalmasak vagyunk a XX. század második felében arra, hogy szabadon dönthessünk afelett: milyen rendszerben akarunk élni, milyen bel- és külpolitikát akarunk folytatni.

Jól tudom, hogy a politika nemcsak a maximalista princípiumok, hanem a gyakran fájdalmas kompromisszumok világa is. Valószínű, sőt több mint valószínű, hogy a nemzetközi erőviszonyok következtében egy bármilyen irányzatú Magyarországnak is egész sor kompromisszumba kellene beleegyeznie. De ha azt például el is lehetne fogadni, hogy a szovjet csapatok egy vagy két év múlva hagyják el az országot, az elfogadhatatlan, hogy az idők végtelenségéig ott maradjanak: ha azt el is lehetne fogadni, hogy az ország addig ne lépjen ki a Varsói Szerződésből, amíg a szerződés jelenlegi határideje megállapítja, az elfogadhatatlan, hogy a szerződés lejártakor ne szuverén módon dönthessen további magatartásáról; ha azt el is lehetne fogadni, hogy október 23-áról egyelőre ne nevezzenek el utcát és Nagy Imrének egy ideig még ne állítsanak szobrot, az elfogadhatatlan, hogy forradalmunkat ellenforradalomnak, Nagy Imrét és mártírtársait hazaárulóknak minősítsék. S míg mindezt otthon nem lehet elmondani, addig az emigráció nemcsak önmagát, hanem az országot és a népet tagadná meg, ha elnémulna. Nem pózból vagy vitézkedésből kell szólnia, hanem szolgálatból és kötelességből. Aki abban nem alkuszik, amiben lehet, az merev, ostoba vagy szűk látókörű; aki abban alkuszik, amiben nem lehet, az egyszerűen tisztességtelen.

A holtpont^*

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Aggódva, bizakodón vagy bizalmatlanul, fogvacogva vagy fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel s ugyanakkor tehetetlenül, hetek óta Csehszlovákiára figyel a világ. Ha egy-egy napra átmeneti szenzációk – egy izraeli repülőgép elrablása, a bolíviai belügyminiszter szökése vagy Nasszer betegsége – kiszoríthatják is a bulvárlapok első oldaláról Prágát, az igazi nagy „suspense”, a Hitchcockhoz méltó feszültség, ami mellett egyéb csak futó epizódnak tűnik, a Hradzsin és a Kreml felől tépi idegeinket.

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Ha semmi egyéb nem történnék is, ha – ami nem nagyon valószínű – minden gyorsan és békésen elrendeződnék, ez a hetek óta tartó aggodalom már önmagában is jellemző volna. Mert ugyan miért is kell aggódni, miért is kell 14 millió embernek minden este úgy lefeküdnie, hogy ne tudja, reggelre kelve mi fog történni? Mi a csehek és szlovákok bűne, amiért rettegve kell várniok barátaik, „testvéreik”, „örök szövetségeseik” büntetését?

1956-ban, a magyar forradalom bukása után, a Nyugat nagyokosai leckeszerűen elmondták nekünk, milyen súlyos hibákat követtünk el, melyek voltak azok a „végzetes tévedések”, amiktől tartózkodnunk kellett volna, amiket az oroszok „nem tűrhettek el”, amikbe „törvényszerűen” beletörött a bicskánk. Türelmesen végighallgattuk, hogy:

1. nem lett volna szabad engedélyeznünk a többpártrendszert,

2. nem lett volna szabad felmondanunk a Varsói Szerződést és

3. nem lett volna szabad kinyilatkoztatnunk Magyarország semlegességét. Olykor, az adott helyzetre hivatkozva, megpróbáltuk legalább elmagyarázni: mi miért történt, aztán többnyire csak legyintettünk: hiába.

Hol vannak most ezek a nyugati bölcsek, hogy a cseheket is kioktassák: miért kell rettegniök? Hiszen Prága nem követte el a mi „hibáink” egyikét sem. Csehszlovákiában nincs többpártrendszer: a kommunista párt monopóliuma érintetlen. Csehszlovákia nem lépett ki a Varsói Szerződésből, sőt – a kritikus helyzet dacára – ahhoz is hozzájárult, hogy a közös hadgyakorlatok az ő területén folyjanak le. Csehszlovákia nem fordult az ENSZ-hez, nemcsak semlegesnek nem nyilvánította magát, hanem hűségesebben viselkedik, mint Románia, amelyik diplomáciai kapcsolatot létesített Nyugat-Németországgal, amelyik nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amelyik a márciusi budapesti kommunista tanácskozásról tüntetően és zajosan kivonult.

Miért kell akkor a cseheknek és a szlovákoknak rettegve lesniök: eltiporja-e őket, avagy sem a Szovjetunió? A válasz elkeserítően, torokszorítóan egyszerű. Mert több szabadságot adtak a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak, mint amennyit Moszkva hajlandó engedélyezni: mert megpróbálják a kommunizmust a demokráciával, a humanizmussal összeegyeztetni; mert megkísérlik a szocializmust a saját fejük, a saját hagyományaik, a saját elképzeléseik szerint – és nem az elfuserált szovjet példa másolásával – megvalósítani. Az „ellenforradalmi” szörnyetegeket, amelyek Moszkva fenyegető és következményeiben ma még beláthatatlan haragját felidézték, normális emberi nyelven úgy hívják: Szabadság, Demokrácia, Emberség, Önállóság.

Működésbe lépett hát a gőzhenger, amelynek az a feladata, hogy mindent, ami szép, ami szabad, ami emberi, könyörtelenül belepréseljen a neosztálinizmus sistergő aszfaltjába. A cél szentesíti az eszközt, s még az is, aki azt hitte, hogy őt már semmi sem lepi meg, még az is elámul: milyen hitvány, vásári, vidéki, primitív eszközöket alkalmaznak. Minekutána a csehszlovákiai hadgyakorlatok küszöbén a szovjet hadsereg hivatalos lapja, a Krasznaja Zvjezda büszkén megírta, hogy a felülmúlhatatlan szovjet tankok sötét éjjel, lámpák használata nélkül, órák alatt több száz kilométert tudnak megtenni – a hadgyakorlat után „technikai okok miatt” még arra is képtelenek voltak, hogy fényes nappal, két hét alatt átvánszorogjanak azon a néhány kilométeren, amelyik Kelet-Szlovákiát az orosz határtól elválasztja. Egy névtelen telefonhívás nyomán a cseh biztonsági szervek húsz amerikai gépfegyvert fedeztek fel Nyugat-Bohémiában. Kellett-e jobb bizonyíték arra, hogy az „imperialisták” valamire készülnek? Az egyetlen, ami a dologban sántított, az volt, hogy a fegyverek felfedezését a moszkvai és a szófiai lapok egy nappal korábban megírták, mint ahogy a cseh rendőrök megtalálták őket…

Aztán Varsóba összerángatták a sírig hű szövetségeseket, azokat, akiknek száma értekezletről értekezletre úgy fogy, akárcsak Agatha Christie regényében a „kicsi négereké”, azokat, akik még ma is füttyszóra, valamint az Ulbricht, Gomulka, Zsivkov és Kádár névre hallgatnak. Brezsnyevék kollektív levelet írtak Prágába, amiben nyilván az volt a kollektív, hogy az oroszok írták, a többiek meg aláírták. S miután alig négy hónappal ezelőtt Budapesten, a nagy nemzetközi tanácskozáson ünnepélyesen leszögezték, hogy „nincsenek és nem is lehetnek uralkodó és alárendelt pártok”, „egyetlen párt sem kényszerítheti rá akaratát más pártra vagy pártokra”, „minden pártnak szuverén joga, hogy a legteljesebb önállósággal meghatározza a saját politikáját, cselekvése formáit és harci módszereit” – eme szépen hangzó alapelvek nevében a sárga földig lehordták a Csehszlovák Kommunista Pártot, és több pontból álló programot dolgoztak ki, amelyet szerintük a cseh kommunistáknak magukévá kell tenniök. A program lényege: erőszak alkalmazása mindazokkal szemben, akik Moszkvának nem tetszenek, a cenzúra újrabevezetése, egyes kommunista vezetők leváltása, egyes régi sztálinisták megerősítése eddigi funkcióikban vagy éppen előléptetésük. Mindez természetesen azon az alapon, hogy egyetlen pártnak sincs joga más pártok ügyeibe beavatkoznia.

A varsói értekezlet idején a világsajtóban megjelentek olyan „bizalmas” értesülések, miszerint Kádárék a többieknél „mérsékeltebb” magatartást ajánlottak, titokban találkoztak is Dubčekkel és rokonszenvükről biztosították őt, igyekeznek „közvetíteni” Moszkva és Prága között, egyszóval: rendesebben viselkednek, mint a többiek. A múlt óhatatlanul bizalmatlanságot sugallt az embernek: vajon nem szereposztásról volt-e szó? Nem Moszkva bízta-e meg őket, hogy kikémleljék a cseh vezetők gondolatait? De hát a múlt tapasztalatai ellenére sem volt szabad eleve kizárni azt a lehetőséget, hogy hátha csoda történt, hátha megelégelték a 12 évi feltétel nélküli engedelmességet, és most, a csehekhez közeledve, megpróbálnak legalább valamelyest lazítani a gyeplőn. Ezt a feltevést támaszthatta alá az a körülmény is, hogy Dubček belpolitikája közelebb áll a hazai „liberalizálódáshoz”, mint a Novotnyé s az is – nem lebecsülendő részlet –, hogy Kádár tulajdonképpen Hruscsov és nem Brezsnyev embere volt, maga is megrendült, amikor Hruscsov megbukott, s ki tudja, nem él-e benne bizonyos félelem, hogy Brezsnyev egy szép napon túl fog adni rajta. A cseh események némi lehetőséget nyújtottak neki, hogy személy szerint is függetlenebbé tegye magát.

Akármi történt is a kulisszák mögött – ha egyáltalán valami történt s ha a „bizalmas” értesülések nem csupán találgatások voltak, vagy éppenséggel nem a budapesti Külügy sugalmazta őket, hogy a többieknél jobb sajtója legyen Nyugaton –, a tények, e makacs dolgok, mindmáig rácáfoltak az illúziókra. A varsói Ötök levelén, amely a sztálini perek jegyzőkönyvei, a zsdanovi művészeti határozatok, a Titót megbélyegző bukaresti okmány és a Nagy Imreper ítéletének indokolása mellett máris bevonult a kommunista mozgalom válogatott remekművei közé, e szomorú papírdarab alján ott van Kádár János és Fock Jenő aláírása is. A hazai újságok, élükön a hivatalos pártlappal, az elmúlt hónapok mértéktartóbb, olykor szinte rokonszenvező magatartása után, az utóbbi két hétben egyre komiszabbul uszítanak Csehszlovákia ellen. A Népszabadság július 19-i száma már olyan kézenfekvő valótlanságoktól hemzseg, miszerint Csehszlovákiában „veszélybe kerültek a szocialista vívmányok”, „ellenforradalmi restauráció” fenyeget, „a reakció erkölcsi terrort alkalmaz a kommunista párt és annak káderei ellen”, „egyre jobban zavarja a testvéri szocialista országokhoz és testvérpártokhoz fűződő viszonyt”, s mindezek következtében a Szovjetunió és szövetségesei részéről „e veszéllyel szemben megbocsáthatatlan lenne a közömbösség, a tétlenség”. A cikk azt a címet viseli: Az elvtársi aggodalom szava, de tartalmának sokkal inkább megfelelne a következő cím: A fegyveres szovjet intervenció lelki előkészítése.

Beavatkoznak-e végül fegyveresen is az oroszok? Ha megteszik, nyilván nem azért teszik majd, mert ez külön öröm számukra. Nagyon jól tudják ők is, milyen lesz egy ilyen lépés visszhangja, s nemcsak a „kapitalista világban”, hanem a kommunista pártok soraiban is: a jugoszláv, a román, a francia, az olasz kommunisták állásfoglalása után sok kétségük efelől nem maradhatott. Mindaz, amit eddig tettek, arra irányult, hogy ha lehet ne tankokkal, hanem más eszközökkel törjék meg – de megtörjék! – a csehek és a szlovákok gerincét. A sajtókampány, a Szovjetunió nyugati határain rendezett és nagy garral bejelentett hadgyakorlatok, a gazdasági segítség megtagadása, a napról napra elviselhetetlenebbé váló nyomás mind azt célozza, hogy Prága végül is engedjen, s térjen vissza az igazi „marxizmus–leninizmus”, azaz a belső elnyomás és a külső szolgaság kitaposott útjaira. A csehszlovák kommunista vezetők mindeddig tiszteletre méltó bátorsággal és csodálatot érdemlő ügyességgel álltak ellen: sem a fenyegetésektől nem ijedtek meg, sem a provokációknak nem dőltek be.

A szovjet pártelnökség találkozója a csehszlovák párt politikai bizottságával a megfélemlítési hadjárat újabb s talán utolsó „békés” manővere. Világos, hogy az oroszok miért ragaszkodtak a teljes vezetőségek találkozásához, miért tették meg ennek érdekében azt az engedményt is, hogy a megbeszélés ne orosz, hanem szlovák földön történjék. Arra a vonatra, ami Brezsnyevéket Csehszlovákiába vitte, ki lehetett volna tenni a plakátot: „Kádár kerestetik”. A találkozón az oroszok legfőbb célja az, hogy vagy Dubčekből faragjanak Kádárt, vagy a tárgyalóasztal mellett, a csehszlovák vezetők soraiban, megtalálják azt az árulót, aki hajlandó belülről megbontani az egységet, hátba döfni a demokratikus mozgalmat és beállni vagy visszaállni Moszkva zsoldjába. Már két héttel ezelőtt is, amikor a csehszlovák pártvezetőség higgadtan és méltóságteljesen visszautasította a varsói Ötök vádjait, Brezsnyev telefonon megkérdezte Dubčeket: vajon a válaszlevelet egyhangúan megszavazták-e? Igen – felelte Dubček. Kolder is? – firtatta tovább Brezsnyev. Kolder is – válaszolta Dubček. Brezsnyev nyilván dühösen gondolt arra, hogy már az olyan régi novotnystákra sem lehet számítani, mint Kolder. De azért fennmaradt benne és társaiban a remény, hogy az ő jelenlétükben Kolder vagy valamelyik másik vezető „bátrabb” lesz, azaz szembefordul a többiekkel, és átáll hozzájuk.

Mi történik azonban akkor, ha a belső puccs sem sikerül? Mi történik, hogyha a két vezetőség találkozója nem hoz megoldást? Moszkva számára lényegében csak két lehetőség marad: vagy lenyeli a békát, vagy fegyveresen gázolja le a prágai „ellenforradalmat”. A tragikus az, hogy a féktelen propagandahadjárattal, a katonai manőverekkel az oroszok már túlságosan elkötelezték magukat ahhoz, hogy ne törődhessenek bele a jelenlegi csehszlovákiai állapotokba. Nemcsak Dubčekék pozíciója világos, hanem Brezsnyevéké is: a meghátrálásba könnyen belebukhatnak. Durvaságukkal, korlátoltságukkal, a vérükbe ivódott cári és sztálini módszerekkel annyira elmérgesítették a helyzetet, hogy ma már ők is a presztízsükkel, az állásukkal, talán az életükkel is játszanak.

A mostani holtponton nem lehet sokáig elidőzni. Vagy a csehek tesznek lényegbevágó engedményeket, s egy újabb Münchennel ismét tágra nyitják egy hitleri típusú idegen uralom előtt a kaput, vagy az oroszok folyamodnak a nyers erőszakhoz. A Nyugat felháborodása? Tito, Ceauşescu, a nyugati kommunisták fejcsóválása? Ha mindez nem kellemes is – számukra ezerszer fontosabb az orosz gyarmatbirodalom fennmaradása, a jelenlegi és a további bomlás megakadályozása.

Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért. Aki ateista, csak reménykedhet. S aki magyar, annak kötelessége fennhangon kimondania: cseh és szlovák barátaink, kommunisták és nem kommunisták, kívánunk nektek teljes sikert: szabadságot otthon, függetlenséget kifelé. De ha bekövetkeznék a legrosszabb, s ha ebben a legrosszabban Kádárék közvetve vagy közvetlenül részt vesznek, akkor tudnotok kell, hogy nem mi, magyarok, hanem egy idegen érdekeket kiszolgáló klikk volt és van ellenetek. Ahogy 1956-ban mi sem tévesztettük össze Novotnyt és társait a csehekkel és a szlovákokkal, úgy ti se tévesszétek össze azokat, akik népük ellenében, orosz fegyverekkel kerültek uralomra, a veletek érző, a veletek örülő, veletek síró magyar nemzettel.

II. kötet

Azon a reggelen^*

Cassin professzor kapta az idei béke Nobel-díjat. A hír jóformán mindenkit meglepett. Magam tizenkét éve élek egy országban a kitüntetettel, s ha nevét már hallottam is, tevékenységéről, érdemeiről – megvallom – semmit sem tudtam. Díj-nyerését azonban így is megkönnyebbüléssel fogadtam. Minden tiszteletem a svéd akadémikusoké, de a magyar forradalom idején szánalmasan viselkedő Hammarskjöld béke-, és Solohov irodalmi Nobel-díja után lelkileg fel voltam készülve arra, hogy idén a béke-díjat Brezsnyevnek vagy Kosziginnak fogják odaítélni. A csehszlovákiai agresszió viszonylag vértelen lebonyolításáért.

Ma már a legkisebb jónak is örülni kell, így hát örvendeztem Leonyid Brezsnyev ki-nem-tüntetésén és René Cassin kitüntetésén, s örömöm csak fokozódott, amikor az újságból valamivel jobban megismerkedtem a professzorral. Kitűnő ember. Korunk egyik legnagyobb jogtudósa, aki azonban nem elégedett meg könyvek bújásával és könyvek írásával, hanem – embertársai és eszméi szolgálatában – bevetette magát a közügyek nem éppen vonzó arénájába, s halkan, diszkréten, minden feltűnést elkerülve, ám annál makacsabbul és következetesebben ott verekszik ma is, 81 éves korában. Egyik alapítója az UNESCO-nak, az emberi jogok európai törvényszékének elnöke, a francia Alkotmányjogi Tanács tagja. 1940-ben elsők között csatlakozott De Gaulle tábornok felszabadítási mozgalmához, s az Elnökhöz azóta is hűséges maradt. De nem feltétel nélküli gaulleista. Tavaly, alig néhány órával az arab–izraeli háború kitörése előtt cikket írt, amelyben – az agresszió fogalmát meghatározva – kijelentette (De Gaulle véleményével szöges ellentétben), hogy a támadó nem mindig az, aki először lő, hanem lehet az is, aki a másikat lövésre kényszeríti. S ha így szembefordult De Gaulle hivatalos álláspontjával, azt nem azért tette, mert zsidó, hanem azért, mert jogász.

Eddig felsorolt érdemei azonban aligha lettek volna elegendőek a nagy nemzetközi kitüntetéshez. A Nobel-díjat Cassin professzor azért kapta, mert – ahogy a világ most végre értesült róla – a második világháború után ő fogalmazta meg korunk egyik legjelentősebb dokumentumát, az Emberi Jogok Általános Deklarációját. Azt a Nyilatkozatot, amely biztosítja minden egyes ember számára, aki e Földön él – nemzeti hovatartozásra, fajra, felekezetre, világnézetre való tekintet nélkül – az elidegeníthetetlen alapjogokat: a gondolkodás, a szólás, a sajtó, a gyülekezés, a mozgás, a vallás, a munka szabadságát. Azt a Nyilatkozatot, amelyet az Egyesült Nemzetek Szövetségének minden tagállama kötelezőnek ismert el magára nézve, s amelyről minden ország, minden kormány, minden hatóság megfogadta, hogy respektálni fogja.

Azon a reggelen, amikor a rádió bemondta Cassin professzor magas nemzetközi kitüntetésének hírét, Moszkvában megnyílt Litvinov népbiztos unokájának, Pavel Litvinovnak, a már kényszer-munkatáborban lévő Juri Daniel író feleségének, Larissza Danielnek és „bűntársaiknak” törvényszéki tárgyalása. Emlékezetes, hogy a vádlottak, néhány barátjukkal együtt, Csehszlovákia megtámadása után, a Vörös téren olyan feliratokat emeltek a levegőbe, hogy „El a kezekkel a csehektől!” és „Szégyen a szovjet megszállókra!”. Tüntetésük – ha lehet annak nevezni – alig pár másodpercig tartott: a titkosrendőrség azonnal letartóztatta és elhurcolta őket. A bíróság sem bánt velük kesztyűs kézzel. Pavel Litvinovot – a legszebb és nyilván leghaladóbb cári hagyományok szellemében – négy évi, Larissza Danielt és Babicki műkritikust háromévi száműzetésre, Delaunay írót és Dremljuga munkást 30 hónapi, illetve háromévi börtönre ítélte. Az indoklás: a közrend háborítása és a közúti forgalom akadályozása.

A világért sem szeretném kétségbe vonni az illetékes moszkvai bíróság szavahihetőségét, és készséggel elfogadom, hogy a kemény ítéletnek semmi köze sincsen a csehszlovákiai ügyhöz, sőt egészében véve a politikához.

Mindössze azt a kérdést szeretném szerényen felvetni: vajon hogyan áll az emberi jogok szénája abban az országban, ahol 51 évvel az Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a közúti forgalom megzavarásáért évekig börtönbe zárják vagy Szibériába száműzik az embereket?

Ugyanazon a reggelen az újságok – nem is túlságosan feltűnő helyen – közölték, hogy Kongóban kivégezték Pierre Mulelét, Lumumba egykori miniszterét.

Mulele éveken át, a maoista tanoktól áthatva, gerillaháborút folytatott a sűrűn váltakozó kormányok ellen. E háborúnak ezer és ezer áldozata volt. Ez az érem egyik oldala. A másik viszont az, hogy most brazaville-i emigrációjából Bomboko kongói külügyminiszter kíséretében tért vissza hazájába, minekutána Mobutu elnök kormánya amnesztiában részesítette, s biztosította arról, hogy semmiféle bántódása nem lesz. Három nap sem telt el, és már puskacsövek előtt állt. Lehetséges, hogy fordított esetben Mulele ugyanúgy bánt volna el politikai ellenfeleivel, mint azok vele. Kétes értékű mentség egy hidegen kiagyalt és végrehajtott gyilkosságra.

Húsz esztendővel azután, hogy René Cassin megfogalmazta az Emberi Jogok Deklarációját…

A Nobel-békedíj odaítélésének reggelén Buenos Airesből kiutasították, szinte rendőri erőszakkal kitaszigálták Peru törvényes köztársasági elnökét, Belaunde Terryt. Az elnök kormányát pár nappal korábban egy katonai junta döntötte meg; ő maga Argentínába menekült. Kényszerű emigrációja nem tartott sokáig. A hatalom Argentínában is egy demokratikus kormányt megbuktató katonai klikk kezében van. S nemcsak holló a hollónak, katonai diktatúra katonai diktatúrának sem vájja ki a szemét. Édeskeveset nyom ilyenkor a latba az olyan apróság, mint az ember helyválasztási szabadsága vagy a menedékjog.

Annak a napnak, amelyen az Emberi Jogok Általános Deklarációjának szerzője megkapta a Nobel-díjat, ezek voltak a kiemelkedőbb eseményei. Mert a nem kiemelkedőkre, a szürkékre, a mindennaposokra, olyanokra, mint a vietnami háború, a biafrai emberirtás, a kínai kulturális forradalom, Közép-Európa gyarmati helyzete, „Papa Dok” rémuralma Haitiban, a jemeni gyilkos testvérharc s az ehhez hasonlók, már fölösleges is szót vesztegetni.

A fontos az, hogy az emberi jogoknak van Általános Deklarációja, s hogy ezt a deklarációt minden kormány aláírta.

Szegény, jó, kiváló René Cassin professzor! Ha valaki, ő igazán nem tehet arról, mit csinál az emberiség az ő szép eszméiből. Ha valaki, ő igazán megérdemelte a Nobel-díjat. Legfeljebb – mint egy francia publicista megjegyezte – nem a békéért, hanem az irodalomért.

Az utópikus irodalomért.

Tüzek az éjszakában^*

És Jan Palach kiment a Szent Vencel térre, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 16-át írták. Jan Palach 21 éves volt, és az egyetemen filozófiát hallgatott. Harmadfokú égési sebekkel szállították kórházba. Három nap múlva meghalt. A Szent Vencel tér Prága közepén van. Prága Európa közepén.

És Bauer Sándor kiment a Nemzeti Múzeum kertjébe, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 20-át írták. Bauer Sándor 17 éves volt, ipari iskolába járt. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Aznap, másnap, harmadnap? – nem tudni, mikor, de meghalt. A Nemzeti Múzeum Budapest közepén van. Budapest Európa közepén.

És azóta, a szovjet megszállás elleni tiltakozásként sorra gyúltak az emberi fáklyák, borultak lángba fiatal testek: 20-án Pilzenben, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban, Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben, Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Levicén, Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus. Ugyanaznap Blanka Nachazelova 18 éves prágai diáklány gázzal megmérgezte magát. Búcsúlevelében elmondta, hogy öngyilkosságának oka ugyanaz, mint Jan Palaché volt, és „bocsánatot kért”, amiért arra nem volt bátorsága, hogy felgyújtsa magát.

És a Nyugat csodálkozik. Mivel Európában most történik meg először, hogy emberek, fiatalok úgy öljék meg magukat, olyan halállal tiltakozzanak, ahogy Vietnamban a buddhista szerzetesek tették Diem diktatúrája és a háború ellen protestálva. A Nyugat csodálkozik, mert ez a halálmód – ázsiai, mert távol áll az európai lélektől. A Nyugat csodálkozik, mert 25 év nem volt számára elegendő, hogy észrevegye: Moszkvának sikerült Ázsia határait Európa közepéig kiterjesztenie, és egy ázsiai típusú diktatúra oltárára, reménytelen reménykedéssel, ázsiai módon dobják oda a testüket azok, akik szeretnék, hogy hazájuk-népük – európai maradhasson. A Nyugat csodálkozik, mert 1953 Kelet-Berlinje, 1956 Varsója és Budapestje, 1968 Prágája még mindig nem nyitotta rá a szemét arra, hogy Európa tele van Vietnamokkal. Országokkal, amelyek százféle ok miatt nem tudnak hosszú és véres háborút folytatni, de amelyek időnként, Jan Palach és Bauer Sándor módjára, maguk is élő, önégető fáklyákká alakulnak át.

*

Amikor Jan Palach meghalt, a Csehszlovák Köztársaság elnöke, a kormány, a Kommunista Párt részvéttáviratot küldött a családjának. A szakszervezetek öt percre beszüntették a munkát. A holttestet a Károly Egyetemen ravatalozták fel és mindenki szabadon tiszteleghetett előtte. A dísztemetésen milliós tömeg vehetett részt, némán és méltóságteljesen. Pedig hát a cseh vezetők is tudták, hogy a fiatal diák szörnyű gesztusával az ő kényszerű engedményeiket is megbélyegezte; rettegtek az öngyilkossági hullám folytatódásától, attól, hogy a temetés óriás tüntetéssé alakulhat át, s attól – leginkább attól, és ez még mindig lehetséges –, hogy az oroszok az eseményeket második intervencióra, a Dubček-gárda elsöprésére fogják kihasználni. És mégsem emeltek gátat a fájdalom és a gyász szabadsága elé: ha sokkal többet nem is, ennyit legalább sikerült megőrizniök a szocializmusnak abból az „emberi arculatából”, amelyet pontosan egy esztendeje hirdettek meg, s amely az augusztusi intervencióig álomszerű szépséggel kezdett kibontakozni.

Amikor Bauer Sándor lángba borította magát Budapesten, a Népszabadságban, a 8. oldalon, eldugva, a napihírek rovatában, ott is egészen alul, a következő néhány sor jelent meg: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”

Részvét? Megrendülés? Emberi érzelem? Szó sincs róla. Napihír, mint ugyanazon a hasábon, csak jóval előkelőbb tálalásban, arról, hogy „Puncagorov, a Mongol Népköztársaság elnökhelyettese kedden fogadta Krajcsik Mihályt, a Magyar Népköztársaság ulánbátori nagykövetét”. Hiszen van-e hétköznapibb, kisebb érdeklődésre igényt tartható esemény annál, hogy egy 17 éves gyerekember felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében? S még ennek a közönséges napihírnek az elején is mindjárt ott a nyálazás, az „enyhítés”: már két évvel ezelőtt is öngyilkosságot kísérelt meg.

Igaz-e? Hazugság-e? Nem mindegy? Lehet, elképzelhető, hogy két évvel ezelőtt véget akart vetni az életének, mert az apja megszidta, vagy az egyik tanára ferde szemmel nézett rá. De akkor nyilván nem benzinnel gyújtotta fel magát, és nem a Nemzeti Múzeum kertjében. Ha most ezt tette, akkor minden kétséget kizáróan azért, mert Jan Palach példáját akarta követni, mert ő is tiltakozni akart hazája véget nem érő szovjet megszállása ellen, és alighanem azért is, mert önfeláldozásával expiálni akarta az utóbbi évtized legszégyenletesebb magyar külpolitikai megnyilvánulását, azt, hogy Csehszlovákia leigázásában magyar csapatok is részt vettek. Kell-e ékesebb bizonyság cselekedetének politikai-patrióta indítékaira, mint az a hely, amelyet választott: a kert, ahol 1848. március 15-én Petőfi Sándor a Talpra magyart elszavalta?!

Ki volt Bauer Sándor? Sváb vagy zsidó származású? Magyar volt. Mint ahogy ezzel a névvel lehetett volna cseh is, lengyel is, keletnémet is. Mint ahogy Jan Palach is lehetett volna Palács János, mint ahogy a tűzhalált halt Frantisek Bogyi és Jan Gabor nyilván magyar eredetűek. Van valami csodálatos, könnyet fakasztó, felemelő a neveknek ebben a kavarodásában, a lángsírba menő új walesi bárdoknak ebben az Internacionáléjában. Kelet és Nyugat észre sem veszi, csak mi értjük igazából: Közép-Európa van benne, a közös múlt, a közös jelen – és talán, ne szűnjünk meg hinni, a közös jövő.

Hallgathatnak az otthoni helytartók, a köztársasági elnök, a miniszterek, a pártvezetők. Elsikkaszthatják a halott búcsúlevelét, megtilthatják, hogy fényképe megjelenjék az újságokban, titokban temettethetik el, jeltelen sírban. Mindez csak azt mutatja, miféle törpék, micsoda perc-emberkék, mekkora erkölcsi nullák ülnek ma Magyarországon a legfelső hivatalokban. A cseh kommunistákhoz hasonlítva is, mennyire nincs bennük érzés, emberség, elemi tisztelet – legalább a halottakkal szemben. De a csendnek álcázott szégyen, a szégyenteljes csend mit sem változtat azon, hogy Bauer Sándor halálával a rendszer a legsúlyosabb csapást kapta tíz esztendő óta. Már-már otthon is, külföldön is mind többen kezdték elhinni, hogy Magyarországon nagyjából rendben vannak a dolgok, és a nép megbarátkozott azzal a kormányzati formával, amely ellen 56-ban fellázadt. Egy 17 éves diákfiú egyetlen gesztusa széttépte az ámításnak és önámításnak, a belső és külső kényelemszeretetnek azt a hálóját, amelyet egyesek nem is egészen ügyetlenül, nagyon tudatosan és nagyon cinikusan szövögettek. A tűz, amely testét emésztette meg, könyörtelen fénnyel bevilágított a lassanként szalonképessé váló rendszer leglényegébe is. Szép új világ, gyönyörű szocializmus épül ott, ahol egy pelyhes állú és a rendszer nevelte ipariskolai tanuló (négy éves volt 1956-ban!) a tűzhalált találja egyetlen megoldásként arra, hogy felrázza az ország és a világ lelkiismeretét.

El lehet titkolni, milyen volt a homloka és a szeme, el lehet titkolni, hol van a sírja, el lehet titkolni, mit üzent nekünk, az élőknek. De Nagy Imréék óta, akik – ma már tudjuk – ugyancsak önként választották a halált (ha megalkusznak, életben maradhattak volna), Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József óta az ismeretlen, német nevű, félig-gyermek Bauer Sándor a magyar történelem legnagyobb mártírja. Mi, akik élünk, otthon vagy idegenben, mi, akikben tizedannyi bátorság sincs, mint amennyi benne volt, mi, akik ugyanazt érezzük, de ugyanazt cselekedni nincs erőnk, csak meghajthatjuk előtte a fejünket, csak imádkozhatunk, hogy mások ne kövessék a példáját, csak igyekezhetünk, hogy ha méltók nem is, legalább méltatlanok ne legyünk hozzá.

*

Provokáció: ez volt minden magyarázat, minden kommentár, amit a szovjet újságok Jan Palach öngyilkosságáról közöltek. Hogy a hőskultusz hivatásosai, akik 50. születésnapjára minden miniszterhelyettesnek, minden vidéki tábornoknak a Szovjetunió Hőse meg a Munka Hőse címét osztogatják, egyszerűen nem érik fel ésszel és szívvel a kétségbeesett és kétségbeejtő gesztus mibenlétét, jelentőségét, a véghezviteléhez szükséges lelki és testi erőt, az önfeláldozásnak azt a fokát, amit ez a szörnyű tett megkövetel – ebben még nincsen semmi meglepő. De provokációnak nevezni azt, amikor valaki nem mást bujtat fel, nem mást öl meg, hanem önmagát dobja oda a halálnak, méghozzá a legiszonyatosabb halálnemek egyikét választva: nem, akkor a minimális jóízlés azt parancsolta volna, hogy inkább hallgassanak az esetről.

Hat nappal Jan Palach, két nappal Bauer Sándor öngyilkossága után fegyver dördült el Moszkvában. A Szojuz-utazó pilóták tiszteletére rendezett ünnepségen valaki meg akarta ölni Brezsnyevet. Ki volt a merénylő? Egy hét telt el azóta, de még a nevét sem hozták nyilvánosságra. Az első hivatalos jelentés úgy szólt, hogy az illető elmebeteg. De hamarosan helyreigazították: nem őrült, hanem – ő is! – provokátor. Azaz nem felelőtlen, hanem politikai cselekedettel állunk szemben.

A politikai merénylet nem szovjet monopólium. Az Egyesült Államokban az elmúlt néhány év alatt három kiemelkedő áldozata is volt ennek a céltalan, esztelen műfajnak: a két Kennedy-fivér és Martin Luther King. De akkor egész cikksorozatokat olvashattunk a szovjet (no meg a magyar) újságokban a legapróbb részletekről, a legváltozatosabb feltevésekről, a nyomozás visszásságairól. Lehetséges volna, hogy az Oroszországtól tízezer kilométernyire elkövetett merényletek nagyobb érdeklődésre tartanak számot Moszkvában, mint az, amit a Kreml küszöbén kísérelnek meg? Mint ahogy a tűz-öngyilkosságok is csak addig érdekesek, amíg Saigon és nem Prága vagy Budapest a színhelyük? Akkor azt magyarázták nekünk, hogy az Amerikában eldördülő fegyverek a kapitalista rendszer válságának a jelei, mint ahogy a buddhista papok öngyilkosság-sorozata a dél-vietnami csatlósrendszer válságát mutatja. Vajon érvényesek ezek az állítások a szovjet és „népi demokratikus” rendszerekre is?

Jóformán semmit sem tudunk a merényletről, így aztán minden lehetséges. Lehet, hogy a merénylő valóban nem épeszű. Lehet az is, hogy valóban provokáció történt, olyasfajta, amilyet Sztálin szervezett meg a Kirov elleni merénylettel, hogy utána fokozni kelljen az „éberséget”, „élesíteni az osztályharcot”, magyarul: növelni a terrort. Lehet, hogy valakit személyes sérelem ért a munkájában, a becsületében, a megélhetésében, és így akart elégtételt szerezni magának. De az sem lehetetlen, hogy az illető egész egyszerűen torkig volt a szovjet rendszerrel, mindazzal a jogfosztással, gyarmati elnyomással, hazugsággal, ami a rendszerrel összefonódik, és azt hitte, hogy ha a legfőbb vezetőt, a kommunista párt első titkárát megöli, valami nagy, gyökeres változás előtt nyithat utat.

Még szerencse, hogy a szovjet politikai merénylők rosszabb céllövők, mint az amerikaiak. Nemcsak azért, mert az esetleges telitalálat aligha hozott volna javulást az orosz nép életében – éppen ellenkezőleg –, hanem azért is, mert csak igen keveseknek telt volna örömük abban, hogy Leonyid Brezsnyev mártírként vonuljon be a történelembe. Maradjunk meg az eredeti szereposztásnál: inkább dobálják csak sárral a diktátorok halott áldozataikat, mintsem hogy maguk is igényt jelenthessenek be a töviskoszorúra. De a Kreml kapujában eldördült fegyver torkolattüze szerencsésen célt tévesztve is belehasított abba a sötétségbe, amit szovjet valóságnak neveznek. Valami nincs rendjén. Valami forr a mélyben. Valami készül.

Tüzek az éjszakában. Égő emberi fáklyák Prágában, Brünnben, Pozsonyban, Budapesten. Fegyvertűz Moszkvában. Sok közük nincs egymáshoz. De belemarnak a húsba, a szunnyadozó lelkiismeretbe. Lobognak, ölnek, rombolnak, világítanak.

Búcsú Dubčektől^*

Az, hogy húsz évvel ezelőtt, közönséges puccsista módszerekkel, ügynökeik útján magukhoz ragadták a hatalmat Prágában, nem volt elég.

Az, hogy egy független államból gyarmatot, nyugati demokráciából keleti diktatúrát csináltak, nem volt elég. Az, hogy egy fejlett ipart lezüllesztettek, az árubőséget hiánygazdasággá alakították át, nem volt elég. Az, hogy az államalapító elnök fiát kilökték a Hradzsin ablakán, a katolikus egyház fejét börtönbe zárták, a kommunisták ezreit bitóra és börtönbe küldték, nem volt elég. Az, hogy tavaly augusztusban, négy engedelmes lovat fogva hadiszekereik elé, könyörtelenül legázolták őket, nem volt elég. Az, hogy Jan Palach elevenen elégette magát Szent Vencel terén, s a nép mégis megőrizte nyugalmát és méltóságát, némán lenyelve könnyeit, nem volt elég.

Ráadásul, mindezeken túl, mindezek ellenére, sőt: mindezekért – még szeretni is kell őket.

Ez éppen a legfontosabb: határtalanul, mohón és kiéhezetten áhítoznak a szeretetre. És sehogy sem megy a fejükbe, hogy akadhat bárki is, akiből nem árad feléjük ez az érzelem.

Szegény, derék, szerencsétlen Dubčeknek az volt a legfőbb hibája, hogy nem tudta magáról elhitetni ezt a végtelen Kreml-szeretetet. Pedig hát mindent megtettek, hogy beléneveljék. Elhurcolták, kínozták, véresre verték, mielőtt újra hazaengedték volna – s még ezek után sem volt szeméből kiolvasható a ragaszkodás, a kutyahűség. Nem volt mit tenni, meneszteni kellett.

A néppel is baj van. Legutóbb például: örült a jéghokizói győzelmének az orosz csapat fölött. Holott szomorkodnia kellett volna, fáklyástüntetés helyett gyászlobogókat kitűznie, az igazi proletár internacionalizmus szellemében. Tulajdonképpen a népet is meneszteni kellene. Likvidálni, vagy legalább áttelepíteni az Usszuri partjaira, a kínai határszélekre, és megbízható, engedelmes orosz muzsikokat rakni a helyére.

A legszörnyűbb az egészben az, hogy szinte hálásnak kell lenni, amiért nem teszik meg. Mert ugyan ki fogná le a karjukat, ki akadályozná meg őket, ki tiltakoznék három napnál tovább ellene? Ki tett szalmaszálat is útjukba, amikor Magyarországot lerohanták, ki nem fogott velük mosolyogva kezet néhány héttel Nagy Imréék kivégzése után?

Most is, miközben csigolyánként morzsolják szét a csehek és a szlovákok gerincoszlopát, nem ülnek-e le velük, a béke és a szabadság e közismert bajnokaival, hétről hétre az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői, hogy a Közel-Kelet ügyeit elrendezzék? A Közel-Keletét, amihez egyiküknek sincs semmi köze. Amit izraelieknek és araboknak egymással kellene elrendezniük.

Miért nem inkább Magyarországról és Csehszlovákiáról tárgyalnak az oroszokkal? Ahol is ez utóbbiak tettekkel tehetnének hitet a népek békéje és függetlensége mellett?

A Nyugat tiszteletre méltó vezetőiben alighanem még csak fel sem vetődött ez a torz gondolat. Nem lehetetlen, hogy ha korunk divatja szerint pszichoanalízisbe küldenék őket, hamarosan valami félelmetes dolog bukkanna fel a tudatuk alól.

Az, ami Dubčeknek sehogy sem sikerült, bennük már megvan.

Még nem tudják, még maguknak sem vallják meg, de a lelkük legmélyén ők, igenis – szeretik őket.

Cannes és vidéke^*

Kevés film bemutatóját vártam akkora érdeklődéssel, mint Jancsó Miklós és Hernádi Gyula legújabb művét, a Fényes szelekét. Elsősorban az alkotóművészek iránti tiszteletem és nagyrabecsülésem miatt: ennek a két embernek, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák rendezőjének és írójának a munkája lehet remekmű és lehet rossz, de semmiképpen sem lehet közömbös. Másodsorban meg azért, mert hangosabb, viharosabb vita még egyetlen filmet sem kísért Magyarországon. Mikor aztán most, a cannes-i fesztiválon, a vetítés végeztével felemelkedtem a süppedő bársonyfotelból, valahogy az volt az első érzésem: minden bizonytalan bennem, s ha valami mégis biztos, akkor az az, hogy nem fogok írni a Fényes szelekről. Nem a véleménynyilvánítástól vagy akár a saját bizonytalanságom megvallásától féltem, hanem a fölületességtől. Márpedig meggyőződésem, hogy erről a filmről egyszeri látás után csak fölületesen lehet szólni. Annyira más, annyira felkavaró, annyira különös – széles sodrásában akkora köveket görget, s még hordalékában is annyi az aranypor. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy igazából akár egyszer is láttam; mindenki tudja, aki már valaha fesztiválon nézett meg magyar filmet, hogy az ember ott nemcsak a vásznat figyeli, hanem a közönséget is: hogyan reagálnak rá a külföldiek, mit értenek s mit nem értenek meg belőle, ott nevetnek-e, ahol mi, attól komorul-e el az arcuk, amitől nekünk – szóval együtt izgul a film alkotóival, még akkor is, ha magához az alkotáshoz semmi köze sincsen, illetve „csak” annyi köze van, hogy magyar. És ha valaki egyik szemével a filmet nézi, a másikkal meg a többi nézőt, akkor édeskevés joga van ahhoz, hogy nyomtatásban állást foglaljon.

Ha most mégis itt ülök az írógépem billentyűi előtt, ez nem azért van, mert első elhatározásomat megváltoztattam. Nem a Fényes szelek késztet írásra, hanem az a beszámoló, ami a film cannes-i bemutatójáról és franciaországi fogadtatásáról a Népszabadság május 17-i számában megjelent. A tudósítást Rényi Péter jegyezte, aki a hivatalos pártlapnak valamiféle segédfőszerkesztője, s mint mondják, a hazai kulturális életnek egyik segéd-főirányítója. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy tudomásom szerint egész életében segédfőnök volt, hol Horváth Márton, hol Nemes Dezső, hol Gosztonyi János, hol Komócsin Zoltán, hol nála okosabbak, hol nála butábbak mellett, s mikor valaki, aki főszerepre érzi hivatottnak magát, az ötödik évtized után is mindig csak az örökös súgó marad, akkor az sok mindent megmagyaráz.)

Rényi helyszíni riportjának alaptétele egyszerű: a Fényes szelekkel nemcsak a magyar filmet, hanem a magyarországi vitát is exportálták Cannes-ba. A filmfesztivál városában – írja – szinte szóról szóra ugyanaz a vita zajlik a Jancsó-filmről, mint épp három hónapja Magyarországon és nem is sokkal kisebb szenvedéllyel. Ugyanolyan heterogén és ellentmondó a fogadtatás, színképe a rajongástól a teljes tagadásig terjed, a tartalom értelmezésében a legeltérőbb véleményekkel találkozni, éppúgy, mint a forma lelkes helyeslésével vagy indulatos elutasításával.

A tétel megnyerő. Tüstént olyasfajta gondolatokat ébreszt az emberben: milyen kicsi is a világ, meg aztán milyen egyforma, mennyire hasonlít – sőt, „szinte szóról szóra ugyanaz” – egy hazai vita s egy franciaországi, amiből viszont az következik, hogy otthon manapság már igazán civilizáltan és „nyugatiasan” vitatkoznak, vagy éppen a franciák tanultak meg disputálni amúgy magyarosan. A tétel több mint megnyerő: lélekemelő és megvesztegető. Egyetlen gyengéje az, hogy azok közül, akik elfogadják illetve „lenyelik”, eleve ki kell zárni az alábbi kategóriákat: 1. azokat, akik a hazai vitát ismerik; 2. azokat, akik ott voltak a cannes-i bemutatón; 3. azokat, akik a francia sajtó megnyilvánulásait olvasták. Akik e három kategória egyikébe sem tartoznak, azok még el is hihetik, amit Rényi állít. Sajnos, jómagam nem büszkélkedhetem ezzel a kiváltságos állapottal. Szemlesütve vallom meg, hogy elolvastam a hazai vita jóformán valamennyi cikkét, ott voltam a cannes-i premieren és végigböngésztem szinte minden francia lap kritikáját is. Talán ha előre tudtam volna, hogy mindezzel kirekesztem magam a hívők táborából, akik behunyt szemmel, készpénzként fogadhatják el a Népszabadság beszámolóját… Ha Ádám előre tudta volna, mi vár rá, mikor beleharapott a Tudás almájába… Most már késő. Nem marad más hátra, minthogy arra igyekezzem némi világosságot deríteni: igaz-e vagy sem, hogy Cannes-ban ugyanúgy fogadták a filmet, mint Magyarországon, igaz-e vagy sem, hogy idekint a hazai vita folytatódott?

Ehhez mindenekelőtt a hazai vitát kell vázolni. Jancsó és Hernádi filmje 1947–48 táján játszódik, hősei népi kollégisták, akik részben egy papi gimnázium tanáraival és növendékeivel, részben egymással, részben a Hatalom hivatalos képviselőivel és közegeivel állnak harcban, vitában, ellentétben. Ismétlem: képtelen vagyok felelősséggel elemezni, méltatni a filmet, de a közérthetőség kedvéért, puszta ismertetésként annyit mégis meg kell jegyeznem: aki az első öt perc, az első jelenetsor után nem tudja, hogy itt nem dokumentumról, nem történelmi pontosságú és hitelességű ábrázolásról, hanem valami egészen másról, általános érvényű igazságokat kutató tanmeséről, theorémáról, az ultrabaloldali túlzások gyökereit, formáit, tragédiáját nyomozó gondolatébresztésről, a forradalom eltorzulásait példázó, furcsa, színes, kavargó, remekül fényképezett táncos-énekes, a West Side Story-val rokon, de annál sokkalta mélyebb kérdéseket feszegető paraboláról van szó – aki mindezt öt perc után nem veszi észre és a művészi szabadság tiszteletében nem hajlandó elfogadni, az a legjobban teszi, ha kimegy a mozipénztárhoz és visszakéri a belépőjegy árát. E kézenfekvő alaphelyzet ellenére (s annak ellenére, hogy Jancsó már a film bemutatása előtt kijelentette: „Hangsúlyozni szeretném, hogy a Fényes szelek nem konkrétan a NÉKOSZ-mozgalomról szól s nem lép fel a konkrét történelmi valóság feltárásának igényeivel, annyira nem, hogy nem is igazán korhű film, hiszen a szereplők modern ruhákat, farmernadrágot és miniszoknyát viselnek”), a hazai vitázók nagy többsége a korhűséget, a történelmi hitelességet kérte számon a film alkotóitól. S méghozzá hogyan?! Fekete Gyula nem kevesebbet állított (Népszabadság, február 16.), mint hogy „a személyi kultusz ürügyén a forradalom legtisztább szakaszát, a legőszintébb forradalmi hitet, romantikát sározza be a film”. (Szomorúan idézem: hát még mindig vagy már megint nem látja, hogy amit akkor forradalomnak hittünk, a legőszintébb szubjektív hit és romantika ellenére nem volt egyéb, mint egy idegen rendszer Magyarországra kényszerítésének egyik szakasza?) Sipos Gyula – az ő nevét is fájlalva sorolom a film meg nem értői közé – ugyancsak azt szögezi a – szerinte – „látványos, de művészileg hibás film” alkotója mellének (Népszabadság, február 28.): „Hol van itt a forradalom, hol vannak a forradalmárok?” S kinyilatkoztatásként teszi hozá: „A forradalom mindig a tömegek ügye”. (Észre sem veszi, hogy maga ellen érvel: 1945 és 1956 között a magyar tömegekről sok mindent el lehet mondani a történelmi hitelesség nevében, csak éppen azt nem, hogy forradalmiak voltak.) A Népszava (február 25.) már nem elégszik meg a film művészi elhibázottságával: „a film – írja – politikailag elhibázott.”. Innen már csak egy lépés a veszprémi Napló (március 4.) vádja: „ez a művészet elszakadt a néptől”.

Nem nehéz kitalálni, milyen érzés lehet még a mai, „liberális” Magyarországon is ilyeneket olvasni magukról, művükről rendezőknek, íróknak. Nem csoda, hogy azok, akik Jancsó mellett vagy akár művét bírálva, de emberséges hangon szólaltak meg (hiszen a kérdés nem az: bírálni avagy dicsérni, hanem: hogyan, normálisan-e avagy becsületbe tiprón), nem utolsósorban az ellen a hajsza ellen próbáltak meg elkeseredetten tiltakozni, ami mintegy gombnyomásra és feltehetően központilag irányítva a legkisebb vidéki lapokig is kiterjedt Jancsóék ellen. A film mellett szóló Gyurkó László cikkéből kiderült (Népszabadság, február 26.), hogy nem egy véleményben ott bujkál az ítélet: „Jancsó ezzel a filmmel a Vatikánt vagy az imperializmust szolgálja”. Fehér Ferenc félig sóhajtva, félig kérlelve mondja (Népszabadság, február 23.): „Jancsó forgathat, és ez komoly társadalmi haladás jele. De talán nemcsak neki, hanem nekünk sem mindegy, milyen légkörben dolgozik.” S erre a légkörre, jellemzésképpen, hadd idézzek néhány mondatot abból a cikkből, amellyel a Fejér Megyei Hírlap (március 4.) gazdagította a hazai vitát: „Nincs okunk ma sem tagadni Jancsó művészi értékeit, hiszen mellette szól egész sor remek alkotás. De tudomásul kell vennünk, hogy még a legnagyobb szellemek sem csak esznek. Olykor prózaibb szükségleteiket is kielégítik. De ezt már nem a nagy nyilvánosság előtt. Legalábbis eddig nem ott tették. S ha valaki most mégis megkísérelte, úgy hiszem, itt sem árt elővenni józanabb eszünket, s ragaszkodni a józan paraszti ész logikájához: nem az a döntő, hogy ki csinálja, hanem az, hogy mit. S Jancsó önmagának ártana azzal, művészi tekintélyének, ha művészi képességeinek távlatai után engedné, hogy mellékhelyiségeinek ajtaját is ugyanilyen igénnyel kitárják a nyilvánosság előtt”. Azaz, ha a Fejér Megyei Hírlap kritikusa nem volna olyan pallérozott mestere a magyar nyelvnek, mint amilyen, akkor egyszerűen azt mondta volna a Jancsó-filmről, hogy – szar.

S ezek után, mindennek ismeretében állítja Rényi Péter azt, hogy Cannes-ban, Franciaországban „szinte szóról szóra ugyanaz a vita zajlik le erről a filmről, mint épp három hónapja Magyarországon”.

Milyen is volt hát valójában a cannes-i és a francia fogadtatás? Mielőtt erre válaszolnék, valamit még meg kell jegyeznem. Jancsó ellen a hazai vitában az egyik vád éppen az volt – Fekete Gyula fogalmazta meg legkerekebben –, hogy nem a magyar népnek, hanem a külföldnek készíti filmjeit. „A jelek szerint – írta – ez a film eleve exportra készült”, s még a filmkamerát is lenyárspolgározva hozzátette: „Kétségtelen, hogy a rokonszenv-ellenszenv aránypárja ebben a dimenzióban leginkább a – semmiképp sem oktalan – diákzavargásoktól megriadt nyugat-európai nyárspolgár ítéletét fejezi ki. Nem nehéz megjósolni, melyik oldalon fogadják örömmel ezt a filmet Nyugaton”.

Kár itt szót vesztegetni az örök magyar Vidék máig élő distinkciójára, hogy más kell a magyar népnek és más a Nyugatnak, a világnak, s akit ez utóbbi is el- vagy befogad, ahhoz már kicsit mindjárt hozzátapad a hazaárulás gyanúja. Anélkül, hogy Jancsót Bartókhoz hasonlítanám, ez az érvelés már a Horthy-időkből ismerős. „Exportra termelni” már akkor is bűnnek számított, s érdekes módon, ezt már akkor sem Lehár Ferencnek vagy Zerkovitz Bélának vetették a szemére, mint ahogy ma sem „aranylábú” futballistáink vagy az államosított Gyöngyösbokréták nyugati sikereit kárhoztatják.

Ott voltam a cannes-i filmfesztivál palotájában, a nézőtéren aligha ült sok proletár, a közönség szinte kivétel nélkül nyárspolgár volt a javából és örömmel közölhetem a Magyar Ugarral, hogy Jancsó filmje megbukott előttük. Többször is belefütyültek, s a végén még udvarias tapsra is alig futotta. Amiből én – lehet, hogy marxista–leninista képzettségem hiányosságai miatt – azt az első látszatra logikusnak tűnő következtetést vontam le, hogy a nyugati nyárspolgárok éppúgy nem értették meg a Fényes szeleket, mint a hazai pártújságírók és az Extra Hungariam szemléletéből kivergődni nem tudó írók, egyes volt népikollégisták és funkcionáriusok, s hogy a nyárspolgári ízlés kísértetiesen hasonlít a provinciális és a pártízlésre: ideológiákon innen és túl valamennyien a határokon és aknamezőkön átívelő Nagy Maradiság Internacionáléjának tagjai.

Hátra van ezek után annak vizsgálata, miként ítélte meg – a cannes-i fesztiválközönség nyárspolgáraival ellentétben – Jancsó és Hernádi filmjét a francia sajtó. S minekutána Fekete Gyula előre kijelentette – hiszen odahaza mindent jobban tudnak, mint bárhol egyebütt –, hogy „nem nehéz megjósolni, melyik oldalon fogadják örömmel ezt a filmet Nyugaton”, hadd rendítsem meg, minden káröröm nélkül, látnoki képességeiben: a filmet legmelegebben, leghódolóbban a francia kommunista párt lapjának, a l’Humanité-nak a kritikusa, François Maurin ünnepelte, aki azt sürgette-remélte, hogy a fesztiválon díjjal fogják kitüntetni. Szeretettel szólott róla a Le Monde-ban a baloldali Yvonne Baby (a nemrég elhunyt kommunista Baby professzor lánya), s hosszú, szenvedélyes, rajongó cikkben méltatta az ugyancsak baloldali Combat-ban az ugyancsak baloldali Henry Chapier. Igaz, dicsérte a jobboldali Aurore is, viszont az az újság, amelyik leginkább fanyalgott, a vidéki és antikommunista Nice-Matin volt.

S itt vissza kell kanyarodnom Rényi beszámolójához. Tételének mindenáron való igazolására, miszerint Franciaországban is a hazai vita folytatódik, szemelvényeket ad a francia sajtóból. Arról nem is szólva, hogy olyan kitételeket, miszerint ez a film bárkit-bármit is „besároz”, alkotói „elszakadtak a néptől”, a „Vatikánt és az imperializmust szolgálják”, természetesen nem talál, három elismerő állásfoglalás mellett egyetlen ellencikket tud csak idézni, a Nice-Matin-ét. Így lehetünk aztán szemtanúi annak az akrobatamutatványnak, hogy a magyar kommunista párt lapja a francia sajtóvisszhang ismertetésekor 12 sort idéz a francia kommunista párt lapjából és 19 sort egy jelentéktelen, nagykapitalista, helyi újságból.

Miért ez a kínos erőlködés? Tulajdonképpen miért is kell mindenáron bebizonyítani, hogy a Fényes szelek franciaországi fogadtatása „szinte szó szerint ugyanaz”, mint a magyarországi vita – annak ellenére, hogy a kettő 180 fokban különbözik egymástól? A válasz egyszerű. A hazai vitának hivatalos lezárója ugyanaz a Rényi Péter volt, aki most Cannes-ból, a fesztiválról a Népszabadságot tudósította. A pártlap hasábjain, a párt képviseletében ő mondotta ki a végszót: Jancsó „még mindig egy hamis szemlélet rabja” s a Fényes szelek azzal az absztrakcióval, amely nem tesz hatalom és hatalom között éles különbséget (értsd: a kommunista hatalom szörnyűségeit éppúgy elítéli, mint más hatalmakét), „csak a »bal«- és jobboldali szélsőségeknek használ”.

Ezt a fellebbezhetetlen és egyedül helyes ítéletet kellett volna a francia sajtónak is visszhangoznia. A magyar pártlap tudósítója a magyar film ellendrukkereként vette kezébe a bemutató másnapján a francia újságokat. Nem az elismerő – az elmarasztaló kritikákat kereste bennük. S minthogy nem talált eleget, ezért idézte röviden a l’Humanité-t és hosszan a Nice-Matin-t. Ezért citálta pártfüleknek több mint kétesen hangzóvá torzítva a Combat dicséretét, mi- szerint „a film visszautasít minden ideológiát” – miközben az eredeti szöveg így hangzik: „A film kétségbeesett elutasítása minden zsarnokságnak, minden visszaélésnek, minden ideológiának, amely a Történelem egy pillanatában megveti és kínozza az embert.” Azaz Jancsó és Hernádi nem minden ideológiát utasít vissza – noha ehhez is joguk volna –, hanem csak a zsarnokságot és az emberkínzás ideológiáját.

Franciaországban nem olyan volt a visszhang, mint a hazai irányított sajtóban? Oda se neki! A gyanútlan magyar olvasókkal, nemde, mindent el lehet hitetni. Átmenetileg ez az egyetlen célravezető módszer.

Egészen addig, amíg a magyar pártközpont át nem veszi a francia sajtó irányítását is.

Európai karácsony^*

Hága úszott a boldogságban. „Boldog konferencia” – mondotta a francia államelnök. „Boldog nap!” – kiáltott fel a belga miniszterelnök. „Boldogok lehetünk az eredmények láttán” – jegyezte meg a holland külügyminiszter. Boldogságtól sugárzott a németek, az olaszok, a luxemburgiak arca is. Az angolok, az írek, a dánok, a norvégok megelégedetten mosolyogtak Észak felől s a Csatornán túlról. Mindenki tudja, hogy a hágai megegyezés nem oldott meg mindent, még nehéz viták, alkuk, engedmények várnak valamennyiükre. De mindegyikük tudja azt is, hogy akkora lépést tettek előre, amekkoráról egy évvel ezelőtt még nem is álmodhattak.

„Egyesült Európa”, „európai parlament”, „egységes európai pénz”, „közös európai atompolitika”, „európai egyetem” – íme, a leglényegesebb, a legígéretesebb fogalmak és tervek a hágai záróközleményben. Akinek kedves a szabadság és a demokrácia, a fokozódó jólét és az emberibb életforma, aki Európában született és Európa kultúráján nőtt fel, hogyan is ne örvendeznék az örvendezőkkel? Ha a Hatok összefognak, ha új szövetségesek előtt nyitják meg kapuikat, ha Európájuk fejlődik, akkor ebben a hitványsággal teli világban az erősödik, ami a legősibb és a legfiatalabb, a legértékesebb és a legértelmesebb.

Kéretlen hozzászólókként, Karácsony előtti ünneprontókként hadd mondjuk meg mégis nyíltan és fájdalommal: a mi örömünkbe üröm vegyül. Mert Hágában minden úgy zajlott le, mintha Európa – csak ők volnának. Mert Hágában egyetlen szó nem esett arról, hogy van – egy másik Európa is. Mert Hágában még fel sem vetődött a gondolat, hogy tulajdonképpen nem is nevezhetik magukat „Egyesült Európá”-nak, nem is beszélhetnek európai parlamentről, európai pénzről, európai egyetemről, hiszen az ő terveik Európának csak egy részére vonatkoznak, az ő parlamentjük csak a kontinens nyugati részének lesz törvényhozó háza, az ő egyetemükre magyar, lengyel, cseh diákok nem járhatnak, az ő jó pénzük legfeljebb a Lajtáig és a berlini falig lesz érvényes.

Még soha egyetlen dokumentum nem feledkezett meg olyan félreérthetetlenül a másik Európáról, mint a hágai záróközlemény. Arról az Európáról, ahol a vezető hatalom tankjai büntetlenül gázolhatják le saját szövetségeseiket, ahol a legjobb írók szibériai munkatáborokban sínylődnek, vagy – mint éppen most Szolzsenyicin – embertelen hajsza áldozatai, ahol egypártrendszer és hiánygazdaság uralkodik. Hát már ennyire „leírtak” bennünket, hát már ennyire reménytelennek látják a jövőnket, hát már ennyire el lehet felejteni, hogy Európa nemcsak Hága, hanem Prága is?!

Kiebrudaltan a gazdag és boldog hágai karácsonyfa alól, az ajándékoktól, sőt a bizakodás halovány gyertyafényétől is megfosztva, hadd üvöltsük bele a hideg, havas, nagy decemberi éjszakába: még élünk, még vagyunk, és amíg élünk és lélegzünk, mi európaiaknak valljuk magunkat. Lehet, hogy ők, a jómódúak és a szerencsések már lemondtak rólunk, de mi, a járomba görnyedők, a proletárok, nem mondunk le Európáról. A miénk is, jogunk van hozzá, és ezt a jogunkat sem egy tál lencséért, sem egy üveg vodkáért eladni nem fogjuk.

Anekdota^*

Színhely: Iványi úr könyvüzlete Londonban, ahol magyar újságok, folyóiratok, könyvek mellett hazai élelmiszereket és italokat is árulnak. Időpont: valamikor, Karácsony előtt.

Belép a Vevő.

– Adjon nekem két rúd szalámit – mondja Iványi úrnak. – Aztán két rúd bejglit is, az ünnepekre… Az a móri bor, amit a múltkor vettem, nem volt valami jó…

– Próbálja meg a Badacsonyi Kéknyelűt…

– Adjon belőle három üveggel… No meg két doboz tarhonyát, egy csomag paprikát, de abból a csípős-erősből… Egy kis csabai kolbászt is… Csomagolja az egészet egy vastag dobozba… Mivel tartozom?

Iványi úr számol.

– Öt font hetvennel…

Miközben a csomagot készíti, a Vevő a könyvespolcot nézi és levesz egy könyvet:

– Jé, magának ez megvan?… Adja kölcsön…

– Kölcsönbe nem adunk – feleli Iványi úr. – Vegye meg!

– Mibe kerül?

– Egy húszba…

– Egy húszba? – mered rá a Vevő, és mint akit skorpió csípett meg, visszarakja a könyvet a polcra.

A történet nem kitalált tanmese. Hites szem- és fültanú, Cs. Szabó László mondotta el, (elnézést kérünk tőle, ha nem szó szerint, hanem Fenyő Miksa kedvelt formulájával „csak emlékezetből idézzük”) azon a találkozón, amelyet a kitűnő Albrecht Dezső szervezett az író és párizsi magyar tisztelői között. A jelenet nem londoni specialitás. Megtörténhetett volna Párizsban, New York-ban, Torontóban, Münchenben és Sydney-ben is.

Cs. Szabó László előadásában arról szólt, hogy az emigrációs magyar betűt – nemcsak az Irodalmi Újságot, hanem valamennyi színvonalas folyóiratunkat és könyvkiadónkat – végveszély fenyegeti. De az a hazafiság, amelyet már Arany János úgy határozott meg, hogy „Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar”, továbbra is a legjobb egészségnek örvend.

Az előadás hallgatósága jóízűen derült a fenti anekdotán.

Anekdota?

Jó volna hinni, remélni, hogy csak az.

S ha mégis más volna, kevésbé vidám, sokkalta szomorúbb, tragikusabb, akkor rajtunk, valamennyiünkön múlik, hogy – az legyen belőle.

Mindig voltak, vannak és lesznek…^*

1972. március 15-én tüntetés volt Budapesten. Tömegtüntetés. Diákok, fiatalok ezrei tüntettek a magyar függetlenségért s a jelenlegi rendszer visszásságai ellen.

A középiskolákban, az egyetemeken már napokkal előbb elterjedt a hír, hogy március 15-én „valami lesz”. A fiatalokat egyebek közt felháborította az, hogy a hivatalos szervek és a Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetői a magyar szabadság ünnepét meg akarták fosztani nemzeti jellegétől, s az ünnepségeket Angela Davis és a vietnami kommunisták melletti rokonszenv-megnyilvánulásokká akarták átalakítani.

A Múzeum-kert, akárcsak 48 márciusának idusán, zsúfolásig megtelt fiatalokkal. A történelmi lépcsőkön felhangzottak a Költő szavai és ezrek zúgták a refrént: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

A tömeg, amelyben egyébként százával voltak a mostani vezető állásokban lévő párt- és állami funkcionáriusok fiai és lányai, tüntető menetté alakult. Jelszavaiban szabad sajtót, szólásszabadságot, nemzeti függetlenséget követelt, és élesen tiltakozott a szociális igazságtalanságok, a főfunkcionáriusok és az újgazdagok életmódja ellen.

A Múzeum-kertből a Petőfi-szoborhoz akartak vonulni. A rendőrség nemcsak megakadályozta ezt, de egybehangzó értesülések szerint – könyörtelen durvasággal szétverte a tüntetést. Többszáz fiatalt letartóztattak – vannak, akiket máig sem engedtek szabadon.

A rákövetkező napokban újabb tüntetésekre került sor több vidéki városban, majd március 21-én, egy tanácsköztársasági emlékünnepség alkalmából a hűvösvölgyi Nagyréten újra, és talán még a március 15-inél is hevesebben tüntettek a budapesti fiatalok.

Eddig a tények, amelyekről először a New York Times adott hírt április 12-i számában.

A Népszabadság április 16-án gúnyolódik az amerikai lapon, amiért „majd egy hónapig tartott, amíg tudomást szerzett a dologról”.

Így igaz: elég későn írt róla a New York Times. De mindenesetre – négy nappal előbb, mint a budapesti Népszabadság. S meglehetősen jogosnak látszik a kérdés: ha a New York Times nem írt volna róla, vajon írt volna-e a Népszabadság egyáltalán?

Gondosan átolvastuk a pesti pártlap példányait március 16-a és április 16-a között. Megtudtuk belőlük, hogy ez alatt az egy hónap alatt tüntetés volt Párizsban, Lyonban, Colmarban, Londonderryben, Belfastban, Rómában, Firenzében, San Franciscóban, Marylandben, Uruguayban, Zanzibárban és Ciprus szigetén.

Csak az nem derült ki, hogy – Budapesten is tüntettek.

Egy amerikai lapnak kellett – nagy késéssel – megszólalnia ahhoz, hogy a magyar olvasók legalább cáfolat formájában lenyomtatva lássák azt, pontosabban: annak eltorzított változatát, amiről az országban már mindenki egy hónapja tudott.

Érdemes-e ezek után a Népszabadsággal vitatkozni arról, hogy március 15-én csak egy „kis csoport” tüntetett, amely „hangoskodásával, ésszerűnek és korszerűnek éppen nem mondható megnyilatkozásaival vagy egyszerűen éretlen magatartásával próbálta magára vonni a figyelmet”? Érdemes-e egyáltalán válaszolni arra, hogy: „mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között, olyanok, akik nem tudnak helyesen eligazodni a dolgokban, s téves nézeteiknek nyilvánosan is kifejezést adnak”?

Furcsa, de azokról a fiatalokról, akik Rómában vagy San Franciscóban tüntetnek, még sohasem olvastuk a pártlapban, hogy éretlenek, hangoskodók, ésszerűtlenek és korszerűtlenek, s csupán a feltűnési viszketegség viszi ki őket az utcára. Lehetséges volna, hogy mindezek az eltorzulások csak a magyar fiatalságra jellemzőek? Arra a fiatalságra, amely a jelenlegi rendszerben született és nevelkedett?

Olcsó polémiánál, fölösleges nyelvöltögetésnél fontosabb esemény zajlott le 1972. március 15-én Budapesten. Tizenöt év óta, ’56 októbere óta először hallatta a hangját a magyar ifjúság. Ebből a márciusi tüntetésből nem lett, nem lehetett Október. De figyelmeztetés így is, országnak-világnak, arról, hogy „mit akar – és mit nem akar – a magyar nemzet”.

Ezeken a hasábokon 1958 nyara óta minden júniusban a forradalom álnokul kivégzett mártírjaira, Nagy Imrére, Losonczy Gézára, Maléter Pálra, Gimes Miklósra és Szilágyi Józsefre emlékezünk.

Úgy érezzük: ezt tesszük most is, amikor a budapesti ifjúság márciusi tüntetéséről szólunk. Évek óta sulykolja a hazai propaganda a külföldiek és az emigráció fülébe, hogy „56-ra otthon már senki sem emlékszik, 56 otthon már senkit sem érdekel, s főként a fiatalokat nem”.

Engedtessék meg, hogy a márciusi események, a kegyetlenül szétvert ifjúsági tüntetés tükrében legalább szerény kétségeinknek hangot adhassunk.

„Mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között” – írja a Népszabadság. Nyilván Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór is az volt, s 56 és 72 fiataljai is azok. Elvégre nem lehet mindenki olyan szerény, mint a diktátorok, a pártvezérek, a rendőrkapitányok és a miniszterek.

Ítélet Budapesten^*

„A zágrábi kerületi bíróság szerdán megkezdte több volt horvát diákvezető bűnperének nyilvános tárgyalását. A vádlottak a múlt év november–decemberében – mint arról lapunkban is beszámoltunk – nacionalista és soviniszta jelszavakkal úgynevezett diák-sztrájkot szerveztek.”

Az ügyészség azzal vádolja a horvát egyetemisták volt vezetőit, hogy „összeesküvő ellenforradalmi csoportot hoztak létre, amely 1970-ben és 1971-ben ellenséges propagandatevékenységet folytatott, és erőszakos akciókat szervezett azzal a céllal, hogy magához ragadja a hatalmat, megvalósítsa az úgynevezett horvát megújhodásnak ellenforradalmi céljait, megdöntse a dolgozó nép hatalmát, Horvátország törvényesen megválasztott képviseleti testületeit és a jugoszláv önigazgató szocializmust, megbontsa Jugoszlávia alkotmányos berendezését és Horvátországot erőszakkal kiszakítsa a jugoszláv népek közösségéből. E cél elérésére a Horvát Matica nevű szervezet kebelében működő ellenforradalmi csoport közvetlen irányításával létrehozták a horvát egyetemisták fanatikus nacionalizmussal és sovinizmussal átitatott terrorista mozgalmát” (MTI)

„Ítéletet hirdetett a Pesti Központi Kerületi Bíróság Szalay Miklós és hét társa ellen indított büntetőügyben. A vádlottak az 1972. március 15-én tartott hivatalos ünnepségek utáni rendbontásnál törvénybe ütköző, izgató szerepet vittek. A bíróság a vádlottakat 6 hónaptól 1 év 10 hónapig terjedő szabadságvesztéssel sújtotta. Három vádlottnál a szabadságvesztés végrehajtását őszinte megbánásukra és fiatal korukra tekintettel, próbaidőre felfüggesztette.” (Népszabadság, 1972. július 6.)

A fenti két fakszimile^* a budapesti Népszabadság egyazon számából való. A dátum: 1972. július 6. A horvát diákvezetők pöréről szóló tudósítás kéthasábos címmel a második oldalon jelent meg. A magyar fiatalok elítéléséről szóló kommüniké a napihírek rovatában, a drezdai Beethoven-kórus veszprémi vendégszerepléséről szóló hír és egy lapalji hirdetés közé eldugva – nyolcadik oldalon.

Nem kívánjuk lebecsülni a szerb–horvát ellentét, a Horvátországot és a horvát kommunista pártot megrázkódtató válság, a horvát egyetemek diáksztrájkjainak jelentőségét, de azért mégiscsak furcsa, hogy egy magát magyarnak mondó lap egy zágrábi politikai pernek előkelőbb helyet szentel, mint annak a pernek, amelynek előzményei a saját szerkesztőségétől párszáz lépésnyire és ítélethozatala is a közvetlen szomszédságában zajlott le.

S ha már a párhuzamoknál tartunk, e soroknak nem az a feladata, hogy a jugoszláviai helyzetet elemezzék, s még kevésbé, hogy az ottani pöröket helyeseljék (hadd mondjuk meg félreérthetetlenül, hogy minden politikai pert gyűlöletesnek tartunk), de az magából a Népszabadságból is kiviláglik, hogy a horvát diákvezetők pere legalább nyilvános tárgyaláson történt. Hol és mikor volt a nyilvános tárgyalás a magyar fiatalok ügyében?

Egyáltalán: kik ezek a magyar fiatalok? Egyedül Szalay Miklós nevét, s neki is csak a nevét közli az újság.

Ki Szalay Miklós? Hány éves? Mi a foglalkozása? És hogy hívják azt a másik hét fiatalt, akiket vele együtt fogtak le és ítéltek el? A Sztálin halála után nagyhangon meghirdetett „szocialista törvényesség”-nek a tárgyalások nyilvánossága mellett nem az volna egyik ismertetőjele, hogy legalább a vádlottak nevét megadják? Avagy továbbra is úgy kell kezelni az embereket, mint összemosódó csordát, mint a barmokat, akiket elég leszámolni a vagonírozás előtt?!

Azt mondja a kommüniké: a nyolc vádlottat azért ítélték el, mert az 1972. március 15-én tartott hivatalos ünnepségek utáni rendbontásnál törvénybe ütköző, izgató szerepet vittek. Miféle rendbontásnál? Hiába lapozgattuk a Népszabadság március 16-i, 17-i s utána következő számait, nyomát sem leltük annak, hogy Budapesten március 15-én bármiféle rendbontás történt volna. Ahogy azt már május–júniusi számunk vezércikkében megírtuk: az amerikai New York Times-nak kellett április 12-én beszámolnia a magyar fiatalság lelkes, hazafias, szabadságvágyó márciusi tüntetéséről, hogy a pesti pártsajtó április 16-án legalább cáfolat formájában megemlítse.

Ebben a cáfolatban azt olvastuk, hogy a New York Times felfújta az ügyet, az egész kis tüntetés jelentéktelen epizód, s kiváltó oka az, hogy – idézzük – „mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között, olyanok, akik nem tudnak helyesen eligazodni a dolgokban s téves nézeteiknek nyilvánosan is kifejezést adnak”. Mint látható: rendbontásról, törvénybe ütköző izgatásról szó sincsen! Hol van az a törvény, hol van az agyonünnepelt, frissen módosított s tökéletesített kommunista Alkotmánynak az a pontja, amelyik büntetendő cselekménynek nyilvánítja, 6-tól 22 hónapig terjedő börtönnel sújtja, ha valaki „feltűnésre vágyó”, ha „nem tud helyesen eligazodni a dolgokban”, vagy akár ha „téves nézeteinek nyilvánosan is kifejezést ad”? Az Alkotmányban legfeljebb a szólás- és véleményszabadságról olvashatunk, s mit ér ez a szabadság, ha csak azoknak adatik meg, akiknek a nézeteit hivatalosan helyesnek minősítik?

A kommunista és nemcsak a kommunista sajtó hónapokon át zúgta-harsogta: „Szabadságot Angela Davisnek!” Angela Davis nemcsak szabad, hanem amikor e sorokat írjuk, éppen Moszkvában éli világát, s széles mosollyal szorongatja Furceva asszony kultuszminiszternek, a szovjet írók és művészek hivatott és hivatásos üldözőjének kezét.

Nem volna-e ideje, s a Nyugaton élő magyaroknak nem volna-e kötelessége új jelszót vinni a köztudatba:

SZABADSÁGOT SZALAY MIKLÓSNAK ÉS TÁRSAINAK!

Méltó örökösök…

Petőfi születésének 150. évfordulóján díszünnepség volt a budapesti Operaházban. Illyés Gyula megemlékezése után Aczél György, a kommunista párt Politikai Bizottságának tagja emelkedett szólásra. Beszédét azzal kezdte, hogy megbélyegezte azokat, akik a múltban, például a 100. évfordulón maguknak igyekeztek kisajátítani a költőt: „Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. S nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak, hogy népellenes, nemzetrontó céljaik leplezésére vállaltak hangoskodó szerepet a Petőfi-ünnepségeken. Ám a leplezés a történelemben mindig lelepleződik.”

Hosszú, nagyon hosszú szónoklás után beszéde végén Aczél György kijelentette: „Petőfi a mi rendünk előfutára… Petőfi műve a népi Magyarország, a kommunisták és szövetségeseik mellett érvel a történelem távlatából. Mellettünk áll ő, életének, költészetének halhatatlan példájával.”

Az ember elképzeli a 200. évfordulót, amikor ismét fel fog állni egy politikus és a 150. évfordulóról szólva, beszédét majd azzal kezdi: „Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. S nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak… ésatöbbi, ésatöbbi…”

S a hosszú szónoklatot majd így fejezi be: „Petőfi a mi rendünk előfutára…”

És a 250. évfordulón… Miként Karinthy írta az Így írtok ti-ben: „És megint elölről…”

Március nem alkuszik^*

„Március 15-i nemzeti ünnepünkön, a rendben lezajlott megemlékezések után Budapest belvárosában – a Váci utcában és környékén – az esti órákban, néhány száz felelőtlen személy nacionalista tüntetésre tett kísérletet. A csoportosulást szétoszlatták. A rend helyreállítása során igazoltatásra került sor, és a csoportosulás kezdeményezői közül 41 személyt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra előállítottak”.

Ezzel a három mondattal tudósította a Magyar Távirati Iroda a világot arról a tömegtüntetésről, amely március 15-én este zajlott le Budapesten. Van fejlődés: a tavalyi tüntetésről egy hónapon át egyetlen szót sem szóltak – egészen addig, amíg a New York Times hírt nem adott róla. Idén már másnap közzétették a maguk hivatalos változatát.

Mikor e sorokat írjuk, még nem rendelkezünk közvetlen szemtanú-beszámolóval. Csak rövid nyugati lapjelentések alapján tudunk két módosítást hozzáfűzni az MTI közleményéhez. Az egyik az, hogy a tüntetők nem néhány százan, hanem több ezren voltak, csupa fiatal, akik a hivatalos ünnepség után nem voltak hajlandók szépen hazamenni, hanem pártjelszavak elpuffogása után hangot akartak adni a maguk márciusi követelményeinek: az ország függetlenségéért és az egyre kirívóbb szociális igazságtalanságok megszüntetéséért tüntettek a luxusüzletekkel teli Váci utcában. A másik az, hogy a Himnusz és a Kossuth-nóta mellett az Internacionálét énekelték. Furcsa nacionalisták, akik a nemzetközi munkásmozgalom dalával adnak nyomatékot társadalomjavító követeléseiknek.

A tavalyi nagy tüntetés lebukottjai még ki sem szabadultak a börtönből és Budapest ifjúsága ismét kiment az utcára, hogy megmutassa: nem törődik bele az ország gyarmati sorsába, s az „új osztály”-nak a szocializmus alapelveit naponta megcsúfoló kiváltságaiba. A magyar fiatalok bátorsága, a rendőrség gumibotjaival, a letartóztatásokkal, a titkos perek kemény ítéleteivel dacoló elszántsága megérdemli a hallgatag ország, a tehetetlen emigráció és a közönyös világ csodálatát.

Az idei esztendőt a hatalom birtokosai Petőfi-évnek nyilvánították: 150 éve született a szabadság legnagyobb magyar poétája, 125. évfordulója van a pestbudai ífjúság első Márciusának. De veszélyes dolog a szabadságot ünnepelni ott, ahol nincsen szabadság.

Azok a fiatalok, akik Budapest utcáin most megmutatták, milyen az ő Petőfijük, milyen az ő márciusuk, valamikor 56 táján születtek. Az idősebbeket, vagy legalábbis sokat közülük, lehet elhallgattatni, elfárasztani, megtörni, olykor korrumpálni, s mindenképpen azzal zsarolni: „Örüljetek annak, ami van – mégiscsak jobb, mint Rákosi idején”. De a fiatalokat nem lehet folyton-folyvást a sztálinizmus kísértő árnyékával rémítgetni. A fiatalok nem hátra, hanem előre néznek.

És aki ma Magyarországon előre néz, az 1848-at és 1956-ot látja maga előtt.

A közös nevező…^*

Sajtókonferencia a könyvkiadásról, április 16-án a budapesti Kossuth rádióban. A riporter: Rapcsányi László. A szerkesztő: Boros János. A színhely: a Kiadói Főigazgatóság. A rádióhallgatók szabadon betelefonálhatnak és kérdéseket tehetnek fel. Egyikük azt kérdezi, miért vonnak vissza a könyvárusi forgalomból három nap leteltével egyes könyveket. Másikuk: miért csupa idős lektor van a Móra Ifjúsági Kiadónál? Egy harmadik: mennyire szoktak beleszólni és beledolgozni a lektorok az írók kézirataiba? Egy negyedik: bizonyos írók művei, amelyek a két világháború között népszerűek voltak, miért nem jelenhetnek meg ma új kiadásban?

A válaszok fölényesek és megnyugtatók, Magyarországon nem koboznak el soha könyveket, a régi bestsellereket egyszerűen azért nem adják ki, mert ma már senkit sem érdekelnek, és így tovább, és így tovább.

A riporter egyszer csak kiszélesíti a vitát. Úgy érzi, hogy Tóth Endre a Villányi útról vagy Demeterné Miskolcról nemcsak Cronint és Harsányi Zsoltot, nemcsak Bromfieldet és Herczeg Ferencet hiányolja a mai magyar könyvkiadásból, hanem – kimondatlanul – Zilahy Lajost és Márai Sándort is. Illés Endréhez fordul, aki a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik vezetője: „Talán Máraira azért érdemes lenne válaszolni. Vagy Zilahyra.”

És Illés Endre válaszol. Idézzük: „Én nem tudom, hogy vajon ők meg akarják-e (sic) vagy szívesen látnák-e, hogy megjelenjék itt Márainak vagy Cs. Szabónak vagy Zilahynak egy regénye. Mi olvassuk nyilatkozataikat, cikkeiket és ezekben a nyilatkozatokban és cikkekben meglehetős idegenkedés csendül meg. Sőt támadás mindaz ellen, ami itt van, ami ma van, ami irodalomban is van. Én azt hiszem, hogy nekik is közeledniök kell és ezt a támadó hangot fel kellene adniok és fel kell adniok. Nyilvánvalóan meg fogjuk találni valmiféleképpen a közös nevezőt. És a kiadó különben tervez Kitekintés címen egy sorozatot, amelybe ezek belekerülhetnek.”

Zilahy, Márai, Cs. Szabó, akik mást sem csinálnak, mint támadják mindazt, ami otthon van, ami ma van és ami a hazai irodalomban van… Bizony figyelmesen olvashatják a Szépirodalmi Kiadónál a nyilatkozataikat és a cikkeiket… Márai, Zilahy, Cs. Szabó, akiknek közeledniök kell, akiknek – így parancsoló módban – fel kell adniok a támadó hangot… Cs. Szabó, Zilahy, Márai, akik – ha jól viselkednek – bekerülhetnek (így, esetlegesen) a most tervezett Kitekintés című sorozatba.

S mindezt éppen az író Illés Endre mondja!

Csak két magyarázatot tudunk elképzelni. Az egyik az, hogy Illés Endre a vitavezető kérdését amolyan beugrató kérdésnek tekintette, és úgy válaszolt, ahogy ma otthon az ilyen kérdésre a nyilvánosság előtt válaszolni kell. S ebben az esetben igazán és őszintén sajnáljuk.

A másik az, hogy Illés Endre valóban gondolja is, amit mond. S ebben az esetben még inkább sajnáljuk.

Mit ér az ország, ha magyar?^*

Hányszor mormoltuk magunkban Ady keserű kérdését: „Mit ér az ember, ha magyar?” Mennyit tépelődtünk rajta, hányféleképpen próbáltunk feleletet találni rá! Veres Péter egész könyvet írt róla, s nemrégiben a Magyar Pax Romana zangbergi kongresszusán központi címproblémájául választotta. Ady kérdésében persze ott van mindjárt Ady önmarcangoló válasza is – az, hogy bizony az ember nem sokat, sőt keveset ér, ha magyar. Nem könnyű elfogadni, nem könnyű tudomásul venni, alighanem ezért nem hagy békében minket a század eleje óta – nem úgy, mint az, hogy „ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”, mert ebbe könnyen belenyugodtunk, efelől több mint száz éve egyetlenegyszer sem vitatkoztunk.

Csakhogy nem hibáztunk, hibázunk-e, amikor az egyszál Ady-sort kiragadjuk annak a strófának az egészéből, amelyet olyan kétségbeesetten lezár? A magyar ember egyszerűen azért nem érne sokat, mert magyar ember? Csak így, kinyilatkoztatásképpen és minden indoklás nélkül? Álljunk meg egy percre! Az ős Kajánnal viaskodó, bocsánatért, kegyelemért könyörgő költő így kezdi azt a bizonyos strófát: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt”. Ebből jön, innen fakad kegyetlen logikával a kérdés: „Mit ér az ember, ha magyar?” A magyar ember nem azért ér kevesebbet Ady világképében, mint – mondjuk – a svájci vagy az angol, a francia vagy a hollandus, mert emberként kisebb az értéke, hanem mert az országa szegény, kizsigerelt, megalázott, sem dús terméssel, sem fényes jövővel nem viselős.

Igazából nem az emberrel van hát baj, hanem az országgal – az emberrel annyiból és annyiban, hogy ennek az országnak a szülötte. S ha Ady így láthatta ezt a század elején, amikor a Monarchiában már majdnem egyenrangúakká váltunk, amikor az ország területe a mainak több mint háromszorosa volt, amikor inogni kezdett a feudalizmus, s lendületbe jött ipar és kereskedelem, amikor a szellemi szabadság meghaladott minden addigit és azótait – vajon mi lehet a felelet ma, 1973-ban arra, hogy – mit ér az ország, ha magyar?

A Nyugat néhány hónappal ezelőtt félreérthetetlenül és egyértelműen megadta a maga válaszát. Ha 1945 után, mikor is a legteljesebb nemtörődömséggel átengedték Magyarországot (is) az orosz érdekszférába, s 1956 után, mikor is a kisujjukat sem mozdították a forradalom megmentésére – ha mindezek után valakinek még maradtak volna illúziói, akkor most azok is semmivé foszlottak. A bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokon, ahol arról volt szó, hogy nyugati oldalról a Német Szövetségi Köztársaság, keleti oldalról az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egy részben vagy egészben lefegyverzett, de mindenesetre amerikai és szovjet csapatoktól és támaszpontoktól mentes övezethez tartozzék, az oroszok követelésére az Atlanti Szövetség országai rövid és nem is túlságosan szenvedélyes vita után kapituláltak: beleegyeztek abba, hogy Magyarország ne teljes joggal, hanem csak megfigyelőként vegyen részt a további megbeszéléseken. Persze, nem fenyeget az a „veszély”, hogy ezek a tárgyalások hamarosan eredményekhez vezetnek, lehet, hogy évekig elhúzódnak, lehet, hogy soha semmi nem lesz belőlük – mégis, ez az érthetetlen, földrajzilag és történelmileg képtelen nyugati engedmény, amely Magyarországot – a budapesti kormány sunyi közrejátszásával – kitessékeli Közép-Európából és a Balkánhoz csatolja, még távoli halovány reményét is eloszlatja annak, hogy valamikor, nagysokára egy semleges jellegű közép-európai tömbhöz tartozzunk, és megszabaduljunk az orosz megszállástól. A magyar emigráció, különösen az amerikai, s annak is különösen az a része, amelyik Nixon-hívő, vagy azt hitte magáról, hogy beleszólhat a Köztársasági Párt politikájába, most tiltakozik, becsapottnak érzi magát. Holott az amerikaiak nem csaptak be senkit. Más gondjaik vannak, mint Magyarország. Jó adag naivság kellett azt hinni, hogy komolyan törődnek velünk. Nem így festene a helyzet, ha Ázsiában, Afrikában, vagy Dél-Amerikában találtatnánk. De „rossz helyen” vagyunk, „meddő, kisajtolt” földünknek sem petróleuma, sem egyéb nélkülözhetetlen kincsei nincsenek, nincs sokmillió emigráns-szavazatunk sem, amely befolyásolhatná az amerikai választásokat – ilyen körülmények között, mit ér az ország, ha magyar?

Az oroszok szemszögéből másképp állnak a dolgok. Az oroszoknak, s minden külföldi hatalom közül egyedül nekik, igenis, érünk valamit. Máskülönben miért is ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ne kerüljünk be a támaszpontoktól mentesítendő országok közé, s egyáltalán: miért fojtották vérbe ’56-ban függetlenedési törekvéseinket?

Az első értékünk kollektív jellegű, mint minden olyan országé, amelyik az úgynevezett szocialista tömbhöz tartozik. Ennek pozitív vonatkozása az, hogy az oroszok mindig és minden körülmények között számíthatnak az Egyesült Nemzetek Szövetségében s bármely más nemzetközi fórumon Magyarország szavazatára és feltétel nélküli támogatására. Ha ismerjük a Szovjetunió rettegését attól, amit úgy neveznek: elszigetelődés, és nem-orosz ésszel teljesen érthetetlen hajhászását a formális, a felületes, a látszatsikereknek, akkor ez a tényező sem lebecsülhető. De még fontosabb a negatív oldala: a bomlástól való félelem. Ha Magyarország ’56-ban, ha Csehszlovákia ’68-ban elérte volna azt, amit akart, vajon nem terjedt volna-e át a szabadság „járványos fertőzése” a többi leigázott országra is? Moszkva, a maga jelenlegi, s ne féljünk a szótól: imperialista észjárásával nem mondhat le rólunk. Ha minket elveszít, mindent elveszíthet.

Kollektív jellegű, azaz a többi népi demokráciához hasonló, második értékünk is, a gazdasági. Valószínű, hogy a kereskedelmi kizsákmányolás méretei ma már nem akkorák, mint a sztálini időkben, de hogy a külkereskedelmi kapcsolatokból, az áruk és termékek cseréjéből ki húz több hasznot: az oroszok-e, avagy a magyarok, csehek, lengyelek, bolgárok, afelől nem lehet sok kétség. S ha tekintetbe vesszük a nagy orosz birodalom gazdasági elmaradottságát – nemcsak a Nyugathoz, hanem saját lehetőségeihez viszonyítva is -, akkor kiderül, hogy az ő számukra az sem megvetendő, ami a Nyugatot alig-alig érdekli, az ugyanis, hogy a mi meddő földünkből és középszerű iparunkból mit lehet még kisajtolni.

A harmadik értéke az országnak stratégiai. Idejétmúltnak tűnhet a nukleáris fegyverek korában olyan kis ország katonai fontosságáról beszélni, mint a miénk. De az utóbbi negyedszázad története azt mutatja, hogy az atomháborút a Nagyok – szerencsére sikerrel – igyekeznek elkerülni, helyi konfliktusokban viszont bővelkedik a világ. S egy ország stratégiai jelentősége nemcsak összecsapások idején nyilvánul meg, hanem békében, politikai manővereknél is. Tegyük fel, hogy egyszer, nagysokára az említett bécsi tárgyalások eredményre vezetnek, és Csehszlovákia meg Kelet-Németország támaszpont-mentes, sőt semleges országgá válik. Attól a pillanattól kezdve Magyarország lesz a szovjet birodalom legelőretoltabb nyugati hídfője. Ausztriára például akkor csak Magyarországon keresztül tud majd nyomást gyakorolni a szovjet politika. Másik példa: Jugoszláviát nem is olyan régen még szovjet csatlósok félköre kerítette be. Közülük Albánia szakított Moszkvával, Románia rakoncátlankodik, s jobb viszonyban van Titóékkal, mint Brezsnyevékkel. Ha Magyarország is kiállna a sorból, az oroszoknak csak Bulgária maradna, s közvetlen szárazföldi útjuk, átvonulási területük nem is volna Jugoszlávia felé. Márpedig ha nyílt háborút nem is, de befolyásukat, a katonai nyomásra is épülő politikai zsarolást bizonyára fokozni akarják majd, mihelyt Tito eltűnik a színről.

Egyébként az utóbbi öt évben kétszer is tanújelét adták Magyarország ilyen jellegű felhasználásának, két piszkos ügybe is belesodortak bennünket. Az első, a hazai rendszer szégyenére, a csehszlovákiai intervencióban való részvétel volt. A második, amely éppoly kevéssé zengi Kádárék dicsőségét, s amely világháborús hadszíntérré is tehette volna hazánkat, az elmúlt hetekben zajlott le. Egybehangzó jelentések szerint – amelyeket csak a magyar vezetők és lapok tartottak titokban a magyar közvélemény előtt – az izraeli–arab háború napjaiban a szovjet légihíd kiindulópontja – Magyarország volt. Az araboknak fegyvereket és lőszert szállító orosz gépek – mint a Le Monde belgrádi tudosítója írja – hajnaltól estig szálltak fel magyar területről a Földközi-tenger irányába. Mi lett volna, ha a közel-keleti háború világháborúvá fajul? Magyarország egyike lett volna az első hidrogénbombás célpontoknak.

Az ilyen kalandorpolitikára s a nemzeti becsületünket meggyalázó olyan „haditettre”, mint a szocialista Csehszlovákia lerohanásában való részvétel, nincs mentség. Muszáj engedelmeskedni az orosz ukázoknak? Elhinnénk, ha a románok nem maradtak volna ki mind a két konfliktusból.

Dehát ne legyünk túlontúl szigorúak. Legyünk „realisták”. Gondolkozzunk úgy: ha a szabad és független Ausztria szociáldemokrata kancellárja beijedt két arab terroristától, hogyan kívánhatjuk meg, hogy a megszállott Magyarország kommunista vezetői szembe merjenek szegülni Moszkva parancsaival? Tételezzük fel, nagy-nagy jóindulattal, hogy a szolgai alázat, a csatlósi engedelmesség mögött van valami politikai koncepció. Az, hogy külpolitikai dolgokban a legcsekélyebb ellenállást sem szabad mutatni, makulátlan hűséggel végre kell hajtani az oroszok utasításait, viszont belpolitikában, a mi kis magyar szögletünkben liberálisabbaknak mutatkozhatunk, jobb életszínvonalat, több szabadságot élvezhetünk, mint a szovjet tömb bármely más tagállama.

Elérkeztünk a kérdések kérdéséhez. Ha igaz az, amit a fentiekben felvázoltunk, az, hogy Magyarország, mint olyan, több szempontból, igenis értékes az oroszoknak, vajon az ellenszolgáltatás, amit ezekért az értékekért a jelenlegi rendszer Moszkvától kap, elegendő-e mindazért, amit ad neki? Elegendő-e a feltétlen hűségért, a külpolitikai cinkosságért, a gazdasági hátrányokért, a stratégiai előnyökért? Mindez cinikusan hangzik, elvégre egy ország szabadságának és függetlenségének nincs ára, dehát a politika gyakrabban cinikus, mint morális, és a kiindulópont az, hogy alaphelyzetünkön, a szovjet megszálláson egyelőre úgysem változtathatunk.

Az ország első számú tragédiája, hogy hivatalos vezetőrétege a kérdésre minden habozás nélkül és a legteljesebb önelégültséggel „igen”-nel válaszol. Ők meg vannak elégedve a mai helyzettel, a személyes helyzetükkel éppúgy, mint az országéval. Meg vannak győződve arról – ha egyáltalán lehet náluk meggyőződésről beszélni, hogy sikerült a maximumot elérniük, hogy békés körülmények között ez a legtöbb, amit az oroszoktól kaphatunk, pontosabban: ami fölött az oroszok szemet hunynak, és minden további „feszítés”, követelődzés vagy a magyar népnek tett engedmény a visszájára fordulna – még azt is elvesztenénk, amink van.

Ennél is nagyobb baj, hogy ez a gondolkodásmód, akárcsak a szú a fába, kezdi belerágni magát a magyar nép széles rétegeibe is. A Rákosi-korszak kísértő árnya, ’56 bukása s az azt követő bebörtönzések és kivégzések alaposan előkészítették a talajt a beletörődésre, a megalkuvásokra, „a nemzeti sorskérdésekben amúgyis tehetetlenek vagyunk” és az „élj a mának, ne törődj a holnappal” ideológiájára. Aki ma hazalátogat, vagy akihez hazaiak látogatnak, annak az az érzése, hogy Magyarország valami nagy langyos pocsolyává alakul, ahol a legtöbben csak a maguk apró, személyes ügyeivel foglalatoskodnak, ahol a legfőbb gond a szerzés, egyéni előnyök, ilyen-olyan javak megszerzése – olyan burzsoá szellemiségű országgá, amely egyre sűrűsödve egyesíti magában a kapitalista világ mentalitásának árnyoldalait, annak alapvető előnyei: a szabadság és a demokrácia nélkül. Túl sokáig élt az ország dermesztő nyomorban, túl kiéhezett a nép ahhoz, hogy ezt a lelkiállapotot s a magatartást, amely ebből fakad, ne lehetne megérteni. Tudja ezt egyébként a rendszer is, ezért támogatja olyan odadobott koncokkal, mint a maszek-gazdagodás, a fusizás, a lopás eltűrése, a háztáji gazdaságok különkeresete, a falusi szövetkezetek üzemalapításai, a két-három évenként engedélyezett útlevelek, s a felső rétegeknél a Duna- és Balaton-parti villák, az egyre elterjedtebb beilleszkedés vagy korrumpálódás. De ha a lelki és anyagi mozgatóerők érthetők is, a velük együtt járó habzsolást és önzést, a kollektív és nemzeti érdeklődés és érdekvédelem hiányát, a többről, a nagyobbról, a szebbről és szabadabbról való belenyugvó lemondást nem lehet fájdalom nélkül szemlélni.

Áll ez egyébként az emigrációra is. Egy része, amely ’56-ban még szabadságharcosként verte a mellét, teljesen elfordult a magyarságtól, „asszimilálódott” és csak a saját gazdagodása érdekli. Vajon hányan vannak azok, akik áldozatot vállalnak a szabad szellem ébrentartásáért, akik a nemzet sorskérdésein, megoldások, javaslatok keresésén gondolkodnak? A hazalátogatóknak csak kisebbik részét fűti a honvágy, a helyzet tanulmányozásának vagy a családtagok viszontlátásának természetes óhaja; nagyobbik részük ma már azért utazgat haza, hogy a rongyot rázza, Mercedesével vágjon fel, olcsón nyaraljon, s borravalóinak hála a szolgaszemélyzet hajlongását élvezze. Politikus elmék önigazolásként kitalálták az „ez van” jelszavát, amely nemcsak az otthon élőkre, de a hazai rendszertől független emigrációra is ki akarja terjeszteni, hogy odahaza „ez van”, tehát ezt kell elfogadni. Szaporodik azoknak a száma, akik különböző ürügyekkel annak a rendszernek a vendégeiként, annak a rendszernek a pénzén utaznak haza, vagy töltenek heteket Magyarországon, amely elől elmenekültek.

Ami igaz, igaz: ez van. A kérdés csak az, hogy ezt odahaza és idekint örök érvényűnek és megváltoztathatatlannak kell-e elfogadni? Nem lehetne-e más is, több is, igazabb is, szabadabb is? És ha igen, hogyan?

Dőreség azt hinni, hogy a Kreml azért engedélyezi a hazai liberalizálódást, mert a magyarországi vezetők kiharcolták ezt nála. Mindannak, ami odahaza javulás és fejlődés, az alapjait 1956 vetette meg. Brezsnyevnek ezernyi problémája között más gondja van, mint az, hogy egy Váci utcai maszek szűcs, vagy Rákóczi úti fogorvos hány forintot keres, milyen nyugati divatzenét játszanak a rádióban és P. Howard regényeit kiadják-e újra Pesten, avagy sem. Az ő egyetlen gondja, ami Magyarországot illeti, az, hogy moccanás nélkül szolgálja mindenben és mindenütt a szovjet érdekeket, s még véletlenül se legyen újra ’56 vagy valami ahhoz hasonló.

Nyilvánvaló, hogy épeszű ember ma nem gondol új forradalomra, sem otthon, sem az emigrációban. De az is nyilvánvaló, hogy akárcsak Arkhimédész vízbemártott testei, Magyarország is annyit veszít a súlyából, amilyen mélyen belemerül az orosz szolgaság, az önlemondás és önelégültség posványába. Vannak, akik a kihalástól féltik a nemzetet, s ezt elkerülendő hajlamosak engedményekre. De a születésszaporulat néhány ezreléknyi csökkenésénél vagy a művi vetélések ijesztő számánál – amelyek éppen a reménytelenségnek vagy a remények feladásának vetületei, – sokkal nagyobb a morális veszedelem, amely a nemzet lelkét, belső ellenállását fenyegeti. Nem vár senki Magyarországról a Szolzsenyicinéhez vagy a Szaharovéhoz hasonló sikolyokat, már csak azért sem, mert az általános helyzet mégsem olyan nyomasztó, mint Oroszországban. De teljes lehetetlenség-e, hogy a magyar szellem, a magyar művészet, a magyar tudomány nagyjai, éppen azok, akik alkotásaikkal, tekintélyükkel, népszerűségükkel fölébe nőttek a rendszernek, akikre a funkcionárius-rétegnek nagyobb szüksége van, mint megfordítva – néhány alapvető nemzeti kérdésben felemeljék a hangjukat, úgy, hogy az ország is, a világ is meghallja őket? Nem érkezett-e el az ideje, hogy olyan problémákat lehessen feszegetni, mint az eszmék, a kiadványok és a személyek szabad forgalma, mint a minden állampolgárnak kötelességszerűen kijáró egyéni útlevél automatikus megadása, mint a szakszervezetek függetlenítése a párttól, mint az üzemi önkormányzat és a munkásosztály helyzetének gyökeres megjavítása, mint 56-nak, Nagy Imrééknek idestova húsz év távlatából való „újjáértékelése”? Aligha félő, hogy ezek a követelések még attól a kevéstől is megfosztanák az országot, amije van. A történelmi tapasztalat általában, és a kommunista országok története még hangsúlyozottabban azt mutatja, hogy minden, ami van, azért van, mert voltak, akik kiharcolták, kiverekedték.

Azok közül, akik a határokon belül és kívül élnek, az utóbbi időkben, áldozatot vállalva, nyíltan és bátran csak a hazai fiatalság mutatta meg, hogy nem törődött bele a jelenbe. Magyarország ma elsősorban annyit ér, amennyit 1972. és 73. március 15-én Budapest utcáin az ifjúsága felmutatott belőle.

Hideg szél keletről^*

Budapesten március 20-án menesztették a kommunista párt hét vezető funkcionáriusát: Nyers Rezsőt és Ajtai Miklóst, akik a rendszer büszkeségének, az „új gazdasági mechanizmus”-nak a kimunkálói és kivitelezői voltak, Fehér Lajost, aki az agrárpolitikát irányította, Aczél Györgyöt, aki a kulturális és ideológiai terület szinte korlátlan hatalmú főnöke volt, s a kevésbé ismertek és jelentősek közül Borbándi Jánost, a belügyi tevékenység pártfelelősét, Bencsik Istvánt, a Hazafias Népfront főtitkárát és Sarlós Istvánt, a központi pártlap, a Népszabadság főszerkesztőjét. Egyik napról a másikra eltávolítottak a helyéről hét olyan pártvezetőt, akik közül a fontosabbak Kádár legközelebbi munkatársi és baráti köréhez tartoztak, a párt felső szféráiban olyan méretű „tisztogatást” rendeztek, mint 1956 óta még sohasem, s mindezek után a Népszabadság új főszerkesztője az ügyhöz írt első kommentárjának ezt a címet adta: Változatlan politikával.

Hülyének néznek országot-világot, vagy egyelőre nem merik nyíltan megmondani, mi történt, s főként: mi fog történni? Azért kellett a pártvezetésből kioperálni azokat, akiket a közvélemény a liberális szárnyként tartott nyilván – hogy ne változtassanak politikát? Hány fejnek kellett volna – manapság szerencsére már csak szimbolikusan – lehullania ahhoz, ha ráadásul még politikát is akartak volna változtatni?

Az igazság az, hogy a meghökkent országot ideig-óráig azzal igyekeznek csillapítgatni, hogy semmi baj sincs, minden marad a régiben. Nem mintha ez a régi olyan kitűnő volna, de mert az ország idestova másfél évtizede egyetlen rettegésben él, amit röviden úgy lehet megfogalmazni: „csak rosszabb ne legyen”. És most érzi, megérezte, hogy rosszabb lesz, és a változatlanságról ismételgetett frázisok ezt akarják palástolgatni addig, amíg a tények rájuk nem cáfolnak. Nem is hisz bennük senki, sem azok, akik, sem azok, akiknek hajtogatják őket.

Odahaza is, külföldön is sokan felvetik a kérdést: megingott-e Kádár helyzete? Elvégre az eddigi politika legfőbb szimbóluma mégiscsak ő volt, s azok, akiknek most menniük kellett, legbizalmasabb tanácsadói voltak. Csakhogy Kádár életében nem először fordul elő, hogy szemrebbenés nélkül asszisztál a hozzá közelállók erkölcsi vagy fizikai likvidálásához. Jóbarátja volt neki Rajk is, mégis fedezte, belügyminiszterként, a letartóztatását. Tagja volt Nagy Imre forradalmi kormányának is, mégsem szegült szembe a gyalázatos kivégzésekkel. S most még nem is került sor szélsőséges intézkedésekre: a leváltottak egyik-másikát egyszerűen nyugdíjazták, volt, aki sinecura állást kapott, Aczél és Borbándi esetében pedig egy szépen hangzó miniszterelnök-helyettesi rang enyhíti a tényleges hatalom elvesztésének fájdalmát^*. Kádárnak, mint minden valamirevaló kollaboránsnak az az alapvető tézise: „még mindig jobb, ha én csinálom, mint valaki más…” Tehát csinálja – marad, amíg maradhat. S miért ne maradhatna? Moszkvának is érdeke az új, szigorúbb politikát a liberalizmusáról híres Kádárral végrehajtatnia, mint valaki újjal, ismeretlennel kísérletezgetnie.

Dehát túl személyeken és személycseréken, tulajdonképpen mi is történik? A hazai sajtó felettébb szófukar, s viszonylag a legtöbbet még annak a hivatalos közleménynek a sorai közül lehet kihámozni, amelyet a kommunista párt központi bizottságának a leváltásokat is elrendelő március 19–20-i üléséről adtak ki.

Az ülésen két belpolitikai jellegű napirendi pont szerepelt, az egyik a Jelentés a munkásosztály helyzetéről, a másik az Előterjesztés a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól címet viselte. Semmitmondó ártatlan címek, s még azok a határozatok is, amelyeket a szürke címszavak után közölnek, első olvasásra nem tűnnek egyébnek, mint régi, elcsépelt, megunt szólamok felkérődző ismételgetésének. Elvégre ki nem tudta, ugyebár, hogy „hazánkban a munkásosztály van uralmon”, hogy a „munkásosztály vezető szerepének alapvető feltétele forradalmi élcsapatának marxista–leninista ideológiája”, hogy – hála a pártnak – „népünk műveltsége jelentősen gyarapodott”, és ehhez hasonlók.

Ám az effajta pártdokumentumoknál nemcsak az számít, amiről beszélnek, hanem legalább annyira az is, amiről hallgatnak, nemcsak az, amiért síkra szállnak, hanem legalább annyira az is, ami ellen kimondva-kimondatlanul készítették őket.

A két határozat közül a fontosabbik az, amelyik a munkásosztály helyzetével foglalkozik. Valójában az „új gazdasági mechanizmus” gyökeres megváltoztatása veti előre árnyékát. Ezeken a hasábokon sokszor szó esett arról, hogy ennek az alapjában jószándékú gazdasági reformer-politikának a legfőbb haszonélvezői – a szó persze nem nyugati, hanem amolyan népidemokratikus, szegényecske módon értelmezendő – a parasztok, a szabadfoglalkozású vagy vezető állásokat betöltő értelmiségiek, a kisiparosok, a jólműködő falusi és városi szövetkezetek, a „maszekok”, s nemegyszer az ügyeskedők voltak – ugyanakkor pedig az ipari, a nagyüzemi munkásság helyzete nem javult, sőt viszonylag romlott. Elvben tehát semmiféle kifogást nem lehetne emelni – ellenkezőleg, üdvözölni kellene azt, hogy az ország vezetői végre rájöttek: itt az ideje, hogy „a munkásosztály életkörülményei is rendszeresen javuljanak”, és „a nagyüzemi munkásság helyzetének fokozatos és rendszeres javítása megkülönböztetett figyelmet igényel”. A határozat szavaiból és hallgatásaiból a félő csak az, hogy a kiegyenlítődés, az „igazságosság” nem felfelé, hanem lefelé fog érvényesülni: előbb fogják a jobban élő rétegek életszínvonalát leszállítani, mint a munkásságét felemelni. Erre engednek következtetni azok a sztálini időkre emlékeztető dogmák és intézkedések, amelyeket a határozat most parancsba ad: növelni kell a pártszervezetek szerepét az üzemekben, „kiemelt”, azaz párthű fizikai munkásokat kell nemcsak a pártban, de a termelési funkciókban is vezető helyekre állítani. Az „új gazdasági mechanizmus” igyekezett a szaktudást, a hozzáértést rehabilitálni: évek óta azt hallottuk, hogy mindegy, párttag-e valaki avagy sem, mindegy, milyen származású, a döntő az, hogy megfelelő szakértelme legyen. Úgy fest, hogy ennek a korszaknak – ha talán nem is azonnal –, de befellegzett. Újra előtérbe kerülnek a megbízhatóság és az osztályeredet kritériumai – mintha nem elég baj, zűrzavar, kollektív erőveszteség és egyéni fájdalom okai lettek volna a múltban. Mintha a gazdasági reformkísérlet kétségtelen nehézségei, fél-eredményei és fél-kudarcai abból fakadtak volna, hogy szakemberek és nem „munkáskáderek” voltak a kulcspozíciókban, és nem abból, hogy egy alapjaiban elhibázott rendszert szerettek volna megreformálni.

A közművelődésről szóló határozat ugyancsak a szektarianizmus irányába mutat. Itt sem a külső máz a lényeges: senki sem vitatkozik olyan frázisokon, hogy a dolgozó rétegek műveltségét helyes magasabb színvonalra emelni. De mikor ez azt jelenti, hogy „a művelődésügyi munkát határozott marxista eszmeiség és távlati koncepció alapján emelik magasabb szintre” és „a közművelődési tevékenységben minden szinten jusson érvényre a párt elvi, eszmei, politikai irányítása” – akkor e valóban magas szinten megfogalmazott útmutatások mögül nemcsak Zsdanov és Farkas Mihály lólába kandikál ki, hanem az a fenyegető perspektíva is, hogy a színvonalemelés munkája a legjobb írók, alkotók, művészek felé való odaütéssel, szabadság-nyirbálásokkal, a cenzúra megszigorításával fog kezdődni.

Bárcsak tévednénk! Bárcsak ránk cáfolnának az események! Bárcsak azt hallanánk Nyugatra látogató barátainktól, rokonainktól: „Sötéten láttok, rosszul ítélitek meg a dolgokat, a helyzet semmivel sem romlott, ellenkezőleg”.

Aggódunk, félünk, hogy nem így lesz. Annál kevésbé, mert az események magyarázatát nem lehet csak Budapesten, sőt elsősorban Budapesten keresni. Ahhoz, hogy az „új gazdasági mechanizmuson” vagy a kultúrpolitikán néhány módosítást hajtsanak végre, aligha kellett volna a nagysöprűhöz nyúlni.

A hideg szél külföldről fúj, keletről, Moszkvából, s alighanem még egy-két másik „testvérországból” is. Erre mutat a márciusi határozatoknak egy röpke utalása arra, hogy „nagy jelentőséget tulajdonítunk a szocialista országok kommunista pártjai 1973 decemberében megtartott moszkvai ideológiai értekezletének”, s két furcsa mondat a már említett, Változatlan politikával című cikkből: „A gazdaságirányítási rendszerünk nemzetközi elismerése és az elért sikerek felett érzett jogos öröm és büszkeség sem akadályozhat bennünket abban, hogy tanuljunk – és ha lehet, minél többet – a többi szocialista ország bevált módszereiből, a gyakorlat által igazolt újításokból. Közismert, hogy az európai testvérországok gazdaság-irányítási rendszere sokban azonos, de nem kevés dologban eltérő a mienkétől, s eredményeik semmivel sem maradnak el a mi sikereinktől”.

Magyarra fordítva a pártzsargont, a dolgok nagyjából a következőképpen alakulhattak: a szovjet, de nem utolsósorban a kelet-német, a bolgár, a cseh s talán a lengyel vezetőknek is kezdett egyre inkább elegük lenni a magyar helyzetből. Kezdték unni azt, hogy a nyugatiak is, de a saját alattvalóik is a magyar „liberalizmust” dörgöljék az orruk alá, azt kérdezgessék tőlük: náluk miért merevebb a gazdasági rendszer, náluk miért nehezebb útlevelet kapni, náluk miért szőrszálhasogatóbb a cenzúra, náluk miért nem jelenhetnek meg olyan könyvek, miért nem mutathatnak be olyan műveket, mint Magyarországon és így tovább. A tavaly decemberi moszkvai ideológiai értekezleten aztán az asztalra csaptak: nem ők fognak a magyaroktól tanulni – a magyarok tanuljanak tőlük. Nem lehet tovább kilógni a sorból, egy-kettő, egy-kettő, ugyanúgy kell menetelni, mint a többieknek. A szorosabb összefogáshoz, a nagyobb fegyelemhez, az éberség fokozásához ürügyként felhasználták a Szolzsenyicin-ügyet – erre vall az, hogy otthon a párt szájpropagandája most azt terjeszti: Szolzsenyicinnak „köszönhetjük” a dolgot, ha ő csendben maradt volna, minket is békében hagytak volna az oroszok, s az 1956-os eseményekre utalva a száműzőtt írót „Mr. Szuez”-nek keresztelték el.

Mintha csak Szolzsenyicin nem a bőrét vitte volna a vásárra! Mintha csak nem az életét kockáztatta volna egy Magyarországra is rátelepülő diktatúra leleplezésével! Mintha legnagyobb, talán egyetlen reményünk nem éppen az volna, hogy egyszer, valamikor Moszkvában esetleg felülkerekedik az az irányzat, amely olykor ködösen, olykor zavarosan, gyakran gyönyörűen és majdnem mindig haláltmegvető bátorsággal a változást, a demokráciát, a szabadságot akarja. Ha ma Magyarországon fájdalmasan és hideglelősen beborult az ég, az azért van, mert Oroszországban igazából sohasem derült fel, az azért van, mert egy kis rabországban a liberalizálódás ilyen-olyan eredményei sohasem szerves és szilárd vívmányok, hanem mindig a rabtartók kénye-kedvétől, pillanatnyi szeszélyeitől, átmeneti kegyeitől, szemöldök-összehúzásaitól függenek. Amíg nemzeti ellenállásra nincs lehetőség vagy erő, addig csak Ady könyörgése marad nekünk:

Anakronizmusok^*

Csak az utóbbi néhány hónapban hányan tűntek le a világpolitika színpadáról! Nem szólva Pompidou elnökről, akit a halál ragadott el, vagy a Nobel Béke-díjas Brandt kancellárról, akit egy keletnémet ügynöknek ajándékozott bizalma taszított a lejtőre; megbukott a nemzetközi élet két „rekordere”: Nixon, a világ leghatalmasabb embere, akit alig két évvel korábban rekord-eredménnyel választottak újjá és Hailé Szelasszié, aki 44 éves uralkodásával a trónolás jelenkori rekordját tartotta. Az Egyesült Államok elnökének azért kellett mennie, mert fedezte az ellenpárt központjának telefonlehallgatását, s mert hazudott népének. Abesszínia legendás múltú Négusáról kiderült, hogy kapzsi, kegyetlen, önkényeskedő vénember lett belőle, újabb bizonyságot adva a régi mondásról: semmi sem korrumpál korlátlanabbul, mint a korlátlan hatalom.

De túl a személyeken, Európa két déli csücskében egész rendszerek omlottak össze: Portugáliában a hadsereg elsöpörte a Salazar alapította több évtizedes diktatúrát, Görögországban pedig a ciprusi események következményeként a hadsereg parancsuralma adta át helyét polgári politikusoknak. Ha úgy tekintjük, hogy mind a két ország a nyugati világhoz számít, akkor túlzás nélkül megállapíthatjuk: nem, Nyugaton a helyzet nem változatlan.

Különben ugyanerre a megállapításra jutott a Szovjetunió elnöki tanácsának elnöke, Nikolaj Podgornij is, aki szeptember közepén, egy Szófiában tartott beszédében melegen üdvözölte az athéni és liszaboni változásokat, s magyarázatként a következőket fűzte hozzájuk: „Egyáltalán nem véletlen, hogy Portugáliában a fasisztabarát diktatúra bukása és Görögországban a népszerűtlen junta erkölcsi és politikai csődje éppen az európai enyhülés és a politikai légkör normalizálásának feltételei között következett be… A változások friss szele és a nemzetközi, s ezen belül európai légkör egészségesebbé válása nem kedvez a politikai anakronizmusok fennmaradásának, amelyek a hidegháború romlott levegőjének esztendeiben virultak”.

Nemcsak vitatkozni nem fogunk, de teljességgel egyetértünk Podgornijjal abban, hogy a portugál és a görög diktatúra szégyenletes anakronizmus volt Európában – nem volt szükségünk a Szovjetunió elnökére, hogy ezt észrevegyük és kimondjuk ezeken a hasábokon. De egyetértünk abban is – és itt már jóval lényegesebb ponthoz érkezünk –, amit magyarázatként jelöl meg: az enyhülés jelenlegi légkörében a viszonylag békés, vérontással nem járó rendszerváltásoknak sokkal több reményük van a sikerre, mint a hidegháborúnak nevezett korszak idején. Amíg Sztálin élt, a nyugati világ aligha fogadta volna nagy lelkesedéssel, hogy az új portugál kormányban kommunista miniszterek legyenek, vagy azt, hogy Görögország csak úgy kisétáljon az Atlanti Szövetség katonai szervezetéből.

Le hát az anakronizmusokkal, a parancsuralmakkal, a katonai és civil diktátorokkal! Vesszenek az egypárturalmak, a népekre külső beavatkozással vagy belső puccsokkal rákényszerített rendszerek! Éljen a demokrácia, a nép szabadon kinyilvánított akarata, a többpártrendszer, a katonai szövetségekhez való szabad csatlakozás és az azokból való szabad kilépés! Tűnjenek el azok a politikai vezetők, akik ellenfeleik telefonját lehallgatják, akik harácsolnak, akik önkényeskednek, akik hazudnak saját népeiknek! Korlátlan vélemény-, szólás-, sajtó-, vallás-, lelkiismereti, gyülekezési, utazási, irodalmi és művészeti szabadságot!

Lehetséges volna, hogy Podgornij elnök és társai idáig már nem mennek el velünk az anakronizmusok elleni nemes küzdelemben? Lehetséges volna, hogy az anakronizmusokról beszélve ők csak azokra gondolnak, amelyek nekik nem tetszenek? Göbbels annak idején kijelentette: „hogy ki a zsidó, azt én döntöm el”. Lehetséges volna, hogy Podgornijék is így vélekednek: hogy mi számít anakronizmusnak, azt ők döntik el?!

Hogy a nemzetközi enyhülés légköre megkönnyíti az olyan diktatúrák bukását, mint a görög és a portugál volt – ezt csak üdvözölni lehet. Ha holnap Franco rendszere tűnik majd el a süllyesztőben, azzal csupán minden demokrata régi álma válik majd valóra. De a bökkenő ott van, hogy mindezek a változások csak a nyugati világ arcáról tűntetik el a szégyenfoltokat. A nemzetközi enyhülés, az európai együttműködés – úgy, ahogyan ezt mindeddig praktizálták – csak a nyugati világban hoz létre rendszerváltozásokat. Mi van, mi lesz a keleti anakronizmusokkal?

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1956. október 23-án a magyar nép békés, fegyvertelen tüntetésen követelte a kívülről rákényszerített rendszer liberalizálását. A hatalom birtokosai a tüntetőkre lövettek, és a megszálló szovjet hadsereg még aznap éjjel beavatkozott az eseményekbe. Az oroszok szószegésének, csapataik további beözönlésének láttán az ország törvényes, kommunista miniszterelnöke bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, Magyarország semlegességét. Az egységes, felkelt nép forradalmát vérbe fojtották, vezetőit kivégezték, alapvető kivánságai máig sem teljesültek.

Hat évvel ezelőtt Csehszlovákia népe, meggyőződéses kommunisták irányításával, demokratikus reformokat kezdett megvalósítani. A reformmozgalmat külföldi intervenciós erők legázolták, bábkormányt ültettek az ország élére – a nép helyzete ma sivárabb, mint valaha.

Német munkások Kelet-Berlinben, lengyel munkások Varsóban, Poznanban, Gdanskban hiába próbáltak olyan világot teremteni, ami vágyaiknak, érdekeiknek megfelelt: mindannyiszor öklök lesújtása, gépfegyverek kattogása, tankok rájuk zúdítása s legfeljebb egy-két utólagos részletengedmény volt a válasz.

Az orosz birodalom legnagyobb élő íróját, aki korábban már éveket töltött koncentrációs táborokban, hajnalban elhurcolták lakásáról és akarata ellenére külföldre toloncolták. Szeptember közepén húsz orosz festőművész, akik modernségük miatt ki vannak tiltva a moszkvai kiállítóhelyiségekből, egy kültelki grundon próbálta bemutatni műveit: vásznaikat a titkosrendőrök darabokra tépték, a kereteket bulldózerekkel taposták össze.

Mindez nem Sztálin életében történt, nem a hidegháború romlott levegőjében, hanem a változások friss szellői közepette, a nemzetközi légkör egészségesebbé válásának különböző szakaszaiban. És mindez persze nem számít anakronizmusnak: nem az akasztófák és a tankok, nem a titkosrendőrök és a cenzorok, hanem a szabadságra sóvárgó népek, a Nagy Imrék, a Dubčekok, a Szolzsenyicinek, a modern festők anakronisztikusak.

Akadnak más anakronizmusok is. Egyebek közt például a kommunista, de semleges Jugoszlávia. Belgrádban most lepleztek le egy neosztálinista összeesküvést, amelynek vezetői szovjethű kommunista pártot szerveztek, és vissza akarták vinni az országot a Moszkva uralta keleti tömbbe. A Le Monde tudósítója szerint az összeesküvők külföldi támaszpontjai a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és – Magyarországon voltak. (Ahogy a gyalázatos csehszlovákiai intervencióból – persze a jugoszláviai bajkeverésből sem maradhatunk ki! A legújabb szovjet–magyar közös hadműveleteket is a jugoszláv határon készítik elő!) A Kreml egyre türelmetlenebbül vár Tito halálára, hogy – ha csak egy mód van rá – részt vegyen annak az anakronizmusnak a felszámolásában is, amelyet számára Jugoszlávia jelent.

És melyik lesz a következő európai ország, amelyiknek a rendszerét anakronisztikusnak fogják nyilvánítani? Finnország vagy Norvégia, Ausztria vagy Olaszország, Törökország vagy Svájc? És aztán még tovább és még tovább, a nemzetközi enyhülés és az európai testvéri egymásratalálás szellemében…

Ha akadnak még a Nyugaton felelős politikusok, ezen kellene elgondolkodniok. Nem a hidegháborúhoz kell visszatérni, nem az enyhülést kell megtorpedózni, nem azt kell menteni, ami a nyugati világban valóban idejét múlta. Csak a kölcsönösség elvén kell munkálkodni, s azon, hogy ez az elv gyakorlattá váljék: hogy eltűnjenek a keleti anakronizmusok is. Elődeik a kisujjukat sem mozdították a magyarokért, a lengyelekért, a keletnémetekért, a csehekért, a szlovákokért. Az eredmény itt van előttük: egy szétzilált, marakodó, gazdasági válságtól rettegő Nyugat-Európa. Talán egy nagy, összefogó, szilárd és következetes felbuzdulás még segíthet, amíg késő nem lesz.

Ha ugyan már nem késő.

Irtózatos hazudság mindenütt^*

Azok, akik 19 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án ünnepélyes kormánynyilatkozatban ismerték el eddigi politikájuk hibáit, akik november 3-án „szívélyes légkörben” tárgyalásokat kezdtek csapataik kivonásáról, és alig néhány órával később letartóztatták tárgyalófeleiket, s tankjaikkal legázolták Magyarországot, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden országnak joga van szabadon megválasztania politikai rendszerét.

Azok, akik 1956. november 26-án a Budapesti Rádióban ünnepélyesen kijelentették: „Megígértük, hogy nem indítunk büntető eljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, mégha később maguk is beismerik azokat; tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez”, és ugyanebben a rádióban 1958. június 17-én bejelentették Nagy Imréék kivégzését, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy tiszteletben kell tartani minden ember alapvető szabadságjogait.

Azok, akik 1956. december 3-án az ENSZ közgyűlése előtt ünnepélyesen deklarálták, hogy: „A román kormány biztosítja a menedékjog nemzetközi szabályainak betartását Nagy Imre volt miniszterelnöknek és társainak, s biztosíthatjuk Önöket, hogy az említett személyek hálásak a román kormány vendégszeretetéért”, s nem sokkal utóbb hóhérkézre játszották az „említett személyeket”, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania azokat a kötelezettségeket, amelyeket a nemzetközi jog szerint magára vállalt.

Az az öt ország, amelyik 1968. augusztus 4-én Pozsonyban keblére ölelte Dubčeket és kijelentette: „Mennyire örül az újra megtalált harmóniának,” hogy aztán 17 nappal utóbb csapataival letiporja Csehszlovákiát, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírta, hogy egyetlen államnak sincs joga beavatkozni más államok belügyeibe.

Azok, akiknek a kezén máig sem tudott megszáradni García Lorca s Guernica ártatlan áldozatainak vére, mivel azóta sincs olyan év, hogy újabb ádozatokat ne vetnének börtönbe, vagy ne fojtanának meg nyakcsavarral, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy tiszteletben kell tartani minden ember lelkiismereti és meggyőződésbeli szabadságát.

Azok, akik pusztán írásaiért, könyveiért éveken át börtönben tartották rendszerük egyik megalapítóját, Gyilászt, s azóta is újabb és újabb szerb, horvát, szlovén írókat és tudósokat némítanak el, zárnak rácsok mögé, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania a gondolat és a szólás szabadságát.

Azok, akik alig pár hónapja Lisszabonban kicsavarták a Republica című napilapot a szocialista újságírók kezéből, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania a sajtó szabadságát.

Azok, akik mindent megtettek a törökök kisebbségi jogainak megnyirbálására, s azok, akik csapataikkal partra szálltak Ciprusban és görögöket tettek földönfutóvá, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták azt is, hogy minden nemzeti kisebbség jogát tiszteletben kell tartani, és azt is, hogy az államok között fennálló ellentéteket csak békés úton szabad rendezni.

Azok, akik Magyarország prímásának szentül megígérték, hogy ha – kérésükre – elhagyja a hazáját, esztergomi érseki rangját természetesen megőrzi, s pár hónappal utóbb, legtöbbet szenvedett méltóságviselőjük közelgő halálát sem kivárva, annak nyilvános tiltakozása ellenére, azt jelentették be, hogy a magyar egyházfő „lemondott” tisztségéről, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy az adott szót mindig respektálni kell.

S azok, akik az elmúlt évtizedben százszor és százszor kijelentették: nem tűrik el, roppant erejükkel meg fogják akadályozni, hogy Dél-Vietnam, Kambodzsa és Laosz fegyveres agresszió áldozatává váljék, most, alig pár héttel védenceik lerohanása után, Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy őrködni fognak Európa békéjén és biztonságán.

Ha minden szerződés annyit ér, amekkora az aláírók tisztessége, jóhiszeműsége, őszintesége és szavahihetősége, akkor a fenti példáknál semmi nem mutatja jobban, mi az értéke – az Európai Biztonságról és Együttműködésről aláírt helsinki okiratnak. S csak kiragadott példákról van szó: Észtország, Lettország, Litvánia bekebelezésétől Szolzsenyicin száműzetéséig, az erdélyi magyarság helyzetétől jónéhány nyugat-európai országban élő kisebbség jogainak semmibevételéig, oldalakon át lehetne sorolni, mennyire törődnek a Magas Szerződő Felek a saját aláírásaikkal. Nem, persze, hogy nem egyformák: az Egyesült Államoknak más a politikai rendszere, mint a Szovjetuniónak, és Prágában mások a módszerek, más az ideológia, mint a Vatikánban. De egyben valamennyien megegyeznek: mindegyiküket saját, szűk értelemben vett, vélt vagy valódi érdekeik s nem a mások sorsa, szenvedése vezérli.

Vannak, akik árulásról beszélnek: a Nyugat Helsinkiben végleg „eladta” Kelet-Európát. Nem szólva arról, hogy eladni csak azt lehet, ami valakié, s Kelet-Európa már régóta nem tartozik a Nyugathoz, nem szólva arról, hogy ha árulás volt, akkor az már Jaltában megtörtént, – vajon az elmúlt harminc évben, amikor még nem volt helsinki szerződés, hányszor sietett a Nyugat a kelet-európaiak – a kelet-berlini munkások, a poznani tüntetők, a budapesti forradalmárok, a prágai „revizionisták”, a gdanski sztrájkolók – segítségére? Ha a világhelyzetben semmi sem változik, akkor továbbra sem fogja a kisujját sem megmozdítani, hogy a Szovjetuniót, az ilyen vagy olyan színű diktatúrákat a Helsinki Szerződés tiszteletben tartására kényszerítse. Ha pedig az erőviszonyok kedvezőbbekké válnának számára, akkor a Helsinki Szerződés a Szovjetuniót a legkevésbé sem fogja megakadályozni, hogy beavatkozzék „más országok belügyeibe”.

Vannak, akik bizakodnak; a szerződés szövege, szelleme, ténye – ha fokozatosan is – rá fogja szorítani az oroszokat arra, hogy komolyan vegyék aláírásukat, s nagyobb manőverezési lehetőséget ad majd a népi demokratikus kisországoknak. A farkasokból bárányok lesznek, az engedelmes bárányok megtáltosodnak… Nem szólva arról, hogy az oroszok már több mint három évtizede aláírták az Egyesült Nemzetek Alapokmányát is, az Emberi Jogok Deklarációját is, amelyekben lényegében ugyanaz állt, mint a Helsinki Szerződésben, s ez nem akadályozta meg őket semmiben, vajon a kelet-európai országok vezetői, még ha akarnának is, mit tudnának csinálni a Szerződés papírlapjait lengetve a területüket megszálló szovjet hadosztályok ellenében? S miért akarnának: személyi hatalmuknak a megszállók szuronya a záloga. Bizakodni Helsinkiben aligha reálisabb, mint felháborodni rajta: hány börtönajtó nyílt meg, hány betiltott könyv látott nyomdafestéket, hány szabad választást tartottak, hány kisebbség sorsa fordult jobbra, hány idegen katonát vontak ki a megszállt országokból – Helsinki miatt, Helsinki óta?

„Irtózatos hazudság mindenütt!” – kiáltott fel idestova másfél századdal ezelőtt Európa közepén a könyvtárba lépő Vörösmarty. A könyvek papírja – akárcsak a nemzetközi szerződéseké – rongyból készül, az emberiség elhányt rongyaiból, zsivány ruhájából, hamis bírák és zsarnokok mezéből, rabnépek köntöséből, meggyalázott szüzek és vak koldusasszonyok condráiból, aljas hitszegők gúnyáiból. Dehát nem írtak-e nagy igazságokat is a kétes eredetű papírlapokra? Többnyire nem Magas Szerződő Felek, hanem egyszerű emberek és nagyszerű írók, elemista gyermekek és lángeszű tudósok? A hazugságok tömkelegében, a sötétségben botorkáló, elkeseredett költő azt kérdezi: „Mi dolgunk a világon?” és az egyetlen, amit válaszolni tud rá: „Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.” Kongó frázis? Felületes bölcsesség? Üres moralizálás? Több mint százharminc év telt el azóta, s máig sem tudott senki okosabbat kitalálni.

Reménytelen? Annál inkább.

Provokáció^*

Ezt is megértük!

A párizsi Champs-Elysées-n Franciaország legnagyobb és legpatinásabb kiállítási termeiben, a Grand Palais-ban tíz- és tízezrek csodálják meg a magyar festészet klasszikusainak, M. S. mesternek, Bogdány Jakabnak, idősebb Markó Károlynak, Mednyánszky Lászlónak a remekműveit.

Tévedés ne essék: nem magyar kiállítás van Párizsban.

Csehszlovák kiállítás!

A Nagy Palotába belépő látogatót Gustav Husaknak, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárának üdvözlő szavai fogadják, a kiállítást a hivatalos francia–csehszlovák kultúregyezmény keretében rendezték, és ezt a címet viseli: „A cseh és szlovák művészet tíz évszázada”.

Meg kellett hát érnünk, hogy 1975 novemberére Bogdány Jakabból Jakub Bohdan, Markó Károlyból Karol Marko, Mednyánszky Lászlóból Ladislav Mednansky lett – csak M. S. mester monogrammját nem szlovákosították el, úgy látszik, ezt nem tartották szükségesnek. Ha művel nem is szerepel a kiállításon, a katalógus a szlovák festészet nagyjai között sorolja fel Adam Manucky-Manyokit, azaz Mányoki Ádámot, Rákóczi Ferenc arcképfestőjét.

A kisajátítások alapja az, hogy az említett művészek a mai Szlovákia területén születtek vagy rövidebb-hosszabb ideig ott is tevékenykedtek. Mintha a mai Szlovákia akkor nem a magyar királysághoz tartozott volna (mintha nem siránkoznék ezen éppen eleget a kiállítás katalógusa), s mintha egy művésznél csak az számítana, hol született, s elsősorban nem az: minek vallja magát.

M. S. mesterről, a későközépkori Magyarország legnagyobb festőjéről nem érdemes hosszan vitatkozni. Valójában senki sem tudja milyen nemzetiségű volt – tény az, hogy az akkori magyar Selmecbánya őrizte meg legtöbb művét, s a magyar Genthon István volt az, aki kiásta őt a feledésből.

Bogdány Jakab Eperjesen született és Londonban halt meg – sárosi magyar nemesek sarja volt. Markó Károly Lőcséről indult el Kolozsvárra, Pestre, Kismartonba, Rómába, világéletében magyar volt, 1840-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a kommunista Magyarországon megjelent Magyar Képzőművészeti Lexikon szerint „a magyar tájképfestészet első nagy hatású, iskolát teremtő mestere”. A magyaré és nem a szlováké.

A legcifrább Mednyánszky (bocsánat: Mednansky) esete. Igaz, a mai Szlovákiához tartozó Beckón született és a neve is szláv hangzású. Szláv, de nem szlovák! Ősei ugyanis lengyelek voltak, akik a XIII. század elején telepedtek át Magyarországra, és II. Endrétől (közismerten szlovák király volt…) kaptak birtokot. P. Brestyánszky Ilona Budapesten 1963-ban megjelent könyve szerint a festő édesanyja a középkori Rák-nemzetség késői utóda, Szirmai és szirma-besnyői Szirmay Mária Anna volt, édesapja és két nagybátyja pedig „vitézül harcolt az 1848–49-es magyar (azóta nyilván: szlovák) szabadságharcban az osztrák elnyomók ellen, a szabadságharc leverése után az idősebbet a császári kormány Magyarországra kinevezett hóhérlelkű főparancsnoka, Haynau, felakasztatta, a legfiatalabb pedig száműzetésben halt meg”. A zseniális, hányatott életű művésznek soha eszébe nem jutott, hogy másnak vallja magát, mint magyarnak, magyarul írta naplóját, képeit kivétel nélkül Mednyánszky-nak szignálta – de mit számít mindez, 1975-re mégiscsak Ladislav Mednansky lett belőle.

A pálinkagőzös szlovák nacionál-kommunistáknak azonban ez sem elég. A kiállítási katalógus bevezetőjének szövege úgy habzik a magyarellenes gyűlölettől, mintha a Kisantant legszebb éveiben írták volna. Hadd idézzünk csak egyet a sok közül: minekutána elpanaszolják, hogy a IX. században Szlovákiát bekebelezte a magyar állam, a következő megjegyzést fűzik hozzá: „Ne tévesszük szem elől, hogy éppenséggel a szlovák környezet magas színvonala jelentette azt a valóságos élesztőt, amelyik arra ösztönözte a magyarokat, hogy felhagyjanak primitív és nomád életmódjukkal, a szilárdabb életforma kedvéért, s így döntő hatást gyakorolt Magyarország belső megszervezésére.” Ha tehát eddig nem tudtuk volna, most megtanulhattuk: valójában mindent a szlovákoknak köszönhetünk. Fölöslegesnek érezzük, hogy megjegyzéseket fűzzünk a megállapítás történelmi hitelességéhez – csak azt kérdeznénk meg halkan és szerényen: mi szükség volt erre a mondatra egy képzőművészeti kiállítás francia közönsége számára készült katalógusban?

Ez a kérdés annál is jogosultabb, mert a katalógus bevezetőjének írói a saját történelmüket illetően furcsa amnéziában szenvednek. Mikor Csehszlovákia 1918–19-es megalapításáról szólnak, csak Liptovsky Mikulas neve jut eszükbe. – Masarykról és Benesről mintha sosem hallottak volna. S mikor a II. világháború eseményeit ismertetik, csak szlovák partizánokról és ellenállókról beszélnek – Tisó József és a Hlinka-gárda mintha sohasem létezett volna. Mit szólnának a magyar kommunisták egy olyan történelmi összefoglalóhoz, amelyik kifelejtené Horthy vagy Szálasi nevét? Még jó, hogy a „prágai tavaszról” nem feledkeznek meg a katalógusírók. Persze, nem Dubček és Smrkovky 1968-as tavaszáról, hanem a „zenélő prágai tavasznak” nevezett hangversenyekről!

Átlátszó történelmi hamisításokra, s még néhány nagy művészünk „elzabrálására” sem volna érdemes sok szót vesztegetni (nem szűkölködünk tehetségekben, adhatunk kölcsön is belőlük a szegényebbeknek) – ha 30 éve nem tömnék teli a fejünket azzal, hogy a kommunista rendszerek véget vetnek az olcsó és hitvány nacionalizmusnak, s a népi demokráciák olyan szerelmesen-szeretőn turbékolnak egymás szomszédságában, mint a galambok. Éppen ezért kíváncsian várjuk: hogyan fognak, hogyan mernek reagálni a budapesti kommunisták prágai és pozsonyi elvtársaik nacionalista provokációjára?! Fognak-e, mernek-e nyilvánosan válaszolni a magyarellenes kirohanásokra, a magyar művészet megcsonkítására – hiszen a kihívás egész Franciaország, az egész világ nyilvánossága előtt történt? Avagy megelégednek-e majd azzal, hogy köszönő levelet írnak a hatalmas és testvéri Szovjetunióhoz, örök hálájukról biztosítva, amiért Kárpát-Ukrajnát magához csatolta, s így elejét vette annak, hogy a Munkácson született Munkácsy Mihályt is a szlovák festészet büszkeségei között mutogassák Párizsban.

Az ellenpélda^*

„Tanácskozásaink végére értünk. Elvtársak, álljunk fel – és ne énekeljük el az Internacionálét!”

Nem, ez a mondat nem hangzott el az európai kommunista pártok kelet-berlini értekezletén. De elhangozhatott volna. Híven tükrözte volna a valóságot.

Először fordult elő, hogy egy nagy nemzetközi kommunista összejövetel végén nem harsant fel az Internacionálé. Külön-külön, a saját országaikban még eléneklik a kommunisták. Együtt már nem.

Külsőség? Külsőség volna az is, hogy azt a rövid, üresen kongó dokumentumot, amelyet egyhangúan elfogadtak, elfelejtették aláírni? Abban a mozgalomban, amelyben minden tapsot, minden köhintést előre megterveznek, az effajta külsőségek többet mondanak, mint a szónoklatok nagyrésze.

Azt a bizonyos alá nem írt záróközleményt – s annál százszorta cifrábbat is – Sztálin ’46-ban vagy ’47-ben aláíratta volna nemcsak Európa, de a világ valamennyi kommunista pártjával. Hruscsovnak ’54-ben vagy ’55-ben elég lett volna egy-két hónapnyi előkészítés. Brezsnyev két esztendőn át gyúrta-gyömöszölte – nem a világ, hanem csupán Európa kommunista pártjait… Miért? Azért, hogy egyáltalán összejöjjenek egy kétnapos tanácskozásra, és a semmitmondó közös nyilatkozatot végül is ne írják alá. Külön-külön talán még hajlandók lettek volna aláírni. Együtt már nem.

Ha nem balzsamozták volna múmiává Lenint, s nem csináltak volna belőle – mint a spirituszba rakott csodabogarakból – kiállítási tárgyat a Vörös Téren, ha eltemették volna egyszerűen, ahogy a közönséges halandókat szokás, akkor most nagyban forgolódnék a sírjában: mivé is lett az a Harmadik Internacionálé, amelyiknek még ő rakta le az alapjait? Mivé is lett Moszkva, a világkommunizmus központja?

Mert tulajdonképpen erről van szó, ez a dolog lényege, ezért volt történelmileg is jelentős a kurta kelet-berlini találkozó.

Harminc évvel ezelőtt Sztálin kijelentette: „Csak a kisujjamat kell megmozdítanom és Tito nem lesz sehol”. Tévedett – az agg eretnek ott feszített Kelet-Berlinben, miközben Sztálin nevét már gondosan kilúgozták a pártdokumentumokból és párttörténetekből. Mégis, abban igaza volt, hogy annak idején a kommunista mozgalomban sikerült teljesen elszigetelnie a jugoszláv szakadárt.

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt Hruscsov egymásután hívta össze a világkonferenciákat, hogy Kína kiválását megakadályozza. Nem sikerült. Mao pártja szakított Moszkvával, és vakmerőbben vagy óvatosabban, követte őt Ázsia jóformán valamennyi kommunista pártja.

Brezsnyev már nem is álmodhatott arról, hogy világértekezletet hívjon össze. Maradt, kínos-keserves előkészítés után, Európa. S Kelet-Berlinben kiderült, hogy – ennek is vége. „Az effajta konferenciák – jelentette ki a nem is túlságosan lázadozó francia Marchais – nem felelnek meg korunk igényeinek”. „Javaslom – pötyögtette el szinte csak úgy mellékesen az olasz Berlinguer –, hogy többé ne rendezzünk ilyen összejöveteleket.”

Mit gondolhatott, mit érezhetett Brezsnyev, amikor nyilvánosan, a többi kommunista vezető előtt, az egész világ előtt ilyesmiket vágtak a fejéhez. S ez még nem volt minden. Majdnemhogy ez lett volna a legkevesebb.

Tito kijelentette, hogy ellenez minden beavatkozást, akármelyik párt részéről, egy másik párt ügyeibe. Berlinguer hozzátette: nincs többé vezető párt vagy vezető állam, s megbélyegezte – újra – Csehszlovákia szovjet megszállását. A spanyol Carrillo szemére vetette az oroszoknak, hogy Helsinkiben leültek egy asztalhoz Francóval, és hozzátette: „Üldöztetéseink, szenvedéseink, a katakombák korszakában összekevertük a tudományos szocializmust az áldozathozatal misztikumával és az eleve elrendeltséggel. Mintha egy új egyházunk lett volna, saját mártírjainkkal és prófétáinkkal. Hosszú éveken át Moszkva volt a mi Rómánk. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom volt a Karácsonyunk. A gyermekkorunk volt ez. Most viszont már felnőttek vagyunk…”

Nem furcsa-e: éppen akkor, amikor Rómában, a katolicizmus központjában kommunista vagy kommunistabarát polgármestert választanak – Moszkva véglegesen és visszavonhatatlanul megszűnik a kommunizmus Rómája lenni?!

Valaha, nem is olyan régen, egy valamirevaló kommunista és valamennyi kommunista párt számára a Szovjetunió volt minden: a központ, az útmutató, a világítótorony, a Nagy Példakép. Olyanná válni, mint a bolsevik párt, olyan országot teremteni, mint a Szovjetek Szövetsége – ez volt a cél, a terv, az álom.

S ma? Annak a féltucat pártnak a kivételével, melyek az oroszok megszállta országokban tevékenykednek s amelyek valójában nem is pártok, hanem klikkek, kollaboráns érdekszövetségek – ennek a néhány fióküzletnek kivételével nincs a világnak egyetlen kommunista pártja sem, amelyik olyan társadalmat szeretne megteremteni, amelyik hasonlít a Szovjetunióra!

Ellenkezőleg – s ebben áll a történelmi fordulat –, minden egyes kommunista párt megállás nélkül azt bizonygatja, szinte nyelvét lógatva lihegi: mi nem vagyunk olyanok, mint az oroszok, mi nem olyan rendszert akarunk bevezetni, mint amilyen a szovjet rezsim. Vannak köztük „balosok”, mint a kínaiak vagy az albánok, vannak „jobboldaliak”, mint az olaszok vagy a japánok, vannak hatalmon lévők és ellenzékiek; tulajdonképpen semmiben sem értenek egyet –, kivéve egyvalamit: nem akarnak a Szovjetunióra, a bolsevik pártra hasonlítani.

A Nagy Példaképből a Nagy Ellenpélda lett. A világítótorony kialudt – pontosabban: kiderült, hogy fény helyett ázsiai sötétség árad belőle a négy égtáj felé.

Sonnenfeldt amerikai külügyi szakértő sajnálkozva állapította meg, hogy Moszkva katonai erején kívül semmi mással nem tud kedvezően hatni európai csatlósaira (s még kevésbé azokra, akik nem a csatlósai). De hát mi egyébbel hatna rájuk? Fejlett mezőgazdaságával, a kolhoz- és szovhoz-rendszerrel, amely éhínségbe kergetné az egész népet, ha nem volna amerikai és kanadai gabona-behozatal? Iparával, amelyik a lakosság legelemibb szükségleteit sem tudja megfelelően kielégíteni? Emberséges életviszonyaival? Moszkvában kilenc négyzetméter az egy főre engedélyezett hivatalos „lakterület”! Irodalmával, amely hatvan év alatt három időtálló könyvet vagy színdarabot sem tudott létrehozni – Szolzsenyicin s más üldözöttek, kivégzettek kivételével? Képzőművészetével, amely elüldözte a Kandinszkikat és Chagallokat, hogy a szocialista realizmus fércmunkáit mutogassa helyettük a népnek? Zene- vagy filmművészetével, ahol a valódi tehetségeknek, a Prokofjeveknek, a Sosztakovicsoknak, az Eizensteineknek Zsdanov sietve a fejükre ütött? A szabadságjogok kivirágzásával – ott, ahol még ma is a Gulág és az elmegyógyintézet várja azokat, akik a pillanatnyi pártvonallal nem értenek mindig mindenben egyet? Marad a nyers erő, a valóban hatalmas hadsereg – ezzel még lehet „hatni”, befolyásolni, kordában tartani. De mi köze mindennek a haladáshoz, a szocializmushoz?

Szörnyűbb ítéletet talán még senki nem mondott Moszkváról, mint az olasz kommunisták vezetője, amikor kijelentette: a szocializmust könnyebb megvalósítani az Atlanti Szövetségen belül, mint a Varsói Szerződés keretében. Magyarul: a szocializmus megvalósításának a Szovjetunió nemcsak hogy nem elősegítője, hanem kimondottan akadályozója; a valódi szocializmus megteremtésének nem a szovjet, hanem az amerikai hadsereg a biztosítéka…

Senki sem tudja persze, hogy Berlinguer és euro-kommunista társai milyen szocializmust építenének, ha hatalomra jutnának – alighanem ők maguk sem tudják. Józan ésszel nehéz elhinni, hogy az valami álomvilág lenne – annál kevésbé, mert logikusan vetődik fel a kérdés: ha ilyen lesújtó a véleményük a szovjet kommunistákról, miért nevezik magukat továbbra is kommunistáknak? Miért mentek el egyáltalán Kelet-Berlinbe, s ha alá nem is írták, miért fogadták el szóban azt a zárónyilatkozatot, amely alapjaiban támadja azt a nyugati világot, amelynek – saját bevallásuk szerint is – a szabadságukat köszönhetik?

A mi szempontunkból azonban a legfontosabb nem a nyugati kommunisták magatartásbeli ellentmondásainak a vizsgálata. A döntő az, hogy a kommunista mozgalmon belül a Szovjetunió szinte teljesen elszigetelődött. Tekintélye lehanyatlott, befolyása meggyengült – a kommunista pártokon belül ma már több az ellensége, mint a barátja. A következmények beláthatatlanok, a szovjet vezetésen belül éppúgy mint a Szovjetuniónak és európai csatlós országainak, köztük Magyarországnak, egymáshoz való viszonyában. Mi, akik hajlamosak vagyunk hosszasan és rendszeresen meditálni a Nyugat baklövéseiről, taktikai és stratégiai hibáiról, puhaságáról és dekadenciájáról, nem árt, ha olykor felfigyelünk arra, hogy Keleten sem megy minden úgy, mint a karikacsapás. Nemcsak rossz dolgok történnek a világban. Olykor jók is.

Van még remény.

Közös ügy^*

Az a nyilatkozat, amelyet 34 magyar intellektuel Pável Kohuthoz, a neves csehszlovák íróhoz, a Charta ’77 szóvivőjéhez címzett, az 56-os forradalom óta a hazai értelmiség kétségkívül legjelentősebb kollektív állásfoglalása. Egyéni tiltakozások, egyéni kiállások akadtak az elmúlt 20 évben is, és válaszképpen egyéni retorziók is a rendszer részéről. 1968 augusztusában, a csehszlovákiai fegyveres beavatkozás napjaiban kialakulóban volt otthon egy közös fellépés is, de ezt a hatalom képviselőinek sikerült leszerelniök. Ezúttal nem sikerült. Az állóvíz megmozdult. A hallgató nemzet, 34 bátor leánya és fia hangjával, ismét megszólalt.

Első szava a szolidaritásé azok felé a csehszlovák írók, újságírók, művészek és tudósok felé, akik 1977 első napjaiban a Charta ’77 aláírásával a világ elé tárták országuk és népük gyötrelmes helyzetét, az emberi jogoknak azt a szégyenletes semmibevételét, amely azóta is tart, sőt fokozódik, amióta a Varsói Szerződés csapatai – immár kilenc esztendeje – letiporták az „emberi arcú szocializmus” álmait. Noha a Charta ’77 aláírói (először százan voltak, de néhány nap alatt a számuk háromszázra növekedett) félreérthetetlenül megmondták, hogy nem ellenzéki politikai szervezkedést kívánnak létrehozni, hanem csupán alkotmányos jogaiknak akarnak érvényt szerezni, – Moszkva prágai és pozsonyi helytartói azonnal büntető akcióba léptek ellenük: Csehszlovákiában egymást követik a házkutatások, a denunciálások, a legkülönfélébb zaklatások és letartóztatások. A magyar 34-ek nyilatkozata első mondatában egyértelműen elítéli ezt a repressziót.

De legalább annyira fontos – hacsak nem fontosabb – a rövid nyilatkozat második mondata. Az aláírók akkor, amikor kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy „az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye”, túllépnek a mostani csehszlovákiai eseményeken, s miközben Kossuth Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, József Attila hagyományaihoz, a közép-európai összetartozás gondolatához nyúlnak vissza, egyúttal előre is mutatnak: szavaikból kiérezhető az a felismerés, hogy Kelet-Európa országainak problémái külön-külön aligha oldhatók meg. Csak együtt, csak összefogva, csak egymást segítve. ’56 rövid és lázas napjainak, a ’68-as Prágának nem volt ideje és alkalma, hogy ezt az alapvető igazságot szavakba formálja. Tisztelet és elismerés a 34 budapesti értelmiséginek, akik felismerték és kimondták!

Az elmúlt hónapokban Kelet-Európában egyre láthatóbban-hallhatóbban mozog a föld. Tavaly nyáron Lengyelországban nagyméretű sztrájkok és munkástüntetések ideiglenes meghátrálásra kényszerítették a kommunista vezetőket, s mikor utóbb megkezdődött a gyári munkások rendőri és bírósági üldözése, Varsóban a legjobb értelmiségiek megalakították a „Munkásvédelmi Bizottságot” és a nagy befolyású, függetlenségére féltékenyen őrködő lengyel katolikus egyház vezetői is felemelték szavukat a hajtóvadászat áldozatai mellett. A Szovjetunióban Szolzsenyicin kiűzetése óta sem szűnt meg az ellenállás: a hatalom minden fenyegetése és provokációja, a börtönök, az elmegyógyintézetek, a koncentrációs táborok sem elegendők már ahhoz, hogy Szaharovnak, az Amnesty International oroszországi képviselőinek és társaiknak valóban haláltmegvető bátorságát megtörjék. A csehszlovákok majdnem tízesztendős küzdelme közismert, de a múlt év végén még az eddig legmegrendszabályozottabbnak vélt, örökké némának hitt Kelet-Németországban is megmozdult valami: mikor a nem is túlságosan élesen bíráló kommunista költőt és zeneszerzőt Wolf Biermannt a hatóságok nem engedték hazatérni Nyugatról, olyan írók és tudósok tiltakoztak nyilvánosan a felháborító intézkedés ellen, akik a múltban számtalanszor tanújelét adták párthűségüknek.

Már-már kínosnak tűnt, hogy magyar hang mindeddig nem volt hallható a szabadság-törekvéseknek és az emberi jogoknak ebben a kórusában. A magyarázat persze kézenfekvő volt: egyrészt mi már 56-ban megtettük a magunkét, s akkor az egész világ magunkra hagyott minket, másrészt valamennyi kommunista ország közül nálunk a legkevésbé elviselhetetlen a helyzet – fennáll a veszély, hogy csak rontana rajta a nyilvános tiltakozás.

Az természetesen igaz, hogy ’56-ban a magyar nép egyedül többet tett, mint több más ország népei együttvéve – de nem kevésbé igaz az is, hogy a világ feledékeny és a múló idő elhomályosítja az emlékeket. S ha, mindenekelőtt ’56-nak hála, a magyar viszonyok ma elviselhetőbbek, mint a többi kommunista ország-béliek, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ország független volna, s az emberi és állampolgári jogok csorbítatlanok lennének. Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy Magyarország a kommunista világ földre szállt Paradicsoma: annál nagyobb megbecsülés illeti a 34-eket, akik nemes önzetlenséggel elsősorban másokért szálltak síkra!

Azt, hogy fellépésüknek milyen azonnali hatása van a magyarországi belső helyzetre, ma még nem lehet lemérni. Mikor ezeket a sorokat írjuk, még nem ismerjük a kádárista hatóságok reakcióját. De ugyan mit is kifogásolhatnak a nyilatkozaton? Egyetlen szóval sem bírálja őket, egyetlen elítélő fogalmazása sincsen a hazai viszonyokról – a kormány és a párt vezetői majdnem hogy elégedettek lehetnek a szövegével, amelyet a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus hivatalosan oly sűrűn hangoztatott szelleme hat át.

Ha szabad, sőt nemcsak szabad, hanem kötelességszámba is megy a chilei vagy a rodéziai elnyomás ellen tiltakozni, akkor a szomszédos Csehszlovákiában végbemenő jogtiprások ellen szót emelni a nemzeti becsületet szolgálja, és némiképpen enyhíti azt a tragédiát és szégyent, hogy 1968-ban Dubčekék lerohanásában magyar csapatok is részt vettek.

Ami pedig az aláírók személyét illeti, azok között nagyítóval sem lehet egyetlen „ellenforradalmárt”, „reakcióst” vagy „ellenséges elemet” találni. Ellenkezőleg!

Egyikük a kommunista párt legrégibb tagjai közé tartozik és Kádár rabtársa volt Rákosi börtöneiben; egy másikuk kiemelkedő irodalomtörténész; egy harmadik a magyar névnek világszerte elismerést szerző zongoraművész; az írók, a költők, a festők, a kritikusok nemzedékük legtehetségesebbjei közé tartoznak, a filozófusok pedig kivétel nélkül a marxista Lukács György tanítványai.

Hadd tegyük hozzá, hogy a 34-ek nyilatkozatával egyidőben Párizsban megalakult a Charta ’77 alapelveit támogató Nemzetközi Bizottság, amelynek tagjai között olyanok vannak, mint a PEN Klub volt elnökei, Pierre Emmanuel és Heinrich Böll, a Nobel-díjas Alfred Köstler és Saul Bellow, Jean-Marie Domenach, az Esprit főszerkesztője, a magyar költőket rendszeresen publikáló Pierre Seghers kiadó, valamint Graham Greene, Iris Murdoch, Stephen Spender, Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Johan Vogt, Günther Grass, Simone Signoret, Yves Montand, Mary McCarthy, Arthur Miller, – hogy csak a Magyarországon is legismertebbeket említsük. Aki a hazai 34-ekkel szemben megtorló intézkedésekhez akarna folyamodni, annak tudnia kell, hogy a világ haladó értelmiségének legnagyobbjait hívja ki maga ellen. És szemben találja magát a nyugati kommunisták jelentős részével is, hiszen az olasz, a spanyol és a francia kommunista párt a legélesebben elítélte a Charta ’77 aláíróinak üldözését.

A csehszlovák „kartisták” egész fellépésüket a Helsinki Konferencia zárónyilatkozatára alapozzák. A helsinki egyezményt aláíró országok, köztük Kelet-Európa kommunista kormányai, elkötelezték magukat az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására. A Kreml urai, akik ennek a találkozónak a kezdeményezői voltak, az új helyzetet úgy értelmezik, hogy a Nyugat elismerte a csatlós országok bekebelezését, s ezentúl a maguk birodalmában az eddiginél is inkább azt csinálhatják, amit akarnak. Ennek az értelmezésnek megvannak a maga súlyos veszélyei, különös tekintettel a nyugati világ önzésére és passzivitására. De ugyanakkor Helsinki kétélű fegyver: miközben a nagy és kis diktátorok rá hivatkozva az elnyomást fokozzák, Kelet-Európa rab népei a zárónyilatkozatot magasra tartva igyekeznek a holt betűkből eleven valóságot formálni. Nemsokára Belgrádban új értekezlet ül össze, amelynek az lesz a feladata, hogy felmérje a Helsinki óta megtett utat, és számonkérje a zárónyilatkozatot megsértő intézkedéseket. Ami Magyarországot illeti, nem utolsósorban a 34-ek sorsa fogja eldönteni, hogy a budapesti rendszer Belgrádban ott lesz-e a legdurvábban jogtipró kormányok között a szégyenpadon.

A román értelmiségiek is megmozdultak!^*

Négy héttel a magyar 34-ek nyilatkozata után (amelyet lapunk első oldalán ismertetünk), Paul Goma román író Bukarestből az alábbi nyílt levelet intézte a csehszlovák Charta ’77 aláíróihoz:

„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…

Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a román kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe. Annak az ideológiának, amelyik azt állítja magáról, hogy az embert szolgálja, de a valóságban emberfejeket vagdos le, sem az eszmékhez, sem az emberhez semmi köze nincsen.

Szolidáris vagyok veletek, csehek és szlovákok, magyarok, lengyelek és németek, és sok más román értelmiségi ugyancsak veletek érez!”

Néhány nappal utóbb Paul Goma és felesége, Ana-Maria Goma, Carmen és Sergiu Manoliu festőművészek, Emilia és Erwin Gesswein, a bukaresti Filharmonikus Zenekar tagjai, Şerban Ştefănescu, Adalbert Fecher, vasgyári munkások és Nicolai Bedivan közgazdász közös nyilatkozatot írt alá, amelyben kijelentik: a román kormány nem tartja tiszteletben sem az utazás, sem a sajtó, sem a gondolkodás szabadságát, s kérik a Helsinki Egyezményt aláíró 35 ország képviselőit, hogy idei, belgrádi találkozójuk alkalmával tartsanak egy külön összejövetelt, amely az emberi jogok problémáit vizsgálja meg Európa országaiban.

Dogmák és tabuk^*

Közhelyszámba megy, hogy a kommunista országok közül manapság Magyarországon a legelviselhetőbb az élet, vagy ahogyan az ugyancsak sűrűn ismételgetett szellemeskedés mondja: „Magyarország a legkellemesebb barakk a szovjet lágerban”. A megállapítás nem a statisztika mércéjével mért életszínvonalra vonatkozik; az Egyesült Nemzetek, a Közös Piac és a KGST egybehangzó adatai szerint az egy főre eső termelés és jövedelem szempontjából a kelet- és közép-európai tömb országai közül az első helyen Kelet-Németország áll, a másodikon Csehszlovákia; Magyarország csak utánuk következik. Valami másról van tehát szó, mint pénzen vagy más anyagi javakon lemérhető jelenségről; valamiről, ami materiálisan nehezebben meghatározható – arról, amit leginkább az angolszászok „way of life” kifejezése közelít meg. Magyarországon az emberek könnyebben lélegzenek, kevésbé nehezedik rájuk a párt és az állam fojtogató bürokráciája, elnézőbb körülmények között juthatnak mellékkeresethez, viszonylag gyakrabban utazhatnak külföldre – nyugati országokba is –, az általános közérzet oldottabb, és oldottabbak a nyelvek, a szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek változatosabbak, s utoljára, de nem utolsósorban, a társadalmak életének egyik legbiztosabb hőmérője: az irodalom és a művészet lényegesen kevesebb beleszólásnak és zaklatásnak van kitéve, lényegesen tarkább, öntörvényeit követőbb és szabadabb, mint a többi, úgynevezett testvérországban.

A továbbiakban csak ez utóbbival, az irodalom világával próbálok meg foglalkozni; az általános helyzet, a jelenségek, az okok és az okozatok elemzéséhez külön tanulmányra volna szükség. De még az irodalom – vagy még pontosabban: az irodalompolitika – egyes kérdéseinek vizsgálatánál is elöljáróban kötelességem megjegyezni: 21 éve élek külföldön, amit látok, azt kívülről látom, s nyilván sokmindent nem látok, sokminden elkerüli figyelmemet, és a kép, ami kialakult bennem, bizonyára nem mentes az aránytalanságtól és tévedésektől. Dehát a belülről szemlélő optikájában is lehetnek torzulások, s mert legjobb tudásom szerint ezzel a problémakörrel más még nem foglalkozott átfogóan – belevágok, a tévedés jogának fenntartásával, a jószándékú kiigazításokat előre megköszönve, s abban a reményben, hogy dolgozatom, fogyatékosságai ellenére is, hozzájárulhat egy későbbi, pontosabb és elmélyültebb szintézishez.

Alighanem felesleges hangsúlyoznom, hogy a mai magyar irodalom életében – a választóvonalat 1956 jelenti, s 1956-on nemcsak magát a forradalmat értem, hanem az azt megelőző három esztendőt is, amikor a magyar írók bátor harcot vívtak a sztálinizmussal, s az azt követő négy esztendőt is, a megtorlások, a kivégzések és bebörtönzések időszakát, amikor sokan hosszú börtönévekre, sokan teljes elhallgattatásra voltak ítélve, nem egy tehetséges író és művész pedig emigrációba kényszerült. Mindennek a részletezésébe lehetetlen itt belebocsátkozni – hadd maradjunk egyszerűen és leegyszerűsítve annál, hogy a mai helyzet felméréséhez az első fogódzó az: mi változott az 1956 előtti időszakhoz képest. Ez a kiindulás természetesen eleve kedvező a mának, hiszen az abszolút rosszat hasonlítja össze a relatíve jobbal, de bármi legyen is személyes meggyőződésünk, s bármily szomorú legyen is az összevetési alap – a nemzetközi és belső adottságok olyanok, amilyenek, és Csehszlovákia példája azt mutatja, hogy az idő haladása nem jár törvényszerűen együtt – a haladással.

Ha egyetlen fogalommal kellene a változást meghatároznom, akkor a dogmák haláláról beszélnék – természetesen nem minden dogma, de mégis egész sor, sarkalatos, megváltoztathatatlannak hitt, alapvető fontosságúnak mondott hittétel kimúlásáról. Első helyen közöttük, s gyűjtőnevével lényegében egy egész sorozatot is magában foglalva a szocialista realizmus áll. A sztálini–zsdanovi ideológiában, az irodalomra és a művészetekre vonatkoztatva, ez volt a törvények törvénye, a célok célja, a csúcsok csúcsa. S az utak útja is – lévén az egyetlen elfogadott, jóváhagyott és megkövetelt útvonal. A szocialista realizmus, Zsdanov megfogalmazása szerint, az a művészeti alkotói módszer, amely a marxizmus–leninizmus alapjain, a kritikai realizmuson túllépve, feltárja az igazságot, s a forradalmi romantika felhasználásával törhetetlen optimizmussal nemcsak a mát mutatja be, de a mában észreveszi és feltárja a jövő csíráit is. Ennek a szocialista realizmusnak a nevében bélyegezték meg a Szovjetunióban Ahmatovát, Sosztakovicsot, Prokofjevet, Eisensteint, s menesztették mennybe a Solohov-szerű írókat – ez volt a hivatalos mérce Budapesten éppúgy, mint Prágában, Bukarestben, éppúgy, mint Varsóban vagy Kelet-Berlinben.

Nos, Magyarországon a szocialista realizmus elmélete megszűnt létezni. Nemcsak az alkotó művészeknek nem jut eszébe, hogy ez a követelmény valaha is létezett – a hivatalos ideológusok és kritikusok szóhasználatából is eltűnt. Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi évtizedben egyetlenegyszer láttam volna hazai újságban vagy folyóiratban kinyomtatni, egyetlen funkcionárius buzdított volna valakit a követésére, vagy számonkérte volna valakitől a hiányát. Mintha soha nem is létezett volna, mintha majdnem egy évtizeden át nem ez lett volna a kulcs, amelyre a Paradicsom vagy a Pokol kapui feltárultak.

S a fődogmával együtt a semmibe foszlott alkotóelemeinek nagyrésze is. Elsőnek azt a kiegészítő dogmát említeném, miszerint a népi demokratikus irodalmak példaképe a szovjet irodalom – lévén a szovjet irodalom az egyetlen, amely már meg is valósította a szocialista realizmust, a többiek csak igyekeznek feléje. Ám igyekezhetett bárki a legnagyobb odaadással, tehetséggel vagy szolgálatkészséggel, elérni nem tudta – elérni csak a szovjet művek tudták, még akkor is, ha középszerűek vagy csapnivalóan rosszak voltak. Az 1949-es Lukács-vitában nem volt-e az egyik vád az agg marxista ellen, hogy túlbecsülte a kritikai realizmust (Balzacot, Flaubert-t) és lebecsülte a szovjet irodalmat, azt állítván – horribile dictu –, hogy egy egér akkor sem lesz nagyobb egy elefántnál, ha az egér történetesen a Himalája tetején van, s az elefánt a hegy lábánál. A mai Magyarországon mindez csak mosolyra késztetne – mint ahogy legfeljebb elnéző és halk mosolyra késztetnek a mostani szovjet irodalom, film, zene vagy képzőművészet kötelességszerűen bemutatásra kerülő alkotásai is. De lámpással sem lehetne találni egyetlen olyan megrögzött vagy elfogult irodalmi funkcionáriust, aki azzal merészkednék előállni, hogy a szovjet irodalmat és művészetet példaadónak hirdesse; tudja, hogy elnéző mosoly helyett leplezetlen nevetés fogadná.

A szovjet modell dogmájával együtt szenderült jobblétre a szocialista realizmus egy másik összetevője, a pártosság dogmája is. Ez utóbbi nemcsak azt írta elő, hogy az írónak pártosan, azaz a kommunista párt ideológiájának megfelelően kell tárgyát ábrázolnia, hanem megkövetelte azt is, hogy maga a párt is megjelenjék a műben, egy pártvezető, egy pártszervezet vagy legalább egy helyi párttitkár alakjában. Az 1952-es Déry-vitában a párt akkori főideológusának, Révai Józsefnek az volt egyik fő ellenvetése Déry Tibor Felelet című regénye ellen, hogy a regény rokonszenves, okos, vonzó munkáshőse, Köpe Bálint nem lép be elég korán a Kommunista Pártba – s hónapokig komoly arccal folyt a vita arról: ráér-e 1945-ben belépni, ahogy az író akarta, avagy – miként ezt Révai kívánta – már a harmincas években be kellett volna lépnie? Hol van olyan pártideológus ma, aki hasonló módon s nyilvánosan be merne avatkozni ilyen kérdésbe – egyáltalán hol van olyan pártideológus, aki fel merné vetni, hogy ebben vagy abban a műben a kommunista párt funkcionáriusai nincsenek megfelelő súllyal megjelenítve. Tucatjával jelennek meg regények és novellák, amelyek a pártról tudomást sem vesznek: a pártosság dogmája szélesebb és szűkebb értelmezésében egyaránt eltűnt a múlt süllyesztőjében.

S ez a süllyesztő magába nyelte a társdogmák egész sorát: az úgynevezett pozitív hősét, amely szerint minden mű középpontjában egy kiemelkedő „pozitív” alaknak muszáj állnia, az úgynevezett negatív hősét, amely szerint minden műben egy „gyűlöletet keltő” ellenséges figurát is meg kell jelentetni, a pozitív és negatív szereplők arányának tételét, amely szerint a rokonszenves alakok száma nagyobb kell hogy legyen, mint az ellenszenveseké, a „l’art pour l’art” elvetését, amely szerint minden műnek politizálnia kell, a „formalizmus” visszautasítását, amely szerint minden műnek első látásra-hallásra közérthetőnek kell lennie, a magánélet alárendelését a közéletnek, a kötelező optimizmust, ésígytovább, ésígytovább. Ezek a dogmák nemcsak eltűntek – ha valaki az említett kritériumok alapján próbálna boncolgatni vagy megtámadni egy irodalmi-művészeti alkotást, a hivatalos ideológia volna az, amely rendre intené a vakmerőt. A mai Magyarországon lehet írni (írni és publikálni) politikamentes regényt, nem-szocialista-realista, mégcsak nem is kritikai-realista, hanem anti- vagy szürrealista novellát, szerelmi háromszöggel bíbelődő színművet, kisebb-nagyobb emberi hibákat igényesen vagy igénytelenül kifigurázó vígjátékot, formabontó forgatókönyvet, borúlátó elégiát, mélységesen istenhívő fohászt, nem első, de harmadik olvasásra sem érthető poémát – ezért többnyire nemcsak dorgálás vagy bántódás nem éri az írót, de olykor még nagyobb elismerésben és megbecsülésben is részesül, mint azok a kevesek, akik még mindig a párthűség téglájával verik a mellüket. S ha egy-egy mű súrolja a megengedhetőség határait, akkor a politikus kritika gondosan ügyel arra, hogy ne politikai okokból emeljen kifogást ellene. Az ország egyik legkitűnőbb írójának új regényét politikai okokból éveken át nem engedték megjelenni; aztán, jónéhány nyugati nyelven való publikálás után mégiscsak nyomdafestéket láthatott Budapesten. Ám a párt központi lapjának recenziója óvakodott attól, hogy azokat az elvi ellenvetéseket sorolja fel, amelyek éveken át gátolták a könyv megjelenését; a nemzetközi elismerést kiváltó munkát egyszerűen azzal az esztétikai lefricskázással intézte el, hogy hatástalan, gondolatszegény és unalmas. Ami, ha nem is hízelgő, mégis könnyebben elviselhető, mint egy politikai megbélyegzés. Azt mondhatnánk: a dogmák elhalványulása vagy elhalása arra vall, hogy a megelőző korszak állandó irodalom- és művészetellenes agressziói után a Hatalom többé-kevésbé defenzívába szorult; ez a Hatalomnak is jobb, elvégre korábbi offenzívái során jónéhányszor alaposan megütötte a bokáját, s az íróknak, művészeknek is jobb, mert nyugodtabb légkört teremt a munkához.

Idealizálnám a helyzetet? Azt hiszem, csak a tényeket regisztrálom, és ezek a tények általában kedvezőbbek, mint a többi kommunista országban. Tulajdonképpen – akárcsak magában a társadalomban –, az irodalomban és a művészetekben is egy polgárosodási, vagy visszapolgárosodási folyamat játszódik le, a maga szemmel látható előnyeivel: a mondvacsinált és soha-el-nem-ért „egység” helyett a különféle tendenciák fel- vagy újra fellépésével, a széles és nemcsak a leszűkített szellemi örökség továbbélésével, és párhuzamosan: főként a Nyugathoz kapcsolódó kísérletezéssel – ám a folyamatnak a hátrányaival is, elsősorban a legnagyobb nemzeti és nemzetközi kérdések feszegetésének kikerülésével, ami a múltban a legkevésbé sem jellemezte irodalmunkat, s aminek okát – erről a továbbiakban lesz szó – nem az írókban és művészekben kell keresni. Ami magát a kommunista irodalmat illeti, ez – akárcsak a polgári országokban – legfeljebb egyik irányzata az összirodalomnak, s éppúgy kisebbségi irányzat, mint – mondjuk – Olasz- vagy Franciaországban, sőt még inkább az: a magukat akár meggyőződésből, akár opportunizmusból kommunistának valló írók – szemben az ’56 előtti helyzettel – ma Magyarországon a jelentős íróknak 5 százalékát sem alkotják, minőségileg vagy tényleges szellemi befolyásukat illetően pedig alig valamivel nagyobb a súlyuk a nullánál.

Súlyos tévedés volna természetesen azt hinni, hogy a nagyobb szabadság irányában tett engedmények amolyan fentről jövő mennyei ajándékok, a magyar íróknak és művészeknek valamennyiükért meg kellett és meg kell ma is harcolniok, s ez a harc olykor centiméterenként – egy-egy mondatért, sorért, szóért – folyik. A liberalizálódásnak nevezett, mindennapos, hol előrenyomulással, hol visszaszorulással járó küzdelem egymagában is mutatja, hogy illuzórikus volna azt feltételezni, mintha a pártvezetés szakított volna Lenin alapvető tételével, miszerint az irodalomnak „kis kerékké és csavarrá” kell válnia a párt egy és oszthatatlan mechanizmusában – azaz eszközzé a kitűzött politikai célok elérésében. S ha nincs is olyan magyar pártvezető, aki ezt így, Lenin leplezetlen nyerseségével kimondaná, afelől nem lehet sok kétség, hogy a politikusok fejében ugyanez az utilitárius szemlélet él. Csakhogy – s itt jön a nem lebecsülhető különbség több más ország kommunista irányítóival szemben – a magyar vezetők az 56 előtti éveknek és magának 56-nak a leckéjéből megtanulták, hogy nem mindig az a leghasznosabb, ami első pillantásra annak látszik: a vezérekhez címzett ömlengések, a bajokat és bűnöket eltakaró mindent-szépítgetés, az egyszólamúság, az egysíkú és ezért hitelét-vesztett ábrázolás, a nem-kommunisták elhallgattatása vagy háttérbe szorítása. A magyar vezetők – s ez kétségtelen luciditást mutat – rájöttek arra, hogy a puszta hasznosságnak, a „kerekek és csavarok” beillesztésének szempontjából is eredményesebb a liberalizálás, a „leben und leben lassen” nem éppen osztályharcos langyossága, az állandó oktatgatás és fegyelmezés helyett a lehetőleg békés egymás mellett élés. Ha nem tűnnék esetleg tréfának vagy ugratásnak, akkor legszívesebben azt mondanám, hogy – a fenti meggondolásokból kiindulva – az egész kommunista táboron belül Budapesten valósítják meg leginkább és legtartósabban a „virágozzék száz virág” elvét, amelynek feltalálója Pekingben alig néhány hónap alatt véget vetett.

A virágoknak, mint ismeretes, földre, napfényre és esőre van szükségük – dogmákból ritkán nőnek ki rózsák vagy liliomok. A virágokat általában kertekben termesztik, s a kerteket, mint ismeretes, kerítések szokták körülfogni. S itt érkezünk el a mai magyar irodalmi helyzetnek a dogmák elhalása melletti másik jellegzetességéhez, amely eleve kizárja az idilli konfliktusnélküliséget irodalom és hatalom között, s amelyet nem annyira kerítésnek, hanem – a maoi virághasonlatnak most már búcsút mondva – sokkal inkább a tabuk rendszerének neveznék. Az Új Magyar Lexikon szerint (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962, 6. kötet) a tabu „a szentnek tartott fogalmak, személyek, tárgyak stb. egyenes megnevezésére, érintésére, ill. a velük való kapcsolatra vonatkozó vallási jellegű babonás tilalom, ill. maga az ilyen szó, név. A primitív embernek a természetfölötti hatalmaktól való félelméből eredő hagyomány. Főként a polinézek között elterjedt, de fellelhető a legtöbb kezdetleges társadalomban élő népnél, s csökevényei a fejlettebb vallásokban is tovább élnek”.

A meghatározás – mint a továbbiakban látni fogjuk – némiképpen hiányos, de kiindulópontnak elfogadható. Ha a dogmák nem kis részétől sikerült is megszabadulnia, a mai magyar irodalmi-művészeti élet – s itt most már csatlakozik a többi kommunista országéhoz (hogy is mondja az Új Magyar Lexikon: „fellelhető a legtöbb kezdetleges társadalomban élő népnél”…) – telistele van tabukkal, szentnek tartott fogalmakkal, személyekkel, tárgyakkal stb., amelyeknek megnevezését (enyhített formában: bírálatát) vallási jellegű babonás tilalom tiltja. S ha megvizsgáltuk, mely dogmák tűntek el, arról sem hallgathatunk, mely tabuk tartják magukat sziklaszilárdan.

Első helyen a Szovjetunió áll. A szovjet államról és pártról, annak mindenkori vezetőiről, bel- és külpolitikájáról, intézményeiről és gyakorlatáról egyetlen bíráló szó le nem írható. Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy a szovjet kultúra példamutatásáról szóló dogma elhalálozott; tovább is lehet menni: már az sem kötelező, hogy a Szovjetuniót, mint olyat, bárki is példának tekintse, s az ottani állapotokat Magyarországon lemásolandónak vallja. Egyszerűen arról van szó, hogy a Szovjetuniót semmiféle nyomtatott kritika nem érheti (magánbeszélgetéseknél már más a helyzet), a Szovjetuniónak az aktuális kérdésekben mindig, mindenütt és mindenben igaza van, nyilatkozataihoz és cselekedeteihez semmiféle negatív vagy kétségeket kifejező kommentár nem fűzhető. Ami a múltat, a sztálinizmus korszakát illeti, a XX. kongresszust követően megjelenhetett néhány novella és regény olyan írók tollából, akik Moszkvában voltak emigránsok, s különféle borzalmakon mentek keresztül; de ezzel is csínján kellett bánni: egy volt kommunista külügyminiszter erről szóló emlékiratait elkobozták, s egy másik nagymúltú, idős kommunista vezető önéletrajzát nemcsak megjelenni nem engedik, hanem rendőri házkutatással még a másolati példányokat is elvették tőle. A tabu-helyzet kiterjed a Szovjet Hadsereg 1956-os budapesti és 1968-as prágai szerepére és Magyarország immár 32 éve tartó megszállására: magyar író erről egyetlen elítélő sort nem írhat, s kiterjed a Szovjetunió szövetségeseire és mindenkori barátaira: Husak Csehszlovákiája épp úgy érinthetetlen, amikor írókat börtönöz be, mint Honecker Kelet-Németországa, amikor művészeket száműz. Az igazságtalanságok, gondok, bajok, visszaélések, nyílt vagy burkolt konfliktusok a világ minden pontján szóvá tehetők, de ezekben az országokban hallgatni kell róluk. Ami pedig az olyan államokat illeti, mint Egyiptom vagy Szomália, ezek tabuk addig, amíg jóban vannak Moszkvával, s megszűnnek tabunak lenni, mihelyt a viszonyuk megromlik vele.

Tabuk a magyar kommunista párt vezetői: a párt első titkára, a Politikai Bizottság tagjai, a főbb funkcionáriusok és miniszterek. (Ahogy már Northcote W. Thomas antropológus annak idején leírta: a primitív társadalmakban tabunak számítanak a törzsfőnökök és a papok, s e tény alapja megszerzett javaik és kiváltságaik megőrzése.) Igaz, a régi értelemben vett személyi kultusz eltompult; senkit sem kell versekben vagy regényekben ünnepelni, nevét ütemesen kiáltozni vagy félórán át tapsolni; de bíráló szót ejteni vagy leírni róluk tilos. Vonatkozik ez a hatalomnak azokra a szerveire is, amelyek a kiváltságok védelmét biztosítják: a pártra, mint olyanra, valamint a rendőrségre és a hadseregre. Az ellentmondás itt is csak látszólagos azzal, hogy az irodalmi és művészeti alkotásoktól többé nem követelik meg a párt bölcsességének, vezető szerepének, funkcionáriusainak útmutató ábrázolását; a hozsannázás dogmája megszűnt, az érinthetetlenség tabuja megmaradt.

Mintegy a megelőzőhöz kapcsolódva, tabu a rendszer jellegének feszegetése is. Tilos feltenni azt a kérdést, vajon valóban szocialista-e az a rendszer, amelyik annak nevezi magát. Vajon valóban a munkásosztály van-e uralmon? Valóban szabadok-e azok a választások, amelyeknek eredménye mindig 98-99 százalék körül forog? Valóban a nép nevében beszélnek-e a képviselők, a miniszterek, a párt vezetői? Erre, a saját legalitásukat kétségbevonó kérdéskomplexumra különösképpen érzékenyek a hatalmon lévők. Lukács György tanítványai, az úgynevezett Budapesti Iskola filozófusai, akik nem mentek el az itt felsorolt kérdésekig, hanem csupán a rendszer elbürokratizálódását emlegették, sorra elvesztették tudományos állásaikat. Ha olyan szavaknak, mint jobb- vagy baloldal, még egyáltalán van értelmük, akkor megjegyzendő, hogy a Hatalom kivételesen idegessé válik, mikor a rendszer jellegét nem jobb, hanem balfelől kérdőjelezik meg. Jellemző, hogy az utóbbi tíz év egyetlen irodalmi pörét egy olyan fiatal író ellen folytatták le, aki Darabbér című szociografikus színezetű regényében a Vörös Csillag Traktorgyár munkásainak életét írta le, s ennek kapcsán, a vádirat szerint, olyan következtetésekre jutott, hogy a legnehezebb munkát végző munkásokat az első gyarmatosítási korszak bennszülötteihez lehet hasonlítani, a szakszervezetek a munkások államilag pénzelt ellenségei, s az országban a hatalom egy, a munkásosztály problémáitól távol álló, kiváltságos osztály kezében van. A tabusértő írót, akinek a könyve nyomtatásban meg sem jelent – a kézirat egy példányát a jugoszláv határon „fogták el” –, nyolc havi, felfüggesztett fegyházbüntetésre ítélték „az államrend elleni uszítás” miatt.

Külön kell szólnom egy speciális taburól (bár úgy vélem, hasonló tabukkal más népi demokratikus országok is rendelkeznek egymás vagy a Szovjetunió irányában): az erdélyi magyarok helyzetéről. A probléma történelmi, földrajzi, néprajzi és kulturális összetevői túlságosan mélyre gyökerezők és bonyolultak ahhoz, hogy itt részletesen ismertethetők volnának. Röviden: Erdélyben, amely valaha Magyarország része volt, s amely az első világháborút követő békeszerződések óta Romániához tartozik, a román többség mellett egy több mint kétmilliós magyar kisebbség él (meglehetősen kiterjedt, összefüggő területeken egyébként ők alkotják a többséget), s ez a több mint kétmillió ember – enyhén szólva – nem élvezi állampolgári jogainak teljességét, pontosabban: még a románokénál is csorbítottabbak a jogai – állandó zaklatásoknak és megkülönböztetéseknek, erőszakos elrománosítási politikának van kitéve. Sem szabad közlekedés, sem szabad kultúrcsere nincs az anyaországi és az erdélyi magyarok között, s noha valamennyien kommunista rendszerben élnek, még az újságok, folyóiratok, könyvek, filmek forgalma is szigorúan megrendszabályozott. Kevés kínzóbb és fájdalmasabb problémája van a mai magyarságnak, mint e nyílt és be nem hegedő seb. De Erdély: tabu. A magyar írók, akiket fojtogat a kétségbeesés és a harag, arról szabadon szólhatnak, hogy mi történik a baszkokkal, a ciprusi görögökkel, a dél-afrikai négerekkel, parabolákban, allegóriákban, kosztümös művekben még utalhatnak is Erdélyre, de arról egyetlen direkt sort le nem írhatnak, milyen a mai erdélyi magyarok sorsa. Kiáltani szeretnének és hallgatásra vannak ítélve – nem azért, mintha a magyarországi pártvezetés nem ismerné pontosan a tényeket, hanem azért, mert Romániában is a „testvéri” kommunista párt van uralmon.

Mikor az Új Magyar Lexikon meghatározását idéztem a taburól, megjegyeztem, hogy az némiképpen hiányos. A definició nem tér ki arra, hogy a tabunak valójában két ellentétes jelentése van: egyfelől arra vonatkozik, ami szent, megszentelt, sérthetetlen, másfelől arra, ami veszélyes, nyugtalanító, tilos, tisztátalan. A Szovjetunióval, a párt felső vezetésével, a rendszer jellegével kapcsolatos tabuk az első kategóriába tartoznak; az Erdélyhez fűződő átvezet a második kategóriához. Ebbe a csoportba sorolható az a tabu, ami 1956-ot, az ’56-os magyar forradalmat illeti. Meglehetősen furcsa jelenséggel állunk szemben: az eseményeket követő években, egészen a hatvanas évek elejéig vagy közepéig megjelentek, mindig csak legfeljebb közepes vagy közepesnél is gyengébb betűvetők tollából olyan regények, bemutatásra kerültek olyan színdarabok, készültek olyan filmek, amelyek 1956-tal a Hatalom szempontjából foglalkoztak, az események ellenforradalmi jellegét voltak hivatva illusztrálni. De az utóbbi évtizedben még ezek is jóformán teljesen eltűntek; szerzőik „átképezték” magukat, kevésbé kényes témákkal foglalkoznak, korábbi szolgálataik jutalmaként elfoglalták a különböző irodalmi szervek (az Írószövetség, a PEN Klub szerkesztőségek és kiadók) egyes vezető pozícióit, de ’56 újraérintésétől tartózkodnak, és a Hatalom is úgy látja jónak, ha erről több szó nem esik. Hogy mennyire tabu ’56, arra jellemző, hogy még a párt legfőbb vezetőjének akkor elhangzott beszédeit is tilos publikálni; azokat is, amelyek ugyan már ellenforradalmat emlegettek, de ’56 vezetőinek büntetlenséget ígértek. Egy sztálinista klikk, amely a pártvezetőt azzal akarta kompromittálni, hogy ezeket az egyébként világszerte ismert szövegeket be akarta venni egy dokumentumgyűjteménybe, állásával fizetett merészségéért.

Arra aztán, hogy valaki – nem politikai disszertációban, hanem szépirodalmi műben – olyan képet fessen ’56-ról, ami nem felel meg a hivatalos hagiográfiának, kezdettől fogva gondolni sem lehetett és ma sem lehet. Szólni, nem a napi politika, hanem a költészet vagy az irodalom nyelvén szólni mindarról, ami ’56 valóban volt: a nép megmozdulásáról, egységéről, összeforrottságáról, a párthatalom széteséséről, a rövidéletű szabadság napjairól és éjszakáiról, a felkelt tömegek követeléseiről és vívmányairól, az ország függetlenségéről és szuverenitásáról, semlegességéről, a többpártrendszerről, a munkástanácsokról, a sztrájkjogról, az idegen intervencióról – mindez teljességgel elképzelhetetlen. Véletlen-e ezek után, hogy egyetlen valamirevaló és magára adó író Magyarországon ezt a témát 21 év óta nem érintette? Ám születhet-e öncsonkítás nélkül olyan társadalmi témájú és a teljes igazság igényével fellépő mű, amelynek alkotója éppen a modern magyar történelem legelemibb erejű, legönállóbb ihletésű eseményéről nem nyilváníthatja ki őszinte érzelmeit?

A veszélyes, nyugtalanító, „tisztátalan” tabuk közé tartozik az emigrációs irodalom is. A Nyugaton megjelenő magyar könyvek és folyóiratok túlnyomó többségét nem engedik be az országba, még akkor sem, ha politikamentesek, sőt akkor sem, hogyha véletlenül otthon élő magyar író írta volna őket, akkor semmi akadálya nem volna hazai megjelenésüknek vagy árusításuknak. A Nyugaton élő legjobb magyar írók nevét – s ne feledjük: nem egy leendő klasszikus van köztük – irodalomtörténeti munkák vagy kortársak memoárjaiban meg-megemlítik ugyan, de otthoni olvasó fel nem lelheti őket – még azokat a műveiket sem, amelyeket a II. világháború előtt írtak, egyértelműen szembefordulva az akkori félfeudális-kapitalista rendszerrel. Az a paradox helyzet állott elő, hogy míg a dicséretes liberalizálódás jeleként, a fasizmussal rokonszenvező Céline regénye megjelenhetett Magyarországon, következetesen antifasiszta magyar írók könyvei csak dugáruk lehetnek, amelyeket a Helsinki Szerződés után is úgy kell átcsempészni szülőhazájuk határán, mintha kábítószerek volnának. Ezen az alapvető tényen nem változtat az sem, hogy az utóbbi időkben három-négy emigráns írótól-költőtől taktikai okokból megjelent egy-egy vers vagy könyv Budapesten. Az előbb idézett N. W. Thomas antropológus megjegyzi, hogy a primitív társadalmakban is akadnak az állandó tabuk mellett úgynevezett átmeneti tabuk, amelyeket bizonyos időre vagy bizonyos személyekre fel lehet függeszteni – újraalkalmazásuk aztán a személy magatartásától és a törzsfőnökök kényétől-kedvétől függ…

Egy másik tudós, Frazer, The Magic Art and the Evolution of Kings című művében ismerteti azokat a tabukat, amelyek a kezdetleges társadalmakban egyes nevekhez, főként halottak neveihez kapcsolódnak. A szovjet történelemírásból jól ismert ennek az ősi szokásnak a továbbélése. Ez esetben arról a jelenségről van szó, amelyet a régi primitív társadalmakat tanulmányozó etnográfusok úgy írnak le, hogy az a személy, aki a szent tabukhoz hozzányúlt, maga is tabuvá válik – veszélyes, „tisztátalan” tabuvá –, akinek a veszélyessége abban áll, hogy a többieket a saját példájának a követésére ösztönzi, felkeltvén bennük a féltékenységet és irigységet – miért lenne neki megengedve az, ami a többieknek tilos –, s ezzel mintegy fertőzővé lesz. (Lásd erről Freud: Totem és tabu c. könyvét, Petite Bibliothèque Payot, Paris, 1976, 44. old.) A szovjet társadalomban az ilyen tabusértő tabuk sorsa igen gyakran a fizikai likvidálás volt, de mindenképpen nevüknek kiradírozása a történelemből vagy legjelesebb cselekedeteik teljes elhallgatása. Ez az utóbbi módszer kötelező hatállyal átplántáltatott Magyarországra és a többi népi demokráciára is. Néhány hónappal ezelőtt, angolból fordítva, megjelent egy könyv Budapesten, amely egyebek között az 1919-es magyar proletárdiktatúrával foglalkozik. Ennek a könyvnek egyik mondata az angol szövegben így hangzott: „The Communist avant-garde in Hungary did not bear comparison with that of Russia – men of the calibre of Lenin, Trotsky, Chicherin, Rakovsky, Bukharin and the others”. Magyar fordításban ez a mondat így alakult: „A magyar kommunista avant-garde nem bírja el az összehasonlítást az orosszal – az olyan nagy egyéniségekkel, mint Lenin és munkatársai voltak”. Mint látható: az orosz bolsevik vezetők előtti főhajtás engedélyezve van, sőt természetes – Trockij vagy Buharin nevének említése azonban tabu.

Ami azután az ilyen név-tabuk speciálisan magyar használatát illeti, az elsősorban az 1956-os forradalom kivégzett vezetőit sújtja: Nagy Imrét, Maléter Pált, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet, Gimes Miklóst, akiknek megbocsáthatatlan bűne, hogy mint kommunisták nyúltak hozzá a szovjet és a magyar kommunista rendszer tabuihoz. De a név-tabuk szigora túlmegy a személyneveken. Ugyancsak néhány hónappal ezelőtt az egyik budapesti hetilap közölte egy jónevű író igen részletes visszaemlékezését arról a megbeszélésről, amely 1955-ben zajlott le a szerző és Magyarország akkori diktátora, Rákosi Mátyás, valamint néhány pártfunkcionárius és két másik író között. A beszámoló a legnagyobb aprólékossággal írja le a helyszínt, a résztvevőket, idézi fel az elhangzottakat, s nincs híján a szókimondásnak sem, mivelhogy éppen azt kívánja érzékeltetni, hogy nemcsak az írók félnek a diktátortól, hanem – s ez a párt tekintélyét nem éppen erősítő jelenség – az ingadozó hatalmú diktátor is fél az íróktól. A szerző megemlíti azt is, hogy a megbeszélés hátterében valami lap-elkobzás állott, de mindjárt hozzá is teszi: már nem is tudja, micsoda. Különös feledékenység – ha tekintetbe vesszük azt, hogy a kitűnő memóriájú író még Rákosi mellényére s egy véletlenül felborított kávéscsészére is emlékszik, no meg azt, hogy az elmúlt 30 évben, mióta csak a sajtó a kommunista párt irányítása és felügyelete alatt áll, csupán egyetlenegyszer koboztak el újságot Magyarországon. Csakhogy ezt a lapot úgy hívják, hogy Irodalmi Újság, ennek a lapnak történelmi szerepe volt az 56-os forradalom előkészítésében, ez a lap november 4-e után nem jelenhetett meg többé Budapesten, s mi több, máig is él – Párizsban, emigrációban. A neve: tabu, nyilván ez az otthon élő szerző furcsa emlékezet-kihagyásának forrása.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz: vajon hogyan viseli el az írói, művészi világ javarésze a tabuknak ezt a szerteágazó rendszerét? A néprajzkutatók azt mondják, hogy a primitív társadalmak tagjainak a tabuk természetesnek tűnnek, nekik önkéntesen alávetik magukat, nem is ismerik az okaikat és eszükbe sem jut, hogy firtassák őket. A bökkenő csak az, hogy a magyarok – nem polinézek. Ők nemcsak a tabukat ismerik, hanem pontosan ismerik a tabuk okait is. Számukra a legkevésbé sem tűnnek természetesnek – ellenkezőleg, tudják, hogy természetellenesen vannak rájuk kényszerítve. Történelmük, társadalmi fejlettségük, kultúrájuk színvonala nem primitív törzsek közé sorolja őket, hanem Európa felnőtt nemzetei közé. A tabuk gyűlöletesek és megalázók számukra, s ezen az állapoton csak keveset enyhít a dogmák elhalványulása. Ugyanakkor tudják, hogy egy olyan roppant külső hatalom erőszakolja rájuk mindezt, ahol nemcsak a tabuk rendszere mozdulatlan, de a dogmák nagyrésze is vígan burjánzik tovább. Ezért sokan megértést tanúsítanak belső uraik iránt, akiket a kényszerű import-tabukért alig-alig tesznek felelőssé, a megszűnő vagy eltűnő dogmákért viszont már-már hálásak nekik. 1956 megmutatta, hogy a túlerővel való nyílt szembefordulás reménytelen – s innen veszi eredetét az a felfogás, hogy végül is a mai helyzet az egyáltalán lehetséges helyzetek legjobbika, aminek a tabuk döntögetése csak árthat, visszahozhatja a legmerevebb dogmák uralmát, s ez nemcsak a tabudöntögetőre veszélyes, hanem honfitársaira is, sőt: ha a tabudöntögető kiemelkedő személyiség (tehetsége és népszerűsége miatt maga is mintegy tabuszámba menő nagy író vagy művész), akkor védtelenebb embertársainak talán még többet árt, mint saját magának. Előáll az a helyzet, amelyet Frazer így ír le már idézett művében: „Egy Maori törzsfőnök sohasem éleszti a tüzet a leheletével, mivel szent lehelete átadná erejét a tűznek, az edénynek, ami a tűzön van, az ételeknek, amelyek az edényben főnek, annak a személynek, aki enne az ételből, s ez maga után hozná annak a személynek a halálát, aki enne abból az ételből, amely azzal a tűzzel melegített fazékban főtt, amire a főnök rálehelt a maga szent és veszélyes leheletével”. Nem kis mértékben ezzel a bűvös körrel magyarázható, hogy annyi szent lehelet – nem éleszti a tüzet, s a rendszernek alig-alig van szüksége hivatalos cenzorokra: az öncenzúra elvégzi a magáét. Talán semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy a tabuk, amelyeket imént felsoroltam – s e felsorolás bizonnyal hiányos –, ezek a tabuk sehol sincsenek papírra vetve vagy kodifikálva; mégis, mindenki jobban ismeri őket, mintha kőtáblába volnának belevésve.

Másfelől viszont a tabuk utálata, s ugyanakkor kényszerű tiszteletben tartása nehezen vezethet másra, mint súlyos belső konfliktusokra. Nem kell sem pszichológusnak, sem freudistának lenni ahhoz, hogy az embernek eszébe jussanak Freud Totem és tabujából azok az oldalak, amelyeken arról az ambivalenciáról beszél, ami egyrészt a tabuk megszegésére irányuló kísértés, másrészt a tabuk inspirálta félelem között feszül. Elvégre a tabu az ember legmélyebbről jövő vágyai ellen állíttatik fel, s maga az, hogy tabuvá kellett nyilvánítani, bizonyosság arra, mennyire szeretnének megszabadulni tőle az emberek. S ami a kezdetleges lélekben még csak ambivalencia, az a modernben már neurózisba fordul. Megvan a nyugati irodalmak neurózisa, amelyet egyesek a kapitalizmus vagy a fogyasztói társadalom zsákutcájával, mások egy átfogó ideológia hiányával, megint mások a rossz lelkiismerettel magyaráznak; megvan az emigrációs irodalmak neurózisa, amelynek egyik gyökere – a gyökértelenség; s megvan a kelet- és közép-európai irodalmak neurózisa, amely mindaddig fenn is marad, amíg felnőtt népekre, modern tehetségekre – az emberi értelem és a teremtő géniusz teljes semmibevételével – ősidőktől ittmaradt tabukat fognak rákényszeríteni. Lehet-e neurózis nélkül, a kiteljesedés igényével alkotni ott, ahol folyton azt kell figyelni: ez vagy az a szó, mondat, gondolat nem sérti-e meg ezt vagy azt a tabut, ahol egyre azt kell méricskélni, mi a még-kimondható és a már-kimondhatatlan, ahol az alkotó energia egy része annak kiötlésére-kiravaszkodására fordíttatik, hogyan lehetne egy-egy tabut megkerülni vagy túllépni rajta úgy, hogy Odafönt ne vegyék észre. Minden igazi művészi értékű alkotás, amely ilyen körülmények között születik, kettős elismerést érdemel; de maradhatnak-e ártó hatás nélkül ezek a körülmények a legtöbb alkotás művészi értékére?

Végezetül, s most már csak igen röviden, arról: mi lehet az oka, hogy a dogmák rugalmasabban kezeltetnek, a tabuk viszont szívósan ellenállnak a viharoknak és az évtizedeknek? Azt hiszem, nem kell sokáig keresgélni a választ: a dogmák az ideológia előírásai vagy tilalmai, s bármennyire büszke is ideológiájára a rendszer, a valóság az, hogy ez csak külső máz rajta, amelynek megkopása vagy átfestése nem jár különösebb következményekkel. Ha arra gondolunk, hány ilyen átmázolás történt Marxtól Leninig, Lenintől Sztálinig, Sztálintól Hruscsovig és Hruscsovtól napjainkig, s hány átmázolás fog még történni a jövőben, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy-egy dogma élete vagy halála nem kötődik össze a rendszer életével vagy halálával. Nem így a tabukkal! A tabuk a hatalomban gyökereznek, és a hatalom a tabukban gyökerezik. Egyetlen tabut sem lehet megdönteni anélkül, hogy a szomszéd tabu meg ne inogjék – egyetlen tabut sem lehet feladni anélkül, hogy ez az egész hatalmi építményt ne veszélyeztesse. A tabuk mögött nem ide-oda interpretálható ideológiai tételek vannak – hanem az Állam, a Párt, a „raison d’Etat” és a „raison du Parti”, lényegében máig is az a kisebbség, amely hatvan évvel ezelőtt Oroszországban átvette az uralmat a többség fölött, s azóta más országokra is kiterjesztette. Ez pedig tudja, hogy a tűzzel nem szabad játszani – főként pedig az olyan „felelőtlen” elemeknek nem, mint az írók, a művészek, a szellem emberei. Pontosan tudja, s egy percig sem felejti el, hogy amíg a tabukhoz nem enged nyúlni, addig a létét semmiféle komoly belső erő nem veszélyezteti; de ha a tabuk eltűnnének, ő is eltűnnék velük. Alighanem ez a legfőbb tudománya. Talán az egyetlen is. De neki ennyi elég.

Sajnos, a magyar, s a vele egysorsú irodalmaknak is.

Nem megy a fejükbe^*

„… a végső búcsúkor mégsem a BBC hullámhosszán sugárzott elfogultságai, vagy az Irodalmi Újság rosszhiszemű cikkei jutnak eszünkbe. Ha Ignotus Pál nevét halljuk – József Attila személyét, művét asszociáljuk. A Szép Szó fejléce jelenik meg a szemünk előtt, ahol az volt olvasható: »Szerkesztik Ignotus Pál és József Attila«.”

Így ír, hosszabb cikk keretében a halott Ignotus Pálról az Élet és Irodalom hasábjain egy bizonyos E. Fehér Pál.

Olvassuk a nekrológot és arra gondolunk: érdekes, nem megy a fejükbe. Mert nem megy a fejükbe.

Egyszerűen nem megy a fejükbe, hogy az az Ignotus Pál, aki József Attilával együtt szerkesztette a Szép Szót, aki a BBC hullámhosszán a fasizmus és az Irodalmi Újság hasábjain az 56-os forradalom eltiprói ellen hadakozott – ugyanaz az Ignotus Pál volt.

Nem megy a fejükbe.

S azért nem megy a fejükbe, mert – ők is ugyanazok.

Ugyanazok, akik a második világháború küszöbén Moszkvából támadták, gyalázták Ignotus Pált, a Szép Szó szerkesztőjét; ugyanazok, akik kizárták a kommunista pártból József Attilát; ugyanazok, akik a háború után Ignotus Pált – mint kémet, ügynököt, hazaárulót – 7 évre börtönbe zárták; ugyanazok, akik még 1963-ban is így írtak róla a Magyar Irodalmi Lexikonban: „Publicisztikai tevékenysége a hidegháborús körök szolgálatában áll”. A sztálinizmus vaspáncéljában avagy liberálisabb mezben – a fejük, a gondolkodásuk, a lényegük ugyanaz.

S ugyanaz a magatartásuk az emigráns irodalom legjobbjai, a megalkuvásra, egyoldalú engedményekre legkevésbé készek iránt is. Akiket elismernek, méltatnak, magukénak vallanak. Késedelem nélkül, majdhogynem sietősen.

Mihelyt meghaltak.

Erdély dolgában^*

Egy-két év óta több szó esik Erdélyről, mint az elmúlt három évtizedben. Magában Erdélyben is, Magyarországon is, az emigrációban is, a nyugati sajtóban is. Nem mintha az erdélyi magyarok jogainak csorbítása, az erőszakos románosítás az utóbbi években durvábbá vagy szemet szúróbbá vált volna, mint annak előtte. A rendelkezésünkre álló dokumentumok egyöntetűen azt mutatják, hogy ez a politika negyedszázada tart, rendkívül céltudatosan és nem kevésbé ravaszul, – úgy, hogy sokéves szigorításokat rövid és „nagylelkű” enyhítések követnek, majd megint nagyot szorítanak a srófokon, aztán kicsit engednek rajtuk, hogy hamarosan még nagyobbat szorítsanak.

Erdély kérdésének mostani, hangsúlyozottabb napirendre kerülése inkább azzal függ össze, hogy az emberi jogok ügye – főként a Helsinki Szerződés, Carter elnök kezdeményezései, a Szolzsenyicin- és Szaharov-féle mozgalmak, a csehszlovák Charta ’77 és a lengyelországi KOR megnyilvánulásai nyomán – élesebb megvilágításba került világszerte. Ez magyarázza azt is, hogy az erdélyi magyarok bátrabban emelik fel a fejüket, és azt is, hogy a nyugati közvélemény fogékonyabbá vált sérelmeik iránt. Ami Magyarországot illeti, ott a viszonyok konszolidálódtak annyira, hogy az emberek ne csak a saját bajaikkal foglalkozzanak, hanem észrevegyék – végre –, hogy mi történik közvetlen szomszédságukban saját testvéreikkel. Az emigráció lényegében azt mondja ki, amit otthon és Erdélyben az emberek gondolnak, vagy azt segíti szélesebb nyugati visszhanghoz, amit egyesek – kevesek, a legbátrabbak – „odaát” kimondanak.

Megindult hát és folyik a kampány. Persze csak úgy „magyar módra”. Harsány felbuzdulásokat, éles segélykiáltásokat, aprólékos tényelemzéseket sok hónapos nagy csend követ. Aztán megint belehasít egy kétségbeesett sikoly az éjszakába – s megint nagy csend. Átfogó elképzelésnek, átgondolt tervnek, a célok és eszközök pontos felmérésének, a lehetőségek (és a lehetetlenségek) számbavételének, a rendelkezésre álló erők összefogásának és mozgósításának, olyasféle kísérletnek, amely az égő és égető kérdést a világpolitika, s ezen belül a szovjet–román–magyar viszony egészébe illessze – mindennek sehol, semmiféle nyoma nincsen. Ami történik, az ötletszerűen, rapszodikusan, ösztönösen történik, a mélyebb elemzés minden igénye nélkül, szalmalángszerű fellobbanásokkal és patópálos elernyedésekkel. Amúgy „magyarosan”.

Az alábbi soroknak nem lehet igényük, hogy pótolják azt, amit a magyar politikai gondolkodás legjobbjainak – erdélyieknek, otthoniaknak, emigránsoknak – együttes erővel kellene kidolgozniuk: egy erdélyi programot. Legfeljebb néhány gondolatot szeretnének papírra rögzíteni – olyanokat, amelyek a szerzőt már jóideje kínozzák, és nem csekély lelki tusa után nyomatja ki őket, előre számolva azzal, hogy nem fog egyöntetű visszhangra találni. De ahhoz, hogy valami pozitív kialakulhasson, nem elég népszerű jelszavakat ismételgetni, hiúságoknak hízelegni – s meg kell tudni szabadulni bizonyos előregyártott kliséktől is.

Szabálytalan nekrológ^*

Ha úgy tudnék írni, mint ő, akkor azzal búcsúznék tőle, aminek feltalálója és mestere volt: egy „Egyperces novellá”-val. Valamirevaló cigányprímást cigányzenével temetnek a társai.

De hol van az én hegedűm az övétől?! Irodalomtörténeti méltatásra még kevésbé vállalkozhatnék: nem a szakmám, s különben is, jobb azt az utókorra hagyni. Legfeljebb annyit jegyeznék meg: vérbeli író volt. Polaroid, amelyiknek a lencséje beszívja az életet s aztán egy perc múlva (egy évtized múlva – az idő nem számít) jön ki belőle az írói mű. Lehet, sőt biztos, hogy kortársai közül is nem egyet magasabb polcra raknak majd a holnap hűvös műítészei. De még biztosabb, hogy ezeknek nagy része azon a magas polcon csak porosodni fog. Örkénynek talán kevesebb lesz a hódolója – de olvasói mindig lesznek. Írónál ez is számít valamicskét.

Emlékezés helyett máris elmélkedésbe keveredtem. Holott semmi mást nem akarok, mint néhány emléket elmondani. Történeteket, anekdotákat. Ezt sem tenném, ha tudnám, hogy más megteszi helyettem. De egyik-másik esetet csak én ismerem, s ha most nem vetem papírra, akkor sohasem; egyik-másikát sokan ismerik, de odahaza aligha fogják megírni s még kevésbé kinyomtatni. Lássunk neki!

A lila pecsét^*

Az Irodalmi Újság európai főterjesztője, a müncheni Griff Verlag a július–augusztusi számunkból néhány példányt hazaküldött Magyarországra. A címzettek kivétel nélkül a Griff igazgatójának, Újváry Sándornak személyes jóbarátai voltak: Krúdy Zsuzsa, (Krúdy Gyula lánya), Lovászy Mártonné, (az ismert és népszerű író özvegye), Fényes Szabolcs zeneszerző, Kellér Dezső, Földes Péter és Karinthy Ferenc író.

A magyar posta mind a hat példányt visszaküldte a feladónak. Egy lila pecsét a „Retour” szó fölé szegezett nyíllal a feladó címét jelölte meg; a címzettek lakáscímét kék ceruzával áthuzigálták, nevükre ugyanezzel a ceruzával keresztet tettek, s egy másik lila pecsét közölte e civilizált eljárás indoklását is:

Azaz: „Nem engedtetik be, Lausanne-i Egyezmény, 33. cikkely, 2. f paragrafus”.

Álszent műfelháborodás volna a részünkről, ha azt mondanók: túlságosan meglepett minket, hogy az Irodalmi Újságot nem engedik be Magyarországra. 22 év szomorú tapasztalata után Újváry Sándor áldott és ódivatú naívsága kellett ahhoz, hogy lapunkat ne csempészáruként, cipőkitömőnek vagy csomagolópapírnak álcázva, hanem nyíltan, a feladó megjelölésével, az átkötő papírszalagból becsületesen kikandikálva küldje haza a barátainak. A meglepetés inkább az volt, hogy a magyar posta visszajuttatta a példányokat Münchenbe, sőt lila pecsétjével még meg is indokolta a kézbesítés megtagadását.

Utánanéztünk: a Lausanne-i Egyezmény a Nemzetközi Postai Egyesülés 1974-ben aláírt alapokmánya, amely első pontjában kimondja, hogy az aláírók kötelesek biztosítani a postai forgalom szabadságát és a lehető legrövidebb úton eljuttatni mindenféle postai küldeményt a feladóktól a címzettekhez. Az aláírók – köztük a Magyar Népköztársaság is – egyetlen postai területet alkotnak, amelyen belül a kölcsönösség szabályai érvényesülnek, és a postai közlekedés szabadsága garantálva van.

A 33. cikkely azonban, amelyre a lila pecsét hivatkozik, felsorolja azokat a küldeményeket, amelyeket a posta nem köteles felvenni, illetve továbbítani. Ilyenek például a kábítószerek, az éles kések, az élő állatok, a robbanóanyagok, az obszcén vagy erkölcstelen árucikkek, s – itt jutunk el a 2. f paragrafushoz – az olyan termékek, amelyeknek a behozatala és forgalmazása be van tiltva abban az országban, ahová a küldemény irányul.

Az Irodalmi Újság tehát a magyar posta hivatalos pecsétje szerint Magyarországon be van tiltva, oda be nem vihető, ott nem forgalmazható. Ismételjük: több mint két évtized gyakorlata alapján ez nem hat ránk különösebb felfedezésként – írásban viszont először hozzák tudomásunkra. Eddig az volt az úzus, hogy ha egyik-másik számunkból megpróbáltunk hazaküldeni – elsősorban olyan íróknak, művészeknek, irodalmároknak, akik nyugati útjaik során arra kértek bennünket, hogy legalább azokat a lapokat kíséreljük meg eljuttatni hozzájuk, amelyekben személy szerint róluk esik szó –, az újság csak a legritkább esetben jutott el a címzetthez, de hozzánk sem került vissza. Ami egyébként megsértése a Lausanne-i Egyezmény 33. cikkelye 5. paragrafusának – kezdünk szakemberekké válni a postai szabályzatokban –, mely szerint abban az esetben, ha a postai küldeményt nem továbbítják, és a feladónak sem küldik vissza, a címzett országának postája köteles a feladó országának postáját tájékoztatni arról: mi lett a küldemény sorsa. Az Irodalmi Újság gyakorlatában erre eddig nem volt precedens. A hazaküldött példányok egyszerűen eltűntek – sohasem közölték senkivel: hol, kinél és miért.

Most, hogy eljutottunk a „szocialista törvényességnek” arra a fokára, amikor legalábbis az állami posta írásban adja lapunk magyarországi betiltását, a haladásnak ez a vitathatatlan jele néhány újabb kérdést hoz magával. Az Irodalmi Újságot aligha a postai hatóságok tiltották be: erre a világ egyetlen postájának sincs hatalma vagy felhatalmazása. Akkor viszont: ki? Elő a farbával! Európai terjesztőnk a lapot nyílt sisakkal, a feladó és a tartalom megjelölésével küldte haza. Szíveskedjenek ugyanilyen nyíltan közölni velünk azt: melyik az a hatalmi szerv, állami vagy párthatóság, amely a lapunkat betiltotta. Az említett „szocialista törvényesség” nevében szíveskedjenek továbbá nyilvánosságra hozni magát a betiltó intézkedést is: a dátumát, a szövegét – mindenekelőtt pedig az indoklását. Miért nem szabad Magyarországon az Irodalmi Újságot olvasni és terjeszteni? A lapban van a hiba? Talán fasiszta, antidemokratikus, antiszocialista, népellenes, háborúra uszító? Vagy a magyar népben van a hiba? Még kiskorú, még nem elég érett ahhoz, hogy lapunkat olvassa? Ki a farbával: várjuk az indoklást!

A fentiek természetesen nemcsak az Irodalmi Újságra vonatkoznak. Nem egyedül a miénk az a kiváltság, hogy a Magyarországra küldött példányaink nem jutnak el a címzettekhez: osztozik ebben a sorsban a Nyugaton megjelenő magyar újságok, folyóiratok többsége. Éppen ezért a magyar hatóságok rendkívül leegyszerűsítenék, sokkal nyíltabbá és őszintébbé tennék az emigráció irányában annyiszor meghirdetett dialógust, az úton-útfélen (s nemegyszer útszélen) keresett kapcsolataikat, ha becsületesen nyilvánosságra hoznák azoknak a nyugati magyar kiadványoknak és azoknak a Nyugaton élő magyar íróknak a névsorát, akik ki vannak tiltva Magyarországról. Minek játszunk bújócskát, mire jó a felesleges postázgatás, a kapitalista posták gazdagítása a bélyegköltséggel, a hazai posta túlterhelése a visszaküldözgetéssel, a belügyi szervek fárasztása az elkobzással és eltüntetéssel? Ez a lista nyilvánvalóan létezik, és nem a mi borúlátó képzeletünk szülötte: máskülönben hogyan tudná az az egyszerű postai hivatalnok, mire kell a lila pecsétet ráütnie? Miért éppen csak azok nem tudhatnak róla, miért csak azok nem ismerhetik pontosan, akik a „nyersanyagát” alkotják: akik szerepelnek rajta, akiket sújt, akikre tehát elsősorban vonatkozik? Ha a tridenti zsinatnak és IV. Pius pápának már a XVI. században elég tisztessége és bátorsága volt ahhoz, hogy publikálja az Egyház indexét, a betiltott művek listáját – mire várnak a XX. század végén a magyar illetékesek, hogy a saját indexüket nyilvánosságra hozzák? Aztán – akárcsak az egyházi kongregáció – időnként ők is közölhetnék az „expurgatórikus index”-üket: azoknak az íróknak a nevét (többnyire nekrológjuk kíséretében), akiknek megbocsátottak s akiket levettek az indexről.

Amíg ez meg nem történik, addig csak botorkálunk itt, a nagy nyugati sötétségben, ahová egyébként – kell-e mondanunk? – minden magyarországi kiadványt beengednek. Beengednék az indexet is és – netalán a kölcsönösség jegyében – még csak ellenintézkedést sem foganatosítanának. S ha megtennék – ami több mint valószínűtlen –, akkor mi, Nyugaton élő, saját hazájukban indexre tett magyar újságok, folyóiratok, írók és újságírók volnánk az elsők, akik felemelnénk a szavunkat ellene.

„A Bibó-probléma”^*

Nagyterjedelmű cikket közölt a budapesti Kritika folyóirat Bibó-probléma címmel. A cikket az emigráció megtévesztésére állampénzen fenntartott propagandalap, a Magyar Hírek is bő részletességgel átvette 1979. november 3-i számában. A szerző, bizonyos E. Fehér Pál megismétli a Bibó ellen 23 éve hangoztatott hivatalos vádakat: „1956-os tevékenysége (a Nagy Imre-kormányban volt néhány napig államminiszter), az ellenforradalom utáni káros tevékenysége (1957-ben »emlékiratot« juttatott el nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel) oda vezetett, hogy a bíróság elítélte” –, felrója „harmadikutasságát”, szemére veti, hogy „szellemtörténeti alapozású rendszere képtelen volt (a marxizmus–leninizmus) befogadására” stb.

Idáig rendben is volna a dolog: nincsen semmi meglepő abban, hogy azok, akik egy életen át üldözték-gyalázták-tiporták Bibót, ezt a halála után is folytatják. A baj ezután következik. Mert a cikk nagy része nem erről szól, hanem az ellenkezőjéről: mennyiben volt Bibó kiváló férfiú, nagy tudós, éles elme – röviden: mennyiben és hogyan kell átértékelni az eddig róla alkotott (s a gyakorlatba is átültetett) hivatalos véleményt. Ilyesmiket olvashatunk: „Bibó István életműve méltán kelt figyelmet napjainkban is, elsőrendűen azért, mert a magyar nem marxista gondolkozás egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége volt… Kevesen láttak annyira tisztán a múltunkban, mint ő… Racionalizmusa hatalmas valóságtiszteletre szorította őt. Ebben a tekintetben nem ismer alkut… Elsőrendű vitatkozó, s azt külön becsülhetjük, hogy mindig higgadt. Mintha valami más égtájról szakadt volna ide: Macaulay hűvössége, Toynbee udvarias érvelése – ezek az eszményei, szemben a magyar vitastílus hevesebb, hogy ne mondjam: virtusosabb temperamentumával… Egy okos, nagy felelősségtudattal gondolkozó ember portréja bontakozik ki előttünk, aki sokat tudott a kortárs magyar valóságról, sok igazságot mondott ki, s ezeket nem árt megszívlelnünk… Probléma-érzékenysége alkalmassá tette őt arra, hogy a felszabadult ország felszabadult légkörében a magyar társadalomfejlődés legaktuálisabb gondjait vesse fel. Műveltsége és tájékozottsága feljogosította arra, hogy elkerülje a frázisos megoldásokat, s valóban európai színvonalon gondolkozzék… A magyar társadalmi közgondolkodás históriájából – legyen bár szuper igényes a kritika – Bibó 1945 és 48 között írott esszéi semmi esetre sem hiányozhatnak…”

Az ember nem akar hinni a szemének. Melyik Bibó Istvánról van szó? Arról, akit 1948 és 56 között elnémítottak, akit 1956 után letartóztattak s 1958-ban életfogytiglanra ítéltek, akit 6 évi raboskodás után engedtek csak szabadon, akit egy alantas könyvtári állásban koplaltattak, akit sohasem rehabilitáltak, s a legtekintélyesebb egyetemek meghívására sem engedtek Nyugatra látogatni, akinek egy kisebb tanulmány kivételével harminc év alatt egyetlen sorát sem engedték megjelenni – arról, akinek a halálhírét sem a rádió, sem a televízió nem közölte, s valamennyi hazai újság közül is csak egy: ahol a család megfizette, a gyászjelentések rovatában?!

Ez az ember mondott volna ki „sok igazságot”, amit nem árt a rendszernek megszívlelnie? Miért nem szívlelték meg addig, amíg élt, s miért emlegetik tüstént a halála után? Ez az ember volt „alkalmas” és „feljogosított” arra, hogy a „felszabadult ország felszabadult légkörében a magyar társadalomfejlődés legaktuálisabb gondjait felvesse”? Dehát mit csináltak a mai rendszer emberei a felszabadult országból és a felszabadult légkörből – kik fosztották meg Bibót attól a jogtól, amire „alkalmassága”, műveltsége, tájékozottsága, felelősségtudata feljogosította? Avagy van talán egy másik Bibó István is?

A legedzettebb gyomor is felkavarodik: a képmutató dicséreteknél jobban el lehetett viselni a szidalmakat. A mai „vonalasoknál” akkor már becsületesebb volt az öreg, tökkelütött Bölöni György, aki 57 után a Nemzetközi PEN kongresszusain azt bizonygatta, hogy Bibó bebörtönzése igenis helyénvaló a Szovjetunió helytartóinak részéről.

Talán elnézik olvasóink – mi sem Macaulay hűvösségével, sem Toynbee udvariasságával, sem Bibó higgadtságával nem rendelkezünk –, ha kissé csiszolatlanul, de annál kerekebben kimondjuk: a holttest még jóformán ki sem hűlt, és otthon megkezdődött a hullarablás. A sötét sírkertben a lámpást a Kritika és a Magyar Hírek szerkesztői, két javíthatatlan kádári pártszolgálatos, Pándi Pál és Szántó Miklós tartja – a piszkos munkát alkalmazottjuk végzi el. Akinek még azt is van képe megjegyezni, hogy éppen interjút tervezett Bibóval, csak „elkésett vele”, mert Bibó 68 éves korában elhunyt. Micsoda pechje van a himpellérnek: húsz év óta nem interjúvolta meg Bibót – pont akkor akarta, amikor meghalt. Természetesen senki sem tudja megmondani: meddig élt volna Bibó István, ha nem szenvedtetik hat évig börtönben, nem ítélik azután is keserves, hajszolt munkára, nem némítják el, nem fosztják meg a szellemi rangjának kijáró életfeltételektől. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy tovább élt volna. Azaz a Pándi Páloknak, Szántó Miklósoknak, E. Fehér Páloknak és Magas Főnökeiknek nem kellett volna Bibó halálát siettetniük – akkor talán az említett interjú is elkészülhetett volna.

Nem akarjuk azt mondani, hogy szellemi koporsók feltörésének, irodalmi-művészeti örökségek megdézsmálásának most vagyunk először tanúi a magyar történelemben. Horthyék megkísérelték Petőfivel – Babits tiltakozott ellene gyönyörű versben – s Adyval is, József Attila írt erről felháborodottan, s joggal, még akkor is, ha sem Petőfi, sem Ady életét nem a fehérlovas tengernagy rendszere rövidítette meg. Ám a gyorsított „rekuperálást” Sztálin fejlesztette a tökélyig: rögvest a legnagyobb szovjet írónak deklarálta Gorkijt, mihelyt megölette, s a legnagyobb költőnek Majakovszkijt, mihelyt öngyilkosságba űzte. Tudom, tudod, tudja, tudjuk, tudjátok, tudják: a mai magyar rendszer „már nem olyan”. De ha a lényegét nézzük: annyira más-e? Az irodalom példáinál maradva, az emigráns magyar írók nem válnak-e „erőltetett menetben” a hazai haladó hagyományok részévé – csak a föld alá kell kerülniök? S őket még az emigráció évei meg is kímélték – ha nem is az irodalmi lexikonok és egyéb budapesti nyomdatermékek szitkától-átkától, de legalább az otthoni „liberalizmus” börtöneitől és cenzoraitól. Bibónak még ez sem adatott meg – s holtában vajon hogyan háríthatná el magától a rágalmaknál is bántóbb dicséreteket?

Persze, ha az ember megpróbál a bibói örökséghez „visszahiggadni”, akkor azt mondhatja: abban, ami most otthon történik, van valami megnyugtató is. Aligha véletlen, hogy a Bibó-problémáról ekkora cikk jelent meg Pesten, röviddel halála után. Olyan cikk, amely „elutasítja” ugyan a „Bibó-legendát”, de „elfogadja a Bibó-valóságot”. Ami magyarul annyit jelent, hogy harmincéves üldözése után is, műveinek betiltása ellenére is (részben éppen ezért) – van otthon egy Bibó-legenda. S van egy Bibó-valóság, amely a rendszernek – probléma. Tanúság volt rá a temetése, amelyen ott volt a magyar szellemi élet színe-java, tanúság az a mohó érdeklődés, amellyel a fiatalok Bibónak Nyugaton megjelent munkáit kérik-keresik-olvassák – és tanúság a Kritika cikke mellett a Magyar Hírek cikk-átvétele, az az átlátszó kísérlet, hogy megpróbálják a Bibó emléke előtt megrendülten tisztelgő nyugati magyarsággal elhitetni: tulajdonképpen a hivatalos Magyarország is osztozik a gyászban.

Ennek a Bibó-valóságnak ezer árnyalat mellett az alapténye az, hogy nem két Bibó István van – az 1948 előtti tudós és az 1956-os politikus, ahogy ezt a hullarablók szeretnék feltüntetni –, hanem egy: ugyanaz írta az 1945 és ’48 közötti, immár klasszikussá vált tanulmányokat, aki 1956-ban Nagy Imre kormányának államminisztere volt – ugyanaz fogalmazta meg 1956. november 4-én az immár történelmivé vált Nyilatkozatot a szovjet beavatkozás törvénytelenségéről és a forradalom haladó jellegéről, aki azután évekig Kádár börtöneiben sínylődött – s ugyanaz vetette papírra a 70-es évek elején a nemzetközi államközösségek bénultságáról szóló könyvet, amely 1976-ban angolul ugyan megjelent, de a saját hazájában, az anyanyelvén ma is kiadatlan.

Egy Bibó van, aki – mindenkié. Csak az övék nem.

Napihír^*

Gerő Ernő 82 éves korában Budapesten meghalt. Fiatalon kapcsolódott be a nemzetközi kommunista mozgalomba. Első jelentős szerepét akkor kapta, amikor Moszkva a Komintern ügynökeként a spanyol polgárháború idején Katalóniába küldte. Hugh Thomas, angol történetíró, A spanyol háború című könyvében „a baljóslatú Gerő”-nek nevezi, aki „Singer”, „Pedro” és „Gere” néven tevékenykedett, besúgók és provokátorok hálózatát szervezte meg, szocialisták, anarchisták és trockisták százainak, vagy inkább ezreinek vére tapadt a kezéhez. Barcelonából Moszkvába került vissza, majd a II. világháború végén Sztálin Magyarországra vezényelte, egyes források szerint még Rákosinál is fontosabb feladatokat bízva rá. Mint a Politikai Bizottság tagja és különböző, főleg gazdasági miniszteri tisztségek viselője az 1945 és ’56 közötti időszak, s az akkor elkövetett visszaélések és bűnök egyik fő szervezője és végrehajtója volt. 1956 nyarán, Rákosi leváltásakor a Szovjetunió őt nevezte ki első titkárként a magyar kommunista párt élére. Október 23-ának estéjén elmondott provokatív rádióbeszédével, a tömegekre való lövetéssel és a szovjet csapatok fegyveres beavatkozásának kérésével a tragikus események kiváltásában övé a legfőbb felelősség. A forradalmi, fölkelt nép dühének láttán Hruscsovék leváltották, s ismét Moszkvába menekült. A hatvanas évek elején tért vissza Magyarországra. Noha a kommunista pártból kizárták, bűneiért sohasem vonták felelősségre, és a Kádár-rendszer magas nyugdíjat, békés és gondtalan öregséget biztosított neki. Budapesti jelentés szerint szívszélhűdésben halt meg. Ez volt az első alkalom, hogy Gerő szívéről valaha is szó esett.

A nagy földindulás

1980. június 3-án elromlott egy komputer. Hamis jelzéseket adott. A dologban nem volna semmi különös: Isten tudja, hány tízezer komputer van a világon, olykor-olykor biztosan elromlik egyik-másik. A dologban a különös, vagy pontosabban: az említésre méltó csupán az, hogy az a komputer, amelyik elromlott, nem akármilyen komputer volt. Egyike volt azoknak, amelyeknek az a feladata, hogy jelezzék: a Szovjetunió támadást indított az Egyesült Államok ellen. A jelzése nyomán az Egyesült Államok védelmi rendszere három percen át fél-készültségi állapotban volt a szovjet rakéták ellen, riasztották a Fehér Ház parancsnoki termét, és a stratégiai légihaderő bizonyos gépeinek automatikusan működésbe léptek a motorjai.

Lehet, hogy negyedórák, lehet, hogy csak percek választottak el minket a harmadik világháború kitörésétől.

Az eset június 7-én megismétlődött. Mint kiderült: már tavaly november 9-én is történt valami hasonló.

Szerencsére, más komputerek mindhárom esetben felfedezték az elromlott komputer tévedését. Szerencsére, az amerikai törvények értelmében valamennyi komputer együttes információja sem elég az atomfegyverek bevetéséhez: erre csak maga az elnök adhat parancsot.

Világos mindebből, hogy pokoli szerencsénk van.

De mi történnék, ha Fortuna szekerének a kereke fordítva forogna? Elvégre az elnök is csak ember, az ő hadi értesüléseinek jó részét – valóságos támadás esetén – mégiscsak a komputerek szolgáltatnák, s az elromlott komputert ellenőrző komputerek is elromolhatnak.

Többszöri pokoli szerencse után – ránk szabadulna a Pokol. Városok ezrei válnának porrá és hamuvá, emberek százmilliói pusztulnának el, megmérgeződnék a levegő egész országok, egész földrészek fölött. Csak néhány gépnek kell elromlania ahhoz, hogy valóra váljanak János Jelenéseinek iszonyatos jóslatai: „És ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. És az ég csillagai a földre hullának, miképpen a figefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik: és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.”

Mindezt persze nemcsak – talán nem is elsősorban – a gépek hibái idézhetik a fejünkre, hanem legalább annyira az emberi hatalomvágy, a fanatizmus, az elvetemültség, vagy egyszerűen: egy terjeszkedési akaratból, presztízsokból, avagy puszta félelemből fakadó politikai számítási hiba.

Ritka dolog, hogy a moszkvai Pravda az igazat írja, de abban a cikkében, amelyikben az említett komputer-incidensek nyomán kifejtette, hogy az emberiség feje fölött a fegyverkezési hajsza következtében iszonyú fenyegetés lebeg, nyilván sok az igazság. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének legfrissebb jelentése szerint – miközben 570 millió ember nem jut elegendő élelemhez és 1,5 milliárd nem részesül orvosi kezelésben –, a világ kormányai percenként egymillió dollárt költenek fegyverkezésre.

De igazából igaza a Pravdának akkor volna, ha nem hallgatná el, hogy azokat a hibákat, amelyeket az amerikai komputerek elkövettek, szovjet komputerek is elkövethetik. Semmi biztosíték arra, hogy a szovjet gépek tökéletesebbek, mint amerikai társaik, s talán hibáztak is már ugyanúgy, legfeljebb Moszkvában nem szokás nyilvánosságra hozni az olyan dolgokat, amilyeneket Washingtonban nem szokás titokban tartani.

S még inkább akkor volna igaza a Pravdának, ha megírná azt is: a világ nagyhatalmai közül – nemzeti jövedelméhez mérve – melyik költ a legtöbbet fegyverkezésre? Melyik von meg a legtöbbet a saját dolgozóitól – élelmiszerben, ruházkodásban, lakásépítésben, no meg, ami ezzel együtt jár: emberi jogokban – éppen annak a bizonyos fegyverkezési hajszának a fokozására? S melyik az, amelyik hol Budapesten, hol Kubában, hol Prágában, hol Afganisztánban fegyveres beavatkozásaival a majdnem-elpattanásig feszíti a húrt? S ki szavatolja, hogy egy újabb kaland esetén a húr holnap nem fog-e elpattanni, nem zúdul-e ránk az Apokalipszis?

Mi, magyarok – sem egyénileg, sem mint ország – a világ sorsába, szuperhatalmak esetleges összecsapásába beleszólni nem tudunk. Hangunk gyenge, súlyunk pehelynyi, szerepünk nincsen. A tűzhányó szélén folyó haláltáncban – s a kép idillikus, hiszen hol az a tűzhányó, amelyik vetélkedhetnék a nukleáris fegyverek erejével – a magyar népnek egy vágya van, s ha létezik valóban felelős magyar politikus, annak csak egyetlen vezérlő gondolata lehet: kimaradni. Talán túl sötét a felvázolt kép és a „nagy földindulás”, a harmadik világháború, elkerülhető. De ha nem kerülhető el, Magyarországnak abból ki kell maradnia.

Jelenlegi helyzetünkben biztosan benne vagyunk, s nem is annyira a Varsói Szövetségbeli tagságunk, mint az országban elhelyezett szovjet kilövőhelyek és rakéták miatt. Az Atlanti Szövetségnek az égvilágon semmi oka nem volna arra, hogy Magyarországot célpontnak tekintse: ’56 emléke miatt is rokonszenvesek Nyugaton a magyarok, akiket aligha hisz szenvedélyes szovjet-szövetségeseknek, s a jelenlegi rendszerrel is jók a kapcsolatai. De azt nehéz elképzelni annak is, aki nem katonai szakértő, hogy a kedvünkért majd lövetni hagyja magát szovjet atomfegyverekkel – Magyarországról.

Szomszédaink közül Ausztria is, Jugoszlávia is, Románia is atommentes. Az utóbbi tagja a Varsói Szövetségnek, akárcsak Magyarország, mégis el tudta érni, hogy a szovjet csapatokat kivonják a területéről, s nem engedte meg rakéta-bázisok létesítését. A magyar vezetőknek is el kell ezt érniök! Ők ismerik közelről Brezsnyevéket, nem mi – nekik kell tudniok: hogyan. Gazdasági erőfeszítésekkel, hízelgéssel, további hűségeskükkel, vagy lázadozva, avagy zsarolással – ahogy lehet. S úgy is, ahogy nem lehet. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon.

Nagy népek átvészelhetnek nagy pusztításokat – nem kívánjuk nekik, az orosz népnek sem. De a mi esetünkben egy egész nemzet életbenmaradásáról van szó. Mert a nemzethalál nem a születés-szabályozás miatt fenyegeti a magyarságot (ezen lehet vitatkozni, ezen lehet változtatni), s nem is az erdélyi román politika miatt (a magyarok száma ott annak ellenére is növekedőben van) – a nemzethalál a magyar földön lévő szovjet atomfegyverek miatt fenyeget!

Ezek miatt kellene hivatott költőinknek a nemzetet riasztaniok. Erről kellene hozzáértő tudósainknak a népet felvilágosítaniok.

Nyugaton egyre szélesebb rétegek, s elsősorban a fiatalok és az ellenzékiek mozdulnak meg a természet védelmére: van, ahol „környezetvédőknek”, van, ahol „ekologistáknak”, van, ahol „zöldeknek” nevezik őket. A levegő, a tenger, a folyók, az erdők, a tavak, a földek tisztaságáért, a szennyeződés és az atomenergia használata ellen verekednek.

Nem volna-e szükség egy ilyen mozgalomra Magyarországon is?

A mi városaink, vizeink, hegyeink-völgyeink annyira tiszták-e?

Nyugatra látogató magyar szakemberek ijesztő képet festenek arról, milyen fölületesek a biztonsági rendszabályok az épülő paksi atomerőműnél. Megkérdezik-e majd a magyar népet – mint a szomszédos osztrákokat –, hogy vállalni akarja-e az ezzel járó kockázatot?

Ma Magyarországon mindazoknak, akik nem tudják, hogy a saját fölös energiáikkal mit kezdjenek, mindazoknak, akik a legnagyobb jószándékkal akadémikus vitákat folytatnak a „rendszer lényegéről”, avagy ilyen-olyan gazdasági reformokról, a fiataloknak, az íróknak, a művészeknek a tömegekre támaszkodva, egyetlen nagy környezetvédő-életmentő mozgalomban volna jó egyesülniük.

S ha e mozgalom mélyén ott volna – nem is a Varsói Szerződésből való kilépés, de legalább az ország atomfegyverektől való megszabadítása, akkor a politikai vezetésnek nemcsak szemet kellene hunynia efölött, de támogatnia is kellene. Feltéve, hogy elsősorban magyarnak, s nem a nemzet sírásójának érzi-tekinti magát.

Egy elmaradt hangverseny^*

Magyarországon néhány hónappal ezelőtt különböző foglalkozású értelmiségiek – jogászok, közgazdászok, építészek, pedagógusok stb. – Szegényeket Támogató Alapot alakítottak, amelynek célja az, hogy az ország lakosságának legszegényebb rétegeit, azt az egymilliónyi embert, akik nyomorban vagy leküzdhetetlennek tűnő gondok között élnek, anyagilag, erkölcsileg – pénzzel, tanáccsal, jogvédelemmel – segítsék.

A megalakulásra nem kértek engedélyt sem a belügyminisztériumtól, sem más hatóságoktól. Az Alapnak többszáz tagja van. Közel negyedszázada ez az első autonóm szervezet Magyarországon.

Kocsis Zoltán, a világszerte ismert nagy magyar zongoraművész szeptember 11-én hangversenyt kívánt adni az Alap, illetve az Alap által támogatott szegények javára, az Iparterv (Ipari Épületeket Tervező Iroda) székházában. A meghívók elmentek – de a címzettekhez nem érkeztek meg. (Mi, itt, Nyugaton, Helsinki, Belgrád és a lausanne-i postaegyezménye alapján a nemzetközi postaforgalom háborítatlanságát szoktuk követelni. Úgy látszik, már az is eredmény volna, ha legalább Magyarországon belül a levéltitok megsértése nélkül, szabadon továbbítanák a postai küldeményeket.)

Szeptember 10-én, a hangverseny előestéjén az Iparterv igazgatója, aki előzőleg rendelkezésre bocsátotta az iroda előadótermét, kénytelen volt ígéretét visszavonni.

Ennek ellenére másnap, szóbeli meghívások alapján, mintegy kétszázan megjelentek az épület előtt. A kaput zárva találták, az épületet rendőrök vették körül. Fél óra telt el így, aztán a rendőrök udvariasan távozásra szólították fel a megjelenteket.

Azt, hogy mintegy egymillió magyar éljen nyomasztó szegénységben, egészen jól elviselik a hazai hatóságok – annál is inkább, mert ezekkel az emberekkel sem a hazalátogatók, sem a külföldi turisták nem szoktak találkozni. Azt, hogy magyar állampolgárok egy Szegényeket Támogató Alapot létesítsenek és főleg működtessenek, már sokkal nehezebb elviselni.

A párizsi Le Monde, amelyik beszámolt Kocsis Zoltán hangversenyének betiltásáról, az okot abban látja, hogy a hivatalos köröket aggasztja, ha sokan megtudják, hogy a magyar társadalom nem olyan igazságos-egalitárius, mint amilyennek állítják. Nyilván ez volt a betiltás egyik oka. De talán méginkább az, hogy egy totalitárius államnak nehéz eltűrnie egy autonóm, azaz tőle nem függő szervezet nyilvános fellépését. Különösen, ha ez a szervezet nem az értelmiség belső kérdéseivel, hanem a szegények problémáival foglalkozik és – elviselhetetlen vétség – még segíteni is akar rajtuk.

Hideg szörnyetegek^*

Szívesen emlegetjük, beszédekben, cikkekben, milyen nagy ’56 nemzetközi irodalma. Ami igaz, igaz: a magyar történelemnek nincs még egy olyan eseménye, amiről ennyi könyv és tanulmány jelent volna meg, a világ szinte valamennyi nyelvén. Persze, lehetséges, hogy a honfoglalásnak vagy a ’48–49-es szabadságharcnak sem lett volna kisebb a visszhangja, ha az akkori hírközlési és hírrögzítési viszonyok nem maradtak volna el a XX. századiak mögött. Az viszont biztos, hogy az ’56-os irodalom többszöröse volna a mainak, ha az események fő- és mellékszereplői odahaza is szóhoz juthattak volna, ha legjobb otthoni íróink, gondolkodóink, történészeink többségének műveiből a cenzúra vagy az öncenzúra nem iktatta volna ki a forradalmat. Ezt tekintetbe véve, nem kell túlságosan elégedetlennek lennünk azzal, ami van – megtölt ez is jó néhány könyvespolcot.

Mégis, mintha volna egy komoly gyengéje ennek az irodalomnak, (s a magam munkáira is gondolok) – akár magyarok, akár nemmagyarok a művelői. Mindarról, ami a magyar határokon belül történt, a szerzők olyan részletességgel számoltak be, ahogyan csak tudtak – a honi események feljegyzése, leírása, taglalása gyakran példamutató szorgalommal történt (s ez nem volt fölösleges vagy lebecsülendő feladat) –, de a forradalom külpolitikai összefüggéseiről viszonylag csak kevés szó esett. Az igényesebb munkák természetesen nem feledkeztek meg róluk, de inkább csak utalások formájában, egy-egy bekezdéssel megemlékezve az ENSZ akkori magatartásáról, Titóról, Szuezről, a küszöbönálló amerikai elnökválasztásról, vagy – valamivel részletesebben – Mikoján és Szuszlov budapesti látogatásáról. Az olvasóban ugyanaz a benyomás keletkezhetett, akárcsak az ’56-os magyarság nem kis részében: mintha Magyarország október 23-a és november 4-e között a világon kívül élt volna – egy sajátos, külön világban, szinte álomvilágban, amelynek a november 4-i hajnali tankdübörgés lett a keserű ébresztője.

A 25. évforduló alkalmából az Irodalmi Újság Melléklete – a maga szerény eszközeivel – kísérletet tesz arra, hogy ’56 történetét némiképpen tágítsa a külvilág felé. Szerény eszközöket nem álszerénységből emlegetek. Tulajdonképpen mindössze néhány dokumentumot közlünk, s ezek bármily újszerűek vagy tartalmasak legyenek is, valójában csak amolyan ablaknyitogatást jelenthetnek, – a téma teljes feldolgozására egy vastag kötet sem volna sok. A magam vázlatos és hiányos bevezetője nem kommentár kíván lenni a dokumentumokhoz – azok magukért beszélnek –, hanem legfeljebb publicisztikai igényű próbálkozás arra, hogy a negyedszázad előtti események kontextusát felvázolja.

Mi volt erre az ’56-os nemzetközi kontextusra a legjellemzőbb? Az enyhülés! Három éve halt meg Sztálin, és az örökség súlyától-súlyosságától megrettent, egymás között is marakodó, otthon és külföldön népszerűségre törekvő utódai egymás után ásták el a grúz diktátor jó néhány csatabárdját. Ázsiai hűbéreseiknél oda hatottak, hogy a halála után 4 hónappal aláírják a koreai, 16 hónappal az indokínai fegyverszünetet; 1955 tavaszán ők maguk írták alá az osztrák államszerződést, ami együtt járt azzal, hogy a csapataikat kivonták Ausztriából, s alig egy hétre rá már Belgrádban levett kalappal követték meg Titót a hat éven át rászórt szitkokért-átkokért-fenyegetésekért. Két hónappal később összeült Genfben – Potsdam, azaz kereken tíz év óta először – a négy nagyhatalom legfőbb vezetőinek a konferenciája, ’55 szeptemberében létrejött a diplomáciai kapcsolat a Szovjetunió és a mindaddig bélpoklosnak, neofasisztának, amerikai csatlósnak bélyegzett Nyugat-Németország között. Ezalatt fennmaradtak régi s keletkeztek új konfliktusok is – egyik tábornak sem volt túl sok illúziója a másik végső céljait illetően –, de a helyi melegháborúktól sem visszariadó jéghidegháborús évtized után Keleten is, Nyugaton is volt bizonyos fellélegzés.

Ebben a nemzetközi helyzetben – s ezt érthető módon ’56 kavargó napjaiban nem tartottuk szem előtt, de érthetetlen módon azóta se gondoltunk rá sokat – a magyar forradalom kétarcú-kétélű-kétértelmű jelenség volt a külvilág számára. Egyfelől édes gyermeke, másfelől veszélyeztetője a nemzetközi enyhülésnek. Édes gyermeke, hiszen az enyhülés nélkül, a vele járó szabadabb légkör, a neki tett engedmények s a hozzá kötődő XX. szovjet pártkongresszus nélkül nem kerülhetett volna sor forradalmunkra. S veszélyeztetője is, hiszen egy darabig megtörte az enyhülési folyamatot, sőt – a világ akkori vezető politikusainak állítása szerint – majdnem egy harmadik világháború kirobbantója lett.

E kettősségből aztán sok minden következett – nem annyira a nyugatiak részéről, akikről még szó lesz a továbbiakban – hanem elsősorban Moszkvában. Hruscsov, aki a szovjet párt élén állt, de semmiképpen sem rendelkezett a Sztálinéhoz hasonlítható teljhatalommal, a maga személyével is ezt a kettősséget példázta. Ő volt valamennyi vezető közül a külső és belső enyhülés legfőbb bajnoka, aki joggal minősíthette a magyarországi fejleményeket a hibás sztálini politika következményeinek – s ugyanakkor könnyen belebukhatott volna a magyar forradalomba, mert ellenfelei hasonló jogossággal állíthatták, hogy az ő desztálinizáló, Tito-barát, Nyugattal egyezkedő politikája nélkül Magyarország ugyanolyan csendes maradt volna, mint amilyen addig volt.

Abból, hogy a magyar forradalom nemzetközi enyhülésre, a hruscsovi politikára, sőt Hruscsov személyi helyzetére veszélyt is jelentett, arra lehetne következtetni, hogy eleve nem volt semmi esélye. Az itt közölt dokumentumok s más források alapján jómagam éppen az ellenkező feltevés felé hajlok. Talán vakmerőnek hangzik 25 év távlatából megkockáztatni, de éppen ilyen messziről nézve egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a Magyar Október győzhetett volna. (Szándékosan beszélek Októberről – novemberben már valóban nem volt semmi remény.) E vélemények egyik legfontosabb alátámasztója Hruscsov akkori személyes elkötelezettsége. Hruscsovnak a sztálinista elemekkel való konfrontációjában érdeke volt, hogy a cseppfolyós magyar helyzet egy adott ponton – s számunkra nem is kedvezőtlen ponton – megszilárduljon. Ez a pont akkor következett be, amikor Hruscsov és megbízottai, Mikoján és Szuszlov úgy látták, hogy a további nyers erőszak inkább ront, mint javít a dolgokon, s bizonyos engedmények árán van még lehetőség békés politikai megoldásra. Dátumhoz kötve, ez a pont október 30-a volt.

Bizonyítékok bőven vannak. A szovjet kormány október 30-i nyilatkozata, mely szerint „kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról”. A Pravda október 31-i – tehát 30-án megfogalmazott – cikke, miszerint „Nagy Imre kormánya megszerezte a nép támogatását”. A kínai pártlapnak egy jóval későbbi, 1963. szeptember 5-én publikált cikke, amely azt írta, hogy „abban a kritikus időpontban, amikor Budapestet a magyar ellenforradalmárok tartották kezükben, a szovjet párt vezetőségének egy ideig az volt a szándéka, hogy folytassa kapitulációs politikáját és átengedje Magyarországot az ellenforradalomnak”, és csak a kínaiak „helyes javaslatainak volt köszönhető, hogy ez nem következett be”. Abban a beszédben, amit 1959. december 2-án a budapesti MÁVAG-ban mondott el, maga Hruscsov is utal arra, hogy a szovjet vezetésben megoszlottak a vélemények. Ha pedig véleménykülönbség van, habozás van, bizonytalanság van, – akkor remény is van. Ezért merem azt állítani, hogy október 30-án ügyünk nem volt reménytelen. Már nem is bizonyítékként, hanem „ráadásként” idézném – hiszen lehetett taktikai szépítés is, de lehetett igaz is – Hruscsovnak azt a kijelentését, amit egy semleges ország nagykövete előtt tett, s amit André Fontaine, a kitűnő francia újságíró ettől a nagykövettől vett át Histoire de la guerre froide című könyvébe (II. kötet, 256. oldal): „Készek voltunk arra, hogy elfogadjunk egy másik Finnországot, de a magyarok kezdték visszahozni a fasizmust”. André Fontaine nem minden gúny nélkül fűzi hozzá, hogy az oroszok könnyen lefasisztáznak bárkit, de az, hogy Magyarországon egy Finnországéhoz hasonló helyzet következzék be – többpártrendszeres belső demokrácia összekötve a Szovjetunióhoz alkalmazkodó külpolitikával –, nem tartozott a lehetetlenségek közé.

Miért billent a mérleg nyelve mégis a fegyveres beavatkozás irányába? Az okok nagyjából ismertek – az itt közölt dokumentumok legfeljebb megerősítik őket. Micsunovics moszkvai jugoszláv nagykövet feljegyzéseiből nyilvánvaló, hogy a szovjet hadsereg vezetői – jellemző módon a cári hadsereg örököseinek tekintve magukat – az intervenciót sürgették a politikai vezetőknél. Enver Hodzsa itt ismertetett könyve legfeljebb az albán pártvezér nyerseségével mondja ki azt, amit a kulisszák mögött, de hasonló energiával a román, a csehszlovák, a bolgár, a kelet-német – s korábbi, rokonszenvező magatartásukat 180 fokos szögben megváltoztatva – a kínai vezetők is követeltek.

De sajátmagunkat csapnánk be, ha elhallgatnánk, hogy volt a mérleg elbillenésének egy helyi, hazai tényezője is. Az úgynevezett „népítéletekre”, az utcai akasztásokra, de elsősorban a Köztársaság téri budapesti pártközpont október 30-i ostromára és az ottani véres leszámolásra gondolok. Igazuk van azoknak, akik a népharag jogosságáról beszélnek; azoknak, akik azt mondják, hogy minden forradalomban vannak ilyen jelenségek; azoknak, akik megjegyzik, hogy a meglepő nem a kilengések ténye, hanem azok valóban alacsony száma volt. Mindez így igaz. De a dolgoknak más volt az optikájuk Budapesten és más Moszkvában, Pesten azokon állt bosszút az utca, akiket a rendszer bűnözőinek tartott? De hát a Kremlben ezerszer nagyobb bűnözők ültek! Sztálin uralma alatt kivétel nélkül – Hruscsovtól Molotovig, Málenkovtól Kaganovicsig – mind könyékig vérezték be a kezüket, másképp nem is maradhattak volna meg a hatalom csúcsain. Ezek az emberek – meghökkenve, dühöngve, gyűlölködve, rettegve – hirtelen úgy érezték, hogy Pesten őket akasztják, a pártközpont előtt őket lövik le.

A hír október 30-án éjjel vagy október 31-én reggel érkezett Moszkvába. Hruscsov ezek után már nem habozhatott. Ha nem akart – és nem akart – megbukni, neki kellett a beavatkozást sürgetők élére állnia. De aligha véletlen, s úgy vélem, a fentieket igazolja, hogy Micsunovics nagykövet feljegyzései szerint a továbbiakban állandóan és szinte eszelősen hajtogatta: „Magyarországon kommunistákat gyilkolnak”. Hogy ezt akkor is ismételgette, amikor már Magyarországon senkit sem gyilkoltak, amikor Nagy Imre, Maléter, Király Béla, Kopácsi helyreállították a rendet – ez már semmit sem változtatott a helyzeten. Akkorra már késő volt – már mozgásban volt a gőzhenger.

Azt lehetne erre mondani, hogy Csehszlovákiában 1968-ban nem voltak népítéletek, az oroszok mégis bevonultak. A párhuzam sántít. A nemzetközi erőviszonyokat tekintve, a Szovjetunió ’56-ban lényegesen gyengébb volt, mint ’68-ban. És lényegesen bizonytalanabb afelől, hogyan fog beavatkozására reagálni a Nyugat. Ha a csehek a magyar ’56-ból megtanulták, hogy mit ne tegyenek, és ez mégsem segített rajtuk – az azért van, mert az oroszok ’56-ban megtanulták, hogy mit tehetnek: nyugodtan bevethetik a tankjaikat, nem kell semmiféle jelentős nyugati retorziótól tartaniok. ’56-ban ezt még nem vehették biztosra – ráadásul akkor nagyon gyorsan, azon melegében kellett dönteniök – ’68-ban már nem vállaltak semmiféle kockázatot, s szép lassan, „hidegen” dönthettek.

Negyedszázad messzeségéből, amikor az események már történelemmé merevültek, higgadtabban, érzelemmentesebben lehet megvizsgálni azt a kérdést is: tehetett-e volna valamit a Nyugat az érdekünkben – és saját érdekében? A Nyugaton akkor szinte kizárólag az Egyesült Államok volt értendő – katonai fölényük vitathatatlan volt, gazdasági erejük kimagasló, befolyásuk az Egyesült Nemzetek Szervezetében uralkodó jellegű. Ráadásul a két másik, akkor legjelentősebb nyugati országot, Angliát és Franciaországot lekötötte a szuezi ügy.

Ami az utóbbit illeti, a magyar közvéleménynek jó ideig az volt a benyomása, hogy Anglia, Franciaország és Izrael a mi forradalmunkat használta ki az Egyiptom elleni intervenciójuk időpontjának megválasztására – feltételezve, hogy a világ figyelmét és a Szovjetunió erejét lekötik a magyar események. Magam is így véltem, s mivel a szuezi intervenció szervezői tagadták ezt, vártam, mikor fognak előkerülni olyan titkos dokumentumok, amelyek majd megcáfolják a hivatalos állításokat. Minden, ami azóta nyilvánosságra került, azt mutatja, hogy a szuezi fegyveres akciót már hetekkel a magyar forradalom előtt elhatározták, és megkezdésének dátumát október 22-én – egy nappal a mi október 23-ánk előtt – határozta meg egy Párizs melletti titkos találkozón Selwyn Lloyd angol, Pineau francia külügyminiszter és Ben Gurion izraeli miniszterelnök. Aznap döntötték el, hogy Izrael október 29-én támadja meg Egyiptomot, az angolok és franciák október 30-án küldik el Nasszernek az ultimátumukat, október 31-én kezdik meg légitámadásaikat, és csapataik november 6-án, az amerikai elnökválasztás napján fognak partra szállni. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a három ország döntése kihasználta a magyar forradalmat – hiszen akkor született, amikor arra, hogy Magyarországon forradalom lesz, még senki sem gondolhatott. Más kérdés, hogy a magyar események miatt Anglia, Franciaország és Izrael elhalaszthatták, vagy elejthették volna szuezi terveiket, s így megsegítették volna a felkelt magyar népet azzal, hogy nem osztják meg a Nyugatot és a világközvélemény figyelmét. Dehát ez túl szép lett volna: ha a szuezi akciót már a magyar események előtt és nélkül megtervezték, a budapesti forradalmat még külön ajándéknak vélték terveik végrehajtásához.

S az Egyesült Államok? Azok a dokumentumok, amiket Mellékletünk közöl, sok mindenre fényt vetnek – ismert és kevésbé ismert tényezőkre. Sziklay Andor jóvoltából, aki akkor az amerikai külügyminisztériumban a Hírszerző és Kutató Hivatal magyar osztályának főnöke volt, most először kerül nyilvánosságra az a két beszélgetés, ami 1956. október 25-én és november 4-én folyt le a budapesti Amerikai Követség és a washingtoni Department of State között, s most először foglaltatnak csokorba az amerikai külpolitika akkori legfontosabb irányítóinak kijelentései-véleményei a magyar forradalomról – az események közben, vagy nem sokkal az események után.

Az első, ami világosan megmutatkozik, az az, hogy – a szovjet és kádárista állításokkal szemben – a magyar forradalmat nem az Egyesült Államok szervezték. Ez az események tanúi és résztvevői számára nem újság és nem meglepetés, a történelmi hitelesség kedvéért mégsem árt rámutatni. Tovább is lehet menni: a dokumentumok nemcsak azt teszik kétségtelenné, hogy az Egyesült Államoknak semmiféle szervező vagy kezdeményező szerepe nem volt, hanem azt is, hogy a Magyar Október teljes meglepetésként érte őket – zavarodottan és értetlenül álltak vele szemben. Jellemző az az október 25-i, távgépírón folytatott dialógus, amikor budapesti diplomatáiknak nemcsak utasításokat vagy tanácsokat nem adnak Washingtonból, hanem még azt sem tudják, mit kérdezzenek tőlük! Hruscsov egyszer, még ’56 nyarán, a magyarországi nyugtalanságot kommentálva, azt mondta Micsunovics jugoszláv nagykövetnek, hogy a Nyugat azon mesterkedik, hogy „áttörje a szovjet blokk arcvonalát”. Az amerikai dokumentumok arra vallanak, hogy Moszkva jócskán túlbecsülte a Nyugatot.

A második tanulság az, hogy az Egyesült Államok vezetőinek soha, egy pillanatig eszükbe sem jutott, hogy bármi konkrétat tegyenek a magyar forradalom megsegítésére vagy megmentésére. Kétségkívül rokonszenveztek vele, de ez a rokonszenv nem ment tovább egy-két humanitárius gesztusnál vagy nyilatkozatnál. Hathatós segítségre, a Szovjetunió kezének lefogására sem elképzelésük, sem tervük, sem szándékuk nem volt.

Ezt a passzivitást általában Jaltával szokták magyarázni, azzal, hogy Jaltában, 1945 februárjában – még a második világháború befejezése előtt – az amerikaiak és az oroszok felosztották egymás között a világot, és Magyarország a szovjet érdekszférába került. Ez a magyarázat pontatlan: a Jaltában elfogadott híres Nyilatkozat a Felszabadított Európáról a tengelyhatalmak csatlósainak éppenséggel nem új csatlósságot, hanem „szabad választások alapján álló, felelős kormányokat” helyezett kilátásba. Nem maga Jalta, hanem a Jaltát követő három év gyakorlata hozta létre azt a szituációt, amit később a Nyugat – katonai és gazdasági fölénye ellenére – tudomásul vett: Kelet- és Közép-Európa országainak bekebelezését a szovjet tömbbe. Így aztán az, ami a pontatlan Jalta-meghatározás mögött van, mégis igaz: az 1948-ra kialakult európai helyzetet, a kettéosztott Európát a Nyugat véglegesnek, vagy legalábbis belátható időn belül megváltoztathatatlannak fogadta el.

Az amerikai passzivitás második magyarázata az szokott lenni, hogy a véletlenek szerencsétlen összjátéka következtében Eisenhower éppen elnökválasztás küszöbén állt, és az megbénította cselekvőképességét, Dulles külügyminisztert pedig a magyar forradalom kellős közepén szállították kórházba, sürgős rákoperációra, s így az amerikai felső vezetésben senki nem volt, aki bátran kezdeményezhetett vagy dönthetett volna. Ez a magyarázat már aligha meggyőző. Ugyanezekben a napokban, a szuezi ügyben, saját szövetségeseivel, Angliával és Franciaországgal szemben az amerikai külpolitika hallatlanul aktív és hatékony volt. A Biztonsági Tanácsban Cabot Lodge, az Egyesült Államok állandó megbízottja keresztülhúzta az angolok és franciák időnyerési kísérleteit; Pearson kanadai külügyminiszternek, aki olyan megoldást javasolt, ami nem alázza meg túlságosan Angliát és Franciaországot, Dulles kíméletlenül azt felelte, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen; Eisenhower pedig a két szövetséges országgal kapcsolatban „olyan őrmesteri hangot használt, amilyent a Fehér Házban Grant tábornok óta nem hallottak”. (New York Times, 1956. november 3.) Az amerikai külpolitika tehát nem volt megbénulva – legfeljebb Szuez szenvedélyesen foglalkoztatta, Magyarország pedig nem.

A passzivitás harmadik magyarázata – Eisenhower is hivatkozik rá – Magyarország földrajzi helyzete: ha akartak, sem tudtak volna katonai segítséget küldeni Ausztria vagy Jugoszlávia semlegességének megsértése nélkül. A történelem azt mutatja, hogy a nagyhatalmakat, ha valamit igazán akarnak, az ilyen meggondolások ritkán szokták visszariasztani. S ha csapatok küldése nehéz is lett volna, ez még nem magyarázza az energikus politikai fellépés elmaradását.

A negyedik magyarázat: a magyar ügybe való beavatkozás egy harmadik világháborút zúdíthatott volna az emberiségre. A kockázat valóban fennállt – senki sem tudja megmondani, mi történt volna erőteljes amerikai fellépés, különösen pedig amerikai katonai mozdulatok esetén. A kérdést azonban másképpen is fel lehet tenni. Nem állt-e fenn egy harmadik világháború kockázata a berlini légihíd idején, a három évig tartó koreai háború alatt, vagy a kubai rakétaválság alkalmával? Az Egyesült Államok mind a három esetben vállalta a kockázatot. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy a magyar forradalom megsegítése harmadik világháború veszélyével járt-e, avagy sem, hanem az: a kelet- és közép-európai országok a világnak azon pontjai közé tartoznak-e, amelyekért az Egyesült Államok hajlandó háborús rizikót vállalni. A magyar ügy, s azóta a cseh ügy is megmutatta, hogy nem.

Mindezt tekintetbe véve hadd kanyarodjak vissza oda: tehetett-e volna mégis valamit a nyugati világ – az Egyesült Államok – Magyarországért? Az akkori helyzet átgondolása, egyes, azóta bekövetkezett események ahhoz a meggyőződéshez vezetnek, hogy igen. A kezdeményezések, a lehetőségek hosszú sora maradt teljesen kihasználatlanul – olyan próbálkozásoké, amik hatással lehettek volna a – mint említettem – éppen habozó, bizonytalankodó, megoszlott szovjet vezetésre. Akkor még nem volt „vörös vonal” azaz közvetlen telefonkapcsolat Washington és Moszkva között, de a diplomáciai csatornák éppúgy léteztek, mint most. Így aztán szinte elképesztő, hogy a magyar forradalom tizegynéhány napja alatt az amerikai külügyminiszter mindössze egyetlen közvetlen üzenetet küldött Moszkvába, azt az egyébként helyes megnyugtatást, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet tömb bármely tagját potenciális katonai szövetségesének – azaz, ha az oroszok kiengedik Magyarországot a maguk szövetségi rendszeréből, az amerikaiak nem kívánják majd a sajátjukéba bevonni.

De ezen a megnyugtatáson kívül, amit egyébként az orosz vezetők úgyis aligha hittek el, még mennyi minden egyébbel lehetett volna próbálkozni!

Lehetett volna fenyegetőzni. Elsősorban katonai beavatkozással – még akkor is, ha a valóságban erre nem gondoltak. Leegyszerűsítés volna a világpolitikát pókerjátszmához hasonlítani – de tudomásul kell venni azt, hogy egy pókerjátszma elemei is hozzátartoznak. Nem utolsó sorban a blöff. A szuezi ügyben az oroszok mesterien blöfföltek. A konfliktus kezdetén a baráti Egyiptomot nemcsak hogy nem segítették meg, hanem azonnal kivonták onnan a Nasszernek leszállított repülőgépeiket és kölcsönadott pilótáikat. De mihelyt látták, hogy az Egyesült Államok nem támogatja Angliát és Franciaországot, egyszerre hősökké váltak, és elkezdtek azzal fenyegetőzni, hogy szovjet önkénteseket küldenek Egyiptom megsegítésére. A magyar ügyben a Nyugatnak eszébe sem jutott hasonló blöffel megpróbálkoznia.

Lehetett volna – s most már legkevésbé sem blöffszerűen – diplomáciai és gazdasági szankciókat kilátásba helyezni – a diplomáciai kapcsolatok megszakításától kezdve az akkor éppen újjáéledő kereskedelmi kapcsolatok befagyasztásának fenyegetéséig.

Lehetett volna éppen ellenkező megközelítéssel, vagy a fenyegetéseket javaslatokkal kombinálva, Magyarország semlegesítését ajánlani, bizonyos, hasonló vagy más jellegű engedmények ellenértékeként a Nyugat részéről.

Lehetett volna az Egyesült Nemzetek Szövetségében aktívabbnak lenni, és még a második szovjet beavatkozás előtt egy ENSZ delegációt bejuttatni Magyarországra.

S még november 4-e után is lehetett volna legalább egy ideig keményebbnek maradni – mint például Afganisztán esetében –, abból kiindulva, hogy az eltökéltséggel, a szankciókkal hátha sikerül egy kompromisszumos, talán finnpéldájú megoldást kicsikarni.

De Gaulle mondotta egy alkalommal s nem is panaszosan, hanem csak a tényt leszögezve: „Les Etats sont des monstres froids” – az államok hideg szörnyetegek. Semmi mással nem törődnek, mint a saját érdekeikkel. Minden állam, mindig és kizárólag a saját érdekeit nézve, önzőn cselekszik; a probléma legfeljebb az, hogy nem mindig ismerik fel, mi a valódi érdekük, s így egyik-másik cselekedetük, vagy a cselekedeteiknek elmaradása sajátmaguk ellen fordul. A legkevésbé sem állítom – ki állíthatná? –, hogy az Egyesült Államok másféle magatartása biztosan megmentette volna a magyar forradalom ügyét –, de annyi talán állítható, hogy a nagyfokú passzivitással nem szolgálták a saját érdekeiket sem. A magyar forradalom páratlan alkalom volt Európa s az egész világ arculatának a megváltoztatására, vagy legalább egy változás megkezdésére: kár volt még csak meg sem próbálkozni a sikerre segítésével. Talán az egész világ erőviszonyai másként alakultak volna.

Mi, magyarok, otthon, ’56-ban édeskeveset tudtunk mindarról, ami körülöttünk történt – Moszkva habozásairól és belviszályairól, Washington rokonszenvező tartózkodásáról s a nem-kommunista világ jóindulatú tapsainak tulajdonképpeni értéktelenségéről. Hogyan tudhattuk volna például azt, hogy „rosszul választottuk meg” felkelésünk időpontját, mert éppen akkorra már a szuezi intervenció volt beütemezve? Vagy azt, hogy mikor mi bízni kezdünk a helyreállt belső rendben és kibontakozásban, Hruscsov alig párszáz kilométerre tőlünk éppen Titónál van, és a forradalom fegyveres letörésének részleteit beszéli meg vele? Sikereinktől eléggé megrészegülve, bekötött szemmel és tele illúziókkal jártunk-keltünk. A legkülönfélébb tévedések áldozatai voltunk. Mikor az orosz csapatok megkezdték Budapest kiürítését, voltak, akik azt hitték, hogy legyőztük a Szovjetuniót. Mikor Mao Ce-tung, Tito, Gomulka első, bíztató táviratait megkaptuk, voltak, akik azt hitték, hogy szövetségesekre leltünk bennük. Mikor a Biztonsági Tanács tárgyalni kezdte a magyar ügyet, voltak, akik azt hitték: az ENSZ segíteni fog – még majd csapatokat is küld. A legelterjedtebb, legáltalánosabb és legsúlyosabb tévedés az volt, amelyik az Egyesült Államok segítségében bízott. Eisenhowernek 1952-ben, első választási kampánya során, az egyik jelszava a „liberation”, a kelet-európai országok felszabadítása volt – négy esztendőn át ezt az ígéretes szót tömték a nyugati rádiók Kelet- és Közép-Európa népeinek a fülébe. Nem meglepő, hogy a hazai magyar tömegek elhitték – feltehetően még azok a Nyugaton élő magyarok is elhitték, akik közvetlenül az amerikai funkcionáriusok mellett dolgoztak, máskülönben csak felelőtlenséggel lehetne megmagyarázni az akkori Szabad Európa Rádió harcra-ellenállásra-kitartásra buzdító adásait.

Csakhogy 1956 már nem 1952 volt – közben meghalt Sztálin és megkezdődött az enyhülés –, a propaganda-gépezet üresen forgott tovább, és a négyéves jelszó ismételgetése már emigráns vágyálom volt és nem politikai valóság. A magyar „epizód” – mint ahogy e fejtegetések elején utaltam rá – bevallatlanul is a világméretű enyhülés fékezőjének tűnhetett még az amerikai elnök szemében is. Így történt meg, hogy az, akinek a „felszabadítási” jelszava a magyar tömegek egyik legfontosabb mozgatója volt, tíz nappal egy önmagát felszabadító nép forradalmának leverése után már így nyilatkozott: „Az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolhatta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes”.

A nyugati segítségben való hit illúzió volt, s ami ennél is keservesebb: történelmünk tele van hasonló illúziókkal. Egyetlen nép sem mentes az álmodozástól és a tévedéstől, de mi e téren valószínüleg világrekorderek vagyunk. Rákóczi biztosra vette, hogy XIV. Lajos segíteni fog neki – s utóbb a török Portára számított. Mikor a cári hadsereg ’49-ben elözönlötte Magyarországot, Kossuth és kormánya gyönyörű kiáltványban fordult Európa kormányaihoz és népeihez: „Büszke angol nép, tűrni fogod-e ezt az alkotmányos szabadság elleni merényletet?… Francia Köztársaság, elfelejtetted-e azokat az elveket, amelyeken rendszered felépült?… Ébredjetek fel, óh, Európa népei és nemzetei! Szabadságotok ügye Magyarország földjén dől el…” Károlyi Mihály hasonló naivitással az antanthatalmak megértésében hitt, Horthy a tengelyhatalmak erejében. Mindig büszkék voltunk hűségünkre szövetségeseinkhez és megvetettük azokat, akik „átálltak”. Mintha a történelem elemi iskola volna, ahol a tanító bácsi a jókat megjutalmazza és a rosszakat megbünteti.

Hibás választásainknak, baklövéseinknek, csalódásainknak mély gyökerei kell legyenek. Alighanem oda nyúlnak vissza, hogy több mint négy évszázada jóformán nincs magyar külpolitika. Hogyan is volna, hiszen Mohács óta nincs önálló magyar állam – a néhány hónapos vagy éves kivételek nem voltak elegendők egy elmélyült külpolitikai műveltség megteremtésére. Az Árpád-házi királyoknak, az Anjouknak, Mátyásnak még volt külpolitikájuk, volt koncepciójuk – kemények voltak és engedékenyek, szövetségeket kötöttek és bontottak fel, tudtak hűségesek és hűtlenek lenni, ahogy ezt az ország érdekei követelték. Erdélyben maradt meg egy ideig valami ebből a tradícióból – egyebütt nem.

Az ’56-os forradalom nem volt sem tévedés, sem illúzió – elemi erejű robbanás volt. Külpolitikai illúzióvá akkor vált, amikor az egyik, távoli világhatalom segítségének reményében nem tudott megállni és valami kompromisszumra jutni a területét elfoglaló másik világhatalommal. Egész pontosan: nem tudta konszolidálni az a kompromisszumot, amit Nagy Imre október 29–30-án elért. Nagy Imrét sok bírálat érte, amiért gyenge volt, határozatlan volt, késlekedő volt. Lehet. De hogy a forradalom lázas napjaiban ő volt az a magyar politikus, aki legvilágosabban mérte fel az oroszok erejét és veszélyességét, az biztos. Amíg csak remény volt arra, hogy a szovjet vezetéssel békés megoldást találjon, mindent elkövetett a megegyezés érdekében, még azon az áron is, hogy a tömegek nem értik meg, vagy Moszkva megbízottjának mondják. Végső eszközökhöz, a Varsói Szerződésből való kilépéshez, a semlegesség kinyilatkoztatásához csak akkor folyamodott, mikor a határokon átözönlő szovjet csapatok világossá tették, hogy megegyezésre már semmi remény.

’56 külpolitikai leckéje – ha ugyan vannak a történelemnek megtanulható leckéi – nem a nemzeti önsajnálkozás, hogy „egyedül vagyunk” (mindenki egyedül van), nem is a vádaskodás vagy siránkozás, hogy „cserben hagytak minket” (mást is, egymást is), nem a melldöngetés, hogy akkor „mi voltunk a világ közepe” (azelőtt is, azóta is már annyi más „közepe” volt a világnak) hanem az, hogy ha egyszer, valaha lesz önálló magyar külpolitika, annak majd átgondoltnak, hűvösen számítónak, érzésmentesen realistának kell lennie. Semmi másra nem kell és nem szabad tekintettel lennie, mint az ország érdekeire. Sem arra nem szabad törekednie, hogy más ura legyen, sem azt nem szabad elfogadnia, hogy más csatlósává váljék. Üres fenyegetéseknek éppúgy nem szabad felülnie, mint híg ígéreteknek vagy szentimentális frázisoknak. Akármilyen kíméletlenül hangzik is: amíg a világ „hideg szörnyetegek”-ből áll, neki is azzá kell válnia. Ezt sem azoknak nem lesz jó elfelejteniök, akik majd abban – az egyelőre illuzórikus – országban élni fognak, sem azoknak, akik ma és mindaddig a megszületésén próbálnak munkálkodni.

Lengyel töredékek^*

Jaruzelski tábornok, lengyel miniszterelnök, a lengyel kommunista párt főtitkára, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1981. december 13-án hadiállapotot rendelt el – a saját népe ellen. Átvette a hatalmat – saját magától, csak azért, hogy keményebb kézzel bánhasson – saját honfitársaival.

Aki látta Jaruzelski tábornokot a televízióban, az megfigyelhette, hogy egyenruháján a kitüntetések száma nemigen marad el Göring marsall uniformisa mögött. Ennek ellenére – akárcsak Göring esetében – Jaruzelski tábornok kimagasló haditetteiről nem sokat tud a történelem. Azt azonban el kell ismerni, hogy december 13-i puccsát kitűnően készítette elő és hajtotta végre. Győzelmesen sújtott le az ágyukban békésen alvó munkásokra, szakszervezeti vezetőkre, írókra, művészekre, tudósokra. Revolveres, géppuskás, harckocsis milicistái órák alatt letartóztatták, börtönökbe, internálótáborokba hurcolták a hálóinges-pizsamás, fegyvertelen emberek tízezreit.

Dél-amerikai, afrikai, ázsiai puccsoknál el-eldördül néhány lövés, meg-megölnek néhány embert. Lengyelországban december 13-án minden a legnagyobb csendben-rendben ment. Gyilkolni csak pár nap múlva kezdtek, amikor is sztrájkoló vagy gyáraikat védő munkásokat tanítottak meg néhány sortűzzel arra, hogy mi az igazi szakszervezeti szabadság.

Egyes nyugati kommentátorok azt latolgatták: vajon Jaruzelski tábornok a saját elhatározásából, az oroszok tudta nélkül, esetleg – jó hazafiként – az oroszok akarata ellenére cselekedett-e. Nem lett volna ésszerűbb a kérdést megfordítani: ha az oroszok tudta nélkül vagy akarata ellenére cselekedett volna, vajon hány óra telt volna el addig, amíg a szovjet hadsereg megindult volna, hogy leverje Jaruzelski tábornokot?

Más kommentátorok – kevésbé naivak – azt fontolgatták: vajon Jaruzelski, a jó hazafi, az oroszok tudtával bár, de nem a kisebbik rosszat választotta-e? A saját, nemzeti puccsával nem az orosz beavatkozásnak vette-e elejét? Csak a jövő fogja megmutatni azt, hogy Jaruzelski rendszere mennyire lesz jó vagy rossz a lengyeleknek. Egyelőre nagyon rossz. Semmivel sem kevésbé erőszakos, jogtipró, diktatórikus, mint például a csehszlovákiai helyzet volt a Szovjetuniónak és csatlósainak katonai beavatkozása után. Egyelőre Jaruzelski tábornok a »kisebbik rosszat« nem a lengyeleknek, hanem az oroszoknak biztosította: elvégezte a piszkos munkát, megkímélte a szovjet vezetést attól, hogy maga avatkozzék be fegyveresen Lengyelországban.

Technikai kivitelezésében akármilyen sikeres volt is a puccs, egyvalamitől nem tudta megkímélni a szovjet tömböt. Éppen katonai jellegénél fogva, napnál fényesebben megmutatta a politikai csődöt, a kommunista párt csődjét. Ha a lengyel párt tényleges erőt jelentett volna, akkor miért lett volna szükség a fegyveres erőkre? A magyar kommunista párt ’56-ban napok alatt semmivé foszlott. A lengyel pártnál – amelynek nem felkeléssel-forradalommal, hanem csupán egy szakszervezeti mozgalommal kellett szembenéznie – ez a folyamat több mint egy évig tartott. De az eredmény ugyanaz volt. A párt, mint politikai erő, megszűnt létezni. Maradt a nyers erő, a hadsereg – pontosabban a milícia, mert a puccs végrehajtó szerve az államvédelem volt, a katonák csak asszisztáltak hozzá.

A puccs előtti napon a Gazeta Krakowska című napilap részletesen ismertette Jerzy Wiatrnak, a Központi Vezetőség Marxista–Leninista Intézete igazgatójának előadását. Wiatr a fennálló lehetőségek közül a legjobb megoldásnak azt tartotta, ha a kommunista párt feladná a hatalom monopóliumát, és békésen megosztaná a hatalmat a nemzet más erőivel, a Szolidaritással és az Egyházzal.

Jerzy Wiatr lehetett ugyan a Marxista–Leninista Intézet igazgatója – valójában a marxizmus–leninizmus alapfokú szemináriumán is meg kellett volna buknia. A hatalmat nyugodtan megoszthatja egy olyan párt, amelyiknek a tömegek között többsége van: megteheti nagylelkűségből, a felelősség megosztása miatt, vagy azért, hogy kormányzási bázisát szélesítse. Megoszthatja a hatalmat – szükségből – olyan párt, amelyiknek komoly bázisa van, de nincs többsége: koalíciót alkotva biztosítja a parlamenti többséget. De mit oszthat meg – mi megosztanivalója van egy törpe kisebbségnek – olyannak, amilyen a lengyel párt volt –, amelyiknek a szavazatait szabad választás esetén optimálisan 5-6%-ra becsülték? Egy jó marxista–leninistának illenék tudnia, hogy egy törpe kisebbség a hatalmat nem megosztja, hanem megragadja. Ahogy Lenin tette 1917-ben, s ahogy azóta minden kommunista országban történt.

De Lenin a nyers erőszakot párt-sztaniolba burkolta, s ezt a receptet alkalmazták 1917 óta mindenütt. Most történt meg először, hogy a nyers erőszak csomagolta be saját magába a pártot. Azt eddig is mindenki tudta, hogy a hatalmon levő kommunista pártok mögött ott vannak az erőszakszervek; de most Lengyelországban a párt elé kerültek.

Az esemény nem jelentéktelen – sötét árnyékot vet a kommunista pártok jövőjére. Nemcsak azt ismeri el nyíltan, hogy a párt fölösleges kolonccá vált, paraziták, korrupt elemek, karrieristák érdekszövetségévé, mégpedig olyan érdekszövetséggé, amelyik válságos helyzetekben még tehetetlen is – hanem azt is megmutatja, hogy a nyers erőnek, amire támaszkodott, milyen könnyű tőle megszabadulnia. Ami ma Lengyelországban történt, holnap megtörténhet Romániában, Bulgáriában vagy – a Szovjetunióban. S ha a hatalomra került katonai diktátorok aztán – alibinek – újjászervezik a pártot, ez a lényegen mitsem változtat.

Magyarországon jó ideje találgatják, ki lesz majd Kádár utóda. Lehetséges, hogy az illetőt Czinege Lajosnak hívják? (Azoknak a tájékoztatására, akik esetleg nem tudnák: Czinege tábornok a magyar hadügyminiszter.) Lehet, hogy a kádárizmust a czinegizmus fogja követni?

Mikor Reagan elnök tíz nappal a puccs után bejelentette, hogy az Egyesült Államok felfüggeszti élelmiszerszállításait Lengyelországba, a hivatalos lengyel hírügynökség, a PAP ezt olyan beavatkozásnak minősítette a lengyel belügyekbe, „amilyenre még nem volt precedens”. Boldog Lengyelország, amelynek belügyeibe a legnagyobb beavatkozás egy amerikai elnök beszéde és az élelmiszerszállítások leállítása volt!

Mindenki, aki az iskolában azt tanulta, hogy:

1697-ben Nagy Péter cár neveztette ki II. Ágostot lengyel királlyá;

a XVIII. században Oroszország még három másik lengyel király megválasztását erőszakolta ki;

az utolsó lengyel királyt, Poniatowsky Ágost Szaniszlót II. Katalin cárnő ültette trónjára;

1772-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria felosztotta egymás között Lengyelországot;

1793-ban bekövetkezett Lengyelország második és 1795-ben harmadik felosztása, minek következtében a független lengyel állam megszűnt létezni;

az oroszok vérbe fojtották az 1794-es, 1831-es és 1863-as lengyel nemzeti felkeléseket – tízezreket deportáltak Szibériába, ahol egész lengyel falvak voltak a XIX. század végéig;

1924 és 1940 között Sztálin kiirtotta a lengyel kommunista párt szinte teljes vezetőgárdáját;

1939-ben Hitler és Sztálin felosztották maguk között Lengyelországot. Guderian német és Krivosein szovjet tábornok szeptember 19-én egymás mellett vonultatta fel díszszemlén csapatait Breszt–Litovszkban;

1939 és 1943 között a német nácik lengyel állampolgárok millióit hurcolták el kényszermunkára, éhhalálba, gázkamrákba;

1943-ban a nácik felfedezték a katyni tömegsírt: 4143 lengyel tiszt holttestét, akiket az oroszok végeztek ki;

1945 után a Szovjetunió olyan rendszert kényszerített – mindmáig – Lengyelországra, amelyet a lengyel nép túlnyomó többsége nem akart és nem akar…

Mindenki, aki az iskolában ezt tanulta, most visszakérheti a tandíját. A PAP hírügynökség cikkéből ugyanis kiderül, hogy mindez semmiség volt, csupa jelentéktelen epizód a lengyel történelemben – az orosz, a porosz, az osztrák, a német, a szovjet gyarmatosítás-országfelosztás-emberirtás talán nem is nevezhető beavatkozásnak a lengyel belügyekbe, vagy ha igen, akkor amolyan elhanyagolható mennyiségnek. Az a beavatkozás, amelyik minden korábbit felülmúl – amelyikre nem volt precedens –: Reagan beszéde és az amerikai élelmiszerszállítások felfüggesztése volt.

Mindez a legkevésbé sem kívánja azt bizonygatni, hogy az Egyesült Államok és legközvetlenebb szövetségesei soha nem avatkoztak bele – Reagan-féle intézkedéseknél komolyabban is – a lengyel belügyekbe. Maradjunk az utóbbi négy évtized példáinál.

A második világháború után megengedték Sztálinnak, hogy a jaltai egyezményt megszegve Lengyelországot csatlósállammá alakítsa át. Megengedték Sztálinnak azt, amit Hitlernek nem engedtek meg! Anglia és Franciaország majdnem teljesen felkészületlenül háborúba lépett, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot – de a háború befejezésekor, amikor a Nyugat erősebb volt, mint a Szovjetunió – egyszerűen lemondtak annak a Lengyelországnak a függetlenségéről, amelyért saját katonáik és civiljeik milliói áldozták fel az életüket.

1975-ben, a korcs Helsinki Egyezményben a Nyugat még legalizálta is ezt a helyzetet.

A népszerűtlen, roskatag, a lengyel munkások sztrájkjait sorozatosan fegyverrel leverő varsói kormányokat a Nyugat 27 milliárd dollár kölcsönnel támogatta.

1980 nyara óta, amióta a Szolidaritás mozgalma megszületett, alig volt olyan nyugati politikus, aki – rokonszenvező szavak kíséretében – ne jelentette volna ki, hogy ha az oroszok közvetlenül vagy közvetve interveniálnak Lengyelországban, a Nyugat bizony semmit sem tud tenni a lengyelek megsegítésére.

Mi ez a negyven éve tartó közömbösség, lemondás, a fait accompli-k utólagos tudomásulvétele, sőt az előzetes biztosítás (bátorítás) arra, hogy minden bűncselekmény büntetlen marad – az eltűrése annak, hogy minden nemzetközi egyezményt, Jaltát, az ENSZ alapokmányát, az Emberi Jogok Deklarációját, a Helsinki Egyezmény betűit egyoldalúan és következmények nélkül meg lehet szegni – mi ez, ha nem beavatkozás Lengyelország (és nemcsak Lengyelország hanem egész Közép- és Kelet-Európa) belügyeibe? Csak ennek a beavatkozásnak éppen fordított az előjele, mint az oroszokénak. Az eredmény ugyanaz. A kettő együtt alkotja, jelenti az „eredményt”. Nem volna-e becsületesebb a „belügyekbe való beavatkozás” vagy „be-nem-avatkozás” hipokrita fogalmát törölni a nemzetközi politika szótárából? A gyakorlatból úgyis törölve van – mióta világ a világ.

Alig néhány héttel a lengyel puccs előtt százezres tömegek tüntettek több nyugat-európai nagyváros utcáin az amerikai Pershing-rakéták európai földön való felállítása ellen. A derék pacifisták, többségükben fiatalok – akik nem elégednek meg azzal, hogy egyénileg megtagadják a fegyveres katonai szolgálatot (ez szent joguk) – tömegekbe verődve téglákat emelgettek, zászlókat lengettek, jelszavakat skandáltak, s az ember szívesen rokonszenvezett volna velük, ha – mondjuk – Nyugat-Berlinből megpróbáltak volna átvonulni Kelet-Berlinbe is, és ott folytatni a tüntetésüket a szovjet SS 20-as rakéták ellen, amelyeknek európai földön való felállítása nem csupán terv, hanem valóság. Nyugaton tüntetni: ehhez nem kell nagy bátorság. Még ahhoz sem kellett volna, ha ugyanezek a derék pacifisták a lengyel puccs után kimentek volna Amszterdam, Koppenhága vagy Bonn utcáira tüntetni – a lengyel tábornokok ellen. De akárhogy nézte az ember a televíziót, sehol sem látta őket. Mármint a pacifistákat. Így aztán az emberben óhatatlanul felvetődött a kérdés, hogy ezeket a derék pacifistákat, akiknek nagy többsége kétségkívül jószándékú fiatal, nem mozgatja-e valaki a háttérből. S mert monstre-tüntetéseikre – a nyugat-európai kormányok befolyásolására, megfélemlítésére – éppen a lengyel puccs előtt került sor, felvetődik az a kérdés is, hogy az időpont megválasztása puszta véletlen volt-e, s a jószándékú pacifisták nem a lengyel hadiállapotot bejelentő decemberi plakátokra hasonlítanak-e, amelyeket már szeptemberben kinyomtattak – a Szovjetunióban?

Az a langyosság, amellyel a lengyel puccsra a német közvélemény reagált, valószínűleg nem független a „lieber rot als tot” – versikét harsogó pacifista tüntetések hatásától. De mit szóljon az ember a hatalmon lévő nyugat-német politikai vezetők nyilatkozataihoz? Futnak a pénzük után, a szó szoros és átvitt értelmében. A márka-milliárdok után, amiket Gierek és Kania rendszerébe beletömtek, s Willy Brandt az „Ostpolitik” délibábja után, Schmidt kancellár… valójában csak ő tudja, mi után és mi elöl fut.

S mit szóljon az ember az olyan cikkhez, amilyet december 21-én a Spiegel hasábjain közölt a főszerkesztő, Rudolf Augstein? A nyájas olvasó megtudhatja Augsteintól, hogy „az első világháború után Lengyelországban bevezetett demokrácia szemmel láthatólag nem felelt meg az ország szociális helyzetének” – értsd: a lengyelek nem voltak érettek a demokráciára, s vajon ma megértek-e rá… Nem úgy, mint Augstein honfitársai, akiknél az első világháború után bevezetett demokrácia mire is vezetett?… s akik közül, furcsa módon, az Elbától nyugatra lakók tudnak élni a demokráciával, az Elbától keletre lakók viszont szemmel láthatólag még éretlenek rá. S miközben a maga kényelmes főszerkesztői székéből Augstein megleckézteti a Szolidaritást és Lech Walesát – arra nem felejt el emlékeztetni, hogy a második világháború után a lengyelek „elvették területünk egyötödét”. Függetlenül attól, hogy a második világháborút talán mégsem a lengyelek robbantották ki, hanem Augstein nemzete, függetlenül attól a dúlástól, amit a hitleri hadak Lengyelországban végeztek (ha más nem, akkor Willy Brandt varsói térdre borulása még élhetne a német emlékezetben) – a Spiegel főszerkesztője ne tudná, hogy az új európai határokat nem a lengyelek húzták meg? Nekik legfeljebb nyugaton adták, kétötödét sem annak, amennyit keleten elvettek tőlük az oroszok. Magyar ember könnyen megérti, hogy minden országcsonkítás fájdalmas. De a németekére alighanem sohasem került volna sor egy bizonyos Hitler Adolf nélkül. Így aztán mikor Augstein azt írja, hogy „egy nyugtalan Lengyelország mindig háborús veszélyt jelent Európa számára”, az olvasónak az az érzése, hogy mellébeszél. Hacsak nem hazabeszél…

Tavaly októberben, mikor a Szolidaritás meghívta a kongresszusára a magyar szakszervezeteket, Gáspár Sándor, a Szakszervezeti Tanács főtitkára levelet írt Lech Walesának. Nem fogadta el a meghívást, kioktatta Walesát arról, milyenek is az igazi, szabad, demokratikus szakszervezetek, megrótta, amiért fiatal és tapasztalatlan ember létére nem merít a több évtizedes magyar szakszervezeti tapasztalatokból – de hozzátette (és ez az a mondat, amiért a különben érdektelen levél bejárta a világsajtót – a Le Monde például első-oldalas címben idézte): kész, hogy bármikor megbeszélje-megvitassa Walesával „a szakszervezetek szerepét és hivatását a nemzetközi követelmények és a hagyományos lengyel–magyar barátság szellemében”. Mióta Walesát a milicisták elhurcolták, mióta Jaruzelski tábornok fogva tartja – várom, mikor fog megszólalni a hagyományos lengyel–magyar barátság szellemében Gáspár Sándor, hogy a bajban lévő lengyel szakszervezeti vezetőnek – amennyire lehet – segítsen. Az olasz, a spanyol kommunista pártok, a legkülönbözőbb szakszervezeti vezetők felemelték a szavukat. A hivatalos Magyarország hallgat.

Hallgat? Már több mint egy éve alattomos, irányított lengyel-ellenes propaganda folyik Magyarországon. Azt akarja a magyar néppel elhitetni – s nem minden eredmény nélkül –, hogy a lengyeleknek azért nincs mit enniök, mert nem dolgoznak (mintha az országot nem a párt- és államvezetés tette volna tönkre, mintha a Szolidaritás megalakulása a bajok okozója lett volna és nem válasz a már meglévő bajokra); a lengyelek jobban tennék, ha a magyarok példáját követnék, ahelyett, hogy sztrájkolnának (mintha a sztrájkokkal nem éppen azt akarták volna elérni, hogy a tehetségtelen vezetéstől megszabaduljanak, és legalább a gazdasági életben elérjenek valami szabadságot) – nekünk, magyaroknak ebből vagy abból az árucikkből most azért van kevesebb, mert a lengyeleket kell segítenünk (mintha Magyarország maga is nem kapna jócskán nyugati hiteleket).

Ez a felülről sugalmazott lélekmérgezés olyan országban folyt és folyik, ahol a hivatalos politika a „proletár internacionalizmus” elvét hirdeti. A valóság azt mutatja, hogy ennek az agitációnak az irányítói a proletárokat elnyomó intenacionálé részvényesei. Szégyene volna a magyarságnak, ha bedőlne nekik, ha visszhangozójává válnék a lengyelellenes jelszavaknak. Ha már a magunk gyarmati helyzetében annyira sem tudunk segíteni, amennyire a második világháború idején a lengyel menekülteket segítettük a németek ellenében, legalább arra vigyázzunk – a magunk, a saját jövőnk érdekében is –, hogy Báthory, Rákóczi, Bem hagyományai után ne Brezsnyev, Jaruzelski, Kádár népe legyen belőlünk.

A moszkvai nagy cirkusz^*

Letartóztatták a moszkvai cirkusz igazgatóját. A vád: korrupció. Az ember az első pillanatban nem is érti: miért kell egy cirkuszigazgatót megvesztegetni. Potyajegyért? Aztán kiderül: nem a nézők vesztegették meg, hanem az artisták. Az igazgató, Anatolij Kolevjatov döntötte el, hogy kik vegyenek részt a nyugati turnékon. Melyik műlovarnő lépjen fel Párizsban, melyik bűvész varázsoljon elő a kalapjából békegalambokat Washingtonban. A döntés attól függött, ki milyen ajándékot hozott az útról az igazgatónak. Anatolij Kolevjátov az ékszereket szerette: aranyat, platinát, gyémántot. A mai bizonytalan világban jobb biztos értékekre alapozni – a korrupciót is.

Tulajdonképpen sajnálom a moszkvai cirkuszigazgatót. Sajnálom, hiszen semmi egyebet sem tett, mint a legrégibb orosz hagyományok egyikét ápolta. Nemrégiben olvastam egy angol utazó beszámolóját az 1830-as évek Oroszországáról. Volt akkoriban I. Miklós cárnak egy teljhatalmú minisztere, bizonyos Kleinmichel gróf. Ma a nevére sem emlékszik senki (van ez így néha teljhatalmú miniszterekkel) – pedig ő verette le (már akkor is!) a lengyelek felkelését –, a múlt század derekán élet és halál ura volt az orosz birodalomban. Nos, erről a Kleinmichelről írja az angol utazó, hogy „nyíltan lopta az állam pénzét – minden cári kegy, kitüntetés, a Szent Anna vagy a Szent Sztanyiszlasz Rend, minden kinevezés, ezredesi, tábornoki, nagyköveti rang, minden társadalmi előremenetel attól függött, ki mennyire vesztegette meg a grófot”. Nem tudom, mi mindent lehetett a moszkvai cirkuszigazgatónál az ajándékékszerekkel elérni, de annyit biztosan nem, mint Kleinmichel grófnál akkor – és egyes pártvezetőknél mostanában.

Sajnálom az igazgatót azért is, mert bár a korrupció nem tartozik a legdicséretesebb tulajdonságok közé – abban az embertelen rendszerben, amely több mint hatvan éve terpeszkedik el az orosz birodalom fölött, egyike azoknak a kapcsolatoknak, amelyek emberinek nevezhetők. Az orosz munkás, paraszt, mérnök odaadja a munkáját az államnak, és a munka ellenértékének csak a töredékét kapja vissza; a többit elnyeli a látható és láthatatlan bürokrácia, a rossz szervezés, a túlhajtott fegyverkezés: ez az, amit marxista terminológiával egyszerre lehet kizsákmányolásnak és elidegenedésnek nevezni. A vesztegető viszont pontosan tudja, mit kap a pénzéért-ékszeréért, s ha csinálja, ez annyit jelent, hogy megéri neki. Ráadásul, egy olyan világban, ahol a szülők nem bíznak a gyerekekben és a gyerekek a szülőkben, a tanárok a diákokban és a diákok a tanárokban, a munkatársak egymásban és a párt a saját tagjaiban, – egy ilyen világban a korrupció a bizalom jele. A cirkuszigazgató minden papír vagy szerződés nélkül – az különösen fontos lehetett, hogy ne legyen írásos nyoma a dolognak – megbízott a kardnyelőben: ha visszajön a londoni útról, hozza neki az előre kialkudott arany cigarettatárcát. És az oroszlánszelídítő is megbízott a cirkuszigazgatóban: tudta, hogy ha elég értékes lesz a kölni útról ajándékba hozott gyémántgyűrű, akkor legközelebb Stockholmban is ő lesz a ketrecben a fenevadakkal. Tulajdonképpen senki sem vesztett az ügyön, mindenki csak jól járt vele, és inkább azt kellett volna letartóztatni, aki besúgásával megtörte a bizalomnak ezt az évek óta jól működő bűvös körét.

Az imént az orosz hagyományokat említettem. Egy pillanatig sem kívántam azt mondani, hogy a korrupció csak Oroszországban létezett vagy létezik, s még kevésbé, hogy orosz találmány. A szó maga latin, ami arra vall, hogy a fogalmat már a régi rómaiak is ismerték; ősi hieroglifák és papírtekercsek arról tanúskodnak, hogy már az egyiptomi és kínai civilizáció fénykorában is virágzott. Pár hónappal ezelőtt tekintélyes amerikai szenátorokat, képviselőket buktattak le araboknak álcázott állami ügynökök: kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb összegekért neves politikusok hajlandók lettek volna a legkülönbözőbb kedvezményeket kijárni megvesztegetőiknek. És ki tudja – ez volt egyébként a nem túlságosan elegáns eljárás egyik gyenge pontja –, hogy ha a szenátorok öltöztek volna be araboknak, vajon a lebuktatóik mind ellenálltak volna-e a kísértésnek?

A probléma csak az, hogy 1917-ben Leninék azzal kerültek hatalomra, hogy ők majd megszüntetik a cári világ, a kapitalista bűnbarlang különböző hibáit-vétkeit-visszaéléseit – egyebek közt az olyasfajta korrupciót is, amilyet az említett példák közül Kleinmichel gróf jelképezett – s mára sikerült a korrupciót olyan méretűvé fejleszteniük, hogy már nemcsak közéletet szövi át teljesen, de még az olyan a kapitalista világban magánjellegűnek számító kérdések is általa kapnak választ, hogy ki juthat húshoz, lakáshoz vagy motorbiciklihez. És sikerült ezt a korrupció-hálózatot testvéri módon a népi demokráciákra is kiterjeszteniük – Magyarországra is, ahol persze a múltban is létezett, de méretei meg sem közelítették azt, amiről Kenedi János nemrég Párizsban megjelent, Tiéd az ország, magadnak építed című regénye ad képet.

Mindezt tudva, még jobban sajnálom a moszkvai cirkuszigazgatót. Ha a rendszerben minden és mindenki korrupt, miért éppen egy cirkuszigazgatótól várják el, hogy ne legyen az? És ha az, akkor a sokmillió lebuktatható közül miért éppen őt zárják börtönbe? És itt elérkeztünk az igazi problémához – ahhoz, amiért Anatolij Kolevjakov a leginkább sajnálatra méltó.

A nyugati újságok szerint egész Moszkva arról beszél, hogy a cirkuszigazgató jó barátságban volt Brezsnyev lányával, Galina Brezsnyevával, akinek az első férje cirkuszi erőművész volt. A letartóztatás ezek szerint nem egyszerűen a cirkuszigazgatót büntette, hanem a Brezsnyev-családot s magát Brezsnyevet vette célba. Erre mutat az is, hogy a cirkuszi botránnyal egyidőben és hasonló, korrupciós vádak miatt állítólag Brezsnyev fiának is le kellett mondania külkereskedelmi miniszterhelyettesi funkciójáról.

A beavatottak még azt is tudni vélik, hogy a valódi célpont nem is Brezsnyev, aki már alig él, és olyan beteg, hogy célbavenni sem érdemes. Valójában az örökösödési háború indult meg, s mert két főrivális van – az egyik, a 75 éves Kirilenko Brezsnyevnek és a Brezsnyev-családnak a lejáratásával akarja „megfúrni” azt, akit Brezsnyev az utódjául szemelt ki: a 70 éves Csernyenkót. Lehetséges, hogy így van, mint ahogy az ellenkezője sem lehetetlen: egy olyan rendszerben, ahol minden a kulisszák mögött történik, minden elképzelhető és mindennek az ellenkezője is. Még azt sem lehet mondani, hogy túl nagy jelentősége van az ügynek – nem a cirkuszigazgatóra gondolok, akinek aztán ahhoz, hogy ki lesz a következő vezér, a világon semmi köze sincsen –, hanem az örökösödési harcra. Lenin végrendeletbe adta, hogy semmiképpen se Sztálin legyen az utóda – mégis Sztálin lett, és negyedszázadba telt, amíg a nép egyáltalán értesülhetett a lenini végrendeletről. Sztálin helyét egy triumvirátus foglalta el: Málenkov, Molotov és Berija; ki sejthette volna, hogy utóda – és Sztálin kitelepítője a Lenin-mauzóleumból – az a Hruscsov lesz, akit akkor csak a temetés megszervezésének nem éppen kiemelkedő feladatával bíztak meg. S egy nappal Hruscsov bukása előtt kinek jutott volna eszébe, hogy legközvetlenebb munkatársa, védence, bizalmi embere: Brezsnyev fogja őt megbuktatni? A legkevésbé Hruscsovnak – különben nem ment volna nyugodtan vakációzni a Krím-félszigetre. Így aztán még találgatni sincs értelme, ki lesz a Kreml következő uralkodója. Abban a Nagy Cirkuszban, ahol az egész élet kötéltánc, ahol a kötéltáncosok alatt nincs háló, és aki leesik, a nyakát töri, ahol a késdobálók a partnereiket nem körüldobálják, hanem a szívük felé hajigálják a pengéket, ahol a bohóc, aki tegnap még guggolva táncolt a Főnök előtt, holnap már Főnök lehet, ahol az ostorcsattogtatásra fegyelmezetten lépdelő lovak egyszer csak széttapossák az idomítót a porondon (és a közönség mindehhez még ütemesen tapsol is) – ebben a Nagy Cirkuszban, ahol minden vérre, valódi vérre megy –, a jövő kiszámíthatatlan.

S mert a jósolgatás éppúgy értelmetlen, mint az előzetes pozícióharc – különösen értelmetlennek tűnik a moszkvai cirkuszigazgató letartóztatása. Ürügynek szolgálni valamihez, már egymagában sem lélekemelő; de a Semmi ürügyének lenni – ennél a szerepnél még egy kiöregedett hasbeszélő is jobbat érdemelne.

Ki kit győz le?^*

Kezdettől fogva pesszimista voltam a lengyel eseményeket illetően. ’80 nyarán Kanadában ért az első nagy megmozdulások, a munkás-szervezkedés, a Szolidaritás megszületésének a híre. Vendéglátóm – maga is lapszerkesztő – arra kért, hogy írjak egy gyors kommentárt a nyomás előtt álló újságjába. Nincs most kezemügyében a cikk, a részleteire nem emlékszem, de arra igen, hogy a konklúziója az volt: a Szovjetunió nem fogja megengedni, hogy egy kommunista országban szabad szakszervezetek tevékenykedhessenek, hogy a sztrájkjog ne csak papíron, de a valóságban is létezzék, hogy a kommunista párttal párhuzamosan és attól függetlenül egy másik, autentikusan népi hatalmi központ is kialakuljon.

Több mint egy éven át az események újra és újra rám cáfoltak. A sztrájkjogot törvénybe iktatták Varsóban, a Szolidaritást elismerte a párt és a kormány, nemcsak a munkásoknak, hanem a parasztoknak is engedélyezték a szervezkedést, emlékműveket emeltek olyan munkások dicsőségére, akik a kommunista hatalom sortüzeiben vesztették életüket, vádeljárás indult tegnapi pártvezérek és egyéb hatalmasságok ellen, új pártfőnökök és miniszterek egyenrangú félként tárgyaltak szakszervezeti vezetőkkel, hozzájárultak egy nagyszabású és marxista–leninistának egyáltalán nem nevezhető szakszervezeti kongresszus megrendezéséhez, Lech Walesa egymásután látogathatott el Rómába, Párizsba – s ha mindez nem is ment huzavona, akadályok és moszkvai „ellengőz” nélkül, mégiscsak ment, folytatódott, előrehaladt. Napról napra arra kellett gondolnom: ideje, hogy sutba dobjam pesszimizmusomat – úgy látszik, nincs olyan szabály, ami alól ne volna kivétel.

De bármi történt is, egyszerűen nem tudtam a borúlátástól megszabadulni. Leginkább azok érthetnek meg, akik – akárcsak én – végigélték az ’56 október–novemberi napokat. Akik november 3-án még reménykedtek. Akik a negyedikére virradó éjszaka békésen aludtak, amíg az ágyúdörgés fel nem ébresztette őket. Ami akkor belénk ivódott, az nem valami nagy politikai bölcsesség, nem valami éles és csalhatatlan előrelátás – hanem egész egyszerűen a bizalom teljes hiánya, a „fekete leves” nagy leckéje volt. A pesszimizmus.

S ha mindezt most papírra vetem, az a legkevésbé sem azért van, hogy dicsekvőn hozzáfűzzem: „Lám, 1981. december 13-a igazolta a félelmeimet”. Hanem azért, hogy megjegyezhessem: most kezdek optimista lenni. Gondolom, őrültségnek hangzik – hiszen Jaruzelski katonai puccsa jobban sikerült, mint ahogy valószínűleg szervezői és felbújtói maguk is remélték, a szakszervezeti vezetők többsége börtönben vagy internálótáborban, a Szolidaritás betiltva, a sajtó, a rádió, a televízió a legszigorúbb felügyelet alatt, az ország továbbra is hadiállapotban, egyre több katolikus papot is lefognak, az egyetemek rektorait, dékánjait egymásután váltják le –, hol van itt ok az optimizmusra?

Akármilyen furcsán hangozzék is: mindabban, amit felsoroltam. A katonai puccs kivitelezésében – technikailag – valóban sikeres volt. Megóvta a Szovjetuniót attól, hogy neki magának kelljen fegyveresen beavatkoznia. Jóformán egy éjszaka leforgása alatt lefejezte a lehetséges ellenállási gócokat. A hadsereg – egyesek várakozásával ellentétben – engedelmeskedett parancsnokainak. Elszigetelt sztrájkmegmozdulások voltak ugyan, de nem tört ki általános sztrájk: az emberek munkába álltak. A puccsisták és idegen főnökeik meg lehettek elégedve: minden úgy ment, mint a karikacsapás. A sikerük teljes volt.

Azóta kiderült: a kudarcuk teljes. Több mint négy hónap telt el, és a hadiállapotot még mindig fenn kell tartaniok – sokkal tovább, mint ’56-ban Magyarországon, ’68-ban Csehszlovákiában. Az ellenszegülőket továbbra is statáriummal fenyegetik. De hiszen ezek a híres győztesek – félnek a legyőzöttektől!

Ezer politikai foglyot hazaengedtek? Több mint kétezer még mindig raboskodik! A parasztszakszervezet elnökét „megdolgozták” a börtönben, s aztán felléptették a televízióban? A munkásszakszervezeti vezetők közül mindmáig senkivel sem sikerült hasonló „eredményt” elérniük! Ha katolikus papokat zaklatnak vagy fognak le, az azért van, mert az Egyház határozott feltételekhez köti a komolyabb tárgyalások megkezdését a kormánnyal. Lassacskán fél éve lesz a diadalmas puccsnak, és ezzel a kormánnyal saját országában jóformán senki sem áll szóba. Vannak katonai szövetségesei, vannak tankjai és gépfegyverei, van flottája és légihadereje, vannak egyenruhás televíziós bemondói, vannak cenzorai, van hatalma – csak népe nincsen, 35 millió alattvalója van – de a pretóriánus gárdán kívül hívei nincsenek. Lehet, hogy ez a kormány szeretne dialógust kezdeni. Csak éppen nincs kivel. Jaruzelski tábornok sorra utazgat Moszkvába, Kelet-Berlinbe, Prágába, Budapestre. Úgy viselkedik, mintha Lengyelország miniszterelnöke volna. Pedig csak az országé. Nem a lengyeleké.

A lengyel nép – a május elsejei tömegtüntetések is ezt mutatják – folytatja, amit 1980 augusztusában megkezdett. Más körülmények között – más eszközökkel. De a leghalványabb jele sincs annak, mintha ez a nép behódolt volna. Legfeljebb ugyanabban a harcban új fejezet kezdődött.

Az a zseniális ötlet, hogy a Szovjetunió nemzetközi presztizsét megkímélendő, lengyel belügyesekkel és katonákkal hajtsák végre a puccsot, talán nem is volt olyan zseniális. Egy idegen hadsereg tankjaira támaszkodva hatalomra kerülni, nem valami dicsőséges vállalkozás – láthattuk Kádár nehéz kezdeteiből. De a Gauleiternek rögtön vagy később – a saját honfitársai irányában – marad egy kibúvója: az intervenció mindenképpen megtörtént volna – nélküle is –, ő majd igyekszik enyhíteni a külföldi megszállás szigorát. Fennáll egy cinkos összekacsintás lehetősége a helytartó és a nép között – a megszálló háta mögött. Jaruzelski azzal, hogy a piszkos munkát maga végezte el, jóidőre, talán végleg megfosztotta magát ettől a lehetőségtől. Lehet – még ezt is fel tudom tételezni –, hogy el akarta kerülni az olyasfajta vérengzést és terrort, ami a magyar ’56-ot és bizonyos mértékig még a csehszlovák ’68-at is követte. Bármily kegyetlennek tűnjék is: ezzel sem könnyített a maga helyzetén, s mert a rendszer, amelyet képvisel, olyan, amilyen – ha a mostani holtpontról ki akar mozdulni, vagy a terror felé kell hajolnia, ami még mélyebbre süllyeszti, vagy engedményeket kell tennie – és ez új válság felé sodorhatja.

A történelem tele van meglepetéssel. De ha ennek a közhelynek az ismeretében most mégis az optimizmus irányában leng ki kopottas iránytűm, az azért van, mert a lengyelek magatartása, okosságuk, egységük, ellenállásuk megható, felemelő, példamutató. Ki kit győz le? – tette fel annak idején a kérdést Lenin. Nos, a lengyel nép még sínyli a diktatúrát, és bizonytalan, mikor fogja lerázni magáról. De az már biztos, hogy a diktatúra nem győzte le. 35 millió emberrel Európa kellős közepén sok mindent lehet csinálni. Sok mindent, de nem mindent. Ahhoz, hogy gyarmatosítóikat legyőzzék, kevesen vannak; de ahhoz, hogy azok mindenkinek megtörjék a derekát: sokan.

Államosítás

A „hazacsalogató lap” néven ismert budapesti Magyar Hírek május elsejei számában olvashatók az alábbiak: „A Magyar Írók Szövetségének az új alapszabályában tisztán, világosan és pozitív értelemben van jelenleg, ami a régi alapszabályban is benne volt, csak még mintegy negatív formában, ez pedig körülbelül úgy hangzik, hogy a Magyar Írószövetség tagja lehet a határokon túl dolgozó, alkotó, erre érdemes magyar író a művelődési miniszter hozzájárulásával”.

A negatív alapszabály tehát pozitívba fordult, ami olyasmi, mint mikor a matematikában mínuszt mínusszal szoroznak, és egyszer csak, hoppla, plusz lesz belőle. Ha egy mínusz költőt, aki Dallasban él, megszoroznak egy mínusz prózaíróval, aki Lisszabonban dolgozgat, kijön belőlük egy (vagy két) plusz író-költő, aki érdemes arra, hogy a budapesti írószövetség tagja legyen.

Persze, csak a művelődési miniszter hozzájárulásával. Nesze neked, bárhol élő magyar tollforgató, aki azt hitted, hogy az az egyesület, amely magát a Magyar Írók Szövetségének nevezi, valamiféle autonóm testület. S ennek értelmében maga döntheti el, hogy valakit – mondjuk: egy Nyugaton élő magyar írót, akit példának okáért Márai Sándornak hívnak – írónak tart-e, magyar írónak tart-e, s elég jó magyar írónak tart-e ahhoz, hogy felvegye tagjai sorába, vagy sem. Szó sincs róla! Ha ez a bizonyos írószövetség, amelynek vezetőségében a magyar betű olyan óriásai vannak, mint Jovánovics Miklós vagy Dobozy Imre, úgy vélekednék, hogy Márai Sándor nem magyar író, vagy nem elég „érdemes” arra, hogy a Szövetség felvegye tagjai közé, akkor nincs semmi probléma, akkor minden a legteljesebb rendben van. De ha ez a Szövetség, amelynek vezetőségében jeles írók is vannak, esetleg úgy vélné, hogy Márai Sándor több, mint harminc éves számkivetettségében is magyar író és bekerülhetne a Szövetség tagjai közé, akkor ehhez még a művelődési miniszter áldására volna szükség. Végső soron tehát nem Márai Sándor művei, nem is a hazai írók kollektívája, hanem a budapesti művelődési miniszter dönti el, hogy Márai Sándor magyar író-e, és ha igen, megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyek valakit az írószövetségi tagság Olimposzáig emelnek. S mivel végső soron a miniszter dönt, az emberben felvetődik a kérdés: mi szükség van mindehhez az írószövetségre?

Mint ahogy felvetődik az a kérdés is: melyik nyugati magyar írónak van szüksége arra, hogy ennek az írószövetségnek a tagja legyen. Ha az otthoniak a helyzetük adta okokból tagjai a párt- és államvezetés által ellenőrzött, Bajza-utcai egyesületnek, az teljességgel érthető és megérthető. De a Nyugaton élő magyar írónak mi oka volna miniszteri engedéllyel „államosíttatni” magát?

Azzal lenne belőle magyar író, hogy a művelődési miniszter taggá ütné az írószövetségben?

Jobb író válnék belőle, ha a miniszter írószövetségi taggá avatná?

Megadatnék neki, ami a hazai íróknak, még egy Illyés Gyulának sem adatik meg: az, hogy minden műve szabadon, csonkítás és öncsonkítás nélkül odakerüljön a magyar olvasók kezébe?

S ha nem, akkor hát miért válnék – lenini meghatározással – csavarrá a pártállam gépezetében?

Hangvétel^*

Fekete Sándornak, a budapesti Új Tükör főszerkesztő-helyettesének nem tetszik az, hogy az írószövetség decemberi közgyűlésén elhangzott felszólalásáról az Irodalmi Újság megjegyezte: a Rákosi-idők hangvételét elevenítette fel. Terjedelmes cikkben válaszol, jól elnáspángolja lapunkat, továbbá a hazai szamizdatot és az emigrációnak azt a részét, amelyiket nem kedveli.

A hosszú eszmefuttatás tulajdonképpen variáció azokra a témákra, amelyeket a rendszer vezető kultúrpolitikusai-propagandistái unos-untalan ismételgetnek. Ha velük nem szoktunk minderről vitatkozni, még kevésbé kívánunk a beosztottjaikkal. Maradjunk csupán annál: vajon Fekete Sándor (a továbbiakban többnyire F. S.) hangvétele annyira idegen-e a Rákosi-időkétől, mint ahogy maga állítja – s talán el is hiszi. Az írószövetségi beszédéről már megírtuk, mit gondolunk – nézzük a cikkét.

A címe: Emigránsok, kint és bent. Az emigráns szónak ilyen pejoratív értelemben való használata magában is a Rákosi-korszakot idézi. Így már Kádárék sem használják egy idő óta. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ezt a mellékízes emigrációzást nem Rákosiék találták ki. Így beszéltek a Habsburgok Rákócziékról, Kossuthékról, így beszéltek Horthyék a bécsi, londoni, párizsi, New York-i (no meg moszkvai) emigránsokról, Károlyi Mihályról, Jászi Oszkárról, Lukács Györgyről, Bartók Béláról – ha szabad nekünk, szerény emigráns-utódoknak néhány nevet megemlítenünk a nagy elődök közül. S ahogy most F. S. „felelős és bátor” magyaroknak azokat az emigránsokat nevezi, akik „hazautazgatnak” és „kulturális cserét” folytatnak a rendszerrel – az imént felsoroltak, akik a maguk idején nem utazgattak haza és nem folytattak semmiféle cserét I. Károllyal, Ferenc Józseffel vagy Horthy Miklóssal – az akkori uralkodó körök szemében ugyanúgy felelőtleneknek és gyáváknak számítottak. Nekünk nincs, sohasem volt – hogyan is lehetne – kifogásunk azok ellen, akik hazalátogatnak vagy kulturális cserével foglalkoznak; csak éppen azt tartjuk Rákosi-ízű érvelésnek, ha valaki azokat az emigránsokat, akik másként vélekednek és cselekednek, kitaszítja a „felelős és bátor” magyarok sorából.

F. S. cikkének három alcíme közül kettő így hangzik: Fanatikus elmék és Az önámítók. Természetesen azokról van szó, akikkel a cikkíró nem ért egyet. Lehetnek-e ezek mások, mint fanatikusak és önámítók? Bizony lehetnek! Ami a kinti emigránsok egy részét illeti, azok – F. S. szavaival – „negyedszázados elfogultságaik és sistergő szenvedélyeik rabjai”, a „józan” emigrációval szemben „erkölcsi terrort gyakorló mennydörgők”, „az osztályharc kiéleződésének emberei”, „a megbékélés ellenségei” és akiket F. S. „benti emigránsok”-nak nevez, azok: gyermetegen önhitt gyanúsítók, a többieket áltatni akarók, a nyugati utcákon hasukon-hátukon hirdetőtáblákat hordozó „szendvicsemberekre” emlékeztetők, a nárcizmus betegei, „szolipszista, narcisztico-fanatico próféták”, akikről, az Új Tükör főszerkesztő-helyettese ezt a higgadt, szeretetteljes és elfogulatlan portrét festi: „Kiül az arcukra a próféták önimádata, megszállott tekintetük elárulja, hogy nem ismerik a kételyt, a vívódást, a valósággal való birkózás nehézségeit”. Nemde, milyen messze került a cikkíró a Rákosi-idők hangvételétől?!

Mikor Fekete Sándor egy otthon élő, világszerte publikált magyar írót azzal támad, hogy „Nyugaton kiadott munkáiért több kemény valutát kap, mint amennyit én (F. S.) életemben láttam” – ez még lehet a tehetségben elmaradó kolléga természetes irigysége; amikor hozzáteszi, hogy az író munkái „csak azért jelenhetnek meg Nyugaton, mert errefelé ütnek”, ez még csak valótlanság, hiszen a szóbanforgó író előbb lett otthon, a Magyarországon megjelent írásai alapján híres, mint Nyugaton; de mikor F. S. ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az említett írónak „a nyugati propaganda függvényeként kell működnie” – akkor ennek az állításnak minősítését olvasóinkra bízzuk. A Rákosi-időkben veszélyes vád volt, s ha ma – remélhetőleg – nincsenek súlyos következményei, az nem F. S. hangvételén múlik.

Sorolhatjuk tovább is: „Negyedszázados fejlődésünk egyik legértékesebb eredménye – beszéljünk egyszer erről is –, hogy fokozatosan elsajátítottuk a társadalmi valóság józan, fanatizmus nélküli megítélésének készségét”. Nem voltak-e Rákosiék is állandóan megelégedve önmagukkal?

1956-ban „a kor nagy szocialista költőjét nyilvánosan sztálinizmussal vádolták és kiutasították az irodalomból, egy szennylapban, amely elhazudta olvasói elől, hogy e költő vállalta a legnehezebb terheket a Rákosi-diktatúra elleni eszmei harcban”. A költő, aki mellett F. S. ilyen mértéktartóan, s ugyanakkor ilyen vakmerően, teljes mellel, megalkuvást nem ismerve kiáll – véletlenül a saját főszerkesztője az Új Tükörnél. A helyettes odahízeleg egyet a közvetlen fölöttesének: tudjuk, ez nem a Rákosi-korszak privilégiuma – de annyira idegen-e tőle, amennyire F. S. gondolja?

Szerencsére, Fekete Sándor nemcsak hivatali főnökét védi meg, hanem a magyar népet is, amelyet – szerinte – a szamizdatosok azzal feketítenek be, hogy el van butítva, nem gondolkozik. A legkevésbé sem feladatunk a szamizdatosok nevében vagy helyettük érvelni – hadd közelítsük meg a kérdést a magunk oldaláról.

Örömmel látjuk, hogy F. S. rendszeresen olvassa az Irodalmi Újságot – két számunkból is idéz. Szeretnénk megkérdezni: hogy is van ez? Szeretnénk, ha elmagyarázná nekünk: miért olvashatja ő, és miért nem olvashatja a többi otthoni magyar? Lehetséges, hogy vannak első- és másodosztályú magyar állampolgárok? Néhány tucat első- és tízmillió másodosztályú?

Milyen kritérium alapján kapja kezébe lapunkat Budapesten Fekete Sándor, és milyen kritérium alapján nem kaphatják meg annyian mások? Vannak odahaza – nagyon kis számban – érett és megbízható magyarok, és – nagyon nagy számban – éretlenek és megbízhatatlanok? És ki dönti el, hogy ki az a néhány „eszes magyar” és ki az a rengeteg „buta magyar”? Azaz – és itt most már többről van szó, mint a hangvételről – kik tartják valójában kiskorúnak a hazai magyarok millióit: az Irodalmi Újság szerkesztői vagy a hazai szamizdatosok – avagy F. S. és a rendszer irányítói, meg kiváltságosai?

Hol sírjaink domborulnak^*

A Magyarok Világszövetségének nevezett budapesti szervezet elnöksége a következő Felhívással fordul „a világ magyarjaihoz”:

„Kedves honfitársaink!

A magyarságot tizenötmilliós népként emlegetjük. Sok százezernyi azoknak a száma, akik a szülőföldtől távol élnek, s egyre több azoké, akiknek örök nyugvóhelyét országhatárok, tengerek, óceánok választják el a Kárpát-medencétől.

Sok helyütt már csak a sírfeliratok jelzik: magyarok éltek itt, magyarok, akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak, különböző körülmények között elhagyni kényszerült, de a szívnek mindig kedves hazai földön.

Voltak köztük nemzetünk nagyjai, történelmünk, irodalmunk, tudományunk, művészetünk jelesei. Az Óhaza számon tartja pályájukat, ápolja emléküket, s ha ismeri sírjaik helyét, azokat a körülményekhez képest – számos esetben a külföldön élő lelkes magyarok közreműködésével – gondozza is. Az Óhaza azonban – miként sokszor életükben sem – nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról.

Az élőkhöz, az ottélőkhöz szólunk:

Felhívjuk a világ magyarságát, különösen az egyházakat és az egyesületeket, hogy kutassák fel, keressék meg a magyar sírokat, s múltunk, jelenünk megbecsülése jeléül gondozzák, tartsák rendben azokat, s időnként helyezzék el rajtuk a kegyelet virágait.

Ne feledjük el a korhadt kopjafák és omladozó keresztek alatt idegen földben porladókat!

Nemzetünk ereje nemcsak a jelenben van, hanem a jelen és a múlt összefogásában is. A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása messze a szülőhazától megsokszorozza erkölcsi erőnket.”

Nehéz elérzékenyülés nélkül olvasni ezt a Felhívást. Lám, mi mindenre van gondja a Magyarok Világszövetségének! Nem elég, hogy a kommunista párt és kormány fiókintézményeként propaganda- és devizagyűjtő munkát fejt ki, nem elég, hogy a belügyi hatóságok fedőszerveként számon tartja, káderezi, kartotékozza a Nyugaton élő magyarokat, még a halottakkal is törődik. S mivel előbb-utóbb valamennyiünkből halott lesz, és többségünkben valószínűleg nyugati temetőkben kerülünk örök nyugalomra, felemelő az a tudat, hogy ott, hol sírjaink domborulnak – ha esetleg hálátlan unokáink nem borulnának le, majd leborul a Magyarok Világszövetsége, vagy azok, akiket erre Felhívásában felkér. Mondja csak ezekután valaki, hogy ez a derék Világszövetség nem szolgálja meg azokat a forint-milliókat, amelyeket az állam a dolgozókból sajtol ki, s amelyekkel a szövetség vezetőinek állandó külföldi utazgatásait, a szövetség lapjának, a Magyar Híreknek és alaposan felduzzasztott apparátusának létezését, valamint a külföldi javakban dúskáló vendéglátásokat lehetővé teszi.

A feladat, amit a Világszövetség elnöksége addig is, amíg magunk nem válunk a sírgondozás haszonélvezőivé, ránk ró, nem könnyű. Magyar sírok fölött omladozó kereszteket még valahogy csak lehet találni a nyugati világ temetőiben, de korhadt kopjafákat már kevésbé. Akár elhiszik ezt nekünk a Világszövetség kitűnő elnökségének tagjai, akár nem, a korhadt kopjafa itt Nyugaton – hiánycikk. Megnyugtató, hogy a Felhívás olvasójának az az érzése: a szövegbe se tulajdonképpeni célfeladatként került bele, hanem olcsó magyarázkodásként, érzékenyebb nyugati magyar szívek megrezegtetésére. Hadd lássák azok a Nyugatra szakadt honfitársak, hogy a Világszövetség vezetői jó magyar emberek: nemcsak azt tudják, mi a csárdás, a gulyás és a délibáb – azt is tudják, hogy mi a kopjafa. A baj csak az, hogy amikor ezt a jó-magyarságot imígyen kell bizonygatni, sőt egyáltalán bizonygatni kell, az már gyanús. Sőt, már nem is gyanús…

Korhadt kopjafák egyébként, tudomásunk szerint, főleg Erdélyben találhatók. Éppen ezért meglehetősen érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége a Felhívásával miért csak azokhoz a magyarokhoz szól, akik a szülőföldjüktől távol élnek – miért nem azokhoz is, akik a szülőföldjükön élnek, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban. S akik közül elsősorban az erdélyieknek, a felvidékieknek és a kárpátaljaiaknak többre volna szükségük, mint egyszerű Felhívásra, ahhoz, hogy az omladozó keresztek és a korhadt kopjafák alatt porladók sírjait megfelelően ápolhassák: a magyar állam nyílt kiállására a védelmükben. A híres házsongárdi temetőben magyar sírfeliratok százait, talán ezreit hamisították át románra azért, hogy Kolozsvár „ősi román múltját” ezzel bizonyítsák, s az ilyen, vagy az ehhez hasonló visszaéléseknek se szeri, se száma. Nem volna-e helyesebb, ha a Magyarok Világszövetsége előbb az illetékes román hatóságokhoz fordulna sírgondozási ügyben, mintsem hogy velünk kerestesse itt Nyugaton a kopjafákat?

De még mielőtt az ország határain túltekintene, a Világszövetségnek mindenekelőtt a határokon belül illenék körülnéznie. Elvégre a Felhívásban emlegetett 15 millió magyarba – a hazai magyarság is beletartozik. Otthon talán nincsenek olyan magyarok, „akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak”, akiknek a sírjait még fel kell kutatni ahhoz, hogy el lehessen helyezni rajtuk „a kegyelet virágait”?

Hol van Nagy Imre, Maléter Pál, Losonczy Géza, Szilágyi József, Gimes Miklós, hol van az ’56-os forradalom után kivégzett többszáz fiatal és nem-fiatal magyar sírja? „Az Óhaza – mondja a Felhívás – nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról”. Rendben van. De miért nem tud, vagy legalább miért nem enged gondoskodni a nemzet otthon megölt fiairól? Miért van az, hogy 25 évvel a haláluk után még mindig jeltelen sírban kell feküdniük, még a családjuk sem tudhatja, hol vannak eltemetve, még legközelebbi hozzátartozóik, az anyák, az özvegyek, a gyermekek, az unokák sem gondozhatják, kereshetik fel a sírjaikat? A magyar történelemben nem volt ritka a testvérharc, a gyűlölködés, a kivégzés sem; de a halottak, a holttestek elleni kérlelhetetlen harcot a mostani rendszer honosította meg. Mit tesz a Magyarok Világszövetsége, hogy ennek vége legyen?

A kérdés persze szónoki. A Világszövetség és magas Elnöksége nem tesz semmit, nem is tehet, hiszen – mint említettük – nem egyéb, mint a kommunista párt, a kormány és a belügyi hatóságok függvénye. A hatalmi szervek sem akarnak semmit sem tenni, nekik viszont számolniok kell azzal, hogy nemcsak a fegyverek néznek vissza, hanem a halottak is, és azzal, hogy ez a probléma él, napirenden tartják a kivégzettek családtagjai, a nyugati magyarok, bizonyos nemzetközi fórumok, s ami nem kevésbé fontos: az otthoni fiatalság, amely az utóbbi években mind jobban és jobban érdeklődik ’56 valódi története iránt. Így aztán ezek a hazai hatalmi szervek egyrészt szájpropagandájukban fel-felreppentik azt a hírt, hogy „Nagy Imrééket nemsokára rehabilitálni fogják” (amiből egy szó sem igaz), másrészt – főleg az utóbbi időben, ami a fiatalság érdeklődésének és kérdezősködésének közvetett bizonyítéka s azt mutatja, hogy az eddigi hazudozás egyre nehezebbé válik – be-befogják hivatalos tollforgatóikat, hogy „nemhivatalosan” kezdjenek kicsit megbocsátani – a halottaknak.

Míg múlt év őszén, a forradalom 25. évfordulója alkalmából a Népszabadság cikksorozata csak szitkot-átkot szórt Nagy Imrére, Gyurkó László nemrég megjelent Kádár-életrajzában ezeket lehetett olvasni: „Történelmileg a legtragikusabb Nagy Imre sorsa volt, akit három társával együtt halálra ítéltek és kivégeztek; a per többi vádlottját börtönbüntetésre ítélték. Minden politikai perben vitatható az ítélet helyessége. Viszont bizonyos, hogy ez a bírósági eljárás nem koncepciós koholmány volt, mint a Rajk-per. Hogyan jutott el Nagy Imre, aki negyven évig volt kommunista, élete egyharmadát a Szovjetunióban töltötte, aki eleinte maga is ellenforradalomnak nevezte az eseményeket, november 4-ig, az akasztófáig, azt még tisztázni kell. Tragédiája kétségtelen, mint az ország tragédiája is, melynek egyik okozója volt.”

Akárcsak az egész könyv, minden mondat és a mondatok egymásután fűzése csupa átlátszó, vásári ügyeskedés, nyálas és nyálazó álbátorság, lelkiismeretlen tekergés. Négy embert kivégeztek ugyan, de a többi vádlottat „csak” börtönre ítélték. Minden politikai per ítélete vitatható, de azért a Nagy Imréé „jobb” volt, mint Rajké, mert nem volt „koncepciós koholmány”. Nagy Imre tragédiája kétségtelen, de hát ő meg „egyik okozója” volt az ország tragédiájának. (Még ha így volna is – mi lett a többi „okozókkal”, Rákosival, Gerővel, Farkassal, no meg a teljes szovjet vezetéssel?) S noha Gyurkó nem Nagy Imrének, hanem Kádárnak az életrajzát írja – Nagy Imre útját tartja tisztázandónak, s nem azt: hogyan jutott el Kádár attól az ígéretétől (ami a könyvben meg sincs említve), hogy Nagy Imrééknek a hajuk szála sem fog görbülni – Nagy Imréék kivégeztetéséig. Nem is szólva arról: hogyan lehetett valakit, akinek az életútja még tisztázásra vár, felakasztatni? De túl a tudatos zavarosságon, a szemforgató álszenteskedés házi feladata világos: az eddigi, egyre elfogadhatatlanabbnak mutatkozó „áruló Nagy Imre”-portrét próbáljuk meg az elfogadhatóbb „tragikus” portrévá átfesteni.

Ugyanezzel a mutatvánnyal kísérletezik a Nagy Imre-per egy másik kivégzettjével, Gimes Miklóssal kapcsolatosan a Vigilia 1982. augusztusi számában egy másik párttollnok, Király István. Király, aki állítólag irodalomtörténész, szakmunkák helyett nyilatkozatokkal árasztja el a hazai sajtót. Tavaly a Kritika, most a Vigilia hasábjain magyarázza a múltját, ami sok fáradságot és sok papírt vesz igénybe, ha meggondoljuk: volt ő már híve Hitlernek, Horthynak, Rákosinak, Nagy Imrének, aztán megint Rákosinak, Gerőnek, Farkasnak, Kádárnak – mindegyiknek akkor és addig, amikor és ameddig az illetőnek magasan tündökölt, vagy látszott tündökölni a csillaga; ahogy a Kritikának adott interjújában elpanaszolja, még a sztálinista Révai József is viszolygott tőle, köpönyegforgatónak tartotta. (A mai hazai szellemi közélet süllyedésére kevés dolog jellemzőbb, mint az, hogy Király, akinek egyetlen említésre méltó tudományos műve sincsen, a magyar irodalom egyetemi tanára azon a katedrán, ahol valaha Horváth János adott elő, és a nagymúltú, katolikus Vigilia ilyen embertől közöl hosszú okfejtéseket a magyar – és nem a német vagy a szovjet – hazafiságról.)

Nos, Király – a maga múltját idézgetve, mosdatgatva – Gimes Miklósról is beszél, akit – színigaz – ismert. Ezeket mondja: „Volt, aki megszenvedte a változást. Egy tragikus sorsot említenék erre, a Gimes Miklósét. Gondolkodó ember volt, önmagával vívódva, gyötrődve jutott el – doktrinér, absztrakt gondolkodói hajlamainak megfelelően – az egyik végletből a másikba. Elvontsága, életidegensége kilendítette az érintő irányába, szubjektív becsületessége azonban nem kérdőjelezhető meg.”

Azt nem mondja meg Király, a Vigilia olvasóinak maguktól kell kitalálniok, hogy Gimes Miklóst kivégezték, méghozzá a Kádár-rendszer végezte ki. De, mint a szövegből látható – és ez a nem-hivatalosan hivatalos taktikázásban az újdonság –, akárcsak Gyurkó Nagy Imrének, Király is már-már hajlandó elnézni Gimes Miklósnak, hogy „megszenvedte a változást” – magyarul: felakasztották. Elnézi még azt is, hogy a többesszámba (felakasztották) ő, Király István is beletartozik.

Amennyire tudjuk, Gyurkó nemzetgyűlési képviselő, Király pedig tagja a Magyarok Világszövetsége elnökségének. Mivel könyveikben, nyilatkozataikban különösen kényesek jellemükre, bátorságukra, vajon mi akadályozza meg őket abban, hogy az egyik a Parlamentben, a másik a Világszövetség elnökségi ülésén, ahol a sírgondozás most olyan időszerű kérdéssé vált, szót emeljenek az ’56-os forradalom jeltelen sírban lévő kivégzettjeinek minden embert megillető, névvel jelölt sírbahelyezéséért? Ha a halálos ítéletek helyessége „vitatható”, ha a kivégzettek sorsa „tragikus”, ha Nagy Imre útját „még tisztázni kell”, ha Gimes Miklós „szubjektív becsületessége nem kérdőjelezhető meg” – akkor milyen jogon, akárcsak a ma Magyarországon érvényben lévő törvénykezés milyen paragrafusa alapján fosztják meg őket attól, hogy egyszerűen – sírjuk legyen?

Az 1983-as esztendő a Nagy Imre-per és a kivégzések 25. évfordulója. A Magyarok Világszövetsége, úgy is, mint a sírkarbantartási ügyek specialistája, felkészülhet arra, hogy ez a kérdés itt, Nyugaton nagyon sűrűn és nagyon sok helyütt fog elhangzani. Ezt a kérdést semmiféle liberalizálódás, semmiféle gazdasági mechanizmus nem mossa ki a magyarság tudatából, annak ellenére, hogy egy negyed század telt el azóta, sőt annál kevésbé, hiszen negyed százada megválaszolatlan, s mint a Magyarok Világszövetségének Felhívása oly helyesen megjegyzi: „A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása… megsokszorozza erkölcsi erőnket”. Erkölcsi igényeinket ugyancsak.

Addig, amíg ennek a problémának nem lesz elfogadható, megnyugtató megoldása, a Magyarok Világszövetsége elnökségének Felhívására a magunk részéről egy másik, lényegesen rövidebb felhívással válaszolnánk:

„A Nyugaton lévő magyar sírokkal mi majdcsak elboldogulunk valamiképpen.

Törődjenek Önök az otthoni neves és névtelen sírokkal!”

Speciális akciószakasz

„Nem mindennapi esemény volt megismerni a BM Forradalmi Rendőri Ezred speciális akciószakaszának tevékenységét, és a végrehajtást elősegítő speciális felszereléseket, fegyverzetet.

Bemutatták többek között az úgynevezett oszlatóék alkalmazását, a vízágyú működését. A programban szerepelt elfogási akció, elbarikádozott bűnözők ártalmatlanná tétele.

A sikeres akciók végrehajtásához a különleges feladatoknak megfelelő speciális fegyverzeti és ruházati eszközöket használtak: hangtompítós géppisztolyt, távcsöves puskát, vakítógránátot, éjjellátó készüléket, arcvédős bukósisakot, műanyag védőpajzsot és Titán-védőmellényt.

A bemutató látványos része volt az önvédelmi karatebemutató, a távcsöves kispuskával és géppisztollyal tartott lövészet, amelyen a gyakorlatot csípőből leadott tüzelési móddal kellett végrehajtani.”

A fenti gazdagon illusztrált cikk a budapesti Igaz Szó című lap 1981 szeptemberi számában jelent meg. A lappéldány megkésve jutott el hozzánk, de még mindig korábban, mint a tízmillió hazai magyarhoz. Az Igaz Szót „a magyar néphadsereg politikai magazinjá”-t ugyanis nem lehet az újságárusoknál megvenni – az úgynevezett „zárt sajtó”-hoz tartozik, csak a hadsereg és a belügyi szervek káderei olvashatják.

Aligha véletlen, hogy a Speciális akciószakasz című cikk az ’56-os forradalom 25. évfordulójának küszöbén került közlésre. Egyszerre akart megnyugtatás és a többi egység kádereihez intézett figyelmeztetés lenni: a BM Rendőri Ezredének speciális akciószakasza készenlétben áll, ha az évforduló alkalmából bárki is moccanni merészelne – legyenek a többi egységek is éberek.

Felemelő olvasmány a speciális akciószakasz felszerelésével, fegyvereivel, látványos gyakorlataival – hacsak röviden is – megismerkedni. A magyar nép nyugodtan élhet: a speciális legényeknek van vízágyújuk – akárcsak lengyel kollégáiknak, akiknek vízágyús tevékenységét a lengyel munkásokkal és diákokkal szemben a televízió közvetítésével már az egész világ megcsodálhatta. Van vakító gránátjuk, éjjellátó készülékük, arcvédő bukósisakjuk, műanyag védőpajzsuk és Titán-védőmellényük, és van hangtompítós géppisztolyuk is, élénk cáfolatául annak, hogy hangfogót általában a banditák szoktak használni – a törvényes rend őrei hangosan szokták puffogtatni a fegyvereiket.

„Sikeres akcióik végrehajtásához” a hazai speciális rendőrlegények tudnak csípőből tüzelni és alkalmazni tudják – megint csak a lengyel milicistákhoz hasonlóan – az oszlatóéket is (hadd hívjuk fel külön is erre a speciálisan szép új magyar szóra az Anyanyelvi Konferenciák tudós vagy poétalelkű résztvevőinek figyelmét).

Felvetődhet persze a kérdés: kibe, milyen tömegbe kívánnak oszlatóékkel belehasítani, kikre akarnak hangtompítósan lőni, milyen elbarikádozott „bűnözőket” készülnek ekkora erőbevetéssel ártalmatlanná tenni, milyen csoportokra, felvonulókra fogják alkalomadtán vízágyújuk vastag sugarait ráömleszteni?

Az utóbbi években folyton – sőt, vízágyús kifejezéssel: folyvást – azt hallhattuk-olvashattuk, hogy Magyarországon teljes a „konszenzus” a kormány és a nép között, a választási eredmények 99-98%-os egyetértést mutatnak a párttal és jelöltjeivel. A megmaradó 00,02% ellen gyakorlatozik ilyen buzgón a „speciális akciószakasz”, „speciális fegyverzetével és ruházati eszközeivel”?

Vagy talán maguk a vezetők sem hiszik el saját propagandájukat, s ezért költenek a nép pénzéből súlyos milliókat a nép ellen alkalmazható különleges fegyverekre, a speciális janicsár-csapatra?

Lehetséges volna, hogy miközben úton-útfélen a kormány és a nép egységéről szónokolnak – valójában és egész egyszerűen: félnek?

Kisebbségek^*

Erdélyben megmozdult valami. Pontosabban: valakik megmozdultak. Bátor emberek 1981 végén Ellenpontok címmel sokszorosított szamizdat folyóiratot indítottak, melynek célja – saját megfogalmazásuk szerint – „a kelet-közép-európai emberi jogfosztottságnak – és ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális elnyomásának – ismertetése”. A folyóirat első számainak tartalmát az Irodalmi Újság 1982. 4. számának 3. oldalán röviden jelezte. 1982 októberében, az Ellenpontok 8. számában két olyan dokumentum látott napvilágot – mostani számunk 4.-5. oldalán teljes egészében átvesszük őket –, amelyeket túlzás nélkül történelmi jelentőségűnek érzek. Az egyik: Memorandum a helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez; a másik: Az Ellenpontok szerkesztőségének programjavaslata a romániai magyarság jogfosztott helyzetének megváltoztatása érdekében.

Ha – természetesen az adott keretek között – történelmi jelentőségűnek merem mondani őket, az azért van, mert tudomásom szerint a második világháború befejezése, vagy legalábbis a párizsi békeszerződés aláírása óta először történt meg, hogy – a Memorandum esetében – az erdélyi magyarok egy csoportja nemzetközi fórumhoz fordul, és egy pártatlan nemzetközi bizottság létrehozását kéri, olyan bizottságét, amely nemcsak megvizsgálná a romániai magyarság helyzetét, de az egyes vitás kérdésekben döntési joggal és ellenőrzési hatáskörrel is rendelkeznék; a Programjavaslat esetében először történt meg, hogy az erdélyi magyarok egy csoportja nem kéri, hanem követeli alapvető állampolgári és nemzetiségi jogainak intézményes tiszteletbentartását. Ezzel a két dokumentummal új helyzet teremtődött az erdélyi magyarság jogaiért folyó – és mindeddig meglehetősen langyosan folytatott – küzdelemben.

A román kommunista rendőrállam azonnal felismerte a dokumentumok jelentőségét. Erőszakszervei november elején lecsaptak azokra, akiket az Ellenpontok szerkesztőinek, a Memorandum és a Programjavaslat szerzőinek véltek. Őrizetbe vettek és kihallgattak több magyar értelmiségit, köztük az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb költőjét, Szőcs Gézát; néhányukat, így Szőcsöt, Tóth Károly tanárt és feleségét súlyosan bántalmazták, s azzal engedték őket szabadon, hogy a lakhelyüket nem hagyhatják el – feltehetőleg bírósági eljárást akarnak indítani ellenük.

A súlyos jogtiprások hírére megmozdult a magyarországi értelmiség is. November 20-án Budapesten 71 aláíró Nyilatkozatot küldött Lázár Györgynek, a Magyar Népköztársaság miniszterelnökének, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar PEN Klubnak; felhívtak mindenkit, hogy tiltakozzék a romániai hatóságok eljárása ellen, követelték az esetleg még őrizetben levők szabadon bocsátását és a rendőri zaklatások beszüntetését. (A Nyilatkozat szövege és az aláírók teljes névsora a 4. oldalon olvasható.) Az aláírók között – a magyarországi szamizdat kiemelkedő alakjai mellett – országos hírű írók, költők, szobrászok, színészek, tudósok, világhírű zeneművészek és filmrendezők vannak.

Abban a tanulmányomban, amelyik Erdély dolgában címmel pontosan négy évvel ezelőtt, az Irodalmi Újság 1979. január–februári számában jelent meg, azt írtam, hogy az erdélyi magyarok jogainak kivívásában a magyarság – nem katonai értelemben – három hadtesttel rendelkezik.

Az első maga az erdélyi magyar nép. Hozzátettem – elnézést, amiért saját írásomból idézek –, hogy „senki és semmi a helyszínen vívott harcot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál jobban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csatlakoznak hozzájuk a romániai magyarság soraiból, annál reménykeltőbb a bátorságuk, a harcuk”.

Az Ellenpontok, a Memorandum, a Programjavaslat megszületése azt mutatja, hogy a fokozódó elnyomás és uszítás fokozódó ellenszegülést és kiállást váltott ki a romániai magyarság soraiban. Harcuk új szakaszba lépett – a Király Károly szimbolizálta egyéni fellépéstől eljutottak a kollektív megnyilvánulásokig, a kommunista párt vezetőségéhez címzett kérelmektől a nemzetközi fórumok segítségében bízó követelésekig. Ahogy a rendőrakciók jelzik, a szélesedő frontban szerepet vállaló erdélyi magyarok veszélyeztetettsége is megnövekedett. Mindezt tudva, különös elismerés és tisztelet, s egyben fokozott védelem illeti meg azokat, akik az emberi és kisebbségi jogokért folyó – Erdélyben, a helyszínen folyó – küzdelem új formáit megteremtették, abban részt vesznek, azért biztonságukat, testi épségüket, egészségüket, sőt életüket kockáztatják. Nekik, mindenekelőtt nekik köszönhető, hogy az „erdélyi kérdés” a feledés homályából ismét előtérbe került, hogy a világsajtó az utóbbi hetekben nagy cikkekben foglalkozott az erdélyi magyarok helyzetével, s nekik köszönhető az is, ha a problémakör – remélhetőleg – eljut a nemzetközi fórumok elé is.

A második hadtest: a hazai magyarság. Tudjuk, hogy az utóbbi években mennyire megnőtt a hazaiak érdeklődése és érzékenysége az erdélyi magyarok helyzetét illetően; de tudjuk azt is, hogy néhány kivételtől eltekintve az aggodalom vagy a rokonszenv alig nyilatkozott meg másban, mint sajnálkozásban vagy a románok szidásában. A hetvenegyek Nyilatkozata az első nagyméretű kollektív állásfoglalás. Amikor azt szeretnénk hinni, hogy talán nem az utolsó, akkor nem a 71 aláíróra gondolunk – ők most, és többen közülük korábban is megtették, amit a lelkiismeretük parancsolt –, hanem azokra, akik a Nyilatkozatot nem írták, vagy időhiány, kontaktushiány miatt nem írhatták alá. Tulajdonképpen az ilyen vagy ehhez hasonló Nyilatkozat alatt tízmillió hazai aláírásnak kellene lennie. Az erdélyi magyaroknak állandóan, folyamatosan érezniük, tudniuk kellene, hogy a hazai magyarság szolidáris velük.

Vonatkozik az aktivizálódás szükségessége a harmadik hadtestre, a Nyugaton élő magyarokra is. Nekünk van a legkönnyebb dolgunk, de nagy tevékenységgel mi sem dicsekedhetünk. Itt is csak néhányak és néhányszor mozdulnak meg. Az új helyzetben, az új, Erdélyből származó hivatkozási anyaggal a kezünkben, elemi kötelességünknek kell tekinteni, hogy az Ellenpontok szerkesztőinek a madridi konferencia résztvevőihez intézett Nyilatkozata el is jusson a madridi konferencia minden nyugati résztvevőjéhez. Azokban az országokban, ahol élünk, a mi sürgős feladatunk, hogy szorgalmazzuk: a külügyminisztériumok, az illető országok madridi delegációi foglalkozzanak vele, tűzzék a konferencia napirendjére! A mi feladatunk az is, hogy befogadó országainkban tájékoztassuk a kormányokat, a parlamenteket, a képviselőket, a szenátorokat, az emberi jogokat védő szervezeteket, az Amnesty International csoportjait arról a veszélyről, ami a nyilatkozat vélt vagy valódi szerzőit, családjukat, barátaikat fenyegeti, és mindent megtegyünk, hogy az illetékes nyugati szervek a román hatóságok tudomására hozzák: figyelik cselekedeteiket, és további jogtiprásaik, esetleges megtorló intézkedéseik nem maradnak következmények nélkül.

Említett cikkemben foglalkoztam a magyar állam magatartásával is. Nem írhattam mást, mint azt, hogy a magyar állam semmiféle konkrét eredményt nem ért és nem ér el az erdélyi magyarság védelmében, megelégszik olyan szemfényvesztő áleseménnyel, mint Kádár és Ceauşescu sokat emlegetett 1977-es találkozója, amelyet nemcsak javulás nem követett, de a helyzet azóta is egyre romlott.

Az utóbbi évek megmutatták, hogy a magyar vezetést alázatos szovjet-hűsége megakadályozta abban is, hogy valamiféle elfogadható megegyezésre jusson Ceauşescuékkal, és abban is, hogy a hazai közvélemény előtt, a kétoldali román–magyar kapcsolatok viszonylatában és a különböző nemzetközi fórumokon fellépjenek velük szemben.

A magyar kormány a Helsinki Egyezmény egyik aláírója, a helsinki értekezlet betartását ellenőrző madridi konferencia egyik résztvevője. Mikor kitűnő erdélyi magyar értelmiségiek a szabadságuk, talán az életük kockáztatásával azt kérik, hogy a madridi konferencia foglalkozzék a romániai magyar kisebbség helyzetével – a magyar kormánynak kellene az elsőnek lennie, amelyik ezt a kérést támogatja. Nem tudunk arról, hogy ez megtörtént volna.

Mikor erdélyi magyar demokratákat magyarságuk és demokratikus nézeteik miatt őrizetbe vesznek, s megkínozzák, mozgási szabadságukban korlátozzák őket, a magyar kormánynak közbe kellene járnia Bukarestben emberi jogaik védelmében. Ki tud arról, hogy ez megtörtént volna?

Mikor 71 kiváló magyar értelmiségi Budapesten szolidaritási nyilatkozatot ír alá az üldözött erdélyi magyarok mellett, a magyar sajtónak, rádiónak, televíziónak közölnie-közvetítenie kellene ezt a nyilatkozatot; a címzetteknek – a miniszterelnöknek, az Írószövetségnek, a magyar PEN Klubnak – foglalkozniok kellene vele, válaszolniok kellene rá. Ki hallott arról, hogy ez megtörtént volna?

Valami mégis történt. 1982 márciusában, a bukaresti Sport és Turisztikai Kiadónál megjelent Erdélyről egy vadul magyarellenes könyv egy Ion Lăncrănjan nevű pártírnok tollából. A könyvvel e számunk 2. oldalán Illyés Elemér részletesen foglalkozik – itt csak annyit, hogy aligha látott volna nyomdafestéket a legfelső román párt- és állami vezetés jóváhagyása nélkül.

Nos, erre a könyvre válaszolt – vitázva válaszolt (nyilván a legfelső magyar párt- és állami vezetés jóváhagyásával) – a budapesti Valóság című folyóirat októberi számában, majd a televízióban és a rádióban is Száraz György író-újságíró; a Valóságban megjelent cikket a Magyarok Világszövetségének export-lapja, a Magyar Hírek is átvette, méghozzá első, második, harmadik oldalán, mintegy ezzel is hangsúlyozva a Nyugaton élő magyarok felé: íme, a hazai politikai vezetés szembe mer szállni a román vezetéssel, ki mer állni az erdélyi kérdésben.

Száraz György meglehetősen puha válaszcikkét végigolvasva kiderül, hogy – a szerző jószándékától függetlenül – mitől gyúlt haragra, miért táltosodott meg egyszerre a magyar vezetés. Lăncrănjan felségsértést követett el! Könyvében – bár névtelenül, de félreérthetetlenül – két helyen belekötött Kádár Jánosba.

A hazai sajtó, rádió, televízió válaszadásából nem nehéz a következtetést levonni. Több mint két évtizede több, mint kétmillió magyart alapvető jogaitól fosztanak meg Romániában, s ezt a magyar párt és állam vezetői szótlanul tűrik. De egy román zugíró megfricskázza Kádárt, és erre azonnal válaszoltatnak. Szónoki a kérdés: mi fontosabb nekik – kétmillió magyar sorsa, vagy Kádár személyi megbántottsága?

Közvetlenül az Ellenpontok, a madridi konferenciához intézett Nyilatkozat, a Programjavaslat feltételezett szerkesztőinek-szerzőinek letartóztatása és a budapesti hetvenegyek Nyilatkozata után történt még valami Magyarországon, amit már az időbeli összecsengés miatt sem lehet az említett eseményektől elvonatkoztatni. A párt hivatalos lapja, a Népszabadság 1982. december 11-i számában Rényi Péternek, az újság főszerkesztő-helyettesének (valójában tényleges főszerkesztőjének, Kádár bizalmi emberének) aláírásával terjedelmes cikket közölt a hazai szamizdatosok, és személy szerint Konrád György ellen. A cikk olyan hangot üt meg, amilyet a pesti sajtó Nagy Imréék kivégzése óta nem használt. Azt állítják, hogy a magyar szamizdatosok mögé – akár akarják, akár nem – „óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik, gazdasági és politikai, katonai és propaganda-apparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka”, a szamizdatosok „nem is akármilyen hatalmakkal kötődnek így össze, erőkkel, akik a maguk hatalmi szférájának kiterjesztése érdekében nem riadnak vissza attól, hogy súlyos károkat okozzanak az érintett népeknek”. Arról, hogy ki mögött (mondjuk: a Népszabadság mögött) milyen hatalom áll, hogy elsősorban melyik az a hatalom, amelyik szféráját állandóan kiterjesztgeti, és súlyos károkat okoz az érintett népeknek (mondjuk: az afgánnak vagy a lengyelnek, hogy csak a legfrissebb példáknál maradjunk), aligha érdemes vitatkozni – a kérdés, amiről most szó van, az: milyen súlyosak, és diktatórikus rendszerben milyen súlyos következményekkel járhatnak az „imperialista központok”-kal való „összekötődés” vádjai, amiket a Népszabadság cikke tartalmaz. A következmények súlyosságát egyébként már a cikk címe is jelzi: Nem babra megy a játék.

S hogy a játék – vagy legalábbis, amit a Népszabadság cikke annak nevez – nem babra megy, ezt az mutatja a legjobban, hogy három nappal a cikk megjelenése után a rendőrség megszállta ifjabb Rajk László lakását, közismert és legkevésbé sem titkos „butik”-jából elvitték az ott fellelhető szamizdat-kiadványokat, a sokszorosító gépeket, és rövid időre bekísérték ifjabb Rajk Lászlót és több más, fiatal értelmiségi társát.^*

A magyar párt és a magyar rendőrség ezek szerint ugyanazt cselekszi, mint a román párt és a román rendőrség; mindnyájan magyar szamizdatosokat üldöznek. Rényi Péter, a pesti Lăncrănjan, ugyanazt tette, mint bukaresti kollégája: írásával a magyarüldözést készítette elő. S ő ráadásul a saját nemzetbelijei ellen.

Hogy az összekapcsolás nem erőltetett, azt Rényi cikkének azok a részei bizonyítják, amelyekben a petíciók aláírása, az aláírások gyűjtése, „ez ellen vagy az ellen” tiltakozók felé vág, és kijelenti: „tudja meg mindenki, hogy különféle emberbarátinak és nemzetinek feltüntetett gesztióiknak a legkonokabb békeellenes csoportok törekvései adnak hatalmi nyomatékot”. Magyarra fordítva, az emberbaráti gesztió: a Szegényeket Támogató Alap, a nemzeti gesztió: az erdélyi magyarok védelmében történt 71 aláírás – ami alig három héttel előzte meg a Nem babra megy a játékot. Megpróbálni segíteni a hazai szegényeken, szolidaritást vállalni az Erdélyben üldözött magyarokkal, ezek szerint nem más, mint a legkonokabb békeellenes csoportokat szolgálni. Ezt is megértük!

Kádár, Rényi és társai azt állítják, hogy a szamizdatosok, a „szetások”, a különféle másként-gondolkodók – Magyarországon törpe kisebbséget jelentenek. Igaz-e, vagy sem: ezt csak szabad választások tudnák tisztázni. De feltéve, hogy igaz, akkor is: üldözésük nem más, mint kisebbség-üldözés. Hogyan hihetnénk el, hogy a határokon kívüli magyar kisebbségnek őszinte védelmezői lehetnek azok, akik a határokon belül a saját magyar kisebbségüket üldözik? A budapesti kisebbség-üldözők nem ellenfelei, hanem cinkos partnerei a bukarestieknek.

Mi lehet az oka a hazai keményedésnek?

Túl népszerűvé és befolyásossá váltak – főleg a fiatalság köreiben – a szamizdatosok?

A pártvezetés nem tudja elviselni, hogy mind többen és mind nyíltabban a szemére vetik: hány százezren nyomorognak a „szocialista tábor” minta-országában, s mennyire tehetetlen az erdélyi – és hozzátehetjük: a felvidéki – magyarság ügyében is?

A közvélemény figyelmének Erdély felé fordulását akarják a pártvezetők kihasználni a saját belső ellenzékük felszámolására?

A növekvő gazdasági nehézségek miatt és az újabb nehézségek küszöbén el akarják némítani az ellenzéket?

A lengyel gombóc akadt (nekik is) a torkukon, a KOR és a Szolidaritás árnyától nem tudnak szabadulni?

A „liberális”-nak és „magyarbarát”-nak híresztelt Andropov felé hajlonganak – a KGB-s Andropov módszereit utánozva?

A választ ők ismerik – mi csak találgathatunk.

Mi legfeljebb annyit látunk, hogy – akárcsak Ceauşescuék – ők is idegesek.

Mintha félnének.

Mintha a romló helyzetben egyre inkább kísértené őket ’56 tanulsága: valójában ők vannak kisebbségben.

Félreértések

Hurrá! Harmincöt ország képviselői szeptember 9-én a spanyol fővárosban végre aláírták a madridi konferencia záróokmányát Európa biztonságáról és a kölcsönös együttműködésről. Az aláírás ünnepi aktusát három évi kemény tárgyalás előzte meg. Egy-egy mondaton – mondaton? szón! – néha hetekig, hónapokig vitatkoztak.

A fontos az, hogy végül is sikerült mindenben megegyezniök. Az okmányt aláírta valamennyi európai ország (Albánia kivételével, amelyik nem volt hajlandó részt venni az értekezleten) és a nem-európai országok közül az eurázsiai Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Európa biztonsága, a leszerelés fokozódó üteme, az aláírók kölcsönös együttműködése, az emberi jogok kiteljesedése öreg kontinensünkön ezzel nagy lépést tett előre.

Augusztus 31-én, tíz nappal a madridi záróokmány aláírása előtt a szovjet légierő egyik vadászgépe lelőtt egy Boeing 727-es dél-koreai utasszállító repülőgépet, amelyik betévedt a Szovjetunió területe fölé. Mikor a gép eltűnt, Moszkva első nyilatkozata úgy szólt: fogalma sincs, milyen gépet keresnek. A második úgy: igen-igen, valami gép valóban arrafelé repült, de aztán elhagyta a szovjet légi teret. Több nap, pontosabban: a gépet lelövő szovjet pilóta és a parancsnoksága közötti párbeszéd japán magnófelvételének lejátszása kellett ahhoz, hogy a szovjet hatóságok kijelentsék: az utasszállító gépet valóban ők lőtték le. A gép – tették hozzá – kémfeladatot teljesített, és mivel nem engedelmeskedett a figyelmeztető jelzéseknek, nem volt mit tenni, meg kellett semmisíteni. Ezt ugyan a szovjet hatóságok már akkor is tudták, amikor azt mondták, hogy fogalmuk sincs, milyen gépet keresnek rajtuk – legfeljebb akkor még nem tudták, hogy a japánok szalagra rögzítették a pilóta szavait: „A célpont megcélozva”, „A célpont elpusztítva”. A „célpont”-tal együtt 269 ember is elpusztult.

Reagan elnök szabadságát megszakítva nyilatkozatot tett, amelyben a Szovjetunió eljárását „barbár cselekedetnek” nevezte. Pár napra rá, szeptember 6-án televíziós beszédet mondott, amelyben ezekkel a szavakkal fordult országa polgáraihoz: „Ne ringassátok magatokat tévedésekben: a Szovjetunióról van szó – az egész világ ellenében, egy olyan társadalom barbár eljárásáról, amely tagadja az egyén jogait, s amely állandóan arra tör, hogy uralma alá hajtson más nemzeteket… mint ezt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Afganisztán példája is mutatja”. Az Egyesült Államok ENSZ-beli fődelegátusa a szovjet vezetőket „szégyenletes és tudatos hazudozóknak” minősítette.

Cheysson francia külügyminiszter sem volt mértéktartóbb. Madridban, a föntebb említett konferencia záróülésén tartott beszédében ezeket mondotta: „Az emberi jogok megsértésének hosszú listájához most még hozzá kell tenni ezt a brutális, minősíthetetlen, meghökkentő, hihetetlen cselekedetet – azt, hogy egy katonai gép rálőtt egy civil gépre, és ezzel felelőssé vált 269 férfi és nő haláláért”.

Anélkül, hogy itt magának az elpusztított Boeingnak az ügyével próbálnánk foglalkozni (a legfontosabb dolgokat: megfontolt cselekedetről volt-e szó, vagy a gép jellegének megítélésében tévedés történt-e, milyen katonai illetve politikai szinten hozták meg a tűznyitás döntését – mindezt egyelőre úgyis csak találgatni lehetne) – maradjunk az egyszerűbb, sőt a legegyszerűbb kérdésnél: ha az amerikai elnök vagy a francia külügyminiszter szeptember 6-án, illetve 8-án a Szovjetuniót ártatlan embereket legyilkoló, barbár, brutális, hazug országnak tartotta, olyan országnak, amelyik nem ismeri el az egyén jogait és arra törekszik, hogy más nemzeteket leigázzon, akkor szeptember 9-én miért írtak alá ugyanezzel az országgal egy ünnepélyes szerződést az emberi jogoknak és a nemzetek függetlenségének tiszteletbentartásáról?

Vagy enyhítve a kérdést: ha már három éve tárgyaltak erről a madridi szövegről, nem lehetett volna-e, a jóízlés, az illem kedvéért, még egy kicsit várni? Miért volt olyan égetően sürgős ez az aláírás?

A madridi megállapodás tulajdonképpen az 1975-ös Helsinki Egyezmény folytatása, kiegészítése. Emlékezetes, hogy a helsinki tárgyalásokat a szovjet vezetők kezdeményezték, éveken át ők szorgalmazták – a nyugatiak feleslegeseknek vélték, elvégre – mondották – minden, ami ott megvitatásra kerülhet, az emberi jogok, a kollektív szabadságjogok, a gazdasági kapcsolatok fokozása, az országok közötti területi kérdések békés és nem fegyveres rendezésének elve – már régóta benne van az Egyesült Nemzetek alapokmányában, az Emberi Jogok Deklarációjában – éppen elég volna azokat tiszteletben tartani, mi a csudának van szükség újabb papírokra. De Moszkva erősködött (elég átlátszó módon főleg azért, hogy európai területi hódításait ez az egyezmény legalizálja), és a nyugatiak végül is beadták a derekukat (talán abból kiindulva, hogy erre a frisskeletű egyezményre hivatkozva egyet-mást el lehet majd érni, bizonyos fejlődés fog bekövetkezni jogtiszteletben, nemzetközi enyhülésben, kereskedelmi együttműködésben, leszerelésben).

A Helsinki Egyezményben néhány, nüansznak nevezhető részlettől eltekintve, lényegében minden benne van abból, ami most a madridi megállapodásban olvasható. Lehet, hogy Helsinki egyet-mást valóban eredményezett a kelet-közép-európai országok belviszonyaiban, utazási lehetőségekben, családegyesítésben – bár az is lehet, hogy ez a kevés Helsinki nélkül is bekövetkezett volna. Ugyanakkor 1975, azaz a szuperünnepélyes aláírás óta (a finn fővárosban csak úgy hemzsegtek az államfők, a miniszterelnökök, a pártvezérek), ami az emberi jogokat illeti:

1. A Szovjetunióban az Andropov vezette KGB szívós, alapos, könyörtelen munkával szétmorzsolt minden olyan demokratikus csoportot, megmozdulást, kísérletet, amelyik éppen Helsinkibe helyezte reményét, az Egyezmény pontjaira próbált támaszkodni. A Szolzsenyicinnel szemben már korábban alkalmazott módszerhez folyamodva, írók, művészek, történészek, szociológusok egész sora került Nyugatra, sok olyan is, aki otthon akart maradni – miközben az Egyezmény szövegével ellentétben nem engednek kivándorolni tíz- és tízezreket, akik el szeretnének jönni. A Béke Nobel-díjas Szaharovot Moszkvából Gorkijba deportálták. Egy 1983-as statisztika 215 olyan asszonyról és férfiről tud, akiket politikai vagy vallási meggyőződésük miatt szovjet pszichiátriai intézetekben „kezelnek”.

2. Csehszlovákiában, ahol ugyancsak a Helsinki Egyezményre hivatkozó jogvédelmi csoportok alakultak, a hatóságok felszámolták őket, tagjaikat megfosztották kenyerüktől vagy börtönbe vetették.

3. Lengyelországban 1981 decemberében a föld alá kényszerítették a lengyel kormány által legálisnak elismert Szolidaritást, noha a Helsinki (és most a madridi) Egyezmény biztosítja a szakszervezeti szabadságot; pert készítenek elő a lengyel értelmiség négy kiemelkedő alakja, a KOR négy vezetője ellen; az Írószövetséget és a PEN Klubot, amelyek nem politikai, hanem szakmai egyesületek, néhány nappal a madridi aláírás előtt egyszerűen feloszlatták.

4. Kelet-Németországban a határőrök továbbra is úgy lövik le azokat, akik át akarnak jutni a berlini falon vagy a határon, mint a nyulakat.

5. Hogy Romániában mennyire tartják tiszteletben az egyének és a kisebbségek jogait, arról állandóan szó esik ezeken a hasábokon – balesetnek álcázott gyilkosságok, az Ellenpontok szerkesztői elleni brutalitások csak a legutolsó példák a megszámlálhatatlan sok közül.

Gazdasági téren tagadhatatlanul volt fejlődés: Helsinki óta a Nyugat annyi dollármilliárdot tömött a kelet-közép-európai országokba, amilyen „kölcsönökre” még alig volt példa az emberiség történetében – barátok között sem, hát még magukat legalábbis vetélytársaknak valló társadalmi rendszerek között. Nem kell gazdasági szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember meg legyen győződve: ezeknek az összegeknek a nagyrészét a Nyugat sohasem fogja visszakapni.

Ami azután a Helsinki Egyezmény első helyen említett feladata volt, azaz Európa biztonsága, a „haladás” alighanem itt a leglátványosabb. 1975 óta a Szovjetunió nemcsak konvencionális fegyvereit duzzasztotta a nyugat-európai fegyverkészlet többszörösére, de európai területét telistele rakta azokkal az SS 20-as rakétákkal, amelyeknek a fő jellegzetessége az, hogy hatósugaruk következtében nem a „Nagy Ellenség”, az Egyesült Államok ellen irányulnak, hanem Nyugat-Európa országai ellen. Az ellen a Nyugat-Európa ellen, amellyel a Szovjetunió 1975-ben a helsinki biztonsági egyezményt megkötötte. Az enyhülésnek, a megnövekedett bizalomnak ezt a nyolc esztendejét a szovjet vezetők nem töltötték semmittevéssel. Ma már – ha az Egyesült Államok retorziós ereje nem fékezné őket – órák, de talán percek alatt szétzúzhatnák a Helsinki Egyezményben biztonságáról megnyugtatott Nyugat-Európát. De nem is kellene – őrültség is volna részükről – szétzúzniok: a Helsinki óta végbement erőeltolódás következtében – amerikai védelem nélkül – egyszerűen túszukká, csatlósukká, gyarmatukká tehetnék.

Ha két ember, két üzem, két vállalat szerződik egymással, és az egyik nem tartja be a szerződést, akkor a másik felmondja.

Az ésszerűség nevében ezt kellett volna tenni a Helsinki Egyezménnyel is, legkésőbben akkor, amikor a Szovjetunió elkezdte az SS 20-asokkal célbavenni Franciaországot, Nyugat-Németországot, Olaszországot, Angliát.

Ez nem jelenti azt, hogy az emberiség életbenmaradását vagy pusztulását eldöntő olyan kérdésekről, mint az atomfegyverek korlátozása, a leszerelés, a különféle fegyveres erők csökkentése, ne folyjanak tárgyalások Genfben vagy egyebütt. Hacsak lehet, kössenek egyezményeket is, olyanokat, amelyek igazságosak, kölcsönösségen alapulók és főleg: ellenőrizhetők – megszegésük esetében pedig szankcionálhatók. Azaz pontosan ellentétei a helsinki vagy a madridi ál-megegyezéseknek.

Mikor az egyéni vagy kollektív jogokat sértő néhány jelenséget – nagyon hézagosan-hiányosan – föntebb megemlítettem, magyarországi példát nem hoztam fel. Tény, hogy a magyar helyzet az utóbbi tíz évben több vonatkozásban is kedvezőbb volt más kommunista országokénál. Az otthoni demokratikus ellenzék tagjai között vannak, akik ezt összefüggésbe hozzák a Helsinki Egyezménnyel – legalább, mint hivatkozási alappal. Lehet, hogy így van, – akik otthon élnek, azoknak ezt jobban kell tudniuk –, a külhoni szemlélő ’56 riasztó tanulsága mellett inkább a magyar gazdaságnak kölcsönzött újabb és újabb dollármilliókkal hozná kapcsolatba. Valószínű, hogy ennek is, annak is volt szerepe a helyzet viszonylag kedvező alakulásában.

Akárhogyan is, idén, 1983-ban, a Helsinki Egyezmény kilencedik évében, a madridi aláírást közvetlenül megelőző hónapokban és követő napokban – az eddigi respektált vagy megtűrt egyéni és kollektív jogok durva megsértésével – a visszaélések egész sorozatát követték el Magyarországon:

1. Többéves, nagyjából türelmes magatartás után a hatóságok lehetetlenné tették ifjabb Rajk László „butik”-jának a működését, a hazai szamizdat kiadványainak árusítását.

2. A Szegényeket Támogató Alapot, amelyet évek óta ugyancsak „elfogadtak”, most lényegében megfojtották.

3. Betiltották az addig hatóságilag is elismert pacifista Dialógus Békecsoport nyárra tervezett nemzetközi találkozóját – a Budapestre érkezett nyugati pacifista fiatalokat kitoloncolták Magyarországról.

4. Csoóri Sándortól egy évre megvonták a publikálás jogát, amiatt az előszó miatt, amit Duray Miklós könyvéhez írt. A könyv (és az előszó) nem Magyarországról, nem a magyar rendszerről szól, hanem Csehszlovákiáról, azaz egy idegen államról, s ezen belül is a csehszlovákiai magyar kisebbség sérelmeiről.

5. Püski Sándorral, a Duray-könyv New-York-i kiadójával a helyi főkonzul útján közölték, hogy idén ne látogasson Magyarországra, ne vegyen részt az Anyanyelvi Konferencián sem, amelynek pedig 1970 óta állandó munkatársa. Eszerint Csehszlovákiában védeni a magyar anyanyelvet és a magyar anyanyelvűeket – a budapesti hatóságok szemében elítélendő cselekedetnek számít.

6. A hollandiai Mikes Kelemen Kör idei szeptemberi találkozójára – korábbi döntésüket megváltoztatva – a hazai hatóságok nem engedték ki a konferencia két budapesti meghívottját, Mészöly Miklóst és Fehér Mártát. Hosszú-hosszú évek óta ez az első eset, hogy a Mikes Kör összejövetelére senkit se engedjenek ki Magyarországról.

7. A Krónika című televíziós adás sugárzása miatt – az adás a magyar hadsereg tragikus sorsáról számolt be a II. világháború idején – leváltották a Magyar Televízió igazgatóját (aki pedig maga is pártember volt) és egy másik pártfunkcionáriust neveztek ki a helyére.

8. Politikai okokból leváltották a legbátrabbnak számító, de a rendszer alapjait kétségbe nem vonó, elsősorban a fiatal nemzedéket megszólaltató folyóirat, a Mozgó világ főszerkesztőjét, Kulin Ferencet.

9. A Tájékoztató című szamizdat folyóirat a 3. szám megjelenése után kénytelen volt tevékenységét beszüntetni.

10. A Fiatal Írók József Attila Körének megtiltották, hogy konferenciát rendezzen a kisebbségek helyzetéről és a nemzeti kérdésről Közép-Európában.

11. Demszky Gábort, a független AB szamizdat kiadó egyik vezetőjét Budapesten a nyílt utcán négy rendőrlegény véresre verte – agyrázkódással kellett kórházba szállítani.

Mindez az utóbbi pár hónapban, sőt pár héten történt. S mindezzel párhuzamosan a Népszabadság – a szovjet párt elsőszámú magyarnyelvű szócsöve – egyes hazai másként-gondolkodók és egyes nyugati magyar írók és folyóiratok ellen olyan hangot használ, ami az utóbbi tíz évben mintha kiment volna már a divatból.

Helsinki ide, Madrid oda, hirtelen – egész pontosan 1982 decembere óta – fokozódik az „ideológiai osztályharc” Magyarországon. A hideg szelek majdnem biztosan Moszkva felől fújnak – és a magyar vezetés ezt a széljárást figyeli-féli-követi. Nincs olyan nemzetközi okmány, olyan hét-, sőt harmincöt pecsétes egyezmény, ami ezen változtatna.

Bush amerikai alelnök, miután szeptemberben bejárta Észak-Afrikát, Jugoszláviát, Romániát és Magyarországot, körútja utolsó állomásán, Bécsben egy sajtókonferencia során kijelentette: félreértés van a Helsinki Egyezmény körül, amelyet az Egyesült Államok nem azért írt alá, hogy szentesítse a status quo-t, azaz Európa kettéosztottságát – ellenkezőleg, az Egyesült Államok elveti ezt a megosztottságot. Ugyanolyan ez a félreértés, tette hozzá, mint ami a jaltai konferenciát árnyékolja be: annak sem az volt a célja, hogy Európát befolyási övezetekre ossza.

Az alelnöknek minden bizonnyal igaza van. A történészek, akik jobbról-balról megvizsgálták, bonckés alá vették a jaltai egyezményt, kivétel nélkül arra a megállapításra jutottak, hogy szó sincs benne Európa érdekszférákra osztásáról. Nem kételkedünk abban sem, hogy mikor az Egyesült Államok aláírta a Helsinki Egyezményt, nem szentesíteni akarta Európa kettéosztottságát, hanem közelebb akarta hozni egymáshoz Keletet és Nyugatot.

Világos tehát, hogy akik akár Jaltáról, akár Helsinkiről az ellenkezőjét állítják, nem a valóságot mondják, hanem félreértésben leledzenek.

Mint ahogy az is világos, hogy azoknak, akik Európában – Kelet-, Közép- vagy Nyugat-Európában – élnek, immár negyven éve ez a félreértés – a valóság.

Egy erdélyi magyar pap halála^*

Pálfi Géza székelyudvarhelyi plébános 1983 karácsonyán a szentesti misén megemlítette a hívők előtt, hogy Magyarországon a karácsony hivatalos ünnep, míg Romániában még karácsony vasárnapján is munkanapot rendeltek el. Másnap reggel a székelyudvarhelyi titkosrendőrség elhurcolta, és félholtra verte. Az ütéseket különös gonddal és szakértelemmel a májára irányították, amely ennek következtében a szó szoros értelmében szétrepedt. A fiatal, 43 éves papot beszállították a marosvásárhelyi kórházba, ahol kéthónapi kezelés után meghalt. A boncolás eredményét államtitoknak nyilvánították, és Pálfi Géza halotti bizonyítványán az áll, hogy májrákban halt meg. Temetésén, tüntetésszerűen, 206 pap jelent meg.

Noha közvetve az okozta a halálát, hogy a magyar és a román viszonyokat Magyarország javára hasonlította össze, nincs tudomásunk arról, hogy a budapesti kormány vagy a Lékai bíboros vezette magyar katolikus egyház vizsgálatot kért, vagy tiltakozott volna Pálfi Géza meggyilkolása ügyében. A halálhírt egyetlen magyarországi lap sem közölte.

Annál nagyobb visszhangja volt az ügynek a francia sajtóban. Jelentést adott ki róla az AFP hírügynökség, cikket írt a Le Matin, a Le Monde, a La Croix, a Réforme. A baloldali-katolikus Le Croix megjegyzi, hogy egy esztendőn belül ez már „a második politikai gyilkosság. 1983-ban egy, a rendszert bíráló protestáns lelkészt gázolt halálra egy »félresiklott« teherautó”.

Az ugyancsak baloldali beállítottságú protestáns Réforme felháborodott hangú cikkében megemlíti a Hargita-megyei Páll Béla esetét is. Páll Béla ditrói matematikatanár Illyés Gyula temetésekor véletlenül Budapesten tartózkodott, és elment a temetésre. Hazatérése után nem sokkal nyoma veszett, a hozzátartozói sem tudták, hol van. Végül kiderült, hogy koholt politikai vádak alapján egy bukaresti bíróság 6 évi börtönre ítélte.

Évfordulók^*

Furcsa, de így van: minél jobban ellustítja az agyunkat, annál sűrűbben apellál az emlékezetünkre ez a mai világ. A számológépek felszámolják a fejszámolást, a diktafonok és az írógépek a kézírást, a különféle komputerek a gondolkodást – s ugyanakkor alig van olyan nap, amikor valami régmúlt eseményre, évfordulóra ne emlékeztetnének a tömegkommunikációs eszközök. Az évforduló fogalma persze nem modern találmány – ősidők óta létezik; évfordulók az ünnepnapok, a születésnapok, a névnapok, koronázások, trónfosztások, forradalmak, győztes csaták, nemzeti gyászok történelemkönyvekben őrzött dátumai. De ahogy dollárban, frankban vagy forintban – manapság évfordulókban is infláció van. Alig lehet úgy kinyitni a rádiót, a televíziót vagy a napilapokat, hogy valaminek-valakinek a kerek évfordulójára ne emlékeztetnének: a tizedikre, a századikra, az ötszázadikra.

1985 első felében a 40-es szám a legdivatosabb. 40 éve volt Jalta, 40 éve halt meg Roosevelt, 40 éve tűnt el a föld színéről Hitler és a Harmadik Birodalom, 40 éve dobták le az első atombombát, 40 éve kapitulált Japán, 40 éve ért véget a II. világháború. Igaz, ami igaz, kevés esztendő nyomta rá úgy a bélyegét az egész emberiség történetére, mint 1945. Részben már folynak, részben előkészületben vannak a nagy ceremóniák – vannak és lesznek szép ünnepi szónoklatok, látványos demonstrációk, katonai parádék, csak éppen mintha a szív hiányoznék belőlük; az érthető, hogy az egykori vesztesek a vereségükre nem szívesen gondolnak vissza –, de négy évtized alatt a győztesek akkori mámora is alaposan elpárolgott.

Győztesek? Vesztesek? Még tíz év sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a világ eddigi legnagyobb háborúját nem minden esetben azok nyerték meg, akik megnyerték, és nem minden esetben azok veszítették el, akik elvesztették. Clio, a történetírás múzsája nyilván a győztesek között jegyezte fel Csehszlovákiát, Lengyelországot s talán még az utolsó órákban mindig átállni tudó Romániát is, a vesztesek élén Németországot, Olaszországot, Japánt. Nos, csak meg kellene kérdezni a mai lengyeleket, cseheket, románokat, azonnal kiderülne, mennyire érzik „győzteseknek” – a mai nyugatnémeteket, olaszokat, japánokat: mennyire érzik veszteseknek magukat. Sztálin készséggel aláírt minden olyan okmányt, ami garantálta az emberi jogokat, a nemzetek szabadságát, az országok függetlenségét – ezt nyilatkoztatta ki az Egyesült Nemzetek alapokmánya, valójában ez szerepelt (papíron) még a jaltai megállapodásban is – de ugyanakkor – Gyilasz feljegyzései szerint – cinikus éleslátással azt mondta Titónak: „Ez a háború elüt a múlt háborúitól. Ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki, amennyiben hadserege képes erre, a maga rendszerének szerez érvényt.” Ez az alapvető tény lett száz- és százmilliók jövendő sorsának kulcsa – így lettek a náci szörnyeteg támogatóiból és legfőbb szövetségeseiből győztesek, egyes legázolt áldozataiból vesztesek.

Attól, hogy Magyarország Hitler szövetségese volt, még lehetne ma Ausztria vagy Finnország helyzetében. De nekünk – leginkább a keletnémetekhez és bolgárokhoz hasonlóan – „sikerült” megdupláznunk a vereségünket: a háborúban is, a háború után is a vesztesek közé tartoztunk. Kár volna újra és újra képzeletben átírni a történelmet: „mi lett volna, ha…”; kár volna az „ősi magyar átkot” emlegetnünk, siránkoznunk vagy szitkozódnunk – ez sem az elmúlt 40 évre nem ad vigaszt, sem az elkövetkező évtizedekhez erőt.

Maradjunk a ténynél, a kettős vereségnél, annál is inkább, mert a hivatalos történetírás mind a kettőt győzelemmé igyekszik átmázolni. Az elsőt – felszabadulássá, a másodikat – a szocializmus építésévé. 1945 április 4-e valóban lehetett volna felszabadulás – átmenetileg és annyiban az is volt, hogy a német gyarmattá vált ország területéről a szovjet hadsereg kiverte az utolsó náci és nyilas csapatokat. Dehát miféle felszabadító az, amelyik a nép megkérdezése nélkül, sőt – ahogy ’56 megmutatta – a nép óriási többségének akarata ellenére még mindig ott van a „felszabadított” országban, s nemcsak ott van, de ő ott igazi úr – végső soron minden és mindenki tőle függ? És ki nevezhetné józan ésszel szocializmusnak azt, ami 40 év óta Magyarországon végbement, vagy azt, ami a mai helyzetet jellemzi? A ’45-öt követő időszakkal kapcsolatosan annál jogosultabb a kérdés, mert az utóbbi néhány évben valami különös „ellengőzt” figyelhetünk meg. Sőt, ha a magyar nyelvtan nem kifogásolná a többes szám használatát, ellengőzökről is beszélhetnénk. Az egyik ellengőz mintegy körülveszi és fel akarja szippantani a múltból azt, amit eddig kitagadtak vagy letagadtak. Könyv jelenik meg például Budapesten Politikai pályák címmel, és ebben – bírálattal elegyítve – meleg szavak olvashatók Kéthly Annáról, Bán Antalról, Nagy Ferencről, Kovács Imréről, Barankovics Istvánról, Sulyok Dezsőről, Schlachta Margitról, Pfeiffer Zoltánról, Rajk Lászlóról; cikk jelenik meg a Népszabadságban, amelyik a pártpolitika helyességét egy Bibó-idézettel akarja igazolni. Ami kevésbé jelentős – inkább csak ízléstelen –, hogy elég meghalni és máris „szalonképessé” válnak emigránsok, kivégzettek, elnémítottak, bebörtönzöttek. Fontosabb az a hamisítás, ami a „portrékkal”, a tárgyilagos idézgetéssel azt a látszatot szeretné kelteni, hogy a ’47-et és ’56-ot követő időszak – nézeteltérések korszaka volt, amikor is helyes, kevésbé helyes vagy helytelen felfogások békés, demokratikus harcot vívtak egymással – ki fölülkerült, ki alulmaradt, dehát ez már a múlt, „szeressük egymást, gyerekek”. A szolgaságnak, a vérnek, a gyásznak, a széttört életeknek és gerinceknek azokat az évtizedeit, amelyekhez nincs még egy hasonló sem a magyar történelemben, valamilyen kellemes mesedélutánná átalakítani: ez az ellengőz egyik változata.

A másik ennek az ellenkezője. Egy budapesti pártfunkcionárius, akit éppen a mostani kongresszus emelt be a Politikai Bizottságba, s akit a nyugati sajtó egy része – talán kissé elsietve – már Kádár utódjaként emleget, februárban, Budapest felszabadulásának 40. évfordulóján mondott beszédében válaszolt azoknak, akik manapság számonkérő hangsúllyal emlegetik az ötvenes éveket. Ő büszkén vállalja őket, még akkor is, ha voltak akkortájt bűnök, bajok, tévedések – de micsoda változások is voltak! Az érvelés nem új, már Lenin is sűrűn hajtogatta, hogy nincs forradalom áldozatok nélkül, meg hogy minden születés vérben-szennyben történik, s vajon ki az, aki emiatt ne szeretné a szülőanyját. A baj nem is az anyával van, hanem – a gyerekkel. Azért mert az anyja vérben-szennyben szülte – egy torzszülöttet nem kell feltétlenül csodálni. S ha a forradalmak többnyire áldozatokkal járnak is – ami Magyarországot illeti, az áldozatokat világosan látni, de hol maradt a forradalom?

Változások voltak, ez igaz – közöttük a legelfogadottabbak: a köztársaság kikiáltása, a földreform, a nagyipar és a nagybankok államosítása, a közoktatás demokratizálása még akkor, amikor nem volt egypártrendszer. Ami azután történt, az egy idegen, elmaradt diktatúra kényszerű és nem egyszer túllihegő másolása volt, egy olyan diktatúráé, amely mindmáig közelebb áll ahhoz, amit keleti despotizmusnak, mint ahhoz, amit szocializmusnak fogad el a civilizált emberiség.

Nem túl sötét-e a kép? Nem sommás-e az ítélet? Hiszen a mai Magyarországon viszonylag tűrhetően élnek az emberek, az elégedetlenség, ha növekvő is, nem hangos, a durvább elnyomás „csak” egy kisebbséget sújt, az általános közérzet nem mondható a rendszerrel szemben felforgató szándékúnak. A kérdés csupán az: mennyiben köszönhető mindez az úgynevezett „szocializmusnak”, és mennyiben – az ellenkezőjének? Kívülről nézve az a benyomás, (ám lehet, hogy belülről nézve még inkább az), hogy mindaz, ami jó vagy pozitív az utóbbi időkben Magyarországon, abból ered, amiben a magyar rezsim eltávolodott a szovjet példától, és annyira jó és pozitív, amennyire közeledett a nyugatihoz, hogy szörnyű szóval azt ne mondjam: a kapitalistához. Vonatkozik ez a mezőgazdaságra éppúgy, mint a nagyiparra, a kisiparra, mint a kereskedelemre, a tudományos életre, mint az irodalomra vagy a művészetekre. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati módszerekben nincs rossz vagy visszás, mindössze azt, hogy – ha egyik-másik foka korhadt is a mélyből való kimászáshoz – úgy látszik – mégiscsak ez az egyetlen létra. S ha a kis Magyarország példája nem volna eléggé meggyőző, akkor érdemes arra a pezsgésre figyelni, ami az óriás Kínában mostanság tapasztalható.

A rendszer, amelyik a 40. évfordulón nem is annyira a háború végét, mint saját magát ünnepli, válaszút előtt áll. A gyarmati helyzetet – önéletének egyetlen alapját – nem bolygatva, megpróbálhatja kihasználni azt, hogy a sűrűn változó szovjet vezetőknek nagyobb gondjaik vannak, mint Magyarország, és közismert cikcakkjaival bár, de mégiscsak a „nyugatosodás” útját keresheti: ez az egyik lehetőség. A másik: a visszakanyarodás a szovjet modellhez. Az elsőnek az a tagadhatatlan veszélye számára, hogy nem lehet csupán a gazdasági életben „liberalizálni” – ez óhatatlanul együtt jár az emberi jogok kiterjesztésével. De a „szovjet út” még veszélyesebb: lezülleszti a gazdaságot, elkeseríti a népet, a költő szavával: Ázsiába tolja át az országot.

Az 1956–58-as terrort követő negyedszázad óta a rendszer három relativitásra építi a propagandáját; arra, hogy az emberek jobban élnek, mint a Horthy-világban, jobban, mint a Rákosi-időkben és jobban, mint a Szovjetunióban és a többi népi demokráciában. Hogy mindez elsősorban ’56-nak köszönhető, arról persze hallgat. De akárhogyan is, a szovjet modellhez való visszakanyarodás a harmadik relativitást egyhamar semmivé foszlatná. A másik kettőből pedig nem lehet már sokáig élni. Egyre kevesebb azoknak a száma, akik a Horthy- meg a Rákosi-korszakra emlékeznek. Akármilyen rossz is Magyarországon a születések statisztikája – a halálozásoké annál „jobb”. Azok, akik a negyvenes-ötvenes éveket felnőttként vagy akár fiatalként élték át, ma már hatvan felé járnak, vagy túl vannak a hatvanon. Az ország lakosságának többségét azok alkotják, akik ’45, s nemsokára azok, akik ’56 után születtek. Őket történelmi összehasonlításokkal „etetni” nem lehet. A jelenben élnek, több kenyeret és több szabadságot akarnak. Nem azt nézik: mikor mi volt, és ma hol mi rosszabb – azt nézik (és az utóbbi két évtized lazításai nyomán nemcsak találgatják, hanem pontosan tudják is), hogy mi az, ami másutt – Nyugaton – fejlettebb, dinamikusabb, egészségesebb. Ők a jövő, az igazi harc értük, körülöttük folyik. És ezt a harcot – mindmáig – a rendszer elvesztette. Ha visszakanyarodik a keleti elmaradottság felé, még inkább el fogja veszíteni.

A budapesti Felsőoktatási Szemle 1984. novemberi számában adatokat közöl arról a felmérésről, amelyet az 1983/84-es tanév első félévének végén bonyolítottak le a Műszaki Egyetemen. Tömegével vannak ebben a közvéleménykutatásban érdekes adatok. Például az, hogy a mérnökhallgatók 68%-a úgy látja: „a KGST-n belüli munkamegosztás – azaz a magyar népgazdaságnak a szovjet tömbhöz való szoros odakapcsolása – nem felel meg mindenben célkitűzéseinknek”. Vagy az, hogy a megkérdezettek 63%-a szerint a tájékoztatás nem nyújt kielégítő információt olyan kérdésekről, mint „pl. a Szovjetunió belső társadalmi-gazdasági helyzete, a Varsói Szerződés fegyverkezési politikája, a KGST-problémák stb.” Arra a kérdésre, fontosnak tartják-e, hogy egy műszaki szakember szilárd marxista világnézettel rendelkezzék, 1976-ban a hallgatók 77%-a, 1978-ban 66%-a, 1983-ban 15%-a válaszolt igennel…

De a legérdekesebb a közvéleménykutatást ismertető cikk utolsó mondata. Így hangzik: „Pozitív tényezőnek kell tekinteni, hogy a hallgatók egy része (talán 15-20%-a) ideológiailag és tudatosan is elkötelezett rétege a szocializmusnak; minden téren aktívak, elvhűek, politikusak.” Ha a pártos tolvajnyelvet magyarra fordítjuk, a mondat annyit jelent: a műszaki egyetemi hallgatók 80-85%-a nem elkötelezett híve annak, amit Magyarországon szocializmusnak neveznek. Összesen 15-20% is csak „talán”. S ezt a pártkommentátor már pozitív tényezőnek tekinti!

Nem tudom, hogy más egyetemeken és a nem-egyetemi (tehát kevésbé kiváltságos) ifjúság soraiban, milyen eredménnyel járna ugyanez a közvéleménykutatás. De egyvalamit tudok: a sok-sok 40-es évforduló közt idén van 40. évfordulója az első szabad, demokratikus magyarországi választásnak is. Akkor, 1945 őszén a kommunista párt 17%-ot kapott. A szám kísértetiesen hasonlít a Műszaki Egyetem legfrissebb felmérésének eredményéhez. Azzal a különbséggel, hogy akkor biztos volt, most csupán „talán”. Biztos legfeljebb annyi benne, hogy a párt 40 év után legjobb esetben is ott tart a fiatalság körében, ahol 1945-ben országos méretekben tartott. Ünnepelheti akármilyen harsányan az elmúlt négy évtized eredményeit, történelmi változásait, saját uralmát – ma épp úgy, mint akkor, csak törpe kisebbségét, még egyötödét sem képviseli annak a népnek, amelyik felett uralkodik.