Emlékezés egy nyári délelőttre

Reggel, tíz óra tájban, csengett a telefon. Déry Tibor volt. „Nem tudsz átjönni egy kicsit?” „Most?” „Most.” „Jövök.”

Déryék tíz percnyire laktak tőlünk. Csak le kellett menni a Mese utcai lépcsőkön, átvágni a Pasaréti útra, ott balra fordulva elsétálni a Pasaréti téri templomig: a Krecsányi utcai ház onnan néhány lépésnyire volt.

Már a kora délelőtti óra jelezte, ragyogó, szép, igazi nyári nap elé nézünk. Felhőtlen ég, alig rezzenő levelek a fákon.

Déry előző este is felhívott, tizenöt-húsz percig beszélgettünk telefonon; fogalmam sem volt, mi lehet az, amiért most, egy ilyen nyugalmas vasárnap délelőtt magához invitál. Nem is törtem rajta a fejem. Különleges időket éltünk, amikor mindig történhetett valami vagy valaminek az ellenkezője, amikor mindig szükség lehetett valamit gyorsan megbeszélni, elhatározni, megtenni vagy elhalasztani.

Alig tíz napja bukott meg Rákosi. Hogy ez nekünk akkor mit jelentett, a mai olvasónak, különösen, ha fiatal, meg sem kísérelem elmagyarázni. Legfeljebb érzékeltetni. Három héttel korábban, 1956. június 27-én volt a Petőfi Kör híressé vált vitája a sajtóról, a sajtószabadságról – az eladdig legszókimondóbb és legnépesebb lázadás a pártvezetés ellen. Rákosi ökle napokon belül lesújtott: a Petőfi Kört betiltotta, a két legmarkánsabb felszólalót, Déry Tibort és Tardos Tibort kizáratta a pártból. Hírek terjengtek a városban egy bizonyos „négyszázas listáról”, annak a négyszáz embernek a névsoráról, akiket Rákosi le akar tartóztatni, hogy véget vessen az addigi és elejét vegye a további „hőzöngésnek”. Mindenki – köreinkben mindenki – azt találgatta, rajta van-e ezen a listán, mindenki úgy tudta, hogy rajta van, a helyzet ijesztő és egyben groteszk voltát mi sem mutatta jobban, mint az, hogy tulajdonképpen meg is lettünk volna sértődve, ha nem lettünk volna rajta.

Szóval napról napra, óráról órára vártuk a letartóztatást, és rossz sejtelmeinken az sem enyhített, hogy a szovjet kommunista párt a XX. kongresszusán leleplezte Sztálin bűneit és újfent, hangsúlyozottan meghirdette a „szocialista törvényességet”. Az februárban történt, és most július volt, az Moszkvában történt, és mi Budapesten éltünk. Júliusban és Budapesten továbbra is „Sztálin legjobb magyar tanítványának”, Rákosi Mátyásnak a kezében volt a hatalom. Annak a Rákosinak a kezében, aki az elmúlt évtizedben ezernyi, tízezernyi „szocialista törvénytelenséget” követett el, akit mi már évek óta – korábbi tévelygéseink, csodálatunk, ajnározásaink után – közönséges gonosztevőnek, és – minek cifrázzam – véreskezű, szadista gyilkosnak tartottunk. És aki most arra készült, hogy napokon, órákon belül minket rakjon a rácsok mögé, egyikünket-másikunkat megrögzött szokása szerint talán fel is köttessen.

Ebbe a légkörbe, ebbe az idegtépő várakozásba robbant be a hír: Rákosi megbukott. Nem mi buktunk le, ő zuhant alá a hatalom csúcsáról. Méghozzá nemcsak valamivel lejjebb, hanem a mélybe, a Nagy Semmibe, mivelhogy leváltása után már másnap vagy harmadnap az országot is el kellett hagynia, szovjet száműzetésbe kellett mennie, ahonnan soha többé vissza sem térhetett.

Elmondhatatlan eufória lett úrrá rajtunk. „Borzas” nincs többé! (Így neveztük magunk között a kopasz diktátort, hogy „nehezebb legyen ráismerni”.) Áradó, sőt túláradó boldogságérzetünket még az sem tudta igazán beárnyékolni, hogy az utód Gerő lett, akiről biztosra vehettük, hogy semmivel sem jobb Rákosinál. Valahogy úgy véltük, ha Rákositól meg tudtunk szabadulni, akkor meg fogunk tudni Gerőtől is.

Mert afelől nem sok kétség volt bennünk, hogy Rákosi Mátyástól mi szabadítottuk meg Magyarországot. Az írók, újságírók, az Írószövetség, az Irodalmi Újság több mint két éve tartó harca, helytállása, a kollektív memorandumunk, amit ötvenkilencen írtunk alá – Kossuth-díjasok, József Attila-díjasok, kiváló és érdemes művészek, csupa párttag –, s amelyben nagyobb szabadságot, igazi demokráciát követeltünk – és végül a Petőfi Kör sorozatos vitarendezvényei, amelyek az élet jóformán minden területén feltárták a bajokat, a visszaéléseket, a bűnöket. Valahányszor a fejünkre ütöttek, mindig újra nekilendültünk, valahányszor nekilendültünk, újra a fejünkre ütöttek, de már nem bírtak velünk. Nem a hősiesség munkált bennünk, hanem a csalódottság, a megcsalatottság, a rossz lelkiismeret és a jóvátenni akarás. Többé már nem „őelőttük”, a párt előtt, hanem a nép, az ország javára.

A főbűnös most megbukott. Tehát győztünk. És ezen a majdnem-diadalérzeten egyelőre nemcsak a Gerő utódlása fölötti aggodalmak nem fogtak ki, hanem a leváltás körülményei sem, amelyek a legszebb bolsevik hagyományokhoz voltak méltóak. A hivatalos kommünikében szó sem volt Rákosi leváltásáról – „Borzas”-t „saját kérelme alapján” mentették fel – szó sem volt bűncselekményeiről, a Mindszenty-perről, a Rajk-perről és a számtalan egyéb perről, az internálótáborokról, a kitelepítésekről, a kuláklistákról, az ország tönkretételéről, mindarról, ami itt felsorolhatatlan – ezzel szemben a központi vezetőség „megállapította Rákosi Mátyás érdemeit a magyar és nemzetközi munkásmozgalomban, a magyar nép jobb jövőjéért, a szocialista Magyarországért vívott harcban”. Ha nem egy ország tragédiája húzódott volna meg mögötte, ha nem ordító cinizmusról tanúskodott volna, vicclapba való lett volna ez a szöveg.

Még valamit a bolsevik hagyományokról, és ha Déry vasárnap reggeli telefonjától elkanyarodom is (de valóban elkanyarodom-e?), mégsem tudom megállni, hogy el ne mondjam. Órák sem teltek el Rákosi lemondása után, és mi már tudtuk, hogy a párt első titkárát valójában nem a magyar központi vezetőség, hanem Hruscsov akkori jobbkeze, Mikoján váltotta le. (A „mi” alatt az olvasó azokat a pártból már eltávolított, büntetésekkel sújtott, a peremre sodort írókat, újságírókat értse, akik félreállítottságukban is eléggé tájékozottak voltak afelől, hogy mi történik a párt belső és felső berkeiben.) Tudtuk, hogy Mikoján váratlanul betoppant Budapestre, és ő közölte Rákosival Moszkva fellebbezhetetlen ítéletét: mennie kell. Ebbe állítólag belejátszott az, hogy Hruscsovék tudomást szereztek a már említett négyszázas listáról, és helytelenítették Rákosi letartóztatási terveit. Belejátszott az is, hogy Tito, akinek Hruscsovék akkoriban igyekeztek igencsak a kedvében járni, kijelentette, Rákosival nem hajlandó szóba állni, és amíg ő az úr Budapesten, szó sem lehet egy jugoszláv–magyar közeledésről. (Mindez egyébként arra vallott, hogy nem csupán mi, hazai antirákosisták „győztünk” – Rákosi bukásában más, nálunk jóval nagyobb erők is közreműködtek.)

Mikoján szerepéről az eseményekben a magyar sajtó egyetlen hangot nem írt. Ellenben három nappal az után, hogy a lapok bejelentették Rákosi „önkéntes lemondását”, a Szabad Nép 1956. július 22-i számában a következő tömör közlemény jelent meg:

„A. I. Mikoján elvtárs átutazóban Budapestre érkezett. Mikoján elvtársat, aki szombaton, július 21-én továbbutazott, a repülőtérre kikísérte Gerő Ernő első titkár, Hidas István, a Minisztertanács elnökhelyettese, Kádár János és Marosán György, a Politikai Bizottság tagjai, Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke, a PB póttagja és Vég Béla, az MDP KV titkára. Mikoján elvtárs beszélgetést folytatott a párt és kormány vezetőivel.” A kommüniké tökéletesnek is nevezhető. Minden szava megfelelt az igazságnak. Pontosan benne volt, mikor utazott el, legfeljebb az nem derült ki belőle, mikor érkezett meg Mikoján elvtárs Budapestre. (Több nappal korábban…) Volt-e némi szerepe Rákosi leváltásában? (Hegedűs András akkori miniszterelnök visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy ő, Hegedűs és Rákosi Mátyás ment Mikoján fogadására a repülőtérre, és Mikoján már abban az autóban, amelyik Ferihegyről behozta őket a városba, közölte Rákosival, hogy le kell mondania…) Az sem volt egészen világos, hogy A. I. Mikoján csak távozásakor, a repülőtéren beszélgetett-e a magyar párt és kormány vezetőivel. (Mikoján hosszan felszólalt a Központi Vezetőség ülésén, ő adta tudtára e magas testületnek, hogy Rákosinak távoznia kell, ő köszöntötte Gerőben azt az új vezetőt, aki majd alkalmas lesz a XX. kongresszus szellemében dolgozni, ő vázolta fel azt a politikai vonalat, amelyet a magyar kommunista pártnak ezentúl ingadozás és vonakodás nélkül követnie kell…) Arról a mellékes körülményről sem esett szó a kommünikében, hová „utazott át” A. I. Mikoján. (Nos, Jugoszláviába repült, Brioniban még aznap találkozott Titóval: enyhén átvitt értelemben tálcán szállította neki Rákosi fejét, amire a jugoszláv vezér alig egy hónappal korábban jelentette be igényét Moszkvában Hruscsovnak.) Mi mindenről tud hallgatni egy önmagában véve betűről betűre igaz „pártos”, „új típusú” sajtóközlemény! Mi mindent el tud végezni egy rátermett szovjet vezető, csak úgy – átutazóban!

 

 

Hát akkor vissza – vagy inkább: előre – Déryhez. A telefonhívásához. A szombat estihez, az elsőhöz.

Néhány nappal korábban furcsa dolog történt velem. Meghívót kaptam a pártközpontba, egy sajtóaktívára. Azért volt ez furcsa, mert akkor én a párt számára már jó ideje nem léteztem, vagy ha igen, legfeljebb különféle büntetések formájában. Idestova két esztendeje, 1954 őszén jobboldali elhajlóként eltávolítottak a Szabad Nép szerkesztőbizottságából, 1955 áprilisában Nagy Imre híveként magától a laptól is, jó ideig állás nélkül voltam, 1955 decemberében négy másik íróval, Déry Tiborral, Zelk Zoltánnal, Aczél Tamással és Háy Gyulával együtt egy párthatározatban is megbélyegeztek és megtiszteltek egy „szigorú megrovással” is – csak a XX. kongresszus után kaptam munkát egy pártlapnak nehezen nevezhető képes hetilapnál, a Béke és Szabadságnál, amelyet a népnyelv Béke és Szabadlábnak hívott, annyi börtönből frissen szabadult vagy más, gyanús és megbízhatatlan újságíró jutott menedékhez a szerkesztőségében. (Vajon nem azért-e, mert így könnyebben, hogy azt ne mondjam, koncentráltabban voltunk megfigyelhetők?)

Mi közöm nekem egy sajtóaktívához, ahová a főszerkesztőket, szerkesztőket és a hangadó, párthű publicistákat szokták meghívni? Mi közöm a pártközponthoz, ahonnan fél évvel ezelőtt még pártbüntetéssel lépdeltem ki a kapun? Mi ütött beléjük, hogy az eszükbe jutottam?

Őszintén megvallva, nem nagyon izgatott a meghívás és még kevésbé a meghívók motívumai. Én akkor már nagyon, nagyon messze voltam érzésben és gondolkodásban a párttól. Aztán meg ugyanazon a szombaton, alig néhány órával a sajtóaktíva kezdete után egy másik esemény is volt Budapesten: a Közép-európai Kupa döntője. A Vasas játszott a bécsi Rapiddal. Ez engem sokkal jobban érdekelt, mint a pártközponti összejövetel. A Közép-európai Kupához, amelyikben magyar, olasz, osztrák és csehszlovák csapatok vettek részt, ifjú éveim sok szép emléke fűződött, a háború aztán megszakította ezt a nemzetközi versengést is – végre 1955-ben újraindulhatott, a jugók is bekapcsolódtak, az 1956-os döntő első fordulója Bécsben döntetlenül végződött, a visszavágó nagy magyar győzelemnek ígérkezett. Erről maradjak most én le – egy pártsajtóaktíva miatt?

Néhány barátom mégis azt mondta-tanácsolta, menjek el (mármint a pártközponti rendezvényre, mert a meccsre nem kellett senkinek sem rábeszélnie), hátha mondanak valami újat az „újak”, azaz a Rákosi utáni vezetők. Az újságokból ugyanis semmi igazán komolyat sem lehetett megtudni a szándékaikról. A Rákosi leváltásának bejelentését követő napon például a Szabad Nép ezzel az öthasábos címmel jelent meg: „A kommunisták országszerte örömmel üdvözlik a Központi Vezetőség határozatait, és szilárd egységben sorakoznak fel a pártvezetés mögött.” Az ember elborzadt. Három héttel azelőtt, amikor Rákosi ítélte el a Petőfi Kört, a cím ugyanez volt, és ha három nappal azelőtt nem Mikoján meneszti Rákosit, hanem Rákosi tartóztatott volna le négyszázunkat, az öthasábos cím alighanem ugyanez lett volna.

Tehát: sajtóaktíva, avagy Vasas–Rapid meccs?

Megpróbáltam kettévágni a gordiuszi csomót. Aczél Tamás barátommal, aki nemcsak a futballimádatban volt társam, de megbízható meccsre fuvarozóm is volt (a Sztálin-díjából vett magának egy kis Skodát – a magánautó akkor ritkaságok ritkaságának számított Pest-Budán), a következőben állapodtam meg. Elmegyek a sajtóaktívára, ő beül a Vörösmarty téri cukrászdába, amelyik akkoriban a kozmopolita svájci–francia „Gerbeaud” nevétől szerencsésen megszabadulva a Szózat költőjének nevét viselte, amíg csak a nemzetközi patinájú svájci–francia „Gerbeaud” nevet vissza nem kapta. Ha az értekezlet érdekes és én egy megadott időpontig nem érkezem meg, akkor ő kimegy a meccsre; ha üresnek vélem és unom a dumát, akkor otthagyom a gyülekezetet és csatlakozom hozzá a Vörösmartyban, mely esetleges találkozásunk helyéül nem csapnivaló süteményei és rossz kávéja miatt választatott, hanem azért, mert alig néhány percre volt az Akadémia utcai pártközponttól. Nota bene: Tamás nem volt hosszú várakozásra kárhoztatva, mivel előmeccs is volt, az akkor éppen Kinizsinek átkeresztelt Ferencváros játszott egy dán csapattal, és ha már kimentünk, azt sem akartuk volna elmulasztani.

A tanácskozás egy közepes nagyságú előadóteremben zajlott le, mi, „aktivisták” – lehettünk tán ötvenen-hatvanan – lent üldögéltünk, odafent egy hosszú asztal mögött pedig azok, akiknek a Rákosi távozását követő új helyzetben az új vezetés új elképzeléseit kellett mifelénk közvetíteniök, hogy azután mi azt átültessük-alkalmazzuk a sajtó és a rádió nyelvezetére. Az emelvényen helyet foglalók közül már csak kettőre emlékszem. Az egyiket Matusek Tivadarnak hívták, és azért maradt meg az emlékezetemben, mert amikor jó néhányunkat kiszórtak a Szabad Néptől, őt egy Kukucska nevű társával együtt akkor vezényelte oda a párt, és nem egyszerű munkatársnak, hanem azonnal szerkesztőbizottsági tagnak, ami ahhoz viszonyítva, hogy soha életükben a sajtóban nem dolgoztak és még csak egy vásárcsarnoki tudósítást sem írtak, elég szép teljesítménynek számított. Háy Gyula akkor még nem írta meg a Miért nem szeretem Kucsera elvtársat? című publicisztikai remekét, így aztán a semmihez nem értő, viszont annál megbízhatóbb elvtársak fogalmát még nem a Kucsera név, hanem – legalábbis sajtókörökben – a Matusek és Kukucska ikerpár jelképezte. Nehezen leplezhetően befelé somolyogva próbáltam meg elképzelni, mire tanít majd tollforgatásból Matusek Tivadar.

A főszónok azonban nem ő volt, hanem egy másik fent ülő, Ács Lajos. Ács akkor már harmadik esztendeje tagja volt a politikai bizottságnak – azóta, amióta Sztálin halálát követően 1953 júliusában Nagy Imre lett Magyarország miniszterelnöke, és a párt irányító testülete eléggé gyökeresen átalakult, jó néhány régi sztálinista kikerült belőle, és ezeknek a helyére Rákosi és Gerő a személyi titkárait rakta, igen ügyesen, a vezetés megfiatalításának és „árjásításának” jelszavával, de valójában azért, hogy ezeknek a lekötelezettjeiknek a támogatásával megnehezítsék Nagy Imre reformterveinek a keresztülvitelét. A számítás bevált: a magas polcra emelt egykori titkárocskák – valamennyien 35–40 év körüli szürke kis funkcionáriusok – 1955 áprilisában szemrebbenés és a legcsekélyebb habozás nélkül megszavazták Nagy Imre leváltását a kormány éléről, majd valamivel később kizárását a pártból.

Nem tudnám megmondani, hogy Ács Lajos Rákosi vagy Gerő titkára volt-e korábban, és pontosan azt sem, hogy mit mondott a bevezetőjében. Olyasmiket, hogy Rákosi elvtárs lemondásának egyik oka az volt, hogy magas volt a vérnyomása, és azt ment el kezeltetni a Szovjetunióba, ami nem számított nagy újdonságnak, mert benne volt Rákosi lemondólevelében is. Ennél bátrabbnak tűnt az, hogy Rákosi elvtárs nem tudott eléggé szembefordulni saját korábbi hibáival, a „személyi kultusz” idején elkövetett botlásokkal, és nem tudta a megkívánt lelkesedéssel alkalmazni a magyar viszonyokra a szovjet párt XX. kongresszusának a tanulságait – bár ez sem volt különösebb novum, erre is utalt a lemondólevél. A hangsúly a tennivalókon volt; nem Ács elvtárs, hanem a sajtó tennivalóin, azon, hogy a sajtó sorakozzék fel lelkesen az új vezetés mögé, érezze át és tükrözze híven azt a nagy szeretetet és bizalmat, amivel dolgozó népünk a pártot körülveszi, ne a hibákra, hanem az eredményekre helyezze a hangsúlyt, haladjunk együtt, egységben és összeforrva – a vezetés, a nép és a sajtó – a szebb és boldogabb jövő, nagy és legyőzhetetlen céljaink megvalósulása felé.

Ács kellemes arcú, megnyerő külsejű fiatalember volt, mondta, amit mondania kellett, talán még el is hitte, amit mondott, és sillabuszbeszéde számomra nem is volt érdektelen: mindennél világosabban megérttette velem, hogy ezek itt semmi újat nem akarnak csinálni, mindent úgy akarnak folytatni, ahogy eddig tették – legfeljebb Rákosi nélkül. Csordogált belőle a szó, de az elnyúló szónoklat alatt az egyetlen figyelemre méltó mozzanat az volt, aminek semmi köze sem volt a beszédéhez: kinyílt az egyik oldalajtó, és bejött a terembe Kádár. Felsétált az emelvényre, és leült az egyik üres székre a hosszú asztal mögé. A hely joggal illette meg: egy hete, Rákosi bukását követően Marosán Györggyel együtt ő is tagja lett a politikai bizottságnak. De míg Marosánt mindenki nagyszájú vásári demagógnak, mindenre kapható politikai kalandornak és a szociáldemokrata párt kiárusítójának tartotta (s ezen az is vajmi keveset változtatott, hogy elárult elvtársai után ő maga is börtönbe került), Kádár irányában valamiképpen más volt a közhangulat, elsősorban persze a párton belül. Jótékony feledés borította szerepét a Rajk-perben és más bűntettekben, mintha a börtönévekkel megfizetett volna a bűneiért; a pártközvélemény a régi mozgalmi embert, az egyszerű munkásból lett vezetőt, a „hazai” kommunistát, a „moszkoviták” ártatlan áldozatát látta benne. Legendák vették körül: vallatás közben kitépték a körmeit, a vallatója, Farkas Mihály fia a szájába vizelt, senkit úgy meg nem kínoztak, mint őt – mindebből semmi sem volt igaz, valószínűleg ő maga terjesztette őket néhány barátja segítségével, de a legkevésbé sem eredménytelenül. Rokonszenv és bizonyos reménykedés övezte: a párttagok jelentős része a kormányrúd mellett Nagy Imrét, a pártapparátus élén őt szerette volna látni.

Mióta belépett a terembe és leült az emelvényi asztal mögé, a figyelem rá irányult (ami különben Ács és Matusek társaságában önmagában véve még nem volt különösebb sikernek nevezhető), és mikor Ács Lajos befejezte a beszédét és megkezdődtek a hozzászólások, az emberek mintha főleg neki beszéltek volna. A főszerkesztőkből, a szerkesztőkből, a kommunista sajtó „aktivistáiból” csak úgy dőlt a panasz. Ezeknek az embereknek, akik egy héttel ezelőttig még rezzenés nélkül szolgálták Rákosit és esetleges keserűségük epéjét csak befelé nyelték, most mind volt valami sérelmük és sztorijuk – kéziratokba való pártközponti beavatkozásokról, cenzúráról, rájuk, illetve lapjukra kényszerített cikkekről. A párt központi napilapjától érkezettek szinte kórusban panaszkodtak a helyettes főszerkesztőre, Betlen Oszkárra, a durvaságára, a könyörtelenségére, arra, hogy megrögzött és javíthatatlan sztálinista. Özönlöttek a kérdések is: Mi lesz Nagy Imre elvtárssal? Mikor veszik őt vissza a pártba? Mikor lesz megint ő a miniszterelnök? Mi lesz Déryvel és Tardossal, akiket alig néhány hete zártak ki? És mi lesz a Petőfi Körrel? Hiszen a Petőfi Kör nélkül, az írók és az újságírók lázadása nélkül Rákosi még mindig itt ülne a nyakunkon. Hiszen az a nagy változás, amiről most a vezető elvtársak beszélnek, elsősorban mégiscsak az íróknak és az újságíróknak köszönhető.

Ács is, Kádár is jegyezgettek, olykor-olykor összehajoltak, aztán Ács megszakította a hozzászólások sorát, és Kádárnak adta meg a szót.

Az órámra néztem. A Vörösmartyban megbeszélt találkozóig még volt elég időm. Most kezd igazán érdekessé válni az összejövetel. Meglátom, talán el sem megyek a meccsre.

Kádár lassan, vontatottan beszélt. Érezhető volt, hogy elszokott a nyilvános szerepléstől. Igaz, mióta kijött a börtönből, nem maradt funkció nélkül: előbb a XIII. kerületben, és egy idő óta a Pest Megyei Pártbizottságnál volt titkár. De azokon a helyeken is más, és egy „sajtóaktíva” előtt is más beszélni. Ezek itt bizonyára lesik minden szavát – minden nyelvbotlását is. Mint a politikai bizottságba újra bekerült vezetőnek, alighanem ez volt az első hivatalos felszólalása.

A politikáról ugyanazt mondta, mint Ács. Bizalom, egység, pártszerűség, szilárd alapok, biztos jövő. De az elpárolgó frázisokon túl volt két dolog, ami megmaradt bennem. Az egyik az, hogy a leghatározottabban védelmébe vette Betlen Oszkárt. „Az elvtársaknak nem szabad elfelejteniük, hogy a Betlen elvtárs régi, jó, kipróbált elvtárs. Az elvtársaknak tudniuk kell, hogy mi megbízunk a Betlen elvtársban. A Betlen elvtárs érti a szakmáját, és a pártnak szüksége van az olyan régi, jó, kipróbált elvtársakra, akik értik a szakmájukat”. Ennél világosabban nem lehetett az újkeletű lázongóknak a tudtára adni, hogy felesleges reménykedniök: Rákosi eltávolítása a párt éléről nem fogja maga után vonni Betlen Oszkár eltávolítását a Szabad Néptől. Betlen személyét illetően ebben az volt a szép, hogy ő nemcsak a Szabad Nép munkatársait terrorizálta, hanem szívesen büszkélkedett el azzal is, hány embert buktatott le a magyar és a csehszlovák pártban (pályája ez utóbbiban indult, s nem kis gőggel emlegette, hogy ő már akkor tudta: a később kivégzett Slansky és Clementis árulók, amikor a csehszlovák párt ezt még el sem akarta hinni neki). Majdnem shakespeare-i volt, ahogyan Kádár, a nemrégen szabadult fogoly – kommunista fogolytársainak egyik lebuktatóját régi, jó, kipróbált elvtársnak nevezte. De Betlen személyén túlmenően fölöttébb tanulságos is: mindennél világosabban érzékeltette, hogy Rákosi bukása láttán senki se várjon valami általános tisztogatásra. A hű sztálinistáknak nincs mitől tartaniok, még akkor sem, ha netán véres a kezük; ellenfeleiknek vagy üldözötteiknek kár hiú reményeket táplálniok: itt nem lesz „tisztító vihar”.

Betlen ügye személy szerint engem kevéssé érdekelt, már rég elkerültem a „hatásköréből”. Kádár másik állásfoglalása közelebbről érintett és még az előbbinél is jobban elgondolkodtatott. Azoknak a felszólalóknak válaszolt, akik azt mondták: az írók és az újságírók mozgalma, évek óta tartó lázadása volt az, ami Rákosi bukását előkészítette. Máig a fülemben a válasz. „Az írók, az újságírók azt hiszik – mondta Kádár –, hogy ezt a mostani változást ők csinálták. Hát vegyék tudomásul az elvtársak, hogy ezt a változást nem ők csinálták, hanem a párt központi vezetősége csinálta, az egyszerű tagok, a munkások, a parasztok csinálták. Az írók és az újságírók olyanok, mint a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra és azt hiszi, hogy ő húzza a kocsit. Nos, elvtársak, a szocializmus kocsiját – a magyar munkásosztály húzza.”

Néztem ezt a sovány, jó megjelenésű, fiatal férfit – 42 éves volt 1956-ban – és az első gondolatom az volt: hol él ez? Egy sohasem volt Magyarországon, ahol a munkások és a parasztok lelkesen építenek egy sohasem lesz szocializmust? Harmadik éve már, hogy kiszabadult a börtönből, és még mindig nincs halovány sejtelme sem arról, mennyire utálják a munkások és a parasztok ezt a rendszert? Még mindig ott tart, ahogyan azt annak idején, az illegalitásban, az alapfokú szemináriumon tanulta: a munkásosztály vezető szerepénél? Bizony lehetséges, hogy a munkásosztály szívesen vezetne, de ha megtehetné, akkor itt ebből a kommunista pártból már kő kövön nem maradt volna. Csak hát ebben a mi szép új világunkban a munkás és a paraszt a száját sem nyithatta ki, nem utolsósorban ezért jutott az íróknak és az újságíróknak, s ezek közül is főleg a párttagoknak az a szerep, amit vállaltak: a szókimondásé és a lázongásé; a maguk pártszervezeteiben, a maguk hírével-nevével, a sokféle díjjal és kitüntetéssel felékesítve ők megtehették vagy legalább megkockáztathatták azt, amiről hétköznapi halandók álmodni sem mertek. És most itt áll előttem Kádár János, Rákosi egykori rabja, és egy héttel Rákosi bukása után úgy beszél, mint ahogyan maga Rákosi is beszélne. Itt áll előttem Kádár János a marxizmus–leninizmus legprimitívebb dogmáinak mindentudásával, és csak úgy csattog-pattog belőle az ellenszenv az írástudók irányában. Hiszen ez az ember tele van előítélettel és komplexussal, ez szívből utál minden értelmiségit, mindenkit, aki tanultabb, felkészültebb nála. És különösképpen utálja azokat, akik ki merték nyitni a szájukat, fel merték emelni a hangjukat, amikor ő lapult. Bennem már korábban is voltak megválaszolatlan kérdések vele kapcsolatban. Hogyan lehetséges, hogy amikor a börtönből kiszabadult, elment Rákosihoz, kezet tudott fogni vele, és – ha talán csak látszólag is – el tudta fogadni a rabtartójának gyermeteg magyarázkodását, miszerint őt, Rákosit, félrevezették Kádár dolgában? Hogyan lehetséges, hogy ő, Kádár, aki a központi vezetőség titkára volt, amikor lebukott, ártatlansága jogán nem ragaszkodott a régi funkciójához vagy még inkább: nem vonult vissza a pártéletből, hanem elfogadott a bebörtönzőjétől egy olyan alamizsnát, mint amilyen egy jelentéktelen kerületi titkárság? Most itt állt előttem a válasz: a hivatásos pártalkalmazott, aki semmi máshoz nem ért, aki semmilyen más, becsületes munkával nem tudja a kenyerét – hát még a kalácsát – megkeresni, akire a párt mindig és minden körülmények között, minden helyzetben számíthat, annál is inkább, mert ő semmi másra nem tud számítani, mint a pártra. Erre az emberre számítottak egyesek még a mi sorainkban is? Rá építettek bizonyos elképzeléseket: Kádár összefog majd Nagy Imrével, és nem is nagyon sokára így fogunk megszabadulni Rákosi után Gerőtől is? Én ott, azon a szombat délután megértettem: felesleges illúziókat táplálni Kádárt illetően. Ő egész életében az lesz, aki volt: az Örök Funkcionárius.

Egyébként azokra a kérdésekre, amelyeket a hozzászólók Nagy Imrével kapcsolatosan tettek fel, nem válaszolt. Lehet, hogy ez ügyes taktika volt a részéről, lehet, hogy az összehajolásaik során megbeszélt szereposztás Ács Lajossal. Mert ahogy Kádár leült, felállt Ács és a következőket mondta: „Figyelmeztetem azokat, akik még fel akarnak szólalni, hogy ne használják a »Nagy Imre elvtárs« kifejezést. Nagy Imre nem elvtárs, hanem egy pártból kizárt ember.”

Nekem ebből elegem volt. Minek hallgassam ezeket tovább? Az órám azt jelezte, hogy még elérem Aczél Tamást a Vörösmartyban.

Otthagytam az egészet, és kimentünk a meccsre. Az előmeccsre is. A Népstadionban százezer néző szorongott. A Kinizsi–Ferencváros 10–0-ra verte a dánokat. A Vasas–Rapid 1–1-es döntetlennel végződött. (Akkor még nem ismerték a hosszabbítást, egy hétre rá harmadik meccset játszottak, a Vasas 9–2-re győzött, és így övé lett az 1956-os Közép-európai Kupa.)

 

 

Alighogy hazaértem, megszólalt a telefon. Ez volt Déry első hívása. „Ott voltál az újságíróaktíván?” – kérdezte. „Egy darabig. Aztán elmentem.” „Mi történt? Hallottál valami érdemlegeset?”

Elmondtam neki elég részletesen azt, amit a fentiekben leírtam. Hallgatott, hümmögött, nem kommentált.

Aztán jött a vasárnap reggeli telefonhívás, és most ott ültem a Krecsányi utcai ház kertjében, egy kis kerti asztal mellett, ott lábatlankodott körülöttünk Niki, az egyik legszebb Déry-regényben megörökített kutya, és Böbe, a fiatal feleség hozott nekünk valamit – sört, hűsítőt, kávét?, már nem emlékszem. (Fiatal házasok voltak, az öregedő író alig néhány hónappal azelőtt vette feleségül a nála 25–30 évvel fiatalabb, csinos Kunsági Mária Erzsébet színésznőt.)

Egyre forróbban tűzött a nap, kánikulát ígérő, békés, csendes nyári délelőtt volt. Beszélgettünk erről-arról, és még mindig nem tudtam, miért invitált magához Déry.

Aztán egyszer csak nyílt a kapu, és belépett rajta Nagy Imre. Kipihent volt, frissen borotvált, csupa mosoly – kézen fogva vezette a kisunokáját, a tündérszép ötéves Katit.

Leült mellénk – Kati és a fekete fülű, kis korcs fehér kutya attól kezdve egymással voltak elfoglalva –, elhangzottak a szokványos kérdések, ki hogy van, a szokványos megjegyzések a pompás időről, a szép kertről, aztán Déry odafordult hozzám: „Tibor, most mondj el Imrének is mindent – mindent, amit tegnap este nekem telefonon elmondtál.” (Imrének szólította az „Öreget”, akit mi, harminc év körüliek Imre bácsinak tituláltunk, de hát ő két évvel idősebb volt Nagy Imrénél, akinek az előző hónapban ünnepeltük a hatvanadik születésnapját.)

Elmondtam újra, és ha lehet, még aprólékosabban, a pártközpontban történteket.

Nagy Imre arcáról eltűnt a mosoly. Egyre komorabbá vált. Nem tetszhetett neki a Betlen Oszkárt méltató Kádár-szöveg sem, tudta ő pontosan, kiféle-miféle ember Betlen – éppen ő volt az, aki miniszterelnöksége idején elérte, hogy leváltsák a Szabad Nép főszerkesztői posztjáról és Bukarestbe menesszék a Kominform újságjához; onnan hozta vissza nemrégiben Rákosi, de már csak főszerkesztő-helyettesnek. Nem tetszhetett neki az sem, amit Kádár az írókról és az újságírókról mondott, hiszen ha valaki, akkor ő tudhatta, hogy híveinek-támogatóinak többsége ezek közül az emberek közül került ki, és ezek voltak azok, akik akkor is kitartottak mellette, amikor félreállították, megbélyegezték, kizárták. De addig, amíg erről beszéltem, csak hallgatott.

Akkor robbant ki, amikor Ács Lajos szavait idéztem, azt, hogy ne használja senki a Nagy Imre elvtárs kifejezést, mert Nagy Imre nem elvtárs, hanem egy pártból kizárt ember.

– A senkik… A gazemberek… – tört fel belőle. – Én nem vagyok nekik elvtárs?… Ezeknek?… Én, aki…

Felesleges volt folytatnia: ezek a negyven év körüli neofiták, ezek a főnökeik előszobájában felnőtt személyi titkárocskák merik megtiltani, hogy kommunistának nevezzék őt, őt, aki negyven éve tagja a pártnak, aki vöröskatonaként fegyverrel harcolt, aki börtönt viselt, aki emigrációba kényszerült az eszméért, aki a pártból kizárva is ezerszer inkább elvtárs, mint ők.

Olyan volt, mint a sebzett vad – mint akit a legérzékenyebb pontján sebeztek meg.

– Tíz napja sincs, hogy meghívott a pártközpontba Nógrádi – folytatta aztán lehiggadva, és mintha meg akarná magyarázni nekünk iménti dühkitörését. – Ha hallottátok volna, mit összeelvtársozott: „Imrém, így, Nagy elvtárs, úgy…” Meg hogy legyek nyugodt, a pártügyemet rendezni fogják. Két napra rá Mikoján hívott meg, hosszan elbeszélgettünk, eszébe sem jutott volna, hogy ne elvtársnak nevezzen. És akkor ezek…

Mi ezekről a megbeszélésekről már tudtunk. A Rákosi bukását követő napon Nógrádi Sándor, maga is Moszkvát járt régi kommunista, a központi vezetőség megbízásából tüstént tárgyalni kezdett Nagy Imrével, megcsillantotta előtte, hogy vissza fogják venni a pártba, de ugyanakkor önkritikára, állítólagos hibái beismerésére akarta rávenni és arra, hogy szakítsa meg a kapcsolatot bizonyos pártszerűtlen, pártellenes elemekkel (azaz velünk). Hasonló szellemben beszélt vele Mikoján is, akinek meg a Nagy Imrével való találkozásra is futotta az idejéből – „Budapesten átutazóban”.

– Kádár nem szólt semmit? – kérdezte tőlem Nagy Imre. Mármint ahhoz, hogy Ács Lajos megtiltotta a „Nagy Imre elvtárs” használatát.

– Én akkor eljöttem – feleltem. – Hogy azután mondott-e valamit, nem tudom.

Déry jelentőségteljesen nézett Imre bácsira:

– Most hallhattad… Láthatod, kikkel van dolgod…

Olyan volt ez, mint valaminek a folytatása vagy az összefoglalása vagy a lezárása.

Nagy Imre nem szólt semmit. Búcsúzkodtunk. Jócskán elmúlt dél, Imre bácsit is, engem is várt otthon ebédre a család.

Kézen fogta Katit, és elindult. Nem kellett messzire menniök: az Orsó utcát alig néhány perc választotta el a Krecsányi utcától.

Hazafelé baktatva én arra gondoltam: ilyen dühösnek, feldúltnak még sohasem láttam Nagy Imrét. Jól elrontottam ezt a szép, nyugalmas nyári délelőttjét. Azt értettem, hogy Déry fontosnak tartotta: tudja meg, miként beszélnek róla a háta mögött a pártközpontban. De azt már kevésbé, miért nem ő maga mondta el neki az előző esti telefonbeszélgetésünk alapján. Miért velem mondatta el?

 

 

Az elmúlt évtizedek alatt nemegyszer eszembe jutott hármas találkozásunk a Krecsányi utcai kertben, és olykor-olykor felvetődött bennem ez a kérdés is. Majdnem negyven évig kellett várnom, hogy a választ megkapjam rá.

A Múltunk című folyóirat 1992. 2. számában Déry Tibor és Nagy Imre címmel megjelent egy tanulmány a kitűnő történész, Standeisky Éva tollából. Ebből tudtam meg, hogy a két férfi viszonya nem volt olyan felhőtlen, mint amilyennek én hittem. Déry volt az, aki a kommunista írók közül elsőként állt ki Nagy Imre személye és politikája mellett. Abban az írói mozgalomban, amit „nagyimristának” neveztek, ő volt a legidősebb, a legtekintélyesebb. Azon a már említett memorandumon, amelyikben ötvenkilencen hitet tettünk a félreállított Nagy Imre politikája mellett, az aláírók sorában az ő neve szerepelt az első helyen. Másfelől, azoknak az írásainak egyikében, amelyeket a pártból kizárt Nagy Imre a központi vezetőségnek címzett, név szerint is megemlítette Déryt, mint akinek a nézeteivel egyetért. Hogyan is sejthettem volna, hogy súrlódások is voltak közöttük? És ahogy Standeisky Éva beszámol róla: talán a legsúlyosabb éppen a Rákosi bukását követő napokban.

Akkor, egyik este Déry házában összegyűltek néhányan, Haraszti Sándor, a lánya: Losonczy Gézáné, Karczag Imre, és ott volt Nagy Imre is. Nagy Imre optimista volt, őt is megérinthette az az eufória, amit írásom elején említettem, nagy elégtételt jelenthetett számára legfőbb ellenségének menesztése, bizakodással tölthették el a Mikojánnal és a Nógrádival folytatott megbeszélései is. Déry sokkal tartózkodóbban kommentálta az eseményeket (nem ő volt-e az, aki egy hónappal korábban, a Petőfi köri beszédében kijelentette: amíg csak személyek bírálatáról és esetleges cseréjéről esik szó és nem annak vizsgálatáról, hogy nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, „addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni”?). Nagy Imrének nem tetszett Déry borúlátása, és megjegyzést tett az író „ismert nézeteire”. Déryt vérig sértette ez a megjegyzés – hosszú éveken át ugyanezt hallhatta a kultúrpolitika irányítójától, Révaitól is (aki egyébként most visszakerült a Gerő-féle vezetésbe) – hányszor rótták fel neki, hogy annak idején ő fordította magyarra André Gide szovjetellenesnek minősített útinaplóját, hányszor mondták neki, hogy nem igazi kommunista, hanem „pártonbelüli útitárs”, akit megfertőzött az avantgárd, lebilincselt a polgári realizmus, megérintett a trockizmus is. Azt, hogy Nagy Imre utaljon ilyesmire, azt nem várta és nem is érdemelte meg. Felvillanhatott benne, hogy a Mikojánok és a Nógrádik nem fogják-e „megpuhítani” Nagy Imrét, és a politikus a maga hiszékenységében és „pártszerűségében” nem lesz-e hajlandó majd elhatárolni magát azoktól a barátaitól, akik a nehéz időkben a legkövetkezetesebben és a legbátrabban helytálltak mellette. Az „ismert nézeteire” tett célzás, és Nagy Imre egy másik megjegyzése, ami arra utalt, mintha Déry nemcsak a párttagságra kívánna támaszkodni, hanem öntudatlanul bár, a „reakciót” is segítségül venné, mindenképpen felkelthette benne ezt az aggodalmat.

A vendégek távozása után levelet írt Nagy Imrének. „Megvallom neked – írta egyebek közt –, hogy mélyen megbántottál ezzel a gondolatoddal, s megerősített abban az elhatározásomban, hogy amúgy is ritka politikai fellépéseimet teljesen beszüntetem. Művészet és politika nem egymásnak termett. Petőfi, József Attila is belebukott, s eddig én is mindig félreértést és szitkot kaptam fizetségként. Hű barátod, Déry Tibor.”

A levél keltezése: 1956. VII. A nap nincs megjelölve. De semmi kétség: Rákosi bukása és a mi hármas beszélgetésünk között íródott.

Déry, aki – bármennyire kívánta volna is – képtelen volt szakítani a politizálással, azért hívott hát oda magához azon a vasárnap délelőttön, hogy a beszámolómmal rádöbbentse Nagy Imrét: miféle alakokból (sánta szamarakból) áll az „új” vezetés, hogyan vélekednek és nyilatkoznak róla, amikor nem hallja – az ég szerelmére, csak be ne dőljön nekik! És azért nem ő maga ismételte el Nagy Imrének azt, amit tőlem előző este telefonon hallott, hogy még az árnyékát is elhessegesse annak az esetleges gyanúnak, hogy nem pontosan idézi, netán a minapi éles összeszólalkozásuk miatt a saját szája íze szerint interpretálja a pártközpontban elhangzottakat. Olyasvalakire volt szüksége, aki jelen volt az eseménynél és aki még azon melegében, szóról szóra vissza tudja adni a leglényegesebb kijelentéseket.

Miközben azt hittem, hogy egyszerű tájékoztatást adok arról, amit előző nap hallottam, tudtomon kívül így lett belőlem tanú a kor két „nagy öregének” átmeneti perlekedésében.

A naptár 1956. július 29-et mutatott. Bizonyára az én naptáram is – de hol van az már? Böbe zsebnaptáráról beszélek, amelyet Standeisky Éva talált meg Déry Tibor és társai perének – az írópernek – vizsgálati iratai között, és ahol ennél a verőfényes nyári napnál ez a bejegyzés áll: „Délelőtt itt Nagy Imre és Méray Tibor”.

 

(Korunk, Kolozsvár, 1996/10.;

Népszabadság, 1996. október 14.)