Előszó a magyar kiadáshoz

Húsz évvel azután, hogy megírtam, tizennyolc-tizenkilenc évvel az amerikai, az angol, a francia és a német kiadás után, azon a nyelven is megjelenhet ez a könyv, amelyen megszületett. Magyarul. Nem is reméltem, nem is gondoltam rá s ha 1977 elején a majdnem véletlen nem hoz össze Újváry Sándorral, a Griff kiadó tulajdonosával, ki tudja, hogy a sárguló kézirat megismeri-e valaha is a nyomdafestéket.

Valójában már a teljes kéziratom sem volt meg. A könyv második részéből, a forradalmi napokról szólóból két gépírásos példányom is volt; de az első és a harmadik részből egy sem. Így aztán Újváry Sándor önzetlen ajánlata a kiadásra inkább elvi jellegű volt, mintsem gyakorlati; semmi kedvem sem volt franciából visszafordítani magyarra a már egyszer magyarul megírt százoldalakat. Annál kevésbé, mert a könyv első része, az „Özönvíz előtt” idegen nyelven csak igen-igen kivonatosan jelent meg. Mikor annak idején elkészültem vele, úgy véltem, hogy a részletekbe menő feldolgozás aligha érdekelné a külföldi olvasót és a szöveget mintegy a felére rövidítettem. A magyar olvasónak, kell-e mondanom, a teljes szöveget szerettem volna a kezébe adni. De az nem volt sehol.

Aztán, majdnemhogy csoda folytán – szerény csoda, de az emigráns betűvetőt jó, ha ilyen is éri – valami mást keresgéltem egy régi kézirathalmazban, s ahogy az lenni szokott, amit kerestem, nem találtam, de – előkerült az elveszettnek hitt első rész majd kétszáz oldala, az a szöveg, ami ebben a formában kiadatlannak számít. Már csak a harmadik nem volt meg: egyetlen példányban készült és valószínűleg ott maradt, örökre, a könyv francia fordítójánál, néhai Gara Lászlónál. Végül is a francia kiadás alapján kellett most rekonstruálnom. Ötven-hatvan oldalról lévén szó, ezt a munkát már igazán nem tekintettem nagy árnak a magyarul megjelenés lehetőségéért.

Furcsa érzés volt két évtized távlatából szemügyre venni, amit akkor írtam: ennyi idő után az ember már inkább olvasója, mint szerzője a saját munkájának. S mint olvasó, érdeklődőbb is, kritikusabb is. Az jár a fejében: „ma bizonyára nem ugyanígy írnám meg ugyanezt”. Nem jobban – csak éppen nem ugyanígy. De ami ennél is biztosabb: ma már nem is tudnám ugyanezt megírni; a kézirat olvasása közben döbbentem rá, mennyi mindent kimosott azóta az idő az emlékezetemből. Ha ér egyáltalán valamit, amit e könyv elmond, akkor mégiscsak igazam volt legalább abban, hogy annak idején azon melegében papírra vetettem. Felvetődött bennem a kérdés: nem kellene-e átdolgoznom, átstilizálnom. Úgy döntöttem, hogy nem. Húsz évvel ezelőtt azt írtam, hogy a könyvemet dokumentációnak szánom. Úgy hiszem, hogy ezt a feladatát tisztességgel teljesítette: alig akad olyan 56-ról szóló munka, legyen az a világ bármely nyelvén s legyen az regény, tanulmány, doktori disszertáció, avagy vaskos tudományos mű, amely ne merített volna belőle. De ma a dokumentációs-forrási szerep mellett, úgy érzem – s egy kis nosztalgikus elérzékenyüléssel írom le –, ez a könyv dokumentummá is vált: annak a dokumentumává, hogyan látta egy 33 éves fiatalember, aki Nagy Imre hívei és küzdőtársai közé tartozott, közvetlenül az események alatt és után Nagy Imre alakját, a forradalom előzményeit és magát a forradalmat. Ezen a dokumentumon nem volt szabad változtatnom – az átírás vagy a stilizálás a hitelesség rovására ment volna. Lehet, hogy van, amivel aránytalanul sokat foglalkoztam (főként a kommunista párton belüli vitákkal, marakodásokkal), s van, amivel aránytalanul keveset (például a november 4-ét követő hetekkel vagy a munkástanácsokkal), lehet, hogy a hangomat itt-ott túlságosan is átfűti a szenvedély. Mellőzzék az előbbieket, részletezzék az utóbbiakat, írjanak higgadtabban Nagy Imre életéről és haláláról, a magyar forradalomról mások; én akkor így láttam – így teszem le ma az olvasók elé.

Fennmaradt azoknak a tényeknek, adalékoknak a kérdése, amelyek az utóbbi húsz évben kerültek napvilágra. Hadd jegyezzem meg mindjárt: noha 56 irodalma, főleg persze Nyugaton, ma már könyvtárnyi, új közlés ezekben a munkákban meglehetősen kevés akad. Azt a néhányat, ami a felszínre bukkant, beledolgoztam a könyvbe, többnyire lábjegyzetek formájában. Több jelentős, a forradalommal kapcsolatos eseményre a szovjet–kínai és a szovjet–jugoszláv kapcsolatok alakulása során, nemegyszer a viták hevében derült fény. Ezekre részletesebben kitérek.

Amikor könyvem teljes anyaga már a nyomdában volt, Kopácsi Sándor, az 1956-os Budapest rendőrfőkapitánya, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság tagja, a Nemzetőrség helyettes parancsnoka, a Magyar Szocialista Munkáspárt egyik alapítója eljuttatta hozzám készülő önéletrajzának vázlatát. Kopácsi Sándor a Nagy Imre-per VI. számú vádlottja volt; életfogytiglani börtönre ítélték, hét évet töltött fogságban és 1975-ben Kanadába vándorolt ki. A per résztvevői közül ő az egyetlen, aki ma Nyugaton él. Önéletírása, amikor megjelenik, a kor történetének egyik legfontosabb forrásmunkája lesz. Szíves baráti engedelmével, amelyért ezúton mondok köszönetet, könyvem utolsó fejezetébe beledolgoztam több, tőle származó értesülést.

 

*

Arany János írta a halálával „éltető eszmévé finomult” Széchenyiről, hogy „nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik”. Nem hinném, hogy szónokias túlzás vagy lírai dagályosság, ha azt mondom: áll ez Nagy Imrére, mártírtársaira és az 56-os forradalomra is. Ami azóta Keleten, és nemcsak Keleten, a kommunista mozgalomban történt és történik: Moszkva és Peking viszálya, Dubcek „emberarcú szocializmusa” és a 68-as csehszlovákiai események, a szovjet értelmiség legjobbjainak világvisszhangot kiváltó lázadozása, a lengyelországi megmozdulások, a kínai belharc, a nyugati „eurokommunisták” őszintébb elemeinek megnyilatkozásai – így vagy úgy, de mindez összefügg a magyar 56-tal, Nagy Imre eszmekörével, s egyik-másik jelenség vagy gondolat egyenesen belőle fakad. Nem kell semmiféle nacionalista önteltség a felismeréséhez: az említett események és irányzatok kiemelkedő alakjainak avagy éppen vádlóiknak véleménye ez. S noha a történelem írnokának a dolga a múlt, s nem az, hogy a jövőt firtassa – a megtörténtek tanúja és részese talán hangot adhat annak a meggyőződésének: Nagy Imre és 56 el fogja nyerni egyszer Magyarországon is igaz értékelését.

Erre a jövőre függesztve gyengülő szemeimet, hadd ajánljam a könyvemet azoknak, akik 56-ban még nem éltek vagy apró gyermekek voltak, akik Nagy Imrét sohasem láthatták-hallhatták, akiknek 56 nem élmény, hanem vagy megszépített legenda, vagy hivatalos torzítás: a ma és a holnap – minden idők magyar fiataljainak.

M. T.