Párizs, 1958 augusztus

Párizs, 1977. december

1953 júniusában, néhány nappal a 17-i berlini tüntetések után a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége sürgősen Moszkvába rendelte Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárát, Magyarország miniszterelnökét, Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét, Gerő Ernő miniszterelnök-helyettest, az ország gazdasági életének irányítóját, Farkas Mihályt, a párt Titkárságának tagját, honvédelmi minisztert, Nagy Imrét, a Politikai Bizottság tagját, miniszterelnök-helyettest és egy Szalai Béla nevű fiatalembert, aki ugyancsak a párt Titkárságának tagja volt.

A meghívottak nem tudták, mi lehet a sürgősség oka, s külön csodálkoztak önnön küldöttségük összetételen: Dobi, az államelnök, nem is volt tagja a pártnak, s Nagy Imre és Szalai sem tartoztak a tényleges vezetők közé; ugyanakkor a listáról valamiképpen lemaradt Révai József neve, aki pedig Rákosi, Gerő és Farkas mellett a negyedik tagja volt annak az úgynevezett „négyesfogatnak”, amely akkor már majdnem tíz esztendeje az országot és a pártot irányította.

A következő meglepetés a Prezídium előszobájában érte őket; a magyar politikusok itt véletlenül összeakadtak Berijával, a nagy hatalmú szovjet miniszterelnök-helyettessel, aki ugyancsak az ülésre igyekezett. Berija rámeredt Rákosira és nagyon nyersen, sértőn azt mondta: „Mi az, maga még mindig itt van?… Még mindig maga a miniszterelnök Magyarországon?”

A meghívottak nem akartak hinni a fülüknek. Rákosi Mátyás a magyar kommunisták minden vitán és minden közös mértéken felülálló vezére volt, aki tizenhat évet töltött a Horthy-rendszer börtöneiben, s aki moszkvai emigrációjából „Sztálin legjobb magyar tanítványaként”, a Kreml bizalmasaként tért haza Budapestre, azóta is biztos kézzel vezette a pártot és a népet, fényképe kint díszlett minden üzemben, hivatalban, sőt az utcai kirakatok legtöbbjében is és a sajtó nem írhatta le a nevét anélkül, hogy hozzá ne biggyessze a „magyar nép bölcs atyja”, „pártunk tanítómestere”, „a magyar nép nagy fia”, „az első magyar ember” epitheton ornans-ok egyikét vagy mindegyikét. Az a hang, amelyet Berija megütött, merőben szokatlan és rosszat sejtető volt.

A Prezídium ülése, amelyen a meghívottak alig-alig jutottak szóhoz, igazolta a legrosszabb sejtelmeket is: sokkal inkább hasonlított egy bírósági tárgyaláshoz, mintsem két „egyenjogú testvérpárt” képviselőinek „elvtársi” tanácskozásához.¹

A szovjet vezetők előtt részletes és aprólékos jelentés feküdt Magyarország gazdasági és politikai viszonyairól; ez a jelentés rendkívüli módon elütött nemcsak a hivatalos pártlapok, a Pravda vagy a Szabad Nép ömlengő vezércikkeitől, hanem még azoktól a bizalmas használatra szánt jelentésektől is, amelyeket Rákosi szokott a Prezídium elé terjeszteni. Az anyagot a budapesti orosz nagykövet, Kiszeljov irányításával szovjet szakemberek állították össze, akiket már Sztálin halála után küldött szét minden népi demokráciába az új orosz pártvezetés, hogy reális képet kapjon a Birodalom állapotáról. Ez a jelentés, amely nagy körültekintéssel és a legnagyobb titoktartással – ám feltehetően magyar szakemberek bevonásával is – készült, megdöbbentő képet festett a magyarországi helyzetről.

A Rákosi-féle „négyesfogat” – mondották most, a szakemberek tájékoztatója alapján a szovjet vezetők – a csőd szélére juttatta Magyarország teljes gazdasági életét. Nem vette tekintetbe az ország adottságait, szolgaian lemásolta a szovjet tapasztalatokat. Rövid néhány esztendő alatt olyan iparosítást vitt végbe, amelyet semmi sem indokol és semmi sem enged meg; az ipari termelés közel három és félszerese, ezen belül a nehézipar termelése ötszöröse, a gépiparé közel hétszerese az 1938. évinek.

– A gazdasági tervezésben – mondotta Mikoján – van bizonyos kalandorság, például a saját vaskohászat túlzott fejlesztésében. Magyarországnak nincs saját vasérce, sem saját koksza. Mindezt külföldről kell behoznia. Senki sem számította még ki, mennyibe kerül Magyarországon egy tonna nyersvas és acél. Olyan nagy olvasztókat építenek, amelyekhez az ércet senki sem ígérte meg. 1952-ben például 700 000 tonna koksz hiányzott. Nagy túlzások vannak egyes nagy beruházások terén is…²

Ráadásul ez az iparosítás nem is korszerű: ahelyett, hogy behozná az ország elmaradását a Nyugat mögött, még csak fokozza azt. Az új inotai erőmű például kevésbé modern és kevésbé gazdaságos, mint az ajkai erőmű, amelyik 20 évvel korábban épült; az új győri erőmű 1 kilowatt-órához 7200 kalóriát használ fel, amikor pedig még a magyar iparági átlag is 5000 kalória. Az új sztálinvárosi erőmű negyven atmoszféra kazánnyomással épült, pedig ilyennel már sehol sem építenek erőműveket…

Az ipari termelés belső arányaiban is súlyos hibák történtek. A könnyűipar termelése mindössze 2,3-szerese a háború előttinek, s a növekedés itt főleg az 1948–51 közötti években történt; 1949–52 között a termelési eszközök gyártása évente átlagosan 29,1%-kal, a fogyasztási cikkeké alig 7,5%-kal emelkedett.

De még az iparnál is lényegesen súlyosabb volt a helyzet a mezőgazdaságban; a magyar mezőgazdaság, amely valaha olyan híres volt, tíz év óta egy helyben topogott: össztermelése még mindig a háború előtti színvonal körül ingadozott, s annak hol 85, hol 105%-a volt, attól függően elsősorban, hogy milyen volt az időjárás. Az ország állatállománya, ahelyett, hogy növekedett volna, még csökkent is. Rákosiék túlhajtották a „kollektivizálást”, vonakodó kis- és középparasztok tömegét kényszerítenek be a szövetkezetekbe, túlélezték a falusi „osztályharcot”: durva és drasztikus intézkedéseket foganatosítottak a gazdag parasztok, az úgynevezett kulákok ellen; mindennek az lett a következménye, hogy a parasztok ezrével és ezrével hagyták el a földjeiket, úgy hogy Magyarországon az elhagyott földek („tartalék-földek”) területe megközelítette az egymillió katasztrális holdat, az ország szántóterületének több, mint 10%-át!

A szovjet vezetők a gazdasági élet bajait azonnal lefordították a marxista–leninista politika nyelvére. Mindez nem egyéb, mint a szocialista állam alapjának, a munkás-paraszt szövetségnek aláásása, a munkásosztály hatalmának aláaknázása; és nemcsak arról van szó, hogy a parasztok elfordulnak a proletárhatalomtól: elégedetlenek azzal maguk a munkások is. Rákosiék 1949-ben azt ígérték, hogy – ha a termelés megfelelően emelkedik – az első ötéves terv alatt 50%-kal emelik a dolgozók életszínvonalát; a munkások a maguk részéről megtartották ezt az egyességet: 1949-hez képest megduplázták az ipari termelést, 63%-kal emelték a munka termelékenységét, csökkentették az önköltséget – ezzel szemben az életszínvonaluk most is az 1949-es körül van, sőt inkább alacsonyabb annál. Rákosiék az első ötéves terv során árubőséget ígértek, ezzel szemben olyan áruhiányt teremtettek, amire nem volt példa 1945 óta. Mindez nem egyéb, mint a tömegek, a nép becsapása, olcsó demagógia.

Ugyanakkor – folytatták a szovjet vezetők – Magyarországon súlyos hibák történtek a szocialista törvényesség terén is. Az igazságszolgáltatás és az államvédelem nem állt a néptömegek demokratikus ellenőrzése alatt, ami elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy ezek az intézmények bürokratikus szervekké váltak. Az államapparátus, a helyi tanácsok, az igazságügyi, rendőrségi és államvédelmi szervek a lakossággal, különösen a falusi lakossággal szemben a törvénytelenségek sorozatát követik el, meg nem alapozott, súlyos és tömeges ítéleteket hoznak³, ártatlan embereket vetnek börtönbe.

Mindezek a hibák, amelyekért Rákosi, mint a párt vezetője volt elsősorban a felelős, a Prezídium szerint, abból fakadtak, hogy a párt a maga belső életében, irányelveiben és gyakorlati tevékenységében letért a marxizmus–leninizmus alapjairól, megsértette azokat. Nem tartotta be a párt szervezeti elveit, a tényleges irányítás nem a párt választott szerveinek kezében volt, hanem Rákosi vezetésével Gerő, Farkas és Révai ragadták magukhoz. Sőt még ez is leszűkült és a párt, de az állami vezetés is lényegében Rákosi és Gerő kezében volt. Fontos kérdésekről nem tájékoztatták sem a Titkárság, még kevésbé a Politikai Bizottság tagjait. Döntöttek és intézkedtek olyan ügyekben, amelyekhez nem volt joguk, a különböző kérdésekben a véleményt előre kialakították, s azt azután határozattá emeltették. A párt választott szerveinek többi tagjait nem tekintették magukkal egyenrangúnak, lenézték őket.

Ilyen módon a választott pártszervek helyett lényegében egy klikk vezette a pártot. A párt kollektív vezetésének felcserélése pártszerűtlen klikk-vezetéssel máshoz, mint hibák sorozatához nem vezethetett. Ez a hibák főforrása. Ezen az alapon bontakozott ki a személyi kultusz és a vezérkedés is.

Rákosi és a pártot vezető Gerő, Révai és Farkas súlyosan megsértették a kritika és önkritika kommunista elvének érvényesülését a párton belül és az állami élet terén. Az alulról jövő bírálatot általában az ellenség hangjának tekintették és úgy is léptek fel ellene. Egymást nem bírálták, hanem a bírálatok ellen védték és a legenyhébb kritikát is személyes sértésnek vettek. Szerintük hibát mindig csak „lent” követhettek el, ők csalhatatlanok voltak, sose hibáztak. Annál hevesebben dorongolták le a titkársági és politikai bizottsági üléseken a napirendhez meghívott felelős elvtársakat.

Súlyos hiba volt az is, hogy ez a „négyesfogat” kivétel nélkül zsidó származásúakból állott, ami olyan országban, mint Magyarország, ahol a hosszú fasiszta uralom nyomán az antiszemitizmusnak mély gyökerei vannak, teljességgel megengedhetetlen és komolyan ártott a pártnak.

A párt elvtelen és pártszerűtlen vezetése hozta magával azt is, hogy megsértették a népi demokrácia alapelveit a párt és az állam viszonya tekintetében. Túlzottan a párt uralta az ország állami és gazdasági vezetését, a párt nemcsak megszabta és elhatározta, de jórészben végre is hajtotta a megjelölt intézkedéseket. Ezzel megsértette az állami szervek önállóságát, megbénította működésüket, lejáratta tekintélyüket. A vezérkedéssel együtt járt, hogy Rákosi a maga személyében egyesítette az országban az egész hatalmat, ő volt a párt főtitkára, a Minisztertanács elnöke, és közvetlen irányítása alá vonta az Államvédelmi Hatóságot. Mind a párt, mind az állam vezetésében, valamint az ÁVH munkájában súlyos hibákat követett el. A kormány valójában – árnyékkormány volt – mondották a szovjet vezetők. – Itt vannak az állami élet legsúlyosabb rákfenéjének, a szocialista törvényesség megrendülésének gyökerei, amelyek végső fokon a tömegektől való elszakadásból erednek.

A Prezídium tagjai, egytől egyig, kivétel nélkül úgy jellemezték a helyzetet, hogy a Rákosi vezette „négyes” hibái és bűnei a katasztrófa szélére sodorták az országot, alapjaiban megrendítették a népi demokratikus rendszert s ha gyökeres és azonnali intézkedések nem változtatnak mindezen, az ország népe szembefordult volna velük.

– Vasvillával hányták volna ki magukat! – jegyezte meg Nyikita Szergejevics Hruscsov, a szovjet párt Központi Bizottságának titkára.

A magyar vezetők elnémultan hallgatták végig a vádakat. A jelentés, amelyből a szovjet vezetők merítettek, túlságosan is jól ismerte a magyar viszonyokat ahhoz, semhogy a tényeivel vitatkozni lehetett volna. A probléma különben nem is ez volt. A probléma az volt, hogy tulajdonképpen mi indította a szovjet elvtársakat erre a goromba és gyors változásra. Elvégre azt valamennyien tudták – vádlók és vádlottak egyaránt –, hogy a túlzott iparosítás, a túlhajtott szövetkezetfejlesztés, a személyi kultusz, az állami és a pártfunkciók összekeverése, a sorozatos törvénytelenségek nem speciálisan magyar találmányok voltak, s hogy ugyanitt, a Kremlben hagyták jóvá, illetve rendelték el őket, még akkor is, ha Rákosi „négyesfogata” valóban túlteljesítette gazdái parancsait. Erről beszélni vagy vitatkozni itt nem is volt érdemes, nem is volt szabad. Ugyan ki merte volna Malenkovnak vagy Mikojánnak azt mondani: hiszen Önök voltak azok, akik a leghangosabb „személyi kultuszt” csapták Sztálin körül, ki merte volna Berija szemére vetni a kivégzéseket, Kaganovicséra a szovjet munkások életszínvonalát és Hruscsovéra az erőszakos kolhozosítást?! Mondhatta-e Rákosi és Gerő azt, hogy a „feszített ötéves tervet” – amelyet most szovjet tanácsadók ízekre szedtek – ugyancsak szovjet tanácsadók készítették?

A legfőbb ok, amely az oroszok magatartásában ezt a fordulatot előidézte, nyilván a berlini tüntetésekben gyökerezett. És nemcsak Berlinben voltak tüntetések: zavargások voltak Csehszlovákiában, Prágában és Pilzenben is, vadsztrájkok Csepelen, Ózdon és Diósgyőrött, tömegmegmozdulások a magyar Alföldön, különösképpen a Viharsarokban. A szovjet vezetők, úgy látszik, távol álltak attól, hogy a maguk hivatalos magyarázatát elhiggyék s a népmegmozdulásokat „ellenséges elemek”, „imperialista” provokátorok számlájára írják; nagyon jól tudták, hogy a saját politikájuk, pontosabban a sztálini évek politikája idézte elő a tömegek immár nyíltan kitörő elégedetlenségét.

Berlinben sem álltak meg annál, hogy tankjaikkal eltiporják a munkásokat: egész sor gazdasági és politikai engedményt tettek; úgy látszik, erre határozták el magukat a többi népi demokráciában, köztük Magyarországon is. A kritika szélessége és mértéke, ami ezen az ülésen elhangzott, arra engedett következtetni, hogy jóval többről van szó, mint a „személyi kultusz” megbélyegzéséről, a „kollektív vezetés” kinyilvánításáról: gyökeres fordulat készül az egész „szocialista tábor” kül-, bel- és gazdaságpolitikájában. A „feszített magyar ötéves terv” egyenes összefüggésben állt a fokozódó háborús készülődéssel: most viszont a magyar vezetők fejét megmosták azért, mert túl sokat költöttek hadi célokra, a hadsereg fejlesztésére. A koreai fegyverszünet megkötésének hetei voltak ezek; a szovjet vezetés feltehetően hosszabb békeperiódusra kívánt berendezkedni. Sőt, voltak olyan jelek is, hogy a tartós békéért nagyobb árat is készek talán fizetni a távol-keleti fegyvernyugvásnál; Molotov egy ízben ingerülten rászólt Rákosi Mátyásra: „Értse meg végre, hogy nem lehet örökké a szovjet szuronyokra támaszkodva kormányozni!” A magyarországi változásokkal a szovjet vezetés valószínűleg olyan politikai és személyi helyzetet kívánt elérni, amely megnyeri a tömegek rokonszenvét s egy nemzetközi enyhülés, sőt talán még egy szabad vagy szabadabb választás esetén is megfelelő biztosítékot nyújt a fennálló rendszer megmaradására.

A hévben, amelyet a Prezídium tagjai mutattak, természetesen szubjektív motívumok is közrejátszhattak, a tömegmegmozdulások miatti ijedelem és kapkodás éppúgy, mint az a személyes ellenszenv, amelyet közülük többen Rákosi irányában éreztek; ebben a magas gyülekezetben nem volt idegen vonás az antiszemitizmus, s ez különös erővel tört elő akkor, amikor a gyűlölt zsidó valóban okot is adott a haragra.

– Figyeljen ide Rákosi – fordult a magyar nép szeretett vezére és bölcs atyja felé Berija. – Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán és lengyel fejedelem, de azt még nem hallottuk, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni… Vegye tudomásul, hogy mi ezt sohasem fogjuk megengedni…

Rákosi halottsápadt volt. Tegnap még teljes fényében tündökölt, s ma úgy beszéltek vele, mint egy kiszolgált cseléddel. Igaz, néhány hete már tárgyaltak vele itt arról, hogy – a szovjet példához hasonlóan – elég volna, ha csak a párt főtitkári tisztét tartaná meg, s a miniszterelnökséget átadná valaki másnak; de az még teljesen baráti, könnyed megbeszélés volt. Amit most elmondtak, s a hang, ahogyan elmondták, a végső bukás előszelét suhintotta el a feje fölött. Megpróbált védekezni, halvány és akadozó hangon, arról beszélt, hogy a szovjet elvtársak bírálatában sok az igazság, mégis, úgy érzi, hogy a bajok el vannak túlozva – de nem sokra jutott. Az orosz vezetők jóformán alig figyeltek rá, s közbeszólásaikkal, nem titkolt türelmetlenségükkel egyszerűen beléfojtották a szót. El volt az már döntve előre: mit is akarnak.

Az intézkedések következtek. A Prezídium elrendelte, hogy a magyar népgazdaság terveit gyökeresen át kell alakítani: lassítani kell az iparosítást, emelni az életszínvonalat, megerősíteni a mezőgazdaságot; ez utóbbin belül fokozni kell az egyénileg dolgozó parasztok támogatását és meg kell engedni még azt is, hogy az erőszakkal összeverbuvált szövetkezetek feloszoljanak. (Mikor ennél a pontnál a magyarok bizonyos aggodalmaknak adtak kifejezést, Molotov rájuk szólt: „A termelőszövetkezeteket nem kell kötelezően feloszlatni, de ha önként fel akarnak oszlani, nem kell megakadályozni. Nem lesz ebből semmi baj.” Elrendeltek egy sor intézkedést a törvényesség helyreállítására és megszilárdítására, utasításokat adtak a párt politikai munkáját illetően, aztán a személyi problémákra került sor.

Először is közölték, hogy a „négyesfogatból” két embernek távoznia kell: az egyik Farkas Mihály lesz, a másik a magyar kultúrélet vezetője, Révai József.⁴ Gerő tagja marad a felső vezetésnek, de a gazdasági ügyeket kiveszik a kezéből. Rákosi megmarad a párt első titkárának, azért, hogy alkalmat adjanak neki hibái kijavítására; de a miniszterelnökségről le kell mondania.

A kérdés az volt: ki legyen az új miniszterelnök?

Malenkov elmondotta, hogy ezt már májusban megkérdezték Rákositól. „Senkit sem tudott megnevezni – fűzte hozzá. – Akárki jött szóba, mindenki ellen kifogása volt, mindenki ellen felhozott valamit. Mindenki gyanús volt, csak ő egyedül nem. Ez nagyon megdöbbentett bennünket…”

Rákosi itt közbeszólt, mondván, hogy ő nem akart miniszterelnök lenni.

– De olyan miniszterelnököt akart – vágott vissza neki Molotov –, akinek nem lett volna szava a kérdések eldöntésében…

– Arról van szó – toldotta meg Hruscsov –, hogy a párt és az állam vezetése ne összpontosuljon egy vagy egynéhány ember kezébe, ami nemkívánatos…

Ki legyen hát az új miniszterelnök?

Mindabból, amit a szovjet vezetők elmondtak, világos volt, hogy olyan embernek kell lennie, aki megbízható, akinek szava lesz a kérdések eldöntésében, s aki nem zsidó.

A meghívott magyar vezetők hallgattak. A javaslatot a szovjet vezetők tették meg; más rendszerekben élőknek talán furcsának tűnik, hogy Magyarország miniszterelnökét Moszkvában nevezik ki; de e megbeszélés résztvevői számára ez volt a világon a legtermészetesebb.

A szovjet vezetők, név szerint Malenkov, Molotov és Hruscsov új magyar miniszterelnöknek Nagy Imrét javasolták. Őt javasolták márcsak azért is, mert ez a zömök, nyugodt szavú, bajuszos, cvikkeres férfi már 1948–49-ben, öt esztendővel ezelőtt megmondotta, hogy baj lesz az erőszakos kolhozosítás politikájával; akkor a párt vezetése nem hallgatott rá, s ahelyett, hogy magáévá tette volna az álláspontját, azt helytelenül „opportunistának” minősítette és kizárta őt a Politikai Bizottságból.

– Az idő – mondták a szovjet vezetők – Nagy Imre elvtársat igazolta.

Rákosi és a magyar küldöttség valamennyi tagja helyesléssel fogadta most a szovjet javaslatot.

Nagy Imre – anélkül, hogy erről Budapesten még bárki is tudott volna – Magyarország miniszterelnöke lett.

Ki ez az ember, akiben a Kreml vezetői jobban megbíztak, mint a magyarországi pártvezetők? Honnan jött, milyen múlt áll mögötte, mivel érdemelte ki a megtisztelő bizalmat s a még megtisztelőbb bizalmatlanságot?

Nem kétséges, hogy a Komintern és a Kominform káderosztályának dossziéi jóval többet tudnak a fiatalságáról, s még férfikora deléről is, mint bárki más saját hazájában vagy a nyugati féltekén. Annak, aki valamit is fel akar deríteni e hatvan felé járó férfinek első négy évtizedéről, a legkülönbözőbb helyekről kell összegyűjtenie az adatmorzsákat, s a kíváncsiság éhét nemcsak kielégíteni, de lecsillapítani is alig tudja.

Annyi bizonyos: Kaposvárott született, a lankás Dunántúl e kedves kis városában, 1896. június 6-án. Apja a Somogy megyei Ötvöskónyiban volt szegényparaszt; később vasúti szerelő lett. Anyja férjhezmeneteléig a somogyi alispánnál szolgált mint cselédlány.

Ő maga fiatalon, majdnem gyerekfejjel kapcsolódik bele a munkásmozgalomba, amely az első világháború előtt és alatt virágkorát éli Magyarországon. Budapestre kerül, az ország egyik legnagyobb vasüzemében, a MÁVAG-ban dolgozik, itt tanulja meg azt a jelszót, amely nehéz óráiban utóbb annyiszor eszébe jut: „Vasas, ne hagyd magad!” Innen viszik a frontra, az Osztrák–Magyar Monarchia mundérjában; hamarosan orosz fogságba esik, s ez a nap elhatározó fontosságúvá válik egész életére: a cári hadsereg ejti őt foglyul, de a cárt elűző bolsevikok hatásának rabja marad majdnem haláláig.

1918-ban, annyi magyar hadifogolyhoz hasonlóan, tagja lesz a Bolsevik Pártnak, s mint önkéntes internacionalista, fegyverrel harcol az orosz polgárháború véres csatáiban. De míg a hadifogolytársak túlnyomó többsége számára a párttagság is, a polgárháborús harcok is olyanok, mint valami ifjonti fellobbanás, múló kaland, könnyen kapható s könnyen múló gyermekbetegség – Nagy Imrének mindez életre szóló elkötelezettség, örök szerelem. Mikor hazajön Magyarországra, már meggyőződéses és tanult kommunista, hivatásos forradalmár, Lenin-hívő pártmunkás.

1919, az első magyar proletárdiktatúra bukása után a Kommunista Párt illegalitásban van, tagjait üldözik, börtönnel sújtják, nemegyszer statáriális bíróság elé is állítják. Nagy Imre vállal minden kockázatot, éveken át hazai földön, főleg Somogy megyében dolgozik, szervez és agitál; többször is lebukik, megszakításokkal három évet tölt börtönben. Egyik régi barátja és harcostársa, Zgyerka János bányász⁵ meséli róla, hogy egy ízben együtt tartóztatták le őket s együtt voltak egy darabig a hírhedt pesti Gyűjtőfogházban. Nagy Imre végig a legnagyobb derűvel és nyugalommal viselkedett; volt neki egy keménykalapja, azt rakta mindig a feje alá, s úgy aludt, jó nagyokat, mint akinek tiszta a lelkiismerete.

(A keménykalapos pártmunkás: mennyire jellemző rá a kép. Nehéz ezt elmagyarázni; a hivatásos forradalmároknak hajadonfőtt vagy sildes-sapkában illett járniok. Annyi minden van ebben: az ember öltözzék tisztességesen, ne játssza a „prolit”, legyen rendes és pedáns, és amikor beviszik a Gyűjtőbe, ott is keménykalapot tegyen a feje alá…)

Amikor kiszabadul, úgy látszik, túlságosan forrónak érzi a lába alatt a talajt, s elhatározza, hogy emigrál. Magával viszi fiatal feleségét, született Égető Máriát és alig egyesztendős kislányát, Zsókát. 1928-at írnak ekkor.

1945. május elsején, amikor az Ideiglenes Kormány földművelésügyi minisztereként először látogat el újra szülővárosába, maga mondja el, patetikusan szép szavakkal, miért kellett annak idején hazáját elhagynia:

„Tizenhét esztendővel ezelőtt szakadtam el tőletek. Elüldöztek a fehér terror jogutódai, Latinka, Tóth, Szalma gyilkosainak örökösei⁶, a Horthy-rendszer pribékjei, a reakció zsoldjába szegődött bitangok. Mi volt a bűnöm? Az, hogy gyújtogattam a nép lelkében a reménység szikráit, élesztgettem a harci szellemet, bátorítottam, ösztökéltem a népet, mert ki volt szolgáltatva a reakció embertelen önkényének. Az volt a bűnöm, hogy hirdettem és szerveztem a harcot azért a szabad, független, demokratikus Magyarországért, amely a nyilas banditák rémuralmának megdöntése után, íme, valósággá is lett. Az volt a bűnöm, hogy szerveztem a földműves nép harcát a feudális nagybirtokrendszer megszüntetéséért, azért, hogy azé legyen a föld, aki megműveli. Ezért kellett elbujdosnom. De ha el is űztek innen messze idegenbe, nem voltam földönfutó. Menedéket nyújtott a szabadság hazája, a Szovjetunió. Tizenhét esztendővel ezelőtt nehéz szívvel, de azzal az elhatározással hagytam el Kaposvárt, hogy egész életemet a magyar falvak elesett szegény népe felemelésének és földhöz juttatásának szentelem. Messze voltam innen, de soha egy pillanatra sem szakadtam el tőletek, somogyi testvéreim. Lélekben, gondolatban mindig itt voltam köztetek. Éjt nappá téve dolgoztam azon, hogy minél előbb elérkezzen a szabadság napja.”⁷

Első útja még nem Moszkvába, hanem Bécsbe vezet; az osztrák főváros ekkoriban az emigráns magyar kommunisták központja. Itt tevékenykedik egy ideig, s itt kerül először komoly konfliktusba a párttal.

Az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja még a Kominternben is – és ez nagy szó – a legszektáriánusabb, „legbalosabb” pártok közé számít; irányítása Kun Béla, a 19-ben hibát hibára halmozó, erőszakos, népszerűtlen diktátor kezében van, s klikkharcok, denunciálások, „kinyírások” dúlják fel életét. Hogy Nagy Imre miben különbözött össze vele, az sohasem került nyilvánosságra; feltehetően a parasztkérdésben, hiszen ő úgy hagyja el Magyarországot, hogy „egész életét a szegény nép földhöz juttatásának szentelje”, s ugyanakkor Kunék – akárcsak 19-ben – nem a földosztás, hanem a föld államosításának a hívei. Mindenesetre a vita során, amelyben ellenfelei a moszkvai központra, a Kominternre hivatkoznak, Nagy Imre elköveti a legvakmerőbb szentségtörést; kijelenti, hogy – „nem állok haptákba az Internacionálé előtt”.

Mindez az idézett kijelentésnek csupán az önkritikájából ismeretes; 1930 februárjában Nagy már Moszkvában van, részt vesz a magyar párt II. kongresszusán, s a többség ott „jobboldali nézetei” miatt önkritikára kényszeríti őt. Az önkritika, vagy legalábbis, amit ismerünk belőle, így hangzik: „Hogy helytelen, opportunista nézeteimhez nem ragaszkodom, ha meggyőződöm nézeteim helytelenségéről, azt már többször bebizonyítottam… Én azt mondtam még Bécsben, hogy nem állok haptákba az Internacionálé előtt. Kijelentem, hogy ez valóban nem volt bolsevikhez méltó magatartás. Nem mentegetem magam, de nem akartam azt mondani, hogy nem hajtom végre minden feltétel nélkül az Internacionálé határozatát. Igenis, haptákba vágom magam az Internacionálé előtt… A Kommunista Internacionálénak és a Kommunisták Magyarországi Pártjának is egyik fő feladata a jobboldali veszély elleni harc. Ezt a veszedelmet bizonyos mértékig én képviseltem a pártban. De nem lesz nehéz az én opportunista nézeteim ellen harcolni. Magam is harcolni akarok így ezek ellen a téves nézetek ellen. A harc ideológiai fegyverekkel megy. Én is igyekszem megszabadulni opportunista nézeteimtől. Csak ennyit akartam mondani.”

Hogy milyen opportunista nézetekről van szó, milyen jobboldali veszedelemről – titok marad. Valószínűleg azért, mert az idézett önkritikai szemelvény csak 27 évvel elhangzása után, 1957. május 9-én, fél évvel Nagy Imre végleges elhurcolását követően jelent meg a budapesti Népszabadságban, s egyetlen célja az volt, hogy a volt miniszterelnök többszörös „képmutatását” leleplezze; s minthogy feltehetően az adott kérdésben, a „jobboldali elhajlás” lényegét illetően az idő Nagy Imrét igazolta, a pártlap megelégedett a megalázó részlet közlésével – a teljes szöveg alighanem a pártot és az Internacionálét alázta volna meg.

Mindenesetre abban, hogy Nagy Imre az „önkritikát” elmondotta, nincs ok kételkedni. Annál több van abban: mennyire hitte is el, hogy ellenfeleinek van igaza. Akárhogyan is, mélységes kommunista meggyőződés és jó adag naivság kellett ahhoz, hogy valaki a fenti bécsi kijelentés után, a harmincas években – Moszkvába merjen emigrálni. A szovjet fővárosban aztán bizonnyal rövid tartózkodás is elegendő volt, hogy Nagy Imre rájöjjön: a legokosabb, sőt az egyetlen dolog, amit tehet, ha igenis, haptákba vágja magát Sztálin Internacionáléja előtt…

Minden jel arra vall, hogy ez s az ehhez hasonló tapasztalatok arra indítják őt, hogy lehetőleg minél távolabb maradjon azoktól a véres frakcióharcoktól, amelyek a moszkvai magyar emigráció berkeiben dúlnak. Két elkeseredett csoport, a „balosok” vagy „kunisták” és a mérsékeltebbek, a „landleristák”⁸ marják, ölik és öletik le egymást a GPU-val, míg végül is a trockista perek idején Sztálin úgy dönti el a vitát, hogy Kun Bélát mint az ellenség ügynökét lefogatja és 1939-ben kivégezteti. Nagy Imre ezekből a nem is késhegyig, hanem késmarkolatig menő küzdelmekből kivonja magát; tudományos munkásságra adja a fejét, agrárpolitikai kérdéseket tanulmányoz, majd tanít is egy moszkvai főiskolán. Tudja jól, hogy a magyar emigráció „buharinistának” tartja őt, tudja azt is, hogy falusias modora, egész megjelenése, nagy bajusza miatt „a kulák” a gúnyneve: mindez látszólag nem nagyon izgatja – a fő, hogy a „csisztocskákat”, a hírhedt tisztogatásokat megússza.

Emigráns honfitársaival való kapcsolatáról mindössze annyi tanúskodik, hogy több tanulmányt ír a Moszkvában megjelenő magyar pártfolyóiratban, az „Új Hang”-ban.⁹ A folyóirat 1940. 1–2–3. számában háromrészes tanulmányt ír „Iparosodás és agrárkérdés” címen, amelyben hangsúlyozza, hogy az újjászülető népi demokratikus Magyarországon gyökeres földreformra van szükség. Aktívabbá csak akkor válik, amikor a háború kitör: a moszkvai rádió rövidhullámú magyar adásának, a „Kossuth Rádiónak” egyik vezetője lesz.¹⁰ Ez a rádió naponta többször is sugároz műsort a német fasizmus oldalán hadba vonult Magyarország felé; a propagandamunka Nagy Imre teljes energiáját leköti.

Ekkortájt ismerkedik meg jobban Rákosi Mátyással, aki nemrégiben érkezett meg Moszkvába.¹¹ Rákosi, aki azonnal átveszi a magyar párt vezetését, kicsinyességével, vezérkedő hajlamaival, intrikus és féltékeny természetével rossz benyomást tesz Nagy Imrére, de nemcsak őrá, hanem a rádiónál dolgozó többi munkatársra, Münnich Ferencre,¹² Lakatos Évára¹³ is. A kis, köpcös pártvezér „beépíti” közéjük Farkas Mihályt, egy hadaró beszédű, törtető fiatalembert, akinek az a feladata, hogy nap mint nap újabb besúgásokkal traktálja megbízóját. A pártvezetésben uralkodó légkörről különösen mélyen megragad Nagy Imre emlékezetében egy látszólag jelentéktelen epizód. Egy ízben együtt sétál a moszkvai utcán Rákosival és Gerő Ernővel. Séta közben egyszer csak Rákosi kissé félrehúzza őt, és a fülébe súgja: „Figyelje meg ezt a Gerőt… Mindig egy fél lépéssel e1őttem megy…” A megjegyzés Nagy Imre számára inkább Rákosi megfigyelésére ad alkalmat: látnia kell, milyen vezérrel áldotta meg a magyar pártot a gondviselés.

Pedig hát személy szerint igazán nincs miért panaszkodnia: mikor a kommunista emigránsok a németeket kiűző Szovjet Hadsereg nyomában visszatérnek Magyarországra s a négy koalíciós párt¹⁴ 1944 decemberében Debrecenben megalakítja az Ideiglenes Kormányt, Nagy Imre elvtársai megbízásából ennek a kormánynak a földművelésügyi minisztere lesz. Nyilván közrejátszik ebben az, hogy a pártban ő számít az agrárügyek szakemberének, de legalább ennyire az is, hogy olyan embert keresnek erre a tisztre, aki „jól hat” a parasztok és a koalíciós partnerek irányában. Az adott helyzetben, íme, jól jön a „kulák”. S Nagy Imre egyénisége, szerénysége és közvetlensége valóban megnyeri a legkritikusabb megfigyelőket is. A parasztpárti Szabó Zoltán, a kitűnő magyar esszéista, így emlékezik vissza ezekre a kezdeti időkre:

„A miniszterek asztalánál a Bika-szállóban¹⁵ Nagy Imrét lassú mozdulatú, csendes beszédű embernek ismerhettem meg, akit vitatkozás, előtérbe kerülés vágya nem fűtött. Személyiségében volt valami megnyugtató, ami részben a nagyvonalúság és a nagyratörés hiányának tulajdonítható, részben a common sense dunántúli változatának… A fehér asztal mellett elejtett megjegyzéseiből, abból, ahogyan a felmerülő, többnyire keserves témákról vélekedett, véletlenül se derült ki, hogy olyan elme, amely a marxizmuson nevelkedett, a leninizmus tételeinek keretei közé szorítva magát… A kommunisták ama csoportjában, amelyet a Szovjetunió párt- és országszervezésre Magyarországra eresztett, a legnyájasabbnak Rákosi, intellektuálisan a legérdekesebbnek Révai József, a legfanyarabbnak Gerő mutatkozott. Nagy Imre ezektől főként abban különbözött, hogy őszinte embernek látszott…”¹⁶Lehet, sőt valószínű, hogy a párt taktikai okokból bízta Nagy Imrére a földművelési tárcát; annyi viszont bizonyos, hogy ezekben a zavaros, forró napokban Nagy Imre életének legszebb álma teljesedett be. Nem azzal, hogy miniszter lett; azzal a feladattal, amelyet mint miniszternek el kellett végeznie. Az az ember, aki tizenhét évvel azelőtt azzal az elhatározással hagyta el szülőföldjét, hogy egész életét a szegény nép földhöz juttatásának szentelje, most megérte azt, hogy ennek a földhöz juttatásnak ő legyen a megtervezője és a kivitelezője.

Magyarország földbirtokmegoszlása a legelmaradottabbak, a leginkább feudális jellegűek közé tartozott egész Európában. A kis- és középparasztok, azaz a földdel rendelkezők 99,2%-a az összföldterületnek 52%-ával rendelkezett, míg a másik 48% a földtulajdonosok 0,8%-ának kezében volt. Míg 200 000 mezőgazdasági család és 550 000 részes, sommás és napszámos, azaz földön dolgozó, földre áhítozó és mégis föld nélküli parasztember élt az országban, ugyanakkor a római katolikus egyháznak 800 000 holdja, a herceg Eszterházyaknak 223 000, herceg Festetics Györgynek 69 000, Pallavicini őrgrófnak 51 000 hold földje volt. 302 nagybirtokos 3 600 000 hold földdel rendelkezett; 1 600 000 parasztbirtokos összesen 8 200 000 holddal.¹⁷ A kiáltóan igazságtalan földbirtokmegoszlás a nemzet egész történelme során a gyűlölet és az elkeseredés forrása volt: a földért folyó harcot „ezeréves per”-nek, s Magyarországot a „hárommillió koldus országának” nevezték. A nemzet legjobbjai hosszú évtizedek óta hirdették: Magyarországon a fejlődés és a társadalmi igazság első feltétele a nagybirtokok szétosztása a parasztok között.¹⁸ Ennek a feladatnak az elvégzése Nagy Imrének jutott osztályrészül: ő lett a „földosztó miniszter”. Lázas gyönyörűséggel és tudósi józansággal dolgozik: ő készíti elő a tervezetet,¹⁹ ő terjeszti be 1945. március 17-én a rendkívüli minisztertanácson,²⁰ s mikor egyhangúan elfogadja a négy párt, saját maga viszi át a hivatalos lap szerkesztőségébe.²¹1945. március 29-én maga is ott van Pusztaszeren, az Árpád-szobor tövében, ahol a hagyományok szerint ezer esztendővel azelőtt a honfoglaló ősök az első országgyűlésüket tartották, s az első cövek leverésével jelt ad az „új honfoglalásra”. „Magyar tesvéreim – fordul az egybegyűlt parasztokhoz –, eljöttem hozzátok, hogy tanúja legyek annak a nagyszerű pillanatnak, amikor a magyar föld népe megkezdi a feudális Magyarország teljes és végleges megszüntetését, amikor megkezdi a nagybirtok feletti utolsó ítélet végrehajtását. Eljöttem együtt örvendezni veletek… Boldog vagyok, hogy pártom, a Magyar Kommunista Párt és én is közreműködhettünk ebben a nagy munkában…”

Jóformán hetek alatt elkészülnek a roppant feladattal: az ország teljes területének 34 százalékát, kereken 5 600 000 holdat osztanak fel, a földhöz juttatott parasztok száma 642 342 ember.²² Aligha kétséges, hogy ebben a sietségben jó adag elsietettség is van – hibák és tévedések egész sora –, de még kevésbé kétséges az, hogy történelmi fordulatról van szó, s nemcsak a parasztság, hanem az egész nemzet életében. S bár Rákosiék ügyelnek arra, hogy a „földosztó miniszter”-t csak mértéktartóan propagálják, Nagy Imre egyszerű neve mégis ismertté és népszerűvé válik országszerte.

Minthogy szerénysége önérzettel teljes, alighanem maga is jól tudja, hogy ha semmi egyebet nem tenne egész életében, a földreform végrehajtásával beírta a nevét a nemzet történetébe. De sokkal több energia gyűlt fel benne a hosszú száműzetés alatt, és sokkal több a tennivaló is az országban, semhogy most a saját dicsőségének dolga lefoglalhatná az idejét. Vetőmagot, szerszámot kell juttatni az újgazdáknak, meg kell birkózni a tavaszi vetéssel, kaszák kellenek az aratáshoz és üzemanyag a csépléshez: nehéz dolog miniszternek lenni a lerongyolódott, szegény, háborút vesztett Magyarországon. S mégis, 1945 nyarán már ő az, aki ezeket mondja a minisztériumában összegyűlt újságíróknak: „Nem szabad elmerülnünk a mindennapi kérdésekben. Erőnknek jó részét már most egy nagy és komoly problémára kell összpontosítani: a mezőgazdaság újjászervezésére és újjáépítésére. Nagy, átfogó tervre van szükség. E terv előmunkálatai folyamatban vannak, én magam is ezen dolgozom…”²³ S annyira tele van tettvággyal, hogy mindjárt el szeretné azt is érni, hogy ne csak Magyarország, hanem az egész Duna-medence, a szomszédos és testvérsorsú államok számára egyszerre készüljenek el a tudósi tervek: egy Duna-völgyi Agrártudományi Intézet létrehozásáról álmodozik.²⁴

Az utóbbi tervet a nemzetközi viszonyok, az akkori éles magyar–csehszlovák, magyar–román ellentétek, az előbbit a belpolitikai helyzet húzza keresztül: 1945 őszén megtartják Magyarországon az első, szabad választásokat, s legnagyobb pártként, 57%-kal a Független Kisgazdapárt kerül ki belőlük, a második helyre befutó kommunisták 17%-ával szemben. A kisgazdák, mint paraszti bázisú párt, ragaszkodnak a földművelésügyi tárcához, Nagy Imrének át kell engednie posztját; az új feladat, amelyet kap, már jóval kevésbé illik egyéniségéhez: Tildy Zoltán kormányában belügyminiszter lesz.

A hivatalos kommunista pártálláspont, de nemegyszer a népi köztudat is azokat a hibákat, amelyeket az 1953. júniusi moszkvai Prezídium felsorolt, s aztán Nagy Imre nevezetes „kormányprogramja” igyekezett kijavítani, többnyire az 1949–53-as esztendők erőszakolt ütemére, túlkapásaira vezeti vissza. Valóban úgy fest, hogy a hibák és bűnök ebben az időszakban, a párt teljes hatalomátvétele után sokasodtak meg és mélyültek el; de lehetetlen szemet hunyni az előtt, hogy a bajok legtöbbje jóval korábbra, már a kezdeti 1945–48-as évekre vezethető vissza. A legkevésbé sem jelenti ez azt, hogy az egész kezdeti korszak elhibázott lett volna; de jelenti azt, hogy sok minden, ami később keserűséggé és bűnné fajult, nem volt teljességgel idegen a népi demokrácia viszonylag legfelhőtlenebb és legtisztább korszakától sem. Aki nem legendát, hanem történelmet akar írni, az nem hallgathat arról: a bajoknak legalábbis egy részéért, amelyeket a későbbi Nagy Imre tár fel és javít ki – a korábbi Nagy Imre is felelős.

1953-ban ő az, aki megállapítja, hogy a faluról a párt helytelen politikája következtében elmenekültek, üzemekbe és szövetkezetekbe mentek a mesteremberek, egy lovat nem lehet megpatkoltatni, mert nincs kovács, s nem lehet hajat nyíratni, mert nincsen borbély sem; ő az, aki elrendeli az iparigazolványok visszaadását. De 1946 nyarán – a párt akkori irányelveinek megfelelően – egy Nagy Imre-cikk követeli, ha nem is a falusi mesteremberek üldözését, de legalábbis megrendszabályozásukat.²⁵ 1953 után Nagy Imre az, aki a legerélyesebben harcol mindenféle törvénytelenség, hatósági erőszak és önkényeskedés ellen. De a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy midőn 1946 elején elmegy képviselői kerületébe, Szabolcs megyébe, s az ottani kommunisták a konferenciájukon szóvá teszik, hogy az új, „demokratikus” rendőrség erőszakoskodik és önkényeskedik, Nagy Imre, a belügyminiszter, a rendőrség legfőbb hatósága – megvédi a bírálattól azokat, akik pedig arra már akkor is nagyon rászorultak.²⁶

Tetszenek-e neki akkor a törvénytiprások, amelyek aztán később nem tetszenek? Aligha. A kommunista politikus messziről gyökerező tragédiájáról van szó, akinek mindig, minden körülmények között a pártját, pártja hatalomra jutását és győzelmét kell szolgálnia. A mából a tegnapba visszatekintve, a legmegrázóbbá talán akkor válik a helyzet, amikor Rákosi belekezd híres „szalámi-taktikájába”, a koalíció többi pártjának felszeletelésébe és megsemmisítésébe. Az első célpont a legnagyobb párt, a Független Kisgazdapárt, s annak is megalkuvásra nem hajlandó főtitkára, Kovács Béla. Rákosiék azt állítják, hogy Kovács „összeesküvést” szőtt „a demokrácia megdöntésére”; „összeesküvő” társait lefogják, de Kovácsot, mint országgyűlési képviselőt, védi a mentelmi jog. A Kisgazdapárt, amely a parlamentben a szavazatok többségével rendelkezik, nem hajlandó kiadni a vezetőjét. Végül is az oroszok lépnek közbe: a fegyverszüneti szerződésre hivatkozva, egyszerűen letartóztatják és a Szovjetunióba deportálják a népszerű magyar politikust. Ami a tragikus: olvasni ma Nagy Imre éles beszédét, amely Kovács Béla parlamenti kiadatását követeli, s tudni azt, hogy éppen tíz esztendővel később a szovjet fogságból visszatért Kovács Béla lesz egyik legerősebb s legprogresszívabb támasza – Nagy Imre forradalmi kormányának.²⁷

Nyilvánvaló, hogy mindezekben a kérdésekben Nagy Imre nem egyszerűen a saját nézeteit, hanem pártja, a kommunista párt politikáját fejtegeti; nyilvánvaló az is, hogy – mint annyi más becsületes és meggyőződéses társa – abban a szubjektív hitben teszi, hogy ezzel a magyar nép, s elsősorban a szegény nép érdekeit szolgálja; de mindez csak csökkenti, ám fel nem oldja a felelősségét. Ami mégis Nagy Imre mellett szól, s arra vall, hogy ezt a feladatot nemcsak szívvel-lélekkel nem, de feltehetően vonakodva is végzi, az az, hogy egészen rövid idő után – Rákosiék visszahívják őt a belügyminiszteri funkcióból. Az indokolás rendkívül jellemző: a Kisgazdapárt és általában a reakció elleni harcban erősebb kezű emberre van szükség. Olyasvalakire, aki könyörtelenül rendet fog teremteni. Nagy Imre lemond és utódja – Rajk László lesz. A „vaskezű” belügyminiszter.

Az új funkció, amelyet kap, félreérthetetlen jele annak, hogy Nagy Imrével elégedetlen a pártja, a „földosztó minisztert” ki akarják vonni az aktív politikai forgalomból, s legfeljebb arra kívánják felhasználni, amire megnyerő külseje, jó modora és szép zengésű beszéde szerintük predesztinálja: reprezentációra. Ami a kommunista pártot illeti, a rohanás, a mámoros győzelmek, a sikerekben való megrészegülés kezdete ez; úgy fest, hogy a tempós, lassúszavú, megfontolt Nagy Imre mind jobban elmarad a „négyes” – vagy akkor még Rajkkal: az „ötösfogat” – vágtája mögött. Az 1947 augusztusában megtartott országgyűlési választásokon – csalásoktól sem riadva vissza – a Kommunista Párt kapja a legtöbb szavazatot: 21%-ot. A parlamenti szabályok értelmében a legnagyobb pártnak kell az országgyűlés elnökét adnia; a nem kommunista képviselők aggódva tekintenek ez elé az aktus elé: a megelőző parlament elnökségében, alelnöki rangban, a kommunista pártot egy részeges és goromba villamoskalauz, bizonyos Kossa István képviselte; most attól tartanak, hogy a párt vele fogja betöltetni e magas közjogi méltóságot. Egyöntetű a megkönnyebbülés és az öröm, amikor a kommunista párt nem Kossát, hanem Nagy Imrét javasolja.

Nagy Imre, aki bizonnyal tudja, hogy a párt mértékével mérve a kitüntető állás – egyben félreállítást is jelent, talán a szíve mélyén örül is ennek: olyan ember, aki jobban szereti a nyugalmat a hajszánál, a türelmet a kapkodásnál, a lassú megfontoltságot a lihegésnél, s talán még a reprezentálást is a túl aktív politizálásnál. Elnöki székfoglalója a maga őszinteségével és melegségével több az egyszerű formális szónoklatnál: igaz örömöt mutat s egy vonzó egyéniség arcképéhez ad vonásokat:

„– Mély megilletődéssel foglalom el ezt a helyet, ahova engem, a nép egyszerű fiát, a személyem iránt megnyilvánuló bizalom emelt. Első gondolatom, hogy ebben a magas és kitüntető méltóságban hűséggel, becsülettel és önzetlenül minden erőmet és szerény képességemet maradéktalanul a haza felvirágzásának, a dolgozó nép felemelkedésének szolgálatába állítsam… A közéletben eddigi munkásságom során is, de a Ház elnöki tisztjében még inkább az igazságérzet fog vezérelni. Egy pillanatra sem feledkezem meg arról, hogy az országgyűlés a nemzet egyetemes céljait van hivatva szolgálni…. Itt, a Ház színe előtt jelenthetem ki, hogy jogaimmal visszaélni sohasem fogok, a kötelességteljesítés terén pedig igyekezni fogok jó példával elöljárni… A demokrácia híve vagyok és éppen ezért szeretném, ha az eredményes munkához szükséges nyugodt légkört nem a házszabályok szigorával kellene biztosítanom, hanem a parlamentáris önfegyelem teremtené meg a higgadt, szenvedélymentes tanácskozás és a pártok közötti együttműködés alapját, ami az ország annyira óhajtott belső békéjének is előfeltétele. Ugyanakkor nyíltan és őszintén meg kell mondanom azt is, hogy amennyiben ezek a reménységek nem válnának valóra, ha az önfegyelem nem tudna úrrá lenni a szenvedélyeken, ha a békés együttműködést bármi is megzavarná – nem jogomnak, hanem kötelességemnek fogom tartani, hogy a házszabályokat bár szigorúan, de igazságosan alkalmazzam. Őrködni fogok azon, hogy a Ház tekintélyén és méltóságán, demokratikus berendezkedésünkön és köztársasági államformánkon senki csorbát ne ejtsen, és ezáltal hazánk jó hírnevének, nemzetünk becsületének ne ártson. Ennek keretében a demokrácia egyik legnagyobb vívmányának, a szólásszabadságnak vigyázó őre leszek. A tárgyilagos, jó szándékú, alkotó bírálatot szükségesnek és hasznosnak, nemcsak a szólásszabadság, de a demokrácia szerves részének tartom. Mind a koalíció, mind az építő szándékú ellenzék²⁸ ebben az országgyűlésben eggyé forrhat a nagy feladatok megoldásában…”

Nehéz nem kihallani az emelkedett és nyílt szavakból a sugárzó belső meggyőződést, azt, hogy ez a régi kommunista valóban egy demokratikus, szabad, vitázó, törvényeit a nép érdekében alkotó parlament elnöke szeretne lenni. S a beszéd szép és szubjektív, pártszónoklatokban annyira szokatlan befejezése még csak aláhúzza e szándék őszinteségét:

– Mint a magam korabeli emberek mondani szokták: kenyerem javát már megettem. Túl vagyok az élet delén, amely nem kényeztetett el. Mint a nép fia, osztoztam annak bújában-bajában. De a legnehezebb időben is a legnagyobb erőt mindig belőle merítettem. Ebben a magas méltóságban sem fogok elszakadni tőle, és erőt nehéz és felelősségteljes munkámhoz a dolgozó néphez fűződő eltéphetetlen kötelékek adnak. Ígérem, hogy hű fia leszek a hazának és önzetlen, becsületes szolgája a magyar népnek…²⁹

Nem rajta múlik, hogy a parlament nem úgy működik, ahogyan ő szeretné; Rákosi rendőri módszerekkel sorra-rendre számolja fel az ellenzéki pártokat, sőt saját szövetségesei közül is egymás után csukatja le, vagy hajszolja emigrációba mindazokat, akik nem hajlandók alávetni magukat akaratának, s még azokat is, akik hajlandók. A Kisgazdapárt bátor vezetői közül csak az emigrálás menti meg Nagy Ferencet és Varga Bélát, a Nemzeti Parasztpártiak közül Szabó Zoltánt és Kovács Imrét; a sírig tartó emigrációt választja az 1918-as forradalom vezetője, Károlyi Mihály is és a szociáldemokraták soraiból Bán Antal, Böhm Vilmos, Peyer Károly, Szélig Imre. A megalkuvást nem ismerő Kéthly Annára könyörtelenül lesújt Rákosi; Riesz István igazságügyminiszter a börtönben pusztul el. De nincs kegyelem a szociáldemokrata „balszárnynak” sem: Marosán György, a kikényszerített „pártegyesítés” szolgai eszköze éppúgy börtönbe kerül, mint a becsületesen baloldali meggyőződésű Justus Pál. Ugyanez a sors vár a fiatal köztársaság két első elnökére, a kisgazdapárti Tildy Zoltánra és a szociáldemokrata Szakasits Árpádra.

A terrorhullám túlcsap a politikai pártok keretein, végigsöpör a szakszervezeteken, s nem kíméli – ellenkezőleg: egyik legfőbb célpontjává választja az egyházakat. Rákosiék nem elégednek meg a nagy egyházi birtokok szétosztásával a parasztok között; államosítják a felekezeti iskolákat, feloszlatják a szerzetesrendeket, bezárják a rendházakat, a kolostorokat, a papneveldék nagy részét, megcsonkítják a vallási lap- és könyvkiadást, megnehezítik az iskolai hitoktatást és rátérnek a fizikai felszámolásra: Kádár János belügyminisztersége alatt, 1948 karácsonyán letartóztatják és 1949 februárjában életfogytiglani börtönre ítélik Mindszenty József esztergomi érseket, a magyar katolikus egyház fejét; két évre rá utódját, Grősz József kalocsai érseket éri hasonló sors; börtönbe vetik Ordass Lajos püspököt, az evangélikus egyház vezetőjét, elnémítják Ravasz Lászlót, a református egyház legtekintélyesebb püspökét. Papok, apácák, lelkészek ezrei sínylődnek börtönökben és internálótáborokban; az egyházak élére kollaboránsokat, megvásárolt vagy megfélemlített embereket állítanak.

Az országban nincs többé igazi közélet. Megtörtént a „fordulat”: az 1945 után megindult egészséges demokratikus fejlődést a kommunista párt és ezen belül is Rákosi klikkjének diktatúrája váltotta fel.³⁰

Nagy Imrére egyre inkább csak a reprezentáció marad: ünnepi beszédek történelmi évfordulókon,³¹ hadnagyavatás a Kossuth Akadémián,³² s egy rövid nyugat-európai utazás.³³ Ha – mint későbbi utódja a parlament elnöki székében, a szociáldemokratából lett bábu: Rónai Sándor, vagy a kisgazdapártiból a sztálinisták kitartottjává lett államelnök: Dobi István – nem törődnék azzal: mit is reprezentál, ha meg tudna feledkezni arról, hogy „osztozzék a nép bújában-bajában”, akkor most igazán élhetné a világát; van villája, autója, magas fizetése, csak jó arcot kellene vágnia mindahhoz, ami történik, csak hallgatnia kéne, befognia a szemét és a száját.

De Nagy Imre éppen erre képtelen; ő nem egyszerűen kommunista, hanem hívő kommunista: meg van győződve a saját maga s a párt elhivatottságáról is. Nem száján ülő frázis, hanem szívében égő életcél a haza felvirágoztatása, a nép boldogsága. Hiányzik belőle mindenféle cinizmus és kényelemszeretete is csak odáig terjed, amíg nem érzi veszélyben a dolgozó emberek érdekeit. Azt hiszi: a párt el is várja tőle az őszinte beszédet s azt, hogy ha valami bajt lát, ha valahol veszedelmet sejt, azt köntörfalazás nélkül ki is mondja. Ez a hit vagy tévhit, amely egynek tudja a párt és a nép érdekeit, amely feltétel nélkül bízik a párt princípiumaiban, s így a „bátor bolsevik bírálatról és önbírálatról” szóló tanításban, sodorja aztán őt minden eddiginél élesebb összeütközésbe – magával a párttal, a pártvezetéssel.

1948-ban Rákosiék fontos lépésre határozzák el magukat; eddigre már államosították a gyárakat és a bankokat, beolvasztották a kommunista pártba a szociáldemokrata pártot, s teljesen elnémítottak minden ellenzéki hangot. Minden úgy ment, mint a karikacsapás, sikert siker követett, úgy tűnt, hogy ezek az emberek nem ismernek lehetetlent. A feladat, amelyet most maguk elé tűznek, minden eddigit meghalad: rövid néhány esztendő leforgása alatt fel akarják számolni a falusi gazdag parasztokat, a kulákságot és a magyar falvak teljes lakosságát szövetkezetekbe akarják beléptetni. Mindenekelőtt is a szovjet példa, a nagy sztálini kolhozosítás lebeg a szemük előtt, „felépíteni” – minél gyorsabban – a falun is a szocializmust, de közrejátszik a Tito Jugoszláviájával szemben megindult hadakozás is: Titóék ellen az az egyik vád, hogy „kulák-politikát” folytatnak; majd a mintaszerű magyar kommunisták megmutatják, hogyan kell kulákellenes, igazi szocialista politikát folytatni a falun!

Amikor Nagy Imre megismeri ezeket a terveket, meghökken. A magyar parasztok évszázadok óta vártak a földre: alig három esztendeje osztották fel közöttük a nagybirtokokat; egyenesen tragikus lenne ezektől az emberektől visszavenni kicsinyke birtokaikat és kolhozokba hajszolni őket. De túl az érzelmi és politikai meggondolásokon: Magyarországon a gazdasági feltételei sincsenek még meg ennek az átalakulásnak. Félreértés ne essék: ő a szövetkezetek feltétlen híve, s szerinte a magyar mezőgazdaság számára ez az egyetlen járható út. De nem ilyen megalapozatlanul, nem ilyen bűnösen elsietve.

A legjobb meggyőződéssel, a legtisztább lelkiismerettel vitába kezd Rákosiékkal. Ebben a vitában érvek tömegét sorakoztatja fel; elmondja, hogy a szovjet alapelvek Magyarországra is érvényesek,³⁴ mégis, Lenin és Sztálin arra tanítanak, hogy Nyugaton, s így Magyarországon is, lassúbbnak kell lennie a fejlődésnek.³⁵ Elmondja, hogy Magyarországon a szövetkezésnek nincsenek megfelelő hagyományai,³⁶ ugyanakkor a magántulajdonnak mélyebbek a gyökerei, mint Oroszországban voltak.³⁷ Elmondja, hogy a gyors változás nincsen megfelelően előkészítve a középparasztságnál, a legszélesebb paraszti tömegeknél³⁸, azokat sokkal inkább ijeszti, mintsem vonzza – akárcsak az az egyre vadabbá való kulákellenes kampány, amely azzal jár, hogy a párt az egész parasztságtól el fog szigetelődni.³⁹Jól tudja, hogy síkos a talaj, amelyen ellenfeleivel harcolnia kell: Rákosiéktól sem szívjóságot, sem elnézést nem várhat, s neki, a „kulák”-nak, a régi „buharinistának” hamar nyakába akaszthatják a „kulákbérencség”, a megalkuvás tábláját. Hiába, nem tehet egyebet: fel akarja tartóztatni a fenyegető csődöt. Hasznosak lehetnek most a szovjet agrártudományi intézetekben eltöltött esztendők: sokkal jobban ismeri a szovjet forrásokat, mint ellenfelei s úgy felvértezi magát a „szent könyvek” anyagával, hogy már szinte sebezhetetlennek látszik. Arra, hogyan kell egy kommunista pártban vitatkozni, igen jellemző, hogy egyetlen beszédében 28 Lenin és Sztálin egyenes idézet van, a közvetett idézetekről s két Marx–Engels-idézetről nem is beszélve. Mégis, az idézettömegből is kiderül a lényeg: a pártvezetés néhány év alatt kollektivizálni akarja a magyar mezőgazdaságot; ezzel ő, Nagy Imre nem ért egyet⁴⁰, ez csak úgy valósítható meg, ha megszegik az önkéntességet és kényszerrel viszik a kolhozba a parasztokat⁴¹, ez kulákfelszámoláshoz vezet, törvénytelenségekhez, a kommunizmus alapvető elveinek megszegéshez. Leninre hivatkozva kijelenti: ehhez az átalakuláshoz „egész korszakra van szükség, amelyet, ha a dolgok jól mennek, egy-két évtized alatt befuthatunk”.

Józanság és éleslátás, de még valami: nagy személyi és erkölcsi bátorság kell ahhoz, hogy mindezt ilyen nyíltan és kereken ki merje valaki mondani. Rákosi ekkortájt már az istenülés útján halad előre, hatalmának legmagasabb csúcsai felé. S ebben a helyzetben akad egy ember, aki – igaz, Lenin-idézetekkel, de mégis – figyelmezteti őt: a forradalmár legveszedelmesebb hibája, ha saját óhaját objektív valóságnak minősíti. Akad egy ember, aki a felelősséget örökösen másra, alantasaira hárító diktátor előtt kimondja: „Fel kell számolni azt a minden önkritikát nélkülöző felfogást, hogy a hibákat csak a rossz végrehajtás szüli – mintha rossz irányelv, hibás irányvétel nem is lenne.” A „vezérkedés”, a „személyi kultusz” fénykorában, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov még leguggolva táncolt Sztálin előtt, akad egy ember, aki Magyarországon ki meri mondani: „Az utóbbi időben falusi pártszervezeteink munkájában is mind általánosabbá kezd válni az a bizonyos »drill« (nem tudom másnak nevezni) – a külsőségek eltúlzása, a nagy hűhó, a túlzásba vitt, vég nélküli ütemes tapsolás, felállások, az emberek szájába rágott mondanivalók, amelyek megölik a kezdeményezést, a bírálatot, a pártfegyelmet, és aláássák belső pártéletünk lenini, demokratikus elvi alapjait. Emellett az a »drill« a parasztság számára teljesen idegen, és csak arra alkalmas, hogy távol tartsa vagy elidegenítse a tömegeket a párttól és a kommunistáktól, akiknek a tevékenysége ilyen légkörben mindinkább frázisok szajkózásából áll.”

Hónapokon át küzd, vitatkozik, verekszik, hogy megakadályozza a kalandorkodást, a párt elszakadását a tömegektől, a „vezérek” eszeveszett terveit, s mindenekelőtt a parasztság s ezen keresztül az ország nyomorba döntését. Hiába: érvei inkább felingerlik, mintsem meggyőzik Rákosi megrészegült klikkjét. 1949 tavaszán „megszületik” a Rajk-ügy: a „vaskezű” egykori belügyminisztert, a párt régi harcosát letartóztatják, s titoista-imperialista ügynöki tevékenységgel vádolják meg. Napról napra „éleződik az osztályharc”, „növelni kell az éberséget”, „le kell leplezni az ellenség szószólóit”.

Ebben a légkörben nincs többé helye vitának. Különben is: sem a Politikai Bizottságban, sem a Központi Vezetőségben nem akad senki, aki osztaná az ő nézeteit: ellenkezőleg, úgy rohannak rá – elsősorban a „főideológus” Révai –, mint ebek az odavetett koncra. A vita már rég nem az elvek, hanem a puszta erőviszonyok tükre: Nagy Imrének – immár másodszor – megalázó kritikát kell mondania önmaga fölött⁴² – ezúttal nem a Komintern, hanem Rákosi Mátyás előtt kell haptákba vágnia magát. Nézeteit megbélyegzik, leváltják őt a Politikai Bizottságból – Révai még az önkritikáját sem fogadja el: nem tartja eléggé őszintének –, s így is örülnie kell, hogy „opportunista, jobboldali elhajlásának” nincsenek még súlyosabb következményei.

Majdnem két esztendőn át teljesen félreállítják. A gödöllői Agráregyetem rektora lesz, fiatal mezőgazdászokat tanít a szövetkezeti politika alapelveire, a szovjet kolhozosítás történetére, a „lenini hármas jelszóra”; a politikai életben semmiféle szerepe sincsen. De ez a kegyvesztés életének ritka szerencséi közé tartozik; nemcsak azért, mert szereti a tudományos munkát és az oktatást, szereti a diákjait és azok is szeretik őt, hanem még inkább azért, mert olyasmiből marad ki, amiben részt vennie – ha hittel, ha hit nélkül – végső soron szörnyűbb volna ezer önkritikánál. Nincs ott a Politikai Bizottságban, amikor Rákosi utasítására Kádár János belügyminiszter letartóztatja régi barátját és harcostársát, Rajk Lászlót, nincs ott, amikor 1949 nyarán megszavazzák Rajk és egy seregnyi más kommunista halálos ítéletét, a tábornoki kar jó részének likvidálását, bebörtönzések, internálások, kitelepítések – a „fokozódó osztályharc” terrorintézkedéseinek – sorozatát. Az egyetlen kommunista vezető lesz, akinek tiszta marad a keze a vértől; Rákosi – mint később annyiszor még – azzal teszi a legnagyobb szolgálatot neki, hogy üldözi őt.

Mindenesetre ezeknek az éveknek az eseményei nem múlnak el nyomtalanul felette; amikor 1951 elején, a párt II. kongresszusa után visszakerül a Politikai Bizottságba, már nagyon jól tudja: ha egyáltalán életben akar maradni, akkor – hallgatnia kell. Hogy miért veszi őt vissza Rákosi, nem világos; talán azért, mert szüksége van a szaktudására; talán az oroszok tanácsolják neki, akik számon tartják a volt moszkvai emigránsokat; talán a sorozatos tisztogatások után – most már a Rajk-ügy „második vonalánál”: Kádár János, Losonczy Géza, Kállai Gyula, Donáth Ferenc, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd letartóztatásánál tartanak – immáron „káderhiányban” szenved. De ami minden magyarázat közül a legvalószínűbb: tulajdonképpen ezzel is ütni akar rajta egyet; erre vall legalábbis az, hogy az elképzelhető leghálátlanabb és legnépszerűtlenebb feladatot bízza rá: begyűjtési minisztert csinál belőle. A begyűjtés – a parasztok adóztatásának népi demokratikus formája: a parasztság intézményes kizsákmányolása, terményeitől való megfosztása. A kommunista pártgyakorlatnak van egy kedvelt módszere: ha valaki nem ért egyet valamilyen intézkedéssel s aztán kisebbségben marad, akkor a párt őt bízza meg ennek az intézkedésnek a végrehajtásával. Tulajdonképpen ez a sors telik be Nagy Imrén. Ő, aki földet osztott 1945-ben, aki 1946-ban meghirdette a „Virágzó mezőgazdaságot, jómódú parasztságot” jelszót⁴³, ő, aki késhegyig menő harcot folytatott az erőszakos kollektivizálás ellen, a kisparaszti tulajdon védelmében – most a parasztnyúzás minisztere lesz.

Teszi, amit tennie kell. Egyben-másban még megpróbál kedvezményeket elérni a parasztságnak, de a párt intézkedéseit mégis végrehajtja⁴⁴, minden nyáron megírja a maga cikkét a Szabad Népben a begyűjtés fontosságáról⁴⁵ s ismét ünnepi szónok lesz az Operaház látványos és önelégült díszrendezvényein, s hol a Szovjetunió magasabbrendűségét méltatja⁴⁶, hol az Egyesült Államok koreai intervencióját bélyegzi meg⁴⁷, hol a kapitalizmus végső vereségéről mond fenyegető jóslatot.⁴⁸

Mi tartja benne a lelket, miben bízik ezekben az években? Vajon látja-e még tisztán, hogyan megy tönkre a szeme előtt s az ő közreműködésével is, amiért egész életén át küzdött, avagy az ő látását is kezdi elhomályosítani a hatalomban bennelévők, a nép fölött élők vakulása? Megfeledkezett-e már a somogyi szegényekről, akikből jött, vagy csak valami kedvező fordulatra vár, hogy újra tehessen, alkothasson értük?

Nehéz felelni rá; nehéz elhinni az előbbit, nehéz bizonyítani az utóbbit. A legvalószínűbb, hogy a becsületes pártfunkcionáriusok önáltatása él benne is: az, hogy a nehézségeken, kínokon, gyötrelmeken – a szocializmus építésének e „kikerülhetetlen” velejáróin – túl azért ők csak a népért dolgoznak, a szebb jövőt szolgálják. Mindenesetre annyi tény, hogy Sztálin halálakor még ő az, aki a magyar parlamentben megrendült szavakkal búcsúztatja az „emberiség vezérét”⁴⁹ s nem egészen egy hónappal a moszkvai Prezídiummal való tanácskozás, miniszterelnöki megbízatása előtt, 1953. május 26-án a Magyar Tudományos Akadémián – Sztálin utolsó tudományos művéről, annak magyarországi vonatkozásairól tartja székfoglaló előadását.⁵⁰A Kreml-beli vezetőknek, azoknak, akik e mostani változás kezdeményezői, pontosan ilyen emberre van szükségük. Olyan kommunistára, aki feltétel nélkül hisz az eszmében, de a gyakorlati megvalósítás körül már régóta hibákat látott; aki majdnem mindvégig benne volt a hatalomban, de azért némiképp sértődött is; akin a pártélet már néhányszor végigtiport, de ez csak még hűségesebbé tette; aki tud önkritikát gyakorolni, akkor is, ha igaza van, de azért lelke legmélyén ragaszkodik az igazához; aki túl sokat szenvedett a régi vezetőktől, semhogy le volna kötelezve nekik, de túl sokáig együtt is dolgozott velük, semhogy türelmetlenül fel akarná számolni őket; akinek van párttapasztalata, de van realitásérzéke is, aki ismerős Moszkvában, de a dunántúli parasztházakban is. Akiben tengernyi kétség van a párt paraszt- vagy iparosítási politikáját illetően, de szemernyi kétség sincs országa hovatartozását illetően.

Ahhoz az új politikához, amelyet a szovjet vezetők Sztálin halála után megkezdtek, s a berlini események után meggyorsítottak, keresve sem lehetett Magyarországon alkalmasabb és megbízhatóbb embert találni Nagy Imrénél.

Húsz hónapos miniszterelnökségét alapvetően az a tény határozza meg, hogy maga mögött érzi a szovjet Prezídium, mindenekelőtt Malenkov bizalmát. Ez tölti el nyugalommal – túlzott nyugalommal –, ez ad neki biztonságérzetet – túl nagy biztonságérzetet –, s mivel természetének amúgy is a tempósság, az alaposság, s legkevésbé sem az ideges kapkodás vagy a gyanakvás a tulajdona, jól érzi magát ebben a helyzetben s a veszélyek után nemcsak nem szimatol, hanem inkább legyint is láttukra. Marxi–lenini nézeteinek tökéletesen megfelel, hogy Magyarország a szocialista tábor, vagy nyersebben: a szovjet birodalom része, s ha így van – már pedig így van –, akkor annak, aki a szovjet elvtársak bizalmát élvezi, igazán nincs mitől és kitől tartania.

Türelmesen, határozottan, magabiztosan lát munkához, azzal a méltóságteljességgel, amely mindig oly jellemző volt rá.

1953. június 27-én és 28-án lezajlik a Központi Vezetőség ülése, amely párthatározattá emeli a moszkvai instrukciókat. Most Rákosi Mátyáson a sor, hogy elmondja a maga önkritikáját. A legmagasabb párttestület tagjai döbbent csendben hallgatják végig azt az embert, aki tegnap még mindenük, atyjuk, vezérük, istenük volt, aztán egyhangúan határozattá emelik eddigi politikájuk – ellenkezőjét, azt a határozatot, amelyik így kezdődik: „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége mélységesen elítéli Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József elvtársak baloldali kalandorpolitikáját, amely a csőd szélére sodorta az országot…”

Az országgyűlés ugyancsak egyhangúan Nagy Imrét választja meg Magyarország miniszterelnökének s ő 1953. július 4-én nagy beszédben ismerteti programját. Ez a beszéd a kommunista párt békejobbja a megsértett, meggyötört nemzetnek, bocsánatkérés és ígéret, jóvátétel és fogadalom. Nagy Imre bejelenti a népgazdasági tervek megváltozását: az iparosítás ütemének csökkentését, a nehézipar fejlesztésének lelassítását, a könnyűipar és az élelmiszeripar, a közszükségleti cikkek gyártásának előtérbe helyezését, a dolgozó nép, elsősorban a munkásosztály életszínvonalának emelését. Bejelenti, hogy a jövőben fokozottabban fogják támogatni a mezőgazdaságot, ezen belül is igen erőteljesen az egyénileg gazdálkodó parasztokat; a kormány – bár továbbra is híve a szövetkezeti mozgalomnak – szükségesnek tartja annak lelassítását s az önkéntesség szigorú betartása érdekében lehetővé fogja tenni a termelőszövetkezetekből való kilépést, sőt azoknak a szövetkezeteknek teljes feloszlását is, ahol a tagság többsége ezt kívánja. Bejelenti, hogy nagyobb türelmességre van szükség a vallási kérdésekben, nagyobb bizalomra és megbecsülésre az értelmiség irányában, nagyobb emberségre a munkásosztály iránt: csökkenteni fogják az indokolatlan túlóráztatásokat, a vasárnapi munkát s eltörlik a fegyelmezőeszközként használt pénzbüntetéseket.

A leghatározottabb ott, ahol a szocialista törvényesség megszilárdításáról beszél; a kormány megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat feloszlatja. Közkegyelmet hirdet, s rendezni kívánja a kitelepítettek helyzetét⁵¹ is. Eltörli a rendőrbíráskodást, eltörli a kuláklistát⁵², el fogja érni – mondja –, hogy „a haza minden polgára szabadon élhessen törvényben biztosított jogaival”.

– Ez az új út, amelyen a kormány haladni kíván – hirdeti meg Nagy Imre –, szélesebb alapokon, az egész néppel együtt, kezdetben talán lassabban, de annál biztosabban ugyanazon cél – a szocializmus felé.

Magyarország történetében elhangzottak már vakmerőbb, hangzatosabb, drámaibb és szebben fogalmazott programbeszédek is: de ennél nagyobb hatású még aligha. Egy program bátorságát és jelentőségét nem egyszerűen a pontjai adják meg; sokkal inkább az a helyzet, amelyikben elhangzik. S ebben az országban, ahol közel egy évtizede csak dicsérni volt szabad és bírálni nem, ahol a munkásnak azt mondták: övé a gyár és a hatalom, de jobban kizsigerelték, mint a kapitalizmus idején, ahol a parasztnak azt mondták: övé a föld, de aratás előtt már nem volt kenyere és aratás után nem maradt vetőmagja, ahol az értelmiségnek a szellem szabadságát hirdették, de minden eredeti gondolatot eretnekségnek bélyegeztek, s ahol ráadásul rettegni kellett az internálástól, a besúgóktól, a kispolgárság, a nagypolgárság, a kozmopolitizmus, a burzsoá befolyás, a kulákság, a külföldi rokonok s a külfölddel való levelezés, a klerikalizmus és a cionizmus s még száz egyéb „izmus”, elhajlás, „hajbókolás” vádjától, s minden autótól, amely éjszaka fékezett a ház előtt – ebben az országban Nagy Imre programja lelkesítőbb és forradalmibb volt, mint egy nyugati demokráciában minden olyan kiáltvány, amely a rendszer azonnali megdöntésére szólít fel.

A beszédet megkönnyebbülés, fellélegzés s szinte hitetlenkedő öröm fogadta a nép körében. Igen sokan el sem akarták hinni, hogy ez egyáltalán lehetséges; annyira beletörődtek vagy belefásultak már abba, ami volt, hogy a remény is kihalt belőlük. Az életerő persze úrrá lett a meglepetésen, a felszabadultság érzése megoldotta a rabság kötelmeit, az ország élete napok, hetek alatt felpezsdült. A falvak népe emlékezetébe idézte, hogy ez az a Nagy Imre, aki annak idején a földet osztotta; s íme, most megint kiállt érettük: ez az ember az ő emberük. Az üzemekben csökkent a lélekölő hajsza s a hétvégi borítékokban szaporodtak valamelyest a forintok; szabadabban lehetett beszélni, élni, szórakozni. Kisiparosok ezrei kapták vissza az iparengedélyüket: a kis községekben megint volt kovács: lehetett patkoltatni s Budapest belvárosában kinyitották kis műhelyüket és boltjukat a „maszek”⁵³ szabók, bőrdíszművesek, női fodrászok és bizsukészítők. Az emberek már olvashattak nyugati könyveket, anélkül, hogy a szovjetellenesség gyanújába keveredtek volna, a fiatalok merhettek modernebb táncokat járni, s az asszonyoknak sem lett többé bajuk abból, ha rúzs volt a szájuk szélén és lakk a körmükön. Az ország még messze volt a szabadságtól és a paradicsomi állapotoktól, de mégis: nyugodtabb, szebb, vidámabb lett az élet.

Csak egyetlen réteg volt, amely értetlenül és ellenszenvvel fogadta – az igen kevés kivételtől eltekintve – az új programot: a kommunista funkcionáriusok csoportja. Sem súlyát, sem számát tekintve nem elhanyagolható gárdáról volt szó. A párturalom egyetlen évtizede alatt sikerült kitenyészteni – régi illegális harcosokból, fiatal hívőkből és nagyszájú karrieristákból – egy olyan több százezer főnyi emberfajtát, amely a párt jóvoltából megszállta az ország kulcspozícióit, a pártszervezetek fizetett állásait, a minisztériumokat, a hadsereg, a rendőrség és az államvédelem vezető helyeit, a szakszervezeteket, a sajtó, a művészet, a sport irányítóposztjait – röviden: minthogy minden a párt és az állam kezében volt: az ország egész életét. Ez a gárda, zsebében a kis piros könyvecskével s fejében többnyire jóval kevesebb szakértelemmel, mint amennyit funkciója megkövetelt volna, a párt kegyéből lett azzá, amivé lett, a pártnak köszönhetett mindent: kenyeret, rangot, lakást, hatalmat. Szó sincs arról, hogy fényesen fizették őket; csak mindenesetre jobban, mint a többi halandót és sokkal jobban, mintsem képességeik és munkájuk révén megérdemelték volna. Érdemtelen felemelkedésük, amelyben a „kontraszelekció” játszotta a főszerepet, s amelyhez elengedhetetlen volt a gondolkodás nélküli parancsteljesítés, a hangos lelkesedés és a hajlongó szolgálat, valamint kiváltságaik a párthoz s annak vezéreihez láncolták őket. A rab országban, ahol a hivatalos pártköszöntés úgy hangzott: „Szabadság!”, ahol a pártlapot úgy nevezték: „Szabad Nép”, s a főváros legmagasabb hegyét „Szabadság-hegynek” keresztelték át, tulajdonképpen ők voltak a leginkább rabok: a nép leigázott volt, de ők – szolgák voltak. Nem változtat ezen az sem, hogy sok volt közöttük a meggyőződéses, a hívő, aki a párt szolgálatában önmagát is hajnaltól éjszakáig hajszolta: az egyének vak hite csak szánalmasabbá tette e réteg arculatát.

Ezek az emberek meghökkenve hallgatták végig Nagy Imre beszédét; ők mindeddig meg voltak győződve arról, hogy minden, ami ebben az országban történt, tökéletes volt, jobban nem is lehetett volna csinálni, mint ahogyan a párt, mint ahogyan ők csinálták – ami baj, zűrzavar, hiba mutatkozott, az vagy az „ellenség” tevékenységéből fakadt, vagy pedig az előrehaladás elkerülhetetlen velejárója, a pártzsargon kedvelt kifejezésével: „a növekedés nehézsége”. És különösen mélyen hittek a párt vezérének, a nép atyjának, Sztálin legjobb magyar tanítványának, Rákosi Mátyásnak a csalhatatlanságában. Mindaz, amit most Nagy Imre elmondott, idegen, felfoghatatlan, el nem hihető volt számukra. Bármennyire tudták is, hogy Nagy Imre is régi kommunista, bármennyire hivatkozott ő maga is a pártra, az örök és eltéphetetlen szovjet–magyar barátságra – ez a gárda megérezte, idegszálaival szinte kitapintotta, orrával megszimatolta, hogy ez az ember – nem az ő emberük.

Erre a gárdára támaszkodott – s joggal – Rákosi Mátyás, amikor megkezdte akcióját az új irányvonal vagy ahogyan hivatalosan nevezték: az „új szakasz” politikája ellen. Mert Rákosit nem abból a fából faragták, aki egyik napról a másikra feladja a harcot; sok vihart átélt már zaklatott és kalandos életében, sokkal inkább vérévé vált a képmutatás, semhogy ne maradjon lehetőségeinek korlátai között, de sokkal jobban megszokta és megszerette a hatalmat, semhogy egykönnyen lemondjon róla. A kérdés az: hogyan gondolhatott ez a minden hájjal megkent, hétpróbás bolsevik, aki a legjobban tudta, hogy Magyarország sorsa, s minden lényegesebb problémája Moszkvában dől el, egyáltalán arra, hogy szembeszegüljön azzal az irányzattal, amelyik a Kremlből indult ki. Először is: legalább egyelőre, nem gondolt nyílt szembeszegülésre – inkább lassú és szívós, láthatatlan szabotázsra akart berendezkedni; másodszor, ami ezzel összefügg: egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy Moszkva mindig ugyanazt fogja akarni, mint mostan, s még kevésbé arról, hogy az új irányzat a Kreml egységes akaratát tükrözi-e. Információi voltak-e, vagy pedig csak a Komintern intrikáiban kifinomult ösztönei sugalmazták – mindkettő egyformán, sőt mindkettő együttesen is lehetséges –, de Rákosi az első pillanattól kezdve arra rendezkedett be, hogy Sztálin örökösei között az egyetértés korántsem olyan nagy, mint amilyennek a számára baljós Prezídium-ülésen mutatkozott, s előbb-utóbb viszálykodás üti majd fel a fejét. A marxizmus–leninizmus arra tanít, hogy egy jó bolseviknak helyesen kell tudni megválogatni a beosztottjait; nyilvánvaló, hogy ez a gazdák megválogatására még fokozottabban érvényes.

Rákosi elképzeléseit alátámasztotta az a körülmény, hogy még öt nap sem telt el Nagy Imre kormányprogramjának meghirdetése után, s a szovjet fővárosban letartóztatták L. P. Beriját, a párt második emberét, a kormány miniszterelnök-helyettesét, a belügyi szervek nagyhatalmú főnökét. Emlékezetes, hogy a Prezídium ülésén Berija volt az, aki a legdurvábban támadta Rákosit, aki már a folyosón nekirontott s aki „zsidó királynak” nevezte; s most erről az emberről közölték, hogy közönséges burzsoá korcs és már kora ifjúságától fogva az angol-amerikai imperialisták ügynöke volt. Rákosi a megnevezett vádakból nyilván egyetlen szót sem hitt el – túl sok hasonló vádiratot készített el már ő maga is ahhoz, semhogy fenntartásokkal ne fogadja az ilyesmit –, de annál inkább elhitte azt, hogy az ő háttérbe szorításában s az új magyarországi politika támogatásában Berijáé volt a döntő szerep. Ebben – mint később kiderült – jó adag igazság is volt: paradox módon a Kreml vezetői közül Berija volt a leginkább Sztálin-ellenes (a zsidó orvosok pere 1953 elején arra mutatott, hogy ha Sztálin tovább él, akkor az eléggé antiszemita, de nem eléggé „éber” titkosrendőrségi főnök lett volna a következő áldozat), s Berija volt a leginkább egy liberálisabb bel- és külpolitika szorgalmazója. De még ha nem így lett volna is, Rákosi nem lett volna Rákosi, ha ezt az alkalmat elmulasztotta volna az ellenakcióra.

Egy héttel Nagy Imre programjának meghirdetése után Rákosi nagygyűlésre hívta össze a főváros kommunista aktíváját az Építőmunkások Szakszervezetének Székházába. Eddigre – a Berija-ügyön túl – vasszorgalommal összegyűjtött mindent, ami az új kormányprogram kedvezőtlen hatását mutatta: a funkcionáriusok aggodalmait, miszerint hiba, a párt vezető szerepének lebecsülése volt, hogy az új vonallal a kormány és nem a pártvezetés állt elő, az „ellenség” megmozdulásait: állítólagos kulák-provokációkat vidéken, a munkafegyelem elleni „uszításokat” az üzemekben, „eltúlzott” követeléseket az életszínvonal emelésére, a leváltott Politikai Bizottsági tagok⁵⁴ sorsával kapcsolatos „rémhíreket” stb. stb. Beszédében aztán, amely főleg arról szólt, mit nem jelent a kormány programja, megnyugtatta a funkcionáriusok hadát: a párt olyan erős és egységes, mint soha annak előtte, a leváltott vezetők kivétel nélkül új pozíciókat fognak kapni, ezzel szemben, ha az ellenség kidugja a szarvát, akkor le fogják törni azt, s lista vagy nem lista, a kulák azért továbbra is kulák. Az a mód, ahogyan Berija lefogásáért üdvözölte a szovjet pártot, mindenesetre elhintette a gyanút a funkcionáriusok fogékony lelkében; s az, ahogyan „önkritikát” gyakorolt, amiért nem a párt, azaz: Ő hirdette meg az új irányvonalat, az, ahogyan elmagyarázta: a miniszterelnöki tisztről azért mondott le, mert képtelen volt a két munkakört – ezt és a párt vezetését – egyszerre ellátni – mindez nemcsak azt mutatta meg híveinek és alattvalóinak, hogy a kulák továbbra is kulák, hanem azt is, hogy Rákosi – továbbra is Rákosi.

Az értekezleten Nagy Imre is részt vett és fel is szólalt. Beszéde rövid volt és defenzív. Egyetértett Rákosival, s inkább magyarázta, védte, mintsem aláhúzta a maga egyhetes programját. Alighanem Berija leváltása megzavarta őt; nem azért, amit Rákosi igyekezett sejtetni: mintha az ő egész programja Berija műve lett volna, hanem azért, mert a Kreml-beli földmozgás az ő lába alatt sem hagyta rezdületlenül a talajt. Rákosi sem tudott többet a moszkvai változásokról, mint ő; de Rákosi hazárdőr, Rákosi hamiskártyás – Nagy Imre nem az. Az értekezlet résztvevői azzal – a számukra megnyugtató – érzéssel térnek meg otthonaikba, hogy a két ember közül mégiscsak Rákosi a főnök, s hogy nincs ok ijedelemre; ahogy a közmondás tartja: nem eszik a levest olyan forrón, ahogyan főzik.

Pedig hamarosan kiderül, hogy Rákosi öröme korai volt: Berija bukása nem jelenti azt, hogy a Prezídium visszavonja a korábbi instrukciókat; ellenkezőleg, Malenkov, Hruscsov és a többiek továbbra is erőteljesen támogatják az új programot.

Nagy Imre megnyugszik; hiába próbálkozik továbbra is Rákosi kisebb-nagyobb trükkökkel (egyszer azt kezdi el magyarázni, hogy a „négyesfogat” tulajdonképpen „kollektív vezetés” volt, igaz, hogy kis kollektíva, de azért Sztálin egyszemélyes vezetésével szemben mégiscsak kollektíva, máskor meg – 1953 augusztusában – olyan „irányelveket” küld szét a pártszervezetekhez, amelyek eltorzítják és minimalizálják a kormányprogram jelentőségét), mindez legfeljebb szórakoztatja vagy felbosszantja Nagy Imrét: megrendíteni már nem tudja. Egyenes léptekkel és határozottan megy előre azon az úton, amely saját programjának realizálását jelenti.

Egy következtetést azért mégiscsak levon Rákosi magatartásából; s ez az, hogy az első titkárra nem számíthat a munkában és ha igényt tart arra, hogy a pártapparátus támogatását megszerezze, akkor másfelé kell orientálódnia. A pártközpontban nincsen senki, aki olyan lelkesedéssel vinné előre a hibák kijavításának, az ország fellendítésének ügyét, mint ő az államügyek élén; márpedig így, állandó ellenállás mellett, ugyancsak nehéz előrejutnia.

Ekkor váratlan segítség kínálkozik: Farkas Mihály, a leváltott hadügyminiszter.

Kiszeljov szovjet nagykövet felkeresi Nagy Imrét és elmondja neki: ismeri a nehézségeket, amelyek a Rákosival való együttműködésből adódnak, s éppen ezért azt javasolja: vegye vissza a vezetésbe Farkast, aki ugyan a „négyesfogathoz” tartozott, de belátta hibáit és szívvel-lélekkel hajlandó az új irányzatot támogatni.

A kérdés kényes; tény az, hogy Farkas jó szervező, s nagy gyakorlata van a pártapparátussal, a funkcionáriusokkal való bánásban; de éppígy tény, hogy a korábbi vezetésnek ő volt a legellenszenvesebb, legpökhendibb, legembertelenebb figurája. Hadseregtábornokként feszített a díszszemléken, a beosztottjai rettegtek tőle, erőszakos volt, kíméletlen és ellentmondást nem tűrő.

S van ennél súlyosabb is.

Noha Nagy Imre a sztálinizmus legkritikusabb periódusában nem volt tagja a legfelső pártvezetésnek, s nem ismeri ennek következtében a koholt perek hátterét, nem lehet kétsége afelől, hogy a protokoll-listán rögtön Rákosi és Gerő mögött a harmadik helyet elfoglaló Farkasnak kétségtelenül szerepe volt a törvénytelenségekben. Ám ekkor, 53-ban, amikor a törvénytiprások felülvizsgálása meg sem kezdődött, aligha tudhatott még ennek a szerepnek a részleteiről.

Másfelől Kiszeljovban bízik és bizonyos fokig lekötelezettjének is érzi magát. Nem Kiszeljov volt-e az, aki a moszkvai vezetők elé tárta az első hiteles képet a magyarországi állapotokról? Nem az ő jelentése alapján hívták-e valamennyiüket a Prezídium elé, nem ennek a jelentésnek a következménye volt-e Rákosi leváltása a miniszterelnöki tisztségről és az ő kinevezése? Valószínűtlen, hogy a szovjet nagykövet olyasvalakit kívánna a „nyakába sózni”, aki ellene van az általa is támogatott új politikának. Ha most visszautasítaná javaslatát, ha elutasítaná Farkas jelentkezését, még megbántaná azt az embert, aki az oroszok közül a legtöbbet tette a magyarországi viszonyok megjavításáért.

Ráadásul Farkas a „négyesfogat” legfiatalabb tagja – még ötvenéves sincs –, miért ne tételezhetné fel róla, hogy valóban belátta korábbi tévelygéseit és jobb útra akar térni. A pártapparátusban teljesen egyedül, elszigetelten érzi magát – talán a dinamikus, rutinos Farkas segítségével sikerül ott is rendet teremtenie, híveket toboroznia és ami számára ekkor a legfontosabb –, talán így majd a jövőben kevesebbet kell a funkcionáriusi ellenállás letörésével, a belső, terméketlen intrikákkal foglalkoznia, és végre több időt szentelhet annak, ami a leglényegesebb: az alkotómunkának, az ország rendbehozatalának. Elfogadja hát Kiszeljov javaslatát.

Mintha egy gondtól – a pártapparátussal való foglalkozás gondjától – megszabadult volna, teljes erőbevetéssel dolgozik. Tudományos alapokra akarja helyezni az ország gazdasági életét. Tulajdonképpen már-már rögeszméje az, hogy a marxizmus–leninizmus – tudomány, és ha azt helyesen alkalmazzák egy ország társadalmi és gazdasági viszonyaira, akkor rendkívüli eredményeket lehet elérni. Tudósnak tekinti magát és meg van győződve arról, hogy a tudomány s a tudós-világ segítségével mindent rendbe hozhat, amit kontár elődei elrontottak.

Összehívja az ország legkiválóbb mezőgazdasági szakembereit; egy hónapra mentesítteti őket minden egyéb elfoglaltság alól, „letelepíti” őket az ország egyik legjobb szállodájában, s azt a feladatot tűzi eléjük, hogy dolgozzák ki a magyar mezőgazdaság felvirágoztatásának a tervét. Gyors, átfogó, nagyarányú és reális tervet kér tőlük. Hosszú és aprólékos beszédben ismerteti a legfőbb irányelveket: szinte túlságosan is részletekbe menő, ahogyan elsorolja nézeteit a gabonafélékkel, a takarmánytermeléssel, az ipari növényekkel, a burgonya- és zöldségtermeléssel, a szőlő- és gyümölcstermeléssel, a növényvédelemmel, a trágyázással és talajjavítással, az öntözéses gazdálkodással, az üzemszervezéssel, a gépesítéssel, a szarvasmarha-, juh-, sertés- és baromfitenyésztéssel, az állategészségüggyel kapcsolatosan. De meg van győződve róla: így kell ezt csinálni. Dolgozni kell. Nem a politikai intrikák, a személyi torzsalkodások, hanem a munka fogja felemelni az országot. Csupa öröm és bizakodás, amikor a tudósok terve elkészül: ő maga viszi a Központi Vezetőség elé és még 1953 decemberében párt- és kormányhatározattá emelteti.

Mikor 1954 elején megint kimennek Moszkvába, a Prezídium elé, minden őt igazolja. A szovjet vezetők nemcsak nem dezavuálják korábbi instrukcióikat, hanem éppen megfordítva: Rákosit és Gerőt kapják le a lábukról, amiért lassan és vonakodva hajtják végre a kapott utasításokat. Nem sokallják – keveslik a tempót.

Nyugodtnak, majdnem diadalmasnak érzi magát. Igaz, Rákosi hiú is, makacs is, ravasz is – de azért nem vak és nem ostoba. Ennyi moszkvai pofon után, ellentámadásainak sorozatos kudarca után most már mégiscsak meg fogja érteni, mi a szovjet vezetők akarata és akár tetszik neki, akár nem, végre respektálni fogja azt – ha már őt sohasem fogja is a szívébe zárni (amire egyébként nem is tart igényt). Azt azonban elvárja, hogy a munkájában ne akadályozza folytonosan, hogy ne gáncsoskodjék, ne szervezkedjék ellene és az „új szakasz” politikája ellen – és a mostani moszkvai út után meg van győződve afelől, hogy legalább ebben a negatívumban biztos lehet.

Pedig téved. Alig néhány hónap telik el, s megint komoly konfliktusa van Rákosival.

A magyar párt III. kongresszusára készülnek, amelynek az volna a feladata, hogy megerősítse, jóformán a párt törvénykönyvébe hivatalosan is beiktassa az „új szakasz”, a „júniusi út” politikáját. ⁵⁵Már az előkészítő tárgyalások, az úgynevezett tézisek megbeszélése során is vitába keverednek egymással. A Hazafias Népfront kérdéséről van szó. Ez a szervezet, amely a koalíciós pártokat, a szakszervezeteket s más tömegmozgalmakat egyesít magában, tulajdonképpen csak papíron létezik; évek óta semmiféle funkciója nincsen, legfeljebb annyi, hogy választások előtt mindig „életre hívják”, s a jelölteket nem a párt, hanem a Népfront jelöltjeinek nevezik.

Nagy Imrének az az elképzelése, hogy ezt a sóhivatalt új élettel kellene megtölteni. Nem a párt ellen akar létrehozni egy másik pártféleséget – ez tőle, a meggyőződéses leninistától merőben idegen gondolat –, de azt világosan felméri, hogy az elmúlt évtized politikája rengeteg becsületes, derék embert, s főleg az úgynevezett középrétegeket – értelmiségieket, kispolgárokat, önálló parasztgazdákat – messzire lökött a párttól, s annak semmiféle vonzereje nincs többé irányukban. Arra gondol hát, hogy egy megújhodott, valóban működő s nemcsak reprezentáló Népfrontban aktivizálni lehetne a félreállt és félreállított, megsértett és megsértődött értékes emberek ezreit és tízezreit, a parlagon heverő energiákat be lehetne kapcsolni az ország életébe, a szocializmus építésébe.

A Politikai Bizottság elé ő készíti el a Népfrontról szóló javaslatot; ebben a javaslatban van egy olyan pont, amely szerint meg kellene engedni, hogy a Népfrontnak ne csak szervezetek legyenek a tagjai, be kellene vezetni az egyéni tagságot is. Nyilvánvalóan azért, mert ez sokkal inkább odakötné, sokkal inkább felelősségérzettel töltené meg az embereket, mint az eddigi lagymatag, szétfolyó, megfoghatatlan keretek.

Rákosi úgy csap le erre a pontra, mint valami mezők fölött vadászó ragadozómadár. Végre valami, amivel bebizonyíthatja Nagy Imre pártellenességét, azt, hogy a párttal szemben egy másik szervezet, egy másik párt létrehozásán töri a fejét. A legélesebben ellene van az egyéni tagságnak, mint a marxizmus–leninizmustól idegen, a párt vezető szerepét veszélyeztető törekvésnek.

Nagy Imre arra hivatkozik, hogy hiszen Bulgáriában is egyéni tagságú a népfront, s még sincs veszélyben ott sem a leninizmus, sem az egypártrendszer. De érvelése nem kelt visszhangot. Szavazásra kerül a sor és Nagy Imre javaslatát leszavazzák. A Népfrontban továbbra sem lesz egyéni tagság; mindössze annyit sikerül elérnie, hogy egyes országos tekintélyű, befolyásos egyéniségek, akiknek együttműködése a Népfrontban kívánatos, ha ezt óhajtják, vagy meghívás alapján, egyénileg is tagjai lehetnek a szervezetnek.

Nagy Imre, mint jó kommunista, aláveti magát a többség döntésének.⁵⁷ De Rákosit ez a szavazás abba a hitbe ringatja, hogy elérkezett az idő, amikor ismét támadásba lendülhet az új politika, s elsősorban Nagy Imre személye ellen. Megkönnyíti a helyzetét az, hogy Nagy Imre megbetegszik s egy ideig nem tud részt venni a Politikai Bizottság ülésein.

Ekkortájt érkezik a Bizottsághoz egy levél, amelyet Kovács István, a Borsod megyei pártszervezet titkára írt. Kovács régi, illegális kommunista s egyike volt a párt és a rendszer legtipikusabb és legkevésbé vonzó termékeinek. Ez a simaképű, fekete bajuszos, merev modorú, felfújt egykori kárpitos a 40-es évek végén bekerült a párt legfelső vezetésébe és egyetlen szó ellenvetés nélkül nézte, sőt csinálta végig korábbi barátainak és harcostársainak, Rajkéknak s a többi kommunistának bebörtönzését és kivégzését. 1953-ban azonban őrá került a sor: nem csukták le, de Rákosi félreállította, vidékre „száműzte”, s egyik vádlott-jelöltje lett annak az előkészítés alatt álló „anticionista” pernek, amelyet Rákosi a szovjet „orvosper” mintájára akart megrendezni s amelyet aztán Sztálin közbejött halála tett időszerűtlenné. Az „új szakaszban” Kovács Nagy Imre felé orientálódott; részben Rákosin akart ezzel bosszút állni, részben úgy vélte: ez a legbiztosabb módja annak, hogy visszakerüljön a vezetésbe.

Levelében, amelyet a Politikai Bizottsághoz intézett, nem is túlságosan rejtett vádakat szögez – a pártzsargon sztanioljába csomagolva – a régi vezetők, elsősorban Rákosi mellének. Eszerint: a jelenlegi vezetésben kettősség mutatkozik – azaz Rákosiék szemben állnak az új politikával –, nem megfelelő a kollektív vezetés, még mindig elfojtják az alulról jövő bírálatot s nem érvényesül kellőképpen a párton belüli demokrácia. Kovács, aki a maga virágkorában egyike volt a legkönyörtelenebb embertipróknak, gyötörte beosztottjait s nem tűrt meg semmiféle ellenvéleményt, most hirtelen a demokratizmus és a nagyobb szabadság bajnokának csapott fel: igen jól tudta azt, hogy Moszkvában most éppen ez van divatban.

Úgy festett azonban, hogy a levele rosszkor futott be a pártvezetéshez: Nagy Imre éppen beteg volt, s különben is, nemrégiben maradt kisebbségben egy fontos szavazás során. Rákosi sietve napirendre tűzte a levél tárgyalását.

Nagy Imre tudomást szerzett az ügyről s kérte: halasszák el a vitát egy rövid ideig, amíg felgyógyul.

Rákosi azonban nem volt rá hajlandó. A Politikai Bizottság, amely most jóformán teljesen a markában volt – tulajdonképpen csak Farkas Mihály és úgy-ahogy Ács Lajos számított Nagy Imre támogatói közé –, elutasította azokat az aggályokat, amelyek a Kovács-levélben megformázódtak; nem talált komolyabb kivetnivalót sem a párton belüli demokrácia, sem a bírálat-önbírálat kérdésében, ami pedig a vezetés egységét illeti, megállapította, hogy ezen a téren „javulás van, nincs kettősség a vezetésben”.

Ezzel a határozattal megerősítve, Rákosi Moszkvába készült. Minden népi demokratikus kommunista pártnak elemi kötelessége, hogy mielőtt komolyabb döntést hoz, s különösen mielőtt kongresszust rendez, előbb a szovjet vezetőkkel „átbeszélje” a terveit s a tennivalókat. Rákosi ezt a pillanatot tartotta a legalkalmasabbnak az útra: a Népfront-ügy, a Kovács-határozat s ráadásul Nagy Imre betegsége, mindez azzal kecsegtette, hogy ezúttal ő lesz az, aki Moszkvából, ha nem is egyeduralkodóként, de legalábbis megerősödve térhet vissza.

Nem egyszerűen arról volt szó, hogy a letűnő pártvezérben valamiféle ördögi indulatok fortyogtak s pusztán azért indult új meg új rohamokra Nagy Imre és programja ellen, mert az nem felelt meg lényének, hatalmi vágyainak és bűnös hajlamainak. Ezek a körülmények is közrejátszottak: Rákosi túlságosan megszokta az egyeduralmat, a diktátoroskodást, az ünnepeltetést s mindazt, ami ezzel együtt jár, meg volt győződve a saját zsenialitásáról és semmi értelmét nem látta a „kollektív vezetés” nevezetű találmánynak. Egy pillanatig sem hitt annak a bírálatnak a helyességében, amelyet a Prezídium a munkája fölött gyakorolt, s ha egyáltalán hajlandó volt is hibákat elismerni, holtbiztos volt abban, hogy érdemei történelmi jelentőségűek s elhalványítják esetleges tévedéseit.

De mindazon túl – ami szinte természetes is –, hogy jobban megfelelt neki a régi korszak, mint ez az „új szakasz” – a mostani politikával nemcsak ízlése vagy megrögzöttsége fordította szembe, hanem félelme is. Igen, Rákosi félt. Az ő keze ugyanis nemcsak piszkos volt, hanem véres is. Márpedig minden jel arra vallott, hogy ha ez így megy tovább, akkor nemcsak a túlzott iparosítással vagy az erőszakos szövetkezetfejlesztéssel kapcsolatos fogyatékosságok fognak napfényre kerülni, hanem azok a szörnyű és gyilkos cselekedetek is, amelyeket a „szocializmus építése” során ő és társai elkövettek.

Moszkvában ebben az időben mind jobban szorgalmazták az úgynevezett rehabilitációk kérdését. Arról volt szó, hogy a börtönökből engedjék szabadon a letartóztatott kommunisták százait és ezreit, s főként a titóizmus vádjával lecsukott embereket, nyilvánítsák ki ártatlanságukat és kapcsolják be őket újra a munkába. Odakint ez a Titóval való megegyezés útegyengetése, a Sztálin–Berija-féle rémuralom felszámolásának eszköze volt. Csakhogy a Sztálin-uralom Magyarországon a Rákosi-uralmat jelentette. Sztálin már meghalt, de ő még élt. Csoda-e, ha minden erejével szembeszegült az új politikával, ha akadályozta, késleltette a rehabilitálásokat – hiszen tudta, hogy ha ez megtörténik, az óhatatlanul az ő erkölcsi, de talán fizikai megsemmisülésével fog együtt járni. Nagy Imrét nem egyszerűen azért gyűlölte, mert meg kellett vele osztania a hatalmat s népszerűsége beárnyékolta az övét; sokkal inkább azért, mert Nagy Imre keze tiszta volt, mert tulajdonképpen ő volt az egyetlen nem véreskezű ember a felső vezetésben, az egyetlen, akinek nem kellett tartania a bűnök napfényre kerülésétől. Ki tudja, hányszor átkozta meg most magában azt a napot, amikor négy évvel ezelőtt Nagyot kitaszította a Politikai Bizottságból, ebből a bűnszövetkezetből s ezzel előre felmentette, ahelyett, hogy cinkosává avatta volna. Ravasz és gyakorlott politikus volt; közte és Farkas Mihály között az volt éppen a különbség, hogy ő tudta: hiábavaló dolog lihegve odaállni az új irányzat támogatói közé, a dolgok logikája olyan, hogy a rohanó kocsi előbb-utóbb kiveti magából azt, aki bármily görcsösen is, de kívülről kapaszkodott fel rá. Az egyetlen, amit tenni lehet: aláaknázni az utat s árokba fordítani ezt az egész „új szakasz” védjegyű rakományt.

Annál keservesebben érte őt most az a moszkvai üzenet, hogy a Kremlben nem hajlandók Nagy Imre nélkül fogadni a magyar vezetőséget s megtárgyalni a III. kongresszus problémáit. Várjanak addig, amíg Nagy Imre meggyógyul. Előre tudta ebből, hogy – Népfront ide, Kovács-szavazás oda – reményei, amelyeket a moszkvai úthoz fűzött, nem fognak valóra válni.

Nem is váltak valóra. Az új találkozás a szovjet Prezídiummal 1954 májusában újabb hideg zuhany volt Rákosi nyakába.

A szovjet vezetők – ami a pártvezetés kettősségét illeti – a Kovács-levélnek adtak igazat. Hangoztatták, hogy a magyar Politikai Bizottságban ennek a levélnek a vitája nem volt kielégítő, nem volt elvi, hiányzott belőle a bolsevik nyíltság és helytelen irányba terelődött, az elvtelen megalkuvás útjára tévedt. A Kovács-levél vitája módot adott volna arra, hogy megtárgyalják a vezetés egységének kérdését, az azzal kapcsolatos hibákat és tennivalókat, de Rákosi Mátyás beszámolója megkerülte és nem tisztázta mindezt.

Hozzátették, hogy Rákosi általában kikerüli a fő kérdéseket, a pártélet legégetőbb problémáit. Nekik, a szovjet vezetőknek kell újra meg újra a párt kollektív vezetésének és egységének kérdéseit felvetni. Bírálatuk, tanácsaik – szavak maradnak.

Malenkov megállapította: Rákosi mint első titkár rosszul látja el feladatát, nem tudott a hibák kijavításának élére állni.

„Magyarországon nem alakult ki igazi vezető kollektíva – mondotta Hruscsov –, mert Rákosi nem tud kollektíven dolgozni. Elvesztette önbizalmát a hibák kijavításához és megtörténhet, hogy Rákosi feje fölött valósul meg a helyes vezetés, ami katasztrófa egy vezetőre nézve…”

„Biztosítani kell az őszintébb és elvibb vitákat – mondták a többiek –, a pártszerű bírálatot és a párton belüli demokráciát. Nem szabad lebecsülni a kisebb felkészültséget vagy a tapasztalatlanságot. Nem szabad az eltérő véleményt, esetleges hibás álláspontot (az egyéni tagság ügye a Népfrontban!) felhasználni arra, hogy bárki más ellen politikai tőkét kovácsoljon. A Politikai Bizottságban nincs első és utolsó… Rákosi elvtársnak kell a régi hibák ellen, a Központi Vezetőség határozatai végrehajtásáért folyó harc élére állnia. Bolsevik módon, bátran és férfiasan számoljon le egyszer s mindenkorra a múlt hibáival. Nem kell se Berijára, se a nemzetközi helyzetre, se másra hárítani a felelősséget. Rákosinak a hibák elleni következetes harccal kell a vezetés egységének ügyét szolgálni… ”

Csak úgy záporoztak az ütések, s mind Rákosit érte. Még nem a fejét követelték, de már nem jártak nagyon messze ettől sem. „Véget kell vetni a sérelmi politikának, ki kell küszöbölni a lenézést, a vezérkedés maradványát, a bántó, sértő magatartást – mondották. – Rákosi elvtársra szüksége van a párt vezetésének. De neki is tudnia kell és el kell ismernie, hogy be kell illeszkednie a kollektív vezetésbe, hogy csak így tudja feladatát jól ellátni.”

S ez még nem volt minden. A java még hátra volt: a rehabilitációk ügye. Ebben a kérdésben Nyikita Szergejevics Hruscsov volt a legkeményebb és a leghatározottabb. Hruscsovnak – úgy tűnik – ez a probléma a legfontosabb, ez az, amiben nem ismer tréfát. Már legutóbb, mikor pár hónappal ezelőtt Moszkvában jártak, a szovjet első titkár akkor is kijelentette: „A letartóztatottakat lassan engedik ki és ez Rákosi hibája, mert nem vette kezébe a dolgot.” Rákosi akkor arra hivatkozott, hogy – rosszak az idegei. „Az idegek nem számítanak – vágta oda neki Hruscsov. – Maga elvesztette az önbizalmát a hibák kijavításához.”

Most, ezen a tanácskozáson még élesebben és nyíltabban vetette fel ezt a kérdést.

„Rákosi felelős a letartóztatásokért – mondotta. – Azért nem akarja kiengedni őket, mert tudja, hogy ő a bűnös és kompromittálja magát. Nem szabad az embereket megbélyegezni és gyanúsítani…”

Mindenesetre hozzátette ehhez: „A rehabilitációkat úgy kell végrehajtani, hogy ne tegyék tönkre Rákosi tekintélyét, de – folytatta – ne értsék félre a szavait: Addig védjük Rákosi tekintélyét, amíg nem megy a párt tekintélyének rovására. Megtörténhet ugyanis, hogy Rákosi tekintélyének megóvása ürügyén visszatérhet a régi politika és nem halad az elítéltek kiszabadítása… Persze Rákosinak nehéz, mert ő adta az utasítást a letartóztatásokra. Ennek ellenére meg kell mondani, mi történt. Nem a hallgatás, nem az elkenés emeli a párt tekintélyét, hanem az őszinte beszéd.”⁵⁷

Rákosi, most már harmadszor egymásután, vereséget szenvedett s ez a mostani kudarca talán a legsúlyosabb volt; éreznie kellett, hogy nem folytathatja sokáig így a dolgot s ezek itt, Moszkvában, készek arra, hogy ha igen rövid időn belül nem vergődnek vele zöldágra, félreállítsák őt az útból. Hruscsov szemmel láthatóan gyűlöli őt, Malenkov lenézi és senki sincsen, aki megvédje. Lelki szemei előtt felsejlett a végső bukás képe; az, amit Hruscsov a szemébe vágott, már több volt, mint puszta fenyegetés. Sorsának előrevetett árnyéka volt.

Hogyan reagált minderre Nagy Imre?

Egyetlen más politikus – és nemcsak kommunista, de polgári politikus – sem habozott volna mindezek után, hogy teljes erejével azon legyen, hogy állandóan intrikáló, vesztére törő, lejáratott ellenfelétől megszabaduljon. Nehéz eldönteni: Nagy Imre politikai gyengeségére vagy emberi jóhiszeműségére jellemzőbb-e – talán mind a kettőre egyszerre –, hogy tőle távol áll ez a szándék. Ő megelégszik azzal, hogy Moszkvában ismét és most már a leghatározottabban neki adtak igazat, hogy megkapta az újabb támogatást politikájának folytatására, az alkotó, a népet szolgáló munkára, s feltehetően most már Rákosi is belátja, miszerint céltalan és reménytelen minden további ellenszegülés. Ő komolyan veszi – s talán ő az egyetlen, aki komolyan veszi – a szovjet elvtársaknak azt a véleményét is, hogy Rákosira azért szüksége van a párt vezetésének s nem kell tönkretenni az első titkár tekintélyét.

Beleegyezik abba, hogy 1954 májusában, a III. pártkongresszuson, mikor megerősítik az „új szakasz” politikáját, Rákosi hosszú tirádát mondjon el az elmúlt évtized történelmi sikereiről – a saját érdemeiről. Beleegyezik abba is, hogy az ő alapos beszámolójából a Hazafias Népfront jövőbeni, fokozódó feladatairól, a Politikai Bizottság néhány, igen fontos gondolatot előzőleg kilúgozzon.

S utoljára, de nem utolsósorban: beleegyezik abba, hogy az új Központi Vezetőség és az új Politikai Bizottság alig valamivel különbözzék a régitől, tele legyen továbbra is a kompromittált figurákkal, a mindenre kész, gondolkodni képtelen s csak engedelmeskedni képes szolgalelkekkel, Rákosi kreatúráival. Itt mutatkozik meg egyik legnagyobb hibája, az a gyengeség, ami akadálya minden eredményes politizálásnak: képtelen megválogatni az embereket, képtelen személyi politikát folytatni. Le is becsüli ennek a jelentőségét és tulajdonképpen – ami a pártapparátust illeti – nincsenek is igazi hívei. Vannak néhányan, akik személy szerint gyűlölik Rákosit s ezért hozzá húznak; vannak, akik ügyesen helyezkedni akarnak s úgy látják, hogy most az ő csillaga jött fel: ezért támogatóinak mutatják magukat; de olyan emberek, akik szívvel-lélekkel mellette állnának, akik hozzá, az ő eszméihez s az ő ügyéhez kötnék a sorsukat – ilyen emberek ekkortájt vannak az írók és a művészek között, vannak a fiatalság és a nép soraiban – de a pártvezetésen belül egyetlen egy ilyen ember sincsen.

S ő, ahelyett, hogy igyekeznék ilyeneket verbuválni, a tömegből kiemelni, maga köré elhelyezni, kulcspozíciókba juttatni – készpénznek fogadja el a karrieristák felkínálkozását, hisz nekik és nem lát keresztül rajtuk. Apró Antal, a Rákosi-garnitúra egyik jelentéktelen alvezére jelentkezik nála s az „új szakasz” meggyőződéses hívének vallja magát: s ő behozza őt az új Politikai Bizottságba, megteszi a Népfront-ügyek felelősének; Kiss Károly, egy hasonló jelenség, felajánlja a szolgálatait s ő megerősíti őt a Központi Ellenőrző Bizottság elnöki tisztében; Horváth Márton és Darvas József, a Rákosi-éra két fölöttébb kompromittált kultúrpolitikusa most a „júniusi út” bajnokának mezét ölti magára: ő megbízik ezekben is, az előbbit a „Szabad Nép” élére állítja, az utóbbiból népművelésügyi minisztert csinál. Kovács Istvánt, az emlékezetes levél íróját felhozza Budapestre: a főváros pártbizottságának első titkára lesz belőle.

S miközben Rákosi és Gerő mindent nekik köszönhető, elszánt fiatalemberekkel, saját korábbi személyi titkáraikkal rakják tele a párt Politikai Bizottságát és Titkárságát⁵⁸, az ő „személyi sikerei” jóformán abból állnak, hogy – az egyetlen, súlyosan beteg Révai kivételével – sorra-rendre visszavesz a vezetésbe egyes, a múlt évi változásnál kiszórt, azóta magukat „júniusivá” átmázolt régi figurákat, kiszolgált és mélységesen népszerűtlen főfunkcionáriusokat, báránybőrbe bújt Farkasokat.

Legfrissebb moszkvai győzelme után biztonságérzete már olyan nagy, hogy még abba is beleegyezik: Gerő Ernő adja át a belügyminisztériumot egy ugyancsak Rákosi nevelte egykori henteslegénynek, Piros Lászlónak, s vegye újra kezébe az ország egész gazdasági életének az irányítását.

Az sem aggasztja, hogy nem sokkal a III. kongresszus után, 1954 júliusában a szovjet kormány visszahívja – előlépteti – budapesti nagykövetét és a vele őszintén rokonszenvező, Rákosi-ellenes zsidó intellektuel, Kiszeljov helyét egy teljesen ismeretlen, magas, őszülő, de meglehetősen fiatal ember, Jurij Vlagyimirovics Andropov veszi át, aki eddig vidéki pártfunkcionárius volt és ez az első diplomáciai megbízatása. Abból, hogy Moszkva erre a „zöldfülű” diplomatára bízza magyarországi képviseletét, inkább arra lehet következtetni, hogy a Prezídium szemében a magyar ügyek „egyenesbe kerültek” és Budapest nem okoz többé különösebb gondot számára.

Úgy festett, hogy Rákosi ez egyszer valóban okult a moszkvai leckéből s ha nem is vált az új politika lelkes hívévé, de legalább passzivitásba vonult. Kedvenc mondásává vált s még legjobb híveinek is azt hajtogatta, ha kéréssel vagy tanácsért fordultak hozzá: ő már egyszer megégette a kezét, hagyják őt békében a túlzásaikkal.

Az ellenakciók mégsem értek véget; de a vezetésüket – talán egy megbeszélt szereposztás szerint – most Gerő vette át.

Az ország természetesen nem heverhette ki egy esztendő alatt egy évtized elhibázott gazdaságpolitikájának a következményeit; különösen akkor nem, ha iparát át kellett állítania, mezőgazdaságát újjá kellett szerveznie s egész sor jogos népi igényt, mindenekelőtt is a munkásosztály életszínvonalát illetően, ki kellett elégítenie. Ráadásul, ha különböző mértékben is, ugyanezekkel a változásokkal és gondokkal a „szocialista tábor” többi országa is küzdött s minthogy valamennyiök gazdasági élete mindeddig „arccal egymás felé” volt beállítva, most bizony eléggé csúnya fintorokat mutattak egymásnak.

Magyarországnak, amelynek külkereskedelmi egyenlege 1949 és 1954 között állandóan passzív volt és évről évre kedvezőtlenebbül alakult, az 1954-es kereskedelmi tárgyalásokon, amelyeket a Szovjetunióval s a többi népi demokráciával folytatott, igen kellemetlen dolgokat kellett megtudnia. Kiderült egyebek között, hogy a csehek és a lengyelek, akiknek Moszkva hasonló utasításokat adott az életszínvonal emelésére, mint a magyaroknak, nem hajlandók tovább hitelbe szállítani a szenet és a vasércet, abból a nagyon is érthető okból, mert így nem tudják a saját népük jólétét növelni. (Éppen elég lehetett nekik, hogy a Szovjetuniónak továbbra is „hitelbe” kellett szállítaniok.) Összegezve kiderült, hogy Magyarország 1955-ben az elmúlt évihez képest a számára szükséges áru- és nyersanyag-behozatalnak a szocialista tábor országaiból mindössze a felét kaphatja meg; a másik felét a kapitalista országokból kell beszereznie. De hogyan? Az államnak már régóta nem volt semmi valutája, s Rákosi meg Gerő már hosszú évek óta csak úgy tudták lebonyolítani az eddiginél sokkal kisebb kereskedelmi forgalmat a Nyugattal, hogy egyik lyukat a másikkal tömték be, állandóan újabb s mindig nagyobb kamatú hiteleket vettek fel, hogy az előző s körmükre égő hitelt kifizethessék. A váratlanul felszökő importszükséglet ellenértékeként most ugrásszerűen növelni kellett volna a Nyugat felé irányuló exportot; a kérdés csak az volt, hogyan teremtsék elő vagy honnan vonják el az exportálnivalót.

1954 nyarán, miközben Nagy Imre a Szovjetunió déli tengerpartján, a Krímben töltötte a szabadságát, a párt Gazdaságpolitikai Bizottsága Gerő Ernőnek és helyettesének, az ugyancsak moszkovita Friss Istvánnak az irányításával átfogó tervet dolgozott ki az ország gazdasági egyensúlyának megteremtésére. A terv abból indult ki, hogy az elmúlt esztendő kedvezményei nem voltak gazdaságilag eléggé megalapozottak, az ország nem engedhette meg magának a munkásosztály 15 százalékos életszínvonal-emelését, a parasztoknak adott különböző engedményeket; olyan helyzet alakult ki, hogy a nép „nagy lábon él”, túlságosan is jól megy a sora az adott lehetőségekhez képest.

Ennek megfelelően a Gazdaságpolitikai Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy fokozott takarékosságra van szükség, s mindjárt meg is jelölte a legfontosabb takarékossági rendszabályokat. Úgy döntött, hogy 1955-ben a társadalombiztosítás terén 290 millió, a sport állami támogatása terén 74 millió, a napközi otthonok és bölcsődék terén 34 millió, az üzemélelmezés állami támogatásának csökkentésével 300 millió, a védőétel-juttatás terén 40 millió, új nyugdíjrendszer bevezetésével 300 millió és az utazási kedvezmények csökkentésével 100 millió forintos megtakarítást kell elérni. Ami a hivatalnokokat s az értelmiséget illeti, országosan „racionalizálási” akciót kell lebonyolítani, a felduzzadt állami, ipari és kereskedelmi apparátus létszámának nagyarányú csökkentésére. Ugyanakkor a bizottság utasította a pénzügyminisztériumot, hogy készítsen javaslatot a parasztság adóinak mintegy 600 millió és a helyi adóknak mintegy 200 millió forintos felemeléséről.

Kétségtelen, hogy mindezek a rendszabályok komoly megtakarítást és fokozott bevételeket eredményeztek volna s az így felgyülemlő pénzből az állam nagyvonalúbban kereskedhetett volna a Nyugattal. De még inkább kétségtelen: milyen hatást váltottak volna ki ezek az intézkedések az ország népében. A szociális juttatások – az ingyenes orvosi és a majdnem ingyenes gyógyszerszolgáltatás, az olcsó üzemi konyhák működtetése vagy a veszélyes munkát végzők védőételei nem a rendszer jótékonyságának eredményei voltak, hanem közvetve a munkások fizetésének egy részét alkották; így is gyatrán és rossz minőségűen működtek – de megvonásuk vagy csökkentésük a munkásosztály életszínvonalának a zuhanását vonta volna maga után. A fizetésből élők számára a „racionalizálás” a kenyerük elvesztését vagy örökös rettegést jelentett volna. A parasztságnak – hosszú évek bizonytalansága és gyötrelmei után – Nagy Imre programja alig egy esztendővel ezelőtt ígérte meg a termelés biztonságát és a zaklatástól való védelmet. Az új adók minden eddigi számítást és reménységet felborítottak volna. A nyugdíjakon való takarékoskodás csak még nagyobb szegénységbe taszította volna azt a réteget, amely úgyis a legnyomorúságosabb körülmények között élt az országban. Általában: a Gerő–Friss-féle terv halálos csapást mért volna az egész „új szakaszra”, alapjaiban rendítette volna meg az emberek amúgy sem túlságosan erős, éppen csak éledni kezdő hitét és bizalmát s visszakanyarodott volna a „régi világhoz”.

Mikor Nagy Imre hazaérkezett a szabadságáról, ezeknek az intézkedéseknek egy része már folyamatban is volt; a hivatalokban országszerte folytak már az elbocsátások, általános elkeseredést, marakodást és rettegést vonva maguk után. Más rendszabályokat a pártsajtó már jó előre magyarázni kezdett és „népszerűsített”. Az egész tervezet pedig éppen ott feküdt a Politikai Bizottság előtt, hogy a Központi Vezetőség legközelebbi ülésén párthatározattá emeljék.

Nagy Imre szerencsére még ebben az időpontban, a Politikai Bizottság tárgyalásaira toppant be. Nem volt nehéz átlátnia, hogy mire megy a játék s hogy ez a támadás az ő politikája ellen Rákosi minden eddigi próbálkozásánál átfogóbb és átgondoltabb. Minthogy Moszkván keresztül érkezett s ott a szovjet vezetők ismét a támogatásukról biztosították, tudta azt is, hogy szó sincs arról, mintha Gerőék tervei a Kreml kezdeményezésére vagy jóváhagyásával készültek volna: a saját szakállukra végrehajtott akcióról volt szó, amellyel – ha a Központi Vezetőségen is átmegy – mint elkerülhetetlen kényszerintézkedéssel majd a szovjet vezetőket is kész tények elé állítják.

Nagy Imre a Politikai Bizottságban azonnal és erélyesen fellépett ezek ellen a tervek ellen s előadta a maga ellenjavaslatait. A vitában annyit sikerült elérnie, hogy a Gerő–Friss-tervet módosították és egy felemás előterjesztés született meg, amely részben ennek, részben a Nagy Imre-tervnek az elemeit tartalmazta. De Nagynak ennyi is elég volt; tulajdonképpen nem is bánta, hogy a javaslat ilyen „vegyesfelvágottként” megy tovább; ő most már nem a politikai bizottsági klikkben, hanem szélesebb síkon és nyílt sisakkal: a teljes Központi Vezetőség előtt akarta megvívni a csatát.

Az a beszéd, amelyet a Központi Vezetőség 1954. októberi ülésén elmondott, egyike egész élete legbátrabb és legfényesebb teljesítményeinek; a maga ideológiai keretei – vagy ha úgy tetszik, korlátai között, egy önállóan gondolkodó fej, egy népéért dobogó szív, s egy, a szocializmusban hívő lélek remekműve.

– Az ország gazdasági helyzete azt mutatja – kezdte beszédét –, hogy súlyosabb következményei vannak a régi hibás gazdaságpolitikának, mint azt feltételeztük… Személyes vezetés érvényesült, amely egy szűk kör ismereteire támaszkodott, nem érvényesült a kritika és önkritika, hiányzott a gazdaságpolitika tudományos megalapozása, dogmatizmus, sematizmus uralkodott el, ami valóságos melegágya az antimarxista-antileninista nézeteknek… A múlt hibái sorában igen komoly szerepük volt a gazdaságpolitika mindenhatóságáról vallott nézeteknek, amelyek maguknak rendelték alá a párt egész politikáját. Az ilyenfajta nézeteket és azok maradványait szét kell verni…

– Hol a baj? – tette fel a kérdést. – Ott van, hogy a júniusi határozat és a kormányprogram adta lehetőségekkel nem éltünk úgy, ahogy kellett volna, célkitűzéseinket nem valósítottuk meg következetesen, nem harcoltunk erélyesen a megnyilvánuló ellenállással szemben, elnézők voltunk a kétkulacsosság iránt… A mai KV ülésnek az ad nagy jelentőséget, hogy véget kell vetni az ilyen bizonytalan politikának, a liberalizmusnak (értsd: a sztálinizmussal szembeni liberalizmusnak), hogy tabula rasát kell csinálni…

– Átmeneti gazdasági nehézségeink leküzdésének és azon túl a szocializmus építésének útja nem a dolgozó nép életszínvonalának csökkentése, nem az áremelés, bércsökkentés, adónövelés és vásárlóerő-elvonás, nem a termelési bázis szűkítése, hanem a termelés fokozása és szélesítése, az ipar átcsoportosítása, a közszükségleti cikkek fokozottabb termelése, a mezőgazdaság fejlesztése, a termelők érdekeltségének fokozása, más szóval nem vásárlóerő-elvonás, hanem az árualap növelése… A dolgozók nélkül, ellenükre vagy rovásukra nem lehet és nem szabad gazdaságpolitikát csinálni…

Részletesen elemezte az ipari politika hibáit, a beruházások aránytalanságait, amelyek még mindig a régi, hibás úton – a nehéziparnak kedvezve – haladnak, a gazdasági szervezet betegségeit, aztán a mezőgazdaság problémáira tért át.

– Ha valaki a falusi lakosság életszínvonalának emelése ellen van – mondotta –, az lényegében a mezőgazdasági termelés fejlesztése ellen van, mert a kettő együtt elválaszthatatlan egymástól… Ez, elvtársak, lényegében a parasztság kizsákmányolását, a mezőgazdaság gyarmatosítását jelentené… Ez a nyomor útja, amely áruhiányt, drágaságot, reálbércsökkenést és életszínvonal-romlást vonna maga után, aláásná a termelési kedvet, a termelést visszavetné – politikai következményei pedig beláthatatlanok volnának… A paraszti vásárlóerő csökkentése és az ipari termelés átállításának elhúzódása, a mezőgazdasági termelőeszközök gyártásának lassítása – a munkásság bőrén csattanna, elvtársak, végső következményében munkásellenes gazdaságpolitikai rendszabály lenne… Ha a paraszt nem fokozza a termelést, nem emelkedhet a munkásosztály életszínvonala. Azt hiszem, ez világos és logikus. Enélkül pedig nincs szocializmus, elvtársak!

– Micsoda szocializmus lenne az – emelte fel a hangját –, amely a kenyeret nem biztosítja, amely nem biztosítja az élelmiszerek egyre növekvő mennyiségét? Kit lelkesítene az olyan szocializmus, amely nem tud húst, tejet, zsírt vagy szalonnát adni? Mi olyan szocializmust akarunk és úgy akarjuk létrehozni, amely mindezt biztosítja a dolgozó nép számára. A régi gazdasági politika a szocializmusnak egészen helytelen értelmezést adott, számításon kívül hagyta az embert, a társadalmat, a szocializmus fogalmát pedig leszűkítette a vas- és acéltermelés maximális növelésére, a túliparosításra. Ez nem szocializmus, elvtársak!

Kifejti azt, hogy a termelési érdekeltség fokozása, a helyes árpolitika a falun az az út, amellyel a külföldi adósságok problémája is leküzdhető⁵⁹, aztán elérkezik Gerőék legfontosabb „vádjához”, a Gerő–Friss-féle terv kiindulópontjához:

– Túlzásba estünk-e az életszínvonal emelésével kapcsolatban? – kérdi. – Nagyobb lábon élünk-e, mint szabadna? Van-e ilyen hibája a júniusi határozatnak? Kétségtelenül van társadalmi életünknek néhány területe, amelyről el lehet mondani, hogy nagy lábon élünk. Feltétlenül indokolt ezeken a területeken a messzemenő és ésszerű takarékosság. Ha azonban a dolgozó nép legszélesebb tömegeinek életviszonyait nézzük, helytelen nagy lábon élésről beszélni. Sem kereseti, sem élelmezési, ruházkodási, lakás- és egyéb viszonyai nem erre mutatnak. Ki él nagy lábon, elvtársak? A munkásság, a parasztság, az értelmiség?… Szerintem, elvtársak, el kell vetni ennek a túlzott hangoztatását. Ellenkező esetben az új szakasz gazdaságpolitikája elleni támadások céljára szolgálhat elvi – idézőjelben mondom – „alapot”… Véget kell vetni a lazaságnak, elvi és gyakorlati téren egyaránt. Magyarán mondva, elvtársak, pontot kell tenni az i-re, meg kell valósítani mindazt, amit júniusban és a III. pártkongresszuson elhatároztunk!

Ha volt valaha is kommunista politikus, aki humanista volt, akkor Nagy Imre volt az, aki nem engedte „számításon kívül hagyni az embert”; ha volt valaha kommunista politikus, aki a szocializmust a nép jóléte eszközének tartotta és nem a népet a szocializmus eszközének, akkor Nagy Imre volt az, aki kenyeret, húst, tejet, zsírt, lakást, ruhát nemcsak ígérni, hanem adni is akart a dolgozóknak.

A Központi Vezetőséget magával ragadta ez a beszéd. Lehet, hogy nagy részük csak helyezkedésből helyeselt, de nagyon is elképzelhető, hogy mindezek hallatára még a legmegátalkodottabb pártbürokratában is megmozdult valami, egyiknek-másiknak talán régi, már-már eltemetett énje kezdett éledezni, fiatalságának emlékei, amikor azért ment a kommunista pártba, azért vállalt veszélyt és börtönt is, hogy a nép szabadságát és felemelkedését szolgálja. Tény az, hogy a Központi Vezetőség tagjai sorra álltak fel és tettek hitet Nagy Imre programja mellett. Kovács István, Horváth Márton, Fehér Lajos, Vas Zoltán, Apró Antal, Kiss Károly – egyik nagyobb Nagy Imre-hívőnek bizonyult, mint a másik. Minthogy Gerő, aki előre rosszat sejtett, el sem jött az ülésre, hanem betegszabadságot jelentve a Szovjetunióba távozott, a Gazdaságpolitikai Bizottság terve mellett csupán egyetlen ember mert kiállni: Friss István, egy apró termetű, merev hitű moszkovita, aki szektás korlátoltságában is talán az egyetlen emberileg becsületes tagja volt a régi gárdának. De ő sem vitte sokra: felállt egy másik moszkovita, Berei Andor és ízekre szedte Friss rögtönzött és valóban könnyen sebezhető védőbeszédét. Úgy beletiport, olyan kíméletlenül egykori barátjába és munkatársába, hogy a végén már inkább szánalmat, mintsem ellenszenvet keltett irányában.⁶⁰

A vitát Rákosi foglalta össze. Szelíd volt, mint egy kezesbárány s olyan zavaros, színvonaltalan, mint talán még soha. Moszkva támogatása után most, úgy látszott, saját legjobb híveit, magagyártotta kádereit is elvesztette. Haloványan és engedelmesen jelentette ki: „A magam részéről teljesen egyetértek az itt elhangzott bírálatokkal, még abban a formában is, ahogyan Nagy Imre elvtárs felvetette őket.”

A Központi Vezetőség egyhangú határozatot hozott; elvetette a Gerő–Friss-tervet, kinyilvánította, hogy a párt politikájában a főveszély a baloldaliság, a dogmatizmus, az „új szakasszal” szembeni ellenállás, ennek megfelelően személyi rendszabályokat helyezett kilátásba s teljes egészükben támogatta Nagy Imre elképzeléseit.

Úgy festett, hogy Nagy Imre most már a párton belül, a pártapparátuson belül is megszerezte a hatalmat, s nemcsak Moszkva kegyéből, hanem azért is, mert eszméivel, érveivel, terveivel sikerült megnyernie az embereket. Valóban, ezzel a Központi Vezetőséggel most azt tehetett volna, amit akart, olyan javaslatokat fogadtathatott volna el, amilyeneket csak akart, azt buktathatott volna meg, akit csak akart.

A baj az volt, hogy tulajdonképpen alig akart valamit. Ha már nem is Rákosit, legalább Gerőt le kellett volna ott, helyben váltatnia a Politikai Bizottságból és a saját hívei közül bevinnie oda néhány embert. Ehelyett megelégedett azzal, hogy Friss Istvánt és néhány elkötelezett Gerő-kreatúrát leváltsanak, Hegedűs András átadja a földművelésügyi minisztériumot egy régi parasztpárti „útitársnak”, Erdei Ferencnek, és Szalai Béla a Tervhivatal elnöki tisztjét a Frissbe beletipró Berei Andornak; de még e két utóbbi változás során is tűrte azt, hogy Hegedűs és Szalai a fontosabb állásukat: politikai bizottsági tagságukat megtartsák.

Csak győzni tudott, de nyerni nem. Meg volt győződve arról, hogy azután, ami most, 1954 októberében történt, nincs többé visszaút, lehetetlen már visszakanyarodni a régi politikához. Rákosi is, íme, érezve teljes vereségét, eliszkolt a Szovjetunióba, a bolsevik rutin szerint betegszabadságot véve ki s a párt vezetését Farkas Mihályra hagyva. Gerő pedig, aki időközben hazasomfordált, első dolgának azt tartotta, hogy elmenjen választókerületébe, Szolnokra, s ott nagy beszédben hitet tegyen – a Nagy Imre-féle politika mellett. „Ha vannak olyanok – mondotta –, akik képtelenek megérteni a párt politikáját, az új szakasz követelményeit s még mindig a régihez ragaszkodnak, ha mégoly párthűek is, félre kell állítani őket az útból. És ha vannak olyanok, akik tudatosan állnak a párt politikájának útjában, ezeket félre kell seperni az útból.” Vérforraló és ízléstelen volt, hogy a nyári „ellenterv” szerzője hogyan tűri, sőt – követeli beosztottjainak félreseprését s hogyan lesz egyik percről a másikra esküdt híve annak, aminek esküdt ellensége volt – de Nagy Imre inkább csak mosolyog ezen, hiszen ez is csak a teljes diadalát igazolja.

Október derekán a budapesti Sportcsarnokban összegyűl a főváros kommunista aktívája s nagy lelkesedéssel magáévá teszi a Központi Vezetőség határozatait, egyhangúan megbélyegezve a főveszélyt, a baloldali elhajlást. Minthogy Nagy Imre beteg – náthás és láza van – s így nem tud eljönni a gyűlésre – (Rákosi bezzeg ilyen helyzetben félholtan is elment volna) –, a referátumot az új politika hangosszavú híve, a budapesti titkár, Kovács István tartja.

De a funkcionáriusi gárdának s az egész ország népének hamarosan alkalma van Nagy Imrét is hallania.

Október 24-én és 25-én tartja alakuló kongresszusát Budapest legnagyobb színházában, az Erkel Színházban az újjászülető Hazafias Népfront. Az első napon Darvas József, a népművelési miniszter mond beszámolót s olyan hévvel akar Nagy Imre vonala mellé kiállni, hogy magának Nagynak s néhány újságíró-hívének kell a referátumból azokat a passzusokat kihúznia, amelyek már arra tendálnak, hogy az új népfrontot a pártszervezetek fölé helyezzék, s amelyek nyilván kihívnák Moszkva reakcióját.

A második nap vége felé, vasárnap délután, felszólalt Nagy Imre. A beszédét közvetíti a rádió s milliók hallgatják valóban gyönyörűséggel. A szónoknak ízes, szép hangja van, kicsit vidékies hanghordozása, szóhasználatában, mondatfűzésében van valami kedves, nemesveretű régiesség, ami leginkább falusi református prédikátorokra emlékeztet. A kommunista pártvezérek zsargonja után még akkor is jólesnék hallgatni, ha a mondanivalója a szokványos volna. De amit mond, az is más, az is új. A legszebb magyar hagyományokat idézi, a haza szeretetéről beszél, összefogást és nem gyűlöletet hirdet, nem széthúzást és marakodást, hanem „kilencmillió magyar szívének összedobbanását”.

Egész életében az 1848-as szabadságharc vezérét, Kossuth Lajost tartotta példaképének. Kossuthot idézte, mikor a Duna-völgyi népek összefogásáról írt Moszkvában, Kossuthot idézte, amikor tiszteket avatott Budapesten s akkor is, amikor 1949 tavaszán a debreceni Nagytemplomban beszélt.

S Kossuthot idézi most is, a legnépszerűbb magyar politikusnak azt a kérdését, amelyet 1848-ban tett fel a képviselőknek, mikor katonát kért tőlük az Ausztria elleni szabadságharchoz: „Megadják-e nekem a bizalmat ahhoz, hogy amit ígértem, meg is valósítsam?”

S mint száz esztendővel korábban Kossuthnak, most Nagy Imrének zúgja a helyéről felemelkedett gyülekezet – pártfunkcionáriusok és parasztok, üzemi munkások, tudósok és írók –, hangosan és egyszerre:

– Megadjuk!

Van a jelenetben némi színpadiasság és mégis felemelő. A szemek párásak, mindenkinek az az érzése, hogy egy nemzetietlen és embertelen időszak után most végre helyes irányban s a megfelelő ember vezetésével indulhat el a nemzet – a szocializmus, azaz a szabadság és a jólét kora felé. Moszkvából távirat érkezik, amelyben Rákosi Mátyás úgy üdvözli a Hazafias Népfront kongresszusát, mint az elmúlt tíz esztendő legfontosabb eseményét…

Október volt a csúcspont és egyben a fordulópont is. Ekkor látszott hatalma a legszilárdabbnak s ekkor érlelődtek meg bukásának feltételei is.

1954. október 20-án nagy cikke jelent meg a Szabad Nép első oldalán; lényegében a Központi Vezetőség ülésén elhangzott felszólalását vitte az ország nyilvánossága elé, több helyütt enyhítve, de új gondolatokkal is gazdagítva. Ez a cikk beszél először, nyíltan az úgynevezett „rehabilitációs kérdésről” Magyarországon. A moszkvai Prezídium sürgetése, Hruscsov fenyegető hangja végül is meghozta az eredményt: kezdtek megnyílni a börtönök kapui, s egymás után szabadultak az évek óta ártatlanul bebörtönzött emberek s köztük az egykori kommunista vezetők, a párt régi harcosai. Ez idő tájt és Nagy Imre sürgetésére szabadult ki a börtönből Kádár János, a Központi Vezetőség volt titkára, Losonczy Géza, a Központi Vezetőség tagja, helyettes népművelési miniszter, Kállai Gyula, volt külügyminiszter, Donáth Ferenc, Nagy Imre régi munkatársa, Rákosi egykori titkára, volt helyettes földművelésügyi miniszter, Haraszti Sándor lapszerkesztő, a Magyar–Jugoszláv Társaság volt főtitkára és még sokan mások. Ezek a régi kommunisták jórészt a Rajk-ügy során vagy az után „buktak le”, s most, hogy kikerültek a börtönből, a pártvezetés a világon semmit sem tett, hogy lemossa róluk a hazug vádakat, sőt úgy igyekezett a dolgot feltüntetni, mintha a vádaknak legalább egy része igaz lett volna – a Rajk-ügyet, mint olyant, egészében továbbra is fenntartották –, s ezek az emberek tulajdonképpen a párt nagylelkűségének köszönhetik, hogy nem ülnek továbbra is rácsok mögött. „Nem is annyira rehabilitáció, mint inkább amnesztia” – ez volt a Rákosi-féle hivatalos változat. Nagy Imrét mélységesen felháborította, hogy azok, akiket már amúgy is éveken át meggyötörtek és meghurcoltak, a hátsó ajtón becsempészve és még mindig nem felemelt fejjel járhattak csak a szocializmus épülő csarnokában. Abba még – legalábbis átmenetileg – belement, hogy a moszkvai tanácsok szellemében megkíséreljék az ügyet úgy lebonyolítani, hogy Rákosi tekintélyének – amennyire ez egyáltalán lehetséges – ne ártson, s a magyarázat az legyen, miszerint a letartóztatások Berija, valamint a magyar államvédelem azóta már ugyancsak letartóztatott és életfogytiglanra elítélt főnöke, Péter Gábor vezérőrnagy műve és bűne lett volna; de abba, hogy Rákosi hitelét úgy védje, hogy a szabadulók hitelét továbbra is rontsa, emberi igazságérzete már nem tudott belenyugodni. A Szabad Nép-cikkben először mondja ki az ország előtt, hogy ezek az emberek – nem követték el a terhükre rótt bűntényeket: „Most engedjük ki a börtönökből ártatlanul bezárt elvtársainkat – írja –, visszaadjuk őket a pártnak, a munkának, az életnek. E téren is fel kell számolni és mi fel is fogjuk számolni a múlt súlyos hibáit. Mindenkit, aki nem bűnös, szabadlábra kell helyezni… A pártnak és kollektív vezetésének megvan és meg is lesz az ereje ahhoz, hogy megakadályozza a múltban elkövetett bűnök megismétlődését.”

Ugyanebben a cikkben részletesen foglalkozik a párt életének és munkájának kérdéseivel s azt a megállapítást teszi, hogy a jövőben a párt tagsága ne csak végrehajtója, hanem alkotója is legyen a párt politikájának. A Sztálin alatt elsatnyult pártéletben hallatlanul merész gondolat ez: a párt egyszerű tagjainak megengedni, hogy ne pusztán engedelmeskedő robotemberek, de az összpolitikát kialakító, a vezetést nemcsak szolgáló, de befolyásoló kommunisták is legyenek. Olyan politikus álláspontja ez, aki nem fél a saját híveitől, de a néptől sem: elvégre a kommunista párttagság Magyarországon igen nagy, az ország 9 millió lakosából minden tizedik ember tagja a pártnak, alig akad olyan család, amelyikben legalább egy párttag ne volna. Teljesen világos, hogy Nagy Imre a néppel együtt akar politizálni, bizonnyal azért, mert több támogatást érez és remél a nép, mint húzódzkodó, ellenálló, kétszínű vezetőtársai részéről.

Tömegtámogatásban, sőt most már a párton belüli támogatásban – a legfőbb vezetők kivételével – nincs is hiány. A kommunista írók egy része már a kezdet kezdetétől rokonszenvvel fogadta a „júniusi út” programját. Most azok is, akik szemben álltak vele, jóformán kivétel nélkül felsorakoznak mellé. Nagy hatással van ezekre az írókra az országban tapasztalható visszásságok felfedezése, mindaz, amit a börtönökből kiszabadultaktól a hamis vallomások kicsikarásáról, a kínzásokról, a börtönviszonyokról megtudnak s a meghasonlás saját korábbi vakságuk, hazugságaik miatt. Most úgy kapnak az új program felé, mint fuldokló a mentőövhöz: a bűnök és hazugságok tengeréből szeretnének kimenekülni általa. A legnevesebb s egyben talán a legkevésbé kompromittált kommunista prózaíró, Déry Tibor az Irodalmi Újságban nyílt levelet intéz Nagy Imréhez, amelyben támogatásáról biztosítja.

Fellázad a szektáriánus pártvezetés ellen s ugyancsak Nagy Imre programja mellett tesz hitet a párt központi lapjának, a Szabad Népnek szinte teljes szerkesztőségi gárdája és a szerkesztőbizottság nagy többsége is. A kommunista újságírók október 22-e és 25-e között három napon át tanácskoznak, élesen megbírálják saját eddigi munkájukat s a párt eddigi irányítását, azokat a vezetőket, akik még mindig szabotálják az új politikát és határozatot fogadnak el, amely szerint „a Szabad Nép szerkesztőségének pártszervezete őszinte lelkesedéssel és örömmel üdvözli a Központi Vezetőség 1954. októberi történelmi jelentőségű ülését és határozatát… A Szabad Nép kollektívája kifejezi azt az elhatározását, hogy teljes erővel részt kíván venni a Központi Vezetőség oldalán az új szakasz politikájának teljes győzelméért és a visszahúzó erők, az ellenállók ellen vívott harcban.” Horváth Márton, a Központi Vezetőség tagja, a Szabad Nép szerkesztőbizottságának vezetője zárszavában így határozza meg ennek a tüntetésszámba menő taggyűlésnek a jelentőségét: „Azt hiszem, ennek a taggyűlésnek az a fő értelme a mi munkánkra vonatkozólag, hogy hadat üzen a hazugságnak, a képmutatásnak, a szürkeségnek, a gyávaságnak. Hadat üzen a tömegek lebecsülésének… Ami itt, a taggyűlésen elhangzott, jelzi a mi számunkra a KV ülésének valóban történelmi jelentőségét. Itt, ebben a pártszervezetben élesebben merültek fel a problémák, mint ahogy általában az aktívákon történt. Ennek egyik oka, hogy a pártszervezet tagjai munkájuk során nagyon sokat járnak a tömegek között, hogy úgy mondjam: befolyásolva vannak a tömegek által, másrészt túlságosan erősen érződött az a nyomás, hogy egy kicsit két malomkő között⁶¹voltunk hosszú időn keresztül. És hozzájárult ahhoz, hogy ilyen élesen merültek fel a kérdések, a tagság politikai színvonala is. Meg vagyok győződve, hogy az egész pártban, az egész tagságban előbb-utóbb hasonló módon vetődnek fel ezek a kérdések…”⁶²A jelek arra vallottak, hogy Horváth nem téved; a lázadás, a régi, dogmatikus, a valóságot és a történelmet meghamisító irányzat elleni fellépés jelei mutatkoztak meg a kommunista pártfőiskolán is, ahol a diákok egy része nyíltan szembefordult tanáraival s a főiskola merev és korlátolt igazgatójával, Rákosi fivérével, Bíró Zoltánnal. Komoly mozgolódás volt a párt ifjúsági szervezetében, a Dolgozó Ifjúság Szövetségében is: fiatal írók – a DISZ egyes vezetőivel együttműködve – javaslatot készítettek el, írtak alá és juttattak el Nagy Imréhez, amely szerint az ifjúsági mozgalom munkáját új, őszinte, a fiatalságot valóban vonzó alapokra kell helyezni.

S nemcsak a párton belül – jóformán az ország egész életében lehetett érezni a felpezsdülést. A városokban, s főleg a falvakban alakulóban voltak a Hazafias Népfront szervezetei, jelölőgyűlések bonyolódtak le a novemberre kitűzött tanácsválasztások előkészítésére. Ezeknek során az emberek szabadabban kezdtek beszélni, nyíltabban előhozakodtak gondjaikkal, sérelmeikkel, javaslatokat tettek a hibák kiküszöbölésére, nemegyszer előfordult az is, hogy a hivatalos jelöltek helyett népszerűbb, rátermettebb férfiakat és asszonyokat jelöltek s a fellendülés során bekapcsolódtak a közéletbe olyan régi, félreállított, elhallgattatott parasztok, akik korábban a Kisgazdapártban, a Nemzeti Parasztpártban tevékenykedtek s akiket a faluban tisztelet övezett. Nem lehet azt mondani, hogy ez a felélénkülés túlságosan nagy volt: magán a párton s a felső pártértelmiségen belül erősebb volt az októberi központi vezetőségi ülés hatása, mint a tömegek között; a nép, amelyet már annyiszor becsaptak, bizalmatlanabb és fenntartásosabb volt minden pártból jövő ígéret irányában; de azért így is száz meg száz jele volt annak, hogy a közélet kezd élénkebbé és egészségesebbé válni. Tulajdonképpen – ha lassan is, most érik be 1953 júniusának vetése.

De éppen az, ami az ország és a párt életében kibontakozó, felpezsdülő és egészséges volt, éppen az töltötte el rettegéssel a múlt politikájának képviselőit. Azok között, akik napról napra növekvő aggodalommal figyelték az eseményeket, a legfontosabb szerepet most Farkas Mihály töltötte be. Az ő számára most érkezett el az az időpont, amelyet Rákosi a maga helyzetét illetően már régóta látott, az ugyanis, hogy hiába áll át valaki az „új irányzat” szekértolói közé: ha a múltban vérrel szennyezte be a kezét, a dolgok logikája folytán a szekér előbb-utóbb maga alá rántja és eltiporja. Márpedig Farkasnak – és ez most derült ki mindenki s maga Nagy Imre számára is – a keze könyékig véres volt.

A pártban működő Rehabilitációs Bizottság vizsgálataiból, de még inkább a börtönből most kiszabadult kommunisták elbeszéléseiből kiderült, hogy a Rajk-ügynek s a nyomában eluralkodó terrornak a párton belül Rákosi mellett Farkas Mihály volt a legfőbb irányítója. Farkas volt Péter Gábornak, az államvédelem vezetőjének közvetlen főnöke; s ezen túlmenően Farkas alig huszonöt-huszonhat éves fia, az ezredessé előléptetett Vladimír vezette le a legfontosabb politikai vizsgálatokat és csikarta ki a hamis vallomásokat. A szabadságukat most visszanyerők, s elsősorban Kádár János történeteiből hamarosan minden beavatott pártember tudta, hogyan végeztette Farkas Mihály és hogyan végezte személy szerint Farkas Vladimír a legválogatottabb és a legembertelenebb kínzásokat; az utóbbi például Kádárnak a szájába vizelt.

Farkas helyzete tarthatatlanná vált; a Szabad Nép lázadó taggyűlésén a felszólalók egész sora támadta őt, egyelőre csak mint a lap megbízott pártirányítóját – de a támadásokból felécsapó gyűlöletből nem volt nehéz megérezni, hogy ezek az emberek „már tudnak róla valamit”: a bűntetteit vagy legalábbis azok egy részét ismerték. Úgy festett, nincs számára kiút – pontosabban, csak egyetlen kiút van: ha a pártban újra a régi politika hívei és csinálói, saját korábbi bűntársai kerekednek felül. Így és ekkor kezdődött meg – minden korábbi fogadkozás és Kiszeljov volt szovjet nagykövet biztosítékai ellenére – Farkas Mihály elpártolása Nagy Imrétől és visszaállása Rákosihoz és Gerőhöz.

Rákosi sokkal ravaszabb volt annál, semhogy ne fogadta volna el ezt a „megtérést”; anélkül, hogy egy pillanatig is megfeledkezett volna Farkas hűtlenségéről vagy lelke mélyén megbocsátotta volna azt – októberben, amikor a Központi Vezetőség ülése után megverten a Szovjetunióba távozott, már abban a meggyőződésben hagyhatta Farkas kezében a pártapparátus vezetését, hogy az „új szakasz” e nagyhangú támogatójától sokkal inkább Nagy Imrének, mintsem neki kell tartania.

Természetesen nemcsak Farkasról volt szó; veszélyben érezték pozíciójukat mások is. A Szabad Nép lázadó taggyűlése „tisztító vihart” követelt, amely végigjárja a párt legfelső vezetését is; Kende Péter, a pártszervezet megbízott titkára személy szerint támadta meg Gerő Ernőt és Szalai Bélát, Kövesi Endre, egy fiatal és tehetséges riporter pedig Hegedűs Andrást; a megtámadottak tagjai voltak a Politikai Bizottságnak. Hallatlan dolog volt ez a kommunista párt magyarországi gyakorlatában: ifjú újságírók a párt mindeddig bírálhatatlan vezetőinek merészelték nem kedvező formában kiejteni a nevét. Hiába volt benne a friss októberi határozatban, hogy a párton belül a bírálatnak személyekre való tekintet nélkül kell érvényesülnie; ez az elv eddig is ott szerepelt a marxizmus–leninizmus dogmatárában; mégsem jutott senkinek eszébe az, hogy a Politikai Bizottság tagjaira is vonatkoztassa. A legfőbb pártvezetők egyszerre háborodtak fel és ijedtek meg: mi lesz akkor, ha ez így folytatódik, mi lesz a párt tekintélyével, azaz az ő tekintélyükkel, mi lesz általában a párttal, azaz velük?

A jellemző azonban az volt, hogy a bíráló hang – nem is olyan túlságosan erős – feléledése nemcsak azokat hökkentette meg és töltötte el visszás érzésekkel, akik ellen irányult, hanem azoknak jó részét is, akik az elmúlt esztendő során, vagy az októberi központi vezetőségi ülésen még a bírálatot elfojtó, visszahúzó „baloldaliság” ellen, Nagy Imre oldalán hadakoztak. Ezek a magasállású pártfunkcionáriusok, akik különböző okokból alig pár hete, sőt alig pár napja még a nagyobb szabadság és a demokratikusabb pártélet meggyőződéses híveinek mutatkoztak, most egyre többet kezdtek beszélni arról, hogy persze, nagyobb szabadságra szükség van, de azért vigyázni kell, túlzásokba ne essünk s a pártélet demokratizmusa nem mehet a lenini centralizmus rovására. Amit ők túlzásnak neveztek, tizede sem volt annak, amit a nép széles rétegei gondoltak és kívántak, mégis, egy esetleges tisztulás és tisztogatás előszele meglegyintette őket, veszélyeztetve látták pozíciójukat, kiváltságaikat. Legtöbbjük a szíve mélyén halálosan gyűlölte Rákosit és Farkast, de még ennél is jobban rettegett attól, hogy egy szép napon villamoson kell munkába járnia és nem lakhat nyolcszobás villában. Ők kétségkívül akartak bizonyos változásokat; akarták például azt, hogy a jövőben ne kelljen úgy rettegniük Rákositól, mint ahogyan a múltban rettegtek; akarták, hogy ne lehessen őket úgy lefogni és kivégezni, ahogyan azt Rajkékkal tették; olyan oligarchák voltak, akik korlátozni akarták a király abszolút uralmát, de közben úgy, hogy a maguk hatalma ne fogyjon, hanem inkább növekedjék; nem bántak volna egy másik, gyengébb kezű királyt sem, akit – kegyetlen elődjével ellentétben – majd ők tartanak a maguk kezében; s nem volt nekik az sem ellenükre való, ha a nép jobban él – csak ők ne éljenek rosszabbul. Mihelyt csak haloványan azt érezték, hogy a fejlődés túlléphet rajtuk, s veszélybe kerülhet az, amit tíz év alatt maguknak megszereztek, megszolgáltak, kikönyököltek, akkor mindjárt a régi, rossz uralkodó köré kezdtek felzárkózni, mert abban legalább biztosítékát látták előjogaik védelmének. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az, amit úgy neveznek: kommunista pártvezetés, a vezetők egy részénél nem egyéb közönséges bűnszövetkezetnél, s még azoknál is, akik a főbűnökben nem vettek részt, nem egyéb – néhány kivételtől eltekintve – közönséges érdekszövetkezetnél. Ez az egész társaság semmivel sem volt különb bármely elmaradott ázsiai monarchiánál, sőt képmutatásában, cinizmusában, a népért égő frázisaival nemegyszer rosszabb volt nála.

Nagy Imre visszás, különös helyzetben kezdte érezni magát. Egyfelől úgy festett, hogy fénye és népszerűsége a tetőponton van; ekkor jelentek meg a párt kiadójánál két mélyzöld fedelű kötetben válogatott beszédei és írásai,⁶³ amelyekbe olyan eretnek műveket is felvett, mint az 1948–49-es mezőgazdasági vitában elmondott felszólalások; az egész sajtó hosszasan és többszörösen foglalkozott a könyvvel és néhány komoly, elemző méltatás mellett olyan lelkendezések is napvilágot láttak, amelyek a „személyi kultusz” virágkorára emlékeztettek. Mindenkiben, aki politikai pályára lép, van egy szép adag hiúság is; Nagy Imrében is volt – nem annyi, mint Sztálinban vagy Rákosiban s ami a legfontosabb: nem a gazság, hanem a becsület jellemvonásaival elvegyülve; mégis, semmi jel sem mutatott arra, hogy rossz néven venné ezeket a hangos dicséreteket.

Másfelől viszont éreznie kellett, hogy a párt- és az állami vezetésben, a Politikai Bizottság ülésein s még kormányának tagjai részéről is furcsa szálak kezdik körülfonni, eleinte szinte észrevétlenül, aztán mindinkább láthatóan. Személy szerint még nem mertek belekötni, az ő megnyilvánulásait – fellépését a Politikai Bizottságban, beszédét a Népfront kongresszusán, cikkét a Szabad Népben – nem kifogásolta vagy bírálta senki. De annál többet kezdtek beszélni a Politikai Bizottság tagjai, de tegnapi támogatói is azokról a „tűrhetetlen és egyre erősödő jobboldali jelenségekről”, amelyek a párton belül és az ország különböző pontjain voltak felfedezhetők. Még mindig az volt a hivatalos álláspont, hogy a főveszély továbbra is a „baloldaliság”, a dogmatizmus, de egyre sűrűbben lehetett hallani azt, hogy hiba volna szemet hunyni a jobboldali tünetek s az ellenség fokozatos felélénkülése előtt. A legfőbb bizonyíték a „bírálat túlhajtására”, a „hibákban való vájkálásra” – a Szabad Nép taggyűlésének jegyzőkönyve volt, amelyet maga a szerkesztőség sokszorosíttatott s amely most úgy feküdt ott minden politikai bizottsági tag előtt, mint egy önmagáról árulkodó bűnjel. De a „bizonyítékok” közé tartozott a Dolgozók Ifjúsági Szövetségére vonatkozó beadvány is, amely – mint mondották – ki akarta vonni a párt irányítása alól a párt ifjúsági szervezetét; megpendítették azt is – nem szemrehányásként Nagy Imre irányában, hanem jellemzésképpen a beadvány íróinak „pártszerűtlenségére” vonatkozóan –, hogy a javaslatot nem is a párthoz, hanem a miniszterelnökhöz juttatták el. Megjelent egy cikk ekkoriban, Boldizsár Iván újságíró tollából, amely megemlítette, hogy Budapesten rossz a közbiztonság s különösen a budai oldalon egymást érik a rablótámadások, az úgynevezett utcai vetkőztetések; ez a cikk is az éledő „jobboldaliság” egyik bizonyítéka lett, mondván, hogy a rendőrség tekintélyét kívánja aláásni.⁶⁴ A Magyar Távirati Iroda kommunista taggyűlésén az egyik felszólaló megemlítette, hogy az eddigi formalizmus helyett önálló magyar külpolitikára volna szükség; ez a kijelentés a „szovjetellenesség” feléledését bizonyította. Az Építésügyi Minisztériumban valaki azt mondta, hogy míg tíz- és tízezer többgyermekes családnak nincs megfelelő lakása Budapesten, addig Rákosi, Gerő és Farkas csodálatos luxusvillában lakik; ez a „rágalom” – amely egyébként szóról-szóra igaz volt – a pártvezetés tekintélyét romboló útszéli demagógia tünetévé kiáltatott ki.

A pártvezetők szorgalmasan gyűjtötték ezeket a jelenségeket; s mikor három-négy együtt volt, ez az ő számukra már „vonallá” állt össze, az egyre fenyegetőbb „jobboldaliság” vonalává. November elején aztán cselekvésre határozták el magukat. Farkas Mihály megbízta Darvas József népművelési minisztert, hogy írjon egy cikket a Szabad Nép-be, amely nem hivatalosan bár – hiszen Darvas forma szerint pártonkívüli volt –, de félreérthetetlenül lépjen fel a „túlzások” és a „túlzók” ellen. Darvas, aki akkor már egy esztendeje Nagy Imre hívei közé sorolta magát, s akit alig egy-két hete Nagy Imre hívei tartottak vissza attól, hogy a Népfront-kongresszuson elmondandó referátumában ne menjen pártellenes túlzásokba, most minden további nélkül elvállalta a bérmunkát. A cikk, amely „A túllicitálásról” címmel jelent meg, megadta a jelet a szektáriánizmus ellentámadására. Noha kenetteljes frázisaival, írói vívódásnak feltüntetett alakoskodásával szavakban az „új szakasz” védelmében hadakozott, valójában félreérthetetlenül a feléledő kritikai szellem, a bátrabb szókimondás elfojtása volt a célja. Így is értette mindenki az egész országban: a „szektáriánusok” bátorításnak, Nagy Imre támogatói – elnémítási kísérletnek.

Nagy Imre ebben a helyzetben nem tudott megfelelően cselekedni. Ahelyett, hogy a feléledő szektárianizmussal szemben erélyesen a sarkára állt volna, abból a tévhitből indult ki: ha ő nyesegeti majd le a „túlzásokat”, akkor ezzel elejét veszi annak, hogy ellene használják ki őket. Ellenfeleinek egész sor sebezhető pontja volt: a rehabilitációs ügyek kapcsán követelhette volna Farkas azonnali felelősségre vonását; a szolnoki beszéd s a nyári gazdasági „ellenterv” miatt Gerő leváltását. De támadás helyett – védekezésbe vonult, erő helyett gyengeséget mutatott.

Nem értett ugyan egyet Darvas Józsefnek a „túllicitálásról” írt cikkével, de ezt csak hetekkel később, szemrehányás formájában mondta meg neki; az eszébe sem jutott, hogy mint a kormány fejének, azonnal ki kellene penderítenie a bársonyszékből azt a kormánytagot, aki ilyen döntő kérdésben a saját miniszterelnökével szemben foglalt állást.

A párt ifjúsági szervezetével kapcsolatos hangokra úgy reagált, hogy elment a parlamentbe, a DISZ Központ által az ifjú választók számára rendezett nagygyűlésre s ott színtelen, szürke beszédben szembefordult az újító tervekkel s azt hangsúlyozta, hogy a DISZ nem oldódhat fel „parttalan szervezetté”.

Minthogy a pártvezetés részéről kifogások hangzottak el az irányban, hogy az októberi központi vezetőségi ülés nem fordított elég gondot a termelés fokozásának, a termelékenységnek, az önköltség csökkentésének, a munkafegyelemnek a kérdéseire, november közepén elment a MÁVAG-ba, abba az üzembe, ahol fiatal korában maga is dolgozott és a munkásokhoz intézett hosszú és lapos beszédében főleg arról szólt, hogy „a munkafegyelem lazaságának megszüntetésével, jó munkaszervezéssel és a műszaki feltételek biztosításával el lehet érni a termelékenység szükséges növelését… többet, jobbat, olcsóbban kell termelni”. Természetesen nem az volt a baj, hogy az ország egyik felelős vezetője több és jobb munkára buzdított; a baj az volt, hogy a munkásoknak, akik tőle, éppen tőle valami mást is, újat is szerettek volna hallani, a Rákosi–Gerő-éra nemcsak unalomig, de undorig elcsépelt frázisait ismételgette.

Defenzív magatartására s arra a már-már beteges félelmére, hogy a párton belüli játékszabályok, a „pártszerűség” követelményei ellen ne vétsen, talán a legjellemzőbb a Szabad Nép lázadásához és lázadóihoz való viszonya volt. Ezek az újságírók mind mellette sorakoztak fel, vezetőjüket és reménységüket látták benne; s nem kétséges, hogy ő is rokonszenvezett velük és szellemükkel. Mégis, amikor a szerkesztőbizottság egyik tagjának, Fehér Lajosnak a révén megtudakolták tőle álláspontját taggyűlésükről, azt az üzenetet küldte, hogy „vegyes érzelmekkel olvasta” a taggyűlés jegyzőkönyvét, s aztán utasította Fehért, aki máskülönben régi, személyes barátja volt, hogy többé közvetlenül ne keresse őt fel, hanem a Szabad Nép kijelölt pártirányítójával – Farkas Mihállyal tartsa a kapcsolatot.

Ez a magatartás oda vezetett, hogy nemcsak mozgósítani nem tudta a vele rokonszenvező tömegeket és saját híveit, hanem egyenesen eltávolodott és elszigetelődött tőlük. Nem jelenti ez azt, hogy hívei ne igyekeztek volna megérteni, vagy ezekután kevésbé tisztelték volna őt, de ilyen felemás alapállásból nem is gondolhatott arra, hogy jelentősebb erőt sorakoztasson fel saját maga és politikája mellett. De hiszen nem is gondolt erre; a pártközvéleménynek, s hát még a népnek a felsorakoztatása egy szovjet típusú rendszerben teljesen elképzelhetetetlen jelenség. Hiába írt ő arról, hogy a párttagságot be kell vonni a párt politikájának kialakításába is; mindez soha, egy pillanatig sem volt több jámbor óhajnál. Nyilvánvalóan az ő alapvető elképzelése, mint eddig, ezután is az maradt, hogy Moszkva bizalmát kell megőrizni – ezért kell a „túlzásokat” is lefaragni –, s akkor nem történhet semmi baj. Ez már többször egymás után bevált, be fog válni ezután is.

De most az egyszer nem vált be.

November 29-én hazaérkezett moszkvai szabadságáról Rákosi Mátyás. Kevesen töltöttek aktívabb politizálással, kilincseléssel, intrikával „betegszabadságot”, mint Rákosi azt a két hónapot, amíg Magyarországról távol volt.

Már a megérkezésnél érezni lehetett, hogy valami történt. Míg októberben majdnem titokban, megverten somfordált ki az országból, most Farkas Mihály mozgósította elébe az egész Politikai Bizottságot, az egész minisztertanácsot. Olyan ünnepélyesen, sugárzó arccal, legjobb napjaira emlékeztető fölénnyel vonult be, hogy még leghívebb hívei hátán is végigfutott a hideg.

A Politikai Bizottság első ülésén máris átfogó referátummal állt elő, kifejtette, hogy a nemzetközi helyzet lényegesen súlyosabb, mint ahogyan Budapesten képzelik, s hamarosan – mivel úgy fest: a francia parlament végül is ratifikálni fogja a német újrafelfegyverzést – még feszültebbé fog válni. Az októberi párthatározat, amely egy általános enyhülés szellemét tükrözi, már csak ezért is elhibázott: az országnak fokoznia kell védelmi felkészültségét, erősítenie kell hadseregét. Ennek következtében elhibázott volt az az elképzelés is, miszerint a jövőben csökkenteni kell a nehézipar fejlesztését; éppen ellenkezőleg – gyorsítani kell. Mindezen túl ő maga is – de a „szovjet elvtársak” is – elképedve és felháborodva figyelte odakintről a magyarországi fejleményeket. Az ország gazdasági és politikai válságban van, az ellenség elhatalmasodott, a Hazafias Népfront átcsúszott a kezébe és jobboldali hullám öntötte el a közéletet. Ezt nem lehet tovább tűrni, itt erős kézzel rendet kell teremteni.

Nagy Imre döbbent dühvel hallgatta. Tudta, hogy Rákosi hazardőr és hamiskártyás, de most mégsem volt kétsége afelől, hogy a moszkvai instrukciók, amelyekre hivatkozik, igazak, s Rákosi ez egyszer nem hamisítja meg őket.

Valóban ez volt a helyzet. 1954 októbere nemcsak a magyar párt történetében volt fordulópont, de a szovjet párt s az egész „szocialista tábor” sorsában is. Ekkor zajlott le az a látogatás, amelyről máig is kevés részletet tud a világ s amely rányomta bélyegét arra, ami azután a „vas- és a bambuszfüggöny” között történt. Hruscsov, Bulganyin és Mikoján pekingi útjáról van szó. Ezen az úton kötött – akkor tartósnak tűnő – szövetséget az ukrán, az orosz és az örmény szovjetpolitikus – egymással és Mao Ce-tungékkal. Itt született meg a kisebbfajta összeesküvés Malenkov megbuktatására, a nehézipar elsődlegességéről szóló dogma újbóli kanonizálására és különböző agrárintézkedésekre. Mindebből Hruscsovéknak akkor a Malenkov-kérdés volt a legfontosabb; ennek sima lebonyolítására átmenetileg összefogtak Mao Ce-tunggal éppúgy, mint a legmegrögzöttebb hazai sztálinistákkal, Molotovval és Kaganoviccsal.

Rákosi, aki egész moszkvai szabadsága alatt mást sem tett, mint riogatta a szovjet vezetőket a magyarországi „szörnyűségekről”, a politikai káoszról és a gazdasági csődről szóló hírekkel, különösen jó kapcsolatokkal rendelkezett Kaganovicshoz. Hamarosan megneszelte hát, hogy a Kremlben valami mozgásban van. Belekapcsolódott az események „áramába”, s szerencséjére információi éppen belevágtak a hruscsovi koncepcióba: Magyarország, ahol – igaz, hogy Mikoján, Kaganovics, meg a többiek sürgetésére – erősen csökkenteni akarták a nehézipari beruházásokat, ahol túl messzire mentek a „liberalizálással”, íme, helytelen irányban fejlődik, hadikészültsége leromlik, a közállapotok, a külkereskedelmi mérleg – minden, minden rossz. Rákosi felhatalmazást kapott arra, hogy rendbe szedje a dolgokat.

A pártvezért nem kellett félteni: a diktátori vér új lángra gyúlt benne. Az az ember, aki az októberi központi vezetőségi ülésen mindenkire egy már-már szánalmas és letűnő pojáca benyomását tette, most eleven volt, aktív, vidám és kíméletlen. Egymásután hívta fel telefonon azokat a régi híveit, akik a legutóbbi események során eltávolodtak tőle: orruk alá dörgölte hűtlenségüket s egyben érzékeltette, hogy hajlandó lesz megbocsátani, ha ezentúl jól viselik magukat. Akikre jobban haragudott, azokat metsző fagyossággal lekapta a lábukról. Horváth Márton, a Szabad Nép szerkesztőbizottságának vezetője novemberben, egy beszédében kijelentette, hogy a kommunista sajtó eddig inkább altatószer volt, semmint harci riadó. „Nem szégyelli magát, ilyen marhaságokat fecsegni össze” – mondta most neki Rákosi és Horváth megértette: az „új szakasznak” – vége. A pártvezér felhívta az Irodalmi Újság felelős szerkesztőjét is: „Csak semmi ugrálás ezek után – mondotta. – Vegye tudomásul, hogy kemény idők következnek.” Az egyik fiatal írónak, aki „Tovább a júniusi úton” címmel szállt vitába Darvas József „túllicitálási” cikkével, megfellebbezhetetlen hangsúllyal kijelentette: „Az a cikk nagyon jó volt… Mi itt a pártban teljesen egyetértünk vele… Mi az, hogy júniusi út?… Ilyen nem létezik…”

A telefonhívások után a cselekedetek következtek. Ezek között is első helyen állt a Szabad Népnél fellázadt kommunista újságírók felelősségrevonása. A szerkesztőbizottság vezetőjét pártfegyelmi büntetésben részesítették, a szerkesztőbizottság egyik tagját leváltották, s három munkatársát elhelyezték a laptól. Nagy Imrének nem sikerült megakadályoznia hívei megbüntetését: az egész Politikai Bizottság Rákosi mögött állt; legfeljebb annyit tudott elérni, hogy a bosszúállás egyelőre enyhébb legyen.

Rákosi ezután javaslatot terjesztett a Politikai Bizottság elé: mondják ki hivatalosan, hogy a főveszély – a jobboldali veszély. A Bizottság tagjai egymásután a javaslat mellett foglaltak állást. Ez már sok volt Nagy Imrének: hiszen alig telt el két hónap azóta, hogy a párt Központi Vezetősége főveszélyként – a baloldaliságot jelölte meg. Ezalatt a két hónap alatt semmi olyan nem történt, ami indokolttá tenné a párthatározat érvénytelenítését. Előfordulhattak túlzások, kisiklások, jobboldali vagy ellenséges jelenségek, de ez nem ok arra, hogy a párt politikájának a főirányát megváltoztassák. Nem lehetett semmi kétsége afelől, hogy a „jobboldali veszély” megjelölés személy szerint őrá és az általa képviselt irányzatra vonatkozik. Hallani sem akart arról, hogy ezt a javaslatot elfogadják.

Rákosi szavaztatott.

Az egész Politikai Bizottság – kivétel nélkül – Rákosi oldalán állt.

Nagy Imre dühöngve kapta fel az asztalról az iratait, az aktatáskáját és kirohant az ülésteremből.

Ilyesmi még sohasem történt meg a magyar párt történetében.

A Politikai Bizottság tagjai hökkenten néztek egymásra: mi fog történni ezek után.

De Rákosi már a legkevésbé sem aggódott; teljes hidegvérrel folytatta a tanácskozást, röviden megbélyegezve Nagy Imre elvtárs sajnálatos és pártszerűtlen magatartását. Hivatalosan is határozattá emeltette azt a javaslatot, amely a jobboldali veszélyt nyilvánította főveszélynek s ezt az álláspontot eztán órák alatt eljuttatta a különböző pártszervezetekhez, állami szervekhez, szerkesztőségekhez. Mindenki megértette, hogy a Nagy Imre-korszaknak – befellegzett.

Ettől kezdve az első titkár úgy kezdett bánni Nagy Imrével, mintha levegő volna. Észre se vette, átnézett rajta, alig állt szóba vele. Az ország nyilvánossága elé már csak egyszer engedte, december 1-jén, a debreceni Nagytemplomban, az 1944-es alakuló Országgyűlés 10. évfordulójának ünnepségén. Erre már széthordták a meghívókat, nem lehetett lefújni többé; de az ünnepségen maga is felszólalt, hosszabban és sokkal határozottabban, mint Nagy Imre, hogy ebből is megértse mindenki: ő van ismét felül.

Nagy Imre, ugyancsak még decemberben, elkészült egy programtervezettel, amely a szocialista iparosítás terén fennálló távlati feladatokkal foglalkozott, s amellyel egy bizottság élén őt bízta meg a Központi Vezetőség ülése alapján a Politikai Bizottság. A programterv, illetve az azt bejelentő előadás tervezete elkészült. Nagy Imre meg akarta tartani az előadást. Rákosi és Gerő egyszerűen nem egyezett bele.

A helyzet így nem maradhatott. Nagy Imre az ország miniszterelnöke és a Politikai Bizottság tagja volt, s kevesebb beleszólása volt az ügyek intézésébe, mint Rákosi titkárnőjének. A Politikai Bizottságban hiába keresett támaszt: most bosszulta meg magát az a személyi vagy inkább személytelenségi politika, amelyet – Moszkva iránti nagy-nagy bizalmában – folytatott. Egyetlen igaz híve, egyetlen őszinte embere nem volt az egész pártvezetésben. Minthogy tiszta vizet akart önteni a pohárba, csak egy lehetőség maradt számára: Moszkvába utazni. Tegyen az igazságot, „aki” mindent elkezdett, mindent támogatott: a Prezídium.

Rákosi azonnal elfogadta erre vonatkozó javaslatát. Nyeregben érezte magát.

1955. január 7-én mentek ki Moszkvába. Ez a tanácskozás egyike volt élete legnagyobb megrázkódtatásainak és tanulságainak.

A tájékoztatót Rákosi tartotta; tele a már ismeretes torzításokkal a párt és az ország helyzetéről. Ez nem volt számára meglepetés vagy csalódás: Rákositól ezt várta.

Ő következett. Pontosabban: csak következett volna. De akárcsak 1953 júniusában Rákosit, most – őt nem hagyták szóhoz jutni. Állandóan zavarták, félbeszakították, elnémították a szovjet vezetők. Úgy ültek ott vele szemben, mintha eddig nem is a velük való legteljesebb egyetértésben vezette volna az országot. Mindenki ellene volt, de a leghatározottabban eddigi legfőbb támogatója, Malenkov. Tudta-e már, hogy hamarosan ő is bukni fog, avagy sem, az nem derült ki a magatartásából. Lehet, hogy csak a bolsevik rutinnak megfelelően cselekedett: annak kell legjobban beletipornia valakibe, aki addig a leginkább pártfogolta az illetőt.

A puhaarcú szovjet miniszterelnök előtt oroszra fordítva ott feküdtek Nagy Imrének az utóbbi egy-két hónapban elmondott beszédei, a Szabad Népben megjelent cikke, a Népfront-kongresszuson való felszólalása. Messze-láthatóan ki voltak jelölve bennük az ideológiailag „hibás” mondatok.

Nagy Imre a Hazafias Népfront kongresszusán azt mondta: 9 millió magyar szíve dobban most össze. Ez a megállapítás nem egyéb burzsoá nacionalizmusnál. Mi az, hogy 9 millió magyar? Ezek között a magyarok között vannak munkások és egykori kizsákmányolók, dolgozó parasztok és kulákok. Együtt emlegetni őket: ez az osztályharc elmosása, megalkuvás, elvtelen opportunizmus.

Nagy Imre ugyanebben a beszédében idézte Petőfi két verssorát: „Ha a föld isten kalapja, úgy hazánk a bokréta rajta.” Ez jó lehetett egy múlt századi magyar költőnél, de sehogyan sem passzol egy jelenlegi kommunista miniszterelnökhöz. Ez is kispolgári nacionalizmus.

Mindent a nyakába varrtak: az ország gazdasági nehézségeit, a külkereskedelem deficitjét, szövetkezetek felbomlását – egészen addig, hogy az elmúlt nyáron Budapesten a szovjet–magyar vízipólómérkőzés alkalmával szovjetellenes tüntetés játszódott le.

S miközben Malenkov a cikkeiből és a beszédeiből egymásután idézgette a kifogásolt részleteket, állandóan hozzátette: „Mi ezt így nem mondtuk magának. Mi ezt nem így képzeltük…”

Ő sem így képzelte. Nem úgy képzelte, hogy ezek, akikkel mindent megbeszélt, akikben bízott s akikről azt hitte, bíznak benne, kiszakított mondatokon lovagolva fogják visszavonni korábbi, többször is megismételt, újra és újra megerősített véleményüket. Alighanem most, a saját kárán okulva döbbent rá arra, ami pedig már 1953 júniusában, Rákosi leváltásakor és az ő kinevezésekor eszébe juthatott volna, de amit mindeddig olyan természetesnek talált: miféle szocialista testvériség és egyenjogúság van ott, ahol egy független ország miniszterelnökével úgy beszélnek, mint a kapcaronggyal, ahol végig sem hallgatják a véleményét, ahol ellenőrzik minden szavát, s ahol úgy döntenek egy ország vezetésének s magának az országnak a sorsáról, mint a saját tulajdonukról.

Az elkeseredés és a harag, a kiábrándultság és a csömör annyira felgyülemlett benne, hogy mikor az egyik szovjet vezető arról kezdett beszélni: nem vette eléggé tekintetbe a szovjet kolhozok nagyszerű példáját, nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon:

– Éppen elég hibát követtek el itt is a kolhozok megalakításánál!

Most, ha csak néhány percig is, legalább a Prezídiumon volt a sor, hogy megrökönyödjék: az még aligha fordult itt elő, hogy egy „alárendelt” kommunista – bírálni merte volna őket és a Szovjetuniót. Lehet, hogy ezzel az egy megjegyzéssel többet ártott magának, mint Rákosi minden intrikája; mindegy, nem tudta magában tartani, kikívánkozott belőle.

A határozatok, amelyek születtek, teljesen egyértelműek voltak; röviden: minél hamarabb ki kell javítani a Nagy Imre által elkövetett hibákat. A szovjet vezetők azonban óvatosak: kijelentik, hogy nem akarják leváltani Nagyot, sőt jónéven vennék, ha maga Nagy Imre elismerné a hibákat és elöl járna a kijavításukban; s ugyanakkor figyelmeztetik Rákosit: eszébe ne jusson visszatérni a régi módszerekhez, s különösen intik őt a törvénytelenségektől.

Amikor eljönnek Moszkvából, Rákosi győzelme nem olyan teljes, mint ahogyan remélte; de Nagy Imre veresége teljesebb, mint amennyire tartott tőle. Nem a pozícióját vesztette el; annál sokkal többet: a hit és a bizalom kapott akkora sebet benne, amiről azt hiszi: gyógyíthatatlan.

Egy ideig még megpróbál dolgozni s úgy vinni a rábízott ügyeket, mintha minden teljesen rendben volna. Január 25-én még részt vesz a megyei tanácselnökök értekezletén, ahol a begyűjtés legsürgősebb feladatait tárgyalják. Ott van Hegedűs András is, aki a begyűjtés felelőse a kormányban és Apró Antal, aki a tanácsügyek felügyelője. Mikor látja, hogy sem az egyik, sem a másik nem hajlandó felszólalni, ő kér szót és egy félórás beszédben megjelöli a feladatokat.

De nem bírja sokáig. Néhány nap múlva, a hazai izgalmak és a moszkvai megrázkódtatás ágynak döntik. A szíve már régóta beteg – most rohamot kap.

A sajtóban rövid orvosi kommüniké jelenik meg: Nagy Imre elvtárs egészségi állapotára való tekintettel egy ideig nem tudja ellátni a miniszterelnöki teendőket…

Rákosi most példát mutat abból, hogyan kell egy valódi bolseviknak egy moszkvai sikert kihasználnia. Ezt a példát Nagy Imre sohasem követte, mert alkata és emberi becsületessége képtelenné tette rá, de áldozata annál inkább lehetett. A Prezídium ugyan azt az utasítást adta, hogy a „hibákat” Nagy Imrével együtt kell kijavítani s nem volt szó arról, hogy Nagyot ki kell űzni a vezetésből – de ezt az instrukciót Rákosi egy pillanatig sem vette komolyan. Különösképpen szabadnak érezte magát a cselekvésre azután, hogy február elején Moszkvában megbukott Malenkov: a szovjet miniszterelnök önkritikát gyakorolt a nehézipar lebecsülése és agrárpolitikai hibái miatt. A népi demokratikus kommunista pártok vezetői azonban tájékoztatót kaptak arról is, hogy Malenkovnak még több van a rovásán: 1953 nyarán „nem különítette el magát idejében Berijától”. Kiderült, hogy az 1953. júniusi berlini munkástüntetések után Berija olyan tervvel állt elő, amely egy általános nemzetközi megegyezés érdekében s keretein belül hajlandó lett volna belemenni Németország egyesítésébe – ami más szavakkal Kelet-Németország feladását jelentette volna; Malenkov egy ideig támogatta ezt az elképzelést. Az, hogy a szovjet miniszterelnök leváltása most kapcsolatba került Rákosi legélesebb moszkvai bírálójának, az azóta imperialista ügynökként kivégzett Berijának a nevével, még inkább felbátorította a magyar párt vezetőjét: úgy látszott, mintha a legújabb szovjetunióbeli események visszamenőleg is mindenben őt igazolnák. Ráadásul, a Legfelső Tanácsnak azon az ülésén, amelyen Malenkov bejelentette a maga lemondását, a miniszterelnöki tisztet Bulganyinnak engedve át, nagy külpolitikai beszámolót tartott Molotov és ez a beszéd hangjában, mondanivalójában visszatérés volt a sztálini időkhöz, tele önteltséggel, türelmetlenséggel és fenyegetőzéssel. Ha a kelet-berlini tüntetésektől megriadt szovjet vezetők akkor talán gondoltak arra, hogy a népi demokráciáknak nagyobb szabadságot adjanak, esetleg – megfelelő nyugati ellenértékek fejében – szabad választásokat is engedélyezzenek, most úgy festett, hogy ennek az időnek vége. Rákosinak, aki minden reményét a nemzetközi helyzet kiéleződésére, egy esetleges háborúra és Magyarország teljes Moszkvához, a régi Moszkvához való kötöttségére alapozta, olyan volt ez a Molotov-beszéd, mintha csak hájjal kenegették volna.

Most már nemcsak hogy nem törekedett Nagy Imre megnyerésére vagy „észhez térítésére”, hanem egyenesen úgy viselkedett és úgy politizált, hogy lehetetlenné tegyen akármilyen békés megoldást, s Nagyot úgy vérig sértse, olyan helyzetbe manövrírozza, amikor már elképzelhetetlen minden kompromisszum. A „szalámipolitika” mestere most elemében volt: az intrikák s a bosszúállás korszaka következett s ha valamihez, hát ehhez értett. Megkönnyítette a dolgát, hogy ellenfele, mint erkölcsi megalapozottságú ember, különösen érzékeny volt minden iránt, ami az igazságosságról alkotott elképzeléseit sértette, nem úgy, mint a maga-típusú politikus, aki, ha a szemébe köpnek, úgy tesz, mintha csak az eső esnék.

Kezére játszott Rákosinak Nagy Imre betegsége is. Alkalmat adott neki arra, hogy semmibe vegye, s mindent a háta mögött bonyolítson le. Pedig Nagy nem volt annyira beteg, hogy legalább tájékoztatni ne lehetett volna arról: mi készül; s mint a Politikai Bizottság tagjának, az ország miniszterelnökének joga is volt erre a tájékoztatásra. Meggyötörten és lesoványodva feküdt ágyában, de állapotának nem használt, inkább rontott rajta, hogy tudta: új intézkedések vannak a levegőben, ezek az intézkedések minden bizonnyal ellene irányulnak, Rákosi új központi vezetőségi ülést készít elő – csak éppen azt nem tudta: mik ezek az intézkedések, mi fog történni a párt vezető testületében. Rákosi pedig nemcsak hogy nem látogatta meg őt, hanem még a leveleire sem válaszolt.

Többszöri sürgetés után Nagy Imre elhatározta, hogy egyenesen a Központi Vezetőséghez fordul. Február 23-án levelet írt, amelyben többek között ez állt: „Nyilvánvaló, hogy betegségem miatt úgy a párt-, mint az állami munkából bizonyos időre ki kell kapcsolódnom. Ezzel én számolok, de nem tudok egyetérteni betegségem ürügyén olyan túlzó rendszabályokkal, amelyek velem szemben pártszerűtlen intézkedéseket vonnak maguk után. A helyzet jelenleg az… hogy a PB tagságom névleges, formális, hogy ezt… pártszerűtlen intézkedések megszüntették, pedig engem a III. pártkongresszuson megválasztott Központi Vezetőség teljes jogú tagként küldött be a Politikai Bizottságba…”

Két nappal később újabb levelet ír: „Ma egy hete Rákosi Mátyás elvtárshoz fordultam egy levéllel, közölje velem a Politikai Bizottságnak a központi vezetőségi ülésre vonatkozó javaslatait, határozatait, napirendjét stb. Erre a kérésemre egyetlen szó választ sem kaptam… Nyilvánvaló, hogy nélkülem, anélkül akarják a KV ülést lebonyolítani, hogy módot nyújtanának a vitás kérdésekben véleményem kifejtésére, álláspontom megindoklására. …El akarnak hallgattatni, egyoldalú tájékoztatással igyekeznek a Központi Vezetőség tagjainak állásfoglalását befolyásolni. Ezt én önkényeskedésnek, pártszerűtlennek és pártunkban megengedhetetlennek tartom…”

Írhat akárhány levelet – Rákosi rájuk sem hederít. Annál kevésbé, mivel még az a veszély sem áll fenn, hogy ezek a levelek a Központi Vezetőség tagjait netalán „megmételyezik”. A Központi Vezetőséghez címzett levelek ugyanis sohasem jutnak el a magas testület tagjaihoz: ezeket az első titkár kapja meg és azt csinál velük, amit akar; jelen esetben egy dossziéba rakja őket. S hogy még az a lehetőség se forogjon fenn, miszerint valamelyik központi vezetőségi tag az elnémított Nagy Imre befolyása alá kerül, néhány nappal az ülés előtt úgynevezett „tájékoztató értekezletet” tart, amelyen felolvastatja a moszkvai Prezídium-ülés némiképp megrövidített jegyzőkönyvét. Ebből a pártfunkcionáriusi gárda világosan megtudhatja, hogy ami történni fog, az nem Rákosi privát akciója, hanem Moszkva akarata, azaz – egy „szocialista” országban – a „suprema lex”.

Nagy Imre végső, elkeseredett lépésre szánja el magát: megír egy levelet a Központi Vezetőséghez címezve, s azt már nemcsak Rákosinak, hanem más vezetőségi tagoknak is elküldi, főként azoknak, akik az elmúlt másfél év alatt, miniszterelnöksége során rokonszenvet mutattak irányában és az „új szakasz” politikája iránt. Azt kéri a címzettektől, hogy ezt a levelet a Központi Vezetőség legközelebbi ülésén ismertessék. El szeretné érni, hogy valamiképpen ő is hallathassa a hangját, ha vázlatosan is, leszögezhesse az álláspontját. Hiú remény. A Központi Vezetőségben, azok között, akik hónapokon át hozzá dörgölőztek, panaszkodni jártak hozzá Rákosira, Gerőre, akik októberben egyhangúlag lelkesedtek az ő politikájáért – a hatvan-hetven tagú testületben egyetlen ember nem akad, aki fel merné olvasni Nagy Imre levelét. Ellenkezőleg: sorozatosan beárulják Rákosinak, mert attól félnek, hogy még valami bajuk lehet belőle, amiért Nagy Imre éppen nekik küldte el a levelet.

A magyar pártvezetők és a főfunkcionáriusok válasza helyett azonban váratlan látogatót kap: M. A. Szuszlov, a szovjet Prezídium tagja, a magyar ügyekkel is megbízott szakembere csönget be a lakására, ül le a betegágya mellé. Szuszlov azért jött Budapestre, hogy részt vegyen a Központi Vezetőség ülésének, a legújabb fordulatról szóló határozatnak az előkészítésében. Részben nyomás is ez a vezetőségi tagokra, akiket Moszkva – úgy látszik – túlbecsül, attól tartva, hogy ezek bármiféle ellenállásra képesek, részben biztosíték is arra nézve, nehogy Rákosi győzelmi mámorában nagyon túlszaladjon az engedélyezett vonalon.

Szuszlov nem rejti véka alá: azért keresi fel Nagy Imrét, hogy önkritikára beszélje rá. Szavaiból az derül ki, hogy a szovjet vezetés szeretne Magyarországon is egy „Malenkov típusú” megoldást elérni, azaz – a változás egyöntetűségét és az új politika helyességét demonstrálandó s egy nagyobb megrázkódtatást elkerülendő – szeretnék, ha nem is miniszterelnökként, de miniszterelnök-helyettesként és a Politikai Bizottság tagjaként Nagy Imrét továbbra is benn tartani a vezetésben. Ennyiben jóval nagyvonalúbbak Rákosinál; de a feltétel – a kommunista pártgyakorlatból olyannyira ismerős feltétel éppen az, hogy a részleges bűnbocsánat elnyerése fejében Nagy Imrének önmagába kell beletipornia, ezzel mintegy eleve lehetetlenné téve „hibáinak” megismétlődését, az azokhoz való visszakanyarodást.

De bármilyen szívósan érvel is Szuszlov, s hivatkozik is az ismert dogmákra, a párt érdekeire, a párt egységére, a pártfegyelemre, a megbeszélés mégis eredménytelenül végződik. Nagy Imre nem hajlandó önkritikára, nem hajlandó eljátszani Malenkov szerepét. Amit csinált, azt a szovjet elvtársak tudtával, beleegyezésével, sőt biztatására csinálta. S meg van győződve, hogy alapjában helyesen cselekedett. Lehet, hogy követett el hibákat, ezeket még hajlandó volna is elismerni, de hol vannak az ő hibái az 1953 júniusát megelőző politika bűneitől? Azt követeli vagy legalábbis azt kéri, hogy adassék meg neki a jog, fejthesse ki a maga álláspontját a Központi Vezetőség előtt, s ha ez megtörténik, a párt legfőbb testülete szabad vitában, a tények teljes ismeretében alakítsa ki véleményét. Az így születő határozatot majd kötelezőnek fogja magára nézve is elismerni.

Szuszlov üres kézzel távozik tőle. És Szuszlov üres keze – még szabadabb kezet jelent Rákosinak.

A március 2-a és 4-e között lezajló központi vezetőségi ülés hasonlatos egy diadalmenethez a párt első titkára számára. Az a Központi Vezetőség, amely öt hónappal ezelőtt főveszélyként a baloldali elhajlást bélyegezte meg és egyhangúan állást foglalt az iparosítás, elsősorban a nehézipar fejlesztésnek lassítása, a mezőgazdaság és az egyéni parasztok nagyobb fokú támogatása mellett, most ugyanúgy, egyhangúlag kinyilvánítja, hogy a legfőbb veszély a jobboldaliság és súlyos opportunista eltévelyedés a nehézipar elsődlegességének tagadása, valamint a szövetkezeti mozgalom lebecsülése, az egyéni parasztság irányában táplált illúziók. Szavakban még megerősíti ugyan az 1953 júniusában meghirdetett politikát, a valóságban azonban megkezdi a visszakanyarodást az új szakaszból a régi szakaszba.

„Jobboldali elhajlás”: ezen lovagol hosszadalmasan, unalmasan és képmutatóan az 1955. márciusi párthatározat. Mindenért a „jobboldaliak” a felelősek: az ipari termelés egy helyben topog, a munka termelékenysége a legtöbb iparágban csökkent és a termékek önköltsége növekedett, a munkafegyelem meglazult, 1954-ben kevesebb kenyérgabona termett, mint 1953-ban, nem növekedett a szarvasmarha-állomány, nem teljesítették a döntő cikkekben a mezőgazdasági tervet, csökkent a nemzeti jövedelem. Így volt-e valójában vagy sem, azt senki sem tudta, talán maga a referátum beterjesztője, Rákosi Mátyás sem: a statisztikák Magyarországon már hosszú évek óta az ő megrendelésére készültek, aszerint, hogy mit akart bebizonyítani velük. Ha mindennek az ellenkezőjét akarta volna elfogadtatni, a Központi Statisztikai Hivataltól 24 órán belül ahhoz is megkapta volna az adatokat.

A „jobboldal” – folytatja a határozat – a szocialista iparosítás meghiúsítására törekedett, lényegében aláásta a népgazdaság továbbfejlődését és a haza védelmi képességeit, nem véve figyelembe az élesedő nemzetközi helyzetet, félrevezette a népet, tagadta a munkásosztály vezető szerepét, a termelőszövetkezeti mozgalom elgáncsolására vett irányt, a szegényparasztok ellen volt és a kulákoknak kedvezett, a falusi kizsákmányolók megerősítését szolgálta, tagadta a párt vezető szerepét, a Hazafias Népfrontot a párt fölé akarta emelni, rombolta a demokratikus centralizmust, a kritika ürügyén rágalmazott, egyik legveszélyesebb megnyilatkozása a nacionalizmus és a sovinizmus volt stb. stb. Egyik „vád” a másik után és csupa olyan, hogy egy szovjet típusú pártban akár egy is elég lett volna belőlük a kíméletlen megbélyegzéshez.

Külön rész foglalkozik a határozatban magával Nagy Imrével. „A jobboldali nézetek pártunkban és államunkban azért válhattak ilyen veszélyessé – szögezi le a Központi Vezetőség –, mert Nagy Imre elvtárs beszédeiben és cikkeiben támogatta ezen antimarxista nézeteket, sőt elsősorban ő volt ezek hirdetője. Nagy Imre elvtárs jobboldali vonalának egyik alapvető vonása abban mutatkozott meg, hogy tagadta és lebecsülte a párt által elért nagyszerű győzelmeket és rendszeresen elhallgatta az eredményeket. A Szabad Népben október 20-án megjelent »A Központi Vezetőség ülése után« című cikkével Nagy Imre elvtárs egyenesen bátorította a párton belül és a párton kívül a kispolgári elemeket, helytelen, a párt tekintélyét aláásó tevékenységük fokozására… A jobboldali elemek, a párton kívül és a párton belül, jeladásnak tekintették e cikket, és romboló módon kezdték támadni a párt helyes politikáját. Ilyen jelenségek voltak tapasztalhatók több újság – köztük a Szabad Nép – szerkesztőségében, s az irodalmi élet területén. Nagy elvtárs, a Minisztertanács elnöke, valamint egyes gazdasági, párt- és szakszervezeteink nem törekedtek a munkásosztály mozgósítására, a termelési tervek teljesítése és túlteljesítése, az ipar minőségi mutatóinak megjavítása, a munka termelékenységének emelése, az önköltség csökkentése, a technika jobb kihasználása érdekében. Ellenkezőleg: Nagy elvtárs és néhány más elvtárs a minisztériumokban, a sajtóban (mindenekelőtt a Szabad Népben) olcsó demagóg ígéretekkel tévedésbe ejtették a munkásosztályt, a megnyugvás, a sült galamb várás hangulatát terjesztették a munkásosztályban, alkalmazkodtak a munkások elmaradott rétegeihez és ezzel a bomlás bizonyos elemeit vitték be a munkásosztályba. Az ipar 1954. évi nem kielégítő munkájának fő oka ebben áll.”

Abból a tényből, hogy a határozat még „elvtársnak” nevezte Nagy Imrét, úgy látszott, hogy rendőri intézkedések nem állnak küszöbön vele szemben. De abból, hogy mi mindent írt a számlájára, most már mindenki előtt világos volt: a Nagy Imre-korszaknak vége van. Megpróbált még egy beadványt intézni az ülésező Központi Vezetőséghez, de ezt még csak meg sem említették ott⁶⁵ s a vezetőségi tagok egymásután álltak fel, szinte versengve, hogy véletlenül valamelyikük ki ne maradjon, s ezzel magára ne vonja Rákosi haragját, sorra-rendre tagadták meg Nagy Imrét, ki minél közelebb állt hozzá eddig, annál erőteljesebben. A legenyhébb és a legtisztességesebb még az a Friss István volt, aki öt hónappal ezelőtt az októberi vezetőségi ülésen egyedül mert – vitatkozni vele, s akit ő váltott le funkciójából.

Az 1953. júniusi párthatározatot, amely „új szakaszt” vezetett be a párt életében, soha nem hozták Magyarországon nyilvánosságra. Rákosinak, Gerőnek és a többieknek mindvégig sikerült ezt megakadályozniuk, pedig a párttagság soraiból nemegyszer hangzott el olyan kívánság, hogy szeretnék ezt a nagy fontosságú dokumentumot megismerni. A márciusi határozatot, illetve annak fő irányelveit a Központi Vezetőség ülésének befejezésétől számított két órán belül már szétküldték valamennyi fontosabb pártszervezethez. S mikor a végleges szöveg Szuszlov bevonásával és segítségével elkészült, akkor nyilvánosságra hozatalát március 9-re, Rákosi születésnapjára időzítették, mintegy hódolati ajándékként annak a férfiúnak, aki most ismét kezdett bölcs vezérré és a nép atyjává válni.

Húsz hónapos szabotálás, aknamunka és cselszövés után Rákosi most szédületes tempót diktált. Az apparátus élete fellendült, a pártfunkcionáriusok megint pontosan tudták, mit kell cselekedniök, üzemi gyűlések, röpgyűlések, hivatali értekezletek tíz- és tízezreit tartották szerte az országban és az elfásult, csalódott és megfélemlített emberek mindenütt „egyhangú lelkesedéssel” üdvözölték a Központi Vezetőség legújabb határozatát. Három nappal a határozat meghozatala után Rákosi ugyanabban a Sportcsarnokban, ahol Nagy Imre októberi győzelmét hirdették ki a budapesti pártaktívának, ugyanaz előtt a közönség előtt, ugyancsak nagygyűlést rendeztetett. Hogy diadalának teljességét fitogtassa – ugyanazt a szónokot is állította ki az emelvényre, aki 150 nappal korábban Nagy Imre odaadó hívének mutatta magát: Kovács Istvánt, a budapesti pártbizottság első titkárát. A diadalon túl megvolt ennek a szerepeltetésnek a maga jó oka is: Rákosi ügyesen és ravaszul azokat tolta előre Nagy Imre „megsemmisítésénél”, akiket, ha nem is a tömegek, de legalább a funkcionáriusok az új irányzat híveiként ismertek. Másfelől példát is akart mutatni minden „megtévedt” pártalkalmazottnak és párttagnak arra, hogyan lehet gyorsan, simán és büntetlenül átállni vagy visszaállni őhozzá. „Meg kell nyíltan mondani – verte most a mellét ötezernyi funkcionárius és a rádió mikrofonja előtt októberi bűneiért Kovács István –, hogy a vezető elvtársak között, a budapesti pártfunkcionáriusok és a jelenlevő aktivisták között, beleértve magamat is, nagyon sokan voltunk olyanok, akiket Nagy Imre elvtárs egyik-másik beszéde és magatartása megtévesztett. Nem vettük mindjárt észre, hogy miről van szó.”

Ez volt az út, a visszaút az üdvösséghez. Nagy Imrébe kellett beletiporni, becsapott áldozatnak kellett az illetőnek feltüntetnie magát s akkor újra számíthatott Rákosi kegyeire. A pártfunkcionáriusok fellélegeztek; azok, akik mindvégig ellene voltak Nagy Imrének, azért, mert elérkezett az ő idejük; azok, akik egy ideig támogatták, azért, mert meglátták: egyáltalán nem reménytelen számukra a helyzet. Mikor Rákosi Mátyás lépett fel a szónoki emelvényre, már olyan ütemes taps és skandált „éljen Rákosi” ordítás fogadta, mint legteljesebb fénykorában, 1951-ben vagy 52-ben. „Nagyon sajnálom – mondotta –, hogy az egész ország, az egész dolgozó nép nem láthatja ezt a budapesti aktívát, ahol 4700 kommunista, fővárosunk kommunistáinak, dolgozóinak színe-java egyhangúlag hitet tett a Központi Vezetőség határozata mellett.” Arról, hogy ugyanazt az egyhangúságot e határozatok ellenkezője mellett pár hónappal ezelőtt is láthatták volna, nem esett szó. Ami Rákosi mondanivalójának lényege s egyben teljes magatartásának alapmeghatározója volt, az ebben az egy mondatában sűrűsödött: „Az elmúlt másfél esztendő nehézségei és bajai után – megint egyenesben vagyunk.”⁶⁶ Világos volt: amíg Nagy Imre vezette a kormányt, addig nem volt egyenesben az ország, addig Rákosi, a párt első titkára csak szenvedett és gyötrődött. Világos volt: a szovjet pártnak akkor, amikor Rákosit megbírálta és Nagy Imrét megbízta, nem volt igaza.

A Központi Vezetőség márciusi ülése mindössze egy kérdést hagyott nyitva: mi lesz Nagy Imre személyes sorsa? Az ország közvéleménye számára, amely mindeddig összeesküvési perekhez, Rajk-ügyekhez volt hozzászokva, eléggé meglepő volt, hogy Nagy Imrét csak bírálják, de nem váltják le a miniszterelnökségből. Nyilván a szovjet vezetők tanácsa érvényesült, akik tulajdonképpen ismerték Nagy Imre népszerűségét, s ezért szerettek volna valamiféle elfogadhatóbb megoldást találni, s a félmegoldás – a teljes bukás legalább látszólagos elkerülése – az ő szemükben nagyobb eredmény lett volna a radikális megoldásnál. Hozzájárult a döntés elodázásához az is, hogy a pártvezetés immár hosszú hónapok óta készült Magyarország felszabadulása 10. évfordulójának, 1955. április 4-ének nagyszabású megünneplésére. Külföldi küldöttségek tömegét hívták meg és nem akarták alig egy-két héttel az ünnepség előtt kormányválsággal „megzavarni a hangulatot”. A Központi Vezetőség mindenesetre olyan határozatot hozott, hogy Nagy Imre személyét illetően csak felgyógyulása után döntenek majd, minekutána alkalmat adtak neki arra, hogy nézeteit a párt vezető testülete előtt ismertesse.

Mindez azonban nem jelentette, hogy a felemás helyzet sokáig fennmaradhat s még kevésbé, hogy Rákosi sokáig tűrni fogja. Számára a Központi Vezetőség határozata – az a határozat, amelyet ő terjesztett elő, igazán nem volt több közönséges papírdarabnál. Alighogy a „felszabadulási ünnepségek” lezajlottak és több százezer budapesti dolgozó órákon át elvonult a Sztálin-szobor lábánál álló, sugárzó arcú diktátor előtt, újabb ülésre hívta össze a legfelső párttestületet.

Ennek az ülésnek egyetlen feladata az volt, hogy minél több mocskot és sarat kenjenek Nagy Imrére. Rákosi előzőleg gondos kutatómunkát végzett, denunciáns nyilatkozatokat gyűjtögetett s minthogy az ország és a párt vezetése tele volt korrupt, megvásárolt és kézben tartott elemekkel, nem is volt túlságosan nehéz dolga.

A denunciálás egyik kedvelt módszere: pártonkívüliekkel bebizonyíttatni, hogy a megvádolt kommunista párttag pártellenes cselekedetekre akarta rávenni őket, amiből nemcsak az derül ki, hogy az illető kommunista gonosz ember, hanem az is, hogy a pártonkívüliek jobban szeretik és féltik a pártot, mint az illető. Erre a szerepre ez esetben ketten vállalkoztak: Dobi István, az államelnök és Darvas József, a népművelési miniszter. Dobi besúgta Rákosinak, hogy néhány héttel ezelőtt meglátogatta betegágyánál Nagy Imrét, elbeszélgetett vele, s a beszélgetés során Nagy Imre kijelentette: „Tudod, Pista, csak 8-10 becsületes ember kellene ebben az országban, aki a sarkára tud állni és akkor minden rendbe jönne.” Nyolc-tíz becsületes ember! Ez nyilvánvalóan annyit akart jelenteni, hogy a Központi Vezetőség túlnyomó többsége nem becsületes. Olyan emberek, akik a sarkukra állnak! Ez nyilvánvalóan azt akarta jelenteni, hogy egy frakcióra volna szükség a párton belül, amely szervezetten és egységesen fellépne a párt politikájával szemben. Szörnyűséges vádak, szörnyűséges ember agyában fogant gondolatok!

Darvas József azt panaszolta el, hogy Nagy Imre le akarta beszélni őt a „túllicitálásról” szóló cikkének megírásáról, majd a cikk megjelenése után magához hívatta őt és felelősségre vonta a cikk miatt. Ez a fellépés – mondotta most Rákosi – annál súlyosabb volt, mert a pártban illetékes elvtársakkal megbeszélt cikkről volt szó.⁶⁷

Mindezzel együtt Rákosi olyan vegyestálat tálalt föl, amitől még annak is elment volna a gusztusa, aki egy hete nem evett egy falatot sem. De ez a Központi Vezetőség, amelynek egy része gyűlölte Nagy Imrét, másik része rettegett Rákositól, hajlandó volt mindent lenyelni.

Frakciózás – ez volt az egyik vád. A bizonyíték – a Dobi Istvánnal való magánbeszélgetés mellett – az a körülmény, hogy Nagy Imre a legutóbbi központi vezetőségi üléshez címzett beadványát nemcsak Rákosinak, hanem a Vezetőség egyes tagjainak is elküldte. Ez a pártban megengedhetetlen módszer: egy politikai bizottsági tag nem léphet közvetlen kapcsolatba egy központi vezetőségi taggal.

Személyi politika – ez volt a másik vád. A bizonyíték: a Hazafias Népfront kongresszusát megelőző tárgyalásokon Nagy Imre állítólag azt javasolta, hogy ő legyen a Népfront elnöke. Ezt a javaslatot a Politikai Bizottság elvetette, de így is nyilvánvaló, hogy Nagy Imre nem elégedett meg a miniszterelnökséggel, más vezető funkciókra is törekedett. (Arról, hogy 1953 júniusa előtt Rákosi Mátyás egyszerre volt miniszterelnök, pártfőtitkár és a Hazafias Népfront elnöke, egyetlen szó sem esett.)

Családi politika – ez volt a harmadik vád. Nagy Imre a vejét, Jánosi Ferencet tette meg a Hazafias Népfront főtitkárának. Ez igaz volt. Rákosi csak arról feledkezett meg, hogy Jánosi Ferenc már jóval Nagy Imre kormányra jutása előtt miniszterhelyettes volt a Rákosi-kormányban, s hogy a Népfront főtitkárának – az ő vezetése alatt álló Politikai Bizottság jelölte ki. Mindemellett nyilván szerepet játszott a kinevezésében az, hogy Nagy Imre volt az apósa. De ez a részrehajlás apróság volt ahhoz képest, amit Rákosi csinált a családjával: az egyik fivérét miniszterelnök-helyettesnek, a másikat a Pártfőiskola igazgatójának, a harmadikat minisztériumi főosztályvezetőnek neveztette ki s unokahúgának férjét az Államvédelmi Hatóság parancsnokává tette. De hát ez más volt – ez a Rákosi-család volt.

Klerikális befolyás – ez is a vádak közé tartozott. Bizonyítékként Bata István, a honvédelmi miniszter elmondotta, hogy több ízben kihallgatást kért Nagy Imrétől, de nem tudott vele találkozni. „Bezzeg – fűzte hozzá Bata – amikor püspökök keresték, azokra mindig volt ideje.” De, jellemzően e Központi Vezetőség elvi és szellemi színvonalára, volt Nagy Imre klerikalizmusának még egy bizonyítéka. Mégpedig az, hogy 1945-ben, amikor lánya férjhez ment, beleegyezett, hogy templomban esküdjék, sőt a szertartáson maga is részt vett. A helyzet az volt, hogy Nagy Imre veje, Jánosi Ferenc, egy rokonszenves, kellemes arcú, kövérkés férfi – református papnak indult s a második világháborúban tábori lelkészként szovjet fogságba esett. Itt ismerkedett meg a marxizmus–leninizmussal és vált kommunistává, s itt ismerkedett meg Nagy Imre Zsóka nevű lányával, akivel egymásba szerettek. Hazatérésük után a párt utasítására Jánosi egy ideig továbbra is tábori lelkész maradt, hogy ezzel az új magyar hadseregben erősítse a „demokratikus befolyást”. Nehéz lett volna elképzelni, hogy egy református pap-ezredes ne templomban esküdjék s a párt szervezeti szabályzata nem írta elő, hogy egy apa ne vegyen részt a lánya esküvőjén. Felvetődhetett volna még a kérdés, ha ugyan ebben a Központi Vezetőségben bárki is kérdéseket mert volna felvetni: egy 1945-ös egyházi esküvő bűne miért csak 1955-ben jut a pártvezetés eszébe, miért nem például 1953-ban, amikor Nagy Imrét miniszterelnöknek nevezték ki.

De Rákosi – ha nem is pontosan erre – Nagy Imre két évvel korábbi kinevezésének kérdésére mégiscsak választ adott. Rákosi önkritikát gyakorolt. Megkövette a pártot azért, mert nem volt elég éber és 1953-ban beleegyezett Nagy Imre kormányelnökségébe; ez, mint mondotta, annál súlyosabb hiba volt részéről, mert Nagy Imre már 1948–49-ben komoly jobboldali elhajlónak bizonyult s mert Révai József, a „négyesfogat” e kihullott paripája már akkor figyelmeztette őt, hogy nem lehet hinni Nagy Imre őszinteségében. A Központi Vezetőség ezt is hang nélkül hallgatta végig, ámbátor minden jelenlevő tudta, hogy Nagy Imre kinevezéséhez Rákosinak a világon semmi köze nem volt, hiszen az Moszkvában, Malenkov, Hruscsov, Berija és Molotov által történt. Rákosi akkor örült, hogy él, nemhogy tiltakozott volna, s ami Nagy Imre 1948–49-es elhajlását illeti, arról a moszkvai Prezídium állapította meg, hogy az idő őt igazolta.

A hiszékeny és nagyszívű pártvezér azonban kérlelhetetlen szigorral folytatta saját önkritikáját. Elismerte, hogy súlyos hiba volt, amikor tíz nappal korábban beleegyezett, hogy a nagy ünnepi felvonuláson még Nagy Imre arcképét is vigyék a tömegben. Hogy ez mekkora könnyelműség s a néptől való milyen elszakadás volt Rákosi részéről, arra mi sem nagyobb bizonyíték, mint az, hogy a táblahordók közül igen sokan eleve tiltakoztak és nem akarták Nagy Imre arcképét kezükbe venni. A Központi Vezetőség jelenlevő tagjai nyilván tudták, hogy ebben megint csak sok az igazság, de éppígy ismerték a vonakodók vonakodásának valódi okát is: azt, hogy a márciusi határozat hatására mindenki rettegett a Rajk-idők visszatérésétől s mindenki óvakodott attól, hogy azt lehessen majd a fejére olvasni, azzal lehessen majd állásától megfosztani, esetleg lecsukatni, hogy ő vitte a tömegben Nagy Imre arcképét.

Ha nem lett volna ilyen tragikus, szinte kabaréba illett volna ez a központi vezetőségi ülés. Talán egyetlen egyszer sem mutatkozott még meg a magyar párt történetében ilyen mértékben a legfőbb vezető testület silánysága, jellemtelensége és értéktelensége.

A megújulás októberi bajnokai, Berei Andor, Horváth Márton, Kovács István – áprilisra már csak abban versenyeztek, melyikük tud a maga cipőjéről több piszkot beletörölni Nagy Imrébe. Mindössze egy ember volt, aki – nem Nagy Imrét védte, hanem Nagy Imrét támadva egy kissé megbírálta Rákosit is: Kiss Károly, a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke. Rákosi magából kikelve válaszolt: „Kiss elvtárs az én szememben a szálkát is meglátja, de Nagy Imréében a gerendát sem. Furcsa dolog, hogy egy ilyen magas funkcióban lévő elvtárs így gondolkozik…” A fenyegetés elég volt arra, hogy senki ne próbálja meg követni „Kiss elvtárs” példáját.

A Központi Vezetőség egynapos tárgyalás után leszögezte, hogy Nagy Imre március óta továbbra is pártellenes magatartást tanúsít (azaz nem gyakorolt önkritikát), s az azóta(!) napfényre került tények alapján a következő határozatot hozta: „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége megállapítja, hogy Nagy Imre elvtárs úgy is, mint a Politikai Bizottság tagja, úgy is, mint a Minisztertanács elnöke, olyan politikai nézeteket képviselt, amelyek éles ellentétben állanak pártunk összpolitikájával, a munkásosztály, a dolgozó parasztság, a népi demokrácia érdekeivel. Nagy elvtárs arra törekedett, hogy fékezze a szocialista építés motorját, a szocialista iparosítást, benne különösen a nehézipar fejlesztését, a falun pedig a termelőszövetkezeti mozgalmat, a falu szocialista átépítésének a döntő módját. Igyekezett háttérbe szorítani, elhomályosítani a párt vezető szerepét, s megkísérelte szembeállítani az állami szerveket és részben a Hazafias Népfrontot is a párttal. Nagy Imre elvtárs mindezzel akadályozta a népjólét emelésének szilárd megalapozását. Nagy Imre elvtárs ezen antimarxista, antileninista, pártellenes nézetei összefüggő rendszert képeznek és kiterjednek a politikai, a gazdasági, a kulturális élet legkülönbözőbb területeire. Nagy elvtárs működése súlyos kárt okozott pártunknak, népi demokráciánknak, egész szocialista építésünknek. Nagy elvtárs jobboldali opportunista politikájának megvalósítása érdekében pártszerűtlen, pártellenes, sőt frakciós módszerekhez folyamodott, amelyek összeegyeztethetetlenek a marxista–leninista párt fegyelmével és egységével. A Központi Vezetőség mindezért Nagy Imre elvtársat kizárja a Politikai Bizottságból, a Központi Vezetőségből és visszahívja minden funkcióból, amelyet a párt bizalmából viselt.”

Eddig az április 14-én hozott párthatározatnak Nagy Imre személyére vonatkozó része. De bármennyire üres, kongó és megalapozatlan a vádaskodás, bármennyire kíméletlen is az intézkedés – a legcinikusabb, legördögibb passzus csak ezután következik: „Tekintettel arra, hogy Nagy elvtárs helytelen nézeteit Farkas Mihály elvtárs hosszú ideig támogatta, a Központi Vezetőség őt a Politikai Bizottságból és a Központi Vezetőség Titkárságából visszahívja és más pártmunkával bízza meg.”

Rákosi tehát „feláldozta” Farkast, azt az embert, aki két hónapon át, mialatt ő a Szovjetunióban járt, megőrizte számára a pártapparátust, aki sikerrel szabotálta el Nagy Imre politikáját egészen a pártvezér visszatéréséig. Megbüntette őt 1953-as „árulásáért”, megmutatta, hogy nem hajlandó felejteni és megbocsátani, s egyben koncként dobta oda a Központi Vezetőség ingadozó elemeinek, a Kovács Istvánoknak és Horváth Mártonoknak, akik rettegtek Farkastól még a Rajk-per idejéből, mintegy ezzel is demonstrálva: nincs okotok a félelemre, csak támogassatok engem, nem fognak visszatérni – legalábbis a hűséges emberek számára – a véres idők. Mindez hagyján lett volna; ami átlátszóan elvetemült, lázítóan gonosz volt, az az, hogy az ártatlan emberek kínzóját, a koholt pörük egyik főmesterét, a saját bűntársát – most Nagy Imre nyakába varrta. Rákosi nem ismerte a szemérmet s Nagy Imrének most keservesen kellett fizetnie azért a hibájáért, hogy hajlandó volt egy ideig elfogadni Farkas Mihály támogatását.⁶⁸Alig jelent meg a határozat, az a mindent átfogó propagandagépezet, amely a párt, azaz Rákosi kezében volt, teljes gőzzel működésbe lépett. Abban a Szabad Népben, amely Nagy Imre leváltását közölte, egyúttal már kommentárt is publikáltak, amely jócskán túlment magán a határozaton, s Nagy Imrét már „párt- és népellenes politikával” vádolta meg – a legsúlyosabb váddal, ami egy népi demokráciában csak elképzelhető.⁶⁹ A rádió Nagy Imre bűneitől visszhangzott, a pártoktatásban új tanfolyamok indultak, amelyek a jobboldali elhajlás gyökereit és megnyilvánulásait elemezték, több pártideológus specializálta magát a Nagy Imre ellenes hajszára, terjedelmes tanulmányokat írva a párt elméleti folyóiratába, a Társadalmi Szemlébe. Belerúgni Nagy Imrébe – ez most a legszebb érdemnek számított a pártban, érdemnek, amelyet Rákosi nyilvántartott és megjutalmazott. Minél nagyobb ívű volt az árulás, annál nagyobb mértékű a jutalom is: Kovács Istvánból például a legfőbb pártvezetés, a Politikai Bizottság tagja lett.

Április 18-án, néhány órával a megbélyegző határozat nyilvánosságra hozatala után összeült a Parlamentben az országgyűlés. Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke a következő határozati javaslatot terjesztette be: „Az országgyűlés Nagy Imre elvtársat, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökét megbízása alól felmenti, mivel nem látta el megfelelően a Minisztertanács elnökének tisztét. Az országgyűlés a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökének Hegedűs András elvtársat választja meg…”

A javaslat, a sajtó közlése szerint, nagy tapsot kapott. S ugyanazok a képviselők, akik 1953 júniusában a napi sajtó akkori közlése szerint nagy tapssal választották meg Nagy Imrét miniszterelnöknek, most egyetlen ellenszavazat nélkül váltották le erről a tisztségéről. Nem lehetett ok panaszra: Magyarországon olajozottan működött a Parlament.

Nagy Imrét, aki súlyos betegen feküdt a lakásán, alacsonyrangú párttisztviselők keresték fel. Közölték vele, hogy villájában ugyan megmaradhat, de minden szolgáltatástól, amelyet eddig kapott, a főfunkcionáriusoknak járó vásárlási kedvezményektől, autójától, a pártkórház használatának jogától stb. megfosztják. Felszólították, hogy mondjon le a Hazafias Népfront alelnöki tisztéről,⁷⁰ országgyűlési képviselői mandátumáról, budapesti tanácstagságáról, a Béketanács elnökségi tagságáról – és akadémiai tagságáról is. Minthogy Nagy Imre funkcióit a párt megbízatásából kapta, fegyelmezett kommunistaként hajlandó volt mindenről lemondani – egyedül akadémiai tagságához ragaszkodott. Ez a tagság, mint mondotta, nem a párt ajándéka volt, hanem a mezőgazdasági tudományokban kifejtett több évtizedes munkásságának elismerése. Nem volt apelláta. A párt közölte, hogy erről is le kell mondania, máskülönben nem kapja meg azt a 2000 forint körüli nyugdíját sem, amely mindennapi megélhetésének most már egyedüli alapja volt.

Ott feküdt egyedül és elhagyatottan az Orsó utcai villa első emeleti kis szobácskájában. A vezető pártfunkcionáriusok közül, kormányának tagjai közül egyetlen ember nem akadt, aki meglátogatta volna. Fényképeit, amelyeket április 4-én még ott vittek a díszmenetben, elégették, könyveit sürgősen kivonták a könyvárusi forgalomból és a közkönyvtárakból. Egész tevékenységéből csak „bűnei” és „hibái” maradtak nyilvános forgalomban. Ha zörgettek a villa kapuján, soha nem tudta: nem érte jönnek-e? Minden pillanatban várhatta a letartóztatást.

Miért nem gyakorolt önkritikát? Hogyan történhetett meg, hogy az az ember, akit már annyiszor megtiportak, visszavonulásra s eszméi visszavonására kényszerítenek a pártban, akinél évtizedeken keresztül gyakorlattá vált, hogy a párttöbbség akaratának alávesse magát, most az egyszer sem a durva nyomás, sem a legmagasabb szovjet vezetők rábeszélése előtt nem volt hajlandó meghátrálni? Igaz, május első napjaiban írt egy levelet a Központi Vezetőséghez, amelyben egyetértését szögezte le a márciusi határozat irányelveivel és gyakorlati célkitűzéseivel, s kötelezőnek ismerte el magára nézve az áprilisi határozatot is, de ez a levél még néhány „Kraftausdruck” ellenére sem volt több a régi párttag minimális nyilatkozatánál – elvégre a márciusi határozat szavai továbbra is szentesítették az 1953. júniusi politikát és célkitűzései a szocializmus építését hangoztatták –, s nem volt egyéb formális kísérletnél, hogy ha lehetséges, hát valamiképpen megelőzze, elkerülje a letartóztatást.

Ami a lényeget illeti: továbbra is vitát követelt a párt vezető szervei előtt és visszautasította azt, hogy enélkül, ezt megelőzően kiálljon a nép elé és megtagadja húsz hónapos miniszterelnökségét.

Mi adta neki azt az eltökéltséget és erőt, amely annak előtte, valahányszor csak a párttal konfliktusba keveredett, mindig hiányzott belőle?

Mindenekelőtt is az, hogy soha úgy meg nem volt győződve az igazáról, mint most, amikor az egész hivatalos propagandagépezet a hibáit hajtogatta. Tudta, hogy az az időszak, amikor a kormány élén állt, a népi demokrácia életének a kommunista hatalomátvétel óta a legbecsületesebb időszaka volt. Az intézkedések, amelyeket hozott, ha nem is voltak hibátlanok, de javára szolgáltak az ország fejlődésének, a szocializmus ügyének, a dolgozó embereknek. Tudta, hogy politikája népszerű volt és ő maga személy szerint is népszerű. Tudta: ha most megalázkodik és megtagadja elveit, a maga számára, de az ügy számára is elveszíti azt a tőkét, amelyet legértékesebbnek ítélt: a nép bizalmát.

Külön felháborította az, hogy Rákosi, Gerő, Révai és a hozzájuk hasonlók előtt kellett volna meghajolnia. Azok előtt, akik az országot egyszer már a katasztrófa szélére sodorták, azok előtt, akik kezüket saját kommunista elvtársaik vérével mocskolták be. Nem lehetett elkövetni olyan politikai hibákat és tévedéseket, amelyek ennek a vezető gárdának visszaadták volna a jogát arra, hogy bárkit is felelősségre vonjon, megbíráljon vagy elítéljen. Olyasmiről még lehetséges volt vitatkozni, hogy valóban lebecsülte-e a nehézipar elsődlegességének a fontosságát vagy sem – de azok előtt verni a mellét, akik emberek ezreit börtönözték be és százait végezték ki ártatlanul, túlment azon, amire képesnek érezte magát. Ő, aki a hatalom csúcsán volt, aki az ország legmagasabb közjogi funkcióját töltötte be, inkább zuhant le a semmibe, mintsem hogy egy lépéssel hátrább lépjen s ott Rákosi mögött kelljen állnia. Undorodott attól, ami most országszerte újrakezdődött: a hazudozástól, a képmutató lihegéstől s nem tudta elképzelni azt, hogy még egyszer részt vegyen benne.

De a politikai meggondolások, a megcsömörlés és erkölcsi felháborodás mellett volt még egy tényező, amely talán a legdöntőbben hatott rá: nem volt egyedül. A múltban, 1930-ban vagy 1948–49-ben, mikor a pártvezetéssel hadakozott, soha senki nem támogatta őt. Ami a felső vezetést illeti, ez most is megismétlődött. Csakhogy ezúttal a harc már nem egyszerűen a felső vezetésben, hanem az egész ország és az egész párt színe előtt zajlott. Ha a részletekről, a kulisszák mögötti eseményekről csak kevesen tudhattak is, azt az egyszerű tényt mindenki tudta: mit csinált Rákosi és mit csinált Nagy Imre, milyen politikát képviselt az egyik és milyet a másik. És végeredményben ez az egyszerű tény volt a legfontosabb. Teljes félreállítottságában, a körülötte zúgó rágalomhadjárat közepette, nyugodtan és minden önteltség nélkül írhatta le ezeket a sorokat: „Számtalanszor hangoztatják ellenem a »népellenesség« hazug vádját is, ami felveti a kérdést, hogy tulajdonképpen kik is a nép barátai és kik az ellenségei. A leghelyesebb meghallgatni magát a népet, az egész országban széltében-hosszában ismert véleményt, amit nem rejt véka alá és amit csak azok nem hallanak meg, akik süketek a nép bújával-bajával, hangulatával és véleményével szemben, akik saját hangjukat összetévesztik a nép hangjával. A dolgozó tömegek, amelyek a saját tapasztalatuk alapján, mindennapi életük alakulásán, helyzetük javulásán vagy rosszabbodásán keresztül ítélik meg, hogy ki a barátjuk és ki az ellenségük, engem nem az ellenségeik közé sorolnak. A népellenességről rámszórt hazug vádak, rágalmazó nyilatkozatok és írások nem tudják a magyar nép bizalmát megrendíteni. A nép a rágalmazókat szögezi ellenségeinek szégyenoszlopához. Kérdezzék csak meg a rágalmazók, hogy ki a nép ellensége. Meghallják rá a választ, de ez nem engem fog elmarasztalni.”

A nép rokonszenvét és bizalmát az Orsó utcai betegágyon természetesen csak messziről érezhette maga felé sugározni; de volt egy szűkebb, ám mégsem jelentéktelen s szemmel is látható csoport, amely nem hagyta őt magára, amely köréje gyülekezett, s politikai vezetőjét látta benne. Tulajdonképpen most, félreállítottságában kezdett igazán tábora alakulni, s a korábbi karrieristák és dörgölődző elemek helyett most szegődtek mellé nagyobb számban olyan emberek, akikben megbízhatott s akik sorsukat összekapcsolták az övével. Kommunista párttagok voltak ezek is – csak másféle kommunisták, mint Rákosi funkcionáriusai.

Nagy Imre ekkortájt, 1955 nyarától kezdődően, egész sor tanulmányt írt. Ezek jórészt olyan vitairatok, amelyek az ellene felhozott vádakat cáfolják, s azt igyekeznek bizonyítani, hogy nem ellenfelei, hanem ő az igazi kommunista, nem azok, hanem ő áll két lábával a magyar valóság és a marxizmus–leninizmus talaján. De mikor túllép a védekezésen s az ország, a párt valódi helyzetét, a maga mentő jellegű elképzeléseit vázolja, akkor kiderül, hogy meglátta és megsejtette azt a folyamatot, amely elsősorban a pártban, az ország új uralkodó rétegében ment végbe. Az a tanulmány, amelyet „a magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdéseiről” írt, mesteri, majdnem művészi képet fest ennek a folyamatnak egyik oldaláról, a pártot felbomlasztó morális válságról.

„Súlyosan veszélyezteti a szocializmus sorsát, sőt társadalmi rendszerünk demokratikus alapjait is a hatalom elfajulása – írja. – A hatalom egyre inkább elszakad a néptől és mind élesebben szembekerül vele. A népi demokráciát, mint a proletárdiktatúra válfaját, amelyben a hatalmat a két nagy dolgozó osztály, a munkásság és a parasztság szövetségére támaszkodó munkásosztálynak kellene gyakorolnia, szemmel láthatóan a pártdiktatúra váltja fel, amely nem a párt tagságára támaszkodik, hanem a személyi diktatúrát testesíti meg és ennek eszközévé igyekszik változtatni a párt apparátusát és annak segítségével a párt tagságát. A hatalmat nem a szocializmus vagy a demokratizmus szelleme hatja át, hanem a kisebbség diktatúrájának, a bonapartizmusnak a szelleme. Célkitűzéseit nem a marxizmus, a tudományos szocializmus tanításai határozzák meg, hanem egyeduralmuk mindenáron és minden eszközzel való megtartásának szempontjai.”

„A hatalom elfajulása, a bonapartizmus megjelenése Magyarországon nem újkeletű. Gyökerei visszanyúlnak azokba az időkbe, amikor ma már bizonyítottan hazug vádakkal, koncepciós összeesküvésekkel és bűnügyekkel, Rákosi vezetésével a párt élére került klikk a reakcióval együtt szétzúzta a fiatal magyar demokrácia alapjait is és felszámolta népünk demokratikus erőit, a szocializmus demokratikus szövetségeseit, s ezzel elszigetelte a munkásosztályt, a szocializmus főerejét… A politikai írást, a néptömegek meggyőzését és megnyerését mindinkább az erőszak alkalmazása, a hatalom eszközei váltották fel, ami az ÁVH-t a társadalom és a párt fölé emelte és a hatalom csúcsszervévé tette… Az erőszakszervek monopolbirtokában a klikkvezetés nem érezte már szükségét annak, hogy a párt és a kormány helyes, az ország és a nép érdekeit szem előtt tartó politikájával a dolgozó tömegek bizalmát és támogatását megnyerje és mindennapi munkájával a maga számára újra és újra biztosítsa.”

„Nem egyeztethető össze a közélet tisztaságával az olyan anyagi függőség, amely egyéniségüknek és meggyőződésüknek feladására kényszeríti az embereket. Sajnos, ez nálunk tömegméretű és valóságos társadalmi betegségnek tekinthető. A népi demokrácia túlközpontosított gazdasági és politikai szerkezete a személyi diktatúrának szükségszerű velejárója. Miféle politikai morál uralja a közéletet ott, ahol az ellenvéleményt nemcsak elfojtják, de kenyértelenséggel büntetik, hangadóit a társadalomból kiközösítik, az alkotmányban lerögzített emberi és állampolgári jogok szégyenteljes felrúgásával, ahol az uralkodó politikai irányzat elvi ellenzőit eltiltják a foglalkozásuktól, az újságírót a sajtó területén való munkától, az írót az irodalmi tevékenységtől, ahol engem nemcsak a politikai tisztségektől fosztottak meg, hanem a Magyar Tudományos Akadémia tagságától és az egyetemi tanári állásomtól, lehetetlenné téve a létfenntartásomat biztosító minden tevékenységet… A mindenható anyagi függőség, a kenyérféltés a megölője a legnemesebb emberi erényeknek, amelyeket a szocialista társadalomban még inkább ki kellene fejleszteni: a bátorságnak, a gerincességnek, az őszinteségnek és nyíltságnak, az elvhűségnek és szilárdságnak. Helyettük erénnyé avatják a megalázkodást, a gyávaságot, a kétszínűséget, az elvtelenséget és a hazudozást… A közélet és vele a jellem elfajulása visszahat társadalmi életünk minden területére és sietteti a bomlást, amely az egyre mélyülő gazdasági és politikai válság következtében megindult… Lábra kap a bizalmatlanság, a gyanú és a bosszú légköre, ami száműzve a szocialista morál alapvető jellemvonását, a humanizmust, a rideg embertelenségnek nyit teret a közéletben. Megdöbbentő az a kép, amit társadalmi életünk morális helyzete tár elénk.”

„Nem jobb a kép a pártban sem a kommunista morál tekintetében… Elfelejtik, hogy a párt nem politikai bűnszövetkezet, amelynek egységét bűncselekmények eltitkolásával kell fenntartani. Micsoda egység az, amelyet a bűntudat és a bűnrészesség tart össze?… A párt egységét megteremteni csak a bűnök feltárásával lehet… Miért akarják a bűnösöket mindenáron fehérre mosni, amikor ország-világ előtt saját maguk beismerték bűneiket, sőt kérkedtek velük… Miféle kommunista morál az, amelynek alapján engem a pártvezetés politikájával szembeni elvi ellentéteim miatt kizártak a párt soraiból, ugyanakkor elvtársaink tömeges kivégzésének bűnrészesei és felbújtói vezető tisztséget tölthetnek be a pártban. Miféle kommunista erkölcs az, amelynek nevében Rajk Lászlót most utólag azért bélyegzik meg, mert szerintük gyáván magára vállalta az ellene emelt hazug vádakat, engem pedig ugyancsak a kommunista erkölcsnek a nevében a KEB ⁷¹ azért ítélt el és közösített ki a pártból, mert nem voltam hajlandó vállalni az ellenem emelt hazug vádakat.”

„A megfélemlítés és terror, a gyanúsítás és alaptalan vádaskodás, az ellenséggé nyilvánítás és megbélyegzés tömegmódszerré vált, ami a pártélet morális válságának fokmérője. De a legelvetendőbb, a kommunista erkölcsre és jellemre a legrombolóbb hatású a pártfunkcionáriusok és a párttagság párt- vagy állami munkaterületen fennálló anyagi függőségének politikai állásfoglalásuk és emberi magatartásuk befolyásolására való kihasználása. Vannak, akiket kedvező anyagi helyzetük korrumpál és feladva az elvi, erkölcsi magatartást, az elfajult bonapartista hatalom és a személyi diktatúra mindenre kapható kiszolgálói lesznek. Sok pártfunkcionáriust és párttagot azonban anyagi függőségükkel kommunista becsületükben és tisztességükben megsértve, emberi méltóságukban megalázva kényszerítenek elveik, politikai nézeteik megtagadására, meggyőződésük feladására, hazugságra és kétszínűségre. Ezek látják és felismerik az alantas eszközöket, az igazságtalanságot, az elvtelen, pártszerűtlen eljárást, a megfélemlítés, a bosszú és megtorlás érvényesülését. Kommunista becsületük lázad is ellenük, elítéli azokat, de az elvi szilárdság, az őszinte véleménynyilvánítás, a bátor kiállás súlyos következményei: a politikai meghurcolás, az anyagi kiszolgáltatottság, a kenyértelenség igen gyakran megtántorítja őket. Így és ezért következett be a párttagság és a funkcionáriusok között is a kommunista erkölcs elfajulásának egyik legsúlyosabb megnyilvánulása, a kommunisták meghasonlása a párterkölccsel, a pártélettel, a politikai módszerekkel és önmagukkal. Szégyellik a kommunista erkölccsel össze nem egyeztethető magatartásukat, szégyellik a hazudozást, a kétkulacsosságot, szégyellik elvtelenségüket és gyávaságukat, szégyellik, hogy jobb és igazabb meggyőződésük ellenére vak és engedelmes eszközzé váltak anyagi függésükön keresztül és erkölcsi, politikai meghasonlásukból a közömbösségbe, a passzivitásba menekülnek. Így alakul ki és veszedelmesen terjed társadalmi és pártéletünk súlyos kórsága, a szervilizmus…”

„A közéleti morál elfajulásának másik jellemző tünete, amely az utóbbi időben valóságos járvánnyá lett társadalmi és pártéletünkben – a karrierizmus, a tülekedés, a törtetés a felsőbbség kegyeiért és még inkább alamizsnáért… A karrieristáknak, hízelgőknek, talpnyalóknak nincsenek elveik, sem saját véleményük, minden lelkifurdalás nélkül fehérnek mondják a feketét, mindenben azok kedvében igyekeznek járni, akiktől valamilyen formában függő helyzetben vannak, azért, hogy maguknak az állami vagy pártéletben jobb pozíciót, nagyobb tekintélyt, több jövedelmet, szélesebb hatáskört és ami nem maradhat el, luxusautót biztosítsanak. Mindenáron azon vannak, hogy megnyerjék a vezetők kegyét, megalázkodnak, hajlonganak előttük, hízelegnek nekik… Számuk növekedését elősegíti az, hogy leleplezésük helyett nemcsak megtűrik, de igen gyakran dédelgetik őket, mert hajbókolásuk hízeleg a vezetők hiúságának, mindenre kaphatók, parancsaik gátlás nélküli végrehajtói… Ha a közéletben hangadókká váltak a karrieristák, mutatja, hogy a politikai morál a pártvezetés bűnéből milyen mélyre süllyedt.”

Ez az érem egyik oldala: a hatalom elfajulása, a szervilizmus és karrierizmus, a teljes belső bomlás és rothadás a pártban. Miben látja hát Nagy Imre a kiutat, van-e szerinte olyan erő, vannak-e olyan emberek, akik meg tudják vívni a harcot, meg tudják menteni a helyzetet? Egyértelműen azt válaszolja: vannak. Az ő szilárd meggyőződése az, hogy bármilyen mélyre hatolt is a válság, a helyzet még mindig nem reménytelen, sőt a párton belül sem reménytelen. Neki, a régi illegális harcosnak, aki egész felnőtt életét a pártban töltötte el, tulajdonképpen nem is lehet más kiutat keresnie, mint a párt belső megújhodásának az útját. „Ezt a nehéz és kétségtelen áldozattal járó harcot – írja – azoknak kell a fejlett szocialista morál és etika szilárd alapjaira támaszkodva megvívniok, akikben megvan az elvi szilárdság és gerincesség képviselni az elviséget, a társadalom és a párt magasabb erkölcsiségét… Ilyen kommunisták még vannak… A kommunistáknak vállalniuk kell a harcot, hogy megmentsék a párt és a kommunisták becsületét, hogy visszaszerezzék, megőrizzék és gyarapítsák a nép hitét és bizalmát… Ennek a harcnak nagy jelentősége van a jövő nemzedékre, az új, felnövő generációra, amely hazánk jövendő sorsának letéteményese és hordozója, a megkezdett nagy mű, a szocialista társadalom építésének folytatója és megvalósítója. A mi mai harcunknak azért van felbecsülhetetlen jelentősége, mert az utánunk következő, a nyomunkba lépő nemzedékek történelmi hivatásuknak, nemzeti ideáljaink megvalósításának csak úgy tudnak megfelelni, ha emberi magatartásban és közéleti tevékenységben magasabbrendű, tisztultabb szocialista erkölcsiséget és etikai szemléletet hagyunk rájuk örökül. Ez a mai, de holnap lelépő nemzedék, elsősorban a kommunisták legnagyszerűbb erkölcsi feladata.”

Mikor azokról a kommunistákról beszél, akik „még vannak”, akikre még számítani lehet a megújhodás küzdelmeiben, mindenekelőtt azokra gondol, akik ebben a legnehezebb időben körülötte tömörülnek. Mert az érem másik oldala éppen az, hogy az uralkodó rétegről leválnak egyes emberek, olykor egész csoportok, a válság nemcsak zülléssel jár, hanem elszakadással és ezen keresztül kiemelkedéssel is. Az következik be, amit a klasszikus marxista magyarázat a történelemnek eddig minden uralkodó osztályánál felfedezett – az, hogy ez az osztály „túléli magát”, mert túl sok bűnt követett el, mert túl sok vér és szenny tapad a kezéhez, mert politikailag, gazdaságilag és morálisan kátyuba vitte az ország szekerét s ennek az osztálynak a legfelvilágosultabb, legbecsületesebb, vagy – ha úgy tetszik – legkevésbé kompromittált tagjai nem akarnak tovább bűnrészesek lenni, nem akarnak a régi módon élni, megcsömörlöttek, gyűlölik azokat, akik visszaéltek eszményeikkel és bíznak abban, hogy még meg tudják menteni, változtatni, javítani a helyzetet. Ilyen emberek gyűltek össze Nagy Imre körül, elsősorban írók, újságírók, művészek, tudósjelöltek, ifjúsági vezetők. Kivétel nélkül a kommunista párt tagjai voltak, egyikük-másikuk évtizedeket töltött a mozgalomban.

Milyen okok vezették ezeket az embereket odáig, hogy szembeforduljanak a pártot kezében tartó klikkel, a sztálini ideológiával és gyakorlattal s megpróbáljanak valami újat, valami igazabbat keresni.

1.) Nemzeti sérelmek. Egyre többen vették észre közülük, hogy a „testvéri” Szovjetunió szerepe egyáltalán nem olyan egyértelmű és önzetlen, mint ahogyan azt az ünnepi beszédek és a lepedő nagyságú vezércikkek állítják. Kétségtelen, hogy Magyarországon a szovjet hadseregnek történelmi érdemei voltak a fasizmus elleni harc során. De azóta tíz esztendő telt el és ezalatt az idő alatt a nemzetnek nagy árat kellett fizetnie: szabadságát a felszabadításért. Azok a kommunisták, akik közben magyarok is maradtak, egyre inkább kezdték megelégelni a megaláztatásokat, az állandó kötelező hajlongást, a kritikátlan dicsőítést s az ország gyarmati kiszolgáltatottságát. Ha más nem, magának Nagy Imrének a sorsa félreérthetetlen leckét adott számukra: a magyar miniszterelnököt Moszkva nevezi ki és Moszkva váltja le, s hiába ragaszkodnék a magyar nép bármily eltökélten is hozzá, az égvilágon semmi beleszólása nincsen saját ügyeinek intézésébe. Az uralkodó osztály egyes tagjaiban feltámad az az érzés: szép, szép, ha az afrikai és az ázsiai gyarmatok teljes felszabadításáról szónokolunk, de nem kellene-e kissé több szabadságot biztosítani az európai gyarmatoknak is? Különösen élessé teszi ezt a kérdést az, hogy míg a nyugati gyarmatosító hatalmak egy magasabb fejlődési forma irányából kényszerítették rá a maguk akaratát az uralmuk alatt álló országokra, a Szovjetunió és az európai népi demokráciák kapcsolataiban még ezt sem lehet mindig elmondani s a magyaroknak, lengyeleknek, cseheknek, keletnémeteknek egy alacsonyabb fejlettségű társadalmi és gazdasági képződményt kell szolgailag utánozniuk.

2.) Gazdasági okok. Az ország gazdasági élete, nem utolsósorban a szovjet példa másolása miatt a csőd szélére jut. Az erőltetett iparosítás oda vezet, hogy minél jobban növekszik a termelés, annál jobban nő a ráfizetés is. Az erőszakos kolhozosítás oda vezetett, hogy a korábban gabonafelesleggel rendelkező Magyarországon a parasztok bementek a városokba és sorba álltak kenyérért a péküzletek előtt. A látni és hallani kezdő kommunisták rájöttek arra, amiről a nép suttogva beszél – arra, hogy a Szovjetunió gazdaságilag kizsákmányolja hazájukat. Kezdik kutatni, hová lesz a búza és az uránium, s ha már kivitték az országból, milyen ellenértékeket fizettek érte? Az uralkodó osztály felvilágosultabb és realitásérzéküket még el nem vesztett tagjai új külkereskedelmi és új gazdasági politika kidolgozását kezdik el sürgetni, amely egyrészt a kölcsönös előnyökön alapul, másrészt az ország adottságaiból indul ki, tekintetbe veszi a helyi, történelmi, hagyományos tényezőket.

3.) A néphangulat felismerése. Miközben a hivatalos vezetést elvakítja és süketté teszi az önmaga parancsolta és megkövetelte állandó ünnepeltetés, hangos hozsánna, majdnem isteni imádat, s miközben a tömegek megtanulják valódi gondolataik elrejtését, elhallgatását, egyes kommunisták különböző csatornákon, baráti vagy családi kapcsolatok révén valamiképpen mégis értesülnek a titkolt véleményekről. Vitatkoznak velük, megdöbbennek rajtuk, vannak, akik igyekeznek elhessegetni maguktól, de nem tudják magukat kivonni a befolyásuk alól. S mennél rendszeresebben és komolyabban kezdik kutatni a nép hangulatát, annál megrázóbb tapasztalatokra tesznek szert. A széles tömegek, az úgynevezett „egyszerű emberek” sorsának és véleményének felismerése – azoknak a véleményéről van szó, akikért állítólag a szocializmus épül – rendkívüli hatással volt éppen a kommunista írók mozgalmának kialakulására.

4.) Sérelmi tényezők. A Sztálin-féle marxista–leninista elmélet azt tanítja, hogy az osztályharc állandó éleződése során egy bizonyos időpont után a megvert osztályellenség tevékenységének súlypontját a párton belülre helyezi át; azaz, miután a párton kívüli ellenséget és ellenzéket megsemmisítették, az ellenség utáni állandó hajszát és nyomozást a párton belülre kell koncentrálni. Ezt az elméletet csak még inkább megtámogatta a Tito-féle Jugoszlávia elleni kampány, amely ékes bizonyíték volt arra nézve, hogy a párton belüli, befurakodott ellenség már nemcsak elszigetelt elemekből áll, hanem egész országokat és teljes pártokat is kezébe tud kaparintani. Ezen az ideológiai alapon történtek meg a tömeges letartóztatások, kivégzések, vagy – jobb esetben – régi párthű emberek félreállítása. Mikor aztán Sztálin halála után a börtönkapuk kinyíltak s az életben maradottak vagy a félreállítottak visszakerülhettek a közéletbe, ezek a megkínzott, meggyötört és megsértett emberek, kevés kivétellel, az újító törekvésekhez csatlakoztak. Nagy Imre közvetlen környezetében ott van Losonczy Géza, Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Újhelyi Szilárd, akik valamennyien régi kommunisták és hosszú éveket töltöttek a kommunista rendszer börtöneiben. Ott van Szilágyi József, akit éveken át félreállítottak, mert aggodalmai voltak a Rajk-üggyel szemben, vagy Vásárhelyi Miklós, aki 5 éven keresztül a letartóztatás állandó veszélyében élt, mert a lefogott Losonczynak volt közeli barátja. S ott van Rajk László özvegye, Rajk Júlia, akinek a férjét megölték, akitől a gyermekét elrabolták, s aki maga is öt éven át szenvedett börtönben, anélkül, hogy a külvilággal a legcsekélyebb kapcsolata lett volna.

5.) A bűntudat. Azok, akiket nem üldöztek, akik nem érezték, hogy a letartóztatás veszélye fenyegeti őket, akik éveken át meg voltak győződve arról, hogy a kivégzettek és a letartóztatottak kivétel nélkül bűnözők – mikor napvilágra került egykori elvtársaik ártatlansága, mikor megtudják a vallatási módszereket, a kínzások és embertelenségek részleteit – ha maradt még bennük érzés és lelkiismeret –, mély lelki válságon mennek keresztül. Azokról van szó, akik közvetlenül nem vettek részt a bűnök elkövetésében, nem ők tervelték ki, hogy kiket kell letartóztatni, nem jelentettek fel senkit, nem tanúskodtak a lefogottak ellen, csak éppen nem voltak kétségeik, vagy ha voltak, elhallgattatták őket, a saját „kispolgári csökevényeikkel” igyekeztek megmagyarázni azt, ami pedig a legtermészetesebb és a legemberibb volt bennük. Ezeket az embereket feloldhatatlan bűntudat kínozza. „Bűnös vagyok, elhittem bűnödet” – írja a kommunista írómozgalom legnyíltabb szavú költője, Benjámin László, az ártatlanul bebörtönzött Haraszti Sándornak dedikált versében. Iszonyú gyűlölet támad bennük az uralkodó osztály ama tagjai, vezetői irányában, akik magukat a bűnöket elkövették, de ugyanakkor kibékíthetetlenek önmaguk irányában is. Nem tudják megbocsátani maguknak, hogy annyira ostobák, korlátoltak, a fanatizmustól elvakultak, emberségükből kivetkőzöttek lehettek, hogy – akaratlanul bár – beálltak a leggonoszabb hazugságok hirdetőivé, a védtelenek üldözőivé. Jelentős részüket éppen a legmagasztosabb eszmék, a szabadság, a humanizmus, az emberek közti egyenlőtlenségek megszüntetésének vágya vitte a pártba s íme éppen a szolgaság, az embertelenség, a különbségtevés harcosaivá váltak. Most aztán ők lesznek azok, akik még az egykori bebörtönzötteknél is mohóbban, vadabbul vetik be magukat a küzdelembe; nekik a legtöbb a tennivalójuk ahhoz, hogy az idézett költemény szavaival „jóvátegyék a jóvátehetetlent”.

Sok más tényező is közrejátszik; rendkívül fontos szerepük van a műveltségi összetevőknek; a „szakadárok” többségükben az uralkodó osztály legképzettebb emberei közül kerülnek ki; a Nagy Imre közvetlen környezetéhez tartozó Gimes Miklós újságíró például egyike az ország legműveltebb intellektueljeinek; nagy szerepe van a tehetségnek; a tehetséges ember sokkal könnyebben határozza el magát a szakításra, mint a tehetségtelen, aki nem bízik a saját erejében és teljesen ki van szolgáltatva kenyéradó gazdáinak; és nem lebecsülendő tényező a személyes bátorság sem. Nagy Imre legközvetlenebb híveinek jó része megjárta a fasizmus börtöneit, haláltáborait is és nem egy közülük fegyverrel a kézben, vagy illegalitásban harcolt Hitler és magyar kiszolgálói ellen.

Természetesen attól függően, hogy milyen élményanyaggal rendelkeznek, milyen a jellemük és milyen messzire távolodtak el a sztálini eszméktől, árnyalati, sőt nem egy esetben lényegbeli különbségek is vannak köztük. De többségükben nem a rendszer megváltoztatására, hanem megjavítására, megreformálására törekednek. A rendszer legnagyobb bajának az embertelenséget tartják, azt, amit Nagy Imre úgy fogalmazott meg: „A szocialista társadalom építésének problémáját leszűkítették a termelési eszközök társadalmasításának, az új szocialista társadalom gazdasági alapjai lerakásának, általában a közgazdaság és a rajta nyugvó osztályviszonyok átalakulásának, valamint a politikai hatalom megszerzésének és megszilárdításának kérdéseire, megfeledkezve az eleven társadalomról, az emberről, a maga sokrétű, bonyolult egyéni és társadalmi vonatkozásaival.” Ők egy humanista szocializmusról álmodoznak, amely egyaránt tiszteletben tartja a nemzetek és egyének szabadságát, amely nem változtatja meg gyökeresen a fennálló rend gazdasági alapjait, de annál inkább megváltoztatja az emberek életmódját, helyzetét a társadalomban. Ennek a még soha, sehol meg nem valósult álomnak, az embert szolgáló szocializmusnak a megvalósítására tömörülnek Nagy Imre köré – s mert ott vannak körülötte, ezért nincs úgy egyedül Nagy Imre, mint 1930-as vagy 1948–49-es önkritikájának idején volt. Nem is gyakorol most önkritikát – ellenkezőleg.

Egy fél esztendő sem telik el leváltása után, s a körülötte csoportosuló kommunista értelmiségiek elérkezettnek látják az időt arra, hogy a cselekvés mezejére lépjenek. A politikai helyzetet bizonyos kettősség jellemzi. A Malenkov utáni szovjet vezetés, a Hruscsov–Mikoján–Bulganyin-hármas először is kemény politikai és katonai szövetségbe, az úgynevezett Varsói Szerződésbe fogja össze az uralma alá tartozó országokat, köztük Magyarországot is, de azután látványos kezdeményezéseket tesz, amelyek – úgy fest – a nemzetközi feszültség csökkenését szolgálják. A szovjet vezetők 1955 májusában elmennek Belgrádba és megalázkodva bocsánatot kérnek Titótól s hivatalosan elismerik, hogy minden országnak joga van saját útja megválasztásához a szocializmus felé. Július közepén Genfben találkoznak Amerika, Anglia és Franciaország vezetőivel s ha semmiféle kézzelfogható megegyezés nem jön is létre köztük, az általános hangulat mégis javul és megritkulnak a hidegháborús hangok.

A magyar fejlődés jóval a nemzetközi enyhülés mögött kullog. A Nagy Imre leváltásáról szóló márciusi határozat azon a tételen alapul, hogy a világpolitikai helyzet romlik, a feszültség nő. Miközben Hruscsov már igazságot szolgáltatott Titónak, Rákosi még mindig a legmerevebben elzárkózik az elől, hogy a kivégzett – a titóizmus vádjával kivégzett! – Rajk Lászlót rehabilitálja. S míg a lengyel, de a szovjet sajtóban is bátrabb bíráló hangokat kezdenek megütni, a magyar művészeti élet szabadságtörekvéseit a pártvezetés sorra letöri, színdarabokat tilt be, könyveket nem enged megjelenni, s végül elkobozza az Írószövetség lapját, az Irodalmi Újságot.

A Nagy Imre körül kialakuló mozgalom tagjai, akik nincsenek is mind közvetlen kapcsolatban „Imre bácsival” – mert már vagy így, vagy csak az „öreg”-nek nevezik őt –, de mindenképpen őt tekintik eszméi és bátor kiállása miatt a középpontnak, éppen erre a kettősségre, vagy ahogy e csoport egyik legmélyebben gondolkodó alakja, Gimes Miklós fogalmazza, a szovjet és magyar viszonyok közötti „fáziskülönbségre” alapozzák fellépésüket. Miért halad Magyarország lassabban a demokratizálódás útján, mint maga a Szovjetunió, miért van az, hogy a magyar vezetés, amely a sztálini korszakban mindig a legelső volt, most az utolsók között van – ez a „fáziskülönbség” elméletének vezérlő gondolata.

Rákosiék irodalomellenes intézkedéseivel csordultig telik a pohár. Mindenki úgy érzi, hogy most már cselekedni kell, valamilyen akcióra van szükség, erőt és kiállást kell mutatni a pártdiktatúra irányában. Vannak, akik arra gondolnak, hogy egy nagy nemzeti tiltakozó mozgalmat kellene indítani, amely a magyar nép legkiválóbb művészeinek, tudósainak a bevonásával a szovjet kormányhoz és még ezzel együtt esetleg az Egyesült Nemzetek Szövetségéhez is fordulna, elpanaszolván az ország sérelmeit és segítséget kérve arra, hogy Rákositól megszabadulhassanak.

Nagy Imre a legteljesebb mértékben ellenzi ezt a tervet. Az ő álláspontja az, hogy a harcot semmiképpen sem szabad kívül vinni a párton, és még kevésbé az országon. Így születik meg azután az a javaslat, hogy a kommunista írók és művészek írjanak alá egy memorandumot, amelyben a párt Központi Vezetőségéhez fordulva, párttagi jogaikkal és kötelességeikkel élve, jelentsenek be határozott tiltakozást a szabadságukat korlátozó kultúraellenes intézkedésekkel, az adminisztratív rendszabályokkal és a bürokraták visszaéléseivel szemben.

A tervből valóság lesz. Létrejön a „Memorandum”, amely mértéktartó megfogalmazásai és pártszerű hangja ellenére is olyan pofon a Rákosi-féle vezetésnek, amilyet saját tagságától még soha nem kapott. Ötvenkilenc író, zeneszerző, színész, újságíró és filmművész, köztük Kossuth-díjasok és Sztálin-díjasok, a Népköztársaság Kiváló és Érdemes Művészei, a rendszer nem egy dédelgetett és kényeztetett kedvence erősíti meg névaláírásával azt, hogy elege van a fennálló helyzetből, változást követel a szellemi élet, s érezhetően az ország vezetésében is. A Magyar Írók Szövetségének kommunista pártszervezete három napon át tartó taggyűlésen szinte tüntetést rendez e memorandum alátámasztására, leszavazza a felsőbb pártszervek által beterjesztett ellenjavaslatot és néhány megrögzött sztálinista kivételével hitet tesz – anélkül, hogy Nagy Imre nevét kiejtené – az ő politikája, „június”, az „új szakasz” mellett.

Rákosi válasza nem marad el. Nem is maradhat. Az írók lázadásáról már az egész ország tud és ha ezt tűrné, tovább már nem volna megállás. A pártvezérnek éppen eléggé fájdalmas volt az, hogy Nagy Imrét nem tartóztathatta le, nem rendezhetett második Rajk-pert: a nemzetközi helyzet alakulása, a szovjet hozzájárulás hiánya megakadályozta ebben. Most ott volt a kezében egy dokumentum, amelyet elítélhetett, megbélyegezhetett, pártszerűtlennek nyilváníthatott, aláíróit frakciós szervezkedőknek bélyegezhette. Nem is késlekedett vele, hogy megtegye. Párthatározatot hozott, amely párt- és népellenesnek nevezte az írók akcióját, azután fegyelmi büntetések egész sorát szabta ki az akció vezetőire.

Nagy Imre nem volt az aláírók között s nem sikerült ellene semmiféle bizonyítékot találni. Mégis Rákosinak nem sok kétsége lehetett afelől, hogy az akcióról tudott, sőt a kezdeményezői közé tartozott. S ő nem az az ember volt, aki bizonyítékok hiányában visszariad a cselekvéstől.

1955 decemberében Nagy Imrét maga elé idézte a párt legfőbb fegyelmi testülete, a Központi Ellenőrző Bizottság. A bizottság elnöke, Kiss Károly ismertette vele a vádat: mindmostanig nem tagadta meg hibáit, nem gyakorolt önbírálatot, s ezzel nem segíti, hanem akadályozza a pártot az előrehaladásban, pártellenes csoportosulást gyűjt maga köré és zászlóvá válik a szocializmus ellenségeinek kezében.

Nagy Imre felháborodottan tiltakozott a vádak ellen. Nem ő, hanem Rákosi politikája segít a szocializmus ellenségeinek – mondotta –, az taszít mind több és több embert el a párttól, át a túlsó oldalra.

A Központi Ellenőrző Bizottság tagjai nem válaszoltak az érveire. Hosszabb elaborátumot olvasott fel nekik, részletesen ismertetve, milyen bűnöket követett el a pártvezetés, hogyan vitte romlásba az országot, milyen pártszerűtlen módszerekkel üldözi őt. Mindez süket fülekre talált. A párt fegyelmi bizottsága nem volt önálló intézmény, Kiss Károlynak már kezében volt Rákosi utasítása Nagy Imre sorsát illetően.

A Bizottság tagjai rövid tanácskozásra vonultak vissza, azután ismét bekéretve a terembe Nagy Imrét, kihirdették a döntést. A Központi Ellenőrző Bizottság káros jobboldali elhajlása, pártszerűtlen magatartása és frakciós tevékenysége miatt kizárta őt a Magyar Dolgozók Pártjából.

Nagy Imre feldúltan hallgatta végig a fakó hangon felolvasott határozatot. Egész élete összeforrt a párttal, soha nem cselekedett olyasmit, amivel árthatott volna a pártnak, ellenkezőleg, hiszen alig néhány hete, a memorandum aláírásgyűjtése során még ő tartotta vissza a forrófejűeket mindenféle olyan lépéstől, amit pártszerűtlennek lehetett volna minősíteni. Talán ha letartóztatják őt, az nem rázta volna meg annyira, mint ez a kizárás.

A véletlen hozta úgy, hogy az Ellenőrző Bizottság tagjai között többen is voltak olyanok, akik az ő miniszterelnöksége idején a híveinek mutatták magukat. Maga a bizottság elnöke, Kiss Károly, alig másfél esztendővel ezelőtt anyagi vizsgálatot folytatott le a pártban és ennek során megállapította, hogy a „négyesfogat” három tagjának, Rákosinak, Gerőnek és Farkasnak a luxusvillája összesen 28 millió forintba került. Rákosi bosszút akart állni ezért a vizsgálatért, mindenféle ürüggyel ki akarta záratni Kiss Károlyt a pártból. A KEB-elnök akkor Nagy Imréhez szaladt, s Nagy Imre megvédte őt.

Most odafordult Kisshez, rámutatott az ujjával és így szólt:

– Te tudod, Kiss Károly, hogy én nem a párt ellensége vagyok, s hogy egészen mások a párt és a munkásosztály ellenségei. Te tudod, hogy milyen bűnöket és visszaéléseket követtek el ebben a pártban és azt is tudod, hogy nem én követtem el őket. Tudod, hiszen én voltam az, aki téged személy szerint megmentettelek azoknak a bosszúja elől, akiknek most a parancsait teljesíted.

Aztán Nezvál Ferenchez fordult, egy munkásból lett pártfunkcionáriushoz, aki tagja volt annak a Rehabilitációs Bizottságnak, amely a Rajk-ügy és a koholt perek anyagait vizsgálta fölül s aki szörnyű felfedezéseivel nemegyszer szaladt el Nagy Imréhez, hogy beszámoljon neki a Rákosi-klikk bűneiről.

– Te tudod, Nezvál Ferenc – mondotta –, hány kommunistát gyilkoltak le és zártak börtönbe ebben a pártban és azt is tudod, hogy kik követték el ezeket a gaztetteket. De nem a valódi bűnösöket záratod ki, mert azok mind tagjai a pártnak és nagy részük még a régi vezető funkciójában van, hanem engem záratsz ki, aki kinyittattam a börtönök kapuit.

– Ti tudjátok, ti mindnyájan tudjátok – fordult oda az egész bizottsághoz –, hogy égbekiáltó igazságtalanságot követtetek el a mai napon és eljön az idő, amikor szégyellni fogjátok magatokat ezért a cselekedetetekért.

Ezután kivette zsebéből a párttagsági könyvét, a kis piros könyvecskét letette Kiss Károly elé az asztalra, sarkon fordult és szó nélkül kiment a teremből.

Alig tudott hazavergődni, annyira megviselte őt ez a délelőtt. Hiszen el volt ő készülve mindenre, vállalta minden cselekedetéért a felelősséget, harcban állt Rákosival s a harcban sebeket lehet osztani, de lehet kapni is, és ez a seb, amit most rajta ejtettek, nem az első volt – mégis, ez fájt neki a legjobban. Talán ha nem az lett volna, aki, akkor még örült is volna, hogy kívül kerül abból az egyre jobban lezüllő, felbomló, bűnszövetkezetté váló közösségből, amelyet kommunista pártnak neveztek. De hiába, ő mindvégig a kommunista Nagy Imre volt.

Délután fél három tájban meglátogatta őt a lakásán egy fiatal író, az írómozgalom egyik bátor magatartású résztvevője, Aczél Tamás. Mikor odaért a villa kapujához, éppen akkor jött ki onnan Haynal professzor, az Európa-hírű szívspecialista az asszisztensével. Nagy Imre a hálószobájában feküdt, az első emeleten, egy egészen kicsiny és végtelenül egyszerű szobában, lefogyva, megtörten és halálsápadtan; néhány perccel korábban kapott injekciót, hogy egy kicsit magához térjen.

– Öt percre jövök – mondta Aczél, megriadva az „öreg” állapotától.

– Jól van, csak ülj le – szólt halkan Imre bácsi.

Néhány pilllanatig csend telepedett a szobára, aztán megint az „öreg” szólalt meg, valami mérhetetlen keserűséggel a hangjában:

– Hát ezt tették velem – mondta –, ezt tették… Negyvenéves párttagság után… Ezek a senkik… De én megmondtam nekik… Megmondtam nekik…

Nem tudta folytatni. Kitört belőle a zokogás.

Úgy sírt, mint egy gyerek.

Két hónap telik el a legsötétebb bizonytalanságban. Úgy fest, hogy Rákosi sem érzi elég erősnek magát ahhoz, hogy letartóztassa őt – még a kizárásáról szóló határozatot sincs bátorsága a párt napilapjában, a Szabad Népben közölni, ehelyett csak a funkcionáriusok számára megjelenő „Pártélet”-ben hozza, eldugott helyen, nyilvánosságra, ám ugyanakkor a kizárásokkal és pártfegyelmi büntetésekkel, állásvesztésekkel és párthatározatokkal megrendszabályozott mozgalom is passzívabbá válik, visszavonul, hallgatásba burkolódzik. A szélcsendhez hozzájárul az, hogy mindenki tudja: a Szovjetunióban a Kommunista Párt XX. kongresszusára készülnek, azt viszont senki sem tudja, még csak nem is sejti: mi fog történni ezen a kongresszuson. A „baloldal” nem mer túl messzire menni a rendszabályokkal, mert attól tart, hogy Moszkva esetleg dezavuálja. A „jobboldal” még akkor sem állna elő erőteljesebb követelésekkel, ha egyébként a belső helyzet kedvezőbb volna, mert attól tartana, hogy túlságosan Moszkva elé szalad. A szovjet politika Sztálin halála óta teljes cikk-cakkban mozog. Malenkov liberalizáló törekvéseit Malenkov bukása és Molotov fenyegetőzései követték, de alig néhány hónappal később már Molotovnak kellett önkritikát gyakorolnia, amiért ellenezte a Titóval való kibékülést. Ha volna valami logika ebben a kanyargásban, akkor most éppen balrafordulásnak kellene következnie; a baj csak az – legalábbis a külső szemlélő számára –, hogy az állandó változásokból leginkább éppen a következetesség hiányzik.

Nagy Imre ezekben a hetekben jóformán egész nap otthon van és ír. Újabb tanulmányokat készít el az eddigiek mellé, amelyeket a Központi Vezetőség elé szán, s amelyeknek megvitatásától azt reméli, hogy egyaránt tisztázódik általuk a párt politikája is s az ő személyes viszonya is a párthoz. Ezek a tanulmányok a legfrissebb kül- és belpolitikai fejleményekhez kapcsolódnak s tulajdonképpen a marxizmus–leninizmus „továbbfejlesztését” célozzák. Az „öreg” valójában mindig is tudósnak tekintette magát, mezőgazdasági szakembernek s marxista–leninista gondolkodónak. Akik félreállítottságában felkeresték és elbeszélgettek vele, azt tapasztalhatták, hogy a legjobban nem is a miniszterelnökségről való leváltása fájt neki, hanem az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagságáról is le kellett mondania. Tanulmányait is a tudósi pontosság és alaposság s nem kis mértékben a tudósi unalom is jellemzi. Nem tartozik az elragadó stiliszták, a fényes érvelők, az elkápráztató debatterek közé: írásait megüli a marxi–lenini terminológia frázisszerűsége és lapossága, malomkő súllyal húzzák le a tömeges klasszikus idézetek, amelyek egy igazi kommunista művében elengedhetetlenek, s különösképpen azok az ő esetében, akinek nemcsak igazát kell bizonyítania, hanem jól körül is kell bástyáznia a művét, hogy ellenségei minél nehezebben tudjanak belekapaszkodni.

Az elcsépeltnek ható részek, a százszor is megismételt „alapigazságok”, a mit sem mondó frázisok és a gondosan összeszedett idézetek ellenére, azokba ágyazva, de kivillanva közülük, e tanulmányok mégis egy eredeti és gondolkodó elmét mutatnak. A csoda nem az, hogy körülményesen és nehezen emészthető módon ír, a csoda sokkal inkább az, hogy három évtizedes pártnevelés és állandó fegyelmezés sem tudta kiölni belőle az új meglátásokra és új következtetésekre való hajlandóságot. Hisz abban, hogy „a marxizmus–leninizmus, mint a társadalom fejlődésének törvényszerűségeiről szóló tanítás, változatlanul érvényes a társadalom minden kérdésének területén”; de épp így hisz abban is, hogy ugyanez a marxizmus–leninizmus „nem merevedhet meg eddigi tudományos tételei és eredményei, nagy mesterei által kidolgozott zseniális tanításai keretei között, és nem korlátozódhat régi tételek felújítására, mert nincsenek örök érvényű, megváltoztathatatlan, tértől és időtől, a konkrét viszonyoktól függetlenül alkalmazható tanítások”. Nem felújító, hanem újító akar lenni, s anélkül, hogy az alapoktól elszakadna, meg van győződve arról, hogy képes néhány téglát hozzátenni a marxi-lenini építményhez.

Tanulmányai közül a legjelentősebb az, amely „A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve és külpolitikánk kérdése” címet viseli. Az öt alapelv: a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, az egyenjogúság, a területi sértetlenség és a belügyekbe való be nem avatkozás – ezekben az időkben a szovjet és kínai politika állandóan visszatérő és legkedvesebb tétele, amelyet támogatnak az úgynevezett „aktív semlegesek”, Nehru és Tito is. Benne van az 1955-ös bandungi értekezleten összegyülekezett ázsiai és afrikai országok nyilatkozatában, a Tito indiai látogatása során kiadott közleményben, a Hruscsov és Bulganyin belgrádi útja során tett szovjet–jugoszláv közös nyilatkozatban. Amit Nagy Imre ehhez hozzátesz, pontosabban, amit ebből következtet, az végtelenül egyszerű és mégis szinte forradalmian bátor: „Az öt alapelv – írja – nem korlátozódhat a kapitalista rendszerre vagy a két rendszer harcára, hanem a demokratikus és szocialista táboron belüli országok egymás közötti viszonyaira is ki kell terjednie… Azok a fogalmak, amelyeket az öt alapelv kifejezésre juttat, függetlenek az egyes országok társadalmi berendezésétől, változatlanul érvényesek és egyöntetűen értelmezendők, különben nem szolgálhatnának alapul a különböző társadalmi rendszerű országok békés együttélésének… Nemzeti függetlenség, szuverenitás, önrendelkezés, egyenjogúság és be nem avatkozás fogalma ugyanazt jelenti minden országban, minden más országgal szemben, legyenek azok kapitalista, szocialista vagy átmeneti népi demokratikus rendszerű, avagy más típusú országok.”

Nyilvánvaló, mit akar mondani. Függetlenség és a belügyekbe való be nem avatkozás a szocialista országok között is – ez nem jelenthet és nem is jelent egyebet, mint azt, hogy ne csak a nyugati hatalmak adják meg a gyarmatok és félgyarmatok szabadságát, hanem a Szovjetunió is tartsa tiszteletben a népi demokráciák s köztük Magyarország szuverenitását és ne avatkozzék be a belügyeikbe. A gondolat, mely mintegy saját csapdájába ejti a szovjet–kínai propagandagépezetet, Nagy Imrénél mégsem ügyes riposzt akar lenni, hanem megalapozott és mélységes meggyőződés. Amit ő ír, abba nem kell semmit belemagyarázni: megmondja egészen nyíltan, hogy igenis a szovjet–magyar kapcsolatokra gondol, az ott meglévő hibákat akarja mindenekelőtt kijavítani. De ugyanilyen őszintén mondja és gondolja azt is, hogy a hibák kijavítására nem előítéletek és elfogultságok, gyűlölködés vagy bosszúérzet vezeti, hanem éppen az egészséges szovjet–magyar kapcsolatok kialakításának, a két szomszéd nép igazi barátságának érdeke.

Ha valakiről el lehet mondani a kommunista ideológiának azt a szabványos meghatározását, hogy „hazafi és internacionalista egy személyben”, akkor Nagy Imréről el lehet mondani. A magyar nép alapvető érdekeiből indul ki, amikor a tömbpolitika ellen, a semlegesség vagy az aktív egymás mellett élés gondolatait fejtegeti és nagyon határozottan leszögezi, hogy önálló nemzeti külpolitikára van szükség és „a magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja nemzeti függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státuszát”. De ugyanakkor Közép-Európa valamennyi kis népének a sorsát szívén viseli, amikor felújítja példaképének, Kossuth Lajosnak a gondolatát, a környező népekkel való szoros összefogásról, egy Duna-völgyi federáció lehetőségeiről; egyszersmind a Szovjetunió felé is a legteljesebb garanciát akarja adni az irányban, hogy éppen ez a politika lesz a legbiztosabb ellenszere mindenféle sovinizmusnak és szovjetellenességnek.

Az ideológiai gyávaságnak és szolgalelkűségnek abban a sivatagában, amely a népi demokratikus országok s a Szovjetunió pártéletét és pártsajtóját jellemzi, Nagy Imre gondolatai mértéktartó megfogalmazásaikkal és megfontolt bölcsességükkel is, frissítő oázisokként, vakmerő újításokként hatnak. Barátai között akadnak olyanok, akik meg is rettennek – nem a gondolataitól, mert azokkal egyetértenek, sőt nemegyszer túl is mennek rajtuk, hanem attól, hogy ezek a gondolatok Rákosiék vagy az oroszok tudomására kerülnek. Nagy Imre azonban sokkal jobban meg van győződve az igazáról is és arról is, hogy amit leír, az – marxizmus–leninizmus, semhogy hajlandó volna a titkolózásra vagy a titkosságra. Ő maga juttatja el a tanulmányait a szovjet nagykövetségre – ahonnan Andropov nagykövet nem Moszkvába, hanem Rákosihoz továbbítja őket – feleslegesen, hiszen Nagy Imre tíz példányban, szétosztás céljából, a pártközpontba is elküldi a szövegeket. S mikor 1956 február közepén az Államvédelmi Hatóság letartóztat egy fiatal újságírót, akinek kapcsolatai vannak Nagy Imre barátaival, s a barátok sorra-rendre égetik el az éppen náluk lévő Nagy Imre-tanulmányokat, az „öreg” felháborodottan vesz tudomást erről, nagyon komolyan megfeddi a megijedőket és kijelenti: „Nem elégetni kell, hanem megvédeni!”

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, amely 1956. február 14–26. között zajlik le Moszkvában, mintha csak mindenben őt igazolná. Amikor Hruscsov a kongresszus pódiumán kifejti, hogy minden ország a maga sajátos útján juthat el a szocializmusba, az pontosan megfelel azoknak a tanulmányoknak, amelyeket a félreállított és a pártból kizárt Nagy Imre írt. Amikor Hruscsov igen komoly hangsúllyal szól a szocialista és a kapitalista tábor békés együttéléséről, s ezen túlmenően a kommunisták és a szociáldemokraták közötti együttműködés fontosságáról, mintha csak megismételné azt, amit egy hónappal korábban, a letartóztatás veszélyében Nagy Imre a papírra vetett. S mikor a kongresszus zárt ülésén megdöbbentő leleplezést mond el Sztálin és a sztálini korszak bűneiről, az mintegy aláhúzása vagy megalapozása annak a képnek, amit Nagy Imre festett a kommunista párt erkölcsi-etikai válságáról.

Nehéz megmondani, hányan hittek Magyarországon Hruscsov és a XX. kongresszus őszinteségében. De ha egy ember volt, aki hitt benne, akkor az Nagy Imre volt. Fellélegzett és kivirult, erőre kapott és optimizmussal telt el, s mikor összeállította tanulmányait – abban a reményben, hogy hamarosan a párt nyilvánossága elé bocsáthatja őket –, nagy megnyugvással írta azok bevezetőjében: „Nem volt hiábavaló dolgozatom elkészítése azért sem, mert a XX. Kongresszus után olvasva, megerősített korábbi meggyőződésemben, az alapvető elvi kérdések tekintetében álláspontom helyességében.”

Tavaszra már az egészsége is megjavult annyira, hogy orvosai nagyobb sétákat engedélyeztek a számára. Március, április táján jóformán mindennap végigment az Orsó utcán, le a Pasaréti útra, ahol a kék színű 5-ös autóbuszok közlekedtek, a Virágárok vagy a Gábor Áron utca sarkán felkapaszkodott a többnyire zsúfoltan járó kocsik egyikére s bement Budapest belvárosának szívéig, a Vörösmarty térig. Az emberek azonnal felismerték, az autóbuszban többen is felugráltak, hogy átadják neki a helyüket, s ő jóleső büszkeséggel mesélgette barátainak: előfordult, hogy az autóbuszsofőr két megálló között lefékezett, mert észrevette őt az utcán. Sétái többnyire a Váci utcán és a Kossuth Lajos utcán vezettek végig, néha elkalandozott a Múzeum körút könyvesboltjai felé vagy fel a Nagykörútig, az EMKE kávéházig s a járókelők szeretettel mosolyogtak felé, nagyokat köszöntek s a bátrabbak odaléptek hozzá, az egészsége felől tudakolták, s aztán halkan, bizalmasan odasúgták neki: „Mikor jön már vissza, miniszterelnök úr?” Néha a két kisunokáját, Zsóka lányának kislányát meg kisfiát is bevitte magával a városba, leült velük a Vörösmarty téren a Gerbaud cukrászdába és habos süteményt vagy fagylaltot hozatott. Mindebben a világon semmi különös nem volt, olyan volt, mint a többi ember, olyan nagyapa, mint a többi nagyapa, de éppen ebben a semmi különösben volt a különösség: az, hogy ilyesmit az emberek egyetlen más kommunista vezető politikusnál nem tapasztaltak, hogy Rákosiról vagy Gerőről elképzelhetetlen volt, hogy ott sétáljon közöttük, hogy két lábon járó, az emberek között élő emberek legyenek.

Most, ezekben az enyhülő időkben derült ki, mekkora szívességet tett neki Rákosi azzal a hajszával, amelyet több mint egy esztendeje folytatott ellene, s micsoda erkölcsi tőkét, páratlan népszerűséget gyűjtött azáltal, hogy – nem gyakorolt önkritikát. Ha a Malenkov útját választotta volna, most őt is Zisz-luxuskocsi hordozná körbe a városban, csak az emberek irányából nem áradna felé ez a bizalom és ez a szeretet. Az első kommunista vezető volt, aki nemet mert mondani, az első kommunista vezetővé vált, akinek igent mondott a nép.

Esténként el-eljárt már színházba is. Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója, avagy Tóth Aladár, aki az Operát vezette, ragyogott a boldogságtól, a megtiszteltetés örömétől, ha betoppant hozzájuk az „öreg”. S mikor megjelent egy színházi páholyban, az emberek feléje fordultak, a felvonásvégeken a színészek feléje hajoltak meg s a közönség nemegyszer felemelkedett a helyéről és – neki tapsolt.

Ekkortájt ünnepelte születésnapját Kodály Zoltán. Az életében is klasszikussá vált mesternek hosszú évek óta minden születésnapján nagy hangversenyt rendeztek a Zeneakadémián. Ebben az esztendőben a hangversenyen Kodálynak új művét mutatták be, s ez a mű Zrínyi Miklós legszebb szövegrészeire épült. Zrínyi, a XVII. század hadvezér-költője és gondolkodója egyszerre akart harcolni a Nyugatról fenyegető germán veszedelem s a Keletről előrehatolt, az ország egy részét megszálló török hódítók ellen. Most Kodály zenéjével, hatalmas kórus ajkán zengett fel figyelmeztető s kétségbeesett sikolya: „Ne bántsd a magyart!” A közönség megrendülten, könnyekkel a szemében hallgatta s aztán az ősz szakállú zeneszerző felé fordult: Kodály Zoltán mellett Nagy Imre ült. S most egyszerre ünnepelték a két patriótát, a művészt és a politikust, akik egyet akartak: azt, hogy senki ne bántsa a magyart.

Nagy Imre megjelenései, sétái immár tüntetésszámba mentek. Rákosi fogcsikorgatva olvasta az erről szóló jelentéseket, de a XX. kongresszus, a szocialista törvényesség fennenvaló meghirdetése megkötötte a diktátor kezét. Ekkortájt érkezett vissza a Szovjetunióból a rendszer egyik dédelgetett szobrásza, Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, akinek reprezentatív kiállítása volt Moszkvában, s mialatt kint tartózkodott, megmintázta az államelnök, Vorosilov marsall szobrát. Vorosilov több alkalommal modellt ült neki, eközben vodkát iszogattak s egy ízben, mikor kissé túllépték mind a ketten a teljes józanság határait, a szovjet államférfi odafordult a magyar művészhez és azt mondta: „Maguknál ott nagyon rosszul állnak a dolgok… Rákosi? Az egy közönséges csirkefogó… Gerő, a párja… Mindnyájan azok… Egyetlen becsületes ember volt az egész vezetésben és az Nagy Imre…”

Ez a becsületes ember 1956. június 6-án ünnepelte 60. születésnapját. Aznap délután 5 óra tájban megélénkült a csendes kis Orsó utca forgalma. Nem hivatalos autókon, hanem autóbuszon és villamoson érkezettek vagy gyalogosok baktattak a kertkapu felé. A kapuban megálltak egy pillanatra, s furcsa módon megfordultak, vártak egy kicsit. Tudták, hogy a házat szemmel tartják s a szemközti villa emeleti ablakaiból lefényképezik a látogatókat. Mindenki azt akarta, jó képet csináljanak róla. Azt akarták, hogy a hivatalos hatalom képviselői lehetőleg még aznap este, de legkésőbb másnap reggel tudják, hogy ők is ott voltak Nagy Imrénél.

Aztán végigmentek az apró kerten. A lakás ajtajában egy szikár, magas asszony fogadta őket, Nagy Imre felesége, aztán beljebb Imre bácsi állt, napbarnítottan, délcegen és fiatalosan.

– Köszönöm, hogy eljött – ez volt az első szava mindenkihez.

A látogatók kis ajándékokat hoztak, porcelán szobrocskát, virágot, egy üveg jó bort vagy kecskeméti barackpálinkát, az „öreg” szabadkozott, „ej, ej, minek verték magukat költségbe miattam”, de a szeme kicsit elhomályosult, igen örült a szeretetnek, ami körülvette. A villa berendezése szép volt, otthonos. A nagy földszinti szobából balkéz fele kis télikert, jobbra széles erkély nyílt. A kitűnő ízléssel összeválogatott festmények alatt az ország színe-java gyülekezett. A belépők szinte belebotlottak az ajtó közelében üldögélő Kodály Zoltán lábába, a télikertben az Írószövetség elnöke, Veres Péter bocsátkozott vég nélküli fejtegetésekbe s az asztalok körül írók, tudósok, egyetemi tanárok, színészek, operaénekesek, mezőgazdászok csevegtek. Fiatal egyetemisták, akik Nagy Imre hallgatói voltak, amikor első félreállíttatása idején a gödöllői agrárakadémián tanított, most igyekeztek félrehúzni őt, hogy gyorsan elmondják, miféle könyvön vagy előadáson dolgoznak s tanácsát kérjék egy-egy tudományos kérdésben.

És az „öregnek” erre is volt ideje. Tulajdonképpen mindenre volt ideje; szeretett félórákat vagy órákat eldiskurálni, tempósan, lassan, sietség nélkül – nem a hajszás feltűnésvágy, hanem az emberi érdeklődés vezette.

Rákosi 60. születésnapján operai díszünnepség volt, kiállítást rendeztek, ünnepi könyveket adtak ki és lazacos-kaviáros lakomát tartottak; itt csak egyszerű sonkás és sajtos szendvicsek voltak, házisütemények, amelyeket a felesége és a lánya készített s hordott körül, meg eléggé közepes minőségű borok. Szabadkozott is az „öreg”, hogy nemigen van pénze jobbra. Még csak felköszöntő sem volt, nem engedte meg, hogy bárki is szónokoljon. Csak koccintgatás és bizakodás, hogy lesz ez egyszer még jobban is.

Másnap a pártapparátus már azt terjesztette, hogy tűrhetetlen politikai tüntetés, államellenes szervezkedés folyt Nagy Imre lakásán, ürügyül használva fel a 60. születésnapot. Rákosi Mátyás dühöngve hívta fel telefonon a megjelenteket, akiknek teljes listája ott feküdt az íróasztalán. Egyetlen „hivatalos” személyiség jött el az Orsó utcai villába: Czottner Sándor, bánya- és energiaügyi miniszter, s ezt a pártvezér rákényszerítette, hogy a legközelebbi minisztertanácson nyilvános önkritikát gyakoroljon. A többiekkel nem tudott mit csinálni. „Meghívtak minket, hát elmentünk” – ezt a választ kapta felelősségre vonó telefonhívásaira.

A XX. kongresszust követő hetekben és hónapokban mind érezhetőbbé vált az az úgynevezett „fáziskülönbség”, amelyre már az elmúlt esztendő végén a Nagy Imre köré tömörülő párttagok akcióikat építették. Akkor, amikor a kongresszus szinte kizárólag a dogmatizmus, a szektaszellem, a személyi kultusz ellen hadakozott, Magyarországon még mindig a jobboldali veszély volt hivatalos főveszéllyé nyilvánítva, és az ország első embere még mindig Sztálin legjobb magyar tanítványa volt.

A kongresszus határozatai s a nemzetközi helyzet alakulása, elsősorban a szovjet–jugoszláv kapcsolatok elmélyülése, valamint Hruscsov és Bulganyin londoni útja Rákosit rákényszerítette, hogy szavakban is, intézkedésekben is újabb engedményeket tegyen. Az angol Munkáspárt tiltakozása nyomán szabadon kellett engednie azokat a magyar szociáldemokratákat, akik még börtönben voltak, s Tito felé is kénytelen volt a Rajk-ügyet illetően visszakozni.

Egy hónappal a XX. kongresszus után, március 29-én elment Egerbe, és a Heves megyei pártaktíván felszólalva végül is „igazságot szolgáltatott” a kivégzett Rajk Lászlónak: „Az imperialista ügynök Berija, valamint Péter Gábor bandájának leleplezése után – mondotta – pártunk vezetésének kezdeményezésére felülvizsgálták a Rajk-pert. Megállapítást nyert, hogy a Rajk-per provokáción alapult. Ezért pártunk Központi Vezetőségének múlt év júniusi határozata alapján a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Rajk László elvtársat és más elvtársakat.”

Ez az „önkritika” csak olaj volt a tűzre. Mindenki felháborodással fogadta azt a cinizmust, amikor éppen az az ember, aki annak idején személyesen kérkedett a „Rajk-banda” leleplezésével, most egyik percről a másikra elvtársnak kezdi el szólítani saját áldozatait. Senki egy pillanatig nem hitte el, hogy Berijáé és Péter Gáboré minden felelősség és a párt vezetéséé, Rákosié minden érdem, amiért a bűnök kiderültek. Az Írószövetség pártszervezetének taggyűlésén egy fiatal kritikus nyíltan Júdáshoz hasonlította a magyar párt első titkárát. És bár ezt a felszólalót kizárták a pártból, az össztagság és a közhangulat nyomása akkora volt, hogy Rákosi kénytelen volt újra s ezúttal „önkritikusabban” szólni a törvénytiprásokról. Május 18-án a Sportcsarnokban, a Budapesti Pártaktíva előtt, már lényegesen több felelősséget vállalt magára, mint egri beszédében. „Eddig mi a nagy nyilvánosság előtt – mondotta – legtöbbször általánosságokban beszéltünk a nálunk eluralkodott személyi kultuszról. Ez nem elég. A valóság az, hogy ezt a személyi kultuszt én magam is eltűrtem, sőt nemegyszer támogattam. Ezt azért is kereken ki kell mondani, mert különben az elvtársakban az az érzés keletkezhetne, hogy kerülgetjük a dolgot, mint macska a forró kását. Hasonló a helyzet a személyi kultusszal összefüggő törvénytelenségek kérdésében is. Itt is tovább kell mennünk. Meg kell mondani nyíltan és őszintén, hogy abban, hogy nálunk ilyen súlyos törvénytelenségek előfordulhattak, hibás vagyok én magam is, aki a párt legfontosabb posztján állottam, de hibás bizonyos fokig pártunk akkori vezetése is. S legyenek meggyőződve az elvtársak, hogy mélyen fájlaljuk és sajnáljuk – és különösen én sajnálom és fájlalom –, hogy nálunk a szocialista törvényesség megsértésének ilyen súlyos esetei fordulhattak elő.”

A sápadt arcból és a megremegő hangból, ahogyan Rákosi mindezt elmondotta, érezhető volt, hogy ő maga soknak érzi azt, ameddig elment. A közvélemény kevésnek érezte. Most, mikor érzékelhetővé vált, hogy a zsarnok hatalma hanyatlóban van, már a párttagság jó része sem akarta beérni azzal, hogy a gyilkos egy elegáns sajnálkozással ússza meg tettei következményét. Másfelől viszont úgy festett: bármennyire tudták is a szovjet vezetők, ki a legnagyobb gazember s ki az egyetlen becsületes ember a magyar pártvezetésben, s bármily szép eszméket szögezett is le a XX. kongresszus, a helyzeten változtatni mégsem kívántak. Úgy látszott, hogy Moszkva még mindig Rákosiban bízik meg a legjobban, s nemhogy leváltására gondolna – inkább megszilárdítja ingadozó pozícióját. Hruscsov és Bulganyin névre szóló sürgönyben üdvözölték őt Magyarország felszabadulásának ünnepén s június elején Budapestre küldték Szuszlovot, hogy ezzel is megmutassák: nem kívánnak személyi változást. Mikor Tito a nyár elején a Szovjetunióba látogatott, a jugoszláv vezetőt is igyekeztek meggyőzni arról, hogy a legjobb megoldás, ha Rákosi továbbra is a helyén marad.⁷²

Ez a helyzet mégsem tarthatott sokáig; nem lehetett nagyobb szólásszabadságot, szélesebb pártdemokráciát, őszintébb kritikát, önkritikát biztosítani, s ugyanakkor tűzzel-vassal megőrizni egy ország élén azt az embert, aki ellen minden harag, gyűlölet, kritika felgyülemlett. Az a harc, amelyet a kommunista írók kezdtek meg Rákosi uralmának megdöntéséért, most már tömegméretűvé szélesedett s nagy visszhangú kifejezési formát talált a párt ifjúsági szövetségének vezetése alatt álló Petőfi Körben.

Ez a Kör, amely fő feladatának azt tartotta, hogy a XX. kongresszus tapasztalatait feldolgozza és a magyar élet különböző területeire alkalmazza, március közepétől kezdődően sorra-rendre tartotta a közgazdászok, történettudósok, filozófusok, régi illegális kommunisták, mezőgazdászok, volt népi kollégisták vitáit, ankétjait. Hallgatósága hétről hétre növekedett, a hang mindig szenvedélyesebbé vált, az ország helyzetéről festett kép mind döbbenetesebbé, a cselekvés mind halaszthatatlanabbá. A Kör vezetőségének 20 tagja közül 17 kommunista párttag volt. A vitavezetők, a hozzászólók nagy többségükben ugyancsak kommunisták. Kiderült, hogy a pártban lévő hasadás mélyebb, mint bárki is sejthette volna, hétről hétre többen és többen sorakoznak fel a hivatalos vezetés ellen s ami becsület és jószándék még maradt a magyar kommunistákban, az mind Nagy Imre körül tömörül.

Pontosan három esztendővel a fordulatot hozó Központi Vezetőségi ülés, Nagy Imre „júniusa” után, 1956. június 27-ének estéje és éjszakája volt a Petőfi Kör harcának csúcspontja. A vitaest címe hűvösen és tárgyilagosan hangzott: „A tájékoztatás és a sajtó problémáiról”. De azok az ezrek, akik már a kora délutáni órákban ellepték a vita színhelye felé vezető utcákat, hogy helyet biztosítsanak maguknak a Néphadsereg Központi Tisztiházának épületében, tudták, hogy a hűvös cím mögött valami nagy, fellobbanásra váró tűz parázslik.

Este fél hétkor kezdődött, hajnali fél négyig tartott a vitaest. Országos nevű írók, újságírók, tudósok szólaltak fel. Végre kimondták nyíltan és kertelés nélkül hatezer ember előtt – s ez annyit jelentett: az egész ország előtt – a sztálinista, rákosista rendszer megbocsáthatatlan bűneit. A párt Központi Vezetőségének három tagja, akik részt vettek a vitában, csak dadogni és mosakodni, mentegetni és mentegetőzni tudott.

A vita utolsó szónoka az évekig ártatlanul börtönben sínylődött kiváló kommunista újságíró-politikus, Losonczy Géza volt. Ő volt az, aki a leghatározottabban tette szóvá Nagy Imre helyzetének megoldatlanságát. Lehetetlen dolog, mondotta, hogy pártdemokráciáról, a vita szabadságáról, kritikáról és önkritikáról beszéljünk, s közben Nagy Imrének ne adassék meg az a jog, hogy az ellene felhozott vádak ellen egyáltalán védekezni tudjon.

Mikor Nagy Imre neve elhangzott, mindenki felemelkedett a helyéről. Hosszú perceken át zúgott az éljenzés s a sokezres tömeg percekig ütemesen kiáltotta: „Vissza a pártba! Vissza a pártba!”

Rákosi 48 órán belül összehívatta a Központi Vezetőséget. A monolitikus rendszer nem tűrhetett meg két erőt: a pártvezetést és a tömegek támogatta párttagságot (vagy a párttagság támogatta tömegeket), két parlamentet: a Duna-parti országgyűlést és a Petőfi Kört, két vezetőt, Rákosi Mátyást és Nagy Imrét. A Központi Vezetőség, amelynek félelmét növelte s egyben a cselekvésére alkalmat is adott az, hogy jóformán órákkal a Petőfi Kör gyűlése után – bár attól természetesen függetlenül – a lengyelországi Poznanban munkásfelkelés tört ki, határozatot hozott, amely párt- és népellenesnek minősítette a Kör tevékenységét és ezért mindenekelőtt a Nagy Imre körül tömörülő „jobboldali elemeket” tette felelőssé.

Rákosi azonban nem akart ennyivel megelégedni. Egy listát állított össze azokról, akiket sürgősen le kell tartóztatni ahhoz, hogy az országban újra rend és nyugalom legyen. A listán 400 név szerepelt és az első közöttük Nagy Imre neve volt.

Tulajdonképpen ez a terv volt az, amit az oroszok végül is megsokalltak; egyébként is alkudozásban álltak Titóval, még inkább „el akarták mélyíteni a barátságot” vele s az alkudozásba most belekombinálták a magyar pártvezér fejét is. Hruscsov teljesen váratlanul Budapestre küldte Mikojánt s az a Politikai Bizottság ülésén elrendelte Rákosi leváltását.

Pontosan három héttel a Petőfi Kör lázas sajtóvitája után s alig több, mint két héttel azután, hogy a Központi Vezetőség Rákosi javaslatára megbélyegezte a Petőfi Kört – ugyanez a Központi Vezetőség 1956. július 18-án egyhangúan felmentette Rákosi Mátyást és a párt első titkárává Gerő Ernőt választotta meg. Gerő mellé, erősítésképpen s azért is, hogy a börtönből szabadult kommunisták rehabilitációját nyilvánvalóvá tegyék, titkárrá választották Kádár Jánost is.⁷³

Mindamellett ezt a változást úgy akarták végrehajtani, hogy közben az erejüket is fitogtassák és ne tegyenek engedményt a „jobboldalnak”, elsősorban Nagy Imrének. Hegedűs András, az ország miniszterelnöke, miközben kegyeletes szavakkal méltatta a távozó Rákosi érdemeit, fontosnak tartotta, hogy kijelentse: „Fel kell készülnünk azonban arra, hogy most az ellenség, sőt egyes ingadozó elemek is, fel akarják majd használni Rákosi elvtárs felmentését zavarkeltésre; előfordulhat, hogy ugyanezt megkísérlik a Nagy Imre körül csoportosuló jobboldali elemek is. Résen kell lennünk és minden zavarkeltő kísérletet a leghatározottabban vissza kell utasítani.” Gerő Ernő bemutatkozó beszédében, bár némiképp enyhített formában, mégiscsak fenntartotta a Petőfi Kör megbélyegzését s noha a XX. kongresszus referátumainak megfelelően elsősorban a szektarianizmus ellen beszélt, mégis sietve hozzátette: „Természetesen nemcsak szektáriánus hibák voltak és vannak pártunkban, hanem vannak igen komoly, vaskos jobboldali hibák, sőt volt jobboldali elhajlás is, amelyet elsősorban Nagy Imre képviselt…”

Ez az ellenszegülés Nagy Imrével szemben – Rákosi bukása után is – annál jellegzetesebbnek mutatkozott, mert hamarosan kiderült, hogy Mikoján budapesti tartózkodása során kijelentette a magyar pártvezetésnek: a szovjet párt nem ért egyet Nagy Imre kizáratásával, arról előzőleg nem informálták, ahhoz hozzá nem járult, s azt a tanácsot adta, hogy kezdjenek tárgyalásokat Nagy Imrével visszavételét illetően. A magyar pártvezetők azonban mindent inkább akartak, mintsem Nagy Imre visszatérését a közéletbe: egyetlen egy sem volt közöttük, akinek ne lett volna rossz a lelkiismerete vele szemben, aki ne tartott volna attól, hogy Nagy Imre visszajövetele előbb-utóbb az ő távozásával fog járni.

Mikoján utasítását természetesen teljesíteni kellett. Ezért Nagy Imrét behívatták a Pártközpontba, s az úgynevezett tárgyalások megkezdődtek, de hogy a kérdés jelentőségét bagatellizálják, elsőnek két jelentéktelen funkcionárius, Vég Béla és Nógrádi Sándor tárgyalt vele. Erről a megbeszélésről, amely 1956. július 19-én zajlott le, e két megbízott a következő jelentést tette:

„Elismerte (Nagy Imre), hogy az, ami körülötte kialakult, teljesen helytelen és veszélyeket rejt magában. Kezdetben tiltakozott az ellen, hogy ő tudatosan maga köré gyűjtene bizonyos elemeket, később elismerte, hogy elkeseredése, személyi sértődöttsége miatt nem válogatta meg, kivel és miről beszél. Elismerte azt is, hogy ha ez tovább folytatódnék, a körülötte lévő elemek még inkább a párt ellen használnák fel magatartását…

Kijelentette, hogy nagyon szeretne visszakerülni a pártba, de tudja, hogy amíg el nem határolja magát egyrészt azoktól az elemektől, akik most az ő nevét felhasználva támadják a pártot, másrészt azoktól a hibás nézetektől, amelyeket korábban képviselt és nem gyakorol őszinte bírálatot múltbeli pártszerűtlen magatartásáért, ez nem történhet meg. Megígérte, hogy:

a.) magatartásán változtatni fog, kihangsúlyozza mindenkinek, akivel beszél, hogy a párt vonalával és a pártvezetéssel egyetért, támogatja azt;

b.) likvidálja kapcsolatait a pártellenes, pártszerűtlen elemekkel.”

A jelentés – mesterműve a torzításnak. Nemcsak arról hallgat, amit nehéz is papírra vetni, hogy a két megbízott milyen végtelenül udvarias és különösen Nógrádi Sándor mennyire mézes-mázos volt ezen a találkozáson. De meghamisítja a lényeget is: azt, hogy Nagy Imre rendkívül határozottan megmondta, hogy ha követett is el hibákat, amelyeket hajlandó elismerni – a tények és a XX. kongresszus őt igazolták és nem Rákosit, és nyílt vitát követel a nézetek tisztázására. A jelentésből az derül ki, mintha Nagy Imre volna a vádlottak padján, s ő védekeznék; a valóság az volt, hogy ő támadott s a párt megbízottai mentegetőztek. Ha semmi egyéb, maga az a tény, hogy a megbeszélés a Rákosi bukását követő napon történt, elképzelhetetlenné teszi az olyan erőviszonyt, amilyet a jelentés ábrázol.

Mégis, van ebben a torz szövegben is valami, ami ha nem is szó szerint, de bizonyos mértékig igaz. S ez az, hogy Nagy Imre a tárgyalás során kijelentette: ő maga is aggodalommal látja, hogy nevét zászlóként használják olyan elemek is, akiknek egyáltalán nem örül, akik ellenségei a rendszernek és a pártnak, s hozzátette: ő nem felelős ezért, ez is a Rákosi-féle politikai vezetés következménye. Mindezzel nem is lett volna baj. A baj az volt, hogy megszédülve az örömtől, amiért a Központi Vezetőség tárgyalni kezd vele, s megfeledkezve arról, miféle emberekből áll ez a Központi Vezetőség, pártszerűségének oldhatatlan bilincseiben komolyan vette e két másodosztályú pártfunkcionárius „tanácsait”, s mikor e megbeszélés után barátai jelentkeztek nála, arra kérte őket: érintkezzenek ritkábban, kerüljék el ezzel a frakciózásnak még a látszatát is, ne adjanak alkalmat arra, hogy pártellenességgel vádolhassák őket.

Nem egy közeli barátot komolyan megbántott az „öregnek” ez a gyengesége. Azokról az emberekről volt szó, akik a legnehezebb időkben álltak mellette, akkor, amikor Nagy Imre házát felkeresni egyenlő volt a lebukás veszélyével, s amikor csak ők álltak mellette, mostani tárgyalópartnerei egymást túlharsogva gyalázták. Szerették Nagy Imrét, s éppen mert szerették, nem rejtették véka alá most a véleményüket. Szerencsére a pártvezetés hamarosan segítségül sietett ahhoz, hogy Nagy Imre belássa: hibát követett el.

Nem sokkal e tanácskozás után, a Pártközpontban megbeszélést tartottak vezető kommunista újságírók, lapszerkesztők számára. Az újságírók közül többen, már csak azért is, mert hallottak a Nagy Imrével folyó tárgyalásokról, s természetesen azért is, mert vonzódtak hozzá, felszólalásaikban szóvá tették az ügyet és Nagy Imrét elvtársnak nevezték. Ekkor felállt a Központi Vezetőség egyik titkára, Ács Lajos és kijelentette: „Vegyék tudomásul, hogy Nagy Imre nekünk nem elvtárs, hanem egy pártból kizárt személy.”

Mikor az „öreg” értesült erről, mérhetetlen dühre lobbant, annál is inkább, mert a Központi Vezetőség két megbízottja a megbeszélésük során mindvégig elvtársazta, s mert ha másból nem, Ács kijelentéséből láthatta: kettős játék folyik vele. Hitegetik azért, hogy őt is, híveit is passzivitásra kárhoztassák, időt húzzanak és időt nyerjenek; s ezalatt olyan helyzetet akarnak teremteni, hogy ne a tömegnyomásnak s a közakaratnak engedve, hanem megalázva és kegyet gyakorolva vegyék majd őt vissza a pártba, ha egyáltalán visszaveszik. Ugyanakkor pedig mélységesen el is szégyellte magát, amiért nem viselkedett úgy barátai irányában, ahogyan kellett volna. Most sorra kereste fel őket személyesen vagy telefonon és elnézésüket kérte; azok sokkal jobban becsülték és szerették, semhogy haragudni tudtak volna rá. A béke helyreállott.

Ő maga különben egyáltalán nem tört arra, hogy visszakerüljön a hatalomba. Az egyetlen, amit el szeretne érni, hogy akadémiai tagságát és egyetemi katedráját visszakapja. Legszívesebben csendben és nyugalomban dolgoznék, tanulmányokat írna, fiatalokkal foglalkoznék. Persze sokkal inkább politikus lény annál, semhogy ne tudná: ez inkább csak álom, s ha ügye egyáltalán rendeződni fog, akkor nem az ő akarata és nem a pártvezetés akarata a döntő, hanem maga a helyzet, amely érte kiált, amelyben ő az egyetlen kommunista, aki még talán rendbe hozhatja a dolgokat.

Minden jel arra vall, hogy visszatérését – már ami a politika felső köreit illeti – valójában az oroszok szorgalmazzák. A szovjet nagykövet, Andropov meghívja őt, s hosszan, nagyon barátságosan elbeszélget vele. De ami ennél is sokkal fontosabb, átutazik Budapesten ismét Mikoján, s rövid pár órás ott-tartózkodása alatt is alkalmat kerít arra, hogy magához kéresse Nagy Imrét. A szovjet nagykövetségen találkoznak. Mikoján elbűvölően barátságos, megismétli, amit a Politikai Bizottságban egyszer már elmondott, hogy nem ők, oroszok, hanem Rákosi felelős Nagy Imre kizárásáért, s kéri az együttműködését a kibontakozás útjának megkeresésére.

Nagy Imre nyugodt és nyugtalan egyszerre. Nyugodt, mert úgy érzi, hogy az idő neki dolgozik. De nyugtalan is, mert egyszer már nagyon megjárta az oroszokkal, s mert egyáltalán nem biztos afelől, hogy most teljesen őszinték-e. Elvégre nagyon jól ismeri ő a Kreml mechanizmusát. Ha úgy égnének azért, hogy az ügyét rendbe hozzák, azt épp olyan könnyen vagy még könnyebben meg lehetne oldaniok, mint ahogy őt vagy Rákosit leváltották. Úgy fest, mintha csak eszköznek tartanák őt, második vasnak a tűzben: ha szükség lesz rá, ha nem – minden esetre bebiztosítják magukat. Szeretne tisztább és őszintébb viszonyt kialakítani, szinte szuggerálja magát, hogy higgyen nekik, de nem könnyű a dolog.

Annál kevésbé, mert a magyar pártvezetés továbbra is merev, taktikázó, lassú és kényszeredett. Egy ízben behívatja őt Gerő és Kádár. A hangulat rossz s nem is annyira Gerő részéről, aki inkább passzív és csendes; Kádár az, aki üres frázisokat hajtogat, pártegységről, pártfegyelemről szónokol, az ellenséget emlegeti, s mindenáron rá akarja bírni arra, amire nála sokkal nagyobb erőnek sem sikerült, hogy gyakoroljon előbb ő önbírálatot, s legyen ezzel „segítségére” a pártnak. Most már Nagy Imre részéről is szinte rutinná válik, amit ismételgetnie kell: nem kéri azt, hogy a párt meghajoljon vagy megalázkodjék előtte, de ezt tőle se várják el, nyílt elvi vitát akar, ez minden.

Ami a legjobban aggasztja: nem az, hogy egy vagy két vagy öt hónap múlva lesz párttag, avagy miniszterelnök. Ő most már, Rákosi bukása után igazán bírja türelemmel és idegekkel. A kérdés az: a tömegek bírják-e? Közvetlen barátai részéről is, de országszerte is egyre több türelmetlenséggel találkozik. Új és új tervekkel állnak elébe, új és új akciókat sürgetnek nála, s ő az, aki lebeszéli, visszafogja, türelemre inti az embereket.

Nem sokkal Mikoján látogatása után felkeresi őt egy fiatal kommunista tudósjelölt, Zádor István.⁷⁴ Nem a maga ügyében jön, megbízása van, méghozzá Szigethy Attilától, Győr megye tanácselnökétől, aki egyúttal pártonkívüli (volt parasztpárti) képviselő. Szigethynek az a terve, hogy a parlament legközelebbi ülésén interpellációt jelent be s vitára kényszeríti a kormányt a Hazafias Népfront és az egész tanácsrendszer újjászervezésével kapcsolatban. A probléma az, hogy a házszabályok szerint minden interpelláció szövegét előre be kell mutatni. Nyilvánvaló, hogy egy vitabeszéd elmondására nem kaphat engedélyt. Ezért arra gondolt, hogy egy másik interpellációt mutat be és egy másikat mond el. Valószínűnek látszik, hogy nem fogják félbeszakítani s a következményekért szívesen vállalja a felelősséget, annak érdekében, hogy ezzel mozgásba hozza a politikai közéletet. Érzi azonban: terve túlságosan nagyszabású ahhoz, hogy saját szakállára belekezdhetne. Nagy Imre tanácsát akarja kérni. Tudva, hogy Nagy Imre háza megfigyelés alatt áll, az ifjú Zádort, ötletének társszerzőjét kéri meg, hogy informálja Nagy Imrét és szerezze meg a szükséges beleegyezést.

Az „öreg” a kertre nyíló nagy, földszinti teraszra ülteti le, hideg sörrel és sós süteménnyel kínálja a fiatalembert; nagyon örül, hogy hallhat Szigethyről, akit becsül, magát a tervet azonban egyre ingerültebb bizalmatlansággal fogadja, majd meglepő eréllyel ellenezni kezdi. Főleg az elgondolás puccsista jellegét kifogásolja, ellene van minden törvénysértő lépésnek.

– Mitől várja hát – kérdezi meg a fiatal tudós –, hogy a dolgok jobbra fordulnak? Talán Hruscsovtól?

Nagy Imre legyint.

– A XX. kongresszusi beszéd nagyon zavaros – feleli. – Hruscsov nem volt elég következetes. – Togliatti akkoriban közzétett bíráló cikkére hívja fel a figyelmet, amelyben az olasz vezető a kommunista pártok önállóságát követeli. Megemlíti Mikoján látogatását, aki biztosította őt rokonszenvéről.

– Gondolja, hogy visszakerülhet legális úton a vezetésbe? – kérdi látogatója.

– Őszre minden az ölembe hull.

– Feltételezi, hogy ugyanaz a Központi Vezetőség, amely egyszer már kiátkozta, képes lesz visszafogadni?

– Nem lesz más választásuk – jelenti ki határozottan. – A munkásosztály és a párttagság végül is kényszeríteni fogja a vezetőket. Mi nem alkalmazhatunk olyan eszközöket, mint Rákosiék. A mi erőnk a feddhetetlenségünkben van. Erre nagyon kell ügyelni.

A fiatal vendég a lehetséges legnagyobb tapintattal szóba hozza, hogy egyszer már vesztett ezzel a magatartással, amikor talán meg tudta volna tartani a hatalmat, ha másképp jár el.

Nagy Imre a megjegyzést nem tekinti sértőnek, de azt feleli, hogy utólag egy cseppet sem sajnálja, hogy így esett, mert másképpen nem lehetne soha tiszta vizet önteni a pohárba.

– Most vesztükbe rohannak – mondja nyomatékkal.

A fiatalembernek az az érzése, mintha a Háború és béke Kutuzovjával beszélgetne, aki visszafogja minden erejével a Napóleont támadni akaró fiatal tisztecskéket, mert tudja, hogy a napóleoni sereg így is, úgy is tönkre megy, de az idő előtti ütközet kockázatos. Meg is kérdezi Nagy Imrét: hasonlónak találja-e a helyzetet?

Az „öreg” egyetértően bólint – először aznap délután.

A vendég most Hruscsov jelszavára tereli a szót: „Vissza Leninhez!” Nagy Imre megjegyzi, hogy a mai helyzet teljesen új és jobb lenne minden dogmát félretolni. A jugoszláv kísérletről a rokonszenv hangján nyilatkozik, de hozzáteszi, hogy nem lenne okos lemásolni az ő politikájukat. „Nekünk végre valami újat kellene próbálni” – mondja.

Igen, valami újat szeretne kipróbálni, valami olyat, ami mélységesen magyar és egyértelműen szocialista – s ugyanakkor, vagy éppen ezért is, a hibás lépésektől, a kapkodástól, a forrófejűségtől vagy az esetleges provokációktól való aggodalom eltölti egész belsejét. Bármennyire hisz is abban, hogy őszre minden az ölébe hull, s hogy a pártvezetés a vesztébe rohan, nem hunyhat szemet az elől: ez a rohanás szakadékba ránthatja az egész országot. Nem Gerőért vagy Hegedűsért vérzik a szíve, hanem a pártért és a népért. A tömegeknek, a párttagoknak s barátainak türelmetlen morajlása szinte tengerként veszi körül az Orsó utcai villát. Bizakodik is és közben katasztrófától is fél.

Ez a helyzet viszi rá őt arra, hogy ha ezerszer nem rajta van is a sor, ha ezerszer is ő a megsértett – mégis ő tegye meg a kezdő lépést.

1956. október 4-én a következő levéllel fordul a Központi Vezetőséghez:

„Tisztelt Elvtársak!

Kommunista meggyőződésem és a párthoz való ragaszkodásom parancsszavát követem, amikor egyéni érdekeket, presztízs-szempontokat vagy sértődöttséget félretéve, ismét a párthoz fordulok. E levelem megírására mindenekelőtt a párt egységének a féltése és az a kívánság késztetett, hogy minél előbb a párt soraiban, annak tagságával vállvetve munkálkodhassak a szocializmus építése, az ország felvirágoztatása, dolgozó népünk boldog, békés élete nagy és nehéz feladataink megoldásán, amihez a párt minden erejének megfeszítésére, minden tagjának szilárd, elvhű helytállására van szükség.

Ugyanakkor, amikor az 1956. júliusi központi vezetőségi határozat nyomán felmerülő új és nagy kérdések, de nem utolsósorban Népköztársaságunk ellenségei számításainak meghiúsítása elengedhetetlenül megköveteli a párt sorainak elvi, politikai és szervezeti egységét, valamint ennek alapján a legszélesebb demokratikus erők nemzeti összefogását – pártügyem tisztázatlansága és a körülöttem egyre növekvő bizonytalanság megnehezíti a párt egységes cselekvését, megosztja a párt és a demokrácia erőit, éppen akkor, amikor súlyos gazdasági és politikai feladatokat kell a párt irányításával megoldani. Ebben a helyzetben mindenek felett álló döntő kérdés a pártegység ügye. Le kívánom szögezni, hogy én a marxizmus–leninizmus és a párton belüli demokrácia elvei alapján nyugvó pártegységet a párt sikerei alapvető feltételének tekintem. Éppen ezért károsnak tartanám, ha az úgynevezett Nagy Imre-ügy körül a harc a pártban tovább éleződne, ami a pártegység megszilárdításának, a párt határozott, egységes politikájának akadályává válhatnék, amit pártügyem rendezésével el lehet és el kell hárítani.

Nyomatékosan hangsúlyozni kívánom, hogy pártügyem rendezése érdekében minden tőlem telhetőt megteszek, ami a marxista–leninista meggyőződésemmel, elveimmel, valamint kommunista és emberi becsületemmel összeegyeztethető. Mint már több beadványomban kifejtettem, most újból szükségesnek tartom leszögezni, hogy

a.) egyetértek a párt politikai fővonalával – iparunknak, mezőgazdaságunknak, egész népgazdaságunknak a marxizmus–leninizmus szellemében, a sajátos magyar viszonyoknak megfelelően, a szocializmus alapjaira való helyezésével – amelyet az 1953. júniusi központi vezetőségi határozat és a III. kongresszus határozatai szabnak meg;

b.) egyetértek a demokratikus centralizmus lenini elvével, amelynek alapján magamra kötelezőnek tartom a párt határozatait, még akkor is, ha azokkal részben vagy egészben nem értek egyet;

c.) egyetértek az 1956. júliusi központi vezetőségi határozat azon elvi célkitűzéseivel, amelyek a XX. Kongresszus szellemében vezetik a pártot a szocialista demokratizmus útján. Bár a határozat számos kérdésében más véleményen vagyok, a határozatot magamra kötelezőnek tartom és küzdök megvalósításáért.

Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy politikai és ideológiai tevékenységemmel kapcsolatban az elmúlt időszakban elhangzott vádakat megfelelően, vezető pártfórum nyilvánossága előtt megvitassuk, s amennyiben az eszmei tisztázás eredményeként szükségesnek mutatkozik, az alaptalannak bizonyult vádak helyreigazításával egyidejűleg, a magam részéről kész vagyok a ténylegesen fennálló hibák elismerésére.

Meggyőződésem, hogy ügyemet mind a pártegység, mind a politikai és gazdasági feladatok sikere érdekében rendezni kell. Annál inkább hangsúlyoznom kell ezt, mert a pártból való kizárásom a párton belüli demokrácia, a párt szervezeti szabályzata megsértésével történt és pártszerűtlen volt. Ez a meggyőződésem vezetett, amikor vezető pártszervekhez több beadványt intéztem s ez indított arra is, hogy legutóbb régi alapszervezetem pártbizottságához forduljak.

Mindezek alapján úgy érzem, hogy a pártban a helyem, amelyben közel negyven esztendőt töltöttem, s amelynek soraiban a nép, a haza, a szocializmus ügyéért hol fegyverrel a kézben, hol munkával, szóval vagy tollal, legjobb képességeim szerint küzdöttem. Kérem tehát a Központi Vezetőséget, hogy pártügyemet tegye újabb vizsgálat tárgyává és annak eredményeképpen állítson vissza párttagsági jogaimba, hogy ily módon pártügyem lezárásával is segítse elő a párt és az ország előtt álló feladatok minél eredményesebb megoldását.

Kommunista üdvözlettel:

Nagy Imre”

Ennél messzebb nem mehetett. Voltak barátai, akik úgy gondolták, túl messzire is elment, de őt most valóban nem presztízs- és egyéni érdekek vezették: valami olyasmit szeretett volna elkerülni, amiről ő maga sem tudta, mi az, csak sejtette, érezte és félt tőle.

De bármennyire sietett is, kilenc napig kellett a válaszra várnia. S bár visszaveszik őt a pártba, ez a válasz még mindig fölényes, fenntartásos és mikor nyilvánosságra kerül, inkább növeli, mint eloszlatja az elégedetlenséget:

„A Politikai Bizottság megtárgyalta Nagy Imre elvtárs október 4-i levelét, amelyben párttagságának visszaállítását kérte. A Politikai Bizottság elhatározta:

1.) hatálytalanítja az 1955. novemberi határozatot, amely Nagy Imre elvtársat kizárta a párt soraiból, mert jóllehet követett el politikai hibákat, ezek nem tették indokolttá a pártból való kizárását. A kizárási határozat létrejöttében jelentős szerepet játszott Rákosi Mátyás elvtárs személyi elfogultsága. Mindezeket figyelembe véve, a Politikai Bizottság Nagy Imre elvtársat visszahelyezi párttagsági jogaiba.

2.) javasolja a Központi Vezetőségnek, hogy az ügynek még nyitott kérdéseit a közeljövőben vitassa meg, tisztázza a Nagy Imre elvtárs által ténylegesen elkövetett hibákat, valamint azt, hogy a korábbi párthatározatokban mennyiben voltak túlzások vagy helytelen megállapítások.

Ezen intézkedések lehetővé teszik, hogy a Központi Vezetőség az ügyet elvi alapon véglegesen tisztázza és lezárja.”

A Politikai Bizottság ráér. Nagy Imre, akinek óriási a presztízse, nem félti azt – a párt elébe siet; a Politikai Bizottság, amelyiknek az országban a legminimálisabb tekintélye sincs, rendkívüli gonddal őrzi azt, ami nem létezik. A levél aznap lát napvilágot, amikor Gerő Ernő, Kádár János, Hegedűs András, Kovács István Belgrádba utazik; a pártvezetés arra számít, hogy a Titóval való összebékülés majd megerősíti annyira a tekintélyét, hogy Nagy Imre ügyét harmad- vagy ötödrangú kérdésként kezelhesse. Most már visszakerült a pártba, majd szépen meghatározzák, miben hibázott ő és miben Rákosi, határozatot hoznak erről, funkciót ajánlanak fel neki, s ezzel lassacskán majd minden rendeződik. Mire való volna az idegesség, a kapkodás, a túlzott elsietése a dolognak?

De a tömegek nem érnek rá ennyire. Sokkal jobban gyűlölik Gerőt, Rákosi legközelebbi munkatársát, a nyomorba döntő ötéves tervek atyját és sokkal jobban szeretik Nagy Imrét annál, semhogy tűrni akarnák ezt a packázást. Alig két hete zajlott le a hátborzongató színjáték: Rajk Lászlónak és három más kivégzett kommunistának ünnepi pompával végbemenő újraeltemettetése. Már ott olyan volt a hangulat, hogy csak a szerencse, a fegyveres készenlét s – ki tudja, talán Nagy Imre és Rajkné jelenléte óvta meg a pártvezetőket a robbanástól. Azóta a sajtó minden szombatra vagy vasárnapra újabb temetéseket jelent: kivégzett rendőrtiszteket, kivégzett tábornokokat temetnek. Hiába próbál a pártvezetés csitítani azzal, hogy Farkas Mihályt s a fiát, Farkas Vladimírt letartóztatják. Az embereket ez is csak arra inti, miféle szörnyetegeket nevelt ez a rendszer, s arra, hogy semmiféle biztosítékuk nincs a múltbeli bűnök megismétlődése ellen.

Amit az adott helyzetben a legjobb – az egyetlen – biztosítéknak éreznének: ha ismét Nagy Imre venné át az ország vezetését. Ha van az országban szabadságtörekvés, amely önállóságot, függetlenséget akar, az most Nagy Imre felé tekint. Ha van vágyakozás az emberibb élet után, a több kenyér és a nagyobb szabadság iránt, ha van akarat a terrortól és a rettegéstől való megszabadulásra, az most Nagy Imrében bízik. Az újságok anélkül, hogy erre engedélyt kapnának a pártközponttól, egymásután közlik le a fényképét s az egyik hetilap megírja: „Nagy Imre személye az utóbbi időben teljesen érthető okokból jelképpé vált, a Rákosi-féle szektárius, dogmatikus, sztálinista politika ellenzékének jelképévé.”

Erről beszél az egész ország. Csak a pártvezetés hallgat. A pártvezetés ráér.

Aztán berobbannak a hírek Varsóból: a lengyel munkásoknak, íróknak, diákoknak sikerült Gomulkát visszavinniük az ország élére. Miért ne lehetne ugyanezt megtenni Nagy Imrével is?

Ezt kérdezi az egész ország. De a pártvezetés nem felel. A pártvezetés ráér.

A levegő napról napra sűrűbb. Gyűlések zajlanak le mindenfelé a vidéki városokban. Az emberek furcsa, szokatlan kérdéseket tesznek fel. Mi van Nagy Imrével? Meddig maradnak még az oroszok Magyarországon? Mi történik a magyar bauxittal és az urániummal? Miért nem állítják bíróság elé Rajkék gyilkosait?

Az „öreghez” jönnek a hírek, a barátok, a beszámolók. Az idő neki dolgozik, igen. De micsoda tragédia lehet még a rohanó idő s a tudatos időhúzók összecsapásából?

Nagy Imre október 20-án hirtelen elhatározással elutazik Budapestről. Elmegy, mert meghívása van vidékre, elmegy, mert amíg Gerőék Belgrádban vannak, aligha számíthat ügyének rendezésére, s elmegy, mert arra gondol: távolléte most inkább megnyugtatóan hat s megőrzi az országot is, őt is valami kiszámíthatatlantól.

Ütött az óra. Az óra, amelyet várt? Aligha. Sokkal inkább: amelyet sejtett, amelytől óvott. Hányszor rémlett fel előtte egy katasztrófa veszélye az elmúlt két évben, hányszor próbálta figyelmeztetni azokat, akik süketek voltak minden figyelmeztető szóra. A beadványok, amelyeket 1955 nyarán, 1956 elején a Központi Vezetőséghez ír, át meg át vannak szőve a veszély előresejtésével. Ha úgy tetszik: próféciával, ha úgy tetszik: csak realizmussal. „A kalandorpolitika kétségbeesésbe hajtja a népet, a meghasonlás keríti hatalmába a dolgozó tömegeket…”„Nem lehet minden hibát és bűnt majd önkritikával jóvátenni. A tömegek kritikája súlyos fegyver, amely hatalmakat söpörhet el.”

De mégis: ha a lehetőséggel számolt is, a tényre, hogy az bekövetkezik, nem gondolt igazából, nem volt rá felkészülve. Különösen nem Rákosi bukása után; minden huzavona és kétszínű játék ellenére bizonyos volt benne, hogy az ügye végül is rendeződik; a lengyel események, Gomulka hatalomra jutása pedig szinte megnyugtató volt. Igen kevés kétség maradt benne afelől, hogy ha Gerőék visszaérkeznek Jugoszláviából, ők maguk fognak arra kényszerülni, hogy visszahívják a vezetésbe. De az ő elképzelése nem a tüntető utca, hanem a párton belüli tárgyalás, a békés megegyezés volt, amelyet a fővárosban és az országban a kommunista taggyűlések határozatai támogatnak és siettetnek. Amíg Gerőék nincsenek itthon, nem is gondolt arra, hogy ez bekövetkezhet vagy akárcsak megkezdődhet. Ha nem az lett volna, aki, ha nem a becsületes és a párthoz hű Nagy Imre lett volna, ha csak egy kicsit is hasonlított volna a Rákosi-félékre, akkor Gerő egyhetes távollétét felhasználta volna, hogy szervezkedjék, mint ahogy annak idején Gerő használta fel az ő 1954-es krími nyaralását az „ellentámadásra”. Ezzel szemben ő – elutazott Pestről. Az első követelések, a rádió első közlése, október 22-én este, amely szerint a Közgazdasági Egyetem diákgyűlésén „a fiatalok erélyesen követelik, hogy Nagy Imre elvtársat helyezzék vissza a legfelső állami és pártvezetésbe” – vidéken éri. A Balaton mellett van, Badacsonyban. Szüreten vesz részt.

Déltájban érkezik vissza Pestre, az Orsó utcai villába. A balatoni műút felől az út a város nyugati részén vezet át, Buda külső területein, úgyhogy semmit sem lát abból a megmozdulásból, ami akkor már forr, zúg, elsősorban a pesti oldalon.

Az ifjúság a tüntetésre készül: szolidaritását fogja kifejezni a szabadságáért küzdő Lengyelországgal. S mert Lengyelország a szabadságért küzd, nyilvánvaló, hogy a szolidaritás kifejezése már magában is a szabadságvágy megnyilvánulása. De az egyetemisták nem hagynak semmiféle kétséget céljaik és követeléseik felől. A lengyelek iránti testvéri együttérzés nem álca, hanem alkalom és lendület a saját akaratuk kimondására.

A délelőtt folyamán a város száz és száz helyén, legtöbbnyire fákra rajzszögelve, megjelennek a tegnapi diákgyűlések pontokba foglalt határozatai, a 14 pontok, a 16 pontok. A sokszorosított kis papírlapokat ezrek és tízezrek olvassák. A csoportokba verődő járókelők egymást taszigálják, hogy „betűtávolba” kerülhessenek. Majdnem mindenütt akad valaki, aki a hátrább állóknak hangosan is felolvassa a követeléseket. Pontosabban: fel meri olvasni. Mert kicsit olyan az emberek érzése a napfényes pesti utcán, mint a katakombák keresztényeié lehetett valaha: tiltott szavak mondatnak ki erős hangon, szavak, amelyeket tizenegy éven vagy nyolc éven át bűntett volt kiejteni, s ha az őskeresztényeket a rejtekhelyek sötétje – itt, az őszi utcán, a hallgatóság együttérzése védi a felolvasót, aki most bátran sorolja:

„1.) Az összes szovjet csapatoknak azonnali kivonását követeljük Magyarországról a békeszerződés határozatai alapján.

2.) Az MDP-ben alulról felfelé titkos alapon új alap-, közép- és központi vezetők választását követeljük, ezek legrövidebb időn belül hívják össze a pártkongresszust és válasszanak új központi vezetőséget.

3.) A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével, a sztálinista-rákosista korszak minden bűnös vezetőjét azonnal váltsák le.

4.) Nyilvános tárgyalást követelünk Farkas Mihály és társai ügyében. Rákosi Mátyást, aki első fokon felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretevéséért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszéke elé.

5.) Általános, egyenlő és titkos választásokat követelünk az országban, több párt részvételével, új nemzetgyűlés megválasztása céljából. Követeljük a munkásság sztrájkjogának a biztosítását.

6.) Követeljük a magyar–szovjet és a magyar–jugoszláv politikai, gazdasági és szellemi kapcsolatok felülvizsgálását és új rendezését a politikai és gazdasági teljes egyenrangúság és az egymás belügyeibe való be nem avatkozás alapján.

7.) Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával.

8.) Hozzák nyilvánosságra külkereskedelmi szerződéseinket, a soha ki nem fizethető jóvátételek tényleges adatait. Nyílt és őszinte tájékoztatást követelünk az ország uránérc-készleteiről, kiaknázásáról, az orosz koncesszióról. Követeljük, hogy az uránércet világpiaci áron nemes valutáért Magyarország szabadon értékesíthesse.

9.) Követeljük az iparban alkalmazott normák teljes revízióját, munkások és értelmiségiek bérköveteléseinek sürgős és alapvető rendezését. Kérjük a munkások létminimumának a megállapítását.

10.) Követeljük a beszolgáltatási rendszer új alapokra való fektetését és a termények okszerű felhasználását. Követeljük az egyénileg dolgozó parasztok egyenrangú támogatását.

11.) Követeljük az összes politikai és gazdasági pereknek független bíróságon való felülvizsgálását, az ártatlanul elítéltek szabadonbocsátását és rehabilitását. Követeljük a Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.

12.) Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot, szabad rádiót követelünk és a MEFESZ⁷⁵ szervezet számára nagy példányszámú új napilapot. Követeljük a meglévő káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését.

13.) Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és a politikai elnyomás jelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le és helyére az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.

14.) A meglévő, a magyar néptől teljesen idegen címer helyett kívánjuk a régi magyar Kossuth-címer visszaállítását. A magyar honvédségnek nemzeti hagyományainkhoz méltó új egyenruhát követelünk. Követeljük, hogy március 15-e nemzeti ünnep, munkaszüneti nap legyen, október 6-a pedig nemzeti gyászünnep és iskolai szünnap legyen.

15.) A Budapesti Műszaki Egyetemek ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidaritását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel függetlenségi mozgalommal kapcsolatban.

16.) Az Építőipari Műegyetem diáksága a leggyorsabban felállítja a MEFESZ helyi szervezeteit és elhatározta, folyó hó 27-re, szombatra Budapesten ifjúsági parlament összehívását, melyen küldöttségekkel részt vesz az ország egész ifjúsága.”

A kommentárok az utcán rövidek és helyeslők. „Igen.” „Ez az.” „Végre!” – hangzik egy-egy kiváltképpen tetsző pont után. Az idősebbekre különös melegséggel hatnak azok a követelések, amelyek a Kossuth-címerre, az új honvédegyenruhára, március 15-re vonatkoznak. Sok öreg szem könnyel telik meg. Ellentmondás sehol, egyik pontnál sem.

Ha valakinek akkor eszébe jutott volna, hogy az Orsó utcai villa kerítésére is kitűzzön egy stencilezett példányt, nem sok öröme telt volna ebből a forradalmi tettből. Az „Öreg” – ezt biztosra lehet venni – szépen leszedte volna a papírlapot, s aztán lassan és nyugodtan elmagyarázta volna a forrófejű ifjúnak: mi az, ami helyes és mi az, ami nem helyes a követelésekben. Mert ez a program, noha Nagy Imrét követeli a kormány élére – nem Nagy Imre programja. Alaposan túlmegy rajta. Nem kétséges, hogy ugyanakkor, amikor sok minden az ő legdédelgetettebb elképzeléseit tartalmazza – a politikai és gazdasági teljes egyenjogúságot, az egész gazdasági rendszer felülvizsgálatát – szakemberekkel, a hazai adottságoknak megfelelően –, az ártatlanok rehabilitását, a Lengyelországgal való szolidaritást, a program egésze éppúgy túlszalad az ő elgondolásain, mint azokon a lengyel eseményeken, amelyekkel egyébként „szolidáris”. Vannak egyes pontok, amelyekkel egyetértene, de azt mondaná: okosabban, lassabban, tapintatosabban. Ilyen: a pártkongresszus „a legrövidebb időn belül”, ilyen a Rákosi bíróság elé állítása, a külkereskedelmi szerződések nyilvánosságra hozatala, a kihurcolt hadifoglyok visszaszerzése. De holtbiztosan nem értene egyet a többpártrendszerrel és különösképpen a szovjet csapatok azonnali kivonásának a felvetésével. Nem mintha ő rajongana ezekért a szovjet csapatokért: egyszerűen realizmusból. Ő ezekben az órákban feltétlenül bízik annyira a párt és a rendszer erejében, hogy azt a szovjet csapatok nélkül is fenntarthatónak hiszi – de egész alkatánál, gondolkodásánál, hagyományainál fogva nem tetszhet neki a program éles és nyílt szovjetellenessége. Nem a Sztálin-szobrot védi és nem a magyar urániumot akarja elvesztegetni: egyszerűen hisz a szovjet–magyar barátság fontosságában s ami a fontosságnál fontosabb: a lehetőségében is.

A „hadsereg” akkor gyülekezik, amikor a vezér éppen ebédel. Ami az utcán lüktetés és lárma, az az Orsó utcai lakásban telefoncsengetéssé szelídül. Persze nem azért marad otthon, mert a követelésekkel nem ért egyet. Ha a tömeg jelszava csupa idézet volna az ő műveiből, akkor sem mozdulna. Alig tíz napja vették vissza a pártba. Sokkal jobban köti mindaz, amit a zsargon pártszerűségnek nevez, semhogy magára vállalná a pártfegyelem megsértésének, a demokratikus centralizmus háborításának a vádját, azt a vádat, hogy – a párt ellen, a Központi Vezetőség ellen vezeti a fiatalságot.

Pedig időközben már a párt, a pártapparátus is lázad. A Szabad Nép szerkesztőségében reggel óta taggyűlés folyik. A hangulat lázas és izgatott. Betlen Oszkár, a sztálinista főszerkesztő-helyettes benyújtja lemondását. Az újságírók, akik közül pedig a legerőteljesebb Nagy Imre-híveket már másfél évvel ezelőtt eltávolították, változásokat követelnek a legfelső vezetésben. A taggyűlést félbeszakítják és küldöttséget menesztenek a Központi Vezetőséghez: figyelmeztetni Gerőéket, cselekedjenek, amíg nem késő.

Gerő reggel érkezett vissza Jugoszláviából. A pályaudvaron még nyugodt és elégedett hangú nyilatkozatot tett: „Az első perctől kezdve őszinte elvtársi légkör jellemezte a tárgyalásokat. A megbeszéléseket igen eredményesnek tartjuk, mert minden kérdésben, amelyet megtárgyaltunk, teljes megegyezésre jutottunk.” Úgy érzi, hogy karrierje a tetőfokon van, a jugoszláviai út Moszkvában is, Budapesten is megerősítette a pozícióját. Nyilván dühös, hogy éppen most kell ennek az ostoba ifjúsági akciónak megtörténnie.

A küldöttséget Révai, Kádár és Marosán jelenlétében – hidegen és fölényesen fogadja.

Horváth Márton, a szerkesztőbizottság vezetője előadja a szerkesztőség nézeteit: a tömegek követeléseit komolyan kell venni, ez az utolsó óra – cselekedjenek.

Gerő válaszai pattogóak és határozottak: az elvtársak elvesztették a fejüket és lebecsülik a proletárhatalom erejét. A pártnak és a kormánynak megvan a hatalma ahhoz, hogy szembeszálljon a zavarkeltőkkel. Közli a küldöttséggel, hogy a felvonulást egyszerűen be fogják tiltani.

A küldöttség egyik tagja, Lőcsei Pál, a Szabad Nép volt munkatársa megkérdezi: mit szándékoznak tenni abban az esetben, ha a fiatalság a tilalom ellenére is felvonul.

Gerő is és most már Révai is habozás nélkül kijelenti: lövetni fognak. Révai ezt szinte eszelős dühvel többször megismétli.

Kádár az egész esemény alatt meglehetősen passzívan viselkedik, de lényegében Gerőéket támogatja. Mikor Lőcsei Pál, aki az iménti kérdést is feltette, összefüggésbe hozza ezt a magatartást a Rajk-ügyben való felelősségével, Kádár igen halkan és zavartan valami olyasfélét mond, hogy ez a dolog nem olyan egyszerű, ahogy azt az elvtársak gondolják.

A belügyminisztériumi tilalom, a déli cigányzenét megszakítva, 12 óra 53 perckor hangzik el a rádióban: „A közrend zavartalan biztosítása érdekében a belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez.”

A hatás – s ez előrelátható volt – a cél fordítottja: aki eddig fel akart vonulni, egy percig sem gondol arra, hogy ezek után otthon maradjon. Ellenben sokan, akik egyébként otthon maradtak volna, ezek után azért is felvonulnak. A kormányintézkedéssel sikerült biztosítani a felvonulás – kormányellenességét.

A felvonulási tilalom ostobaságára jellemző, hogy a legszűkebb pártapparátus is szembeszegül vele. A budapesti pártközpontban – ahogy az „Élet és Irodalom” című lap 1957. május 24-i számában Lovas Márton pártalkalmazott visszaemlékezéseiben leírja –, „déltájban, ezen a napon másodszor, összehívták a pártházban tartózkodó pártmunkásokat. Mintegy negyvenen jöttünk össze. Ismét Kovács István, a budapesti pártbizottság első titkára – aki aznap tért vissza Jugoszláviából – számolt be. Röviden elmondta, hogy a Politikai Bizottság betiltotta a délutánra tervezett diáktüntetést. A jelenlévők helytelenítették ezt a határozatot. F. elvtársnő nyíltan Kovács szemébe vágta, hogy korábban őket, pártfunkcionáriusokat félrevezette. Más felszólalók is élesen beszéltek…”

A tilalom teljes érvényben volt, amikor megkezdődött az egyetemi fiatalság fegyelmezett és gyors felvonulása. A cél a Petőfi-szobor volt, amely a Duna-parton, a város szívében emeli esküt tevő kezét az ég felé. Minden irányból igyekeztek errefelé a fiatalok: Buda, Zugló, az Üllői út felől. A menetelő oszlopok ekkor még többnyire csendesek voltak, jelszavakat nemigen kiabáltak. Nemzetiszínű és gyakran piros zászlót is vittek, egy-egy fiatal kezében a lengyel lobogót csattogtatta a szél. Tábla, felirat, transzparens meglehetősen kevés volt: ezek nagyrészt Lengyelországot, a varsóiakat, Petőfi és Bem népének összefogását hirdették.

Gerőék, úgy látszik, visszarettentek attól, hogy fényes nappal ebbe a fegyelmezett, fiatal, Lengyelországot éltető embertömegbe belelövessenek.

Pontosan másfél órával a betiltás után a rádió közölte: „Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési és felvonulási tilalmat feloldja.” Utána gongütés, majd újabb közlemény: „Ma este húsz órakor Gerő Ernő elvtárs, az MDP Központi Vezetőségének első titkára rádióbeszédet mond.” Lehet, hogy azt hitték: ez a hír csillapítólag és kedvezően hat a fiatalokra?

Három órakor az apró Petőfi térre már nem lehetett bejutni. Az odavezető szűk utcák is zsúfolva voltak. De a szomszédos Váci utcában még zavartalan volt az autóforgalom.

Maga a Petőfi téri ünnepség rövid volt és nem túlságosan jelentős. A fiatalok megkoszorúzták a szobrot, Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház ifjú és lobogóan lelkes színésze elmondta a „Nemzeti dal”-t, aztán felolvasta a diákság követeléseit, és a tömeg már vonult is tovább – a Bem-szobor felé.

Az 1848–49-es szabadságharc lengyel hősének a szobra a Duna túlsó partján, légvonalban alig egy-két kilométernyire van. De az Erzsébet-híd, amely a legrövidebb kapocs lett volna, még a második világháború óta romokban hevert. Ez az egyetlen hídja a fővárosnak, amelyet nem építettek még újjá. A legtermészetesebb átjutási lehetőségtől imígyen megfosztva, az ifjú tömeg nagy kerülőre kényszerült. A Kossuth Lajos utcán, a Bajcsy-Zsilinszky úton, a Szent István körúton és a Margit-hídon át mentek. Tulajdonképpen ez a „hosszú menetelés”, amelyet nemcsak az útvonal kényszere jelölt ki, hanem a tüntetés magamutatásának részegítő öröme is, gyújtotta forradalmi lángra Budapestet.

A tüntetésnek „megjött a hangja”, a diákok ütemes jelszavakat kiabáltak. A Kossuth-címerről, az egyenlőségről és szabadságról, a lengyel–magyar barátságról, az urániumércről. A legélesebb s egyik leggyakoribb jelszó az volt: „Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Rögtönzött versikék Nagy Imrét éltették: ő volt ennek a tömegnek elismert vezetője.

„Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe” – így hangzott a politikusabb, megfontoltabb vers. – „Új vezetést akarunk, Nagy Imrében bizalmunk” – így a kezdetlegesebb, de határozottabb. „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába” – így a legszenvedélyesebb.

A tömeggel együtt menetelt Losonczy Géza és Vásárhelyi Miklós, az „öreg” legközvetlenebb barátai, akik a nehéz időkben keményen mellette álltak s akikre az „öreg” hallgatott. Néhányan megkérdezték őket: hol van Nagy Imre?

– Otthon…

– S el sem jön?

– Nem akar…

– Miért, az istenért?

– Nagyon „kihasználhatnák” ellene…

Nyilván nem személyes félelemről volt szó. Az eseményeket nem lehetett előre látni. Ha Gerőéknek sikerül a helyzet urává lenniök, akár úgy, hogy a tüntetők végül is szépen hazamennek, akár úgy, hogy erőszakkal verik szét a felvonulást, Nagy Imre személyes jelenléte valóban felhasználható lenne arra, hogy a nyakába varrják a „rendzavarás”, a „lázítás” felelősségét s ezzel megnehezítsék a békés kibontakozást. Arra, hogy a tüntetést ő használja fel Gerőék ellen, arra, hogy a menet élére állva ő vigye – képletesen – a zászlót s a tömegekkel maga mögött harcba induljon legalább azokért a követelésekért, amelyekkel ő maga is egyetért – minderre nem is gondolt. Az ilyesmi éppúgy távol állt professzoros lényétől, mint temperamentumától s nemcsak lelki, hanem fizikai értelemben is: átlagos testhőmérséklete 35 és 36 fok között volt. A felvonulás hangulata egyre forrósodott. A Bajcsy-Zsilinszky út magas bérházai sorra kitárták ablakaikat, az emeletről kendők és zászlók üdvözölték a tüntetőket. Minthogy minden bérháznak van egy „hivatalos” zászlaja is, ezek is előkerültek: de ezeknek a közepén az esztétikailag felette rút, s egyébként is gyűlölt, a szovjet címert utánzó jelvény volt. A tüntetők felkiabáltak az ablakokba: ez a címer nem kell. Az emeleteken lévők hirtelen nem tudtak mást csinálni: vagy gyorsan lefejtették, vagy egyszerűen kitépték a fehér mezőből ezt a címert. Így kezdődött el a címerek kiszaggatása a nemzetiszínű zászlóból, ami aztán végigsöpört az egész országon.

A Szent István körúthoz jóval négy óra után ért a felvonulás. Ez az az időpont, amikor a Váci úti gyárak munkásai közül azok, akik a délelőttös műszakban dolgoznak, villamosaikkal beérnek a város egyik központjába, a Marx térhez. A beáradó munkások teljes rokonszenvvel fogadták a tüntetőket. Egy részük a kerület polgári lakosságával együtt az út szélén sorakozott fel és karlengetve, kalaplengetve éljenzett, más részük – ezrek és ezrek – egyszerűen beállt a vonulók soraiba. Ettől az időtől kezdve a diáktüntetés mindjobban diák- és munkástüntetéssé alakult át.

Maga a Bem téri ünnepség ugyancsak rövid volt. Veres Péter, az Írószövetség elnöke szólt a tömeghez. Beszédét nem fogadta lelkesedés. A hűvösség a szónok személyének is szólt, aki gyakran bírálva ugyan a közállapotokat, mégiscsak a rendszer egyik reprezentatív figurája volt, de szólt annak a határozatnak is, amelyet Veres az Írószövetség nevében felolvasott. Ez a határozat igen mértéktartó megfogalmazású volt, s bár lényegében a nagyobb szabadságért, a teljesebb demokráciáért, Nagy Imre vezetéséért szállt síkra, követeléseiben is, hangjában is alaposan elmaradt a diákok pontjai mögött.

A Bem téri eseményeknek más valami adott igazi jelentőséget. A tér egyik oldalán, szemben a Dunával, egy több emeletes honvédkaszárnya van. A kaszárnya ablakai az ünnepség alatt megteltek katonákkal. Fiatal katonafiúk nyitott ingnyakkal, zubbony nélkül és fegyver nélkül kihajoltak az ablakon, itt is, ott is zászlókat tűztek ki. A tömeg éljenezni kezdte a hadsereget. A katonák, akiknek ez szemmel láthatóan jólesett, mosolyogtak, integettek. A kaszárnyaőrséget a tüntetők ölelgették, meleg szavakkal dicsérték. Itt vált világossá a tömeg előtt, hogy ez a hadsereg nem fog a népre lőni. Ellenkezőleg: teljesen egy a tömeg követeléseivel. Egyébként itt, a Bem téren csatlakozott a tüntetéshez a Petőfi Akadémia 800 hallgatója. A Petőfi Akadémia politikai tisztképző iskola volt, hallgatósága szinte kizárólag munkás- és parasztfiatalokból állt, s jóformán kivétel nélkül mindegyikük tagja, sőt aktív tagja volt a kommunista pártnak.

Valaki felmászott a Bem-szoborra és egy Kossuth-címeres zászlót nyomott az agg tábornok érckezébe. Ekkortájt érkezett a térre egy diákcsoport, nemzetiszínű és piros zászlókkal. Egy idősebb férfi rájuk kiáltott: vonják be a vörös zászlókat. Mások vitázni kezdtek s megkérdezték a kiabálót: mi a kifogása a vörös szín ellen. „Van nekünk magyar zászlónk…” – ez volt a válasz. A tömeg követelésére és biztatására egyre több katona szedte le a sapkájáról és hajította el a földre az ötágú csillagot – a szovjet csillagot.

Ki állhatott akkor már oda magyarázgatni, hogy Petőfi Sándor egykor „pirosló arccal és piros zászlókkal” képzelte el a végső nagy csatát a világszabadságért, hogy Ady Endre lelkendezve köszöntötte a vörös csillagot s József Attila abban látta a jövendőt, ha majd egyszer a munkásság a gyárra szegezi „az ember ötágú csillagát”? Azok a szimbólumok, amelyek valaha a jobb életnek, a szebb jövőnek, az emberiség legmerészebb álmainak jelképei voltak – itt, Magyarországon, tíz esztendő alatt a szovjet uralom, a nemzeti elnyomás és elnyomottság, az embertelen élet értelmezését öltötték magukra. S ha külön jelvénye nem is volt, vonatkozott ez a szocializmus fogalmára is. A tömeg jelentős része szocializmuson immár nem a társadalmi igazságot, a kizsákmányolás megszüntetését és a nagyobb szabadságot értette. Amit ők a szocializmus neve alatt a gyakorlatból, a valóságból ismertek: az az idegen megszállás és vezetés, a megfogyatkozott külső és belső szabadság, a megtépázott s meggyalázott emberség, a hajszolt munka és a silány életszínvonal volt. A forradalom a leegyszerűsítések ideje. A felhevült lelkek és agyak mindent inkább ismernek, mint a finom árnyalatokat. A forradalmi tömeggel nem lehet szót érteni úgy, ha valaki azt kezdi magyarázgatni, hogy ez az eddigi nem volt igazi szocializmus, nem volt igazi vörös zászló és nem volt igazi ötágú csillag, s ami majd ezután jön, az az igazi lesz. A forradalom mást akar, változást és nem „megjavulást”. Azt mindig csak ködösen sejti, hogy mit; de azt mindig halálbiztosan tudja, hogy mit nem.

Az Orsó utcai ház lakója aligha tudhatott sokat az események alakulásáról, s még kevesebbet a „részletek”-ről, amelyek ezekben az órákban sorsdöntő fontosságúakká léptek elő. Ez a külső-budai ház, amely másfél esztendőn át az ország közepe volt, most néhány óra leforgása alatt fényévnyi távolságba került mindattól, ami tőle alig négy-öt kilométernyire zajlott. Ami az „öreg”-nek mindeddig legfőbb erőforrása volt, ami leginkább megkülönböztette őt a többi pártvezetőtől, az az volt, hogy érezte a nép szíve verését, meg tudta hallani a nép hangját, a vágyakat és a panaszokat – s most éppen ez a forrás apadt ki, most éppen a halló fülek dugultak be. A történelemben a feltételezések csak üres játékra jók, a „mi lett volna, ha…” legfeljebb társasági időtöltés – de mégis nehéz kitérni a kérdés elől: miképpen alakult volna ez a nap és ez a történelmi időszak, ha Nagy Imre történetesen nem a Pasarét tövében, hanem a Körúton vagy a Belvárosban lakik?

A Bem-szobortól a sötétedő utcákon s a Margit-hídon át a Parlament elé vonult a tömeg. Az út a Belügyminisztérium Jászai Mari téri épülete mellett vezet el. Ez a hatalmas háztömb a háború alatt teljesen kiégett; mikor újjáépítették, néhány évig az Államvédelmi Hatóság központja volt. Sima, szürke falaival szinte uralta a Duna-partot, tetején esténként hatalmas vörös csillag szokott kigyúlni. Noha egy idő óta már nem az ÁVH, hanem a rendőrség s belügyminisztériumi hivatalok telepedtek meg benne, a tömeg elvonulván előtte, ütemesen és hangosan felkiabálta az ablakok felé: „Vesszen az ÁVÓ!” Összetűzésre, rendzavarásra nem került sor. A tisztviselők, rendőrtisztek az ablakokban állva hallgatták végig a tüntetőket.

A Parlament előtti nagy tér, ahol 1918-ban a köztársaságot kiáltotta ki egy októberi forradalom, zsúfolásig megtelt. A tömeg nagysága több mint kétszázezerre volt becsülhető. Ez annyit jelent, hogy minden hatodik-hetedik budapesti lakos ide gyülekezett.

A tömeg Nagy Imrét akarta hallani. De Nagy Imre otthon volt.

A Parlament első emeletén több ablakból világosság szűrődött az utcára. Az ablakok mögött néhány ismertebb politikus szemmel is jól látható volt: Hidas István és Mekis József miniszterelnök-helyettes, Erdei Ferenc földművelésügyi miniszter. Hidas és Mekis – mindketten Rákosi kreatúrái, úgynevezett „munkáskáderek”, tehetségtelen figurák, a bukott diktátor hátrahagyott kiszolgálói – olykor-olykor egy függöny mögül kilesett a térre. Aligha telt nagy örömük a tömegben.

Minden valószínűség szerint az ő intézkedésük volt, hogy az utcai világítás, amely eddig úgy-ahogy valami fényt kölcsönzött a leszálló estének, hirtelen kialudt. Nyilván arra számítottak, hogy a koromsötétségben a tömeg majd csak elunja a várakozást.

De éppen az ellenkezője történt. Mintegy varázsütésre, a zsebekből papírok, újságlapok kerültek elő, s szinte pillanatok alatt ezer és ezer fáklya gyúlt ki a téren. A Margit-hídnál röplapokat osztogattak a felvonulók között: ezek Gerő esti rádióbeszédét hirdették meg és nyugalomra intettek. Most a várakozók gyufái és őrgyújtói ezeket lobbantották lángra. Lenyűgöző látvány volt. A szemek és a lelkek megfürödtek a fáklyafényben. A tömegen úrrá lett az érzés: a forradalom nemcsak erős, hatalmas – de szép is.

Nem sokkal később a lámpák megint kigyúltak. A tömeg ettől a kis győzelemtől még inkább érezte önnön erejét. Még hangosabban kiáltotta: „Nagy Imrét!” „Hol van Nagy Imre?”

Az egyik első emeleti erkélyre kilépett Erdei Ferenc. Beszélni akart, de a tömeg egyszerűen nem engedte szóhoz. Végül is vissza kellett mennie az épületbe. Erdei nem volt kommunista párttag. Az egykori Nemzeti Parasztpárt balszárnyának a vezéralakja volt, aki mindvégig együttműködött a kommunista párttal. „Elűzetése” az erkélyről világosan megmutatta, hogy a tömegnek nemcsak az eddigi kommunista vezetők nem kellenek, hanem senki olyan nem kell, aki „kompromittálta magát”, aki nem fordult szembe Rákosiékkal.

Hosszú negyedórák és félórák teltek el így. Nyilvánvaló volt, hogy a felkelt nép állhatatosan kitart követelése mellett: nem tágít addig, amíg Nagy Imrét nem hallja. A tömeg nemcsak saját erejének volt tudatában; tudta azt is, hogy az ilyen hatalmas megmozdulás nem mindennapos jelenség: ami ma sikerült, nem biztos, hogy holnap is sikerülni fog. Ha ma üres kézzel térnek haza, holnap elsikkaszthatják tőlük mindazt, amiért ma az utcára mentek. Azzal az erővel, amit puszta jelenlétük jelentett, még ma el akartak érni valamit.

Nagy Imre legjobb barátai előtt világossá vált, hogy az „öreg” távolléte most már nemcsak sajnálatos, hanem egyszerűen ártalmas is. A tömeg kezd türelmetlenné válni, kezdi úgy érezni, hogy Nagy Imre „kéreti magát”, „várat magára”. Ezért többen is, Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, Aczél Tamás író és mások autóval az Orsó utcába siettek.

– Azonnal jönnöd kell! – mondta neki sürgetően Losonczy Géza.

Nagy Imre fáradtnak és határozatlannak látszott.

– Az utcáról jöttök? – kérdezte.

– Igen – felelte Aczél –, a tömeg téged hív, Imre bácsi. Az isten szerelméért, mire vársz? Ha nem jössz azonnal, valami iszonyú fog történni…

– Hacsak már most is nem késtél el – tette hozzá Vásárhelyi.

– Elkéstem? – kapta fel a fejét megütközve Nagy Imre. – Hogyan késhettem volna el? Miről késtem volna el?

Vásárhelyi majdnem ünnepélyesen felelt:

– El vagyunk késve… El vagyunk késve, mert a nép előretör és Te, akit vezetőjének akar, még mindig itt vagy és nem cselekszel.

Nagy Imre lassan felállt:

– Rendben van – mondta. – Jövök. De kétlem, hogy ez használ.

Az autóban hallgatott, gondolataiba merült. Aztán megszólalt:

– Mekkora a tömeg?

– Óriási – mondta Aczél –, talán kétszázezer főnyi.

– Több – szólt Losonczy –, sokkal több.

– Mit gondoltok – kérdezte Nagy –, mit szándékozik tenni a kormány?

– Nem számít – felelte Losonczy. – Az egyetlen dolog, ami számít: amit te cselekszel vagy amit nem cselekszel. Először a néphez kell szólnod. Aztán be kell menned a Központi Vezetőséghez.

– Ezt nem tehetem – mondta Nagy Imre. – Nem vagyok a tagja…

– Képtelenség! – zúdult fel Vásárhelyi. – Ha a szertartásdival törődünk, minden elveszhet.

– Tagja vagy a pártnak, Imre bácsi – szólt Aczél –, s most ennyi éppen elég.

A kocsi ablakából kinézve, az „öreg” egyszercsak izgatottan felkiáltott:

– Odanézzetek… Nézzétek azt a zászlót…

Egy nemzetiszínű zászló volt, amelyből kihasították a szovjetforma címert.

A kocsi továbbment.

– De hisz minden zászló ilyen – szólalt meg újra Nagy Imre. – Mi történik itt?

Noha az októberi este már hűvös volt, elővette a zsebkendőjét, s megtörölte vele gyöngyöző homlokát.

Nyolc óra tájban ért oda a kocsi a Parlamenthez. Az erkélyen, amelyről Erdei Ferencet lezavarták, most Sinkovits Imre állt, a színész. Már a második vagy harmadik verset mondta. Az elsőt, a Nemzeti dalt még szívesen hallgatta a tömeg. De a másodiknál már úgy érezték az emberek: a türelmükkel s az idegeikkel játszanak. A várakozás egyre fárasztóbb lett, a hangulat egyre feszültebb. A népszerű fiatal színészt kifütyülték és lehurrogták.

Ahhoz, hogy a Parlament kapujához jusson, Nagy Imrének keresztül kellett vágnia a tömegen. Az emberek felismerték és utat nyitottak neki. Lelkes éljenzés töltötte meg a teret: futótűzként terjedt el a hír, hogy Nagy Imre megérkezett.

Az első emeleti termek egyikébe, Mekis irodájába ment. Mekis zavartan nézett az érkezőre: egyike volt azoknak, akik másfél évvel ezelőtt cserbenhagyták s azóta is folyton gyalázták Nagyot.

– Nem volt szükség arra, hogy most idejöjj – szólt az „öreg”-hez. – A Központi Vezetőség a jövő héten összeül s ott meg fogják vitatni a te ügyedet.

Vásárhelyi megragadta Mekis vállát:

– Megőrültél? Jövő héten? Egész Budapest itt áll a kapuk előtt. Azonnal cselekedni kell. Nagy Imre legyen a miniszterelnök. Azonnal! Forradalom van. Nem érted?

Mekis elsápadt. A tömeg zaja beszűrődött az ablakon.

Nagy Imre elindult és kilépett az erkélyre.

Minthogy semmiféle technikai előkészítés nem volt, s az erkélyen körülötte még legalább öt-hat ember szorongott és a téren állók előtt a nagy távolság miatt meglehetősen elmosódtak az alakok és az arcok, a tömeg az első pillanatban észre sem vette, hogy a férfi, akit várt, immár ott áll és beszélni készül. Végül is valami lámpát kerítettek a szobából és azzal belevilágítottak az arcába.

A nagy tér most már felismerte őt és éljenezni kezdett. Az éljenzés őszinte és hosszú volt; a tömeg Nagy Imre puszta jelenlétét is a maga győzelmének könyvelte el: sikerült kivívnia, hogy eljött s hogy a hatalom birtokosai kénytelenek voltak a nép színe elé engedni. A kezével kellett csendet intenie, a morajlást elcsitítania.

Végre megszólalt:

– Elvtársak!

Ebben a pillanatban a téren több helyütt is fütyülés kezdődött és ellenvető kiáltások hangzottak el. Több csoport ütemesen kiáltozni kezdett: „Nem vagyunk mi elvtársak.” Ez a kiáltás egyre jobban eluralta az egész teret. A tömegben nagy számban voltak kommunisták, meggyőződéses párttagok, akiknek semmi kifogásuk nem volt az „elvtárs” megszólítás ellen. De ezeket is mellbe vágta a többségnek ez a határozott és vad tiltakozása. Mindenki előtt, akinek szeme és füle volt, ebben a pillanatban nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy Magyarországon nemcsak Sztálin és Rákosi nem kell, hanem az egész párt sem – úgy, ahogy van. A magyar kommunista párt teljesen és visszavonhatatlanul megbukott.

Nagy Imre beszédének teljes szövege sehol sem jelent meg nyomtatásban, hiteles példány nincs belőle. A legrészletesebben – egy ellene írt cikkben – az „Élet és Irodalom” 1957. május 10-i száma idézi:

„Szeretettel üdvözlöm a megjelenteket – mondta. – Minden megbecsülésem a magyar demokratikus ifjúságé, amely a mai demokratikus megmozdulásával akarja segíteni az akadályok leküzdését a szocialista demokratizmus további fejlesztése útjából… A kibontakozás lehetősége pedig a párton belüli tárgyalás és tisztázás útja. Az alkotmányos rend és fegyelem megőrzése a célunk. A kormány sem késlekedik a kibontakozással…”

A beszédet a tömeg csalódottan fogadta. A primitív technikai feltételek miatt sokan nem is hallották, mit mond, s emiatt zúgtak, idegeskedtek, de azok, akik hallották, még elégedetlenebbek voltak. S mikor a végén felszólította az egybegyűlteket: most pedig térjenek békésen haza, otthonaikba, a csalódottság még csak fokozódott. A tér morgott, morajlott, s minthogy az utolsó szavakat semmiféle éljenzés nem fogadta, Nagy Imre hirtelenjében nem tudta, távozzék-e és hogyan távozzék az erkélyről. Végül is úgy igyekezett a helyzeten segíteni, hogy felkérte a jelenlévőket: énekeljék el a Himnuszt. Ő maga kezdte el az éneket, szép, mélyzengésű hangján.

A Himnusz eléneklése után a tömeg valóban oszladozni kezdett. Sokakat a fáradság indított hazafelé, másokat a belátás: ha Nagy Imre ezt tanácsolja, akkor mégiscsak ez lesz a legjobb. De mindenkiben élt a csalódottság: a hosszú tüntetéssel, a hosszú várakozással végeredményben nem értek el semmi kézzelfoghatót. Holnap minden mehet tovább úgy, ahogy eddig. Talán éppen az ettől való félelem, talán az, hogy a mai harcot holnapra is átmentsék, szülte a jelszót, amely az oszladozó tömegben felharsant, s a legtovább, legszívósabban visszamaradók közt egyre hangosabbá vált: „Holnap sztrájk! Holnap sztrájk!”

Nagy Imre visszament az erkélyről Mekis szobájába. Senki sem mondta neki, hogy a beszéde rossz volt. Érezte ő azt anélkül is. Nem tudta megtalálni a kapcsolatot a tömeggel. A hang, amelyet megütött, még a hivatalos pártsajtó akkori hangjánál is mérsékeltebb volt. Nem bélyegezte meg a múlt hibáit: nem tudott úgy lázítani, hogy ezzel csillapítson.

Mindamellett a szobában lévőknek az volt az érzésük, hogy Nagy Imrét nem törte le a beszéd sikertelensége. Fáradtnak és megviseltnek látszott ugyan, de nem reménytelennek. Olyan benyomást tett, mint aki előre tudta, hogy beszédének nem lesz valami jó a fogadtatása. Lényegében nem a tömegnek – a Központi Vezetőségnek beszélt. Az a mondata: „a kibontakozás lehetősége pedig a párton belüli tárgyalás és tisztázás útja” – sok mindent elárult. Arra számított, hogy a tömeg – ha csalódottan is – most hazaindul, s a Központi Vezetőség legközelebbi, hamarosan megtartandó ülésén sikerül majd keresztülvinnie a maga demokratizáló elképzeléseit. A ma este lemorzsolódott bizalom akkor majd kamatostul visszatérül.

Ekkor robbant a szobába a hír: a Rádiónál kitört a fegyveres harc. A Parlament előtti térre teherautók futottak be, az autókon fiatalok, munkások. „A Rádiónál az ávósok lövik a népet” – kiáltozták. A nagy térségen már nem voltak sokan, de még mindig néhány ezren és éppen a legkitartóbbak, a legszenvedélyesebbek. Ezek elhatározták, hogy a Rádióhoz vonulnak. Egyesek felkapaszkodtak a teherautókra, a zöm pedig menetoszlopba verődött s úgy indult el. A Bajcsy-Zsilinszky útra kanyarodtak, miközben ütemesen kiáltották a hazafelé sietőknek s az úton ácsorgóknak: „Aki magyar, velünk tart.”

1848. március 15-én Pest ifjúsága a Landerer–Heckenast-nyomdához vonult, hogy ott kinyomassa a 12 pontot. 1956 fiataljai a Rádió épületéhez mentek (televízió akkor még nem létezett Magyarországon, pontosabban: akkor kezdődtek a kísérleti adások és vevőkészülékek csupán a legfőbb vezetők lakásában voltak) – a Rádióhoz mentek tehát, hogy az egész nemzet tudomására hozzák követeléseiket. Nem volt ehhez semmiféle előre kidolgozott tervre szükség. Annyira magától értetődő volt ez, hogy a politikai rendőrség vezetőinek már jóval őelőttük eszébe jutott. Ez a magyarázata annak, hogy mikor a fiatalok első csoportjai a Rádió épületéhez értek, akkor ott már legalább két órája megerősített őrség vigyázott az épülettömbre.⁷⁶

A kopott, ódivatú háztömb, amelyben a Rádió szerkesztőségét, stúdióit, technikai osztályait zsúfolták össze, alig néhány lépésnyire volt a Nemzeti Múzeum épületétől, a 48-as forradalom kirobbanásának e nagy tanújától. Mintha a végzet ujjai fonták volna párhuzamosra a két forradalom eseményeinek fonalát: Petőfi és Bem szobra előtt gyülekezett először a tömeg, azután a Parlament előtti térre vonult, amelyik Kossuth nevét viselte – s most annak a Nemzeti Múzeumnak a szomszédságában várakozott, amelynek lépcsőin először hangzott el a „Talpra magyar”. De 1956-ban a párkák sokkalta gyorsabban sodorták s vágták el a szálakat, mint egy századdal korábban.

Mikor 108 évvel ezelőtt a forradalmárok benyomultak a Heckenast-nyomdába, hogy a cenzúrával dacolva kinyomassák követeléseiket, a nyomdatulajdonos, ez a bájos és liberális sváb, cinkos mosollyal azt mondta nekik: „Uraim, csak az erőszaknak engedelmeskedem.” Amire aztán az egyik tüntető könnyedén megérintette az öregúr karját; megesvén így az erőszak, megkezdődhetett a nyomtatás munkája.

1956-ban a Rádió vezetőiben nem volt meg sem ez a kurázsi, sem ez a szelíd ötletesség – nem, ők a legkisebb tanújelét sem adták annak, hogy szolidárisak lennének a fiatalokkal. Egyszerűen elutasították a követeléseik beolvasását a mikrofonba.

S eközben a szűk Bródy Sándor utcában egyre növekedett a tömeg. Minthogy az épület hatalmas kapuit a vezetők bezáratták, semmiféle dialógus nem tudott kialakulni köztük és a tüntetők között. A fiatalok ütemesen kiáltozni kezdtek: „A mikrofont az utcára!” Ez a követelés, amely az adott rendszerben kissé naivnak tűnhetett, később újra és újra elhangzott. Végeredményben a tüntetők csak olyasmit kértek – s talán éppen ez volt kérésükben naiv –, amihez papírforma szerint joguk volt: nem ismételgették-e nekik hosszú évek óta, hogy a rádió a népé (azaz az övék is), és hullámain a nép hangja szólal meg (azaz az övék is). A hangulat egyre nyomottabbá és feszültebbé vált, míg végül is a Rádió vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy egy körülbelül húsztagú küldöttség bemehessen az épületbe. Odabent aztán hosszú alkudozás kezdődött arról, hogy melyek azok a követelések, amelyeket be lehet olvasni a rádióba és melyek azok, amiket nem lehet. Nagy Imre néhány híve, akik a küldöttség tagjai között voltak, hajlott arra, hogy ne olvassák be a teljes szöveget s valami kompromisszumos megoldást találjanak. Hamarosan velük is az történt, ami az „öreg”-gel, mikor a Parlament előtt beszélni kezdett: a tömeghangulat túlment rajtuk.⁷⁷

A tárgyalások egyre jobban elhúzódtak. Az épület előtt a tüntetőkben felmerült a gyanú: nem tartják-e odabent túszul fogva a társaikat. Ahogy az idő múlt, ez az aggodalom mind inkább erősödött és éppúgy fokozta az idegességet, mint az a látvány, hogy egyre több államvédelmi egységet láttak megérkezni. A Rádió vezetőinek egy ostoba kísérlete, amivel túl akartak járni a tömeg eszén, még inkább elmérgesítette a helyzetet. Az történt ugyanis, hogy egy technikuskocsit küldtek az épület elé, azt állítva, hogy magnetofonra veszik és utána rögtön közvetítik a diákok 14 pontját. Hát nem ez az, amit annyira akarnak: a mikrofont az utcára? Bizonyára – csupán azzal a különbséggel, hogy a 14 pontot aztán sohasem sugározta a rádió.

Egy fiatal lány, bordó színű kabátban, felmászott a kocsi tetejére és az eléje nyújtott mikrofonba beolvasta a pontokat. A szomszédos házak ablakaiból az emberek figyelték a jelenetet és most a tüntetők fölkiáltoztak nekik: tegyék ki a rádiókészüléküket az ablakba, hogy mindenki hallja, amikor majd a szöveg elhangzik a rádióban. Mikor aztán az idő múlásával kiderült, hogy közvetítésről szó sincsen, s a tömeg rájött, hogy becsapták, haragja a technikus-kocsiban ülők ellen fordult, illetve fordult volna, mert addigra azok – öt rádióalkalmazott és egy rendőrtiszt – suttyomban kilopóztak a kocsiból és a hátsó bejáraton visszamentek az épületbe. A későbbiekben a tömeg a kocsit faltörő kosnak használta az épület súlyos főkapuja ellen.

Ilyen feszültségek, viszontagságok és alapjában véve békés epizódok közepette ütötte el az óra az este nyolcat és kezdte meg a rádió Gerő Ernő, a párt első titkára beszédének a közvetítését. Általános a vélemény, hogy ez a beszéd volt az a szikra, amitől a lőporos hordó felrobbant. Ez így alighanem túlzás, vagy legalábbis a teljes igazságnak csupán egyik eleme. Igaz, Gerő szavai ismét tanúságot tettek a szónok rideg embertelenségéről, szolgalelkűségéről a Szovjetunió irányában, az adott helyzet iránti értetlenségéről, s igaz az is, hogy agresszivitása még a legtürelmesebb embereket is felingerelte volna – a Rádió előtt tartózkodó tömeg pedig nem tartozott ezek közé. A szónok érezhető népgyűlölete, az ifjúság követeléseinek makacs visszautasítása lázítóan hatott. „Elítéljük azokat – mondotta Gerő –, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használják fel.” Az állam biztosította demokratikus szabadságról beszélni egy olyan tüntetéssel kapcsolatban, amelyet ez az állam először betiltott, sovinisztának, nacionalistának nevezni azt az ifjúságot, amely a lengyelek iránti szolidaritásból kezdte mozgalmát, amely a 48-as forradalom leghaladóbbnak számító vezéralakjai, Petőfi, Bem, Kossuth előtt tisztelgett elsőnek s amely 14 pontjában a kommunista Nagy Imrét kívánta az ország miniszterelnökének – elképzelhető-e ennél elvakultabb megítélése a helyzetnek? Az utcán pergő eseményekből Gerő csak olyasfajta következtetéseket vont le, hogy azok szovjetellenes rágalmazók, nacionalista kútmérgezést, provokációt felhasználó, a munkásosztály hatalmát megingatni igyekvő elemek tevékenységének következményei. A lehető legelcsépeltebb szavakkal „a legnagyobb éberségre” hívott fel mindenkit az „ellenséges elemekkel” szemben és kihívóan jegyezte meg, hogy az a tüntetés, amely az egész fővárost megmozgatta és lázba hozta, nem fogja befolyásolni a párt politikáját.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy voltak a beszédnek mértéktartóbb részei is, amelyek bizonyos haladást jelentettek Gerő korábbi állásfoglalásaihoz képest. „Inkább lassan haladjunk előre, de előrehaladásunk zökkenőmentes legyen” – mondta, s ezt nyilván engedménynek lehetett vélni a „feszített” ötéves tervek, a könyörtelen munkatempó, a kizsigerelő hajsza fő felelőse részéről. Ami a falusi helyzetet, a termelőszövetkezeti mozgalmat illeti, Gerő megjegyezte, hogy „nem szabad előre meghatározott százalékokban vagy számokban megszabni, hogy a téeszek fejlesztésében mikor milyen eredményt érjünk el” – s ez ugyancsak engedménynek számíthatott. Nyugodtabb körülmények között, akárcsak egy héttel vagy talán csak egy nappal korábban az emberek még felfigyeltek volna minderre – de ezekben a lázas órákban, amikor a nemzet szabadságának és az egyéni életmód megváltoztatásának alapvető kérdései kerültek napirendre, az effajta engedmények, amelyek ráadásul kihívó ferdítések és leplezetlen fenyegetések hosszú sora közé voltak beiktatva, a legteljesebb érdektelenségbe fúltak.

A tüntetők, akik a Rádió épülete előtt, a szomszédos házak ablakaiba kitett készülékekből hallgatták Gerő beszédét, mélységesen felháborodtak – de ennek a felháborodásnak csak egyik elemét alkotta maga a beszéd. Később országszerte elterjedt, hogy Gerő „fasiszta csőcselék”-nek nevezte a tömeget; akik a Bródy Sándor utcában hallgatták a beszédet, azok tudták, hogy ez a kifejezés nem hangzott el. Ami viszont valószínűleg magának a beszédnek a szövegénél jobban felháborította őket, az az a tény volt, hogy ezekben az órákban éppen a gyűlölt, az ország romlásáért Rákosival egyaránt felelős Gerő szól a nemzethez, s talán még inkább az, hogy míg ők órák óta kérik-követelik-várják, hogy a maguk 14 pontját szétsugározhassák a rádióban – és hiába várják! –, addig Gerő egy hosszadalmas, szinte végtelennek tűnő, komisz és gyűlölködő beszédben ország és világ előtt kioktathatta és megrágalmazhatta őket.

A Gerő-beszéd szövegénél is inkább ez az igazságtalanság, ez a „kétféle mérce” – az egyik, amelyik a „plebs”-nek, a másik, amelyik a sztálinista vezéreknek volt fenntartva –, a népnek ez a kigúnyolása a magát népinek nevező demokráciában volt az, ami a Rádió épületének ostromát megindította.

Mintegy tíz fiatalember felfordította a rádiótechnikusok üresen hagyott autóját és a nagydarab Dodge-zsal elkezdte a Rádió főkapuját tördelni, horpasztani. Mások egy közeli építkezés tégláival az ablakokat vették célba. Megint mások az ablakrácsokba kapaszkodva megpróbáltak az erkélyekre felmászni.

Az épület védelmezőinek száma meghaladta az ötszázat, ami tekintetbe véve a környező utcák szűk voltát – komoly erőnek számított. Persze, az őrség közkatonáinak jelentős része s még a tisztek közül is többen semmi kedvet nem éreztek a harcra – mégis, az a tény, hogy komoly fegyverzettel rendelkeztek, a fölény érzetével töltötte el őket. Egyre keményebb és keményebb eszközökhöz folyamodtak, hogy megkíséreljék szétoszlatni a tömeget.⁷⁸

A fegyveres erők eleinte könnygázgránátokat dobáltak az utcára. Ezek azonban kétélű fegyvernek bizonyultak. A kitört ablakokon át a gáz visszaszivárgott az épületbe és fojtogatni kezdte a védőket. Ezután tűzoltófecskendőkkel vizet árasztottak a tüntetőkre, majd a Rádió udvarán sorakozó karhatalmiak szuronyt tűztek a puskáikra és „Hajrá!” kiáltásokkal megrohamozták a tömeget. Két irányban éket vágtak benne, sikerült az épület előtti utcarészt elfoglalniok és ott tüzelőállásba helyezkedtek.

Az első lövések 9 óra tájban dördültek el. Alighanem sohasem fog kiderülni, ki adta le őket. Lehetséges, hogy úgynevezett riasztólövések voltak, amelyek közül azonban több nem a levegőbe, hanem a tüntetők élő húsába vágott. Annyi bizonyos, hogy miután a Bródy Sándor utcát „megtisztították”, az ÁVH egységei, amelyek a Múzeumkerttől a Gutenberg térig lövészállásokat foglaltak el, tűz alá vették ezt a két teret és a szomszédos utcákat, hogy az ostromlók további behatolási kísérleteit megakadályozzák.⁷⁹

A Rádiót környező utcák kövezetén hamarosan halottak és sebesültek hevertek. A békésen induló népmozgalom vérbe fordult, vérrel szentelődött meg.

A tüntetők egy elesett társuk holttestét menetben vitték el a Szabad Nép közeli épületéig.

A Múzeum körút felől két tank érkezett az őrség megerősítésére. A tömeg a tankok mögött visszaáradt a Bródy Sándor utcába és most már szabályos csata kezdődött.⁸⁰

A harc alakulása lassan mindinkább a tüntetőknek kedvezett. Azok a rendőrök és katonák, akik nem akartak részt venni a fegyveres összecsapásban, többnyire átadták nekik puskáikat és revolvereiket. Az éjszaka folyamán egymás után érkeztek a könnyűfegyverekkel megrakott teherautók: a fegyverraktárak és a fegyvergyárak munkásai hoztak segítséget a harcoló diákoknak és munkásoknak.

Emberutánpótlásban sem volt hiány. Egyes csoportok a Parlament előtti térről jöttek, s mert az ott lejátszódó események csalódással töltötték el és kielégítetlenül hagyták őket, most itt belevetették magukat a harcba; mások a Városliget felől érkeztek, mámorosan az örömtől: az imént döntötték le Sztálin hatalmas szobrát. Köteleket vetettek a diktátor bronznyakába, de így nem sikerült a földre lerántaniok. Acélhuzalokkal sem. Végül is egy hegesztőpisztollyal a térde alatt körülvágták és egy nagy teherautó így a porba buktatta. A talapzatán mindössze egy pár óriási csizma maradt.

Minél nagyobbá dagadt a tömeg, annál elszántabbá és eltökéltebbé vált. A tüntetők meg akarták bosszulni halottaikat. Az ostrom egyre hevesebb lett. A felkelők beszállásolták magukat több olyan házba, ahonnan tűz alatt tarthatták a Rádió épületét. Életre-halálra ment a harc, a döntés most már a fegyvereké volt.

Nagy Imre a fegyveres összecsapás hírére úgy döntött, hogy a Parlament épületéből átmegy a Központi Vezetőség Akadémia utcai székházába. Ez az épület alig ötperces gyalogút a Parlamenttől. Vele tartott a veje, Jánosi Ferenc, Tánczos Gábor, a Petőfi Kör titkára, Vásárhelyi Miklós és mások.

A pártközpontban teljes volt a fejetlenség. A rádió a Gerő-beszéd után bemondta, hogy a Politikai Bizottság október 31-re összehívta a Központi Vezetőséget. Néhány percre rá a bemondó helyesbített: „A Politikai Bizottság mai ülésén elhatározta, hogy már a legközelebbi napokban egybehívja a Központi Vezetőség legközelebbi ülését.” Két órával később egy „rendkívüli” hír: „Az MDP Politikai Bizottsága a helyzet értékelésére és a teendők megbeszélésére azonnalra összehívta a Központi Vezetőséget.”

Miközben a vezetőségi tagok sorra érkeztek, Piros László belügyminiszter, aki Rákosi jóvoltából a henteskötényt cserélte fel tábornoki egyenruhával, a székház védelmét szervezte. Parancsnokká egy moszkovita határőr-ezredest nevezett ki; az államvédelmi és határőr egységek mellé erősítésül egy folyamőrcsapatot rendelt.

Nagy Imrét Gerő szobájába vezették. Itt tartózkodott Hegedűs András, a miniszterelnök is.

Gerő azonnal és vadul rátámadt Nagyra: ez az egész az ő műve – most aztán megfőhet saját levében.

Nagy hevesen tiltakozott. Megmondta Gerőnek: ő már jó ideje és jó néhányszor figyelmeztette a pártot és a kormányt, hogy ne játsszék a tűzzel.

Éles és szemrehányásokkal teli vita után végül is megállapodtak, hogy Nagy Imre – meghívottként – részt vesz a Központi Vezetőség éjszakai ülésén. Azok, akik kíséretében voltak, veje és legjobb barátai, nem kaptak bebocsátást a tanácskozásra: egy szomszédos szobában várakoztak.

Az ülés zilált és viharos volt. Éjszakára már nemcsak a Rádiónál folyt a harc; a felkelők, akik egy elesett társuk holttestével vonultak a párt lapja elé, a Szabad Nép házát is megtámadták és benyomultak az épületbe. Az ott tartózkodó Révai Józsefet, a Politikai Bizottság tagját, akit Gerőék az esti órákban küldtek a laphoz, hogy az ingadozó Horváth Márton fölött felügyeletet gyakoroljon, a munkatársak csak a hátsó kijáraton át tudták kimenteni. A szélütött, bénult Révai eszelős dühvel egyre csak lövetni akart a tömegre.

A Központi Vezetőség legmegrögzöttebb sztálinistái kíméletlen leszámolást követeltek. Fasiszta, ellenforradalmi akciónak nevezték a felkelt nép mozgalmát és a lehető leggyorsabban le akartak számolni vele. A liberálisabb elemek elsősorban a felelősség kérdését hangsúlyozták s vádat emeltek Gerőék ellen, amiért idáig fajultak a dolgok. Követelték, hogy Nagy Imre vegye át azonnal a kormány vezetését s a Politikai Bizottságot egészítsék ki.

Elhangzott a javaslat s ezzel mindkét szárny egyetértett, hogy a legfontosabb a rend helyreállítása, s ezért statáriumot kell elrendelni. Ami a szovjet csapatok segítségül hívását illeti, ezt többen követelték, de arra, hogy ezeket a csapatokat be kell hívni, döntés nem született. Maga Hegedűs András mondta éjféltájban az Írószövetség várakozó küldötteinek: Benjámin Lászlónak, Erdei Sándornak és Zelk Zoltánnak: fasiszta ellenforradalom tört ki, amelyet fegyveresen fognak szétzúzni; amennyiben nem lesznek eléggé erősek hozzá, akkor behívják a szovjet csapatokat.

Nagy Imre helyzete iszonyatos volt. Ez volt az a Központi Vezetőség, amely két évvel azelőtt teljes egyhangúsággal mögéje sorakozott Rákosival és Gerővel szemben. Ez volt az a Központi Vezetőség, amely fél évre rá ugyanolyan egységben Rákosi és Gerő mögé állt és durván megbélyegezte őt. Másfél éve készült arra, hogy ezekkel az emberekkel találkozzék, hogy nyíltan megmondja nekik véleményét, hogy megvédje magát és elfogadtassa a nézeteit. Erre fel volt készülve: több száz oldalon pontról pontra mindent részletesen kifejtett, leszögezett. De arra, hogy a legkiélezettebb helyzetben ezek között kelljen beszélnie – s ezek, ha most egymást marják is, egytől egyig felelősek, amiért idáig fajult a helyzet –, hogy ezek között kelljen élet és halál, párt és nemzet ügyéről szólnia, döntenie – erre nem számított. Most ő a szalmaszál, amibe belekapaszkodnak: ő mentse ki őket, akik annyiszor s oly hitványul elárulták őt. De hát nem ezekről a figurákról van szó, hanem a pártról, a szocializmusról, az ország jövőjéről. És ez szent előtte.

Röviden szólt hozzá a napirendhez. A statáriumba beleegyezett. Nem ismerte a harc méreteit és biztos volt benne, hogy órák alatt helyre lehet állítani a rendet. Ő is úgy gondolta: a nyugalom helyreállta a legfontosabb; azután már nem lesz nehéz a dolga: keresztül tudja majd vinni programját.

A szovjet csapatok ügyéről felszólalásában nem beszélt. Először is: ez a kérdés nem mint eldöntendő probléma, hanem csak mint esetlegesség került szóba. Másodszor: bármennyire ellenszenves volt neki maga a gondolat is, ebben a társaságban, ahol a jelenlévők egy része szovjet állampolgár, egy része beszervezett szovjet ügynök volt, ahol őt már annyiszor meghurcolták „nacionalizmusa”, „szovjetellenessége” miatt, a szovjet csapatok ellen még csak általánosságban is szólni – úgy vélte – teljesen lehetetlen s egy remélt kibontakozásra csak káros és ártalmas volna. Abban bízott, hogy a rend amúgy is gyorsan helyreáll s ez az egész kérdés nem lesz majd aktuális.

Az ülés többször félbeszakadt. Szűkebb körű tanácskozások folytak. Katonai jelentések érkeztek. A hajnali órákban a felkelők elfoglalták a Rádiót. A város több pontján állt a harc. A ledöntött Sztálin-szobrot egy köztisztasági teherkocsi bevonszolta a Nemzeti Színházhoz. A Központi Vezetőség elfogadta a statáriumot.

A formaságokat betartandó, egy bizottságot küldtek ki, amely megkérdezte Nagy Imrét: vállalja-e a minisztertanács elnökének tisztét. Azt válaszolta: vállalja, de szükségesnek tartja egy későbbi időpontban átfogó gazdasági program kidolgozását.

Egy életen át vergődött, vívódott, szenvedett és küzdött, hogy a néppel megszerettesse a pártot s a párttal megértesse a népet. S akkor került a kormány élére, amikor a nép fegyverrel a kezében kelt fel a párt diktatúrája ellen. Alig egy évvel ezelőtt látnoki szenvedéllyel figyelmeztetett: „Félő, hogy váratlanul a szakadék szélén, ha nem a mélyén eszmélünk majd rá az újabb és az országra végzetessé válható hibákra.”

Azt hitte, ha saját testét szegezi a szakadék fölé, még áthidalhatja az áthidalhatatlant.

A Kossuth rádió október 24-én hajnali 4 óra 30 perckor a szokásos zenés műsor helyett a következő közleményt olvasta be: „Fasiszta, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen és megtámadták karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel. Aláírás: a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa.” Egy órával később megismételték a közleményt, de a „fasiszta” szót „ellenforradalmivá” enyhítették.

8 óra 13 perckor hivatalos kommüniké hangzik el a Központi Vezetőség hajnalba nyúló üléséről: „Az MDP Központi Vezetősége 1956. október 24-én tartott ülésén a Központi Vezetőség tagjai sorába választotta: Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Münnich Ferenc, Nagy Imre elvtársakat. Az újjáválasztott Politikai Bizottság tagjai: Apró Antal, Gáspár Sándor, Gerő Ernő, Hegedűs András, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Köböl József, Marosán György, Nagy Imre, Szántó Zoltán. A Politikai Bizottság póttagjai: Losonczy Géza, Rónai Sándor elvtársak. A Központi Vezetőség első titkári megbízatásában megerősítette Gerő Ernő elvtársat. A Központi Vezetőség titkárai: Donáth Ferenc, Kádár János, Kállai Gyula elvtársak. A Központi Vezetőség javasolja a Népköztársaság Elnöki Tanácsának, hogy Nagy Imre elvtársat válassza meg a minisztertanács elnökévé és Hegedűs András elvtársat a minisztertanács első elnökhelyettesévé. A Központi Vezetőség utasította a Politikai Bizottságot, hogy haladéktalanul dolgozza ki a párt és az ország előtt álló feladatok megoldására vonatkozó javaslatot.”

Ez a bejelentés, amely előző délután a Petőfi-szobornál még örömmámort váltott volna ki, most csak csalódottságot és elkeseredettséget keltett. Azóta nemcsak sok víz folyt le a Dunán, de vér is öntözte a pesti utcaköveket. Azóta elhangzott Gerő beszéde s azok, akik hallották a recsegő hangot, csak felháborodással gondoltak vissza merevségére és fenyegetőzéseire; azok, akik nem hallották, úgy tudták, hogy csőcseléknek nevezte a tüntető népet.

Nagy Imre úgy érezte, hogy az új garnitúra lényegesen jobb az eddiginél, s ebben igaza is volt. Jelentősnek, a maga sikerének tartotta, hogy hívei, elvbarátai közül néhányat be tudott hozni a felső vezetésbe. De a nép nem ismerte a párton belüli villongások árnyalatait. Még Losonczyról, Lukács Györgyről tudtak egyet-mást, Donáthról jóformán semmit: börtönből való szabadulása óta egyáltalán nem szerepelt a közéletben. Azt meg aztán, hogy Münnich nem szerette Rákosit és Rákosi Münnichet, s hogy Kállai Gyula azért valamivel kevésbé szektáriánus, mint Vég Béla, az elődje volt – ezt már csak a „kiválasztottak” tudták, s ugyan kit érdekelt ez mostan? A nép látta, hogy sikerült kivívnia Nagy Imre miniszterelnökségét, de látta azt is, hogy az új gárda sodorja magával a régi hordalékot, az Aprókat, a Kiss Károlyokat, a Rónaiakat, a Hegedűsöket. És különös dühöt váltott ki a hangsúlyozott fogalmazás: Gerő Ernő megerősítése.

Az „öreg” nem tudta megfelelően lemérni: mennyire ártalmas neki s az ügynek, amelyet képviselt, hogy neve a Gerőével s a Hegedűsével együtt „kerül forgalomba”: túlságosan is a párton belüli árnyalatokban gondolkodott, nem érezte meg a tömegek várható visszhangját. Egyébként, ha nem így lett volna, akkor sem igen tudott volna mit tenni ellene: a pártvezetésben ellenfeleié volt a döntő többség.

S Gerőék gondoskodtak arról is, hogy az a korlátozott öröm se legyen tartós, amelyet Nagy Imre kormányelnöksége még jelentett. 8 óra 45 perckor, mint az új miniszterelnök első intézkedését, a rádió beolvasta a statáriumrendeletet: „A Magyar Népköztársaság minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magányosok elleni erőszak, s az engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli: a rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni. E rendelet nyomban hatályba lép. – Nagy Imre, a minisztertanács elnöke.”

Nagy Imre, akit egy ország népe várt, követelt, akart, akiben bíztak, akiért kimentek tüntetni, akit maguk közül valónak éreztek, azzal kezdi a működését, hogy – halált hirdet. Nem szól a néphez, az ő népéhez, még csak azt sem mondja: hagyjátok abba a harcot, nem magyaráz, nem békít, nem csitít, csak egyszerűen – rendelkezik. Hát lehetséges volna, hogy alig foglalta el a miniszterelnöki bársonyszéket és már úgy viselkedik, mint a többiek?

S ez még nem minden. A statárium kétszeri beolvasása után a rádió újabb közleményt sugároz:

„Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában. A kormány felhívja a főváros lakosságát, hogy viselkedjék nyugodtan, ítélje el az ellenforradalmi bandák véres garázdálkodását és támogassa a rendet fenntartó magyar és szovjet csapatokat. Az ellenforradalmi bandák felszámolása minden becsületes magyar dolgozó, a nép, a haza legszentebb ügye. A jelen pillanatban erre összpontosítsák minden erőiket.”

Azok a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok, amelyeknek beavatkozásáról a rádió reggel 9 órakor tájékoztat, akkor már hosszú órák óta bevonultak Budapestre. Hajnali 2 órától kezdve érkeztek, főleg a ceglédi és a székesfehérvári kaszárnyáikból. Tekintetbe véve a két város távolságát Budapesttől, már jóval éjfél előtt el kellett indulniok. Tehát akkor, amikor a Központi Vezetőség még csak mint esetlegességet tárgyalta segítségül hívásukat, de állást nem foglalt a kérdésről, akkor, amikor Nagy Imre még ki sem volt nevezve Magyarország miniszterelnökének, ezek a csapatok már útban voltak Budapest felé. Az éjszaka folyamán érkeztek, a tankok végigdübörögtek a főváros utcáin, sok helyütt vaktában lövöldöztek, nem annyira megadott célpontokra, mint inkább azért, hogy impresszionálják az álmából felriadó lakosságot. Nem lehet azt állítani, hogy céljuk a vérontás volt. Azon a helyen például, ahol a megingott hatalomnak a leginkább lett volna szüksége rájuk, a Rádió környékén be sem avatkoztak a harcokba – másutt viszont, ahol a legteljesebb nyugalom uralkodott, ágyúcsöveik hangosan dörögtek. A harcokban való részvétel helyett elsődleges feladatuk inkább az volt, hogy puszta megjelenésükkel félelmet keltsenek és ez a félelem véget vessen a fegyveres összetűzéseknek, s ugyanakkor megszállják Budapest legfontosabb stratégiai pontjait.

A szovjet csapatok behívása akkor is sértő és megalázó lett volna, ha az egész népmozgalom nem a szovjet csapatok kivonásának követelésével kapcsolódott volna össze. De így ezerszeresen lázító, vérforraló. Ezt a népet mindenekelőtt a nemzeti sérelmek vitték ki az utcára; a szabadság és a függetlenség vágya. Nyakára hozni az elnyomó fegyvereit – ez nem egyéb nemzetárulásnál.

S a két rádióközlemény egymásutánja, a név, amely ugyan az első alatt szerepel, de a rádióhullámokon szinte átúszik a másodikra is, nem hagy sok kétséget afelől, hogy mindez Nagy Imre műve. Akinek a füle finomabb, az kihallja a másodikból a hamisan csengő „kormányzati szervek” kifejezést, akinek türelme s kedve van ilyenkor az elemzésre, az óhatatlanul megkérdi: ha Nagy Imre hívta be az oroszokat, miért nincs ott a neve a második közlemény alatt is? De a lázban és a gyászban, a dühben és a vérben nem a szövegelemzők és a jó hallásúak dominálnak. Aki a két közleményt így, ebben a sorrendben olvastatta be, nagyon jól tudta, mit csinál.⁸¹

De hogy micsoda népszerűség-tartalék gyűlt fel Nagy Imre mögött, hogy mennyi hit, bizalom, álom és reménység forrt a nevéhez, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a végtelenül ügyes, a végtelenül gonosz terv nem sikerül. A népszerűsége, igaz, csappan. De az emberek nagy része, mégis, egyszerűen nem hiszi el, hogy az oroszok bezúdítása Nagy Imre cselekedete volna. Nem a rádióközlés önellentmondásait veszik észre – egyszerűen az érzékeik tiltakoznak. Így történik meg aztán, hogy a pesti utca, amely a belügyminiszter kijárási tilalma ellenére is zsúfolt és lüktető – Gerő Ernő ellen tüntet. Diák- és munkáscsoportok járják a várost és a két fő jelszó: „Vesszen Gerő!” – „Ruszkik haza!”

Nagy Imre ellen egyetlen hangot sem hallani. Ellenkezőleg: az egészséges ösztönű nép magyarázatot keres és legendát szül. „Nagy Imre fogoly” – terjed el a városban a hír. – „Nem a saját akaratából cselekszik, gépfegyveres ávósok állnak a háta mögött.”

Mi az igazság? Az Akadémia utcai pártközpontban van. A pártközpontban és nem a Parlamentben, ahol tiszte szerint a helye volna. Ha kinéz az ablakon, azt látja, hogy az utcán szovjet tankok sorakoznak. Ha kimegy a folyosóra, azt látja, hogy az épület sűrűn megrakva államvédelmiekkel. Ezek azért vannak itt, hogy „védjék”, ha elmegy mellettük, tisztelegnek neki – persze adott esetben itt nyilván Gerő az úr. A telefonján azt kapcsolják, akit „helyesnek tartanak” bekapcsolni: nem érintkezhet szabadon a külvilággal s a külvilág vele. Ennyiben valóban fogoly.

De nem csak a tankok és a gépfegyverek, a telefonközpont és a pártapparátus foglya. A saját elképzeléseié is. És ez akkor mutatkozik meg a legnyilvánosabban, amikor délben 12 óra 10 perckor a rádión keresztül „szózatot intéz a magyar néphez”. A Parlament előtti beszédét legfeljebb pár ezren hallották, most az egész országhoz beszél.

„Rend! Nyugalom! Fegyelem! Ez most a jelszó, ez áll mindenek előtt!” Az egész beszéd kérés, meggyőzni-akarás, néhol szinte könyörgés már: fejeződjék be a fegyveres harc, nem szabad engedni, hogy „vér szennyezze be szent nemzeti programunkat”. Aki hallotta a beszédet, annak feltűnt, hogy a lemezen mintha törés volna: egy ideig a hangszín más, zaklatottabb. A valóság az, hogy az eredeti beszéd „meg van fejelve”. Egy rövid bevezetés, nyomott, izgatott hangon meghosszabbítja a reggel meghirdetett statáriumot: aki déli két óráig megszünteti a harcot és leteszi a fegyvert, mentesül a statáriális eljárás alól. Nyilvánvaló, hogy sikerült Gerőéktől kicsikarnia ezt az engedményt. Ha már első rendeletével úgy állították az ország elé mint a statárium meghozóját, legalább első szavával már enyhíti is a kényszerű szigort. Később is sikerül elérnie, hogy soha senkit, egyetlen fegyveres harcost sem vontak rögtönítélő bíráskodás alá, soha senkit az ő miniszterelnöksége alatt halálra nem ítéltek.

De van még egy fontos jeladás ebben a beszédben: az, amiről nem beszél. Egyetlen szót sem szól a szovjet csapatokról. Az adott helyzetben és az adott pillanatban ennél világosabban nem adhatja értésére országnak-világnak, hogy nem ő hívta be az oroszokat. Ha csak valami köze volna is ehhez, ha csak valamennyi felelősséget is érezne ezért, akkor bizonyára magyarázná, mentegetné, megpróbálná igazolni. A hallgatás – jeladás; bízik abban, hogy meg is értik. A magyar nép nagy részére jogosan is számít: sohasem tekintették őt valójában „muszkavezető”-nek. Ahol téved, az a Nyugat. Ott egyesek nem tudják vagy nem akarják megérteni – éppen azok, akiknek hivatása a politika s a hallgatásából éppúgy kellene érteniök, mint a szavaiból. Megkezdődik ellene a nagyhangú rádióhadjárat, amely aztán végzetesen hat az események egész menetére.

Miért van az, hogy a déli szózat, engedékeny hangja s komor, kérő figyelmeztetései ellenére sem hat megfelelően a nemzetre? Röviden: azért, mert nem tudja megtalálni és nem tudja hangsúlyozni azt, ami a tüntetők, a harcolók és az ő nézeteiben közös, hasonló. Igaz, ő nem kiálthatja be a világűrbe azt, amit a pesti utca ütemesen harsog, hogy „vesszen Gerő”, hiszen Gerő a párt első titkára. De lehetne – mint ahogyan nincsen – megbélyegző szava a múltra, a múlt bűneire és gazságaira. Nehéz megmondani, hogy hasonló helyzetben Rákosi hányszor emlegetné Nagy Imre nevét: tízszer-e vagy ötvenszer; azt is nyakába varrná, amit soha nem csinált, mindenért őt tenné felelőssé. Ő Rákosi nevét még csak meg sem említi. Bizonnyal arra gondol: most nem lázítani, hanem csillapítani kell. És nem látja: éppen az effajta lázítás volna az, ami csillapít. Megmutatkozik, mint annyiszor az elmúlt évek során: erkölcsi mércéje más, mint azoké, akik közé keveredve kellett és kell még ezekben a napokban is politizálnia. Nem tartja magához méltónak a személyi bosszút; azt, hogy a ledöntött szoborba s az elkergetett diktátorba belerúgjon. Csakhogy itt sokkal többről van szó, mint a személy bosszújáról: egy egész nép követel felelősségre vonást. Erről hallgatni, most „finom”-nak, „gentleman”-nek lenni – egyet jelent a néptől való elszakadással.

S az a platform, amelyet a felzúdult nemzetnek, a fegyverben álló fiatalságnak kínál, ugyancsak kevés, nagyon kevés: „Kijelentem, hogy minden erőnkkel megvalósítjuk az 1953. júniusi kormányprogram elvi alapján, úgy, ahogy annak idején a Parlamentben kifejtettem, országunk következetes demokratizálását a párt-, az állami, a politikai és a gazdasági élet minden területén.”

Az 1953. júniusi kormányprogram elvi alapján… Tíz hónappal ezelőtt, az Orsó utcai magányban, a pártból kitaszítva, a letartóztatás állandó veszedelmei közepette írta le ezeket a sorokat: „Kétséges, hogy vajon holnap… elegendő-e a júniusi elvekhez visszamenni… Félő, hogy… bizalmukat vesztve, a júniusi úttól és a kommunista párttól is elfordulnak a tömegek és jóval messzebbre kell visszamenni, hogy urai maradhassunk a helyzetnek…” A holnapból, amelyet előre sejtett – ma lett. És ő most mégis csak júniusig megy vissza. Kínosan ügyel arra, hogy a beszéd „ideológiailag” hibátlan legyen; megtűzdeli a gyűlölt pártzsargon üresen kongó és kihívó formuláival: „a kommunisták vezetésével…”, „álljatok a párt mögé”. De hiszen – ahogy előre látta – a tömegek elfordultak a kommunista párttól. Ha mint kommunista szeretne is ezen változtatni, elcsépelt szavakkal, a párt emlegetésével ez nem megy; éppen az ellenkezőjét éri el. Program kellene – ha rögtönzött is, ha itt-ott pontatlan is, de határozott, ígéretes, bizalmat keltő, a júniusin túlmenő program. Ehelyett ködös ígéret hangzik el: „A kormány programját hamarosan részleteiben is ki fogom fejteni, s azt a rövidesen összeülő nemzetgyűlés fogja megvitatni.” Mit törődnek a vérző, puskás emberek a nemzetgyűléssel! Ők most akarnak valamit elérni, amíg a fegyver a kezükben van. Túl sokszor becsapták őket ahhoz, hogysem az általános ígéreteknek higgyenek. Még akkor sem hisznek, ha Nagy Imre az, aki ígér. A forradalom bizalmatlan, a forradalom türelmetlen.

Annál is inkább, mert időközben csoda történt. Az ésszerűség és a katonai tudomány követelményei szerint a bevonuló szovjet csapatoknak órák alatt helyre kellett volna állítaniok a rendet. Ezzel szemben Budapest legkülönbözőbb pontjain állt a harc, sőt most lángolt még csak fel igazából.

A szovjet csapatok beavatkozása politikailag és morálisan új helyzetet teremtett. Úgy is lehetne mondani: tisztázta a frontokat. Egyes épületek ostromából, az ostromló tömegek és a védelmező államvédelmiek harcából – szovjet–magyar összeütközést csinált. A belharcból nemzeti harcot, a közvetett szabadságmozgalomból nyílt szabadságharcot az idegen elnyomókkal szemben. Ennek a körülménynek különösen a magyar hadsereg magatartása szempontjából volt döntő jelentősége. A magyar tisztek és közlegények nagy többsége az első perctől kezdve rokonszenvezett a népi megmozdulással. De ez a rokonszenv – egyes esetektől eltekintve – csak addig terjedt, hogy nem avatkozott bele a küzdelembe, vagy fegyvert adott a civilek kezébe. Az egyenruhás embernek aktív harcossá válni az ellen a hatalom ellen, melynek egyenruháját viseli, sokkal nehezebb s nagyobb elhatározás, mint a civilnek. Kockázatosabb is: árulásnak minősül, a büntetése halál. A szovjet beavatkozás – ha jogilag nem is – lélektanilag rendkívül „megkönnyítette” az ingadozók számára is a döntést. A magyar tisztnek, a magyar honvédnek most már nyilvánvalóan a magyar ügy mellé kell állnia. A tisztikar, amelynek nagy része kommunista párttag vagy a Kommunista Ifjúsági Szövetség tagja volt, ezekben az órákban döntött és többségében a forradalom pártján foglalt állást. Egész helyőrségek, egész laktanyák csatlakoztak a népmozgalomhoz, így a Zrínyiről elnevezett tiszti akadémia is, Márton ezredes vezetésével.

A fiatal harcosoknak jó néhány szovjet tankot sikerült kilőniök. Ha fegyvereik kezdetlegesek voltak is, volt egy komoly segítőjük, a hazafias lelkesedés mellett egy komoly tudásbeli forrásuk: a szovjet irodalom. A magyar középiskolákban kötelező olvasmány volt Fagyejev „Ifjú gárdá”-ja, Versigora regénye, a „Tiszta lelkiismeretű emberek” és még sok más hasonló háborús szovjet regény. Budapest legtisztább lelkiismeretű emberei, a magyar fiatalok a szovjet partizánok történeteiből tanulták meg, hogyan kell ügyesen és eredményesen harcolni a fegyveres túlerővel szemben. Tíz éven át tömték az ország fejét „az élenjáró szovjet példa” hangoztatásával. Sehol olyan spontánul és hatásosan nem valósult meg a szovjet példamutatás Magyarországon, mint ezekben a budapesti harcokban.

A harcolókat az első sikerek megrészegítették. Ha itt-ott egyes csoportok reménytelen helyzetükben letették is a fegyvert a túlerő előtt, a szovjet tankok kilövésének a híre gyorsan terjedt a városban és alaposan megtépázta a legyőzhetetlenség legendáját. Újabb és újabb fegyveres csoportok vették fel a harcot, s a hivatásos tisztek csatlakozása nagyban emelte a harcolók katonai tudását, némi túlzással: stratégiai színvonalát is. Nem kétséges, hogy a harcolók közé beálltak a régi Horthy-hadsereg tisztjeiből és altisztjeiből is, sőt: ezeknek az embereknek régi katonai képzettsége és a szovjet fronton szerzett gyakorlata itt-ott irányító vagy hangadó szerepet biztosított. Fegyveres harc idején nemigen folyik „káderezés”. De a harc vezetőinek a többsége – magukról a harcolók többségéről nem is beszélve – nem ezek közül került ki. A tüntető, majd fegyverrel verekedő egyetemisták majdnem mind munkás- és parasztgyerekek voltak: gondos válogatással vették fel őket az egyetemre. Polgári vagy „vegyes” származék csak igen alacsony százalékban juthatott közéjük. Ugyanez még fokozottabban vonatkozik a honvédtisztekre. A tisztikarba bekerülni: ez nagyrészt származás és megbízhatóság kérdése volt; a korábbi munkahely vagy iskola pártszervezetének, káderosztályának ajánlása nélkül el sem lehetett képzelni. Ezek a tisztek politikailag iskolázottak, a párt ideológiájában járatosak és szocialista szelleműek voltak. „Átállásuk”-nak egyik döntő tényezője éppen az volt, hogy hivatalos harci megbízatásuk közben kapcsolatba kerülve a felkelőkkel, látták, hogy ezek nem fasiszták, nem csőcselékelemek, még csak nem is a burzsoázia lakájai, hanem többségükben hozzájuk hasonló egyetemisták, velük egytestvér munkásfiatalok.

Abban az időpontban, amikor Nagy Imre rádiószózatát elmondta, Budapesten már az volt a helyzet, hogy a magyar hadsereg alakulataira a felkelők elleni harcban lényegében nem lehetett számítani. Soha senki nem fogja tudni megállapítani, hányan álltak át közülük a felkelt nép oldalára, s hányan széledtek széjjel, öltöztek civilbe, vagy húzódtak meg a lakásaikon – de a déli órákban az már világos volt, hogy a szovjet csapatok egyetlen szövetségese az államvédelmi hatóság fegyveres ereje, ideértve a határőrség alakulatait is. Az államvédelmi sorkatonaság éppúgy munkás- és parasztfiatalokból állt, mint a honvédség. Ha fokozottabb „politikai nevelés”-t kaptak is, aligha tételezhető fel, hogy másképp éreztek és gondolkoztak, mint honvédtársaik. Tisztikaruknál már több szempontból más volt a helyzet: ezek valóban a „legmegbízhatóbbaknak”, a legharcosabbaknak számítottak, s noha túlnyomórészt ők is „népi származásúak” voltak, lenézték és megvetették a honvédtiszteket. „Különleges embereknek”, „elsőosztályú bolsevikoknak” tartották magukat. Kiváltságuk is több volt, fizetésük is valamivel nagyobb, mint a hadsereg tisztjeié. Még fontosabb tényező volt az, hogy a tisztek közül jó néhányan részesei voltak az elmúlt esztendők különböző törvénytelenségeinek, ártatlanok letartóztatásának és meghurcolásának, hamis vallomások kicsikarásának, internáló táborok őrzésének, kitelepítéseknek, parasztnyomorgatásoknak. Ezek az első pillanattól fogva tudták, hogy a rendszer védelme számukra – önvédelem is.

Ezt a felismerést fokozta aztán – s a későbbiekben a legénységre is kiterjesztette –, hogy a tömegek haragja először csak spontánul, aztán a tömeghangulat törvényszerűsége és bizonyos irányítás hatására a legvadabbul ellenük irányult. „Ávósok” lőttek a tömegre a Rádiónál; „ávósok” védték a legfőbb középületeket; az „ávó” nevéhez – ha nem is a fegyveres alakulatok, de az intézmény nevéhez kapcsolódott egy évtized rettegése, a bizonytalan nappalok és félelmetes éjszakák, a szabadság hiánya, a rabság érzékelhető jelenléte. S ha ez az intézmény végső soron mégiscsak eszköz volt az értelmi szerzők és a pártbeli főnökök kezében – a gazdák most nem voltak lőtávolban, a parancsok végrehajtói igen. Napok múltával az a torz helyzet állt elő, hogy Farkas Mihály nagyobb biztonságban ült a Markó utcai börtöncellájában, mint az a huszonegy éves parasztfiú, akit a sorozásnál az „ávó”-hoz irányítottak s akinek az utcán a civil nadrágjából most árulkodóan kilógott a csizmafej.

A Nagy Imre-szózat után nem sokkal Tildy Zoltán nyilatkozatát közvetíti a rádió: nagyon bölcsen nem ellenforradalomról, hanem a maga megrendültségéről beszél. Az ország nyugalmának, a belső békességnek a helyreállítását kéri: „Új kormányunk számára – mondja –, hogy cselekedhessék, a nemzetnek meg kell adnia a munkához elengedhetetlenül szükséges nyugalmat, belső rendet és az egész magyarságot összetartó békességet; ez ma az első és legfőbb kötelesség.” Szavának nincs sok foganatja; ezt az apró termetű, szép szavú református papot, a köztársaság volt elnökét, az egykori kisgazda pártvezért úgy könyvelte el a közvélemény nagy része, mint a kommunistáknak való behódolás politikusát; nemigen változtatott ezen az sem, hogy aztán Rákosi nyolc álló esztendeig házi őrizetben tartotta őt.

S ami aztán a budapesti rádióban a Tildy-beszéd után történik, az nem egyéb, mint olajöntés a tűzre. Nyilatkozik a Magyar Nők Országos Tanácsa nevezetű sóhivatal: „gaz, mindenre elszánt ellenforradalmárok”-ról beszél. Az Országos Béketanács „fasiszta fosztogatók”-nak, „gyilkos bandák”-nak nevezi a harcolókat. „Provokátorok”, „garázdálkodó bandák”, „ellenforradalmi banditák” – csak úgy röpködnek a válogatott gyalázkodások az éter hullámain. „Lövöldözések utcákon, nemzeti himnuszunk hangjai mellett. A vágóhíd kirablása piros-fehér-zöld zászlók lobogtatása közben. Az Üllői úti klinika kórtermének lövése és betörés a körúti Közértbe, a Talpra magyar ritmusára. Ez lenne a magyar függetlenség? Rabolnak, fosztogatnak, munkásvért ontanak, a nemzeti függetlenség, a szuverenitás gondolatával takaródzva. Ezek nem hazafiak. Ezek sötét gazemberek vagy megtévesztett kamaszok. A lefegyverzésükre kivonuló honvédek és munkások, ezek a hazafiak. Köszöntjük őket és a segítségükre siető szovjet harcosokat” – ilyen s ehhez hasonló szövegekkel izgatják a kedélyeket a rádió kommentátorai. Még egy addig népszerű sportszpíkert is bevetnek: az egyik fő érve az, hogy ha a rombolás, gyilkolás, rablás tovább tart, még elmarad a vasárnapra kitűzött magyar–svéd futballmérkőzés.

A kormány rádiójának hangja teljesen más, mint Nagy Imréé, a miniszterelnöké. Az adás már nem az elfoglalt stúdióból, hanem a Parlament épületéből folyik, szovjet tankok „védelme” mellett. Az irányítást teljesen Gerő emberei tartják kezükben: a „főnök” – Friss István, Gerő egykori helyettese és Révai Dezső, a „nagy Révai” testvéröccse. Miközben munkások és fiatalok vére hull s orosz tankok lövik az ellenállás főfészkeit – a Magyar Rádió operettmuzsikát közvetít. Nyálkás keringők és pattogó kánkánok váltogatják egymást – s az utcákon áll a haláltánc.

Pedig egy kis figyelemmel még a rádióadásokból is ki-kicsendül, mi történik tulajdonképpen a fővárosban. Egy közleményből – amelyet később ugyan megcáfolnak – kiderül, hogy a XIII. kerületi pártbizottság előtt és a Róbert Károly körúti laktanyánál, azaz Budapest legmunkásabb munkásnegyedében folyik a harc. A Rózsadombon, a Keleti Károly utcában, ahol többnyire „káderek” laknak, „teljes a csend és a nyugalom”; a munkáslakta Ferenc körúton viszont „még hallani egy-két lövést”. Egy riport azokról számol be, akiket harc közben elfogtak. A három fogoly közül az egyik „foglalkozás nélküli”, aki egy ízben már két évet ült politikai bűncselekményekért, a másik 19 éves munkás, aki a Vörös Csillag Traktorgyárban dolgozik, a harmadik 24 éves építőmunkás. Néhány perccel utóbb a rádió az „ellenforradalom hordájá”-ról beszél és közli: „A munkásosztály haragját, felháborodását tükrözik azok a táviratok, amelyek az ország minden részéből érkeznek a Központi Vezetőség címére.” Ki hisz ezek után ennek a propaganda-szócsőnek, amely nemcsak hazug, de primitíven ostoba is?

Holott a rádió jelentősége ezekben a napokban felmérhetetlen. A közlekedés szünetel, az újságok nem jelennek meg; a rádió az ország ütőerévé válik. Többet érhetne tíz hadosztálynál, ha okosan, becsületesen, méltón beszélne a néppel. Tulajdonképpen az „öreg” is a legjobban azt tenné, ha leülne a mikrofon mellé és a maga ízes magyarságával, egyszerű érvelésével, emberi hangjával meggyőzné az embereket, hogy álljanak fegyelmezetten mögéje. De úgy látszik, nem ismeri fel a rádió fontosságát; ő maga nem jut hozzá, hogy hallgassa, az adások ingerlő visszhangjáról nem tájékoztatja senki – így aztán teljesen kiengedi a kezéből, legkíméletlenebb ellenségei, a sztálinisták martalékává.

De van ennél nagyobb baj is. S ez az, hogy Nagy Imre nem tudja pontosan, kik harcolnak a „túlsó oldalon”. Délelőtt fogad ugyan egy öttagú parlamenter-csoportot: a Baross tér környéki fegyveresek küldöttségét. Ezek megmondják neki: teljes amnesztia esetén készek arra, hogy letegyék a fegyvert, s ő elfogadja a javaslatukat. Ekkor villanásnyi élménye van arról, hogy a fegyverrel harcolók – derék, komoly és lelkes fiatalemberek, nem pedig ellenforradalmi banditák. De ez a rövid találkozó nem elég. Ahhoz, hogy bízzon a felkelőkben, hogy ne elvont fogalmakban, hanem az élő, hús-vér valóságban gondolkozzék róluk, ismernie kellene őket. Persze, keveredtek közéjük „huligán” elemek, börtöntöltelékek és megrögzött fasiszták is. De mi lenne, ha tudná, amit nem tud: hogy az ő tegnapi hívei is ott harcolnak a barikádokon, egykori egyetemista tanítványai most „Molotov-koktélokat” készítenek és ami a legdöntőbb: hogy az átállt katonaság vezetése a legtöbb helyen a „nagy-imrista-kommunista” tiszteké. Mennyire másképp alakulna minden, ha ezt látná és megtudná, ha a recsegő-omladozó s őt is eltemetni készülő pártgépezet fölött ezekkel fogna kezet.

A párt csődje teljes és visszavonhatatlan. A tegnap esti sztrájkjelszó az egész fővárosban visszhangra talált. A munkások jóformán sehol sem dolgoznak. Magyarországon egy negyedszázada nem volt komoly sztrájk. Hogy a magyar munkások nem felejtették el, mit is jelent ez a szó, az főként a Szabad Nép lelkes hangú beszámolóinak tulajdonítható – a franciaországi vagy angliai sztrájkmozgalmakról. Most úgy örülnek az újra megtalált jognak, mint a gyerek, aki az első lépéseket teszi. És hiába könyörög a „munkásosztály nagy pártja”: nincs munkás, aki hallgatna rá.

A rádió kora délután felhívást közöl: „Kommunisták! Pártmunkások! Ezekben a komoly órákban, amikor a dolgozó nép ellen törő ellenforradalmi bandákkal folyik a harc, a párt minden tagjának az a kötelessége, hogy a maga helyén óvja, védje hazánk rendjét, nyugalmát, győzze meg az ingadozókat, igyekezzék minden rendbontást megakadályozni, segítse gyors és teljes győzelemre a dolgozó nép harcát a gyilkos ellenforradalmi támadókkal szemben.” A jelzők durvák, de a tartalom lagymatag és erőtlen: burkolt beismerése a csődnek. Minden valamirevaló kommunista párt ilyen helyzetben, amikor saját hatalma, egyeduralma forog kockán, teljes mozgósítást rendelt volna el. Fegyvert adott volna a párttagság kezébe, s kivezényelte volna azt a barikádokra, a frontra. Különösen olyan esetben, ha a párt tagsága felülmúlja a 800 000-et s ennek többsége fegyverforgató korban lévő férfi. De a magyar pártvezetés nem adhatott puskát a magyar kommunistáknak. Túlságosan nagy volt a kockázat, hogy a párttagok többsége a csövet a pártvezetés ellen fogja irányítani. Ennek a pártnak már nem voltak hívei, csak ellenségei, s ellenségei között is a legszenvedélyesebbek sokszor éppen egykori hívei voltak.

Szerdán, 24-én, a délutáni órákban újabb szovjet tankok gördültek az Akadémia utcai pártközpont elé. Ezúttal azonban nem vattaruhás, acélsisakos katonák másztak ki belőlük, hanem két civil. Egy hajlott orrú, alacsony örmény és egy sovány, seprőforma orosz. Mikoján és Szuszlov.

A két szovjet vezető megérkezése és jelenléte ettől kezdve rányomta bélyegét az eseményekre és az egyes vezetők cselekedeteire, sorsára is. A forradalom további menetét és Nagy Imre egész magatartását csak úgy lehet megérteni, ha egy percre sem homályosodik el az a tény, hogy Mikoján és Szuszlov a forradalom tíz napjából hármat vagy négyet Budapesten töltött.

Az „öreg” jól ismerte mind a kettőt. Mikojánnal alig három hónapja találkozott legutóbb, a szovjet nagykövetségen: Rákosi leváltása után magához kérette Nagyot, értésére adta, hogy kizáratása a szovjet vezetés tudta nélkül és akarata ellenére történt, s kérte: működjék együtt Gerővel. Szuszlovot utoljára a betegágya mellett látta, másfél esztendeje, akkor, amikor rá akarta őt bírni, hogy gyakoroljon önkritikát, Rákosi kezébe. Mikojánról úgy tudta, hogy Hruscsov és az „új vonal” embere; Szuszlov – eddigi tapasztalatai és információi szerint – a megrögzött „sztálinisták” közül való: ő volt Molotovval együtt a Titóhoz való közeledés fő ellenzője s ő volt Rákosi egyik patrónusa is. Mindenesetre az a tény, hogy együtt érkeztek, az ő szemében a Prezídium egységét reprezentálja s egyben azt is, hogy ezek ketten teljes felhatalmazással képviselik az egész szovjet pártvezetést. Amit ők mondanak, az Moszkva szava; amiben velük megállapodik, abban Moszkvával állapodott meg.

Ez a hit – vagy tévhit – meghatároz jóformán mindent, ami ezután történik – meghatározza Nagy Imre cselekedeteinek jelentős részét is. Olyan emberről van szó, aki felnőtt élete felét Moszkvában töltötte; aki ismeri – vagy azt hiszi, hogy ismeri – a Kreml mechanizmusát; akinek két Prezídium-tag jelenléte és szava döntő jelentőségű. Mikoján és Szuszlov megérkezésének pillanatától a pártközpont legfontosabb szobája az lesz, ahol ők tartózkodnak. S ha arról van szó, hogy Nagy Imre fogoly, akkor sokkal inkább Mikojánék jelenlétének a foglya, mint a kapu előtti szovjet páncélosoké.

A két szovjet vezető egyébként égő haraggal érkezik – Gerővel szemben. Gerő rosszul politizált – nem hajtotta végre időben azokat a változtatásokat, amelyeket a „XX. kongresszus szelleme” megkövetelt. Gerő – a szovjet tanácsok ellenére – nem vonta be idejében a vezetésbe Nagy Imre elvtársat. Gerő szerencsétlen rádióbeszédével felingerelte a tömeget. Csak úgy patakzanak a vádak. Tulajdonképpen a tarsolyukban ott van Gerő leváltása. Arról persze nem esik szó, hogy ők voltak azok, akik Gerőt a párt élére állították. Hogy például Tito idejében figyelmeztette őket: ne tegyék ezt. Hogy Gerő számukra megbízhatóbb volt bárki másnál, „Nagy Imre elvtársnál” pedig ezerszeresen megbízhatóbb. Az érvelés a régi: őket félrevezették, megtévesztették, becsapták – belesodorták ebbe a pokolian kellemetlen szituációba.

Ami persze az összhelyzetet illeti, ott most már nem lehet mást csinálni, fegyveresen le kell verni az ellenforradalmat, minél gyorsabban, minél kevesebb zajjal – az imperialisták már így is eleget profitálnak az eseményekből –, aztán neki kell látni a XX. kongresszus következetes alkalmazásának a magyar viszonyokra.

Gerőt többet nem is engedik már a nyilvánosság elé. Helyette a késő esti órákban a párt nevében Kádár János áll a mikrofonhoz. Beszéde a gyorsan elcsépeltté vált szitkok ismétlése „ellenforradalmi reakciós elemek”-ről, „a munkásosztály hatalma elleni” fegyveres lázadókról, „rejtve harcba induló provokátorok”-ról, akiknek csak „a megadás vagy a teljes legyőzetés lehet a sorsa”. Felhívja a kommunistákat és a munkás elvtársakat: „segítsenek minden lehetséges módon, nem utolsósorban a politikai tömegfelvilágosítás eszközeivel” a győzelem kivívásában. „Ma még a dolgozó nép államhatalmáért folytatott harc óráit éljük. De holnap meg fog kezdődni a múlt minden hibáját bátran felszámoló békés építés új korszaka.” Zsenge és érdektelen az ígérgetés egy olyan beszédben, amely a főkérdésről: a nemzeti függetlenségről egyetlen szót sem szól, ellenben a „testvéri szövetséges szovjet katonák”-ról beszél.

Kádár akkor, amikor ezt a beszédet elmondja, valójában már a leváltott Gerő utóda. De ezzel a beszéddel már előre lehűt minden olyan érzelmet, amely esetleg kedvezően fogadná majd a főtitkárcserét, amit másnap délben, amúgy is megkésve jelentenek be. Ha börtönévei, munkásszármazása, nem-zsidó volta adott is neki valamelyes népszerűséget az országban, most sikerült önnönmagának alaposan megtépáznia azt. Szavára senki sem hallgat, az utcai harcok tovább folytatódnak.

Mikojánnak és Szuszlovnak első budapesti éjszakájukon olyan élményben van részük, amilyenben utoljára éppen négy évtizeddel ezelőtt, fiatalember korukban lehetett: egy forradalom fegyverropogását hallják. Akkor is munkások és fiatalok harcoltak az első sorokban és most is. Akkor is az elnyomás ellen és most is. Akkor is október volt és most is. De akkor aligha gondoltak volna rá – most pedig legalább önmaguk előtt aligha tudják elkerülni a gondolatot –, hogy az a forradalom fajult el eddig a forradalomig.

Október 25-én, csütörtökön délelőtt a Politikai Bizottság ülése Mikoján és Szuszlov jelenlétében – hivatalosan is leváltja Gerőt. Mikor „az ötéves tervek atyja” júliusban Rákosi helyére került, sok fogadást kötöttek arról, vajon meddig tart majd az uralma. Három hónapig és nyolc napig tartott. Még egyszer megpróbálkozik azzal az érvvel, amivel Rákosi is megpróbálkozott annak idején: hogy távozása szétzilálja a pártot. De Mikoján leinti: szét van az már anélkül is zilálva.

A bukott főtitkár azért még ott marad az Akadémia utcai pártközpontban; úgy igyekszik viselkedni, mintha leváltása valamiféle általános taktikai engedmény lenne és nem személyének, politikájának a kudarca. Sőt, még megkísérel valamit, valamit, aminek történelmi jelentősége lehet. Beküldet – utólagos aláírásra – Nagy Imréhez egy okmányt, amellyel a kormány behívja a szovjet csapatokat. Nyilván arra számít, hogy akkor, amikor Mikojánék itt vannak Pesten, itt vannak az épületben, Nagy nem meri visszautasítani ezt a „hivatalos aktust”. Az „öreg” nem szól semmit. Mi értelme volna elkezdeni vitatkozni Gerővel? Egyszerűen fogja a papírlapot, amelynek aljára oda van gépelve a neve, a másolatával együtt aláíratlanul összehajtogatja és zsebre teszi.⁸²

Ma már nyugodtabb és bizakodóbb. Azt még nem tudja, Kádárral hogy lesznek. A politikai elképzelései – úgy véli – nem esnek messze az övéitől. De sok benne a merevség, a közepes emberek csökönyössége s – ha szerénységbe burkolva is – a vezérkedésre való hajlam. Nem könnyű dolog elfelejteni utolsó találkozásukat, mikor néhány héttel ezelőtt Gerővel együtt behívatták. Akkor Gerő volt az engedékenyebb, Kádár az agresszívabb. Persze lehetett szereposztás is. Nem, az nem kétséges, hogy azért Gerőnél lényegesen jobb.

S ami ennél is fontosabb most: az általános helyzet is megjavult. A harcok elcsitulóban vannak. Az ellenálló csoportok egy részén úrrá lett a fáradság; mások kifogytak a munícióból; megint mások reménytelennek érzik a pozíciójukat. Jó néhányan elhajigálják, kapualjakba rejtik a fegyvereiket s egyszerűen hazamennek. Egyre többen élnek az immár kétszer is meghosszabbított amnesztiával: fehér zászlót kitűzve beszüntetik a harcot. A további ellenállás gócai: a Rákóczi út–Körút sarka, a Magdolna utca és a Ferencváros. A katonai vezetők szerint a fegyveres harcnak legkésőbb estig vége lesz. Sőt Bata, a honvédelmi miniszter parancsot ad ki, hogy „fokozott aktivitással és teljes határozottsággal” délig végleg fel kell számolni „a fővárosunkban még feltalálható ellenforradalmi erőket”.⁸³ A közbiztonságról szóló jelentések annyira optimisták, hogy a kormány reggel fél hétkor felhívással fordul a lakossághoz: induljon meg a közlekedés, a munkások kezdjék el a munkát, dolgozzanak a hivatalok, nyissanak ki az üzletek – egyszóval az iskolák kivételével kezdődjék újra mindenütt a békés, normális élet.

Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. A nép egyáltalán nem érzi, hogy már kivívta volna azt, amiért harcba indult. Ezekben az órákban még Gerő leváltása sem került nyilvánosságra. A békére és munkára hívó közlemények tehát annyit jelentenek: menjen tovább minden vagy majdnem minden úgy, ahogy eddig, méghozzá a gyűlölt Gerő irányítása alatt. Nem, ilyen könnyen nem adják fel a harcot, s ha a fegyveres ellenállás megnehezült, akkor más harci formákat választanak.

Minthogy a munkára szólító felhívás egyet jelent a kijárási tilalom feloldásával – egyébként ezt a tilalmat eddig is csak igen kevesen vették komolyan –, ezrek és ezrek lepik el a budapesti utcát, nem azért, hogy dolgozni menjenek, hanem azért, hogy a sajtó hiányában s a rádió hazudozásai közepette informálódjanak a való helyzetről, véleményeiket kicseréljék, politizáljanak. A beszélgető csoportokból, diákokból, munkásokból, hivatalnokokból hamarosan tüntető menet verődik össze, amely a Nemzeti Színház irányából elindul végig a Körúton, azzal a fő jelszóval: „Vesszen Gerő!” Újra s minden eddiginél élesebben mutatkozik meg, mit jelent forradalmi időszakban a késlekedés. A forradalomban minden sűrűbb: a levegő, a vér és – az idő is. Ha Gerő leváltását idejében bejelentik a népnek vagy legalább ennek az egyre hatalmasabban duzzadó menetnek, akkor minden valószínűség szerint elmarad az a katasztrófa, amely rányomta bélyegét az események teljes további menetére.

A felvonuláshoz mind többen csatlakoztak. A kinyitó péküzletek előtt hosszú sorok álltak kenyérért. A sorban állók közül is jó páran odacsapódtak a tüntetőkhöz. A menet teljesen fegyvertelen volt. Az élen nemzetiszín zászlót vittek. Úgy döntöttek, hogy a Parlament elé vonulnak: úgy gondolták, hogy ott van Nagy Imre. Vele akartak beszélni, őt szerették volna hallani.

Útközben szovjet tankokkal találkoztak. A tömeg egyáltalán nem mutatott ellenséges érzelmeket a szovjet katonák irányában, ellenkezőleg: barátkozni kezdett velük. A fiatalok között sokan tudtak oroszul: a középiskolákban kötelező volt az orosz nyelv tanulása. Most, ha nyelvtanilag nem is tökéletesen, de annál szenvedélyesebben magyarázták az orosz fiataloknak, hogy ők nem fasiszták, nem ellenforradalmárok, nem a régi világot akarják, hanem egy új világot, szabadságot és függetlenséget akarnak, amihez joguk van s kérték, agitálták a tankosokat: menjenek mielőbb haza Magyarországról. Az orosz katonák mosolyogva fogadták a fiatalok szavait, szemmel láthatóan jólesett nekik, hogy a dolgok békésen alakulnak és nem kell vérontásban részt venniök. A barátkozás odáig ment, hogy egyes fiatalok felkapaszkodtak a szovjet tankokra és háromszínű zászlót tűztek ki rájuk. A menet így érkezett meg a Parlament előtti térre. Az egész forradalom egyik legfelemelőbb jelenete volt ez: azt példázta, hogy az egyszerű emberek jól megértik egymást s a magyar nép nem ellensége az orosznak. Ki gondolta volna, hogy az örömből gyász lesz, a békéből harc lesz hamarosan?

A Parlament előtti téren a tömeg továbbra is Gerő vesztét követelte. Egy államvédelmi tiszt odaállt az emberek elé és felszólította őket, hogy azonnal oszoljanak szét. Hivatkozott a gyülekezési és felvonulási tilalomra és kijelentette: ez a felvonulás azt a látszatot kelti, hogy a Parlamentet akarják megtámadni.

Ez a gyanúsítgatás felingerelte a tömeget; tilalom ide, tilalom oda, eddig békésen vonultak és senki sem bántotta őket ezért; amellett eszük ágában sem volt a Parlamentet megostromolni. Vad szidalmak kezdtek röpködni a levegőben: „Csibész! Gyilkos ávós! Vesszen az ávó!”, és ehhez hasonlók.

A Parlamenttel szemben, a Földművelésügyi Minisztérium tetején államvédelmi őrség volt; a teret és a Parlamentet kellett erről az oldalról is „biztosítania”. Úgy látszik, a tisztjükkel lejátszódott epizód és a nyomában járó kavarodás hozta ki a sodrából annyira ezt az őrséget, hogy tüzet nyitott a tömegre.

A téren óriási lett a pánik és a fejvesztettség. Egyesek rohanva menekültek, mások a kövezetre dobták magukat, legtöbben a Parlament zegzugos falai, árkádjai alatt kerestek védelmet. Voltak, akik a Földművelésügyi Minisztérium földszinti ablakain ugráltak be s vagy 150-200 ember benyomta a Parlament két kapuját és az épületben rejtőzött el. A félelem mérhetetlen felháborodással keveredett: hiszen védtelen, fegyvertelen, békésen felvonuló emberekbe lőttek bele. Fokozta a káoszt és a vérontást, hogy a szovjet tankok válaszképpen tüzet nyitottak a háztetőkre, mivel meg voltak győződve arról, hogy a támadás ellenük irányul. Nem tudták, kik azok, akik a térre lőttek s az orosz katonákban az a gyanú támadt, hogy tulajdonképpen tőrbecsalták őket: a barátságos szavak, az ölelgetések csak arra voltak jók, hogy kijátsszák az éberségüket és váratlanul csapjanak le rájuk. Ezért néhányan dühükben a menekülő tömeget is lőni kezdték.

A tér megtelt halottakkal és sebesültekkel. A legtöbb jelentés 170-180-ra becsülte a halottak számát. A parlamenti ÁVH-őrség hivatalos jelentése szerint 22 halott maradt a téren, közöttük négy magyar rendőr. A szovjet katonák közül is többen meghaltak és megsebesültek.⁸⁴

A vérontás híre – minthogy fényes nappal, déli 11 és 12 óra között történt, s ezer meg ezer szemtanúja volt – szinte percek alatt bejárta a várost és rendkívül elmérgesítette a hangulatot. Ettől kezdve összpontosult a tömeg gyűlölete immár kizárólagosan az államvédelmiek ellen. A hírek, amelyek a szóbeli hírközlés „nehézségi erejénél” fogva nemcsak gyorsulnak, hanem kiszélesülnek is – hamarosan több ezer halottról tudtak s mert a rádió vagy a kormány mélységesen hallgatott az egészről, ez csak növelte a találgatások és a túlzások lehetőségeit. Pedig hát ami történt, minden túlzás nélkül is eléggé keserves és tragikus volt. A harag újra felgerjedt, a fegyveres ellenállás gondolata megerősödött, sőt olyanokban is gyökeret vert, akik eddig nem gondoltak rá. Mikor a rádió alig egy órával a történtek után bejelentette Gerő távozását és Kádár kinevezését, ennek a hírnek már nem volt többé komoly hatása; két-három órával korábban még sorsdöntő lehetett volna. Most már hiába volt a mesterséges örömkeltés, hiába a rádióbeli magyarkodás is: „Magyarok! (És nem: elvtársak!) Lobogózzátok fel a házaitokat, tűzzétek ki a nemzetiszínű zászlót!” – annál is inkább, mert a háromszínű zászlók a legtöbb házon már másfél napja kint voltak. Most, a parlamenti vérontás hírére – fekete lobogókat tűztek ki melléjük.

Délután Kádár és Nagy Imre beszél a rádióban. Kádár nem mond semmi lényegesen újat, tulajdonképpen előző esti beszédét ismétli meg: merev helyzetértékelés és általános ígéretek. Az „öreg” beszédében már vannak új mozzanatok: végre már nemcsak ellenforradalmárokról és felbujtókról beszél, hanem a dolgozók elkeseredéséről, a múlt súlyos hibáiról is. Reform-programot ígér – a legközelebbi országgyűlésen és kormányátalakítást a megújuló Hazafias Népfront legszélesebb demokratikus erőinek összefogása alapján. Ami pedig a legfontosabb: bejelenti, hogy „a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar–szovjet barátság, a proletár internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok közös egyenjogúsága s a nemzeti függetlenség alapján”.

Nyilvánvaló: Mikojántól és Szuszlovtól kellett kiverekednie, hogy ezt bejelenthesse. Fontos engedménynek, a maga győzelmének érzi. Mint ahogy valóban nem lebecsülendő. És a fölkelt nép mégsem becsüli meg. Hogy miért nem? Talán azért, mert az egész beszéd hangja nem tud kedvező visszhangra lelni az emberekben. A befejezés: „induljunk meg hát a párt vezetésével…”, inkább ingerel, mint lecsillapít. Van egy mondata: „Azoknak a szovjet csapatoknak a visszarendelése, amelyeknek a harcokba való beavatkozását szocialista rendünk létérdeke tette szükségessé, a béke és a rend helyreállításával haladéktalanul meg fog történni.” Azok, akik a tegnapi hallgatásából semmit sem vettek észre, most hirtelen kifinomult fülűekké válnak: az alárendelt szerepű mellékmondatból azt hallják ki, hogy – úgy látszik – mégiscsak Nagy Imre hívta be az oroszokat. Pedig hát nincs többről szó, mint arról, hogy Mikojánék jelenléte miatt nem tud tovább teljesen hallgatni erről, ám ha már beszélnie kell, akkor úgy beszél, hogy a főmondat – éppen a szovjet erők visszarendelését helyezi kilátásba.

De ami a népnek legfőképpen hiányzik: hogy nincs a beszédben egyetlen új név sem a leendő kormányból, nincs dátum az oroszok kivonulására, minden ígéret csak általános, fenntartásos és feltételekhez kötött. Tulajdonképpen az efféle helyzetek tipikus „bizalmatlansági egyenlete” alakul ki; a kormány azt mondja: legyen béke és akkor adunk; a nép azt mondja: adjatok és akkor béke lesz.

S a nap folyamán nemcsak az utcán romlik a helyzet, hanem az Akadémia utcai pártközpontban is. Losonczy Géza és Donáth Ferenc a Parlament téri események után határozott fellépést követel a sztálinistákkal szemben; a bűnösök felelősségre vonását és nagytakarítást a vezetésben. Álláspontjuk az, hogy ami október 23-a óta történik, az nem ellenforradalom, hanem nagy nemzeti függetlenségi mozgalom, még akkor is, ha ellenforradalmi elemek valóban keveredtek is bele. Torkig vannak azzal, hogy a pártközpont tele van a Rákosi-éra kreatúráival, tehetségtelen és acsargó perc-emberkékkel, elszánt törtetőkkel és megrögzött Sztálin-hívőkkel, akik gyűlölködve fogadják az új embereket, akik Nagy Imrét csak eszköznek tekintik irhájuk megmentésére. Losonczy és Donáth el akarják szigetelni magukat és különösképpen az „öreget” ezektől: nagyon jól tudják, mennyit árt Nagy Imrének ez a környezet, ez a keveredés. Nem személyi villongásról, hanem elvekről van szó: ezzel a népséggel nem lehet az országban rendet teremteni, ezekkel nem lehet semmire sem jutni.

Az „öreg” tudja, hogy Losonczyéknak igazuk van. De az időt nem tartja alkalmasnak az efféle cselekvésre. Majd ha helyreállt a rend, ha nyugodt körülmények között szépen, alaposan meg lehet vizsgálni a kérdéseket. Most ártana a pártnak, a vezetésnek, az egységnek a belharc. Nem hallgat Losonczyékra, pedig Losonczy és Donáth úgy érzi: éppen ebben a helyzetben volna fontos az elkülönülés, a nyílt, a nyilvános elvi és személyi szembefordulás a sztálinistákkal. Nem hajlandók tovább a nevükkel fedezni ezt a pártvezetést. S mert az „öreget” nem tudják meggyőzni, fogják a kalapjukat és otthagyják az Akadémia utcai pártközpontot.

A legjobb emberei mennek el. Azok, akik az üldöztetés legnehezebb idejében álltak mellette, barátai, tanácsadói voltak. Akikben most is a legjobban megbízhatnék, akiknek a szavára, javaslataira adnia kellene. De hát ha egyszer nem hallgat rájuk, csodálkozhat-e, hogy elmentek. Nem ellene, érte tették. Az ő lelkéért, jövőjéért, nevének tisztaságáért verekednek, ki akarják ragadni őt a sztálinisták halálos öleléséből. Mindegy, mégiscsak elmentek. Nem értették meg egymást. Nagyon fáj neki.

Este egy küldöttség jár nála. Fiatalok, akik elfoglalták a Vörös Szikra Nyomdát és kinyomatták a 16 pontot. Négy megbízottjuk elindult, hogy bemutasson egy példányt Nagy Imrének. A pártközpont őrzői először egy pincébe vitték őket, ahol kifaggatták: kicsodák, miért jöttek. Megmondták: újpesti és angyalföldi munkások, Nagy Imrével akarnak beszélni.

A pincébe belépett az „öreg”. Leült a küldöttséggel szemben. Tizennégy-tizenöt fegyveres őr sorakozott fel mögötte. A küldöttek felolvasták a 16 pontot.

Nagy Imre azt válaszolta: ezek mind részei az ő programjának; a négy küldött nyugodjék meg s menjen haza és próbálja meg lecsillapítani a tömeget, minthogy a követelések mind meg fognak valósulni.

A küldöttek elégedetlenek voltak. Megkérdezték: vajon az, hogy a szovjet csapatok december 30-ig vonuljanak ki az országból, része-e a programnak?

Nagy Imre, úgy látszik, türelmetlenné vált. Azt mondta: legyenek hálásak a szovjet hatóságoknak, a csapatok kivonása nem egyszerű ügy. Naiv dolog határozott időpontot követelni.

A küldöttek megkérdezték: mikor oszlatják fel az ÁVH-t és bíróság elé állítják-e a bűnösöket?

Nagy Imre azt válaszolta: az Államvédelmi Hatóságot át kell alakítani és újjá kell szervezni; ez része a programjának, de felesleges ilyen követelésekkel előállni. Bízzanak benne; ő is van olyan jó magyar ember, mint a küldöttség tagjai.⁸⁵

Igen, kezdi elveszteni a türelmét. Mindenki idejön és okosabb nála. Mikoján és Szuszlov is. A pártházat ellepő bürokraták is. A felkelők is. Losonczy és Donáth is. Minden őrá nehezül, mindenki őt húzza, taszítja s oktatja ki magyarságból, kommunistaságból, felelősségből. De ki osztja meg vele a terheket és a felelősséget? Losonczyék készen voltak rá. Nem lett volna szabad elengednie őket.

Az éjszakában megintcsak ropognak a fegyverek. Mint tegnap, mint tegnapelőtt. Meddig tart még és mi lesz a vége?

Nagyon, nagyon egyedül érzi magát.

Eisenhower elnök kijelentette, hogy Amerika szíve együtt dobog Magyarország népével. („The heart of America goes out to the people of Hungary.”) A nyugati sajtó csodálattal és lelkesedéssel üdvözölte a kis Magyarország hősi harcát a hatalmas orosz birodalom ellen. A State Departement ugyanakkor nyilvánosságra hozta: az Egyesült Államok tárgyalásokat kezdett Angliával, Franciaországgal és más baráti országokkal, hogy a magyar helyzetet az Egyesült Nemzetek elé vigyék-e. Egy amerikai szóvivő szerint abban az esetben, ha ilyen értelmű határozat születnék, akkor ezt a lépést az ENSZ alapokmányának VII. fejezete szerint lehetne megtenni, amely „a béke fenyegettetéséről, a béke megbontásáról és agressziós cselekedetekről” szól, vagy a VI. fejezet alapján az olyan viták békés megoldásáról, melyek a nemzetközi béke és biztonság fenntartását veszélyeztetik. Vannak az alapokmánynak az emberi jogokra és az önkormányzatra vonatkozó pontjai is, és az orosz csapatok használatát a magyar nép ellen úgy is lehet tekinteni, mint ezeknek az alapelveknek a megsértését.

A dicséretek és a nyilatkozatok, amelyeket a nyugati adóállomások szinte megszakítás nélkül sugároztak, rendkívüli hatással voltak a közvéleményre. A világ minden népe szereti, ha dicsérik. De egy kis nép érzékenyebb a nagyoknál is – és nemcsak a sértésre és a bántásra, hanem a jó szóra is fogékonyabb. A lelkesedés hőmérője, amely már amúgy is a forradalom lázát mutatta, most még magasabbra szökött. A magyarok nagy többsége egyébként is vonzalmat és nosztalgiát érzett a Nyugat iránt: ez egy kettéosztott világban a szovjetellenesség „másik oldala” volt, de több is ennél – a nagyobb szabadság, a jobb élet tisztelete és vágya. Az a körülmény, hogy a szovjetizált propaganda szinte teljesen torz és befeketített képet adott a nyugati országokról, még túl is fokozta az elképzeléseket arról, hogy „odaát” minden gyönyörű, gazdag és hibátlan.

Így aztán annak, hogy a legnagyobb nyugati államok vezetői és sajtója hódolattal hajolnak meg a magyar nép hősiessége előtt, felmérhetetlen lélektani hatása volt az emberekre és az eseményekre is. Azt a lehetőséget, hogy az ENSZ esetleg tárgyalni fogja a magyar ügyet, úgy tekintették, mint az Egyesült Nemzetek védelmét Magyarország számára. Igaz: egyetlen felelős nyugati államférfi nem ígért kézzelfogható segítséget a magyaroknak. Még kevésbé tette ezt az Egyesült Nemzetek Szervezete, amely ezekben a napokban még nem is ülésezett. De a felkelt nép nem diplomatákból áll: a nyilatkozatok és a lehetőségek számára valósággá alakultak át. Az emberekben eluralkodott az az érzés, amelyet annak idején Vörösmarty így fogalmazott meg: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért.” Ha Magyarországnak konkrét katonai szerződései lettek volna a Nyugattal – mint ahogy nem voltak, sőt: ahogyan Oroszországgal voltak –, akkor sem lehetett volna nagyobb az emberek lélektani biztonsága, hogy mindezek után már nem lehet magukra hagyni őket.

Fokozta ezt az érzést, hogy Magyarország tízéves kirekesztettség után alig néhány hónapja volt csak tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, nem ismerte eléggé annak mechanizmusát s túlzott illúziók éltek az emberekben e szervezet hatóerejét és lehetőségeit illetően. A Nyugatba vetett bizalom és az ENSZ iránti várakozás vezetett oda, hogy tüntető tömegek vonultak a budapesti angol és amerikai követség elé, küldöttségek keresték fel a diplomáciai missziók vezetőit és támogatásukat kérték, hogy az ENSZ mielőbb tűzze napirendjére a magyar kérdést. Nyilvánvaló, hogy Magyarország ügye az első pillanattól kezdve több volt, mint magyar ügy; de az események sodrában egyre rohamosabban kezdett kiemelkedni a magyar–szovjet viszony keretei közül – messze túl a lengyel eseményeknek nemcsak tartalmán, hanem hatósugarán is – és egyre inkább bekerült a nemzetközi élet arénájába. Ami viszont óhatatlanul együttjárt azzal, hogy a magyar szempontok egyre kevesebb szerepet játszottak és a nemzetközi politika játékszabályai, a nagyhatalmi törekvések és erőviszonyok léptek mind jobban előtérbe. Magyarország – anélkül, hogy észrevette volna – mind bátrabban, minél eltökéltebben harcolt önállóságáért és függetlenségéért, annál kevésbé vált tényleges és valóságos Magyarországgá, annál inkább figurává vált a nemzetközi sakkjátszmában.

Mindez október 26-án természetesen még nem volt világos. De annyi világos volt, hogy a Szovjetuniót irtózatos presztízsveszteség érte. A tíz éven át puffogtatott frázisok a magyar nép kimondhatatlan szeretetéről, a tökéletes barátságról, az igazi egyenjogúságról, a nagy példaképről – órák alatt és ország-világ előtt semmivé váltak, szétpukkantak. A tömeg dühe, a kirobbanó elkeseredettség túlment azokon a határokon is, amelyeket a józan ész más körülmények között bizonyára megszabott volna. Megcsonkították, ledöntötték azokat az emlékműveket, amelyeket az 1945-ben elesett szovjet katonák tiszteletére állítottak, tekintet nélkül arra, hogy a szovjet hadsereg döntő és pozitív szerepet töltött be a német fasiszták és magyar cinkosaik kiűzésében. 12 esztendő alatt ezek az emlékművek a felszabadítás szimbólumaiból az elnyomás szimbólumaivá váltak. A tüntető nép bezúzta a körúti „Horizont” szovjet könyvesbolt ablakait és ajtóit, a helyiségekből az utcára dobálta a könyveket és a gramofonlemezeket: torkig volt az „élenjáró szovjet kultúrával”, a „szocialista-realista” ponyvával és a Sztálin-kantáta dallamaival; de a selejttel együtt ott égtek, füstölögtek napokon át az utcán Tolsztoj és Csehov könyvei, Muszorgszkij és Prokofjev széttört lemezei is.

Nagy Imrét aggodalommal töltötte el mindez. Nemcsak az érzelmeit bántotta – elvégre másfél évtizedet töltött a Szovjetunióban és az egyenjogúságon alapuló szovjet–magyar barátság meggyőződéses híve volt –, hanem politikai realitásérzékét is. Ha valaki, ő tudta, mit jelent erőben, hatalomban a szovjet óriás. S ha más nem, Mikoján és Szuszlov jelenléte minden pillanatban emlékeztette őt: ezek itt szeretnének minél simább és halkabb lebonyolítást, de arról azért szó sem volt, hogy Magyarország kikerüljön a szovjet érdekszférából.

Az egyik nyugati kommentátor fölényesen állapította meg, hogy ő – nem Gomulka. Persze, igaz. Valószínűleg Gomulka ügyesebb politikus, mint ő; sohasem tagadta, hogy nem az aktuálpolitika játékai, hanem az agrártudomány vonzotta őt igazából. S ha már aktuálpolitikáról van szó, akkor is – ő a nyugodt, hosszú lélegzetű időszakok és nem a forradalmi viharok politikusa. De azért az összehasonlítás mégis könnyelmű és felületes. Nem meglátni a sok-sok különbség mellett az alapvetőt: hogy Gomulkának a lengyel pártvezetésen belül szövetségesei voltak, neki csak ellenségei! Ochab, a párt első titkára és Cyrankiewicz miniszterelnök tulajdonképpen hazatanácsolták a Varsóba jövő oroszokat, Hruscsovot, Mikojánt, Bulganyint, Molotovot, Kaganovicsot – Gerő és társai pedig az ország nyakára hívták az orosz fegyvereket. Gomulka szilárd talajra lépett, ő – ingoványra; az indulás jóformán mindent meghatározott.

S a helyzet teljes fonákságához tartozik, hogy úgy fest: Mikojánékra még mindig inkább támaszkodhat, mint arra a pártapparátusra, amelyik az Akadémia utcában körülveszi. Mikojánnak és Szuszlovnak a helyzet megszilárdítása a fontosabb és nem saját állásuk megszilárdítása; ezért rugalmasabbak és nagyvonalúbbak, mint a magyar pártbürokraták. S mert nem a saját fejükről, villájukról, autójukról van szó, könnyebben beleegyeznek Gerő mellett még néhány más funkcionáriusi fej lehullásába.

Pénteken, 26-án délelőtt összeül a Központi Vezetőség. Ezen az ülésen az eddigiek mellett még néhány új és fontos tényezőt kell számba venni.

Mindenekelőtt azt, hogy a forradalom átterjedt a fővárosról vidékre is. A sztrájk immár országos méretű. Szolnokon fegyveres összecsapások vannak. Nyíregyházán tüntetés. Magyaróváron patakban folyik a vér. A tömeg be akart hatolni az ÁVH-laktanyába. Az államvédelmiek tüzet nyitottak. 85 ember meghalt. Három államvédelmi tisztet elfogtak és az utcán meglincseltek a tüntetők.

A reggeli órákban borsodi munkásküldöttség keresi fel az „öreget”. A vezetőjük Földvári Rudolf. Ez a Földvári tipikus terméke a Rákosi-korszaknak. Horthysta repülőaltisztből lett „tehetséges munkáskáder”, s az 1953. júniusi változásoknál bekerült a Politikai Bizottságba is. Minthogy az új politika lelkes hívének mutatta magát, Rákosi felfedezte, hogy nem is olyan tehetséges – sőt üresfejű, buta. A III. kongresszus után kihagyta a Politikai Bizottságból és Miskolcra küldte, Borsod megyei titkárnak. Mikor Nagy Imre megbukott, azonnal beállt a szidalmazói közé. Még két vagy három hónappal ezelőtt is nyilvános üldözője volt a Petőfi Körnek és az íróknak. És most ez jön ide a borsodi munkások élén, hogy – követeléseket szegezzen Nagy Imrének.

Van abban valami gyomorkavaró, ahogy egyesek hirtelen köpönyeget fordítanak és felfedezik magukban a „nép barátját”, a forradalmárt. Nagy Imre a legszívesebben megmondaná alaposan a véleményét ennek a Földvárinak és kidobná őt. De mire menne ezzel? Arra gondol: tulajdonképpen még mindig jobb, ha a megyei párttitkárnak sikerül az események élére állnia, mintha régi, reakciós vagy fasiszta elemek vennék a kezükbe a vezetést. Miskolc messze van és ő szeretne először Budapesten rendet teremteni. Elfogadja a küldöttség követeléseit és a bizalmukat, a támogatásukat kéri.

Egy másik fontos jelenség: az üzemekben sorra alakulnak a munkástanácsok. Tulajdonképpen a jugoszláv példa hat: a munkások ugyan nem tudják pontosan, mi van Jugoszláviában, de azt tudják, hogy ott másképpen van s hogy ott munkástanácsok vannak. Mindenütt az az óhaj jut kifejezésre, hogy valóban a munkások vegyék kezükbe a gyárakat; az, amiről annyit mondták, hogy az övék, legyen valóban az övék. Olyan spontán mozgalomról van szó, amely tulajdonképpen 1948-ban, a gyárak államosításakor lett volna természetes. De akkor az állami bürokrácia vette kezébe az üzemeket. Úgy fest: most eljött az ideje, hogy a munkásoké legyen a vezetés.

Mindezt tekintetbe kell venni a Központi Vezetőség ülésén. Ezen az ülésen egyébként már nincs ott Gerő: jobbnak látja Hegedűs Andrással és Piros László belügyminiszterrel együtt szovjet repülőgépen kiszökni az országból. Világos, hogy a forradalom előbb-utóbb – és inkább előbb, mint utóbb – tisztázni akarja: ki hívta be az oroszokat, ki adott tűzparancsot, ki lövetett a felkelőkre és akkor idehaza nem tudnák elkerülni a népi felelősségrevonást. Gerő negyven éve vesz részt a kommunista mozgalomban. A spanyol polgárháborúban, Moszkva megbízásából, a legkönyörtelenebb „tisztogatók” egyike volt. Hazatérése után napi tizenhat-tizennyolc órát robotolt, hogy egy gépezet következetességével, egy megszállott eszelősségével keresztülhajszolja a maga istentől-embertől elrugaszkodott elképzeléseit. Súlyos gyomorbaján és megvakuló szemein kívül csak a nép gyűlöletét viszi magával. Ha nem volna annyi vérrel és bűnnel terhes, még tragikus volna az élete.

Persze a sztálinistákból jut is, marad is: Gerőék távozásával egyáltalán nem ment el az utolsó belőlük. Ellenkezőleg: még támadásba is lendülnek a Központi Vezetőségben. Mit nekik a harcoló utca, a felbolydult ország, mit nekik a groteszk tény, hogy ez a Központi Vezetőség már csak önmagát vezeti, hiszen a párt, amelynek a legfelső szerve, a valóságban nincsen sehol. Még ők vádaskodnak. Felszólalás hangzik el, hogy „az országban árulás folyik és az árulók központja itt van az Akadémia utcában”.

Nyilván Nagy Imréről van szó. Forradalmi helyzetben az ilyesmivel nem volna szabad tréfálni. Le kellene tartóztatni, a nép elé kellene állítani a vádaskodókat. Mondják el ugyanezt a budapesti munkások, a Parlament téri tüntetők előtt.

De az „öregnek” eszébe sem jut, hogy ilyet tegyen. Ő, mint mindig, most is különb akar lenni, mint amazok. Nem volna méltó hozzá, aki a viták szabadságáért, a vélemények bátor kimondásáért verekedett, hogy lesújtson azokra, akik most – ha ellene is – kimondják szabadon, amit gondolnak. Büntetlenül hagyja távozni azokat, akik majd halálra marják.

A Központi Vezetőségen egyébként amolyan „földvárista” hangulat uralkodik; úgy gondolják: az eddigi bajok abból fakadtak, a helyzet azért mérgesedett így el, mert mindig az események után kullogtak. „Élére kell állni” a tömegmozgalomnak, meg kell ragadni a vezetést, akkor aztán majd partok közé lehet szorítani az áradatot s meg lehet határozni a további irányt is.

A nyilatkozat, amelyet a magyar néphez intéznek, már nem beszél többé ellenforradalomról: tragikus napokról, vérontásról, testvérharcról szól. Új nemzeti kormányt ígér, tárgyalásokat a szovjet kormánnyal, a függetlenség, a teljes egyenjogúság, a belügyekbe való be nem avatkozás alapján, a lengyel–szovjet viszony mintájára. Kiáll az üzemi munkástanácsok mellett, amnesztiát hirdet a fegyveres harc minden résztvevőjének, aki pénteken este 10 óráig leteszi a fegyvert. Az államhatalom ellenségeit viszont „kíméletlenül megsemmisíti”. „Nem tágít a szocializmus ügyétől” és egy „demokratikus és szocialista, önálló és független Magyarország nagy, nemzeti programját készíti elő”.

Valahogy az csendül ki az egészből: vágjunk jó arcot mindahhoz, ami eddig történt, csináljuk meg mi – persze a régi alapokat megőrizve, a lehető legtöbbet átmentve –, amit a nép akar, nehogy aztán ellenünk csinálják meg.

Ezen a platformon kell Nagy Imrének az új kormányt megalakítania. Ha egyáltalán el akar érni valamit ezzel, akkor órák alatt kell cselekednie; csakhogy a dolog elhúzódik. Be akarja venni Kovács Bélát a kormányba, de Kovács Pécsett van; időbe telik, amíg eléri. Ugyanez a helyzet Ribianszky Miklóssal, akire ugyancsak számít, mert a mezőgazdasági ügyek legjobb szakértőjének tartja.

Egy egész napot veszít: csak 27-én, szombat délben olvassa be az új kormány névsorát a rádió. És ez a névsor megint csak csalódást kelt.

Talán, ha azt közölnék: kik maradtak ki a kormányból, a hatás jobb volna. Nincs bent immár Hegedűs András, a Rákosi–Gerő kreálta volt miniszterelnök, Piros László és Bata István, a népre lövető miniszterek, Hidas, Marosán, Mekis, ezek a senki-semmi figurák, Szíjártó, építésügyi miniszter, Berei, a Tervhivatal elnöke, Darvas, a gyenge jellemű művészetirányító és még hét másik szellemi-erkölcsi törpe.

De az újak közül talán csak Kovács Béla neve kelt osztatlan örömöt és várakozást. Kovács a Kisgazdapárt főtitkára volt, népszerű parasztpolitikus, aki nem volt hajlandó behódolni Rákosiéknak. Összeesküvéssel vádolták meg s mikor a Kisgazdapárt nem egyezett bele, hogy képviselői mentelmi jogát felfüggesszék s így bíróság elé állítsák, az oroszokkal hurcoltatták el. Évekig raboskodott a Szovjetunióban s csak pár hónapja tért haza, betegen. Soha nem piszkolta be magát semmivel; töretlenebb múlttal állhatott a nép elé, mint a vele egy pártból való Tildy Zoltán, aki most ugyancsak bekerült a kormányba.

Ami a többieket illeti: van köztük néhány elismert szakember: Babits Antal, a híres urológus-sebész, Ribianszky Miklós, az egykori uradalmi intézőből lett agrárszakember, Lukács György, a nagynevű marxista esztéta-filozófus. De ezeknek a neveknek nincs átütő erejük Magyarországon. Ez volna a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy az egész kormánylista amolyan „egy cigány, egy király” alapon készült. Minden új miniszterre egy, sőt két régi jut. Mint a folyó a hordalékot, úgy sodorja magával a kormány az addigi lejárt, megunt és megutált minisztereket, főfunkcionáriusokat, Tausz Jánost, Apró Antalt, Bebrits Lajost és másokat.

Az „öreg” megint csak nem tud a nép fülével hallani: nem veszi észre, milyen kiábrándulást jelent ötnapos harc után újra azt hallani a rádióban: „Külügyminiszter: Horváth Imre… kohó- és gépipari miniszter: Csergő János… bánya- és energiaügyi miniszter: Czottner Sándor…” stb. stb.

De nem tud a múlt tanulságai alapján cselekedni sem. Mikor Rákosiék kiűzték őt a vezetésből és a pártból is, akkor a barátaiban, híveiben legalább az a remény tartotta a lelket, hogy ha „Imre bácsi” újra az élre kerül, nem fogja megismételni azokat a hibákat, amiket egyszer elkövetett; levonja a tanulságot abból, hogy annak idején elmulasztotta megteremteni politikájának a személyi biztosítékát és a nehéz órákban teljesen ki volt szolgáltatva a sztálinistáknak, az „ellenállóknak”. Az üldöztetés magányában, alig néhány hónappal ezelőtt ő maga is ezeket a sorokat írta egyik tanulmányában: „Ha felelős vagyok ezzel kapcsolatban valamiért, akkor csak azért, hogy idejében, határozottan és erélyes rendszabályokkal nem törtük le az ellenállást. Ezt azonban pártszerű eszközökkel, amihez mindig ragaszkodtam, a pártapparátus segítsége és támogatása nélkül nem lehetett.”

És most megint tele van a kormánya az egykori ellenfeleivel. Tulajdonképpen nincs egyetlen közvetlen munkatársa, személyes barátja sem mellette. Még mindig ott tart, hogy el akarja kerülni a vádat, miszerint „személyi politikát” folytat s a barátaival veszi körül magát.

Akkor, amikor a párt már lényegében szétesett, amikor a párt egykori vezetői szovjet tankokon szöknek a repülőterek felé, amikor a párt egykori tagjai fegyverrel harcolnak a pártdiktatúra ellen, vagy letörten lapulnak otthon, vagy az utcán tépik szét a pártkönyveiket – a kizárt, meggyalázott, meghurcolt Nagy Imre még mindig a „pártszerű” eszközökhöz ragaszkodik.

Egy magyar származású osztrák újságírónak sikerült bejutnia az Üllői úti Kilián-laktanyába. Az 1200 főnyi, ifjúi védősereg parancsnokához vezették. „Számunkra nincs más választás: vagy győzünk, vagy elveszünk – mondta a magas, sovány, őszülő tiszt. – Harmadik lehetőség nincs. Bízunk Nagy Imrében, de a fegyvereinket csak magyar csapatok előtt tesszük le, és azonnal az új kormány rendelkezésére bocsátjuk magunkat, ha az valóban – magyar kormány.”

A parancsnok úgy mutatkozott be az újságírónak: Ács ezredes. A valódi neve Maléter Pál volt.

A forradalomig jóformán senki nem ismerte őt, legalábbis a „civil világban”. Néha lehetett látni egy-egy pártaktíván, operai ünnepi előadáson; voltak, akik tudták róla, hogy még a régi hadseregben kezdte a pályafutását, aztán beállt partizánnak a németek ellen,⁸⁶ szovjet katonai akadémiát végzett és most a páncélosoknál szolgál. Ő maga mesélte el, hogyan lett kommunista tisztből – felkelő-vezér: „Szerdán (24-én) a korai órákban parancsot kaptam az akkori honvédelmi minisztertől, hogy vonuljak ki öt tankkal a VIII. és IX. kerület felkelői ellen és mentsem fel a Kilián-kaszárnyát. Mikor a helyszínre értem, meggyőződtem róla, hogy a szabadságharcosok nem banditák, hanem a magyar nép hűséges fiai. Így aztán közöltem a miniszterrel, hogy átállok a felkelőkhöz.”

A „Kilián” vált a forradalmi fegyveres harc központjává. Híre napok alatt legendássá nőtt. A város különböző pontjain az egyes elszórt csoportok sorra rákényszerültek, hogy lerakják a fegyvert. De suttogva és hangosan, bizakodva és büszkén szájról szájra szállt a mondat: „A Kilián még tartja magát.”

Vasárnapra, október 28-ra virradóra Budapesten úgy festett a helyzet, hogy a Kiliánon kívül valóban legfeljebb három-négy fegyveres góc maradt az egész városban; ezek mind jelentéktelenebbek voltak a Maléterénél. Közös irányításról szó sem volt, a kapcsolat is legfeljebb véletlenszerű volt közöttük, minthogy az egész felkelés folyamán nem lehetett egységes vezetésről és szervezettségről beszélni; a katonai elképzelésekre és cselekedetekre a spontaneitás volt jellemző.

Aki ekkortájt végigment a városon, az könnyen felmérhette, hogy ami a dolog katonai részét illeti, az oroszok urai a helyzetnek. A főbb útvonalak, a fontosabb középületek környéke sűrűn megrakva tankokkal. A hidakon csak az mehetett át, aki az oroszoknak igazolta magát; a ruháját is végigtapogatták: nincs-e nála fegyver. A katonai erőviszonyok felől nem maradhatott sok kétség; a szovjet fegyveres fölényt legfeljebb politikai tényezők egyensúlyozhatták ki. Alighanem Maléter is látta ezt: az, amit az osztrák újságírónak fegyverletételről s a kormány mellé állásról mondott, arra vall, hogy emelt fejjel, becsülettel akarta befejezni a reménytelen harcot.

A Honvédelmi Minisztérium sztálinistái ekkor tervet dolgoztak ki „a honvédség és a szovjet egységek közös akciójára”,⁸⁷ amely – tekintve, hogy a magyar honvédségről nemigen lehetett ilyen értelemben beszélni – valójában egy koncentrált szovjet katonai akciót jelentett volna. A terv szerint reggel hat órakor támadásnak kellett volna megindulnia a Corvin köz (azaz a Kilián-laktanya és a szomszédos épülettömbök) teljes szétzúzására.

Nagy Imrét vasárnap hajnalban informálták a tervről. Nem volt nehéz megérteni, mit jelent az, ha a tervet kivitelezik. Ha a szovjet tanktömeg néhány ágyúval, esetleg egy-két lökhajtásos repülőgéppel ráveti magát a Kiliánra, akkor ott kő kövön nem marad. Ha a Kilián-beliek ellenállnak, mint ahogy el voltak szánva az ellenállásra, akkor patakokban fog folyni a vér.

Nagy Imre válaszút elé érkezett: íme, megteremtheti „a teljes rendet és nyugalmat” az országban, véget vethet a fegyverropogásnak. De az a csend, amit elér, a temető csendje lesz. Ha a parlamenti vérfürdőt most még újabb tetézi a Kiliánnál s a város egyéb részein is, ezekkel a szörnyű emlékekkel és a szovjet tankokkal a háta mögött soha, de soha nem fogja tudni megnyerni többé a magyar nép bizalmát.

Ugyanakkor úgy ítélte meg, hogy a katonai helyzet, a felkelők elszigeteltsége és kimerültsége, de nem kevésbé: becsületessége is lehetőséget ad a békés kibontakozásra. Ha a politika eszközeivel sikerül most véget vetni a harcnak, úgy, hogy elismeri a felkelők hazafiságát, a felkelés pozitív vonásait, ha megnyeri, maga mögé sorakoztatja a fegyveres ifjúság hitét, lelkesedését, ezzel „lemossa a gyalázatot”, melyet Gerőék kentek rá, s nekiláthat az építőmunkának.

Az idézett Fehér Könyv adatai szerint október 28-án reggel, félórával a támadás megindulása előtt „Nagy Imre telefonon közölte a katonai vezetőkkel: ha a támadást megindítják, akkor lemondok!”

Több száz, de még inkább több ezer magyar fiatal életét mentette meg ezzel. S ami még ennél is fontosabb: megteremtette a lehetőséget a békés kibontakozásra.

A hajnali vita ugyanakkor ráébresztette arra is: itt a legfőbb ideje, hogy egységes vonalat adjon a vezetésnek, vagy úgy is lehetne mondani: a kezébe vegye a vezetést. Mikoján és Szuszlov hazautaztak és a búcsúzáskor a legteljesebb bizalmukról biztosították. Úgy tűnt, hogy Kádár is mellette áll és támogatja. Teljes képtelenség, hogy a háta mögött és a tudta nélkül újabb és újabb terveket dolgozzanak ki, provokációk és leszámolások történjenek, miközben minden szenny és vér az ő nevéhez tapad s az ő elképzeléseinek a megvalósulását akadályozza. A katonai vezetők a hajnali támadás tervét védve a Központi Vezetőség legutóbbi határozatára hivatkoztak, amely előírta, hogy mindazokat, akik „a megadott határidőig (azaz pénteken este 10 óráig) nem teszik le a fegyvert, kíméletlenül semmisítsék meg”. Formailag még igazuk is volt; a határozat valóban így szólt és a határidő bőven lejárt. Igen – de az elmúlt tizenkét évben hány központi vezetőségi határozat csapta be ezt a népet, hány ígéretet szegtek meg, hány határidőt nem tartottak be, amikor az életszínvonal emeléséről, a júniusi határozatokról, az emberi jogokról, a törvényességről volt szó. Éppen most ilyen pontosak és szigorúak, éppen akkor, amikor a „kíméletlen megsemmisítés” szerepel a határozatokban?

Nyilvánvaló, hogy ha ragaszkodni akar a pártszerű eszközökhöz – márpedig ezekhez ragaszkodni akar –, akkor magában a pártban, a pártvezetésben kell rendet teremtenie. Ez a Központi Vezetőség, így, ahogy van, azzal a múlttal, amelyik mögötte van, lejáratta és túlélte magát. Se tekintélye, se hitele, se ereje többé. Csak teher, kolonc, púp az ország hátán. Mindezzel Kádár, a párt első titkára is egyetért.

Vasárnap reggelre összehívják a Központi Vezetőség ülését – a Magyar Dolgozók Pártjának történetében az utolsót. Ezen az ülésen olyan határozatok születnek, amelyekkel – Nagy Imre úgy hiszi – végre sikerül egyenesbe hozni a helyzetet.

Mindenekelőtt: elítélik azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom lett volna. Noha reakciós, ellenforradalmi elemek is bekapcsolódtak, mégis ezekben a megmozdulásokban elemi erővel bontakozott ki egy nagy, az egész népet átfogó és eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalom. Ezt a nagy megmozdulást az elmúlt történelmi korszak bűnei robbantották ki. Célja: a nemzeti függetlenség, önállóság és szuverenitás, a demokratizmus, mert csak ez lehet a szocializmus alapja Magyarországon.

A kormánynak, amely a demokratikus nemzeti egység, a függetlenség és a szocializmus kormánya, hozzá kell kezdenie a nép jogos követeléseinek a megvalósításához. Rendezni kell a munkások sérelmeit: a bér- és normakérdést, a minimális bérek alsó határának, a legalacsonyabb nyugdíjaknak, a családi pótléknak a kérdését. Segítenie kell a lakáshelyzeten. A munkástanácsok megalakítását helyeslik, nagyszabású tervet dolgoznak ki a mezőgazdasági termelés fellendítésére. Az ifjúságnak teret nyitnak a megtisztuló politikai közéletben. Felkarolják az új, demokratikus önkormányzati formákat.

Ami a harcokat illeti: elrendelik az általános azonnali tűzszünetet. Utasítják a fegyveres erőket, hogy csak akkor tüzeljenek, ha megtámadják őket. Senkinek semmiféle bántódása nem eshet amiatt, hogy a fegyveres harcokban részt vett; sőt, új karhatalmat létesítenek, amelybe a honvédség és a rendőrség alakulatai mellé bevonják a munkásság és a fiatalság felfegyverzett osztagait is. A rend helyreállítása után egységes, új államrendőrséget szerveznek és az Államvédelmi Hatóságot megszüntetik.

Az ország címeréül a Kossuth-címert javasolják, s március 15-ét ismét nemzeti ünnepnek fogják nyilvánítani.

Az oroszokkal kapcsolatban: a szovjet csapatok azonnal kezdjék meg a kivonulásukat Budapestről és az új karhatalom megalakulásával egyidejűleg hagyják el a város területét. A magyar kormány kezdeményezzen tárgyalásokat a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról a magyar–szovjet barátság szellemében, a szocialista országok közötti egyenjogúság és a nemzeti függetlenség alapján.

És végül: a párt. A Központi Vezetőség – tekintettel az előállott rendkívüli helyzetre – a III. pártkongresszustól a pártvezetésre kapott felhatalmazását egy hattagú pártelnökségre ruházza át, amelynek elnöke Kádár János és tagjai a következők: Apró Antal, Kiss Károly, Münnich Ferenc, Nagy Imre, Szántó Zoltán. A pártelnökség felhatalmazása a lehető legrövidebb idő alatt összehívandó IV. pártkongresszusig érvényes. A párt elnöksége munkájában a Központi Vezetőségre és a Politikai Bizottságra támaszkodik.

Amikor Nagy Imre vasárnap délután fél hatkor mindezt a rádión át közölte az ország népével – a pártra vonatkozó határozat kivételével, amelyet közvetlenül a beszéde után olvastak be –, abban a hitben tette ezt, hogy végre minden rendbe jött, sikerült behoznia az eddigi állandó elmaradást, nép és kormány immár egy ütemre lép s ha a további út nem is könnyű, mindenesetre legalább járható lesz: se barikádok, se holttestek nem torlaszolják el.

Mint a párt embere, aki egyszerűen képtelen volt nem a pártban is, a párt erőviszonyaiban is gondolkodni, különös fontosságot tulajdonított a Központi Vezetőség és a Politikai Bizottság lényegbeli megszűnésének és a hattagú elnökség megalakulásának. Ezzel – úgy érezte – a sztálinizmus végső vereséget szenvedett a párton belül. A Központi Vezetőség, amely nagy többségében megrögzött szektáriánusokból, Fejbólintó Jánosokból, törtetőkből és talpnyalókból, üresfejű, jellemtelen, gerinctelen, kiváltságaikért remegő, ügyeskedve helyezkedő senki-emberekből állt, nincs többé. Persze, a hattagú elnökség összetétele nem tökéletes. Cipeli magával a Rákosi-féle politika olyan rossz szájízt keltő figuráit, mint Apró és Kiss Károly. De mégis, azt hitte: Kádárra, Münnichre és Szántó Zoltánra számíthat, a többség így mögötte áll. Többet nem kell tartania attól, hogy ami jót, helyeset ő állami vonalon megtesz vagy eltervez, azt a pártvezetés és a pártapparátus keresztülhúzza.

Elégedett volt: október 23-a óta ez volt az első éjszaka, amikor nyugodtan és kiadósan aludt.

Ugyanezen az estén, a Nagy Imre-beszéd elhangzásával egy időben a Pázmány Péter téri egyetem épületében értelmiségi vezetők és egyetemi fiatalok gyülekeztek és megalakították a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságát. Nagy többségükben olyan emberek, akik eddig a kommunista párthoz tartoztak és a párton belül Nagy Imre barátaiként és híveiként élesen és nyíltan szembefordultak Rákosiékkal. Ezzel bizonyos tekintélyt vívtak ki, a Petőfi Kör, az Írószövetség mozgalmaiban többé-kevésbé megtisztultak a múlt rájuk tapadt salakjától és úgy érezték: a nevük elég jól hangzó, a mondanivalójuk elég fontos, az elképzelésük elég világos ahhoz, hogy lelkiismeretükre hallgatva az ország elé állhassanak.

Ezek az emberek jól tudták, hogy Nagy Imre legújabb beszéde és a nyomában bejelentett intézkedések egyáltalán nem biztosítják az óhajtott rendet és megbékélést. Azért sem, mert maga a beszéd – sok pozitív vonása ellenére – még mindig nem találta meg azt a hangot, amelyen a nép többségével szót lehetett volna érteni. A szociális ígéretek – általánosságok voltak, a szovjet–magyar viszonyra, az ÁVH felszámolására vonatkozó ígéretek sodrát minduntalan megszakították az olyan utalások, amelyek az elmúlt 12 esztendő „történelmi jelentőségű, maradandó, eltörölhetetlen eredményeit” emlegették és „az MDP vezetését” hangoztatták akkor, amikor az egész ország fegyverrel, sztrájkkal, tüntetésekkel mondta ki ítéletét az MDP és az elmúlt 12 év fölött.

De még ha Nagy Imre beszéde a maga határai között tökéletes lett volna is, akkor sem lehetett volna már megállni ott, ahol ő megállt, egyszerűen azért nem, mert a tömegek messze túl jártak ezeken a határokon. Egyre hangosabbá és elterjedtebbé vált az egész országban két követelés: az egyik a többpártrendszer megteremtésére, a másik a Varsói Szerződés azonnali felmondására vonatkozott.

Azok a fiatal értelmiségiek, akik a budapesti egyetem rektori szobájában összeültek, megpróbáltak egy olyan platformot létrehozni, amely elfogadható Nagy Imrének is, a tömegnek is. Számukra itt most nem arról volt szó: mit tartanak magasabbrendűnek, az egypártrendszert vagy a többpártrendszert, még kevésbé arról, hogy ők nem vették volna szívesen, ha Magyarország nem volna tagja semmiféle katonai csoportosulásnak, egyszerűen a hazai és főleg a nemzetközi realitásokról volt szó, arról, hogy minden erejükkel meg akartak akadályozni egy felrémlő katasztrófát.

Többórás vita és gondos mérlegelés után tíz pontba foglalták a követeléseiket. A belügyi, szociális vonatkozásúak lényegesen határozottabbak voltak Nagy Imre programjánál: az üzemek igazgatását bízzák szabadon választott munkástanácsokra, szüntessék be a kiszipolyozó normarendszert, a szakszervezetek legyenek a munkások valóságos érdekvédelmi szervei, biztosítsák a mezőgazdasági termelés szabadságát és biztonságát, töröljék el a gyűlöletes beszolgáltatási rendszert, adjanak teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot stb.

De a két legfontosabb követelésben nem mentek el odáig, mint a sűrűsödő tömeghangulat. Általános, titkos választásokat javasoltak, de nem a többpártrendszer, hanem a szabad jelöltállítás alapján. Az volt a véleményük, hogy ez elejét vehetné a nemzeti erők megosztásának, a pártviszályoknak, a marakodásoknak.

A Szovjetunióval kapcsolatban a viszony haladéktalan rendezéséért szálltak síkra, az egyenjogúság alapján, a titkos külkereskedelmi szerződések megszüntetését követelték és hozzátették: „A szovjet csapatok kezdjék meg kivonulásukat az ország területéről.” Ez több volt, mint amennyit Nagy Imre bejelentett: az oroszok kivonulása Budapestről, de kevesebb, mint amennyit az erősödő néphangulat akart: a Varsói Szerződés felmondása.

Ezek az értelmiségiek abban reménykedtek, hogy sikerül programjuk számára megnyerniök Nagy Imrét, s így megvetve a lábukat, a tömegeket is meg tudják győzni arról, hogy a vad rohanás beláthatatlan – vagy nagyon is belátható – következményekkel járhat. Ugyanakkor felhívást intéztek a felkelőkhöz, az egyetemistákhoz, a munkás- és parasztfiatalokhoz, a Petőfi Kör tagjaihoz és a volt népi kollégistákhoz: lépjenek be az alakuló nemzetőrségbe. Így akarták elérni, hogy a kormány mögött jelentős magyar fegyveres erő álljon, amely a belső rendet is biztosítja, a vezetésnek erőt ad és vissza tud verni „mindennemű sztálinista vagy ellenforradalmi restaurációs kísérletet”.

A késő esti órákban, amikor nyilatkozatuk elkészült, küldöttséget állítottak össze, hogy a szöveget eljuttassa Nagy Imréhez és elérje, hogy a rádió is ismertesse. A küldöttségbe olyan emberek kerültek – írók, újságírók –, akik a nehéz években ott álltak az „öreg” mellett és személyes jó viszonyban voltak vele.

Nem sokkal éjfél előtt sikerült a kis delegációnak bejutnia a Parlamentbe, amelyet sűrűn körülálltak a szovjet tankok. Az Országgyűlés elnökének, Rónai Sándornak a szobájába vezették őket; itt több miniszter volt együtt, akik szívesen fogadták a küldötteket, minthogy személyes ismerőseik is voltak köztük, s egyébként is kíváncsiak voltak, mi történik „odakint” a városban. Közölték azonban azt, hogy Nagy Imre nincs az épületben, az Akadémia utcai pártközpontban van, alszik és kérték a küldötteket, legyenek türelemmel reggelig, az „öreg” nagyon fáradt és kimerült, mindannyiuk érdeke, hogy vigyázzanak rá.

Ez a miniszteri társaság többségében talajt vesztett és tanácstalan emberekből állt. Legtöbbjük bátorsága addig terjedt, hogy amire szívük szerint „nem”-et mondtak volna, arra nem mondtak határozottan „igen”-t. Az, aki leginkább tudta, mi megy végbe az országban, a népben, a lelkekben, Tildy Zoltán volt; okosan, nyugodtan és államférfiúi színvonalon beszélt, rokonszenvvel fogadta az értelmiségi nyilatkozatot, meglátta a célját és a hasznosságát. A többiek részlet-megjegyzéseket tettek. Rónai Sándor nagy bölcsen azt tanácsolta, hogy nem helyes nagyobb jogokat követelni a szakszervezeteknek – amíg a Szakszervezetek Országos Tanácsa ez irányban nem határoz… Egyik miniszter, Bognár József, arról igyekezett meggyőzni a delegációt, hogy a szovjet–magyar kereskedelmi szerződések nem is olyan hátrányosak s az egész urán-ügy fel van fújva. Horváth Imre, a külügyminiszter beérte azzal, hogy amolyan szerény titkárként az olykor-olykor megszólaló telefonkészüléket kezelte. Végül is Erdei Ferenc foglalta össze a „tárgyalásokat”: a szöveget – úgymond – a rádióba addig nem lehet beolvasni, amíg Nagy Imre nem látta s ő maga nem biztos benne, hogy Nagy Imre egyet fog érteni vele.

A küldöttség a Parlamentben, a padlón és összetolt székeken éjszakázott s mikor a pártközpontból megjött az értesítés, hogy Nagy Imre fent van már, azonnal átment az Akadémia utcába. A pártközpontot is szovjet tankok vették körül; bent az épületben gépfegyveres oroszok, rendőr-egyenruhás határőrtisztek és államvédelmiek teljesítettek szolgálatot. A delegációt bejelentették a párttitkárságon; ott közölték, hogy Nagy Imre már útban van lefelé.

A küldöttek vártak. Az előcsarnokban akkor sompolygott kifelé az utcára, behúzott nyakkal és lesütött szemmel Andics Erzsébet, az irodalmi élet egykori zseb-diktátora. Mögötte pár lépéssel Marosán György osont ki, egy államvédelmi „testőr” kíséretében, furcsa, cinikus mosollyal, mint aki valamit tud, csak még nem mondja meg.

Néhány perc múlva lejött a lépcsőn Nagy Imre. Friss volt, kipihent, magabiztos és – türelmetlen. Odaát, a Parlamentben a fegyveres felkelők delegátusai vártak rá, azokkal kellett tárgyalnia.

– Mindenesetre – mondta igen emelt, majdnem szónoki hangon –, annak véget kell vetni, hogy akár az elvtársak, akár mások újabb és újabb követelésekkel jöjjenek a kormányhoz… Elég volt a forrófejűségből, a heveskedésből… A kormánynak megvan a programja, amit tegnap ismertettem a rádióban… Eddig megyünk és nem tovább… Az elvtársak: írók, újságírók; most az a dolguk és azt kérem maguktól, hogy ezt a programot támogassák, népszerűsítsék… Még egyszer: a forrófejűségnek egyszer és mindenkorra legyen vége… Ha pedig nem, akkor nem leszünk jóba egymással… Nem lehet tovább tűrni, hogy a kormány tekintélyét újabb és újabb követelésekkel állandóan lejárassák…

A küldöttekben bizony elakadt a szó. Megdöbbentette őket a magas megütésű hang, a furcsa ízű fogadtatás és rossz emlékeket keltett bennük az a követelmény is, amelyet az „öreg” eléjük állított: Rákosival évekkel ezelőtt szakítottak s nem kívántak többé önállóan gondolkodó emberekből bármiféle kormány mindenkori programjának a „népszerűsítőivé” lesüllyedni. Még Nagy Imre kormányáé sem. Hideg késként vájt beléjük a kérdés: hát ez már mindig csak így lehetséges? Hatalom és irodalom viszonyának ez volna az örök törvényszerűsége?

De ennél is aggasztóbb volt számukra az a felismerés, hogy Nagy Imre még mindig nem látja világosan a helyzetet, még mindig el van szakadva a tömegtől és az eseményektől. Kategorikusan parancsba adni, hogy elég volt a követelésekből – akkor, amikor az egész ország mozgásban van és itt dörömböl a kapuk előtt! Nyilvánvalóan az történt, hogy Nagy Imre itt, az Akadémia utcai pártközpontban, ahol annyiszor megtiporták, ahonnan annak idején elüldözték, most végre megszerezte a vezetést és ezt összetéveszti az ország vezetésével. A hattagú pártelnökségben a maga győzelmét látja és nem veszi észre, hogy a népet már teljesen hidegen hagyja, hány tagú és kikből áll a párt vezetése: már nem az egyes pártvezérek nem kellenek, hanem az egész párt nem kell.

Az Értelmiségi Forradalmi Bizottság küldöttei megpróbálták röviden megmagyarázni, hogy a nyilatkozatukat Nagy Imre támogatására és nem ellene szövegezték, s hogy szerintük ez a „pozitív türelmetlenség” ma a legjobb támogatás. Az „öreg” megígérte, hogy hamarosan választ ad, s elindult a Parlament felé. Noha hívta a régi barátokat, kísérjék el odáig, érezhető volt, hogy ezek az emberek inkább terhére vannak. Már megint az a félelem üldözte, hogy ha legjobb híveire támaszkodik, akkor megvádolják, hogy személyi politikát folytat. Még mindig képtelen volt szabadulni abból a gondolatkörből: mit fognak szólni egyes cselekedeteihez a pártbürokraták.

A Parlamentig az utat gyalog tette meg; a kocsiját előreküldte. Jólesett neki ez a kis október végi séta, a napsütéses pesti utcán. A járda telis-tele volt üvegtörmelékkel; csak úgy ropogott a lépések alatt.

A Kossuth-hídon, amelyet nemrég nyitottak meg a forgalomnak, járókelők igyekeztek Pest felé. Jó páran felismerték Nagy Imrét és hamarosan kis csoport vette körül.

– Mi lesz, Nagy elvtárs?

– Vége lesz már a lövöldözésnek?

– Kimennek-e az oroszok?

Csak úgy záporoztak a kérdések. Az „öreg” mosolyogva hallgatta. Érezhető volt, hogy az utca emberei szeretik őt s nem vesztette el a népszerűségét.

Egy polgárasszony-féle egész fátyolos szemekkel rebegte:

– Jaj, de jó, hogy látjuk, Nagy elvtárs… Mindenki azt mesélte már, hogy fogoly…

Az öreg még szélesebben mosolygott:

– Hát láthatják, milyen fogoly vagyok…

És körülnézett: a barátai s a budapesti nép állt körülötte. Úgy mondta ezt, mintha az elmúlt napokban soha a legkisebb bántódása nem lett volna személyes szabadságának.

Egy overallos, munkás külsejű fiatalember egyre csak azt firtatta: ezután mi lesz?

– Menjenek csak dolgozni, elvtársak – mondta biztatóan az „öreg” –, legyenek nyugodtak… Vegyék fel a munkát… Minden szépen rendbe fog jönni.

Nem mondott semmi különöset, de maga az emberi közelség tetszett a járókelőknek. Most azt a Nagy Imrét látták benne, aki félreállítva, megbélyegezve – egyedül sétálgatott a belvárosi utcán.

– Ez igen! – rikkantott távoztában az iménti overallos –, ez a mi emberünk!

Ő meg egészen vidáman lépegetett a Parlamentnek a Duna-hídra néző kapuja felé. Mintha ez a találkozás őt igazolta volna, amiért kicsit lehűtötte a „forrófejűeket”.

A pártban mindent rendbe rakott, most tárgyalni fog s megegyezik a fegyveres felkelőkkel – nem lesz itt semmi baj, elvtársak.

Talán soha annyira biztos még nem volt a dolgában, mint akkor reggel, október 29-én. A Forradalmi Értelmiségi Bizottság követeléseit elolvasta és túlzóknak találta; haragudott miattuk: nem segítik, csak sürgetik a kormányt. Most már nem rögtönzött követelésekre, hanem tudományosan kidolgozott programpontokra van szükség. Szépen, nyugodtan, alaposan, elmélyülten ennek akart nekilátni.

Tudós akart lenni a forradalomban.

A fegyverszünet elrendelésétől, amely össze volt kötve azzal az ígérettel, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, az ország megrészegedett. Nem ritka eset a történelemben, hogy egész nemzetek válnak optikai csalódások áldozataivá. Ez történt most Magyarországon is. A kis magyar nép, amely mindeddig valóban haláltmegvető bátorságú harcosokat adott, most azt hitte, hogy nemcsak erkölcsileg, hanem katonailag is legyőzte a Szovjet Birodalmat. Ez természetesen súlyos tévedés volt.

Mindazok a követelések, amelyek már eddig is elhangzottak, most merev és visszavonhatatlan ultimátum-pontokká váltak. Aki a nemzet sérelmei felől közelíti meg ezt a helyzetet, az aligha csodálkozik, hogy így alakultak a dolgok. De a sértőktől nehéz elvárni, hogy egyik napról a másikra magukévá tegyék a sértettek érzelmeit.

A hangadó egyre inkább a vidék lett. A nagyobb vidéki városok, amelyek a forradalom első napjaiban többnyire csak békés szemlélői voltak a fővárosi eseményeknek, most valami hirtelen mohósággal vetették magukat Budapest után: nemcsak utolérni akarták, de elhagyni is.

A legtöbb helyen még annál sem álltak meg, hogy a Varsói Szerződés felbontását követeljék. A lovászi olajbányászok a szovjet csapatok azonnali kivonását sürgetik, de a balinkai bányászok még rajtuk is túltesznek; azt követelik: Nagy Imre hívja fel a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatokat, hogy fehér zászlóval kezdjék meg a Magyarországról való kivonulást. A szovjet erők azonnali távozását sürgető kívánság egyre több helyen párosul a sztrájk folytatásával. A szombathelyi járműjavító munkásai kijelentik: nem kezdik meg addig a munkát, míg a szovjet csapatok Magyarország területén állomásoznak. A balinkai és környékbeli bányászok is azt mondják: amíg a követeléseik nem teljesülnek, egyetlen lapát szenet sem hajlandók termelni.

Mindehhez hozzájárul az, hogy ha Nagy Imre személyéről nem is, de szerencsétlen összetételű kormányáról annál elítélőbb és megvetőbb nyilatkozatok hangzanak el. Most látszik meg igazából, milyen álomvilágban él az „öreg”, amikor a kormánya tekintélyéről beszél. Az még egyszerűbb eset, ahol csak Bebrits Lajos vagy Kossa István leváltását követelik. De a Vas megyei Nemzeti Bizottság felhívásában már csak a budapesti kormányt emlegeti. A Borsod megyei Munkástanács és Diáktanács leszögezi, hogy álláspontja „egyáltalán nem azonos a jelenlegi, idegen hatalomra támaszkodó kormányéval”. A balinkai bányászok azt javasolják Nagy Imrének: a budapesti felkelők küldötteivel alakítson közös kormányt; a bányászok a felkelőkkel együtt megtárgyalt kormánylistát elfogadnák és ebben az esetben hajlandók tudomásul venni a tűzszünetre szóló felhívást.

A legsúlyosabb a helyzet Győrben. A győri rádióállomás nagy érdeme, hogy budapesti társát megelőzve odaállt a forradalom ügye mellé. De most már egymás után sugározza az ultimátumait a főváros felé. A városban ideiglenes Nemzeti Tanács alakult, amelynek az élén Szigethy Attila áll. Szigethy parasztpárti politikus, képviselő volt a Rákosi-féle parlamentben is, ő az, aki egy ízben bátran interpellálni akart s aztán Nagy Imre tanácsára elállt ettől, mindenképpen meggyőződéses demokrata, haladó ember. Őszinte híve a változásnak és Nagy Imrének is. A legfőbb törekvése, hogy az események élére állva ő maga szabja meg az irányt, és a tömegeket – jogos követeléseik elismerésével és képviseletével – megőrizze Nagy Imre mögött. A helyzete azonban egyre nehezebbé válik.

Egész sor nyugati újságíró van jelen, amikor a testes, vörösesszőke bajszú férfit arra kényszeríti a tömeg és tanácsbeli társai, hogy hívja fel Budapestet telefonon és közölje a kormánnyal: azonnal tűzzék ki a szabad választások napját, méghozzá két vagy három hónapon belül, az oroszokkal kössenek azonnali tűzszünetet és a szovjet erők kezdjék meg Magyarország kiürítését. Ellenkező esetben tízezrek vonulnak fel Győrből Budapest megsegítésére.

Mindennek ellenére valaki, aki azelőtt a Horthy-rendszerben a városházán volt tisztviselő s most a Nemzeti Tanács tagja, kijelenti egy amerikai tudósítónak: „A tanács elégedetlen Szigethy működésével. Ő a második számú kommunista(?) volt Győrött és természetesen nem bízhatunk meg benne teljesen. Túlságosan mérsékelt…”

Hétfőre, 29-ére aztán Budapest ered a vidék nyomába és be is hozza a vasárnapi „késést”. A fővárosban örömtelibbé, de egyszersmind feszültebbé is válik a hangulat, mint az előző egy-két napban. Hiába üdvözli már a legfrissebb és Kossuth-címerrel díszített Szabad Nép vezércikke a forradalmi ifjúság győzelmét, hiába ír a lapba Molnár Miklós éles és kitűnő választ a magyar eseményeket „népellenes kalandnak” nevező Pravdának – az emberek olvasatlanul égetik az utcán a párt központi lapját.

Változás következik be a Rádiónál is. A Magyar Rádió szerkesztői, riporterei és más munkatársai a következő nyilatkozatot adják ki:

„A Magyar Rádió dolgozóinak túlnyomó többsége nem értett egyet és élesen elítélte azt a magatartást, amelyet a Magyar Rádió az október 23-i tüntetés és az azt követő fegyveres felkelés idején tanúsított.

A magyar nemzet közvéleménye joggal tartja felelősnek a Magyar Rádió magatartását a tragikus események bekövetkezésében is, éppen ezért ma sem ismeri el a Rádiót a magyar nemzet igazi hangjának. Így mi – tehát mindazok a rádiós dolgozók, akik csakis becsületes, őszinte rádióműsort hajlandók sugározni – a következőket terjesztjük elő:

1. Október 24-én és 25-én a Rádió a nemzet elemi érdekeivel, az ország becsületével ellentétes, a súlyos véráldozatokhoz méltatlan hangot használt. Szította az elkeseredést, minden szavával olajat öntött a tűzre. Ennek következtében sem az ország, sem a mi egyéni becsületünk nem tűri el, hogy személy szerint ugyanazok szólhassanak továbbra is az ország népéhez. A Magyar Rádió eljátszott becsületének visszaszerzéséről van szó. Ezért lehetetlennek tartjuk, hogy azokkal, akik ezen adásoknak értelmi szerzői, szervezői, sugalmazói és kivitelezői voltak, egyetlen becsületes szerkesztő, újságíró vagy a Rádió bármely dolgozója együtt dolgozzék. Egyben megállapítjuk a Rádió vezetőinek rendkívül súlyos felelősségét. Véleményünk szerint súlyos hibát követtek el azok a munkatársak is, akik az alárendeltség hamis értelmezése folytán szerepet vállaltak ezekben a napokban.

2. A Rádió becsületes dolgozói az új Magyar Rádiót az igazság hangján kívánják megszólaltatni. A kendőzetlen valóságot kell elmondania az elmúlt eseményekről, azokat kell nemzetellenesnek bélyegezni, akik az ország létére törtek, azokat kell orvlövészeknek nevezni, akik a Parlament előtt a demokráciáért békésen tüntető tömegre sortüzet zúdítottak. Ugyanilyen őszintén kell beszélni a nemzetközi fejleményekről, beleértve a most folyó, Magyarországot érintő ENSZ-tárgyalásokat is.

3. Az új Rádió megszervezéséhez azonnal át kell törni azon a hatalmaskodáson, amely az egészséges hangot önkénnyel zárja ki ezekben az órákban is és a Bródy Sándor utcai épületből elbújva, másutt készíti adásait. Követeljük, térjen vissza a Bródy Sándor utcai stúdióba.

Követeléseink haladéktalan teljesítése szükséges ahhoz, hogy a Magyar Rádió az egész nemzet előtt végre a magyar nép rádiója lehessen.”

A nyilatkozat után, a kormány közbelépésére a sztálinisták elhagyják a Rádió vezető pozícióit; ennek hatása azonnal érezhető az adásokban; most már nemcsak hogy Nagy Imre mögött nem kullog, de alaposan elébe is vág a hivatalos adás. Budapest hullámhosszán is elhangzik a fogadalom a munka fel nem vételéről addig, amíg a szovjet csapatok el nem hagyják Magyarországot. Mindennek, tekintve a rádió már említett fontosságát, országra szóló szervezőereje van.

Természetesen nemcsak az öröm spontán; a bizalmatlanság is az. A nemzet történelme során számtalanszor s az utóbbi tizenkét évben „sűrített kurzusokon” tanulta meg, hogy csak a tetteknek szabad hinnie. Amikor a balinkai bányászok és a győri vasmunkások feltételeket szabnak a kormánynak csak azért, hogy elismerjék és legfőbb feltételük az, hogy a világ első „munkáshatalmának” csapataitól megszabaduljanak, ez iszonyatos ítélet tizenkét esztendő állítólagos szocializmusáról, de többről: arról a bizonyos „munkáshatalom”-ról is. Ehhez nem kell semmi kívülről jövő uszítás vagy agitáció: a saját bőrükön tapasztalták ennek az úgynevezett proletárdiktatúrának a gyakorlatát.

Mégis, a követelések, a feltételek, a bizalmatlanság nem teljességgel spontán jelenségek. Szerepet játszanak bennük bizonyos nyugati rádió- és sajtóhangok is, mindenekelőtt a müncheni Szabad Európa Rádió. A Szabad Európa nagy szolgálatot tett a forradalom ügyének és a történelemtudománynak is, amikor kiadta az 1956. október 23-a és november 9-e közötti magyarországi rádióadások szinte teljes, szó szerinti anyagát.⁸⁸ Sajnálatos azonban, hogy a saját adásainak szövegét mindeddig még nem bocsátotta közre. Éppen ezért teljes hűséggel és pontossággal nem lehet megítélni sem a rádió irányzatát a forradalom alatt, sem lemérhető szerepét az események befolyásolásában. De ez a szerep nem elhanyagolható. Éppen azért, mert a Magyar Rádió a korábbi esztendők során szinte teljesen eljátszotta a maga hitelét s a forradalom első időszakában szemben állt a felkelt néppel, különös fontosságra tett szert a nyugati adók és ezen belül is az egész nap magyar műsort sugárzó Szabad Európa hangja, iránya, véleménye.

Október 29-én, hétfőn Bell ezredes, a Szabad Európa katonai szakértője a következőket mondta a Nagy Imre elrendelte tűzszünetről:

„Nagy Imre és társai ravaszul és korszerű formában akarják megismételni a trójai faló esetét. A tűzszünetre, mint trójai falóra azért van szükség, hogy a pillanatnyilag még uralmon lévő budapesti kormány, ameddig csak lehet, megtarthassa pozícióját… A szabadságért küzdőknek egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniök a velük szembenálló kormány tervét, mert különben megismétlődik a trójai faló tragédiája.”

Aligha fér kétség ahhoz, milyen hatással volt az ilyen álláspont az amúgy is felzaklatott és bizalmatlan tömegekre, valamint Nagy Imre és a Nagy Imre-kormány helyzetére.

Erősítette az emberekben a bizakodást és az eltökéltséget egy teljesen más jellegű esemény is: az, hogy a Biztonsági Tanács New Yorkban vasárnap este rendkívüli ülésen tárgyalta meg a magyarországi helyzetet. A kommentárok már előzetesen hangsúlyozták, hogy a Biztonsági Tanácsnak ilyen rendkívüli vasárnapi ülése 1950 júniusa, a koreai háború kitörése óta nem volt. A napirendre tűzést a három nyugati nagyhatalom, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselői követelték, az alapokmány 34. cikkelyére hivatkozva: „A Biztonsági Tanács megvizsgálhat minden vitát vagy minden helyzetet, amely nemzetközi töréshez vezethet vagy vitát robbanthat ki – azért, hogy meghatározza, vajon a vita vagy a helyzet folytatódása olyan-e, ami veszélyezteti a nemzetközi béke és biztonság fenntartását.”

Szoboljev, a Szovjetunió képviselője tiltakozott az ellen, hogy a tanács felvegye napirendjére a magyar helyzetet és az ENSZ-alapokmány második cikkelyét idézte, amely megtiltja, hogy az ENSZ beavatkozzék egy tagállam belügyeibe; Jugoszlávia képviselője, Brilej azt mondta, hogy a kérdésnek a Biztonsági Tanács elé terjesztése egyet jelent a tragikus helyzetnek politikai célokra való kihasználásával. Alkalmat kell adni a magyar kormánynak és a magyar népnek, hogy a békét helyreállítsák. Ha a Tanács napirendjére tűzi ezt a kérdést, az csak még súlyosabbá tenné a helyzetet Magyarországon és az egész világon. Azok, akik a kérdést most a Tanács elé terjesztették, a múltban hasonló esetekben más álláspontot foglaltak el. Jugoszlávia természetesen a kérdés napirendre tűzése ellen szavazna, azonban a jelen esetben, minthogy elvileg ellenezte idegen csapatok beavatkozását, nem fog szavazati jogával élni.

A Biztonsági Tanács ezután 9 szavazattal 1 ellenében – s egy tartózkodással – úgy döntött, hogy a kérdést megtárgyalja. Az érdemi vita megnyitásakor Szoboljev szólalt fel s azt fejtette ki, hogy Magyarországon csekély számú ellenforradalmár és fasiszta felkelése folyik, amelyet a magyar kormánynak éppen a békeszerződésre való tekintettel el kell fojtania. Anglia képviselőjének, Dixonnak könnyű volt válaszolnia: csodálkozását fejezte ki Szoboljev állítása felett, hiszen az általa is törvényesnek elismert magyar kormány feje néhány órával ezelőtt közölte a Kossuth rádión keresztül, hogy az országban nem fasiszta összeesküvés, hanem nemzeti forradalom tört ki.

A frappáns ellenérv nyilván megzavarta a Szovjetunió képviselőjét; félbeszakította ugyanis Dixon beszédét és azt kérte, hogy a tárgyalást három-négy nappal halasszák el, mert úgy látja, hogy információi nem elegendők ahhoz, hogy a tárgyaláson érveit felsorakoztassa. Ezt a kérést a tanács elvetette.

Cabot Lodge, az Egyesült Államok delegátusa arra kérte a Tanácsot: tegyen lépéseket annak érdekében, hogy véget érjen a vérontás. A magyar nép követeli jogait és szabadságát, amelyet mind az ENSZ alapokmánya, mind a békeszerződés biztosít. Sir Pearson Dixon újabb felszólalásában hangsúlyozta: nyilvánvaló, hogy a Tanács nem maradhat tétlen a jelenlegi helyzetben. A helyzet sürget – mondotta –, nem lehet kényelmeskedni, amikor az áldozatok és szenvedések oly súlyosak. Cornut-Gentille, a francia delegátus kijelentette: noha országa nem kívánja felbátorítani a lázadókat, bárkik legyenek is azok, hogy olyan ideológiai célokra törekedjenek, amelyek ellentétesek hazájukéval és népükével, de az az álláspontja, hogy egy ország belügyeit az illető országnak kell megoldania. A magyar nép szuverenitását oly gyorsan helyre kell állítani, amilyen gyorsan csak lehetséges.

A hatórás vitában Kuba, Peru, a csangkajsekista Kína, Ausztrália, Belgium delegátusai sorra támogatták a magyar nép harcát s legtöbbjük követelte a szovjet beavatkozás megszüntetését. Utolsónak Kós Péter, Magyarország képviselője szólalt fel. Ez a szovjet állampolgárságú fiatalember, akinek a valódi neve Lev Konduktorov volt, kijelentette, hogy pillanatnyilag még nem kapott részletes utasításokat kormányától, azonban annyit mindenesetre le kíván szögezni: Magyarország ellene van annak, hogy a Biztonsági Tanács ezt a kérdést megvizsgálja.

A Szovjetunió vétójoga végül is minden konkrét intézkedést lehetetlenné tett. A Tanács elhatározta, hogy „sine die” elhalasztja a kérdés további megtárgyalását, de megbízta az elnököt, aki Franciaország képviselője volt, hogy ha szükségesnek tartja, hívja ismét össze a Tanácsot a kérdés megvitatása végett.

Lényegében tehát az egész ülés a nyugati világ rokonszenvének és együttérzésének a megnyilvánulása volt, a kézzelfogható segítség legkisebb lehetősége nélkül. Ez egyetlen diplomáciai megfigyelőben sem keltett meglepetést, hiszen mindenki, a kérdést napirendre tűző három nagyhatalom is előre számolt a szovjet vétóval. Minden olyan kijelentés tehát, hogy a Tanács „tegyen lépéseket”, vagy „nem maradhat tétlen”, sokkal inkább szónoki fordulat volt, mintsem a szónok akár pillanatnyi reménye is, hogy ezek a lépések valóban megtörténnek s a Tanács valóban nem marad tétlen. Mégis, a forrongó, zaklatott Magyarországon a hatás egészen más volt. Egyrészt felháborodott harag kelt az emberekben Kós Péter ellen, aki az oroszok érdekeit viselte a szívén. A kormányhoz intézett népi követelések újabb ponttal szaporodtak: váltsák le azonnal Kóst, küldjenek a helyébe olyan embert, aki elmondja a világnak az igazságot s aki a magyar érdekeket képviseli. Másfelől maga a tény, hogy a Biztonsági Tanács ilyen sürgősen, rendkívüli ülésre tűzte ki a magyar kérdést, azt az érzést táplálta: az ENSZ Magyarország mellett áll, az ENSZ segíteni fog. S ha bizonyos csalódást okozott is a bizonytalan időre való elnapolás – azoknál, akik ezt egyáltalán észrevették –, a delegátusok hosszú és szép beszédeinek az ismertetése, a méltató sajtóhangok elfedték, beburkolták ezt; az emberek amolyan „kezdeti nehézségnek” gondolták a szovjet vétót s bíztak benne, hogy a nagy nyugati többség végül is keresztülviszi az akaratát és az ENSZ-re igenis számítani lehet. Azokat a nyugati újságírókat, akik ez idő tájt Magyarországon tartózkodtak, szinte kivétel nélkül megragadta az ENSZ-be vetett népi reménykedés, amely nemegyszer odáig terjedt, hogy ENSZ-csapatok segítségül jövetelét vagy „felszabadítását” várta.⁸⁹

A vidék ultimátumai, a folytatódó sztrájk, a Szabad Európa támadásai és a sikertelen Biztonsági Tanács-beli vita ellenére Nagy Imre mégis optimista. Határozottabb, jobb kedvű, magabiztosabb, mint bármikor eddig az elmúlt hét folyamán. Kikerült az Akadémia utcai pártközpontból, a Parlamentben van, régi munkahelyén, amelynek ismeri minden zeg-zugát; ez is jó hatással van rá. Tildyben kitűnő, okos és tapintatos támaszt, barátot talál; Bognár, aki miniszterelnöksége idején jó segítőtársa volt s akit tiszta fejéért, felkészültségéért szeret, ugyancsak ott van mellette. Erdei Ferenc is igyekszik hasznosítani magát. Münnich szorgalmasan írogatja alá a rendeleteket tűzszünetről, új rendőrségről, a „bajtárs” megszólítás bevezetéséről az „elvtárs” helyett, s arról, hogy a honvédek, rendőrök a jelenlegi címert levéve tűzzenek sapkájukra nemzetiszínű kalapsávot. Itt van Vas Zoltán is, a közellátási kormánybizottság újdonsült elnöke; frissen és örökfiatalon kenyeret, krumplit, tejet „szervez” a fővárosnak, akárcsak 45-ben. Igen, van valami 45-ös hangulat a levegőben, az új kezdés, az új nekiindulás hangulata és túl gyászon, véren, fegyverropogáson ez jó, ez határozottan jó.

De nemcsak a levegő pezsdíti fel; úgy érzi: eredményei is vannak. Mindenekelőtt is sikerült megegyeznie a budapesti fegyveres csoportok képviselőivel. Jó volt ez a tárgyalás, ez az ismerkedés nagyon: Maléter, Márton s a többiek – hiszen ez csupa derék gyerek, lelkesek, egyenesek, becsületesek, jó részük kommunista párttag, majdnem mind személyes híve és támogatója: ezekre a jövőben számíthat, építhet és fog is építeni. A legfőbb feltételük – s ez érthető –, hogy ne az oroszok előtt kelljen letenniök a fegyvert. Erre nem hajlandók. A megállapodás szerint a megbeszélt területeken magyar honvédalakulatok váltják fel sürgősen az oroszokat s ezeknek adják majd át a felkelők a fegyvereiket. Nyilvánvaló, hogy az átadás sok esetben formális lesz: a Maléterekre, Mártonokra szüksége lesz az új, demokratikus néphadseregnek is.

Befut egy távirat Gomulkától s egy levél Titótól: ez is jólesik neki és megerősíti őt. Mindkét üzenetet át- meg átszövi az aggodalom: csak túl messzire ne menjenek a magyarok, csak le ne térjenek a szocializmus útjáról, mert ez beláthatatlan következményekkel járhat és csak a „bürokratikus eltorzulás céljainak”, azaz a sztálinistáknak használna. De ugyanakkor mindketten a rokonszenvükről biztosítják a magyar népet és a Nagy Imre-kormányt is. Gomulka így ír: „Magyar testvérek! Hagyjátok abba a testvér-vér ontását. Ismerjük a magyar nemzeti kormány programját, a szocialista demokráciának, a jólét növelésének, a népi tanácsok megválasztásának, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásának és a lenini egyenjogúsági elvek alapjára helyezett szovjet–magyar barátságnak a programját. Távol áll tőlünk az, hogy beavatkozzunk belső ügyeitekbe. Úgy véljük azonban, hogy ez a program megfelel a magyar nép, az egész béketábor érdekeinek. Hitünk szerint ezzel a programmal minden magyar hazafi egyetérthet, azok is, akik ma a barikádokon vannak. Úgy gondoljuk, hogy a magyar nemzeti kormány programját csak azok vethetik el, akik Magyarországot le akarják téríteni a szocializmus útjáról.” Tito levelében ez áll: „Az eseményeknek a jelentősége messze túlhaladja Magyarország határait, mert közvetlenül a nemzetközi szocialista fejlődés érdekeit is érinti… Jugoszlávia dolgozó népei teljes egészében megértik a magyar népnek a múlt hibái és bűnei miatti elkeseredését. Mindamellett azonban mind a magyar dolgozó nép, mind pedig a szocializmus ügyére, valamint a népek közötti békére nézve általában rendkívül káros lenne, ha ez a jogos elkeseredés aláásná a dolgozó népnek a szocializmusba és a szocialista demokrácia fejlődésébe vetett hitét. A jugoszláv kommunistáknak és Jugoszlávia valamennyi dolgozó népének meggyőződése, hogy a szocializmus öntudatos harcosai Magyarországon ezt nem engedik meg, mint ahogy nem engedik meg azt sem, hogy különböző reakciós elemek a mai eseményeket saját szocialistaellenes céljaikra használják fel. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége és országunk dolgozó népe annál inkább elragadtatással adózik azoknak a haladó embereknek a szomszédos Magyarországon, akik ezekben a napokban óriási erőfeszítéseket tettek, hogy ezt a tragikus harcot az újjászületés időszakává változtassák és megvédjék népük szocialista jövőjét. Ennélfogva a jugoszláv közvélemény egyhangúlag, üdvözli az új állami és pártvezetőséget, valamint a Magyar Népköztársaság kormányának október 28-án tett nyilatkozatát… Jugoszlávia népei és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége sikert kíván a Kádár János elvtárs vezette Magyar Dolgozók Pártja elnökségének és a Nagy Imre elvtárs vezette kormánynak ezekhez az erőfeszítésekhez…”

Mindez legalább annyira fontos, mint amennyire örvendetes a számára. Tito és Gomulka támogatásának rendkívüli jelentősége van az oroszok irányában is; megerősíti a helyzetét, a hitelét, a tekintélyét. De van még egy ok, amiért külön is örül neki: Romániában, Csehszlovákiában és Bulgáriában – már ami a párt- és az állami vezetést illeti – a legellenségesebb fogadtatásra találtak a magyarországi események. Hasonló a hivatalos visszhang Kelet-Németországból is. A cseh, román, bolgár és keletnémet Rákosik és Gerők nyilván nem érzik magukat valami nagy biztonságban; remegnek, hogy rájuk ne kerüljön a sor. A pozsonyi és bukaresti rádió magyar nyelvű adása csupa gyalázkodás, ellenforradalomról, banditizmusról, az imperialisták cselszövéséről s – a Pravda immár „bevett” receptjét idézve – „népellenes kalandról”. Mindez nemcsak korlátolt, hanem kártékony is: maga ellen ingerli a magyarokat s tápot ad a nacionalizmusnak, a sovinizmusnak, az irredentizmusnak. Sok követelés hangzott el immár a forradalom során, de mindeddig revizionista, Erdélyt vagy a Felvidéket vagy Bácskát visszakövetelő – azaz az adott helyzetben nemzetközi bonyodalmakat és feszültséget teremthető – jelszó nem. Az esztelen rágalmazás csak arra jó, hogy ezt a sebet is felfakassza. Egyedül nehezebb volna vitába szállni a többi népi demokrácia sztálinistáival: Gomulka és Tito segítségével könnyebb lesz.

Ám optimizmusának a főforrása mégsem a belső helyzet – szerinte kedvező – alakulása, még csak nem is a két „lázadó” kommunista vezér melléállása. Ennél is nagyobb, komolyabb oka van az örömre.

Visszaérkezett Moszkvából Mikoján és Szuszlov, és olyan „ajándékot” hoztak, ami a legmerészebb várakozást is felülmúlta: a szovjet kormány hivatalos nyilatkozatát a szocialista országok közötti viszonyról.

Ez a dokumentum, legalábbis ami a magyar eseményeket illeti, történelmi jelentőségű. Nagy Imre további magatartásának – s ami ezzel egybefonódik –, az ezt követő fejleményeknek a kulcsa. Elvégre Nagy Imre személyében olyan emberről van szó, aki szilárdan hitt a marxizmus–leninizmusban, aki élete derekát Moszkvában töltötte s akinek egy szovjet kormánynyilatkozat – és különösen egy ilyen nyilatkozat – egész cselekvési és gondolkodási útján mérföldkövet jelent.

Az október 30-i nyilatkozat a következőképpen szól:

„A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége külkapcsolatainak megingathatatlan alapja volt és marad az összes államok békés egymás mellett élésének, barátságának és együttműködésének politikája.

E politika legmélyebben és legkövetkezetesebben a szocialista országok kölcsönös kapcsolataiban jut kifejezésre.

A szocialista nemzetek nagy közösségéhez tartozó országok, amelyeket a szocialista társadalom felépítésének közös eszméi és a proletár nemzetköziség elvei egyesítenek, kölcsönös kapcsolataikat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik. Ez nemcsak hogy nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, feltételezi a szocialista közösséghez tartozó országok szoros testvéri együttműködését, kölcsönös segítését gazdasági, politikai és kulturális téren.

A második világháború és a fasizmus szétzúzása után ezen az alapon épült fel, erősödött és bizonyította be Európa és Ázsia több országában nagy életerejét a népi demokratikus rendszer.

Az új rendszer kialakulásának és a társadalmi viszonyok mélyreható forradalmi átalakulásának folyamatában nem kevés nehézség, megoldatlan feladat és közvetlen hiba volt többek között a szocialista országok kölcsönös viszonyában. A rendellenességek és hibák következtében lekicsinyelték az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonyában.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa a leghatározottabban elítélte ezeket a rendellenességeket és feladatul tűzte ki, hogy a Szovjetuniónak a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyában következetesen meg kell valósítani a népek egyenjogúságának lenini elvét.

A XX. kongresszus kimondotta, hogy teljes egészében tekintetbe kell venni az új élet építésének útjára lépett minden egyes ország történelmi múltját és sajátosságait.

A szovjet kormány következetesen valóra váltja a XX. kongresszusnak e történelmi jelentőségű határozatait, amelyek minden szocialista állam teljes szuverenitása fenntartásának megingathatatlan alapján megteremtik a feltételeket a szocialista országok barátságának és együttműködésének további erősítésére.

Mint ahogy a legutóbbi események megmutatták, szükségessé vált, hogy megfelelő nyilatkozatot tegyenek közzé, amely megvilágítja a Szovjetunió álláspontját a többi szocialista országgal fenntartott kölcsönös viszonyáról, elsősorban gazdasági és katonai téren.

A szovjet kormány kész megvitatni a többi szocialista ország kormányával azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják a szocialista országok gazdasági kapcsolatainak további fejlesztését és erősítését avégett, hogy kiküszöbölje a gazdasági kapcsolatokban a nemzeti szuverenitás, a kölcsönös előnyök és az egyenjogúság elve megsértésének bármiféle lehetőségeit.

Ezt az elvet ki kell terjeszteni a tanácsadókra is. Ismeretes, hogy a Szovjetunió az új társadalmi rend kialakulásának első időszakában a népi demokratikus országok kormányainak kérésére bizonyos számú szakembert – mérnököt, mezőgazdászt, tudományos dolgozót, katonai tanácsadót – küldött ezekbe az országokba. A szovjet kormány az utóbbi időben több ízben felvetette a szocialista államok előtt tanácsadói visszahívásának kérdését.

Mivel az utóbbi időben a napi demokratikus országokban a gazdasági és a katonai építés összes területein felnőttek a saját szakképzett nemzeti káderek, a szovjet kormány szükségesnek tartja más szocialista államokkal együtt megvizsgálni azt a kérdést, vajon célszerű-e a szovjet tanácsadók további ott-tartózkodása ezekben az országokban. Katonai téren a Szovjetunió és a népi demokratikus országok kölcsönös viszonyának fontos alapja a Varsói Szerződés, amelynek alapján a szerződés aláírói megfelelő politikai és katonai kötelezettséget vállaltak, többek között azt a kötelezettséget, hogy megteszik «a szükséges összehangolt intézkedéseket védelmi készségük megszilárdítására, hogy megóvják népeik békés munkáját, szavatolják határaik és területeik sérthetetlenségét és biztosítsák az esetleges agresszió elleni védekezést».

Ismeretes, hogy a Varsói Szerződés és a kormánymegállapodások értelmében szovjet egységek állomásoznak a magyar és a román köztársaságban. A lengyel köztársaságban a szovjet csapategységek a potsdami négyhatalmi megállapodás és a Varsói Szerződés alapján állomásoznak. Más népi demokratikus országokban nincsenek szovjet csapategységek.

A szovjet kormány a szocialista országok kölcsönös biztonságának biztosítása céljából kész megvizsgálni a Varsói Szerződésben részt vevő többi szocialista országokkal az illető országok területén tartózkodó szovjet csapatok kérdését. A szovjet kormány e tekintetben abból az általános elvből indul ki, hogy a Varsói Szerződésben részt vevő egyik vagy másik állam csapatainak elhelyezése a Varsói Szerződésben részt vevő valamely más állam területén a Szerződés összes tagállamai között létrejött megegyezés alapján történik és csakis annak az államnak a beleegyezésével, amelynek területén az illető állam kérésére a csapatok tartózkodnak.

A szovjet kormány szükségesnek tartja, hogy nyilatkozatot tegyen a magyarországi eseményekről. Az események azt mutatják, hogy a magyar dolgozók, akik említésre méltó előrehaladást értek el a népi demokratikus rendszer alapján, jogosan vetik fel azt a kérdést, hogy a gazdasági együttműködés terén ki kell küszöbölni a meglévő komoly hibákat, hogy tovább kell fokozni a lakosság anyagi jólétét, hogy harcolni kell az államapparátusban megmutatkozó bürokratikus eltévelyedések ellen. A dolgozóknak ehhez a jogos és haladó mozgalmához azonban csakhamar sötét, reakciós és ellenforradalmi erők csatlakoztak, amelyek a dolgozók egy részének elégedetlenségét arra akarják felhasználni, hogy aláássák az országban a népi demokratikus rendszer alapjait és visszaállítsák a régi, földesúri-kapitalista rendszert.

A szovjet kormány az egész szovjet néppel együtt mélységesen sajnálja, hogy a magyarországi események vérontásra vezettek.

A szovjet kormány a magyar kormány kérésére hozzájárult ahhoz, hogy szovjet katonai alakulatok vonuljanak be Budapestre, avégett, hogy a magyar néphadseregnek és a magyar karhatalmi szerveknek segítséget nyújtsanak a városban a rend helyreállításához.

A szovjet kormány szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja.

Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.

A népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak védelme az adott pillanatban a munkások, parasztok, az értelmiségiek és az egész dolgozó magyar nép legfőbb és szent kötelessége.”

Mit jelentett mindez Nagy Imre számára? Egy olyan ember számára, aki ha valamiben, akkor a marxista–leninista fogalmazásokban járatos és akinek az is sokat mond ebből az egyébként ellentmondásokban, torzításokban is bővelkedő szövegből, ami más olvasónak nem tűnik többnek frázisnál, ideológiai tolvajnyelvnél vagy általánosságnál.

Mindenekelőtt: diadalt. Az a mondat: „A szocialista nemzetek nagy közösségéhez tartozó országok kölcsönös kapcsolataikat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik” – ez a mondat hivatalos elismerése, immár moszkvai szentesítése annak, amit ő tíz hónappal ezelőtt, félreállítva, a magányban, életveszélyben szinte eretnek-tanként papírra vetett, annak, hogy ama bizonyos „öt alapelv”-nek a szocialista országok között is érvényesülnie kell.

Íme, a szovjet kormány – „önkritikát gyakorolt”. „Hibák voltak” a szocialista országok egymás közti viszonyában, „lekicsinyelték az egyenjogúság elvét”. Nem ugyanezt írta-e ő meg már jóval ezelőtt: „A szocialista táboron belül gyökeresen fel kell számolni a sztálini kornak súlyos örökségét, az alárendeltség s függőség maradványait”?! Mindez teljesen világossá teszi, hogy Moszkvában látják: a magyar események fő okozói nem fasiszták vagy imperialisták, hanem – a Szovjetunió külpolitikájának hibái. Ezzel az önkritikával kezdik a tulajdonképpeni nyilatkozatot és – ez nem szokott náluk sűrű gyakorlat és még kevésbé véletlen lenni.

A továbbiakban nyilvánvaló ígéretekről van szó. A csapataikat kivonják Budapestről, sőt hajlandók az egész országból is. El lehet képzelni, hogy már megbánták, amiért egyáltalán beavatkoztak. Valószínűleg dühöngenek Gerő ellen. De most nem ez a lényeg; a lényeg az, hogy az ígéret szerint a csapatok kivonása eldöntött dolog. Szinte „aláadják a lovat”: kérje ő a visszavonulás elrendelését. Azzal a formulával: „a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni… a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról”, szinte a szájába adják, hogy ezt kérnie, javasolnia lehet, sőt talán kell is; érzik a Kremlben is, hogy a magyar kátyúból a szekeret csak egyfelé lehet kihúzni: hazafelé. Mindezt méltóságteljesen szeretnék megcsinálni – amennyire ez még lehetséges –, de meg akarják tenni és őt szinte felszólítják erre. A szovjet kormányhoz kell fordulnia, össze kell hívatnia a Varsói Szerződést aláíró államokat és megfelelő formák között le kell bonyolítani a csapatkivonásokat.

Ennél világosabb beszéd nem kell.

A szovjet kormánynyilatkozat elvi zászlóhajtás a tudós Nagy Imre előtt és gyakorlati szabadkéz a politikus Nagy Imrének. Immár az egyetlen „megkötés”, az egyetlen „feltétel” – a népi demokratikus Magyarország szocialista vívmányainak védelme.

Világos, hogy mostantól fogva erre kell minden erejét összpontosítania. A földreform, az államosítások, a szocialista intézmények megőrzése, a régi földesúri-kapitalista rend visszaállításának megakadályozása. Ha ezt sikerül elérnie – és itt nem a formákon, hanem a lényegen van a hangsúly –, akkor Magyarországból igazi szocialista ország válhat. Ez jobb lesz Magyarországnak is, és jobb lesz a Szovjetuniónak is. Az ország lázban ég, zilált és feldúlt: nem lesz egyszerű a feladata. Az a körülmény, hogy Moszkva most baráti-elvtársi gesztust tett felé, nagyon megkönnyíti a dolgát: szabadabban, nagyvonalúbban láthat hozzá a belső változások végrehajtásához, most már a tényleges rendteremtéshez.

Mikoján is, Szuszlov is a legbarátibbak hozzá és biztatják: legyen nyugodt és legyen határozott. A Kreml mögötte áll.

Zsukov marsall, a Szovjetunió hadügyminisztere október 29-én, hétfőn este a moszkvai török nagykövetség fogadásán az újságírók kérdéseire kijelenti: „Magyarországon a helyzet javul. Olyan kormány alakult, amely élvezi a bizalmunkat…”

Ezért optimista…

Minden vész, nehézség, kaotikus hangzavar ellenére olyan szabadnak érzi magát, mint még soha életében. Ezreknek kellett meghalniok, bálványoknak ledőlniök, egy egész világnak felzúdulnia, hogy Moszkva megadja azt a cselekvési szabadságot egy magyar politikusnak, amellyel – mondjuk – a szudáni miniszterelnök rendelkezik. Persze, jól tudja, hogy nem azért tették, mert rajonganak érte vagy jobban bíznának benne, mint sokkal rövidebb pórázon tartott elődeiben vagy kollégáiban. Az engedményeket a kényszer szülte: a párhuzamos lengyel események, a világvisszhang, a presztízsvereség; Hruscsovék megpróbálnak jó arcot vágni és békésen kikászálódni a helyzetből. Neki, Nagy Imrének vágják a fejéhez az utcán is, a külföldi rádiókban is, hogy mindent elkésve csinál. Nos, mi lett volna akkor, ha Moszkva ezt a nyilatkozatot öt nappal ezelőtt adta volna ki?!

Életében először érezheti magáról joggal, hogy önálló politikus. Rendbe fogja rakni a helyzetet, akármilyen zavaros és elmérgesedett is. A néppel kell most szót értenie, mert úgy látszik, mindeddig ez még nem történt meg.

A fegyvernyugvás nem sikerül úgy, ahogy elgondolta. A szovjet csapatok megígért kivonulása Budapestről elhúzódik. Ez feldühíti a fegyveres ellenállókat, no meg a „trójai faló” meséjének is van hatása. A legtöbben nem teszik le a fegyvert. És jó néhányan, akiket tüzel az a tény, hogy puska van a kezükben, s tüzel a gyűlölet is az elmúlt évtizeddel szemben, harci cselekmények híján keresnek maguknak „tennivalót”. Megkezdődik a hajtóvadászat a feloszlatott államvédelmi hatóság tagjai ellen. A volt ávósok civilbe, rendőrruhába öltöztek át, lakásokban, pincékben bujkálnak. Ha egyet-egyet felismernek közülük az utcán, annak vége. Az Aradi utca és a Körút sarkán egy akasztott ember: a tömeg lincselte meg, nyakában tábla: „Így jár minden gyilkos ávós.” A Magyar Honvéd című forradalmi napilap így ír le egy utcai jelenetet november 3-i számában: „Már szorult a hurok a férfi nyakán. Félrebillent fejjel lógott a magasban, testét még himbálta a hűvös novemberi szél. A halál már a sarkon állt. Ebben a pillanatban elkiáltotta magát valaki a tömegből: »Vágjátok le őt, hiszen jól ismerem! Nem ávós ez, ő a Kelemen a kőbányából.« Szerencsére még nem volt késő. Kelemen polgártársat a kórházba szállították… Véget nem érően lehetni sorolni a példákat, amelyeknek áldozatai alaptalanul meggyanúsított, ártatlan emberek. Repülős tisztekre, a Honvéd Művészegyüttes tagjaira lőnek rá egyesek, világoskék parolijuk után ávósnak ítélve őket. Elhangzik valahol egy szó egy rendszámtábla nélküli gépkocsi láttán, hogy ávós ül benne, és néhol minden igazoltatás, ellenőrzés nélkül ítélkezés következik.”

A forradalom első hetének tisztasága csodálatra méltó volt. Legendaszámba mentek és mégis igazak voltak azok az esetek, hogy a betört kirakatüvegek mögött érintetlenül maradtak a drága, kívánatos holmik. Miközben a sztálinista rádió banditáknak és fosztogatóknak nevezte a fegyveres fiatalokat, órás és ékszerész boltok árui hevertek védtelenül a kirakatkeretek mögött, anélkül, hogy bárki is hozzájuk nyúlt volna. S mellettük, fölöttük a felirat: „Így rabol a magyar.” Másutt az üres kirakatokban kis cédula volt: „Leltár” – s a kirakati tárgyak pontos felsorolása után rövid megjegyzés: „A fenti holmikat megőrzésre átadtuk a házfelügyelőnek.”

Most azonban a politikai foglyokkal egy időben sok közönséges bűnöző is kiszabadult, sőt fegyvert is kerített. Ezért napirenden voltak a betörések, a rablások, az erőszakoskodások.

A legsúlyosabb kilengés október 30-án délelőtt történt a Köztársaság téren. Ezen a téren, a hatalmas Erkel Színházzal szemben volt a Nagybudapesti Pártbizottság központja. Még 23-án délután, a nagy tüntetés idején 45 államvédelmi sorkatonát vezényeltek ide, egy hadnagy és egy alhadnagy parancsnoksága alatt. A katonák 21-22 éves fiatalok voltak, akik az 1955-ös rendes sorozás alapján vonultak be. Ez az őrség azután elhelyezkedett a pártházban, újabb parancsot nem kapott, kimenni a közhangulat miatt nem mert.

30-án, kedden reggel egy teherautó húst hozott az épületbe. Nem messze onnan, egy Közért üzlet előtt hosszú sor állt. Az embereket felháborította a lerakodás és hamarosan elterjedt a hír, hogy az ávósoknak viszik a húst. A környék tele volt fegyveres felkelőkkel; a sorban állók elmondták nekik az esetet.

A fegyveresek odamentek a kapuhoz, ahol rendőrök teljesítettek szolgálatot; ezek még a forradalom előtti időkből voltak itt. Ávósok után érdeklődtek, igazoltatni akarták a kapuőröket és át akarták kutatni a pártházat. Benyomultak az előtérbe, de innen még kézi erővel kiszorították őket. Az ávós hadnagy letartóztatta a vezetőjüket és felkísérte Mező Imréhez, a budapesti pártbizottság titkárához.

Mező a pártapparátus legbecsületesebb emberei közé tartozott. Részt vett a spanyol polgárháborúban, a francia ellenállási mozgalomban, mindvégig szemben állt Rákosival, aki bizalmatlan volt iránta és mellőzte őt. Köböl József mellett az egyedüli volt, aki a hivatásos pártemberek közül írásos beadványban tiltakozott Nagy Imre kizáratása ellen. Talán legnagyobb, valóban forradalmi érdeme volt, hogy ő szervezte meg a Rajk-temetést, október 23-a „főpróbáját”.

30-án délelőtt egy honvédelmi minisztériumi küldöttséggel tárgyalt a fegyveres munkásőrségek megszervezéséről, az üzemek védelmére, a kormány támogatására. Ezt a küldöttséget Asztalos és Papp ezredes vezette.

Mező kihallgatta a letartóztatott felkelőt; megtudta, hogy a pártház ellen fegyveres támadás készül, ezért parancsot adott, hogy az illetőt tartsák őrizetben.

Mindezek a tényezők: az ávós őrség, a húslerakodás, a honvédezredesek bemenetele az épületbe (a felzaklatott tömeg álruhás ávós ezredeseknek gondolta őket) és egy felkelő letartóztatása elég volt ahhoz, hogy a fegyveresek körbefogják és ostrom alá vegyék az épületet.

A bent lévők fegyverrel válaszoltak. Az ostrom órákig tartott. Mezőék minden lehetséges helyre telefonáltak segítségért, de hiába. Sem az országos pártközpontnak, sem a miniszterelnökségnek nem volt megfelelő ereje ahhoz, hogy megsegítse őket.

Végül a Honvédelmi Minisztérium küldött ki három tankot a „felmentésükre”. Ez pecsételte meg a sorsukat. A felkelők körülvették a tankokat és „megagitálták” a legénységüket. A páncélosok a pártház ellen fordították az ágyúikat és tüzelni kezdtek. A védők helyzete tarthatatlanná vált.

A honvédtisztek azt tanácsolták, hogy fel kell adni a harcot. Mező végül is úgy döntött, hogy Asztalos ezredes kíséretében fehér zászlóval kimegy a térre és bejelenti a megadást. Arra számított, hogy sikerül majd rávennie a felkelőket: bánjanak emberségesen az államvédelmi sorkatonákkal, akik szinte kivétel nélkül egyszerű parasztfiúk.

A kapu elé kilépő két fehérzászlós férfiba a felkelők belelőttek. Asztalos azonnal meghalt, Mező súlyosan megsebesült; később kórházba vitték és ott halt meg.

A folytatás is iszonyatos volt; a győztes fegyveresek és az összecsődült tömeg nem ismert irgalmat. Nyugati fotóriporterek, akik a helyszínen voltak, gépeikkel „megörökítették” a tömegítéletet. A feltett kezű államvédelmi katonákat a fegyveresek sortüze lemészárolta. Papp honvédezredest a lábánál fogva felakasztották a tér egyik fájára, megrugdalták, megköpdösték. Egyeseket benzinnel öntöttek le és felgyújtották. A Magyar Függetlenség című, a forradalom alatt megjelent lap, amely november 1-jei számában részletesen beszámol a „népítéletről” és helyesli azt, a következőket jegyzi meg: „Elsöprő erejű, hatalmas megmozdulás volt. De híven az igazsághoz, intő szót emelünk azok ellen, akik ott az anarchia tüzét szították, akiknek körében fasiszta ízű szólamok kaptak lábra, akik további testvérharcra biztattak, akik a rombolásban s pusztításban találják gyönyörűségüket.”

A Köztársaság téri eset, amely egyik legjobb hívétől fosztotta meg Nagy Imrét s amely más pártházak feldúlásával is párosult, nemcsak a párt teljes összeomlásáról győzhette meg őt, hanem arról is, hogy nincs megfelelő ereje akarata érvényesítésére és tervei, programja kivitelezésére. Az oroszok távozása, az államvédelem feloszlatása után a fővárosban a különböző fegyveres egységek jelentették a legfőbb erőt, amelyeknek a magatartása a fegyelmezett és talpig becsületes egyetemi fiataloktól a fasiszta szellemű csoportocskákig és a kiszabadult bűnözőkig rendkívül változó és gyakran kiszámíthatatlan volt.

Ilyen körülmények között igen fontossá vált egy egységes és központosított fegyveres alakulat megszervezése, amelyre a rendfenntartásban és a biztonságos, nyugodt élet helyreállításában számítani lehet.

Ebben a munkában igen fontos szerep jutott Kopácsi Sándornak, Budapest rendőrfőkapitányának. Kopácsi egyszerű munkásként kezdte pályafutását. 1944-ben, egészen fiatalon beállt a miskolci partizánok közé és fegyverrel harcolt a német megszállók ellen. A hazai kommunistákhoz és nem a moszkovitákhoz tartozott; nem volt titok a nehéz években sem, hogy Nagy Imrével és barátaival rokonszenvez. Felismerte az októberi események forradalmi jellegét és nem értett egyet az „ellenforradalmi” megbélyegzéssel. Azokhoz a kommunista múltú értelmiségiekhez hasonlóan, akik kritikával és a való helyzet ismertetésével támogatták Nagy Imrét, ő is arra törekedett, hogy a rendőrség erejét egy békés, de pozitív kibontakozás irányában használja fel. A rendőrök a harci cselekmények alatt többnyire passzívan viselkedtek, ami annyit jelentett, hogy nem voltak hajlandók az oroszok oldalán harcolni és a felkelőkre lőni; nemegyszer azonban ennél is tovább mentek és átadták fegyvereiket a harcosoknak. Ez a magatartás népszerűséget biztosított számukra a tömegek szemében. Kopácsinak sikerült elérnie, hogy a rendőrség Deák Ferenc téri épülete és fegyverkészlete sértetlen maradt. Egy ízben, mikor több ezer tüntető vonult a nagy, krémszínű házhoz és beeresztést követelt azzal, hogy rendőrruhába átöltözött ávósokat keresnek, Kopácsi maga állt ki az erkélyre, lecsillapította a kedélyeket és megakadályozta a vérontást.

Október 28-tól kezdődően – látva, hogy a kormánynak nincs önálló ereje, s azért, hogy Nagy Imrének legyen mire támaszkodnia, ha végleg szakít a sztálinistákkal, továbbá azért, hogy a fővárosban ne lehessenek úrrá a huligánok és a fasiszták – Kopácsiék elkezdték a Deák téren egy új fegyveres szervezet, a nemzetőrség megalakítását. Teljesen világos volt számukra, hogy ebből a helyzetből kibontakozás csak úgy lehetséges, ha azok a fegyveres erők, amelyek nem ontottak magyar vért, összefognak a felkelők becsületes és haladó elemeivel. Ezért az új nemzetőrség két legfőbb pillére: a budapesti rendőrség és az egyetemi ifjúság volt. Az utóbbiak közül azokat, akiket társaik igazoltak s akiknek még nem volt fegyverük, a Deák téren felfegyverezték. Nemzetiszínű karszalagot és nemzetőri igazolványt kaptak. Az elkövetkező napokban egyre sűrűbben jelentek meg az utcán, álltak őrt a forgalmasabb pontoknál és akadályoztak meg önkényeskedéseket, fosztogatásokat, utcai lincseléseket a közös rendőri-nemzetőri alakulatok. Azok közül, akik később Kopácsit árulással vádolták, igen sokan köszönhetik az életüket a Kopácsi megteremtette nemzetőrségnek.

Október 30-án megalakult a néphadseregben is a forradalmi tanács. A vezetésből eltávolították a legmegrögzöttebb sztálinistákat: Tóth Lajos vezérőrnagyot, Szabó István altábornagyot, Hazai Jenő és Hidvégi Ferenc vezérőrnagyokat. A forradalmi tanács kinyilvánította, hogy „csatlakozik a munkásifjúság és az Értelmiség Forradalmi Tanácsa határozataihoz és követeléseihez, azokat magáévá teszi. A hadsereg a nép mellett áll dicső forradalmunk vívmányainak megvédésében.”

Nagy Imre, Kádár János és Münnich Ferenc sorozatos megbeszéléseket folytatott a különböző fegyveres felkelő csoportok képviselőivel és vezetőivel. Ennek során meggyőződhettek arról, hogy ezek a nagyrészt fiatal emberek nem a szocialista vívmányok megdöntésére törekednek, ellenkezőleg: igen sok közöttük a kommunista múltú és a szocialista meggyőződésű; másrészről sikerült megértetniök a szocialistákkal éppúgy, mint a nem szocialistákkal azt, hogy a rendzavarások, oktalan lövöldözések, „népítéletek” ártanak és nem használnak a forradalomnak.

Kedden este 10 óra 43 perckor a fegyveres felkelők a következő felhívással fordultak az ország népéhez:

„A Magyar Népköztársaság új kormánya, szem előtt tartva a dicső szabadságharc áldozatát, a sok hős hazafi kiontott vérét, arra az elhatározásra jutott, hogy eddigi vívmányaink megtartásával párhuzamosan megkezdi a független és szuverén Magyar Köztársaság megteremtését nagy célunk, népünk felemelkedése és a világ összes népei iránt való barátság szellemében.

Ahhoz azonban, hogy népünk álma megvalósuljon, szükséges elsősorban a békés rend és a tökéletes közbiztonság teljes helyreállítása. Október 23-a népünk és harci mozgalmunk legnagyobb napja. A harcok befejezése, a szovjet hadsereg kivonulásának megkezdése után Kádár elvtárs és Münnich elvtárs összeült a forradalmi ifjúság fegyveres egységeinek parancsnokaival és képviselőivel, majd háromórás megbeszélés után elhatározták, illetve megalakították a IX. kerületi Kilián-laktanya, Tompa utca, Corvin köz, Tűzoltó utca és Berzenczey utca, egyszóval a VIII. és IX. kerületi harcosokból összetevődött fiatalok nevében a IX. kerületi forradalmi ifjúsági bizottságot. Ez volt az első lépés a rend, a közbiztonság, a béke és a szuverén magyar köztársaság megteremtése érdekében. Megegyezés történt abban, hogy a forradalmi fegyveres ifjúság, a közbiztonság, a rend és a nyugalom érdekében a honvédség vezetőségének forradalmi bizottságával karöltve átveszi a VIII. és IX. kerületi lakóknak és a nép vagyonának, személyi biztonságának védelmét. Erre a lépésre azért határoztuk el magunkat, a fegyveres csoportok vezetői, mert egyes fosztogató elemek és banditák veszélyeztetik nehéz véráldozatok árán kivívott eredményeinket, a harcokból munkába állott szabadságharcosok és az egész dolgozó nép életét, személyi tulajdonát, a népvagyont és ezen keresztül a szabad és független, szuverén magyar köztársaság eredményes és mielőbbi megalkotását. Megegyezés történt továbbá, hogy az összes ÁVH-s fegyveres beosztottakat felmentik szolgálataik alól és a középületeket, a párt országos és budapesti központjának őrszolgálatát a forradalmi ifjúság bizottságának segítségével a honvédség harcosai veszik át és megkezdik őrszolgálatukat a VIII. és a IX. kerületben is. A forradalmi bizottság felhívja az ország és Nagy-Budapest összes szabadságharcosait az egységfrontba való tömörülésre. Csak így biztosítható sokat sanyargatott és szenvedésekkel teli, de most már felszabadult népünk évszázados álma, a független, szabad, demokratikus Magyarország.”

A felhívás egyik aláírója Maléter ezredes volt.

A nemzetőrség megalakulása, a honvédség felsorakozása a forradalom mellé, a fegyveres felkelők java részének odaállása a kormány mögé: mindez megteremtette a lehetőségét a katonai konszolidációnak. A különböző tényezők közötti kapcsolatok megteremtésében jelentős szerepe volt Nagy Imre egyik régi hívének, Magos Gábornak. Magos azon néhány kommunista agrárszakember közé tartozott, akik az 1948–49-es szövetkezeti vitában Nagy Imre nézeteit osztották a Rákosi–Gerő-féle állásponttal szemben, 1955-ben pedig egy párttaggyűlésen az elsők között vetette fel nyilvánosan Rajkék rehabilitásának kérdését, amiért azután ki is zárták a kommunista pártból. Minthogy mind Maléterhez és a Corvin közi felkelők vezetőihez, mind a honvédségnek és a rendőrségnek a forradalommal rokonszenvező tisztjeihez jó kapcsolatok fűzték, eredményesen tudott munkálkodni a kölcsönös bizalom létrehozásán.

Az erők összefogására a Honvédelmi Minisztériumban megalakult a Forradalmi Karhatalmi Bizottság. A késő éjszakai órákban Nagy Imre nyilatkozatot adott ki, amelyben a bizottság megalakulását tudomásul vette és megerősítette. „A forradalmi karhatalmi bizottság – mondja a nyilatkozat – szervezze meg a forradalmi harcokban részt vett egységek, a honvédség és a rendőrség, a munkás- és ifjúsági osztagokból alakuló új karhatalmat.”

Ezekben az órákban még az új karhatalom inkább cél volt, mintsem valóság; de sokkal gyorsabban kezdett megvalósulni, mint bárki sejthette volna. A következő egy-két napban még párhuzamosan „futott” egymás mellett az utcai ítélkezés, a zavarosban való halászás és az új rendteremtés kialakulása. De a mérleg szinte óráról órára az utóbbi javára billent, a rend, a nyugalom, a munka és a becsület javára.

Nagy Imre természetesen jól tudta, hogy a katonai koordinálás egymagában nem old meg semmit s hogy az országnak – ami egyébként a katonai konszolidációhoz is elengedhetetlen – politikai kibontakozásra van szüksége. A főváros tüntet, sztrájkol, ítélkezik s a vidéken is egyre romlik a helyzet. Különösen Győrött éleződött ki a hangulat. Ez a város amolyan központtá vált: a Dunántúl különböző városai, de Miskolc, Csepel, az Alföld nemzeti bizottságai is elküldik ide delegátusaikat. Megalakul a Dunántúli Nemzeti Tanács, amely csatlakozásra hívja fel az ország összes nemzeti tanácsát és megállapítja, hogy Borsod megye nemzeti tanácsa, a Bács-Kiskun megyei nemzeti tanácsok és a csepeli munkástanács már csatlakozott is. Kívánatosnak tartja a Dunántúlon az egységes katonai vezetés megszervezését. Követeléseivel küldöttséget meneszt Budapestre és kijelenti: „Amennyiben a kormány nem teljesítené főbb irányelvek szerint lefektetett követeléseinket, feltételesen sem ismerjük el.”

Nyilvánvaló, hogy egy különkormány megalakulásának a veszélye fenyeget: nyílt javaslat is hangzik el ez irányban a győri tanácsülésen. Ez az ország kettészakadásával, tragikus következményekkel járhat. Minderre csakis politikai megoldást lehet találni.

Ahhoz, hogy a kibontakozás útját megnyissa, mindenekelőtt a barátaival kell kibékülnie. Üzen Losonczyért és megkéri, álljon oda mellé. Vásárhelyit, Szilágyi Józsefet, Széll Jenőt is behívatja. A forradalmi értelmiségi bizottságnak megüzeni: ne haragudjanak rá, nekik volt igazuk.

Ha nagyon is megkésve, meg kell szabadulnia ország-világ előtt attól a hazugságtól, hogy ő hívta be az oroszokat. A rádió szerdán este a következő közleményt olvassa be: „Magyarok! Mindnyájunk fájdalma, mindnyájunk szégyene, a szenvedélyek felkorbácsolója két rendelet volt, amelyek miatt százak és százak vére hullott. A szovjet csapatok Budapestre hívása volt az egyik, a szabadságharcosok fejére kitűzött gyalázatos statárium volt a másik. A történelem színe előtt, felelősségünk teljes tudatában jelentjük ki, hogy Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke erről a két elhatározásról nem tudott. A Minisztertanács szovjet katonai segítséget kérő határozatán és a statáriumot kihirdető rendeleten nincs rajta Nagy Imre kézjegye. Ez az intézkedés Hegedűs András és Gerő Ernő lelkén szárad. Ők viselik érte a felelősséget a nemzet és a történelem előtt.” (A közlemény fogalmazói „túlteljesítik” a feladatukat, a statárium elrendelése alól is „felmentik” Nagy Imrét, pedig éppen elég volna annyit mondaniok, hogy a statáriumot senki ellen sem alkalmazták. Nehéz dolog az igazságnál megállni és sem erre, sem arra nem túlmenni rajta!)

A legfontosabb azonban nem ez. A döntő most az, hogy az összeomlott pártdiktatúra helyére új politikai kereteket teremtsenek. Ezt követeli a nép is, de ezt kívánja a rendteremtés aktuális, pillanatnyi érdeke is. Az elgondolás az: az indulatok áradását a politikai élet folyammedrébe kell terelni, nagyon vulgárisan: ezerszerte jobb, ha pártharcokban vesz részt a nép, mint ha utcai harcokban; ha szavazócédulákkal ítélkeznek és nem nyakba vetett hurkokkal. Megszületik az elhatározás a többpártrendszer megteremtéséről.

Az október 30-i moszkvai nyilatkozat Nagy Imrétől azt várja el, hogy a szocialista vívmányokat megvédje. Ellentétben áll-e a többpártrendszer a szocializmussal? Régi vitapontja ez Rákosival és a sztálinistákkal. Mikor 54 tavaszán a III. pártkongresszusra készültek, az ő referátumának tézisei között a következő mondat szerepelt: „A népi demokratikus országokban általában népfront-típusú szervezetek egyesítik az összes koalíciós pártokat… a törvényhozó testületnek és a kormánynak koalíciós jellege van.” Rákosiék akkor a Politikai Bizottság vitájában kihagyatták a referátumból ezt a mondatot: minek a pártokról beszélni, mikor azok úgy sincsenek s nem is szabad, hogy létrejöjjenek újra. Azóta is tucatszor a fejére idézték ezt mint a „jobboldali elhajlás” egyik „meggyőző” bizonyítékát. Ő maga – ha a kommunista párt vezető szerepét meg akarta is őrizni – sohasem rettegett attól, hogy minél szélesebb tömegeket nyerjenek meg egy valóságos népfront vagy akár más pártok felélesztésével is a szocializmus ügyének. A XX. kongresszus óta elvileg is új helyzet teremtődött: a kongresszus elismerte minden országnak azt a jogát, hogy a maga útján menjen a szocializmus felé. Miért ne lehetne a magyar út a többpártrendszer útja? Miért ne lehetne elérni azt, hogy a többi pártok is a szocialista vívmányok megvédelmezésének talaján, a bűnöktől, az erőszakosságoktól megtisztítsák, s egy igazán magyar, igazán demokratikus intézménnyé fejlesszék a hazai szocializmust? Hiszen az okos, megfontolt és mértéktartó pártvezetőkkel való összefogás éppen hogy a szocializmus védelme a fel-felbukkanó szélsőségekkel szemben! Most ellenállni a többpártrendszernek: ez vagy a sztálinizmus restaurációját, vagy a jobboldali ellenforradalom élesztését jelenti.

Kedden, 30-án délután bejelenti a magyar népnek, hogy a nemzeti kormány „az ország életének további demokratizálódása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezi. Ennek megfelelően a nemzeti kormányon belül szűkebb kabinetet létesít, amelynek tagjai: Nagy Imre, Tildy Zoltán, Kovács Béla, Erdei Ferenc, Kádár János, Losonczy Géza és a szociáldemokrata párt által kijelölendő személyiség.”

A fogalmazások meglehetősen óvatosak. A 45-ös koalíciós pártokról van szó, tehát a Kisgazdapártról, a Szociáldemokrata Pártról, a Nemzeti Parasztpártról és a Kommunista Pártról; ennyiről és nem többről. Ezeknek is a „demokratikus együttműködéséről”, tehát nem pártmarakodásról, hanem valamelyes tényleges népfront-féléről. S mindehhez a „szűkebb kabinet” személyi összetétele olyan, hogy a legbizalmatlanabb fantáziájú sztálinistának sem kell féltenie tőle a szocializmus vívmányait.

Kádár teljes mértékben támogatja őt. Kicsit megrendülten – hiszen a párt egyeduralmának a feladásáról van szó – bejelenti a Kossuth rádión: „A mély felelősségtől áthatva, hogy a testvérharc további vérontásaitól megmentsük népünket, dolgozó tömegeinket, kijelentem, hogy azokban a döntésekben, amelyekben a minisztertanács elnöksége ma határozott, a Magyar Dolgozók Pártjának elnöksége minden egyes tagja egyetért.” Szóval: Münnich, Apró, Kiss Károly és Szántó Zoltán is.

És egyetértenek az oroszok is: Mikoján és Szuszlov. Ott vannak az Akadémia utcai pártközpontban még mindig; teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy ilyen horderejű elhatározás előzetes tudtuk és egyetértésük nélkül születhetnék meg.

Sőt, többre is készek: megegyeznek Nagy Imrével és Kádárral, hogy a szovjet csapatokat kivonják Budapestről. Úgy, ahogy ezt az október 30-i nyilatkozat kilátásba is helyezi. És elkezdenek tárgyalni a szovjet csapatoknak az egész ország területéről való kivonását illetően is. Erre is felhatalmazza őket a kormánynyilatkozat, felhatalmazta őket Hruscsov. Kedd délután öt óra előtt néhány perccel Nagy Imre azt üzenheti az ország népének: „Magyar Testvéreim! Tudatlak Benneteket, hogy a kormány kezdeményezésére a szovjet hadsereg csapatainak kivonulása megkezdődött.”

Este 7 óra 20 perckor a miskolci rádió a következőket mondja be: „Figyelem! Néhány perccel ezelőtt hívott fel nyíregyházi tudósítónk és közölte, hogy Nyíregyházán át állandóan tart a szovjet alakulatok kivonulása Magyarországról. Kedves epizódot is elmondott telefonjelentésében. Mint mondotta, a város központjában szovjet harckocsik álltak meg, amelyeknek személyzete azt kérdezte a nyíregyháziaktól, merre vezet az út Záhony, a magyar határ felé. A nyíregyháziak kérdezősködésük hallatára – érthetően – nagy örömmel mutogatták az utat, amely Záhony határállomás felé vezet.” Ugyanaznap Eden angol miniszterelnök bejelentette az alsóházban, hogy a brit és francia kormány engedélyt kért az egyiptomi kormánytól arra, hogy angol és francia csapatok ideiglenesen megszálljanak néhány hadászati kulcspozíciót Port Szaidban, Izmailiában és Szuezben. A miniszterelnök közölte, hogy erről Izrael kormányát is értesítették és felkérték Egyiptomot és Izraelt, hogy 12 órán belül válaszoljon erre a közlésre. Eisenhower elnök sürgető személyes üzenetet küldött Nagy-Britannia és Franciaország miniszterelnökének, kérve, hogy a közép-keleti válságot békés eszközökkel igyekezzenek megoldani és ne fegyveres erőszakkal. Kérte, vonják vissza az ultimátumot és mondjanak le arról a tervről, hogy csapatokat tegyenek partra Egyiptomban.

Nem sokkal később az Associated Press jelentette, hogy az angol és a francia fegyveres erők két órával az izraeli és egyiptomi kormányhoz intézett ultimátum letelte előtt megkezdték a Szuezi csatornaövezet megszállását.

Az „Igazság” című új lapban, amelyet Obersovszky Gyula, Gáli József és más forradalmi egyetemisták, baloldali fiatalok szerkesztenek, az egyik újságíró a következő „helyszíni tudósítást” közli:

„Az utolsó órákban sikerült még bejutnom az Akadémia utcai pártközpontba. Az MDP, amely egész rövid időn belül átalakul, átteszi székhelyét a Nádor utcába. Kádár János óriási jelentőségű tárgyalások közepette szakított időt arra, hogy a párt elnökségének első embereként nyilatkozzék a párt átalakításáról és álláspontjáról. Márványoszlopos előcsarnok, mély csend. A székeken sötétkék télikabátba és az ismert orosz sildes sapkákba öltözött egyforma legények, Mikoján és Szuszlov kísérői. Egyébként az épület a forradalmi honvédség kezén van.

Kádár János kis türelmet kér, fontos tárgyalást folytat. Kivel tárgyal? – kérdem a párt egyik vezető politikusát. Mikojánnal és Szuszlovval, a szovjet csapatok kivonulásáról. Rövid idő múltán Nagy Imre miniszterelnök lép ki. A tárgyalás nem lehetett eredménytelen. Megérkezik Lukács György, Eörsi István költő és egy egyetemista lány kíséretében. Az utcán igazoltatták és becsületszóval kellett megerősítenie, hogy valóban népművelésügyi miniszter. A nagy kavarodásban még nem volt ideje igazolványt szerezni. Most Mikoján és Szuszlov lép ki Kádár János előszobájának ajtaján. Szuszlov arcán a fotókról jól ismert mosoly. Mikoján koránt sem olyan feszes, mint eddig véltük. Haját és bajuszát sűrűn átszövik az ősz szálak. Mindketten sötétkék bolyhos télikabátban.

Mint közben megtudom, a múlt héten voltak már itt néhány órára, majd újra visszajöttek, hogy tiszta képet szerezzenek a budapesti és a magyarországi eseményekről. Úgy vélik körülöttem, hogy a szovjet kormánynyilatkozat, amely kifejezi a sajnálkozást amiatt, hogy a magyarországi események vérontáshoz vezettek, már Mikoján tájékoztatása nyomán született meg. Közvetlenül az ajtó mellett állok; talán megszokásból, vagy talán azért, mert engem is államférfinek néznek – ne menjünk el vakon a történelmi események humora mellett sem –, velem is kezet ráznak. Egyenrangú felek vagyunk, a magyar sajtó és a szovjet kormány képviselői. Mikoján és Szuszlov lesietnek a lépcsőn, beszállnak egy szovjet harckocsiba és a páncélos karaván elindul a repülőtér felé.

Mire ezek a sorok nyomtatásban is megjelennek, már úton vannak repülőgépen Moszkva felé.”

Az újságíró még azt sem tartja fontosnak, hogy nevével jelezze a cikkét. Aligha tudja, hogy Magyarország sorsának egyik döntő pillanatához rendelte őt szemtanúnak a végzet.

Mikoján és Szuszlov tehát elutaztak. A legjobb barátságban, a legteljesebb egyetértésben váltak el.

Nagy Imre is, Kádár és Tildy is tárgyalt velük. Tildy is nyíltan felvetett minden kérdést: a többpártrendszert, a szovjet csapatok kivonulását és a kilépést a Varsói Szerződésből. Megmondta: az indulatokat csak így lehet lecsillapítani; s higgyék el, nem a Szovjetunió ellen akarnak politizálni. Igazi magyar–szovjet barátságot akarnak, nem az erőszakon, hanem a megértésen, nem a gyanakváson, hanem a bizalmon épülőt.

Mikoján mindenbe beleegyezett. Azt mondta: ő is, a szovjet kormány is megbízik Magyarország jelenlegi vezetőiben. Látják, hogy a helyzet nagyon elmérgesedett. Újabb szovjet csapatokat semmiképpen sem küldenek az országba. Ők az október 30-i nyilatkozatot komolyan veszik. Nem akarnak, nem is tudnak beleszólni a részletekbe; csinálják az elvtársak úgy, ahogy a leghelyesebbnek látják. Amit kérnek: hogy őrizzék meg az ország szocialista vívmányait s ne engedjék visszatérni a régi rendet; amihez ragaszkodnak: hogy Magyarország ne váljék szovjetellenes bázissá.

Ebben mindnyájan egyetértettek. Aligha lehet kételkedni benne, hogy Mikoján őszintén beszélt. A „Pravda” is hangot változtatott mára, meg a moszkvai rádió is: támogatják a Nagy-kormányt, kevesebbet beszélnek ellenforradalomról.⁹⁰ Miskolc katonai parancsnoka jelenti, hogy Záhonynál szervezik a szovjet csapatok kivonulását. A Szabolcs-Szatmár megyei munkástanács rádiója bemondja, hogy Záhonynál egy hadosztály már átkelt a Tiszán, egy másik hadosztály a záhonyi tüzérségi laktanya és a tiszai átkelőhely közötti kanyaron kel át, míg más hadosztályok Záhony és Tiszadobső között várakoznak az átkelésre. „Ne nyugtalanítsa kedves hallgatóinkat az sem, ha nem azon az úton mennek, ahol jöttek… Visszavonulásuk útja többirányú…”

Tildy mély meggyőződéssel mondja: az oroszokkal lehet tárgyalni, össze lehet férni, csak az a fontos, hogy érezzék: az ember őszinte az irányukban. Régi emlékeket idéz, még köztársasági elnök korából, beszélgetéseket Vorosilovval. A legkellemetlenebb dolgokat meg lehet nekik mondani, csak érezzék a bíráló jóakaratát. Rákosiék a hízelgéssel és a hazudozással rontottak el mindent.

Alighanem komoly hatással volt a szovjet vezetőkre, hogy Kína rendkívül gyorsan reagált az október 30-i nyilatkozatra s – akárcsak Lengyelország és Jugoszlávia – a magyar népnek adott igazat. A kínai kormánynyilatkozat lényegében „nagyhatalmi sovinizmussal” vádolja a szovjet külpolitikát, amely „olykor figyelmen kívül hagyja az államok egyenjogúságának elvét az államközi viszonyokban” és ezzel „komolyan megkárosítja a szocialista országok szolidaritását és közös ügyét”. A lengyel és magyar nép követelései – az igen csekély számú reakciós elem összeesküvő tevékenysége ellenére – teljesen helyesek. „A Kínai Népköztársaság úgy véli, hogy a szocialista országok közötti viszonynak is az öt elv alapján kell felépülnie.”

Mintha szóról szóra Nagy Imre könyvéből idéznének! Íme, az egykori „eretnekség” átmegy a marxizmus–leninizmus új szóhasználatába s – úgy látszik – gyakorlatába is. Ennél nagyobb elégtétel és győzelem alig érhetné Nagy Imrét. Talán jobban örül annak, hogy a tudósnak igaza lett, mint annak, hogy a gyakorlati politikus helyzete megszilárdult.

Azt érzi, amit három évvel ezelőtt, amikor miniszterelnök lett: hogy az oroszok megbíznak benne. Ezt érezte 54 októberében is, amikor Rákosival kiéleződött a harc; túlságosan is erre épített. És akkor csalódnia kellett; elejtették. Persze, akkor is inkább Rákosi intrikái és gonoszsága vitte idáig a dolgot s nem annyira az oroszok akarata. És most gyökeresen más a helyzet: az idő nemcsak Rákosival, de a Prezídiummal szemben is őt igazolta. Ma már ő nem egyszerűen a függetlenségi törekvések exponense, hanem az egyetlen „moszkovita”, akit a tömegek hajlandók elfogadni. Nem „veszedelem”; ellenkezőleg: biztosíték.

Betegségről is, fáradságról is megfeledkezik: roppant energiával és frisseséggel lát munkához. Most már igazán itt az ideje: konszolidálni kell! Gyakorlattá váltani a programot és megfékezni az anarchiát.

Egymás után jelentik be a különböző intézkedéseket, amelyek az indulatok mérséklését és a kibontakozást szolgálják. Október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánítják. Kós Péter ENSZ-beli megbízatását a kormány visszavonja. A rádiótól eltávolítják a sztálinistákat. Eltörlik a begyűjtési rendszert.

Szerencsére a falu nyugodt. Ezt egyrészt személyes sikerének tulajdonítja és nem ok nélkül. Talán a parasztok tudják leginkább, ki az a Nagy Imre; megbíznak benne, nem hajlandók ellene megmozdulni. Természetesen más okok is vannak; az őszi munkák ideje ez. A vetéssel nem lehet „sztrájkolni”. A kenyérről, az életről van szó. A franciák másfélszáz éve azt figyelték meg, hogy a forradalomban is szerelmesek az emberek; a magyarok most azt, hogy a forradalomban is vetnek a parasztok. Azután más is van: a falu mindig óvatosabb, lassúbb, mint a város. A paraszt inkább szemléli, várja, mi lesz, kapát-kaszát csak végső elkeseredésében ragad. Most élelmiszert, kenyeret küld Pestnek; az utcán csirkéket, libákat osztogatnak, az üzemekbe ingyen krumpli, hagyma meg alma kerül. Inkább táplálja, mint harcolja a forradalmat. Debrecenből azt jelentik, hogy hétfőn délelőtt 8 és 11 óra között egyedül a III. kerületi tanácsnál 7000 forint adót fizettek be a parasztok. Arra gondolnak, világos, hogy az események nyomán romlani fog a pénz értéke. Valószínűleg igazuk van és mégis – mennyire jellegzetes!

A munkásokkal lényegesen más, ha úgy tetszik: nehezebb a helyzet. Ha valaki marxista tanulmányt akarna írni a munkásosztály szerepéről a forradalomban, a munkásosztály harcáról a nemzeti függetlenségért az idegen elnyomás ellen, itt most aztán bőségesen gyűjthetne hozzá anyagot. A sztrájk nem ér véget. Még a borbélyüzleteket sem lehet kinyitni – tele is van a város borostás-szakállas férfival –, mert be-belövöldöznek az ablakaikon: sztrájktörőknek minősítik őket. A munkásosztály nem hajlandó addig dolgozni, amíg a legfőbb követelései teljesítésére nem kap megfelelő garanciát. Ez érthető is, természetes is, még ha olykor túlzó feltételekhez kötik is, vagy ha hozzáteszik – mint a csepeliek –: „Követeljük, hogy amíg a dolgozók a munkát meg nem kezdik, a fizetéseket biztosítsák.”

Félő, hogy óriási gazdasági károsodás éri az országot. Elterjed az a nézet: majd a Nyugat segít. Valóban: elindul a segélyáradat mindenfelől a világból. Ausztriából, Svájcból, Angliából, Franciaországból, Nyugat-Németországból útra kelnek a gyógyszert, ruhaneműt, élelmiszert hozó teherautók. Jön az ajándék Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából is. Eisenhower elnök 10 millió dolláros segélyt ajánl fel. Mindez sokat, igen sokat jelent; de erre berendezkedni nem lehet. Rá kell venni a munkásokat, hogy kezdjék meg a munkát.

Nagy Imre sorra fogadja a küldöttségeket; jóformán egymás kezébe adják a kilincset. Követeléseket hallgat meg, agitál, csillapít, megnyugtat, érvel. Többek között a szolnokiak megbízottjával tárgyal. Közli, hogy nemcsak Budapestet, hanem Szolnokot is kiürítik a mai napon az orosz csapatok. A megbízott kéri: Mindszenty József bíboros hercegprímást engedjék szabadon és tegyék lehetővé számára, hogy a pápával felvegye a közvetlen kapcsolatot. Megmondja neki: Mindszenty hercegprímás már szabad és a kormány semmiben sem akadályozza, hogy a magyar katolikus egyház vezetését ellássa. Miközben beszélgetnek, Kádár – aki ott van Nagy Imre mellett – egy jegyzetfüzet lapjára néhány mondatot ír: „Kedves szolnoki dolgozó testvérek! Egy nehéz korszak utolsó és egy új fejlődési korszak első napján találkozva Szolnok város küldöttével, Bujáki Ferenc elvtárssal, üdvözletünket küldjük Önöknek. Fogjunk össze minden őszinte, jószándékú magyar hazafival a rend helyreállítása, az élet alapját képező munka megindításában. Megszabadulva a múlt salakjától, bízzanak a kommunista eszme hívei a jövőben. Az igaz eszmét tiszta eszközökkel fogják szolgálni és a szocialista Magyarország győzni fog. Elvtársi üdvözlettel: Kádár János.” Átnyújtja Nagy Imrének a cédulát. Nagy elolvassa: „bízzanak a kommunista eszme hívei a jövőben… Az igaz eszmét tiszta eszközökkel…” Talán arra gondol: de hosszú is az út, ami előttük áll, de nehéz is, de keserves lesz! Mégis, ő bízik, verekszik, küzd. A szívéből írta ezt János. Odaírja a nevét a Kádár neve mellé.

Egyelőre a főváros még nyugtalan, sőt nyugtalanabb, mint az előző nap volt. Az emberek, akik nem dolgoznak, ellepik az utcát. Beszélgetnek, vitatkoznak; a falak tele röpcédulákkal, kiáltványokkal, „pontokkal”, követelésekkel. De más is történik. Több kommunista pártházat feldúlnak, a bútorokat összetörik, a könyveket elégetik. Folyik az embervadászat: mindenfelé ávósokat keresnek, fognak el s jó eset, ha őrizetbe veszik őket. Gyakori még a lincselés.

Itt – ezt látni kell – most már nem egyszerűen a spontán gyűlöletkitörésről van szó, mint az első napokban. Ezt a gyűlöletet, amelyet persze az elmúlt évtized táplál, azért most már mesterségesen is szítják, fokozzák. A kormány elleni bizalmatlanságra, türelmetlenségre és a sztrájkra elhangzanak külső felszólítások.

A Szabad Európa Rádió október 31-i magyar adásában „Bell ezredes” ezeket mondja: „Még mindig övék a belügy és még mindig övék a hadügy. Ne hagyjátok, szabadságharcosok! Szegre ne akasszátok puskátokat! Egy csepp szenet, egy csepp olajat ne adjatok addig a budapesti kormánynak, amíg a belügy és a hadügy nincs a kezetekben!”

Egy „Janus” álnevű hírmagyarázó ugyanaznap így beszél: „A kis kormány semmire sem garancia! Ez az állapot olyan ostobán képtelen, hogy átmenetileg sem lehet elfogadni. A legfontosabb teendő, miként azt a szabad rádiók követelik, hogy alakítsanak haladéktalanul új ideiglenes kormányt a teendők elvégzésére.”

Ilyen körülmények között, ennyi értetlenségtől övezve nehéz helytállni. Sajnos, a fegyveres erők megszervezése is a kezdet kezdetén van. Egy sor szervezeti intézkedést tesz, hogy meggyorsítsa a dolgot. Tóth Lajost, a vezérkari főnököt felmenti. Maléter Pált nevezi ki a honvédelmi miniszter első helyettesévé, Kovács Istvánt a honvédvezérkar főnökévé és Király Bélát Budapest katonai parancsnokává. Maléter, akinek a neve napok alatt ismertté és népszerűvé vált az országban s akire komolyan építeni lehet, ezeket mondja a sajtónak: „Mi immár megbízunk az ideiglenes kormányban és támogatjuk minden cselekedetét, mert azon van, hogy hazánkban rend, nyugalom és békés élet legyen ismét úrrá. Ismerjük Tildy Zoltánt és Nagy Imrét, ismerjük gondolkodásmódjukat, becsületes helytállásukat és tudjuk azt, hogy körömszakadtáig harcoltak népünkért és népünk érdekeit képviselik. A harcosok, a fegyveres harcok hősei pedig megőrzik nyugalmukat. Kérem a főváros lakosságát, őrizze meg továbbra is nyugalmát, ne kelthessen közöttünk zavart senki, egyetlen rémhírterjesztő sem. Üzenem, hogy a honvédség csapatai, a magyar hadsereg, a fegyveres ifjúsággal együtt biztosítani fogja a rendet, nyugalmat Budapesten. Nemcsak mi bízunk a kormányban, a kormány is megbízik bennünk. Mi tehát nem adjuk át fegyvereinket, hanem a honvéd alakulatokkal, a néphez hű maradt rendőrséggel együtt biztosítani fogjuk Budapest nyugalmát. Tegnap kezdtük meg a rendteremtés munkáját, ma folytatjuk mindaddig, amíg világgá nem repülhet a hír: Budapest, a szabad Budapest, a szabad és független Magyarország Budapestje ismét a béke, a nyugodt munka fővárosa.”

Nagy Imre természetesen jól tudja, hogy mindez – ha komoly segítség is – a politikai problémákat nem oldja meg. Eddig mindig azzal vádolták – és most már látja, hogy sokszor jogosan –, hogy újra és újra elkésik. Persze, magyarázatot, politikait vagy lélektanit minden késésére lehet találni, de ez magukon a tényeken nem változtat. Az igazság az: elkésett október 23-án a Parlament előtt, elkésett Gerő eltávolításával, elkésett a kormányátalakítással, elkésett a maga szerepének a tisztázásával, ami az oroszok beavatkozását illeti, elkésett abban, hogy a barátaira támaszkodjék – valaki megjegyezte: „az elveszett 48 órák forradalma ez”.

Most itt az alkalom, hogy valóban behozza a késéseket. Se oka, se célja halogatni azt, hogy bejelentse a népnek, amit Mikojánnal és Szuszlovval sikerült elérnie. Ez a megállapodás biztos, nincs miért titkolni, egyik célja éppen a néphangulat megnyugtatása; bűn volna késlekedni vele.

Meg fog erősödni a kormány helyzete és a saját helyzete is. Nem az egyéni sorsáról, a csillaga tündökléséről van szó. Szabó Zoltán írja londoni naplójában, a 45-ös időkre emlékezve, hogy egyszer látta indulatba jönni őt: amikor a földreformrendeletet Miklós Béla akarta aláírni, azzal az érveléssel, hogy ő a miniszterelnök. Akkor se a saját nevéért, a saját dicsőségéért verekedett: a pártról volt szó, arról, hogy kommunista vezető nevéhez kapcsolódjék a földreform. Most is hasonló a helyzet. Nyilvánvaló, hogy ha a maga pozícióját megszilárdítja azzal, hogy a nemzeti követeléseket megvalósítja, ezzel a pártnak, a párt jövőjének használ. Igaz, ez bizonyos, látszólagos szovjetellenességgel jár, de ami ebből látszat, az most hasznos, a valóság pedig az, hogy éppen egy szilárd alapozású szovjetbarátsághoz vezet ezen keresztül az út. Az elképzelése az – és ezért nem is beszélt már legutóbbi beszédében „szocialista” Magyarországról –, hogy az általános nemzeti érdekek képviselőjeként a pártokon felülemelkedve cselekszik és nyilatkozik, s éppen ez a „szerep” – amelyben persze sosem tagadja meg, hogy kommunista – fog a nép szemében hozzájárulni a párt magyar jellegéhez s akadályozza meg a pártot reálisan fenyegető teljes megsemmisülést.

Szerdán, október 31-én délután tüntetők gyülekeznek a Parlament előtt. Az orosz csapatok kivonását, a belügyminiszter leváltását, Mindszenty – még köztudomásúvá nem vált – szabadon bocsátását követelik.

Egy percet sem szabad tovább késlekednie. Magára teríti a kabátját és kilép a Parlament erkélyére.

A tüntetők odagyülekeznek.

Beszélni kezd:

„Ismét hozzátok szólok, magyar testvéreim, meleg, forró szeretettel! Az a forradalmi harc, aminek ti hősei voltatok, győzött! Ezek a hős napok hozták létre nemzeti kormányunkat, amely népünk függetlenségéért és szabadságáért fog harcolni. Nem tűrünk semmi beavatkozást a magyar belügyekbe! Az egyenjogúság, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti egyenjogúság talaján állunk. Politikánkat szilárdan a magyar nép akaratára építjük. Kedves Barátaim! Szuverenitásunk és függetlenségünk első napjait éli. Rendkívül nagy akadályokat hárítottunk el az utunkból. Rákosi és Gerő bandáját kiűztük az országból. Bűneikért felelni fognak. Megpróbáltak engem is bemocskolni. Azt a hazugságot terjesztették, hogy én hívtam be az orosz csapatokat az országba. Ez alávaló hazugság. Az a Nagy Imre, aki a magyar szuverenitás, a magyar szabadság és a magyar függetlenség harcosa, nem hívta be ezeket a csapatokat, ellenkezőleg. Ő volt az, aki visszavonásukért harcolt.⁹¹

Kedves Barátaim! A mai napon megkezdtük a tárgyalásokat a szovjet csapatok kivonására az országból, a Varsói Szerződésből ránk háruló kötelezettségeink felmondásáról. Egy kis türelmet kérünk azonban tőletek, azt hiszem, az eredmények olyanok, hogy ezt a bizalmat megadhatjátok.

Kedves Barátaim! Álljatok mellénk, támogassatok bennünket az élet helyreállításában, az alkotó munka megindításában. Azt szeretnénk, hogy a népnek nyugalma és békéje legyen, bizalma a jövőben. Kérünk titeket, bízzatok a kormányban, teremtsetek rendet és nyugalmat, hogy széles, demokratikus programunkat megvalósíthassuk.

Éljen a független, szabad, demokratikus magyar köztársaság! Éljen a szabad Magyarország!”

Úgy érzi, elmondta, amit el kellett mondania. A beszédet tetszéssel hallgatta a nép. Vége az örökös késéseknek, most már igazán „egyenesben” van.

Kora délután volt, körülbelül három óra.

Mikoján és Szuszlov nagyjából most szállhatott le a moszkvai repülőtéren.

Soha annyi napilap nem volt még Budapesten, mint ezekben a napokban. Igazság, Magyar Szabadság, Magyar Függetlenség, Magyar Nemzet, Kis Újság, Népszava, Népakarat, Népszabadság, Magyar Világ, Magyar Ifjúság, Egyetemi Ifjúság, Valóság, Magyar Honvéd… Egyik-másiknak két kiadása is van naponta, s van közöttük olyan, amelyik csak egy napig él. A lapalapítás kezdeti formája: néhány fegyveres bemegy egy nyomdába és lefoglalja; nem kell fizetni a papírért, a nyomásért és az újságírók is ingyen írnak. Ami a tartalmat illeti, az irányzatok a legkülönfélébbek. Sőt: igen gyakori, hogy egy lapon belül is egymásnak legszögesebben ellentmondó cikkek jelennek meg.

Az utcákon plakáttenger. Szervezetek, csoportok, bizottmányok és bizottságok, komoly és komolytalan követelések; amatőr poéták lelkendező, zsenge verseiket kézzel másolva kiszögezik minden utcasarokra: sose volt és sose lesz akkora közönségük, mint ezekben a napokban.

A világ, amelyben élünk, a káoszból született; ez a legeredendőbb hagyomány, amelyet magával hurcol. Csoda-e, hogy Budapesten ma minden kaotikus és rendszertelen? A kérdés inkább az: milyen lesz az az új világ, amelyik most van születőben?

Ha az „öregnek” küldöttségek fogadása, minisztertanácsi ülések, diplomáciai megbeszélések, katonai jelentésátvételek közepette van egy félórányi ideje az elmélyülésre, akkor nem kétséges: ezen gondolkozik. Jósolni nem lehet persze, és még sok minden történhet, váratlan és előre nem látott a külpolitikában és a belpolitikában, de az olyan szem, mint az övé, amely nem az aktualitások, hanem az elvonatkoztatások birodalmában kutat otthonosabban, a körvonalakat már kezdi sejteni a zűrzavarban is. Nem többet, mint a körvonalakat, azokat sem teljes biztonsággal, de azért napról napra, sőt nem túlzás: óráról órára világosabban.

A viszonyok konszolidálódni fognak. Nem lehet egy nemzetnek negyven fokos lázban égni mindig. A vadhajtások elsorvadnak, vagy egy új, központi erő lenyesegeti őket: megindul a normális élet. Milyen lesz akkor az új Magyarország? Hogyan alakulnak majd a politikai erőviszonyok, a gazdasági alap, a kultúra, mi lesz a „szocialista vívmányokkal”, mi marad meg abból, amit az elmúlt 12 év alkotott s mit temet maga alá a ledöntött diktátor szobra? Magyarországnak vannak demokratikus hagyományai, de demokratikus gyakorlata nincsen. 1848/49 túlságosan is harcokban telt el ahhoz, hogy a polgári demokratizmust meggyökereztesse a nemzetben. A rákövetkező félévszázad „európaizálta” az országot, de a félgyarmati és félgyarmatosító helyzet, meg a feudális alapstruktúra nagyon is rávetette az árnyékát mindenre, a parlamentre is, a népéletre is, a közgondolkodásra és a közintézményekre is. 1918 polgári forradalma csak hónapokig élt és a Horthy-korszak meglehetős sikerrel „egybemosta” a 19-es proletárdiktatúrával. Horthy negyedszázada pedig – ha volt is parlamentje, ellenzéke, bizonyos sajtó- és szólásszabadsága – a nagybirtokrendszer konzerválásával, a munkások lenézettségével, a felszított nacionalizmussal és faji előítéleteivel egészségtelen és korszerűtlen képződmény volt a világban; útjának a teljes fasizmus nem kitérője, hanem nyílegyenes folytatása volt. 45 után megint egy-két év demokratikus gyakorlat s aztán tíz éven át: Rákosi és Gerő. Magyarországon a demokráciát napokban mérték, az elnyomást évtizedekben. Vajon tud-e most élni majd az ország a kivívott szabadsággal, politikai kilengés vagy gazdasági önérdek nem herdálja-e el azt is, amiért kár volna, nem éleszti-e fel azt is, amit bűn volna? Kikre lehet építeni egy haladó Magyarország megteremtésében és miféle erőktől kell tartani majd?

Alakulóban vannak a koalíciós pártok. Minden valószínűség szerint a legnagyobb közöttük – akárcsak 45-ben – a Kisgazdapárt lesz. Kovács Béla, a párt vezetője Pécsett, a párt újjáalakuló ülésén ezeket mondja: „A régi világról szerintem ne álmodjék senki. A grófok, bankárok és kapitalisták világa végérvényesen lezárult. Nem kisgazda igazán, aki ma 1939-ben és 1945-ben gondolkozik. Az elmúlt tíz esztendő keserves, de hasznos iskolája volt a Kisgazdapártnak és ennek az évtizednek a tanulságait felhasználva kell átalakítanunk a párt programját és átalakítanunk a magunk gondolkodását is.” Minden jel arra mutat, hogy a Kisgazdapárt igen határozottan a két alapvető vívmány: a földreform és a nagytőke államosítása mellett foglal majd állást. Természetesen vannak bizonytalansági tényezők: a párt vezetői közül sokan élnek nyugati emigrációban, nem lehet tudni, ki jön haza közülük s annak, aki hazajön, milyen lesz a befolyása és az álláspontja. De a valószínűség mégis az, hogy a döntő szó az „itthoniaké”, Kovács Béláéké lesz, s valószínű, hogy az emigránsok jelentős emberei sem gondolnak arra, hogy visszafordítsák a történelem kerekét.

A Nemzeti Parasztpárt, amely most Petőfi Párt néven alakult újjá, minden kétségen kívül egy baloldali-népi irányzat képviselője lesz. Farkas Ferenc, a párt ideiglenes főtitkára ezeket mondja a rádióban: „Most már a koalíción alapuló nemzeti kormány természetesen nem az 1945-ös koalíción belüli viták alapján áll… Meg fogja tartani a szocialista vívmányokból és a mostanáig elért eredményekből mindazt, ami a szabad, demokratikus, szocialista országban felhasználható és használható, a nép ez irányban kifejezésre jutó akarata alapján.” A párt szellemi tanácsadó testületet választ, írókból, irodalmárokból; a tagjai: Farkas Ferenc, Féja Géza, Keresztury Dezső, Kodolányi János, Németh László, Veres Péter, Remenyik Zsigmond, Sinka István, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Püski Sándor. A volt népi kollégisták, a paraszti értelmiség és a szegényparasztok, középparasztok pártja lesz ez, de össznemzeti érdekekben gondolkodni tudó, mélyen felelősségteli, szocialista irányzatú párt.

A szociáldemokraták meglehetősen nehéz helyzetben vannak. A kommunista mozgalom olyan szavakat járatott le és tett népszerűtlenné, mint az „elvtárs”, a „szocializmus”, a „proletár internacionalizmus” – amelyek több mint hetven esztendeje a szociáldemokrata szótár címszavai voltak. Feltehető, hogy az azonosítástól való félelmükben ők lesznek a legélesebben kommunistaellenesek a koalícióban; első megnyilatkozásukban a szabadságról, a munkásmozgalom nemes célkitűzéseiről beszélnek, de nem mondják ki a szocializmus nevét. Mindez természetesen a helyzet következménye és nem a szándékoké; az ideiglenes vezetőség főtitkára, Kelemen Gyula a rádióban kijelenti: „Gyűjtsék erejüket paraszt-tagtársaink is, hogy reménytelenné tegyünk minden kísérletet a nagybirtok visszaállítására”, külföldi újságíróknak pedig határozottan úgy nyilatkozik, hogy a Szociáldemokrata Párt az államosítások fenntartása és a munkástanácsok jogai mellett van.

A többpártrendszer bevezetése nyomán azonban – az eredeti bejelentéstől eltérően, de a szabadság természetes velejárójaként – más pártok is jelentkeznek, nemcsak a 45-ös koalíció résztvevői, méghozzá igen nagy számban. Megalakul a Katolikus Néppárt, a Katolikus Népszövetség, a Keresztény Ifjúsági Szövetség, a Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Ifjúság Pártja stb. stb.

Ezek közül tulajdonképpen csak a katolikus mozgalmak jelentősek, de azok annál inkább; az ország lakosságának nagy többsége katolikus s az évtizedes egyházüldözés most a visszájára fordul, növeli a katolikus politika presztízsét és népszerűségét. A katolikus pártok közös jelképe Mindszenty József. A magyar főpap október 30-án szabadult ki a felsőtétényi kastélyból, ahol az utóbbi hónapokban sokéves börtön után – házi őrizetben volt. Honvédtisztek hozták fel a fővárosba, budai palotájába. Nyilvánvaló, hogy az ő politikai állásfoglalása nagy súlyú lesz a magyar közéletben; széles tömegek hallgatnak a szavára. Első nyilatkozata szerda este a rádióban még egészen általános, ő maga mondja, hogy előbb tájékozódnia kell: „A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást, most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.”

A Katolikus Néppárt elnöke, dr. Varga Endre, aki „az ő szellemében” tesz nyilatkozatot, többek között azt mondja: „Ragaszkodunk az 1945 óta eltelt évek népet szolgáló szociális vívmányainak fenntartásához, sőt követeljük azok továbbfejlesztését… Programunk: szociális fejlődés, jogrend, szabadság. Jelszavunk: Krisztussal a népért, a néppel Krisztusért.” Majdnem bizonyosra vehető, hogy ezek a mozgalmak sem tűzik zászlajukra „visszacsinálni” mindazt, ami 45 óta történt. De azért nem alaptalan az a feltevés sem, hogy ez az irány „jobbra” áll mind szociális, mind ideológiai felfogásban a koalíciós pártoktól s nem egy ponton közösséget mutat a Horthy-korszak „keresztény-nemzeti” irányzatával. A Katolikus Népszövetség vezetői első nyilatkozatukban elődeikként ennek az irányzatnak két nagynevű és jellegzetes alakjára, a Horthy-kurzusnál liberálisabb, de mégiscsak azt támogató Apponyi Albert grófra és Ernszt Sándorra hivatkoznak. A „keresztény-nemzeti” irányzat múltjának pontos értékeléséről lehet vitatkozni, de annyi azért meglehetősen világos, hogy nem járt a progresszió élvonalában. Valahogy úgy fest a helyzet, hogy – ha a Kisgazdapártban megmarad a jelenlegi, realista és népközelben élő vezetés – az erők két irányban polarizálódnak: egy progresszív centrum köré, amelynek a Kisgazdapárt lesz a főpillére s amelyet szociáldemokraták, parasztpártiak, radikálisok és kommunisták támogathatnak és egy konzervatív centrum köré, amely a katolikus egyház befolyására épül. A kettő erőviszonya kiszámíthatatlan; a valószínűség mégis az, hogy az előbbi nagyobb és erősebb. Ami a szocialista vívmányokat illeti, annak legfőbb védelmezői nem is egyszerűen a pártok, hanem maguk a tömegek, a munkások és a parasztok. Bármekkorát bukott is a kommunista párt Magyarországon és bármennyire kompromittálódott is a szocializmus neve, azért alig akadna olyan épeszű politikus, aki kimehetne falura s azt mondhatná a parasztoknak: adjátok vissza a földet a régi földesuraknak, vagy kimehetne az üzemekbe s azt mondhatná a munkásoknak: holnaptól kezdve jöjjenek vissza a régi tulajdonosok. A helyzet éppen az, hogy a parasztok – az állandó létbizonytalanság, a begyűjtés szörnyűségei, a tagosítások és a kényszerszövetkezés után – végre most szeretnék valóban a kezükbe venni a földet, dolgozni a sajátjukon, békében és biztonságban, jólétet teremteni; a munkások is most szeretnék végre magukénak tudni a gyárakat, amelyekről eddig a rendszer csak mondta, hogy az övék. Úgy fest a dolog, hogy a nép többsége olyan Magyarországot szeretne, ami a „gazdasági alapépítmény” szempontjából – a túlzásokat és a hibákat kiküszöbölve – leginkább Jugoszláviára vagy esetleg az új Lengyelországra emlékeztet, a „politikai felépítmény”, az emberi szabadságjogok, a nemzeti függetlenség szempontjából Ausztriára vagy Finnországra. Lehetséges-e ez, megvalósítható-e ez, nem mond-e ellen egymásnak ez a kettő, s ha ellentmond, mennyiben fogja befolyásolni az egyik a másikat, milyen súrlódásokhoz vagy összeütközésekhez vezet majd, milyen külföldi ráhatások befolyásolják majd ezt is, azt is – kezdve a kölcsönöktől egészen a politikai nyomásig –, mindez még nyitott kérdés, a „jövő zenéje” – csak egy biztos: az új Magyarország a világ egyik legérdekesebb országa, egyik legizgalmasabb kísérlete lesz.

Fennáll-e a fasizmus veszélye? A forradalom napjaiban megmutatkoztak bizonyos fasiszta tendenciák. Magyarországon vannak gyökerei a fasizmusnak, ezt nem tekintetbe venni lehetetlen. A Horthy-korszak nevezetes politikusai többször és büszkén hivatkoztak arra, hogy Európa első szélsőségesen jobboldali, szélsőségesen nacionalista, kommunistairtó, fajvédő-antiszemita állama nem Németország, még csak nem is Olaszország, hanem Magyarország volt. A fasiszta pártok egykori tagsága, a fasiszta nézetek egykori hívei még élnek, itt bent az országban is, de nyugati emigrációban is. Ezek egy része hazajönne, sőt vannak olyanok, akik már át is lépték a határt.⁹² A kommunizmus csődje egyes régi fasisztákban a fasizmus eszméit látszik igazolni. A tízéves nemzeti elnyomás táptalaja volt a túlfűtött nacionalizmusnak. Idetartozik az antiszemitizmus kérdése is. Magyarországon 25 éven át hivatalosan szentesített politika volt az antiszemitizmus, amely a numerus clausustól a gázkamrákig vezetett. Az a tény, hogy a Rákosi–Gerő-korszak legtöbb tényleges vezetője zsidó volt, de a kommunista „középkáderek” közt is népességi számarányukon túl, nagy számban voltak zsidók, még csak felszította az antiszemitizmust az országban. Hozzátartozik ehhez, hogy Rákosiék – éppen saját személyes komplexusuk takargatására – 1945 után soha alaposan, elvileg és nyíltan fel nem léptek az antiszemitizmus ellen, sőt maguk is bujtogatták, bátorították.⁹³ A fasizmusnak tehát van táptalaja, vannak gyökerei és minden bizonnyal lesznek hajtásai is.

De ez a veszély mégis leküzdhető. Egyebek közt azért, mert a világ lényegében már túlment rajta. Magyarországon mégiscsak akkor volt igazi virágzásban, amikor Nyugat-Európa nagy országaiban is. Ma már „kiment a divatból” – ha a gyakorlatból még nem is teljesen. A magyar nép többségében most az az eltökélt szándék él, hogy felzárkózzék a nyugati haladás legfőbb vívmányaihoz, a nagyobb szabadsághoz, az emberibb emberséghez. Nem akar egyik diktatúra után a másikba esni; több mint harminc év után elege van a szélsőségekből. A gondolkodó embereknek teljesen világos az is, hogy azt a hatalmas rokonszenvet, amelyet a forradalom ébresztett, a fasizmus egy-kettőre eljátszhatja a világban. S még azoknak is, akik hajlamosak volnának rá, eszükbe jut, hogy a fasizmus – nyersen kimondva – üzletnek is rossz. Olyan portéka, amitől elfordul a „vevő”. Ha a Nyugat fokozott erkölcsi és anyagi támogatására számítani akar az ország, akkor őrültség volna nem a mértéktartó demokrácia útját járnia. Abban a körülményben, hogy az itt-ott elhangzó antiszemita kijelentések mellett nem tör ki nyíltan és elemibb erővel a mélyen felhalmozódott zsidóellenesség, az öntudat mellett ennek a meggondolásnak is jelentős szerepe van.

A kép vázlatos és sok szempontból spekulatív. De hát éppen arról a szabad félóráról-óráról van szó, amikor Nagy Imre egy kicsit „spekulálhat” a dolgokon. S még hátra van a nagy kérdés, ami az „öreg” szívéből kitéphetetlen: mi lesz a párttal, a kommunista párttal?

A Magyar Dolgozók Pártja megbukott, megsemmisült. A pártlap napok óta nem jelenik meg. A párthelyiségek egy részét szétdúlta a tömeg. Az emberek elégetik a pártkönyveiket; valaki kirajzszögezte a sajátját egy palánkra és alája odaírta: „Ilyen marha voltam; tanuljatok belőle, emberek.” Ezt a pártot tovább fenntartani lehetetlenség. Állandóan azt magyarázgatni, hogy nem azonosak az elmúlt korszak bűnöseivel, de azért a párt a régi – ez teljesen reménytelen. Az egyetlen, amit tenni lehet, egy új kommunista párt megalakítása. Kádárnak is ez a véleménye, néhol még erőteljesebb kifejezésekkel, mint amiket Nagy Imre használna. Egy olasz újságíró meginterjúvolta és megkérdezte tőle:

– A kommunizmus milyen típusát képviseli Ön, Kádár úr?

– Az új típusút – felelte Kádár –, amely a forradalomból került ki és amely semmi közösséget nem akar vállalni a Rákosi–Hegedűs–Gerő-csoport kommunizmusával.

– Ez az „új kommunizmus”, ha lehet így nevezni, jugoszláv vagy lengyel típusú?

– A mi kommunizmusunk magyar. Ez a „harmadik vonal” egy fajtája és semmi kapcsolata a titóizmussal vagy Gomulka kommunizmusával.

– Hogyan tudná leírni ezt a „harmadik vonalat”?

– Ez marxizmus–leninizmus, a mi országunk sajátságos követelményeire alkalmazva, a mi nehézségeinkhez, a mi nemzeti problémáinkhoz. Ezt sem a Szovjetunió, sem a kommunizmus más típusai nem inspirálják, ismétlem: ez magyar nemzeti kommunizmus. Ez a „harmadik vonal” a mi forradalmunkból származott, amelynek során, ahogy Ön is tudja, nagyszámú kommunista harcolt a diákok, a munkások, a nép oldalán.

– Az önök kommunizmusa a demokratikus vonalon fog fejlődni, ha lehet ezt így nevezni?

– Ez aztán jó kérdés! Ellenzék lesz és nem diktatúra. Ez az ellenzék hallatni fogja a hangját, mert Magyarország nemzeti érdekeit fogja a szívén viselni és nem a nemzetközi kommunizmusét.

Néhány megfogalmazás pontatlan, túlzó és tudománytalan; Nagy Imre így sose mondta volna. De azért, ami a lényeget illeti, erről van szó.

A kérdés az, vajon egy ilyen kommunista pártnak lesz-e tagsága, lesznek-e szavazói, kikre támaszkodhat mindazok után, ami történt. Nem lehet illúziókat kergetni! Egy szabad választás esetén a párt kis töredékpárttá zsugorodnék, jó eset, ha 6-8 százalékot kapna.

És mégis, mindezek ellenére, nem lenne jelentéktelen párt. Mire alapozza Nagy Imre ezt a meggyőződését? Arra a tényre, hogy a magyar kommunista mozgalomban nemcsak sztálinizmus és rákosizmus, nemcsak terror és gerinctelenség, nemcsak népmegvetés és hazaárulás volt, hanem igenis, volt becsület és kiállás, szabadságvágy és a nép panaszainak megszólaltatása, a hazához való hűség, magyarság is. Ha nem így lett volna, aligha lett volna forradalom Magyarországon.

Eléggé kézenfekvő a kérdés: az összes kelet-európai népi demokrácia közül miért éppen minálunk éleződött nyílt forradalomig a helyzet? Az életszínvonal miatt? Romániában lényegesen alacsonyabb volt az életszínvonal. A nemzeti sajátosságok megsértése miatt? Ez mindenütt megtörtént, még akkor is, ha ilyen mértékben talán sehol. A szovjet csapatok jelenléte miatt? Lengyelországban és Romániában is voltak szovjet csapatok. Az iparosítás túlfeszítése miatt? Ő – Nagy Imre – maga mutatta ki, még egy 1954-es központi vezetőségi ülésen, hogy nálunk a legvadabb az iparosítás tempója; de azért a többi népi demokrácia sem „panaszkodhatott”. A „konstrukciós perek” miatt? A Slansky-per vagy a Kosztov-per sem volt sokkal jobb, mint a Rajk-per. A Nyugathoz fűződő hagyományos kapcsolatok miatt? Csehszlovákiában ez a hagyomány jóval erősebb, mint Magyarországon. A nem-szláv jelleg miatt? Albánia és Románia sem szláv (és Jugoszlávia az). A jugoszláv szomszédság miatt? Jugoszlávia még három másik népi demokráciával határos. A magyar vezetők különleges szolgasága, korlátoltsága és vétkessége miatt? Ő aztán igazán nem védi ezt a gárdát, de azért Cservenkov sem volt lényegesen kevésbé szolgai Rákosinál, Gheorghiu-Dej sem bölcsebb és Enver Hodzsa sem sokkal tisztább kezű nála. Magyarország „jobboldali múlt”-ja miatt? E téren Kelet-Németország sem áll „rosszabbul”.

Mindezek a tényezők hatottak, sőt összegezve és ezáltal megsokszorozva hatottak. De van még valami, ami ezeknél is fontosabb. Anélkül, hogy saját magát, a saját szerepét túl akarná becsülni, mégiscsak tény az, hogy Magyarország volt az egyetlen, ahol alig négy hónappal Sztálin halála után, 1953 júliusában moszkvai szentesítéssel nyílt és hangos szembefordulás történt az addigi politika hibáival, a rendszer nyilvános és döbbenetes „önkritikát” gyakorolt, s az ezt követő hónapok és évek során két, egymással ellentétes és szemmel is jól látható vonal alakult ki a párton belül. Nehéz volna most lemérni, mi mélyítette ki jobban ezt a szakadékot: az ő állhatatossága és kitartása, vagy Rákosi korlátoltsága és gyűlölködése; talán még inkább az utóbbi; ha nem viszik vele törésre a dolgot, ha nem űzik ki a vezetésből és a pártból, hanem – személyes érdekeiket a párté alá rendelve – van bennük annyi becsület, hogy szép csendesen félreálljanak, nyugalomba vonuljanak, nem jutott volna idáig a dolog s nem hullott volna így szét maga a párt sem. De éppen a Rákosi-ellenes harc, az a körülmény, hogy a helyzet adta lehetőségek folytán éppen a kommunisták vitték ebben a harcban a főszerepet, olyan erkölcsi tőkét jelent ezeknek az embereknek a nemzet előtt, amit ma jóformán mindenki elismer és holnap még a pártharcok hevében is nehéz lesz elvitatni.

Kikből fog állni az új párt? A régi harcosokból, akiket Rákosi félreállított vagy bebörtönzött. A Petőfi Kör fiataljaiból, munkás- és parasztszármazású egyetemistákból, akik baloldalibbak a szociáldemokratáknál; értelmiségiekből, akik meggyőződéses marxisták. A legnehezebb dolga a munkásosztály soraiban lesz, azt csapta be leginkább Rákosi, annak ígérte a legtöbbet s annak adta a legkevesebbet; annak a nevével élt vissza legrútabbul. Minden valószínűség szerint inkább értelmiségi párt lesz, kicsiny, de színvonalas. Talán nagyobb szerep jut majd neki a nemzet szellemi, mintsem politikai életében.

És az írók? Mi lesz a kommunista írókkal, legfontosabb segítőtársaival az elmúlt évek harcaiban? Számíthat-e rájuk az új párt? A felelet nem könnyű, nem is egyszerű.

Mindenekelőtt meg kell vívniok a maguk harcát azért, hogy erkölcsileg megállhassanak a lábukon. Íme, az első durva támadás már megjelent: „Nyílt levél Benjámin Lászlóhoz”, a Magyar Függetlenség című lapban: „Mi irodalombarátok mindnyájan jól emlékszünk Önre. Ön volt az, aki örömujjongással fogadott minden sztálinista megmozdulást. Ön volt az, aki a Rákosi-kultuszt a költők között olyan tökélyre emelte, hogy (Ön szerint) nem magyar költő az, aki nem írt még verset Rákosihoz. Ön volt az, aki Sztálin (Ön szerint a »Nagy Sztálin«) halálakor rímes krokodilkönnyeket hullatott. És Ön volt az, aki a szobor felállításakor hozsannát zengett és áradozott. Hogy is szól a klasszikus idézet? Költő hazudj, csak rajt’ ne kapjanak. Hát Ön, Benjámin »elvtárs« hazudott, hazudott eleget az Irodalmi Újság hasábjain is, minden Ön számára publikálható üres papíron, de most rajtakaptuk. Hányan vannak még vajon? Most hol van a Sztálinról szuperlatívuszokban rímelő Kuczka Péter, Zelk Zoltán? Mondja, kedves Benjámin »elvtárs«, nem reszketett a keze, amikor a forradalmi magyar ifjúság lapjában, az Igazság-ban olvasta a saját versét? Nem reszketett a keze arra a gondolatra, hogy sokan vannak, akik olvassák a verset és felidézik az Ön Sztálin- és Rákosi-dicsérő verseit? Hát nem, Benjámin »elvtárs«, nem húrozza át a hegedűjét a mi húrjainkkal. Aki költőnek vallja magát, az igaz ügyért harcol és Ön 12 évig zengte »az Ön igaz ügyét«. Az az »ügy«, amelyért Ön a tollát forgatta és hazugságtól nyöszörgő szavait hallatta, nem a MI ÜGYÜNK, nem a Forradalmi Ifjúság ügye, nem az Igazság ügye, melynek hasábjain Ön egy másik köpönyeggel próbál beférkőzni az Új Eszmét Hirdető Írók sorába. Ezt a köpönyeget egy kis szél is fel tudja lebbenteni, nemhogy ilyen orkán, amelyet a magyar ifjúság idézett elő. Búcsúzom Öntől, Benjámin, még az elvtárs szót sem írom a neve mellé, mert Ön nem az ifjúság, a mai ifjúság elvének a társa, s nem is az enyémé. Búcsúzom Öntől, Benjámin, azzal, hogy csasztuskaszerű rímjeit próbálja ezentúl máshol publikáltatni, mi már nem kérünk belőle. S ha esetleg dicshimnuszt akar zengeni a »Nagy Generalisszimuszról«, siessen az Akácfa utca és a Rákóczi út sarkára, ott üti, veri, vágja a felszabadult nép a szobrát, de siessen Benjámin úr, hogy még Önnek is jusson egy darab emlékbe.”

Így írnak arról a Benjáminról, aki az elsők között tagadta meg a saját eltévelyedéseit s egyike volt a legkeményebbeknek, a legkövetkezetesebbeknek, a legmegrázóbbaknak a sztálinizmus elleni harcban. Erre még viszonylag könnyű válaszolni: a közvélemény ismeri az írók érdemeit és alighanem más véleménye van erről, mint a nyílt levél szerzőjének. Bár még ez sem olyan egyszerű és nyilvánvaló dolog. Bármennyire népszerűvé vált is az utóbbi hónapokban a kommunista párttag írók harca, ennek java része mégiscsak taggyűléseken, a párton belül, a nyilvánosság kizárásával zajlott le. Kuczka szektáriánus verseit mindenki olvassa, de arra már kevesebben emlékeznek, hogy ő volt az írómozgalom egyik úttörője. Aczél Sztálin-díjáról az egész ország tud; de ki tudja, mit tett a Rákosi-ellenes „Memorandum” megszervezéséért? Zelknek is ismertebb a Sztálin-verse, mint bátor felszólalása az 1955. novemberi taggyűlésen. Kónya annak idején a sztálini orvos-pert is elhitte; verset írt a „fehérköpenyes gyilkosokról”; de ki ismeri azt a kötet kemény, verekedős versét, amit az elmúlt három évben a rendszer nem engedett kinyomatni? Vajon lesz-e kedvük, ízlésük ezeknek az íróknak „igazolgatni” magukat?

Aztán a megélhetés problémái; a „népi demokrácia” a kommunista írók nem kis részének – és az együttműködésre kész nem kommunista íróknak is – meglehetősen jó anyagi helyzetet biztosított; a könyvek példányszáma megnövekedett s az író jövedelme nem az eladott, hanem a megjelent példányoktól függött; az Irodalmi Alap – persze jól megfontolt politikai okokból – eléggé bőkezű volt. Nyilvánvaló, hogy egy olyan gazdasági rendben, amely a jövedelmezőséget az eddiginél sokkal inkább tekintetbe veszi, viszonylag könnyebb lesz a szórakoztató, sőt a ponyvairodalom helyzete és viszonylag nehezebb a komoly, mélyebb irodalomé, mindenekelőtt a költészeté.

A kommunista írók tudva tudták ezt; mégis a kezdettől fogva támogatták a forradalmat, már akkor is, amikor maga Nagy Imre még nem értette meg teljességében, s támogatják most is, amikor az események már túlmentek legtöbbjük elképzelésén. Aligha gyávaságból vagy „helyezkedésből”. Némiképp egyszerűsítve a magyarázatot, a jó, öreg marxista terminus-technicushoz fordulva: ezek az írók „túlléptek saját osztálykorlátaikon”. Jelentős részüket a rendszer kiváltságos helyzetbe juttatta: nemcsak azzal, amit nekik adott, hanem azzal is, amit másoktól elvett: egy sor jelentős írót hallgatásra ítélt vagy passzivitásra kárhoztatott. A hivatalos értékrend nem felelt meg a valóságos irodalmi értékrendnek. De ha most nem marad is így, sőt: egyes régi hibákért, botlásokért, kiváltságokért „fizetni” is kell, az egykori kiváltságosok nagy része vállalja ezt. Mert nem tud tovább a régi módon élni; mert tudja, hogy ha az ő személyes megélhetése nehezebb lesz is, a nép sorsa bizonyosan jobb lesz; azért, amit elveszít, olyasmit kap cserébe, ami igazi írónak mindennél többet ér: a szabadságot. Az, aki tehetséget érez magában, nem fél a „szabad verseny”-től; bízik önnön erejében annyira, hogy helyt fog állni ebben a versengésben; még örül is neki, bizonyos szorongó örömmel, mint a jó versenyló az indítás előtt: várja az igazi próbát.

Persze – a hasonlatnál maradva –, a versenyló is szívesebben indulna úgy, ha nem volna zabla a szájában s lovas a hátán. Akármilyen pehelysúlyú is a zsoké és még ha nem használja is a sarkantyúját vagy a botját, mégiscsak könnyebb és szabadabb nélküle futni: a kommunista írók nagy többsége alighanem nem lép majd be a pártba, még akkor sem, ha a párt irodalompolitikája természetesen gyökeresen más lesz, mint a múltban. Mégis: a párt – akármilyen liberális is – valamiféle megkötöttséget, fegyelmet, véleményegységet követel és az írók most már a maguk fejével akarnak gondolkodni, nem akarják újra alávetni magukat egy politikai alakulatnak. Aki belép közülük, az inkább „dacból” teszi majd, olyasféle meggondolással: ha párttag voltam addig, amíg előny volt annak lenni, párttag maradok akkor is, amikor legjobb esetben – nem lesz hátrány. De a legtöbbjük valahogy úgy lesz, ahogy Háy Gyula mondja egy francia újságírónak: „Én még mindig támogatnék egy új és tiszta marxista mozgalmat. De nem akarok soha többé párttag lenni.” A támogatásukkal valószínűleg számolnia lehet Nagy Imrének a jövőben is; nem vita nélkül, nem ellentétek nélkül, de azért mégiscsak számolni lehet; „Imre bácsit” nem fogják cserbenhagyni.

Egyébként – és itt az általános politikai helyzet értékeléséhez egy nem mellőzhető motívum kapcsolódik – ami az írók párt-csömörére vonatkozik, az az egész ország gondolkodásában is meglehetősen általános érvényű. Az emberek java része nemcsak a kommunistáktól fordul el, hanem magából a „párt” fogalmából is életre szólóan elege van. Látszólag ellentmond ez a többpártrendszer erős és hangos követelésének; pedig az igazság az, hogy a többi párt létét az emberek általában nem ezekért a pártokért, hanem a kommunista párt ellen, a kommunista pártdiktatúra megdöntéséért követelték.

A pártok alakulásának óriási tempója, amely a szabadság természetes szülötte, óhatatlanul magával hoz bizonyos jelenségeket. Megindul a verekedés a párthelyiségekért, az autóparkért, a párt- és az állami funkciókért. Még az egyes pártokon belül is azonnal megkezdődik a harc. A Kisgazdapárt újjászülető lapja, a népszerű Kis Újság első számában cikket hoz, amelyben többek között ezeket írja: „Tisztességes lap akarunk lenni, ezért mondjuk meg őszintén és magyarán, tisztogatni kell a saját portáinkon is. A hírközlés, a rádió, a lapok, a röpcédulák még bizonytalanul tájékoztatják az olvasókat. Kilométereket kell gyalogolni értesülésekért. A fővárost ért kíméletlen pusztítás megnehezíti az élet indulását. Egyet azonban már tudunk. Tudjuk, halljuk és látjuk is, hogy a Kisgazdapárt jelenlegi élvonalában olyanok is előmerészkednek, akiknek semmi keresnivalójuk sincs a mi sorainkban. Ők azok, akik a sorok élére akarnak szökkenni, akik átmenteni óhajtják silány személyüket, akik halásznak a zavarosban és a parlamenti bőrkarosszékek mélyében elterpeszkedve tartják tanácskozásaikat. Ebből elég volt! A hitvány mutatványszámokkal le kell számolni. Követeljük azonnali eltávolítását azoknak az ál-kisgazdapártiaknak, akiknek politikai szemfényvesztései nem akadályozhatják meg többé a tiszta célok megvalósítását. Nem tűrjük, hogy a Rákosi-zsarnokság leghívebb csatlósai és egyéb nagyállású talpnyalói most egyszerre ráébredjenek egykori kisgazdapárti mivoltukra. Nem, urak, elvtársak, ebből elég volt! Aki beállt a népakarat megtiprói közé akkor, amikor a nemzet megalázva szenvedett, aki szívünktől-lelkünktől idegen ideológiai előadásokat tartott, amikor a börtön mélyén, az internálótáborok poklában a mieink hörögtek és szenvedtek, aki habozás nélkül vállalt bármilyen megbízatást véreskezű gazdája kezéből csak azért, hogy biztosítsa magának a koncot, azt a bizonyos autót, a külön Közért-et, az ávós őrséget villája előtt, aki szemrebbenés nélkül árulta el minden nemzeti eszményünket, aki árulója lett pártjának, nemzetének csak azért, hogy felcsaphasson az idegen eszmék bérencévé és aki most szenvedés, vér és könnyek tengerén is száraz lábbal akar átgázolni, az ilyen takarodjék. Felhívjuk a párt minden szervezetét, minden becsületes tagját, söpörjön ki mindenkit, aki az elmúlt években áruló volt, átállt, megbukott a magyar becsület vizsgáján. Ugyanakkor követeljük felfelé, hogy az előbb körvonalazott karrieristák, akik azt hiszik, hogy még mindig lehet visszaélni a türelmünkkel, ne piszkolhassák be jelenlétükkel azt a tiszta lobogót, amelynek győzelméért szabadságharcunk hősei küzdöttek és meghaltak. A Kisgazdapárt elindul útján, hogy teljesítse kötelességét, de első lépésünk megtisztítani a vezetést, minden sorunkat azoktól, akik görcsösen, az eszelős értelmetlenségig ragaszkodnak a hatalomhoz.”

Nyilván sok igazság van abban, amit a cikkíró mond, ha nem is világos, kire gondol s még a fojtott szenvedélyt is meg lehet érteni a sorokban. De – november 1-je van – sokan felteszik a kérdést az országban: hát ez most a legfontosabb? A harc időszakában a magyar nép egysége volt a legszebb; anélkül, hogy az emberek a letűnt korszak figuráit, Rákosi szolgáit látni akarnák a politikai porondon – viszolyognak a pártharcoktól is, a marakodástól, a túlpolitizált élettől. Ezért egyre erősebben hallatszanak olyan hangok, amelyek a pártviszályok megszüntetését követelik – szinte a pártalakulások óráiban. Többpártrendszert és egységet egyszerre – talán paradox, de mégis így van. Az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanács a miskolci rádióban azt mondja: „Javasoljuk, hogy a pártok egységes politikai küzdelme csak a szovjet csapatok teljes kivonulása után kezdődjék meg.” A csepeli újságban ez áll: „Hadd legyen végre többféle párt. De együtt haladjanak a célhoz, az emberi célhoz, a boldoguláshoz. Ne legyen köztük pártoskodás.”

Különösen erős ez az érzés a fiataloknál, azoknál, akik a küzdelem nehezét, a fegyveres harcot vállalták. Ezekben a fiatalokban most egy olyasfajta érzés él: fennáll az a veszély, hogy az ő harcuknak, vérük hullásának gyümölcsét érdemtelenek fogják leszüretelni. Ők visszamennek az iskolapadba s egyes politikai rutiniék a maguk javára aknázzák ki azt, amiért ők vállalták az áldozatot.

Ettől tartanak a katonák és a nemzetőrök is. A jelenlegi politikai helyzetben a hadsereg Magyarországon rendkívül fontos tényező: tekintély és erő egyszerre. Márpedig a hadsereg vezetése erősen baloldali. Maléter, Márton ezredes, Király Béla – mind kommunisták voltak. Ezeknek feltehetően sem egy jobboldali elcsúszás, sem a pártmarakodás nem nagyon tetszik. Egy szabad, független és haladó Magyarországért verekedtek, nem valami idejétmúlt képződményért Európa kellős közepén; egy tiszta, becsületes, a népet szolgáló politikai életért, nem pedig újféle törtetőkért.

Olyan ország, amelyben tíz évig a politikai „helyezkedés”, a karrierizmus, a melldöngetés volt a divat, különösen érzékeny erre a jelenségre és hamar észreveszi akkor is, ha új mezbe öltözik. A győri rádió olvas be egy kis riportot, amely élénken rávilágít erre: „A forradalom főhadiszállásán futkározom, a győri városházán. Szembejön barátom, egy kokárdás magyar. Frissen van felkokárdázva. Hamisítatlanul forradalmár: már vagy négyszer filmezte le a bécsi, a londoni televízió, most éppen interjút ad a BBC-nek; »Ugye, megmondtam« – ordít rám, amint meglát. Hogy mit mondott meg? Az talán nem is lényeges: az a fontos, hogy ő mondta meg. Gondolkodni kezdek. Hát persze, hogy megmondta: annyi mindent mondott, hogy megmondta biztos ezt is. Most ebből él. Miattam éppenséggel élhetne is. De így? Ízléstelen dolog. Harcok, sebesültszállító kocsik árnyékában. Látom, hogyan erőlködik azon, hogy bebizonyítsa: most ő a megbízható. Állandóan emlékeztetni akar; barátainkról sorra bebizonyítja, hogy azok mennyire megbízhatatlanok. Az egyik rádióriport jut eszembe a levitézlett Kucserákról. Én nem szeretem a kirakatból kiszedett döglött nyulakra lövöldözőket! Nem bizony. Őket már elintézte a forradalom. Folyik ugyan még a hajtóvadászat a régi Kucserák ellen. Nehéz nyomukra találni. Én valahogy azonban úgy érzem, hogy ma már veszedelmesebb ez a mai Kucsera. Mert nehezebben felismerhető. Őrizkedj tőle!”

Németh László fogalmazza meg ezt az egész gondolatkört a legtökéletesebben már az első órákban:

„…Még csak annyit láttam, amennyit a rádió s a vidéki események látni engedtek, már világosan állt előttem a veszély, a közvetlen, hogy a nemzet szent felindulásában az indulat sugalmazására hallgatva olyasmit talál elkövetni, amit később nem lehet jóvátenni. S a kissé távolibb veszély, hogy mialatt az egész fegyvert fogott nép figyelme a szovjet csapatok kivonulása felé fordul, az új pozíciók felé törtető emberek, akik régi fényük visszatérését várják, megfelelő hadállást foglalnak el, s ellenforradalmat, az 56-os magyar szabadságharcból holmi 19-es kurzust csinálnak. Kinek kell ezt megakadályozni, ha nem nekünk, akik látjuk, mit lehet itt elveszíteni. Az alól, hogy szóljunk, felmentést a halál, vagy még az sem adhat.”

Mindez nagyon erősen napirendre fogja tűzni a haladó erők egységének, összefogásának a kérdését. Nem a kommunista párt vezetésével, ahogy a régi pártbrosúrák megkövetelik, de a kommunisták aktív részvételével. Abban, amit Kádár annak az olasz újságírónak nyilatkozott, sok igazság volt; de az egyáltalán nem biztos még, hogy a kommunista pártnak ellenzékbe kell mennie. Nagyon könnyen elképzelhető, hogy maga a párt is, a párt tiszta múltú és rátermett képviselői is benn maradnak egy egységes, haladó, nemzeti alakulatban, sőt fontos szerepet is töltenek be benne. A XX. kongresszus, amely Nagy Imre megítélése szerint sok értékeset és fontosat hozott a kommunista mozgalomba, elismerte a szocializmus építésének parlamenti útját. Vajon miért ne lehetne Magyarországon az új kommunista párt ennek az útnak egyik tevékeny és pozitív tényezője?

Ezzel kapcsolatban felvetődik az ő, Nagy Imre személyének a kérdése, az ő jövőbeli szerepe is. Jól tudja, hogy vannak, akik csak amolyan bábunak tartják őt. Falevélnek, amelyet az események vihara sodor, Fejbólintó Jánosnak, aki minden követelésre igent mond s nincs ereje semmit sem megtagadni. Ezek szeretnék őt arra felhasználni, hogy a munka nehezét elvégezze – tárgyaljon csak ő az oroszokkal, vállalja csak ő a hálátlan és kényelmetlen feladatokat, majd aztán, mikor már nem lesz szükség rá, félreállítják, vagy egy tiszteletbeli állást adnak neki.

Még csak azt sem lehetne mondani, hogy semmi kedve sincs majd egy nyugalmasabb foglalkozáshoz. Ez az egy hét felér egy évszázaddal, idegekben, hajszában, hőfokban. De aki ismeri őt, az tudhatja: sokkal több benne a felelősségérzet, semhogy félreálljon akkor, amikor úgy érzi: van még tenni- és mondanivalója, sokkal keményebb benne a gerinc, semhogy bábunak álljon be mások szolgálatába. Követett el hibát, nem is egyet, egy olyan periódusban, s egy olyan történelmi helyzetben, amikor nála rátermettebbek sem tudták volna mindig, mit kell cselekedni. De most, amikor megint az átalakulás élére került, úgy érzi, hogy visszanyeri azt a bizalmat, amit a forradalom előtt tanúsított irányában a nép. Az élet zajlik, mozgásban van minden – még egyáltalán nincs végük az eseményeknek. A magyar nép feléje fordul, Moszkva megbízik benne, Tito és Gomulka támogatja, most már a Nyugat is meg fogja érteni a helyzetét és a cselekedeteit – egyáltalán nem biztos, hogy nem vár rá sokkal fontosabb és tevékenyebb szerep egy új Magyarország felépítésében, mint egyesek képzelik vagy kívánják.

Az első hírek október 31-én, szerda este és csütörtökre, november 1-jére virradóra futottak be arról, hogy az oroszok jönnek megint befelé az országba. Nagy Imre eleinte még azt hihette, hogy jelentéktelen közlekedési kérdésekről van szó; megszokták, hogy ki-be járkáljanak az országhatáron s valamilyen szállítási probléma miatt egy-két egység visszajött és másfelé veszi az útját, mint eredetileg képzelte.

Reggelre már az északkeleti határszélről csengtek a riasztó telefonok és kétségbeesett hangok közölték-sikoltották be a kagylóba: özönlenek, ágyúkkal, tankokkal, teherautókon. Még mindig azt gondolta: az ilyen hírekben sok a túlzás, a felnagyítás, a pánikszerűség.

Mikor aztán pontos katonai jelentést kapott arról, hogy a gépesített alakulatok már a magyar Tiszát is elérték, átzúgnak az északkeleti városokon, harci állásokat foglalnak el; továbbá a Budapestről kivont csapatok beássák magukat a város körül; továbbá: szovjet tankegységek kerítik be az ország valamennyi repülőterét – akkor már nem maradhatott benne sok kétség a hírek valódiságát illetően.

De ami a politikai tartalmukat illette, még mindig nem akart végleges következtetéseket levonni belőlük. Az ilyen időkben sok a kapkodás és az ellentmondó intézkedés. Lehet, hogy ezeket a lépéseket még Mikojánék visszaérkezése előtt döntötték el s most, mikor végrehajtják őket, már nem is aktuálisak. Elvégre Mikoján és Szuszlov határozottan megígérte, hogy nem küldenek be új csapatokat.

Mindenesetre hírzárlatot rendelt el: nem akarta, hogy a jelentések felzaklassák a közvéleményt, amely végre kezd elcsitulni. Beláthatatlan következményei lennének, ha az emberek most elvesztenék a fejüket és – akármilyen kisméretű – harci cselekményekbe bonyolódnának az oroszokkal. Persze, hírzárlat ide, hírzárlat oda, az ilyesmit – különösen a jelenlegi helyzetben – nem lehet sokáig titokban tartani. Éppen ezért gyors tisztázásra van szükség. Érthetetlen, hogy Mikojánék nem jelentkeznek Moszkvából. Legalább valami telefonhívás, magyarázatféle volna – de semmi, csend, néma csend.

Az egész ország napok óta követeli a semlegesség kimondását. Munkásdelegációk adják egymás kezébe a kilincset, a „Magyar Szabadság” vezércikket ír: „Tovább kell haladni a megkezdett úton és félreérthetetlenül ki kell jelenteni, hogy Magyarország – úgy, ahogy a szomszédos Ausztria is – a semlegesség politikáját kívánja folytatni… A továbbiakban nem óhajt csatlakozni a világpolitika egyik tömbjéhez sem, nem kívánja magát sem lekötni, sem elszigetelni egyik irányban sem. Egy ilyen álláspont felel meg nemzetünk földrajzi helyzetének csakúgy, mint történelmi hagyományainak, illetve a hagyományokból leszűrt tanulságoknak.”⁹⁴

Nagy Imre mindeddig nem volt amellett, hogy a semlegességet kimondják. Nem az elv – a gyakorlat miatt. A semlegesség elvéről ő jóval korábban kifejtette a nézeteit, mint sokan azok közül, akik ma ezt a követelést az ő mellének szegezik; az első volt és eddig az egyetlen maradt a Varsói Szerződéshez tartozó országok politikusai között, aki szembeszegült a hatalmi tömbök politikájával. „A legcélravezetőbbnek látszik – írta 1956 januárjában – a haladó demokratizmus és szocialista vagy hasonló típusú, úgyszintén az öt alapelvet osztó más rendszerű országok egybehangolt külpolitikája és együttműködése a hatalmi tömbök ellen, semlegesség vagy aktív egymás mellett élés alapján. Magyarországnak ezt az utat megkönnyíti földrajzi elhelyezkedése – a semleges Ausztria és a szocializmust építő országok, köztük a Szovjetunió, valamint az aktív egymás mellett élés alapján álló Jugoszlávia szomszédsága. A magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja nemzeti függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státuszát.”

A magyar nép szuverén joga meghatározni… S a magyar nép az utcán, röplapokon, a forradalmi tanácsok és munkástanácsok gyűlésein a semlegesség kimondását sürgeti.

De ő mindeddig attól tartott, hogy a mostani helyzetben, amikor Magyarország a Varsói Szerződés tagja, forma szerint sem lehetséges a semlegesség kinyilvánítása, s ugyanakkor a szovjet elvtársak is nagyon rossz néven vennék. Elvégre az október 30-i hivatalos kormánynyilatkozattal és Mikojánék budapesti ígéreteivel az orosz vezetők elég messzire eltávolodtak az eddigi gyakorlattól – ünnepélyesen kötelezettséget vállalván a Varsói Szerződés szöveghű alkalmazására, a résztvevő államok jogainak jövőbeni tiszteletben tartására. Örülni kell, hogy eddig eljutottak. Nem szabad túlfeszíteni a húrt, nem szabad magyar oldalról megsérteni a megállapodást.

Ezért is sürgősen tisztázni akarja, mit jelent a szovjet csapatok új beözönlése. Magáról a tényről most már nincs kétsége; óráról órára futnak be a megerősítő jelentések. Bekéreti a Parlamentbe Andropovot, a szovjet nagykövetet.

Ez a tárgyalás lesújtó hatással van rá. Sohasem szerette ezt az embert: Rákosi biztos támasza volt, korlátolt és alattomos. Ő volt az, aki félreállítása idején a hozzá eljuttatott beadványait azonnal továbbította Rákosiéknak és Gerőéknek. De most nem erről van szó, nem a múltról és nem az érzelmekről. Magyarázatot kell kapnia arról, ami a határokon s az országban történik.

Ha a nagykövet most azt mondaná: Moszkvában ilyen vagy olyan meggondolások merültek fel, ezért vagy azért teszik azt, amit tesznek, egyszóval, ha nyíltan beszélne, felvilágosítást adna, kérné a megértését, türelmét, hozzájárulását, akkor még mindig lehetne megoldást, kiutat találni. De Andropov nem ezt teszi. Ez az őszes hajú, kifejezéstelen arcú férfi most szemrándulás nélkül kijelenti, hogy „csak bizonyos normális csapatmegmozdulásokról van szó”, semmi ok az aggodalomra, a megállapodások érvényben vannak. Ezek a csapatok tulajdonképpen a többi egység békés és nyugodt elvonulását vannak hivatva biztosítani. Ugyanez a helyzet a repülőterekkel is: azért kerítették be őket páncélosokkal, hogy szavatolják a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatállomány hozzátartozóinak és sebesültjeinek légi úton történő elszállítását.⁹⁵

Hülyének nézik őt? Ennél is rosszabb: nem őszinték vele! A felismerés belevág, mint a borotva. Tudja, még Moszkvából tudja, mit jelent ez. Mikor mást mondanak szembe és mást cselekszenek. Mikor hazug, de még csak nem is okosan hazug: átlátszóan hazug magyarázatokat adnak. Mikor már azzal sem nagyon törődnek, hogy a másik elhiggye, amit mondanak, amikor már a látszatra sem nagyon ügyelnek. Hideg, jeges-hideg szorongás fogja körül a szívét. Ez a vég.

Moszkvában valami történt. Hogy pontosan mi, azt még nem tudja. Mikoján nem jelentkezik. A csapatok jönnek. Andropov hazudik. Ez a vég.

A bizalom vége. S ő még azt hitte, most végre megbíznak benne. A múltban annyiszor „ejtették”, annyiszor félreállították – most azt hitte: végre rájöttek, hogy ő volt az igazi barátjuk. Másfél évvel ezelőtt feltette magában, hogy többet nem hagyja magát rászedni, többet ezeknek nem hisz. Most megint hitt – és íme, ez lett belőle.

Vége van az október 30-i hivatalos szovjet kormánynyilatkozatnak is. Annak, aminek úgy örült, annak, amire annyira épített. „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége külkapcsolatainak megingathatatlan alapja volt és marad az összes államok békés egymás mellett élésének, barátságának és együttműködésének politikája… A szovjet kormány szem előtt tartva, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása ürügyül szolgálhat a helyzet fokozottabb kiélesedésére, utasítást adott a katonai parancsnokságnak, hogy vonja ki a szovjet katonai alakulatokat Budapestről, mihelyt ezt a magyar kormány jónak látja. Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról…” Teljes egyenjogúság… a területi integritás tiszteletben tartása… az állami függetlenség és szuverenitás… az egymás belügyeibe való be nem avatkozás… Szavak, szavak, szavak. Tegnapelőtt jelent meg a Pravdában és máris vége, ennek is vége. „A XX. kongresszus történelmi jelentőségű határozatai…” A XX. kongresszusnak is vége.

Megpróbált higgadtan gondolkozni, megpróbálta a legjobb embereivel megbeszélni a helyzetet. Mit lehet itt még csinálni? Andropovot mindenesetre megkérte, hogy tájékozódjék Moszkvában és továbbítsa a tiltakozását. Ha csak egy százalék is van arra, hogy tévedés az egész, vagy még újra meggondolják magukat… Persze építeni erre immár lehetetlen. Fel kell készülni minden eshetőségre.

Mi is a helyzet pontosan? Katonailag reménytelen. Ő soha, egyetlen pillanatig sem tartozott azok közé, akiket a szovjet erők visszavonulása megrészegített, akik azt hitték: „legyőzték” az orosz hadsereget. Tudta, hogy a medve egyetlen mancsa elég, hogy szétlapítson minden hazai ellenállást. Az ellenállás legfeljebb elhúzhatja, szebbé és – véresebbé teheti a sorsot, de meg nem másíthatja. Katonai segítségre még gondolni sem lehet: nem is akar kérni, ez világháborúhoz vezethetne, de meg van győződve: ha kérne, sem kapna.

Politikailag válaszút elé került. Ha szótlanul tűri, ami történik, ha szemet huny az előtt, hogy az oroszok elözönlik az országot, a nép árulónak fogja tartani, az újjáéledő bizalmat teljesen elveszíti s éppúgy csak az orosz fegyverek jóvoltából tarthatja a kezében a vezetést – ha ugyan kell még az oroszoknak –, mint elődei. Ha lemond, teljes anarchiát hagy maga után és az oroszok valamelyik bábjukat ültetik a helyére. Az egyetlen lehetőség, amely szinte teljesen kilátástalan, de becsületes: a nép élére állva szembeszegülni a szovjet szószegéssel. Nem katonai eszközökre gondol, mert hatalmi méretekben az országnak nincsenek katonai eszközei; de talán egy erkölcsi kiállásnak még van némi, igen-igen csekély reménye. Ha másféle segítségre valójában nem is lehet számítani, talán van még annyi erkölcsi erő a világban, hogy meg tud védeni egy kis nemzetet, amely az emberiség legszebb eszményeiért vérzett. Nem lehet mást, csak kiáltani, ahogy egykor Zrínyi kiáltott: „Imhol a veszedelem! Imhol az égető tűz!”

Talán most meghallják.

Összehívatja a minisztertanácsot. Javasolja, hogy elvileg foglaljanak állást a semlegesség kérdésében. Az elképzelése az, hogy ha a Szovjetunió nem ad sürgősen magyarázatot a csapatok bejövetelére, a magyar kormány azonnal felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az Egyesült Nemzetek Szervezetén keresztül kéri, hogy a négy nagyhatalom segítsen a semlegességet megvédeni.

Teljesen világos, hogy még ebben az elképzelésében is csak az egyik elem a tiltakozás és a védekezés. A másik, ami számára nem kevésbé fontos: a biztonságnyújtás. Ha a Szovjetunió vezetőit az nyugtalanítja, hogy Magyarország nem egyszerűen kiszakad a varsói tömbből, de egy nyugati katonai tömb részévé válik, akkor jobb biztosíték ez ellen a semlegességnél nem kell. Precedens is van: Ausztria esetében is ez hozta meg a megoldást, a kibontakozást. Ha mind a négy nagyhatalom szavatolja Magyarország semlegességét, ez annyit jelent, hogy Magyarországon nem lesznek szovjetellenes katonai támaszpontok, nem lesznek nyugati csapatok, s ha a Szovjetunió védelme szempontjából ez nem is ugyanaz, mint ha szovjet bázisok, szovjet csapatok vannak az országban, de mindenesetre lényegesen megnyugtatóbb annál, amitől ma Moszkvában bizonyára félnek.

A minisztertanács egyetért vele. Ami ellenvetés van, az nemzetközi jogi természetű: hogyan lehet megoldani a Varsói Szerződésből való azonnali kiválást.

A valóság persze az, hogy a Varsói Szerződést éppen ezekben az órákban szegik meg – az oroszok. S nemcsak a Mikojánnal történt egyértelmű megállapodást, hanem a szerződés betűit is. Az első szovjet beavatkozásnál még lehetett arra hivatkozni, hogy a magyar fél – Hegedűs és Gerő – kérte a szovjet csapatok közbelépését. Ha bizonyíték nem is volt rá – egyikük sem cáfolta meg. De ki hívta be őket most? A törvényes magyar kormány erélyesen tiltakozik az ellen, hogy újabb szovjet erők lépjenek az ország területére. Márpedig a Varsói Szerződés értelmében – és itt az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatot is szó szerint lehet idézni – „a Varsói Szerződésben résztvevő egyik vagy másik állam csapatainak az elhelyezése a Varsói Szerződésben résztvevő valamely más állam területén a Szerződés összes tagállamai között létrejött megegyezés alapján történik és csakis annak az államnak a beleegyezésével, amelynek területén az illető állam kérésére e csapatok tartózkodnak”.

Hol van itt a Szerződés összes tagállamai között létrejött megegyezés arról, hogy szovjet tankok ezrei árasztják el Magyarországot? Hol a magyar állam beleegyezése? Hol az „illető állam” kérése? A legteljesebben nyilvánvaló, hogy – ha az előzményekről most nem is esik szó – október 31-től kezdve a Szovjetunió kormánya durván megszegi, papírrongynak tekinti a Varsói Szerződést. Lehet-e ezek után ennek a Szerződésnek kötelező érvénye a magyar kormányra?

Mindennek ellenére a minisztertanács úgy határoz, hogy még egy utolsó erőfeszítést tesznek. Hátha Andropovnak van valami mondanivalója, hátha jön valami újabb hír Moszkvából. Várni kell, amíg csak lehet, nem szabad feleslegesen kiélezni a helyzetet. Délutánig elnapolják az ülést. Egyébként úgy döntenek, hogy a külügyminiszteri tárcát is Nagy Imre veszi át. Horváth Imre, az eddigi külügyminiszter, nincs is Pesten, s egyébként is, a külügyek fontossága saját fejével gondolkodó embert követel.

Még a délutáni minisztertanácsi ülést is félbeszakítják és a szűkebb kabinet tagjai a Parlamentbe kéretik Andropovot. A találkozás komor és feszült. Andropov továbbra is mellébeszél. Azt akarja elhitetni, hogy tulajdonképpen nem is jönnek be szovjet csapatok Magyarországra, illetve az egész dolog nem is olyan lényeges. Nagy Imre hangja ideges és ünnepélyes. Közli: a Magyar Népköztársaság kormányához hiteles adatok érkeztek, miszerint újabb szovjet katonai alakulatok lépték át a magyar határt. Követeli ezeknek az alakulatoknak haladéktalan visszavonását. Kijelenti, hogy Magyarország a Varsói Szerződést azonnal felmondja, kihirdeti az ország semlegességét. A kormány az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez fordul és az ország semlegességének megvédésére felkéri a négy nagyhatalmat.

Andropov tudomásul veszi a tiltakozást és a bejelentést s azt feleli: a kormányától azonnali választ kér.

A szűkebb kabinet minden egyes tagja csatlakozik Nagy Imréhez, de mindük közül – Kádár a leghevesebb. Szinte kiáltva mondja: lehet, hogy az ő személyes sorsa homályos, de mint magyar ember készen áll arra, hogy harcoljon is, ha kell. „Ha a maguk tankjai bejönnek – vágja oda a szovjet nagykövetnek –, én lemegyek az utcára és a puszta kezemmel fogok verekedni ellenük!”

A kocka el van vetve. Magyarország fölött most már csak a reménység angyalai őrködnek. S ki tudja, azok is meddig? Nem így képzelte a kibontakozást, de most már döntött, az egyetlen lehetséges utat választotta: a néppel megy, bármi is történjék.

Nincs kedve most a filozofálgatásra: dolgozni kell, cselekedni kell, úgy, mintha minden normális volna körülötte. Meg kell mondani országnak-világnak, mi történt és menni tovább előre, egyenes derékkal, felemelt fejjel.

A szóbeli jegyzékről tájékoztatja az összes Budapesten akkreditált diplomáciai képviselet vezetőjét. Táviratot küld Hammarskjöldnek, az ENSZ főtitkárának, tájékoztatja az eseményekről és a magyar kormány elhatározásáról. Felkéri a főtitkárt: ezt a közlést hozza az Egyesült Nemzetek Szervezete valamennyi tagállamának tudomására és kéri: az ENSZ most megnyíló XI. ülésszakának a napirendjére soron kívül tűzze ki.

Losonczy Gézát megbízza, közölje a fejleményeket a külföldi újságírókkal; ő maga pedig csütörtökön, november elsején este, tíz perccel 8 óra előtt odaáll a rádió mikrofonjához:

– „Magyarország népe! A magyar nemzeti kormány, a magyar nép és a történelem előtti mély felelősségérzettől áthatva, a magyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép, a függetlenség és egyenjogúság alapján, az ENSZ alapokmánya szellemének megfelelően igaz barátságban kíván élni szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ valamennyi népével. Nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék.

A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, melyet a magyar múlt és a jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét! Ez a hősi küzdelem tette lehetővé, hogy népünk államközi kapcsolataiban érvényesítse alapvető nemzeti érdekét, a semlegességet.

Felhívással fordulunk szomszédainkhoz, a közeli és távoli országokhoz, hogy tartsák tiszteletben népünk megmásíthatatlan elhatározását. Most valóban igaz az a szó, hogy népünk olyan egységes ebben az elhatározásban, mint történelme során még talán soha.

Magyarország dolgozó milliói! Védjétek és erősítsétek forradalmi elszántsággal, önfeláldozó munkával, a rend megszilárdításával hazánkat, a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!”

Igen, most a legfontosabb az egység, a munka, a rend, az önfegyelem. A szakadék szélén vagyunk: talán ez még segíthet, megóvhat a szörnyű zuhanástól.

És minden jel arra vall: az ország megérti a helyzet súlyosságát. Amit több mint egy hét óta nem sikerült elérni, az most szinte varázsütésre kialakul. A teljes felelősségtudat, a mértéktartás, a felsorakozás a kormány mögé. A nemzet tudja: a kormánytól kivívta, amit akart – most még a világtól kell kivívnia.

Még délelőtt 11-kor tanácskozás kezdődött a parlamentben a nagyüzemek, a szakszervezetek, a különböző forradalmi szervezetek és a kormány képviselői között a sztrájk befejezéséről, a munka felvételéről. De délelőtt még nem sikerült megegyezni; abban maradtak, hogy este 8 órára a MÉMOSZ-székházban összehívják a nagyüzemek munkástanácsait, a forradalmi egyetemistákat, írókat, értelmiségieket és a honvédség forradalmi katonatanácsának a képviselőit. Nagy Imre a kormány nevében Erdei Ferencet és Vas Zoltánt küldte el.

Erdei őszintén és nyíltan beszél: országszerte mindenütt rendkívül feszült a hangulat; ahol szovjet csapatok vannak, s körülöttük a forradalmi nép, a magyar hadsereg alakulatai, ott a pattanásig feszült várakozásban hellyel-közzel félni kell az indulatok kirobbanásától. Még inkább fegyelmezetteknek és mértéktartóknak kell lennünk, nehogy bármiféle provokatív cselekedet elrontsa annak lehetőségét, hogy ebből a helyzetből békés kibontakozás vezessen ki.

És íme, azt az Erdeit, akit alig egy hete lezavart a Parlament erkélyéről a tömeg, akit a Parasztpárt kénytelen volt kitessékelni a vezetői közül, most nagyrészt egyetértéssel és türelemmel hallgatják a munkások. És Vas Zoltán gazdasági helyzetképe után, nem vita nélkül – és az jó, hogy nem vita nélkül – megszületik az egyhangú határozat. Budapest 18 legnagyobb üzemének, a közlekedési alkalmazottaknak és a 3 legnagyobb munkáskerületnek forradalmi bizottságai felhívással fordulnak az ország bányászaihoz, az erőművek dolgozóihoz, az ipari, közlekedési és szellemi munkásokhoz:

„Az ország gazdasági helyzete… nyilvánvalóvá tette, hogy a további sztrájk az ország helyzetének teljes megbénítását eredményezné és forradalmi vívmányainkat aláásná. Látták azonban a küldöttek azt is, hogy a kormánynak erőt adnak a termelés megindításával, amelyet a belé vetett egyöntetű bizalom teljesen indokolttá tesz. Máris hiányát érezzük elemi életfeltételeinket biztosító tényezőknek. Veszélyben van közvilágításunk fenntartásának lehetősége, közellátásunk, drága sebesült szabadságharcosaink betegellátása és még sok más életszükségletünk, amelyekről nem tudunk s nem akarunk lemondani. Mély felelősséggel nemzetünk és forradalmunk iránt elhatároztuk, hogy a munkát az élet minden területén azonnal megindítjuk s kérjük az ország összes dolgozóit arra, hogy felhívásunkhoz a munka megindításával csatlakozzanak.”

Meg fog hát indulni a munka is, rendes kerékvágásba zökken az élet. Jobb lett volna előbb, de talán még nem késő. A mámor után a kijózanodás. „A kormányba vetett egyöntetű bizalom teljesen indokolt.” Ezt is elérte. Ha Moszkvában megértenék, ha Moszkvában meg tudnák érteni!

Úgy kell csinálni, mintha minden rendben menne. Nagy Imre tíz nap után először hazamegy aludni az Orsó utcába. Végtelenül kimerült, végtelenül aggódó és végtelenül tisztának érzi a lelkiismeretét. Bármit hozzon is a jövő, megtette, amit megtehetett.

Az autó végigsiklik a kihalt utcákon. És Nagy Imrének lenyűgöző látványban van része. A város koromsötét, közvilágítás jóformán semmi. De minden ablakban, végig a hosszú út során, egy-egy mécses világít. Holnap halottak napja van. A város gyászolja a szabadságharc halottait. Nem tudni, kinek jutott eszébe ez a gondolat. Félelmetes és felemelő.

A pislákoló kis fények mintha azt mondanák, nagyon halkan, szinte remegve: talán mégsem, mégsem volt hiába ez a kegyetlen véráldozat.

Reggelre kelve tudja csak meg, hogy az éjszaka folyamán Kádár János eltűnt.

Semmi ok feltételezni, hogy Mikoján nem volt őszinte, amikor a szovjet csapatok Magyarország területéről történő kivonásáról tárgyalt és mindenbe beleegyezett. Ő még e vonatkozásban teljes felhatalmazással érkezett hazulról s nem tudta, hogy időközben Moszkvában megváltozott a helyzet. Mire hazaért, minden, amit Budapesten tett és megígért, idejét múlta s a Prezídium ülése már kész tényekkel és döntésekkel várta őt.⁹⁶ Lényegük az volt, hogy nem fogják tűrni a szovjet csapatok kivonását, Magyarország esetleges eltávolodását vagy elszakadását a „szocialista tábortól”, a „proletárdiktatúra” megdöntését és a jobbratolódást; ha másként nem megy – s úgy fest, hogy nem megy –, akkor fegyverrel akadályozzák meg mindezt.

Mi okozta Moszkvában ezt a változást, milyen megfontolások bírták rá a szovjet vezetőket arra, hogy alig 48 órával nagy elvi deklarációjuk megtétele után azzal homlokegyenest ellenkező cselekedetekig jussanak? Egyszerűen kapkodásról vagy erkölcsi hitványságról beszélni éppúgy felületes magyarázat volna, mint ezeket az elemeket teljességgel kihagyni a számításból; mert ha a Kreml jelenlegi vezetőinek nincsenek is mélyenszántó és átfogó politikai elképzeléseik, s váratlan események elég könnyen zavarba hozzák őket, azért a magukhoz való eszük megvan és még csak idegbetegeknek sem mondhatók; s ha az adott szó szentsége valóban nem sokat számít is náluk, azért annak ők sem örülnek, amikor ez az egész világ előtt ennyire nyilvánvalóan kifejezésre jut.

A kérdésre azért sem lehet könnyen válaszolni, mert minden olyan magyarázat, amelyik egy tényezőben keresi a kielégítő megoldást, valószínűleg téves. A döntést különböző, de egyszerre fellépő és ható tényezők összessége váltotta ki. Ritka pillanatok a történelemben az olyanok, amikor oly sok materiális tényező hat egy irányban és jóformán csak néhány morális tényező az ellenirányban – mint ahogy ez most történt. Magyarország tragédiája, hogy ez éppen ekkor s éppen az ő esetében következett be.

Mindenekelőtt a Birodalom érdekei jöttek számításba. A szovjet vezetők – az egyetlen s kivégzett Berija kivételével, akit ebben egy ideig Malenkov is támogatott – mind meggyőződéses hívei a Sztálini Birodalom teljes fenntartásának. Minthogy hisznek a maguk rendszerének fölényében és magasabbrendűségében, az ügy elárulásának tartanák, ha a szovjet érdekszféra bármely kis darabja is kikerülne a hatósugarukból, nem is szólva arról, ha a „másik oldal” vonzókörébe kerülne át. Minden taktikai, módszerbeli, személyi ellentéten túl ez közös vonás valamennyi jelenlegi szovjet politikai vezetőben.

Magyarország népi-forradalmi megmozdulásával a Birodalom olyan veszedelembe került, mint a második világháború óta még soha. Nem egyszerűen egy ország eltávolodásáról volt szó, ámbátor a Birodalom egysége ezt sem tűrhette el; de ez a lépés beláthatatlan következményekkel járt volna a többi népi demokráciára s talán magára a Szovjetunióra nézve is. Ha Magyarország szuverén állammá válhat, vajon milyen meggondolással lehetne megtagadni ugyanezt, ha a lengyelek vagy a csehek követelnék? S a magyar nemzeti mozgalom sikere kétségkívül felszítaná a függetlenedés vágyát az olyan, egykor s nem is olyan régen önálló országokban is, mint Lettország, Észtország és Litvánia; tápot adna az ukrán, a grúz, a belorusz nacionalizmusnak. Olyan bomlási folyamatot indítana el, amely ki tudja: hol s mivel végződnék.

Hozzájárulna ehhez, hogy egy új Magyarország a Nyugatnak nemcsak politikai rokonszenvét, de anyagi támogatását is élvezné. Eisenhower elnök máris 20 millió dolláros segélyt jelentett be; máshonnan is árad az ajándéktömeg, s ez persze csak a kezdet. Nem kétséges, hogy Magyarországból a Nyugat olyan „kirakat-államot” csinálna, mint amilyen „kirakat-várost” Nyugat-Berlinből. Az életszínvonal emelkedése, amely a szabadság megnövekedésével párosulna: ez olyan vonzerő a többieknek s olyan csapás a Szovjetunióra, a „magasabbrendű, szocialista” rendszerre, amelyet az nem tűrhet el.

Ezt természetesen nem csak a szovjet vezetők vették észre: a kelet-európai népi demokráciák pártvezetőit példátlan pánik fogta el. Azokban a napokban, Mikoján budapesti tartózkodása idején, amikor a moszkvai Pravda hangja némiképpen megenyhült a magyar fejlemények irányában s a szovjet tömegeket a keserű pirula lenyelésére kezdte előkészíteni, a bukaresti Scinteia és a berlini Neues Deutschland egy jottányit sem engedett abból, hogy Magyarországon ellenforradalom van, s válogatott dörgedelmeket és fenyegetőzéseket küldött Budapest felé. Grotewohl keletnémet miniszterelnök a parlamentben kijelentette, hogy amíg az ország ketté van osztva, a szovjet csapatok nem távoznak; óva intett attól, hogy bárkinek eszébe jusson követni a magyar utat: „Szét akarjátok rombolni mindazokat az eredményeket, amiket elértünk? El akarjátok törölni tíz év szociális vívmányait?” A 22 szovjet hadosztály – mondotta – „nagy szolgálatokat tesz a mi dolgozó népünknek és az egész szocialista tábornak”. Walter Ulbricht még tovább ment: „A népnek ébernek kell lennie. Mindenki, aki csak a legkisebb engedményt teszi a reakciónak, a végén az életével fog fizetni érte.” Az Otecsesztveny Front című bolgár lap azt írta: „A magyarországi tragikus események nagy leckét jelentenek és nem csak a magyar nép számára. Újra megmutatták, hogy a nemzetközi és belső reakció nem halott és az össznemzeti éberséget meg kell őrizni.” A legteljesebb képet ezeknek a vezetőknek a véleményéről és az idegállapotáról Zapotoczky csehszlovák elnök rádióbeszéde adta: „A szomszédos Magyarországon ellenforradalom dühöng az elmúlt néhány nap során. Fasiszta fehérterrorba kezdett a munkások ellen. Keze a legyilkolt munkások és minden osztálybeli egyszerű emberek vérétől mocskos. A magyar reakció, kéz a kézben a nyugati imperialistákkal, belekezdett egy terv kivitelezésébe, amelyet hosszú ideje készített elő, s amely nemcsak a magyar népi hatalom ellen, de végső soron minden szocialista ország ellen, a világbéke ellen irányul… Nagy Imre deklarációja, akinek a kormányát meg sem erősítette a parlament, Magyarország kilépéséről a Varsói Szerződés szocialista államainak szövetségéből, tárgyalásai kapitalista országokkal, világosan bizonyítják mindazt, amit mondtam.”

El lehet képzelni, hogy ezek a végzetesen beijedt vezetők, akik a magyar helyzetet így látták, nemcsak népeikhez intéztek kétségbeesett felhívásokat, de moszkvai irányítóikat sem hagyták nyugodtan. Hányszor csenghetett ezekben a napokban a telefon Hruscsov, Bulganyin, Molotov, Kaganovics asztalán, s a feldúlt Ulbrichtok, Sirokyk, Gheorghiu-Dejek hányszor rimánkodtak, jajveszékeltek a fülükbe, s nem kétséges: fenyegetőztek is, hogy nem tudják tovább „vezetni a boltot”, ha Magyarországon nem történik meg a „rendcsinálás”. A szovjet vezetőknek látniok kellett, hogy a nagy sztálini építmény recsegni-ropogni kezd körülöttük.

Ha az európai csatlós országokból, az egyetlen Lengyelország kivételével, a helyi vezetők siralmai és jajveszékelései hasogatták a Prezídium tagjainak fülét, az a hang, amelyik Kelet felől érkezett, mély volt, határozott, baljós és dörgedelmes. Kínáról van szó. Mao Ce-tungék, akik az elsők között üdvözölték a magyar és lengyel eseményeket, akik ezekkel az eseményekkel kapcsolatosan és ezek kiváltó okaiként elsőnek bélyegezték meg az oroszok „nagyhatalmi sovinizmusát” és köszöntötték a szovjet kormány október 30-i, önkritikus nyilatkozatát – nem is egyik napról, de egyik óráról a másikra megváltoztatták a magatartásukat, legalábbis, ami a magyar fejleményeket illeti. A Kínai Népköztársaság kormánya október 31-én nyilatkozatot adott ki s ebben egyetértését fejezvén ki az előző napi szovjet kormánynyilatkozattal, megjegyezte, hogy „a közelmúlt lengyel és magyar eseményei megfelelően illusztrálják” a Szovjetunió eddigi téves magatartását a testvéri országok irányában. Alig néhány órával utóbb a hivatalos Új Kína Hírügynökség „helyesbítést” közölt és ennek egyetlen mondanivalója az volt, hogy az „és magyar” szavakat ki kell hagyni az imént publikált kormánynyilatkozatból. A lengyelekkel tehát továbbra is szolidárisak maradtak – a magyarokkal már nem. Az ok nem lehetett a Varsói Szerződésből való kilépés: tekintettel a Peking és Budapest közötti óra-eltolódásra, ennek a híre még meg sem érkezhetett Maóékhoz a „helyesbítés” idején. Úgy fest, hogy a többpártrendszer engedélyezése elég volt ahhoz, hogy a kínai vezetők 180 fokban megváltoztassák álláspontjukat. S ez a változás egyet jelentett azzal, hogy azonnal és egyértelműen közöljék Moszkvával: Magyarországon rendet kell teremteni.⁹⁷

De túl a testvérpártok nyomásán – (amelyek közül a kínaiak nem utolsósorban azért voltak a tábor egységének féltő őrei, mert azt remélték, hogy nem is olyan sokára ők vehetik át benne a vezetést) –, magának a Szovjet Birodalomnak az egysége és jövője szempontjából rendkívüli súllyal esett latba a katonai vezetők véleménye. Ezeknek az embereknek a szemében a világon semmi sem indokolta, hogy a magyarországi hadászati pozíciókat feladják. Gyalogsági és repülőbázison kívül, az irányítható lövedékek korszakában Magyarország ideális hely Nyugat-Európa egy részének és az olasz félszigetnek a „belövésére”. Természetesen az nem is volt kérdéses, hogy a „rendteremtéshez” a katonai erő megvan. A marsallokat és a tábornokokat különösen bosszantotta, felháborította, hogy az első magyarországi beavatkozás során nem kaptak szabad kezet, s mikor már a küszöbön állt a felkelés teljes leverése, a politikai vezetés kiparancsolta a csapataikat Budapestről. A szovjet hadseregnek azzal a látszattal kellett elhagynia a magyar fővárost, mintha legyőzték volna. Ha az egész országot is így kell elhagynia, akkor ki meri vállalni a felelősséget az újonnan előállt helyzetért, a hadsereg moráljáért? A politikusok ingadozása, a puhaság, a határozatlanság katasztrofális következményekkel járhat. Ezért a katonák tetteket sürgettek és azonnali, kemény cselekvést javasoltak.

A világpolitikai konstelláció ezekben a napokban olyan volt, hogy nem akadályozta, sőt inkább lehetővé tette és ösztökélte a szovjet beavatkozást. A szuezi partraszállás felbolygatta a nyugati világot és Ázsiát. Teljességgel elvonatkoztatva attól, hogy az angol–francia–izraeli lépés önmagában mennyire volt helyes vagy helytelen, kétségtelennek látszott, hogy Anglia és szövetségesei ki akarják használni a magyar eseményeket a saját céljaikra. Ez viszont azonnal meg is fordította a kérdést az orosz vezetők szemében: vajon miért ne használják ők ki a szuezi kavarodást a maguk céljaira? Szuez elterelte a figyelmet Magyarországról: az Egyesült Nemzetek közgyűlése immár az egyiptomi–izraeli–angol–francia viszályról tanácskozott. Ráadásul a szuezi ügy meg is osztotta a nyugati nagyhatalmakat. Az Egyesült Államok a békés megoldás mellett volt és Anglia–Franciaország ellen foglalt állást. Kellett-e ennél alkalmasabb helyzet és időpont egy magyarországi szovjet beavatkozásra?

Szinte ajándékként csapódott még mindezekhez a szovjet vezetők számára, hogy Amerika elnökválasztás előtt állt. Alig néhány nap választott el a szavazástól, s ez még abban az esetben is erősen megkötötte volna az elnök kezét, ha egyébként cselekedni akart volna. Cselekvésről persze szó sem volt. Eisenhower elnök nagyon jól tudta, mint ahogy az orosz vezetők is nagyon jól tudták, hogy a jaltai és a potsdami megállapodások Magyarországot a Szovjetunió érdekszférájába utalták s ezek a megállapodások minden vitán, veszekedésen, viszályon és hidegháborún túl a megosztott világ szent és sérthetetlen alaptörvényei. (Ezt csak a nyugati rádiókban mennyekig dicsért „hős magyar felkelők” nem tudták, a budapesti utca emberei, akik „puszta kézzel mentek neki a tankoknak” és „új szakaszt nyitottak az emberiség történetében”. Mindenesetre hasznos lett volna, ha a Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja ezt is közölte volna velük, nemcsak azt, hogyan kell „hármas csoportokban” harcolni a szovjet gépóriások ellen, meg azt, hogy ne bízzanak Nagy Imrében.)

Mi szólhatott a Kreml vezetőinél a magyarországi beavatkozás ellen? Jóformán csak morális tényezők; azaz politikailag: semmi. Természetesen azt tudták, hogy a művelt világ „fel lesz háborodva” és „meg lesz rendülve”. Tudták, hogy „el fogják ítélni”, „meg fogják bélyegezni” őket. De ez édeskeveset nyomott a latban ahhoz képest, hogy egy tízmilliós ország, a Birodalom egyik legnyugatibb pontja, hadsereg-, rakéta- és atombázisa, egyik urániumbányája stb. stb. az övék marad. Presztízsveszteség akkor is éri őket, ha kivonulnak Magyarországról; akkor már inkább azért szégyenkezzenek, hogy – bent maradnak. A szuezi ügy egyébként a dolog morális élét is „lecsiszolta”: elvégre az egyiptomi népet sem kérdezték meg, akarja-e, hogy visszajöjjenek az angolok – és mégis visszajöttek. A morális tényezőknél az idő amúgy is igen sokat jelent; számoltak azzal, hogy „minden csoda három napig tart”. Egy ideig majd zúg-morog a világ, aztán egyre halkabb, csendesebb lesz és néhány hónap múlva minden visszazökken a régi kerékvágásba. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy örültek volna az események ilyetén alakulásának, dehát ha már így állt a dolog, jobbnak látszott előbb – s ezekben az igen kedvező órákban – túllenni rajta, mint elhúzni vagy elmulasztani.

Az előbbi megállapítás még helyesbítésre is szorul annyiból, hogy a Kreml vezetői között voltak olyanok, akik igenis örültek a dolgok ilyetén alakulásának. A Molotov–Kaganovics-csoportról van szó. Ezek az emberek a lengyel, de főleg a magyarországi eseményekből igazolva látták, hogy az ő politikájuk, a „sztálini” politika volt a helyes, ez az egyetlen biztos útja a Birodalom megőrzésének és nem az, amelyen Hruscsov elindult. Nem volt nehéz bebizonyítani, hogy mindaz, ami most Magyarországon lejátszódik, egyenes folytatása a XX. kongresszusnak, Hruscsov „eretnek” tételeinek és „liberális” gyakorlatának. A „sztálinista” külpolitika mellett, Rákosi keménykezű országlása alatt sohasem következhetett volna be a magyarországi „ellenforradalom”. Íme, itt a bizonyság: Hruscsov politikája aláássa a szovjet birodalmat és a nyugati imperialisták malmára hajtja a vizet.

Hruscsov minderre válaszolhatta azt: a felelősség Sztáliné, Sztálin legközvetlenebb munkatársaié és helytartóié; az ő bűneik vezettek odáig, hogy szétdúlták az egyes országok népi bázisát és a népeket önmaguk, a „proletárhatalom” ellen fordították.

Tulajdonképpen nehéz lett volna megmondani, melyiküknek volt inkább igaza; valójában mind a két álláspontnak igaza volt. Elvégre Sztálin és a sztálinizmus iszonyú vétkei nélkül aligha éleződött volna addig a helyzet, ameddig éleződött; másfelől viszont: Sztálin lerángatása a budapesti szobortalpazatról egyenes folytatása volt Hruscsov szóbeli szobordöntésének a XX. kongresszuson. Mindez legfeljebb azt mutathatta volna, hogy a sztálini rendszer belső ellentmondásai sokkal, de sokkal mélyebbek, semhogy reális remény lehetne akár a molotovi konzerválásra, akár a hruscsovi „felülről diktált” reformálás következetes végigvitelére.

De a moszkvai vezetők közül Hruscsov számára az adott helyzetben nem az elvi tanulságok leszűrése volt a legfontosabb, hanem annak a felismerése: helyzete a Prezídiumban rendkívül meggyengült és ahhoz, hogy nyeregben tartsa magát, neki kell a cselekvés élére állnia. Meg kell előznie Molotovékat, meg kell mutatnia, hogy nem igaz, miszerint „liberális”, be kell bizonyítania, hogy a Birodalom neki legalább annyira szívügye, mint bárki másnak, kézzelfoghatóvá kell tennie, hogy nem tűr meg semmilyen elszakadást, semmilyen „imperialista előretörést” és végül, de nem utolsósorban meg kellett akadályoznia, hogy Molotovék és a tábornokok az ő feje fölött összefogjanak. Ezért neki kellett a tábornoki kar szócsövévé válnia és mindenkit megelőzve, mindenkit túlharsogva neki kellett a leghangosabban követelnie a magyarországi beavatkozást. A saját léte, fizikai léte és jövője függött tőle; nem is mulasztotta el megtenni.

Felvetődhetett volna még az, hogy ez az újabb döntés ellentmond az alig kétnapos kormánynyilatkozatnak, továbbá ellentmond a marxizmus–leninizmus legalapvetőbb tanításainak. Marx egyik legidézettebb mondása: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom.” Lenin azt írta: „Ha Finnország, ha Lengyelország, ha Ukrajna elszakad Oroszországtól, nincs abban semmi rossz. Mindenki, aki azt mondja, hogy van benne rossz – az soviniszta. Őrültség volna folytatni Miklós cár politikáját.” Mindez felmerülhetett volna, de minden bizonnyal nem merült fel. Akik egyáltalán felvethették volna, már régen túl voltak az ilyesmin. Marx- és Lenin-idézetet könnyű lesz majd az ellenkezőjére is találni. Közeleg november 7-e, az 1917-es forradalom évfordulója; Szuszlov lesz az ünnepi szónok; ha hazajön Budapestről, ő majd kikeres egypárat. Szuszlov nagyon erős Marx- és Lenin-idézetekben. Egyébként pedig, ami a Birodalom egyben tartását illeti, Miklós cár politikája nem is volt olyan megvetendő politika.

Így mutatott nagyjából a mérleg Moszkvában, a Prezídiumban, 1956. október 31-én. Az egyik serpenyőben mintha egy elefánt ülne, a másikban legfeljebb egy-két szúnyog ha döngicsél. Tulajdonképpen – egészen rövidre fogva – az volt a kérdés: mint imperialista nagyhatalom cselekedjenek-e, vagy mint szocialista nagyhatalom. Minthogy pillanatnyi kétségük sem volt afelől, hogy szocialisták, úgy cselekedtek, mint imperialisták. Mire Mikoján hazaért, már árva szava sem lehetett a döntésekben. Gyors örmény eszével a legokosabb, amit tehetett, hogy szívvel-lélekkel egyetértett és néhány helyszíni információval – ellenforradalomról, fasiszta vérfürdőről – „aláhúzta”, megerősítette a döntés helyességét. Hogy Nagy Imrének mást mondott, mást ígért? Igaz – de mit számít itt Nagy Imre, amikor világpolitikáról van szó.

Kádárt csütörtökön, november 1-jén este valamivel tíz óra előtt látták utoljára a Parlamentben. Azóta nincs hír róla. Az eltűnéséről a legkülönfélébb mendemondák járják. Állítólag kocsit kért a Parlament autóparkjából, hogy hazamenjen és Münnichhel együtt indult el – a szovjet nagykövetség felé. Egy másik változat szerint egyedül indult és hazafelé, de útközben találkozott Münnich kocsijával. A két férfi kiszállt, hevesen vitatkozni kezdett, aztán Münnich majdhogynem erőszakkal berángatta Kádárt a saját autójába s úgy mentek el a szovjet nagykövetségre.⁹⁸

A távozása előtt néhány perccel még rádióbeszédet mondott: bejelentette az új Kommunista Párt megalakulását. „E súlyos órákban azok a kommunisták – mondotta –, akik eddig is harcot vívtak a Rákosi-önkényuralommal, számtalan igaz hazafi és szocialista óhajának megfelelően elhatározták, hogy új pártot alapítanak.”

A párt neve Magyar Szocialista Munkáspárt lesz, tehát az elmúlt évtizedek egyetlen valóban magyar gyökerű kommunista pártjának, az 1925–29 közötti évek úgynevezett Vági-pártjának a hivatalos nevét veszi fel, amelyet Rákosiék és a moszkoviták annyit gyanúsítottak elhajlással, trockizmussal, rendőrspicliséggel. Az előkészítő bizottság tagjai Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre és Szántó Zoltán. Csupa olyan ember, aki Rákosi alatt börtönben ült vagy nyíltan és közismerten szemben állt a hivatalos politikával s az egy Kádár kivételével csupa olyan, akinek a konstrukciós perekben, a kommunisták önfelfalásában semmilyen szerepe nem volt. Az első négy a hazai mozgalomban nevelkedett, az utolsó három „moszkovita”; de ezek is teljességgel osztják Kádár szavait: „Az új párt védi és védeni fogja a demokrácia és a szocializmus ügyét, amelynek megvalósítását nem idegen példák szolgai másolásával, hanem országunk gazdasági és történelmi sajátosságainak megfelelő módon és úton egyesíti, támaszkodva a sztálinizmustól és minden dogmatizmustól mentes marxizmus–leninizmusra, a tudományos szocializmus tanításaira, valamint a magyar történelem és kultúra forradalmi s haladó hagyományaira.”

Kétségtelenül bátor szavak és tökéletesen megfelelnek annak, amit Kádár a már idézett külföldi interjújában mondott: „A mi kommunizmusunk magyar… Sem a Szovjetuniót, sem a kommunizmus más fajtáit nem másolja, ismétlem: ez magyar nemzeti kommunizmus. Ez a »harmadik vonal« a mi forradalmunkból ered, amelynek során, amint azt ön is tudja, számos kommunista harcolt a diákok, munkások és a nép oldalán.”

Ezekről az emberekről, a Rákosi-rendszer megdöntésének kommunista múltú harcosairól Kádárnak szinte átforrósodóan meleg szavai vannak: „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép s az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igazi hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől.”

De éppúgy izzik, ezúttal a gyűlölettől, amikor arról a pártról beszél, „melyet a sztálinizmus magyar képviselői: Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé süllyesztett”. Ennél súlyosabb vádat, ennél keményebb ítéletet senki nem mondott erről a pártról s e párt szovjet gazdáiról. „Ez a kalandorpolitika – folytatta Kádár – lelkiismeretlen módon eltékozolta azt az erkölcsi és eszmei örökséget, melyet ti a régi világban becsületes harccal és véráldozattal egybegyűjtöttetek, melyet ti nemzetünk függetlenségéért és demokratikus haladásunkért vívott küzdelemben megszereztetek. Rákosiék súlyosan megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását, szabadságát s könnyelműen tékozolták nemzeti vagyonunkat.”

Ez volt Kádárnak a legjobb, legrokonszenvesebb megnyilvánulása a forradalom kezdete óta, de talán egész életében. Úgy beszélt, mint aki teljes energiával beveti magát a munkába. Hívta-várta a tagokat a pártba, az erők összefogására szólította fel a többi demokratikus pártot, elsősorban a szociáldemokratákat, „rendületlenül” kiállt a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelése mellett.

Miért ment el? Miért hagyta itt őt, Nagy Imrét és a pártot? Pénteken, 2-án mindenfelé keresik. Csak nem lett valami baja? A lakása üres; nem tudnak róla semmit.

Talán megijedt. Kétségtelen, hogy Mező halála, a budapesti pártközpont ostroma, az utcai ítélkezés megrendítette őt. Talán attól félt: folytatódik vagy újra fellángol a gyűlölet és akkor ő sem lesz többé biztonságban. A rádióbeszédében nyomatékkal szólt az ellenforradalmi veszélyről: „A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget – vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komor és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen fegyveres beavatkozás Korea tragikus sorsára juttatja hazánkat.”

De itt még úgy beszélt erről, mint ami elől nem elfutni, hanem ami ellen harcolni akar: „Népünk és hazánk jövője és sorsa fölötti aggodalom arra int bennünket, hogy mindent megtegyünk e súlyos veszély elhárítására, eloltsuk az ellenforradalom, a reakció tűzfészkeit, véglegesen megszilárdítsuk demokratikus rendünket és biztosítsuk a normális termelőmunkát, a normális élet feltételét: a békét, a rendet és a nyugalmat.”

Talán nem találta magát alkalmasnak a további közéleti szereplésre. Igaz, hogy évekig ült Rákosi börtönében; de – meglehetősen mohón – szerepet vállalt a Gerő-féle pártvezetésben, s ami ennél is súlyosabb: közismert dolog, hogy ő volt a belügyminiszter Rajk kivégzésénél. Azt mondják: ő és Révai a kivégzés ellen szavazott; de azt is mondják, hogy ő ott állt pár lépésnyire a bitófától az akasztáskor.⁹⁹ És az tény, hogy Rákosi – röviddel bukása előtt és a saját felelősségének csökkentésére – az egész Központi Vezetőségnek lejátszotta a hangszalagot arról a látogatásról, amelynek során Kádár és Farkas rávették a börtönben Rajkot, hogy a vádakat vállalja. Most, egy új párt alakulásakor Kádárnak éreznie kellett, hogy elvtársai közül sokan nincsenek elragadtatva a személyétől. Egy szabad pártéletben s egy szabad közéletben, ahol mindezt nyíltan ki lehet mondani, aligha várna rá nagy jövő.

Talán ezért ment el. Jobbnak vélte, ha magától félreáll. Egyesek a Parlamentben most azt mondják: átment az oroszokhoz, árulásra készül. Nagy Imre ebben nem hisz. Képtelenség is: hiszen Kádár határozottan letette a garast a forradalom mellett, ország-világ előtt követelte a szovjet csapatok teljes kivonását. Igaz: a semlegességről és a Varsói Szerződés felbontásáról nem beszélt. De azt jól tudja, hogy a Szerződés alkalmazásának hibáit Mikoján is elismerte, a semlegesség bejelentésekor pedig éppen ő, Kádár volt az, aki odavágta a szovjet nagykövet arcába, hogy ha kell, lemegy az utcára és puszta kézzel nekimegy az orosz tankoknak. Nem, árulásban nem hisz; legfeljebb félelemben vagy félreállásban vagy a kettőben együttvéve. Mindenesetre szólhatott volna neki; szólnia kellett volna. Ennyit megérdemelt volna tőle. Hiszen ő, Nagy Imre volt az, aki a börtöne ajtaját kinyittatta. És szinte csak pár órája, hogy János odanyújtotta neki aláírásra azt a néhány sort: „A kommunista eszme hívei bízzanak a jövőben.” Ott van azon a kis cédulán a nevük egymás mellett. Kádár János, Nagy Imre. Úgy látszik, nem bízott mégsem a jövőben. Azért ment el. Mindenesetre fáj neki, rosszulesik neki.

Mindegy. Úgy kell csinálni, mintha semmi sem történt volna. Egyenes derékkal, felemelt fejjel menni előre a megkezdett úton. Mindent meg kell tenni, hogy az ország hangulata megnyugodjék, a béke és a fegyelem helyreálljon, a munka meginduljon s minél kevesebb tényleges ok vagy ürügy legyen arra, hogy a szovjet csapatok beavatkozhassanak az ország ügyeibe.

Annak ellenére, hogy az oroszok továbbra is özönlenek befelé, nem enged meg semmiféle fegyveres tevékenységet vagy ellenállást. Mikor a repülőtereket körülvették, a magyar légierő meg akarta nyitni rájuk a tüzet. Ő azonban megtiltotta. A fegyveres harc teljesen reménytelen; akkor is, ha ők támadnak. De nekünk elkezdeni a lövöldözést – ez nem egyéb öngyilkosságnál.

Az egyetlen, ami még segíthet, az éppen az önmegtartóztatás, a nyugalom és a mértéktartás. A Rádióról azt hallja, hogy uszító, szélsőséges szovjetellenes megnyilatkozások is helyet kapnak benne. Odaküldi Széll Jenőt: a sztálinistákat is rakja ki, de a szovjetellenes handabandázás terén is teremtsen rendet. Arra sincs szükség, hogy minden utcasarkon új lapot alapítsanak és mindenféle provokatív ostobaság is megjelenjék. A sajtóosztály élére odaállítja Vásárhelyi Miklóst és a lapok megjelenését engedélyezéshez köti; ezekben az órákban a józanságnak és nem a szenvedélyeknek kell uralkodniok, még akkor sem, ha ezek a szenvedélyek gyakran annyira indokoltak is.

Szerencsére nincs egyedül; a helyzet komolyságát megértve az ország legfelelősebb államférfiai nagyon határozottan és egyértelműen melléje állnak. Kádár elment, igaz; de olyan emberek segítik, akiknek ezerszerte nagyobb a hitele, tekintélye, a népre való hatása, mint Kádárnak valaha is volt.

Pécsről Pestre érkezik Kovács Béla és azonnal bekapcsolódik a kormány munkájába. Kovács – mint egy korábbi nyilatkozata mutatta – egy ideig habozott, a kormánylista sok régi neve miatt a lemondás gondolatával foglalkozott, de most tudja s teszi, ami a kötelessége. „A mai történelmi helyzetben – nyilatkozza a rádiónak – szükségesnek tartom késedelem nélkül elmondani népünknek azt a megállapításomat, hogy kormányunk teljes felelősségérzettel, jól képviseli hazánk érdekeit. Örömmel állapíthattam meg, hogy a kormány minden emberileg lehetséges erőfeszítést megtett és megtesz nemzetközi kapcsolataink rendezésére… Hogy az előttünk álló nehéz külpolitikai feladatokat megoldhassuk, ahhoz idebent erős, öntudatos nemzeti egységre, rendre és nyugalomra van szükségünk.”

Igen komoly támogatásra lel a protestáns egyházak vezetői részéről. Ordass Lajos evangélikus püspök, aki két évig ült börtönben Rákosi alatt, s most, a forradalomban foglalta el újra hivatalát, azt mondja a rádióban: „Végezzük el mindnyájan az emberszeretet annyi munkáját, amennyire csak képesek vagyunk a nekünk adott erőből. Végezzetek hű szolgálatot a megbékélés érdekében, kapcsolódjatok be az újjáépítés munkájába.” S a külföldön élő evangélikusokhoz szólva: „A független Magyarország nemzeti kormánya kinyilatkoztatta országunk semlegességét. Kérlek titeket, hogy minden tőletek telő segítséget adjatok meg nekünk ahhoz, hogy hazánknak ez a semlegessége elismertessék és így megtalálhassuk jövendőnk útját.” Világosan és félreérthetetlenül áll a kormány és a megbékélés mellé a nagy tekintélyű református püspök, Ravasz László is: „Kérjük a presbitereket, mint magyar népünknek, s különösen a falu társadalmának demokratikusan kiválogatott elitjét, hogy a nemzeti egység, a társadalmi igazságosság és a testvéri szeretet szolgálatában példaadóan elöl járjanak. A nemzeti egység átfogó keretében építsék a keresztény egyházak és hívők erkölcsi szolidaritását, különös tiszteletadást tanúsítva minden testvérnek egyéni meggyőződése és lelkiismerete iránt. A forradalomnak nemcsak a reakció az ellensége, hanem az anarchia is. Még gondolni se merjen senki az elmúlt korszakok rendszereinek visszaállítására. A forradalom vívmányainak megőrzése és továbbfejlesztése, hibáinak megigazítása és az igazságtalanságok jóvátétele lehet a cél. Ugyanakkor védekeznünk kell az anarchia ellen is. Életfeltétel, hogy mielőbb helyreálljon a rend és a nyugalom.”

Állást foglalnak a forradalom mellett a magyar zsidóság vezetői is. A budapesti rabbikar, a Magyar Izraeliták Országos Irodája és a budapesti izraelita hitközség ideiglenes forradalmi bizottsága a következő nyilatkozatot adja ki: „A vallási szabadságát visszanyert magyar zsidóság lelkesen üdvözli a forradalom vívmányait. Hódolattal és kegyelettel emlékezik meg az elesett hősökről. Egynek érzi magát a független, szabad hazával. Felkéri a külföldi zsidó szerveket, nyújtsanak e sokat szenvedett, hős magyar népnek gyors, hathatós anyagi segítséget.” Bármennyire megfogyatkozott is számszerűleg a magyar zsidóság, vallási vezetőinek kiállása a forradalom ügye mellett mégsem jelentéktelen: eleve megcáfolja, elsősorban a nyugati közvélemény előtt, azokat a kísérleteket, amelyek a magyar nép megmozdulását valamiféle szélsőséges, fasiszta ízű, antiszemita akcióként szeretnék feltüntetni, s ugyanakkor a nemzeti összefogást is példázza.

Igen nagy volna annak a jelentősége, ha Mindszenty hercegprímástól is sikerülne olyan megnyilatkozást elérni, amely a nemzet megbékéléséért száll síkra és a kormány erőfeszítéseit támogatja, ami hasonló volna Ravasz és Ordass püspök nyilatkozataihoz. Nagy Imre megkéri Tildy Zoltánt és Maléter Pált: keressék fel a hercegprímást és tárgyaljanak vele. A találkozás meg is történik, a várt eredmény azonban elmarad. A hercegprímás nem hajlandó jót mondani a kormányról.

Nem könnyű a helyzet a szociáldemokrata párttal sem. A kormányon belül, a szűkebb kabinetben a pártnak fenntartottak egy helyet; de a válasz az volt, hogy a szociáldemokraták addig nem lépnek be a koalícióba, míg erről az újjáalakult párt nem határozott. Közben Kéthly Anna el is utazott Bécsbe, a Szocialista Internacionálé tanácskozására. A parlamentben pedig arról van szó, hogy a szűkebb kabinet helyett a kormányt újjá kellene alakítani, a sztálinista miniszterek amúgy is névleges funkcióit megszüntetni, s egy olyan kormánylistát készíteni, ami valójában kifejezi a demokratikus erők egységét és minél szélesebb támogatásra számíthat. Ebben szükség van a szociáldemokratákra is.

Nagy Imre elhatározza, hogy beszél a szocdem vezetőkkel. Hiszen elhiszi ő, hogy manapság népszerűbb dolog a kormányon kívül maradni, fél- vagy egész ellenzékben lenni, követelésekkel lépni fel és nem a követelődzőkkel vitatkozni, hagyni, hogy ő vagy más elvégezze a múlt bűnök eltakarításának „piszkos munkáját”, s aztán előállni és beszállni a vezetésbe; és tudja azt is, meg is érti, hogy a szociáldemokraták különlegesen nehéz helyzetben vannak, félnek attól, hogy azonosítják őket a kommunistákkal, túlontúl is igyekeznek, hogy elkülönítsék magukat tőlük – ezért is vonakodnak egy kommunista-vezette, kommunisták-támogatta kormánytól; mindez igaz, ismeretes, részben érthető is. De ma pártérdekekben gondolkozni súlyos hiba; ma a nemzet egészéről, az ország jövőjéről van szó.

A szociáldemokrata elvtársak nem tágítanak: Kéthly Anna nincs itt, nélküle nem adhatnak választ, s egyébként is, ők demokratikus párt, most folyik csak a megalakulásuk, a tagság nélkül, a vezetőség nélkül nem kötelezhetik el magukat.

Az „öreg” feláll és odamegy a fogashoz. Veszi a kabátját és a kalapját.

– Jó – mondja –, akkor én is hazamegyek… Az sokkal kényelmesebb és sokkal kevesebb gonddal jár… Hatvanéves vagyok és elég beteg… Okosabban teszem, ha hazamegyek… Igaz, hogy itt vannak a nyakunkon az oroszok, az is igaz, hogy még egy jobboldali ellenforradalom veszélye sem múlt el teljesen, de hát ha az elvtársak így gondolkoznak, akkor én is hazamegyek… Aztán utánam az özönvíz, lesz, ami lesz, az elvtársak is csináljanak majd, amit akarnak…

A fellépésnek van eredménye. A szociáldemokrata párt úgy dönt, hogy belép a kormányba. Megerősíti az itthoni vezetőket az is, hogy Kéthly Anna Bécsbe érkezve azonnal úgy nyilatkozik: bízik Nagy Imrében.

Az egység, az összefogás óhaját az egész országban szinte érzékelni, tapintani lehet. Elhárult a győri ellenkormány veszélye is. A Dunántúli Nemzeti Tanács határozatban jelenti ki, hogy Nagy Imre rádiónyilatkozata alapján bizalmat érez a kormány iránt és a munkásság sztrájkjogának elismerése mellett a jelenlegi körülmények között a munka azonnali felvételét tartja indokoltnak. Azzal párhuzamosan, hogy alakulnak a pártok, hogy különböző kapukon, helyiségeken megjelenik egy-egy felírás: „A Szociáldemokrata Párt V.” vagy „VII. kerületi szervezete”, hogy autók ablaküvegén odaragasztott cédula olvasható: „A Független Kisgazdapárt tulajdona” – mindezzel párhuzamosan erősödik az a hangulat, amely már a többpártrendszer első óráiban megnyilvánult s azóta még határozottabbá válik: nincs itt az ideje a pártharcoknak, az erők megosztásának. Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság a következő felhívást bocsátja ki: „Olyan egységbe kell forrnunk, amilyenbe a forradalom napjai kovácsoltak bennünket. Tegyük félre a pártoskodást, amely a nemzeti erők megosztásához vezet. Az egyetemi ifjúság felhív minden pártot és politikai csoportosulást, hogy szűkebb pártérdekeit félretéve a forradalom és a nemzeti szabadságharc győzelméig minden erejével nemzeti egységünk és védelmi készségünk megerősítésén munkálkodjék.” Az Észak- és Kelet-Magyarországi Nemzeti Tanácsok rádiója ezeket mondja be Miskolcról: „Javasoljuk, hogy a pártok egészséges politikai küzdelme csak a szovjet csapatok kivonása után kezdődjék meg.” Futó Dezső, a kisgazdapárti Kis Újság felelős szerkesztője így nyilatkozik a rádióban: „Csak a legkomolyabb nemzeti egység mentheti meg ezekben a nehéz órákban a magyar nemzetet. Minden gyűlölködést félre kell tennünk… Ma nem lehet politikai harc, szétválasztó véleménykülönbség…”

Rendkívül meggyőző és szinte felemelő körülmények között zajlik le az Írószövetség első összejövetele november 2-án, pénteken délelőtt. Egyetlenegy éles és durva hang hallatszik el a kommunista múltú írók ellen, az sem író, hanem egy betévedt dilettáns részéről. A nem kommunista írók, s köztük azok is, akiket a rendszer évekig elhallgattatott vagy félreállított, sorra szólalnak fel és visszautasítják ezt a hangot. A tanácskozás megerősíti a szeptemberi közgyűlésen titkosan megválasztott elnökséget – ebben a kommunisták voltak többségben –, s a forradalmi bizottságba az elnökség tagjai mellett Féja Gézát, Keresztury Dezsőt, Kodolányi Jánost, Lakatos Istvánt, Rónay Györgyöt és Sinka Istvánt választja be. Megjelenik újra az Irodalmi Újság. Déry Tibor, aki a Petőfi Körben látnoki erővel sürgette a 48-as ifjúság után az 56-os ifjúság színrelépését, most „megrendülten és tisztelettel megemeli a kalapját előtte”. És mintha megint a jövő előresejtése élne-sikoltana a szavaiban: „A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze: egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk!”

S mintha az emberek tudnák, mit kért Mikoján Nagy Imrétől, mintha megjegyezték volna maguknak az október 30-i szovjet kormánynyilatkozat végszavait a szocialista vívmányok megvédéséről, sűrűsödnek azok a megnyilatkozások, kiállások és fogadalmak, amelyek a meglévő eredmények megőrzését hirdetik. Nyilvánvalóan nem a szovjet „példa” követéséről vagy szolgai megalázkodásról van szó, hanem egyszerűen arról, hogy a kedélyek csillapulásával, a szenvedélyek elülésével a józan, higgadó elmék kezdik számbavenni: ha nem vigyáznak, valóban megtörténhet, hogy a forradalom „túlmegy” azon, amit maguk is szeretnének vagy jónak látnának.

Alapvető tény, hogy ennek a forradalomnak sem egységes vezérkara, sem egységes szervezete, sem egységes programja nem volt. Voltak erők, amelyek valamelyest szervezettebbek voltak, hangok, amelyek valamelyest hangosabbak, szándékok, amelyek tudatosak, de mindez az alaptényen nem tudott változtatni; s az alaptény: a spontaneitás. A viharnak volt előszele; nem a semmiből lett. De mégis vihar volt: féktelen és elemi erejű. Valójában szervezett forradalmak nincsenek is; csak szervezett ellenforradalmak vannak. Mikor egy kisebbség rákényszeríti az akaratát a többségre, azt jól meg kell szervezni. Mikor a többség, a nép elindul, Bastille-t vagy Rádiót rohamoz, minek azt megszervezni, előkészíteni, irányítani? Nem is lehet: elsöpörné azt, aki megpróbálná. Éppen ezért forradalom.

A forradalmaknak programjaik sincsenek, legfeljebb jelszavaik. Amit halálosan biztosan tudnak: mi ellen küzdenek; amit mindig csak homályosan, szavakban, frázisszerűen: miért? S ezek a jelszavak mindig maximálisak: szabadság, egyenlőség, függetlenség, testvériség, szocializmus. A programok, amelyek követik őket, már szükségszerűen lealkusznak belőlük. Egyszerűen azzal, hogy meghatározzák őket.

Minthogy az emberi fejlődés minden foka létrehozott valami értéket – még a legsötétebb fázisok is –, a forradalom, amely jogos és vad dühvel nekilát, hogy az egészet lerombolja – kijózanodván, lecsendesülvén rájön arra: vigyázat, azért egy és más jó vagy használható is volt abban a szörnyűségben, őrültek volnánk, ha azt is elpusztítanánk.

A magyar forradalom most, november 1-je után ért el a programadás stádiumába. Természetesen sokféle programelképzelés volt és sokfélét készítettek még elő. De a sokszínű és változatos elképzeléstömegben egyre erősödtek azok a hangok, amelyek kereken és megalkuvás nélkül síkra szálltak a „szocialista vívmányok” mellett. Mindez Budapesten és a vidéken egyformán megmutatkozott. „Nem akarjuk vissza a kapitalistákat és a földesurakat – mondja szlovák nyelvű adásában a miskolci rádió. – Viszont egyenjogú nemzetként akarunk élni, magunk akarunk rendelkezni természeti kincseinkkel, titkos választást akarunk. Támogatjuk a kisiparosokat, a kis- és a középparasztokat és a szövetkezeteket, melyek az igazi önkéntesség alapján keletkeztek és keletkeznek. Több politikai pártot akarunk, nem polgári, hanem szocialista, demokratikus pártokat…” A Magyar Ifjúság azt írja: „Nem kell nekünk egy párt zsarnoksága. Nem kell nekünk orosz elnyomás. De maradjon meg ott, ahol van, a földesúr, a gyáros, a bankár, Horthy Miklós és bármilyen nemzetiségű katona.”

Borsod-Abaúj-Zemplén megye munkástanácsának 28 tagú küldöttsége felkeresi Nagy Imrét és Tildyt. A kívánságaik a következők: a kormány az ország szabadságának és függetlenségének biztosítása után azonnal ismertesse politikai és gazdasági programját és azt: hogyan akarja megvalósítani. A munkástanácsokra támaszkodva jöjjön létre országos forradalmi nemzeti bizottság és ezzel feloszlottnak kell tekinteni a régi parlamentet. A kormány minden erejét az ország bizalmának és törvényes rendjének megteremtésére, az élet normalizálására fordítsa, lépjen fel minden önkényeskedés, törvénysértés és egyéni terrorakció ellen, a honvédségre, a rendőrségre, a felfegyverzett munkásokra és az ifjúságra támaszkodva. Ez csak akkor lehetséges – mondják a munkásküldöttek –, ha az országban nem a pártok szervezésére és a pártharcokra irányítjuk a fő figyelmet, mert ez megbontaná a kialakult és egyre erősödő népi egységet, nemzeti demokratikus forradalmunk legfőbb erejét. A küldöttség a leghatározottabban tiltakozik mindenfajta burzsoá földesúri restaurációs kísérlet ellen és kijelenti: a földet nem adjuk vissza a földesuraknak, a gyárakat nem adjuk vissza a tőkéseknek, a bányákat nem adjuk vissza a bányabáróknak, honvédségünk vezetését nem adjuk át a horthysta tábornokoknak.

A tanácskozás után Burgics Sándor ormosbányai bányász ezeket mondja:

– Szilárdan a magyar nép mellett van Nagy Imre és a magyar bányászok mellett. Az egész magyar nemzet felsorakozhat mellette…

A „szocialista vívmányok” védelmének, egy magyar és valóban szocialista program azonnali felvázolásának cselekedete egy olyan író nevéhez fűződik, aki soha azelőtt nem vallotta magát szocialistának, akit a „szocializmus” nevében félreállítottak és elhallgattattak, akinek talán minden írótársánál több oka lehetett volna, hogy ne legyen bölcs és higgadt és szocialista. Amikor a kommunisták és a szociáldemokraták jelentős része ki sem merte mondani azt a lejáratott szót, hogy „szocializmus”, Németh László a Parasztpárt lapjában egyértelműen szocialista programot adott. Igaz, ő „könnyebben” tehette, mint egyes kommunisták: rá nem mondhatta senki, hogy felelős az elmúlt évekért, de ezért a „könnyebbségért” mennyi mellőzöttséggel, gonddal, ideggel, félelemmel kellett fizetnie!

„1. Magyarország az elmúlt évtizedben – írta Németh László – elég messze haladt a szocializmus útján, voltaképp szocialista állammá lett. Ezt a helyzetet a régi rend lerombolásának a vágyában számba nem venni olyan óriási botlás lenne, amilyen a kommunistáké volt, akik a magyar gazdasági élet, főként a mezőgazdaság valóságos állapotát, magasabb fejlettségét számba nem véve, oda rombolták, ahol az orosz állt az októberi forradalom előtt, csakhogy a lenini menetrend szerint láthassanak a felépítéséhez. Intézkedéseinkben a mostani állapotokból kell kiindulni, eltökélve, hogy ami vívmány vagy kis változtatással vívmánnyá alakítható, azt megtartsuk s megfelelő irányban továbbfejlesszük.

2. De, ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. Nem ismerek olyan magyar írót, gondolkozót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. A vita inkább akörül volt, hogy szocializmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e, vagy az általános elveknek a magyar természethez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmazása. A vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak annak tőlünk idegen formája ellen történt.

3. Végül az sem közömbös, hogy a szocializmus vállalásával vagy elvetésével mit nyerünk s vesztünk a világban. Ebben a pillanatban hallgattam végig a magyar semlegességi nyilatkozatot. Ki nem helyesli, hogy a magyarság semmiféle hatalmi csoportosulásban részt ne vegyen? Azonban épp ezzel önkéntelen kapcsolatba kerültünk az államoknak azzal az egyre növő, semlegességre törekvő tömbjével, amelyek között véleményem szerint a helyünk is van. Lengyelországra, a szabadság felé haladó Duna-népekre, a színes nemzetek világára gondolok. Ezek a népek pedig vagy szocialisták, mint Lengyelország és Jugoszlávia, vagy ősi eszméik alapján, de a szocializmussal rokon rendszerek felé haladnak, mint India. Ezek a népek kétségkívül sorra elidegenednének tőlünk, ha mi csak látszatra is abba esnénk vissza, amit ők polgári demokráciának neveznek. De ugyanezt kívánja az a tisztelet is, amelyet a Szovjetunió népeiben viselkedésünkkel – reméljük – kivívunk, sőt úgy hiszem, a Nyugat jobbjainak a figyelme is, akik e meghökkentő forradalom után mintaadó politikai berendezkedést várnak tőlünk.”

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei munkástanács vagy akár Németh László programja feltétlenül érvényesült volna az új Magyarországon, és még kevésbé azt, hogy minden harc és munka nélkül érvényesült volna. Arról van csupán szó, hogy november 1-je után a társadalom szocialista vagy a szocialista vívmányokat megőrizni kívánó erői egyre jobban magukhoz tértek, megtalálták a hangjukat és határozottan megjelenve a porondon, egyre erélyesebben léptek fel a fasiszta vagy nagykapitalista restaurációs kísérletekkel szemben.

Nagy Imre ezt mindenesetre megnyugvással láthatta, ha egyáltalán akkor meg lehetett már valamitől is nyugodnia. A belső helyzet úgy alakult, hogy a lehiggadás kezdődő szakaszában egyre többen „visszakanyarodtak” hozzá. Nem az ortodoxiájához, nem a marxi–lenini dogmákhoz, hanem éppen a leghaladóbb, a legélőbb, a magyar valóságban gyökerező szocialista meglátásaihoz. Mindez persze még csak meglehetősen halványan mutatkozott, a kezdet kezdetén járt és nem jelentett még bizonyosságot a jövőre nézve, de jó szemmel már meglátható, jó füllel már meghallható volt.

Csak a történelem tud ilyen kegyetlen és torz helyzetet produkálni: Magyarországon konszolidálódik a forradalom és erősödik a hangulat a „szocialista vívmányok” megőrzésére, és ugyanakkor áradnak befelé az országba a szovjet csapatok a forradalom leverésére és – a „szocialista vívmányok” megőrzésére. Moszkva, akárcsak Sztálin idején Jugoszlávia esetében, képtelen elhinni, hogy más is tud esetleg szocializmust teremteni, nemcsak ő. Vagy talán elhiszi és ettől fél a legjobban?

A csapatok mindenesetre továbbra is özönlenek át a határokon. Szolnoki jelentés szerint a város környékén és a megye területén, különösen Tiszafüreden, Törökszentmiklóson és Kunszentmártonban nagyszámú szovjet páncélos tartózkodik. Záhonyból közlik, hogy Kisvárdáig széles nyomtávú vágányt fektettek le. Debrecen azt jelenti, hogy az utóbbi órákban ötszáz harckocsi lépte át a határt és Vásárosnamény felől Debrecen irányába tartanak. Debrecen, Szolnok, Budapest teljesen körül van zárva szovjet páncélosokkal.

Nagy Imre nem tud mást tenni: tiltakozik. Három szóbeli jegyzéket is küld a szovjet nagykövetségre. Az első jegyzék emlékeztet arra: a magyar kormány már a múlt héten felkérte a Szovjetunió kormányát, kezdjenek azonnali tárgyalásokat a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok kivonására. A Szovjetunió kormánya annak idején ezt helyeslően fogadta, s hasonlóképpen nyilatkozott a szovjet nagykövet is a magyar miniszterelnöknél tett látogatása során. A fent ismertetett megbeszélések ellenére azonban – közli a szóbeli jegyzék – október 31-én és november 1-jén sajnálatos módon újabb szovjet egységek lépték át a magyar határt. A magyar kormány minden tőle telhető erőfeszítést megtett, hogy elérje e csapatok visszarendelését. Lépései azonban hiábavalóknak bizonyultak, sőt a szovjet csapatok tovább folytatták előnyomulásukat, egyes egységek pedig Budapest körül vonultak fel. Mindennek következtében a magyar kormány 1956. november 1-jén felmondta a Varsói Szerződést. A magyar kormány véleménye szerint a magyar–szovjet viszonynak a magyar semlegesség tiszteletben tartásán, valamint a teljes egyenjogúság, a szuverenitás, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén kell alapulnia. A magyar kormány ennek érdekében javasolja, hogy a fenti elvek alapján azonnal kezdődjenek meg a tárgyalások a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió kormányküldöttségei között a Varsói Szerződés felmondásának végrehajtásáról, különös tekintettel a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok haladéktalan kivonására.

A magyar kormányküldöttség tagjai: Losonczy Géza államminiszter, a küldöttség vezetője, Kővágó József, Márton András, Farkas Ferenc, Zentai Vilmos.

A másik szóbeli jegyzék ugyanennek a kérdésnek a katonai oldalát közelíti meg, s indítványozza, hogy a szovjet csapatok kivonását előkészítő vegyes bizottság 1956. november 2-án, tehát azonnal kezdje meg munkáját az országgyűlés épületében. A magyar kormány az alábbi tagokat jelöli az előkészítő vegyes bizottságba: Erdei Ferenc államminiszter, Maléter Pál vezérőrnagy, Kovács István vezérőrnagy, Szűcs Miklós ezredes.

A harmadik szóbeli jegyzék újra a szovjet csapatok magyarországi hadmozdulatai ellen tiltakozik. Ismételten megállapítja, hogy november 2-án újabb egységek lépték át a határt, birtokba véve útközben a vasútvonalakat és vasútállomásokat. Nyugat-Magyarország területén kelet–nyugat irányú szovjet csapatmozdulatok tapasztalhatók.

Ez a tiltakozás kiemeli: a magyar kormány szükségesnek tartotta, hogy a Magyarország ellen irányuló lépésekről újra tájékoztassa a Budapesten akkreditált külképviseletek vezetőit, s egyben határozottan felhívja a Biztonsági Tanács figyelmét a fejleményekre.

Nagy Imre Hammarskjöldnek is újabb üzenetet küld. Ismerteti a helyzetet, az újabb szovjet csapatérkezéseket és kéri: szólítsa fel a nagyhatalmakat Magyarország semlegességének elismerésére és a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és a magyar kormányt a tárgyalások azonnali megkezdésére.

Mindez persze sokkal inkább szimbolikus, mint tényleges eredményt ígérő. A Biztonsági Tanácsban a szovjet vétó úgyis lehetetlenné tesz minden intézkedést. És a nagyhatalmak sem sietnek Magyarország semlegességét garantálni, még csak elismerni sem. A kockázat túl nagy volna, Jalta és Potsdam megköt kezet-lábat. A londoni rádió közli, hogy az angol külügyminisztérium gondosan tanulmányozza a magyar kormány jegyzékét. Washingtoni jelentés szerint „az amerikai külügyminisztérium sajtófőnöke egyelőre nem kommentálta a budapesti amerikai nagykövetség útján eljuttatott magyar üzenetet”.

Pénteken, kora délután szóbeli jegyzék érkezik Andropovtól. A szovjet nagykövet közli, hogy magyar tüntetők háborgatják a követséget, és ha a kormány nem tud rendet teremteni, akkor kénytelen lesz szovjet csapatokat hívni segítségül.

Nagy Imre azonnal felhívja Király Bélát, Budapest katonai parancsnokát. Elrendeli: hagyjon mindent abba és azonnal siessen oda; nem lehet ilyen olcsó ürügyet teremteni egy újabb szovjet beavatkozásra.

Egy óra sem telik bele: újabb szovjet jegyzék. Közlik, hogy elfogadták a javaslatot a katonai vegyesbizottság találkozásáról, amelynek a szovjet csapatok kivonását kell előkészítenie. A szovjet katonai küldöttség szombat délelőtt eljön a Parlamentbe, Malinyin vezérezredes vezetésével.

Mi ez? Alig akar hinni a szemének. Talán lehet, talán mégis sikerül valami kibontakozást találni? Király telefonál a szovjet követségről.

Mire páncélosokkal, gépesített gyalogsággal odaért, már egyetlen tüntetőt sem talált. Beszélt a nagykövettel és minden a legteljesebb rendben van.

Hát lehetséges volna? A beözönlött csapatok ellenére volna mégis kiút, a szakadék szélén járva sikerülhet elkerülni a lezuhanást?

Az éjszaka bizonytalan, s tele van feszült, titokzatos csönddel.

Két újságíró, a „Népakarat” című szakszervezeti lap két munkatársa kimegy a körülzárt Budapest peremére és így számol be arról, amit lát:

„– Hol állanak az orosz tankok?

A fiatal nemzetőr megtörli homlokát. Csuromvíz a ruhája, órák óta állhat az esőben. Visszaadja az igazolványokat, udvariasan megköszöni, aztán otthonos jártassággal mutat körül a tájon. Mátyásföld irányában sűrű egymásutánban szürkésbarna foltok ködlenek az esőben. Bokorsornak nézné az ember, de a hosszú ágyúcsövek árulkodnak: páncélosok sora szegélyezi a repülőteret. Tankok, páncélautók állnak az erdőszéleken, s hogy az erdőkben mi van, arról innen nem tudunk képet alkotni.

– Sokan vannak, de vigyázunk.

Szemben az országúton magyar gépkocsioszlop közeledik, az út szélén páncéltörő ágyú, a löveg talpai gondosan beárkolva. Odébb egy másik ágyú ponyvája alatt fiatal tüzérek dideregnek. Az erdősávot figyelik, a szovjet páncélosok mozgását.

Kocsinkban sűrűn változik az utas. Nemzetőrök kéredzkednek fel vidám mosollyal, tizenhat és húsz év közöttiek, nemzetiszín karszalaggal, az egyiknél géppisztoly van, a másiknál puska, s olyan magabiztosak, mint öreg frontkatonák hosszú harc derekán.

– Hogy vagytok az oroszokkal?

– Hogy lehetnénk? Menjenek már haza… Nekik is biztos jobb. Én se lennék szívesen idegen földön.

– Csend van a környéken?

– Nézzétek meg. Elkísérünk.

Országutakon kanyargunk, kis házakat kerülgetünk, temető mellett visz el az út. A Homoki-szőlők között járunk, s egy kis fehér ház előtt – itt már gyalogosan vágunk neki a sűrű, zuhogó esőnek – szovjet tábori konyha. Mellette katonák, vizet hordanak a kútról. Fáradtak, fásultak, fáznak. Köszönnek a nemzetiszín karszalagos nemzetőrnek, s most mi kezdünk kérdezni. Különös interjú ez egy körülzárt főváros határában, idegen katonákkal. Vajon mit tudnak arról, amiért idevezényelték őket?

– Honnan jöttek?

– Temesvárról – válaszol pillanatnyi gondolkodás után a katona.

– És miért jöttek?

– Úgy mondják, a német fasiszták megtámadták Magyarországot, meg kell segíteni magukat.

Összenézünk. Most láttuk az Üllői utat az imént, láttuk a segítség nyomait a falakon – de hát mit tudhat minderről a messziről jött katona? Hiszen még nem is járt Budapesten. Meg is kérdezi, mi történt tulajdonképpen.

– A legtöbb így van a dologgal – mondja a fiatalabb nemzetőr. – Egy őrnagyuk szerint két hadosztály páncélost hoztak ide Ferihegy mellé, egy hadosztály gyalogossal megerősítve. Útközben érte őket a parancs, hogy meg kell állni Budapest előtt. Most beásták magukat, várnak. Mi is várunk.

Teljesen leszállt az este, a fényszórók sugara csillog a repülőtér vizes úttestén, az út szélén páncélos, páncélos, páncélos. Közöttük, mellettük tűz körül melegedő szovjet katonák. Megszállók. A nép nem hívta őket – aki behívta őket, már a határon túlról próbálja csak ellenforradalomnak hazudni a nép szent nemzeti felkelését.

A város felé fordulunk ismét. A két rákoshegyi fiatalember, önkéntes kísérőink, a leszakadt villamosvezetékeket, a sötétben is látható tátongó réseket mutogatják a házak falán.

– Lesz itt munka – mondja az egyik.

És a másik, a fiatalabbik, a tizenhét éves, az egyik budai üzem karbantartó lakatosa, csendesen teszi hozzá:

– Jó lenne már melózni…”

Ugyanezen az éjszakán Moszkvában fogadás volt Kuatli szíriai köztársasági elnök tiszteletére. Diplomáciai körökben felfigyeltek arra, hogy a fogadáson Hruscsov nem volt jelen, továbbá, hogy Zsukov marsall és Sepilov külügyminiszter néhány perc után eltávozott.

Azt mondják, a legsúlyosabb betegeknek is a halál előtt rendszerint van egy napjuk, amikor teljesen jól érzik magukat, az életműködésük egészen normális és úgy hiszik, hogy a gyógyulás útjára léptek. Ez a nap volt a magyar forradalom történetében november harmadika.

A reggeli utcákon immár ezrek és tízezrek siettek munkahelyük felé; és már nem csak gyalog: ott, ahol a sínek feltépve vagy a vezetékek elszaggatva nem voltak, megindultak a villamosok is. A pesti emberek jóleső érzéssel kapaszkodtak fel az ismerős sárga kocsikra, és soha olyan szívesen nem váltottak jegyet, mint ezen a napon. Az üzemek teherautóikat is beállították a munkásszállításra. A sztrájk véget ért. Aki aznap nem állt munkába, már nem azért tette, mert sztrájkolt; inkább azért, mert „szombaton nem volt érdemes elkezdeni”. Hétfőn minden gyárban és hivatalban „teljes üzemmel” akartak indulni.

A pályaudvarok környékén is megélénkült az élet. Megindultak a munkásvonatok. Hegyeshalomról a Keleti pályaudvarra befutott az első gyógyszerszállító vonat. A miskolci vasútigazgatóság is azt jelentette, hogy helyreállt a forgalom; hasonló hírek érkeztek az ország minden tájáról.

Egymásután nyitottak ki az üzletek is, elsőnek az élelmiszer- és a vendéglátóipar üzemei. Hosszú sorok álltak kenyérért, burgonyáért, de valami mindenkinek jutott; éhség nem fenyegette a fővárost. Az eszpresszókban már lehetett feketekávét kapni, sőt itt-ott pogácsát, cukrászsüteményt is. A hűvösödő időben jó meleg sültgesztenyét is árultak.

Az áruhiánnyal együtt természetesen megjelenik a spekuláció is. Az egyik piacon egy batyus kofaasszony nagy kosár tojást árusít, de a rendes 2 forintos ár helyett 3-ért adja darabját. Fegyveres nemzetőrök lépnek mellé, udvariasan megfogják a kosár fülét és 2 forintért kiárusítják a tojásokat. Aztán az üres kosarat és a bevételt pontosan odaszámolják az asszony kezébe.

A tanárok és a tanítók visszatértek az iskolákba; a jövő hét elejére meghirdették a tanítás újrakezdését. A posta megkezdte a levélkézbesítést.

Megnyíltak a kisiparosok műhelyei is. Elsőnek az üvegezők láttak munkához, rájuk várt a legtöbb tennivaló; a kórházak betört ablakaival kezdték. A pékek szüntelenül dolgoztak, az egész ország megbecsülését váltva ki. Kinyitottak a lakatosok, a cipészek, a vegytisztítók is.

A színészek elmentek a színházakba és megkezdődtek a próbák. Mindenütt megválasztották a forradalmi bizottságokat és többé-kevésbé átalakították a műsortervezetet. A filmoperatőrök és a fiatalabb rendezők az utcán voltak: dokumentumfilm készült a forradalomról.

Az újságok sorra megjelentek; a hangjuk komoly és felelősségteljes volt, lényegesen megfontoltabb és higgadtabb, mint az előző napokban. A körúti sajtópalotában új lapalapítási tervek készültek.

Az Írószövetség – fiatal egyetemisták kezdeményezésére – gyűjtést indított a budapesti utcán. Zöld katonaládákat raktak ki a legforgalmasabb pontokra, ezzel a felírással: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak.” A felirat mellett egy százforintos volt, csak úgy odatűzve. A ládákat senki sem őrizte. Gyűltek bennük a tíz- és húszforintosok; a szabadon heverő pénzhez természetesen nem nyúlt senki sem.

A lakásokban, hivatalokban szinte szünet nélkül csengenek a telefonok. Ha a rádió a „közélet” ütőere volt az elmúlt napokban, a telefon a magánéleté. Elszakadt családtagok, távollakó barátok, ismerősök és szerelmesek között ez tartotta a kapcsolatot. „Hogy vagy?” „Arrafelé lövöldöznek?” „Mit esztek?” „Szeretsz még?” De a harcok miatt, technikai okokból, a készülékek nagy része sorra-rendre elnémult. Most újra megszólalnak, vidám, friss csengetéssel hírt adva gazdáikról.

Egy-egy külföldi autót, újságíróét vagy valamelyik Vöröskeresztét a járókelők tucatjai vesznek körül. Baráti, rokonszenvező beszélgetés alakul ki. Van úgy, hogy a külföldi vendég cigarettát, szardíniát, csokoládét kezd osztogatni. Ilyenkor nagy a tülekedés, lökdösődés az ajándékokért. De vannak olyanok is, akik visszahúzódnak. Ízléstelennek és megalázónak tartják az ilyen „afrikai” jelenetet.

Mi az, ami ennyi életkedvvel és bizakodással tölti el az embereket, noha tudva-tudják, hogy az ország megszállása szovjet erőkkel 1945 óta nem volt még ilyen mértékű? Az a reménység, ami végig a harc folyamán is élt bennük s ami most, a fegyverek elhallgatásakor, követeléseik kivívása után még erősebbé vált: Magyarország nincs egyedül, a Nyugat vagy az Egyesült Nemzetek Szövetsége nem fogja hagyni, hogy a frissen megszerzett, vérrel megszentelt magyar szabadságot újra eltiporják. Minden egyes rádióbemondás, amely új segélyszállítmányokról, gyűjtésekről, adományokról ad hírt, minden, utcán kiosztott konzerv vagy rágógumi, minden dicsérő szó és elismerés ezt a hitet erősíti. Elterjed egy olyan hír, hogy Prágából egy repülőgép érkezését jelezték, amelyen az ENSZ tizenhat küldötte jön Magyarországra. A „Valóság” című napilap szombati számában azt írja: a szerkesztőségnek módjában van egy – az egész magyar sajtóban egyedülálló – nem hivatalos hírt közölnie: „Egy budapesti forradalmár fiatal csütörtökről péntekre virradó éjszaka gépkocsival eljutott az osztrák–magyar határig. Ott sikerült szót váltania az ENSZ-csapatokkal, amelyek most a határ mentén tartózkodnak. Az ENSZ-csapatok – angol és amerikai egységek –, amint több katonájuk elmondta, készenléti állapotban vannak. Addig nem szándékoznak átlépni magyar földre, amíg erre Nagy Imrétől határozott felszólítást nem kapnak.”

Sem az ENSZ-küldöttségről szóló hír, amelyet a rádió is bemondott, sem az ENSZ-csapatokról szóló hír nem volt igaz. De így is jellemzően rávilágítanak az emberek reményeire, elképzeléseire, a közhitre és a közhangulatra. Az viszont igaz volt, hogy Nagy Imre sürgönye nyomán a Biztonsági Tanács szombatra virradóra ismét napirendre tűzte a magyar kérdés tárgyalását. Felvetődhetett volna a kérdés, hogy miért a Biztonsági Tanács tárgyalja továbbra is a magyar ügyet, hiszen ott a szovjet küldöttnek vétójoga van és így semmilyen tényleges döntés nem várható; miért nem a rendkívüli közgyűlés, amelyet a szuezi ügyben azonnal össze tudtak hívni. De az egyszerű emberek szerte az országban nem tettek ilyen diplomáciai megkülönböztetéseket. S ha meghökkentő volt számukra azt hallani, hogy Szoboljev szovjet küldött „teljesen alaptalannak” minősítette, miszerint új szovjet egységek érkeztek Magyarországra, annál megnyugtatóbb volt, hogy a budapesti rádió már hajnali fél hatkor idézte Cabot Lodge-ot, Amerika képviselőjét, aki határozottan kijelentette: „Az ENSZ nem lehet tétlen szemlélője a magyarországi eseményeknek.” Viszonylag kevesen gondoltak arra, hogy itt szónoki fordulatról van szó, amelyet a klasszikus retorika „adhortatio”-nak nevez és nem ténymegállapításról. Nem jutott – hogyan is juthatott volna a budapesti olvasók kezébe a New York Times reggeli kiadása sem, amely megírta, hogy „a magyar helyzet először múlt szombaton került az Egyesült Nemzetek elé; de a nyugati hatalmak nyilvánvalóan elhatározták, hogy az ügyet időlegesen nyugodni hagyják, amíg el nem dől, vajon a szovjetellenes forradalom elérte-e a céljait vagy meghiúsult” – mert ez esetben sokan megkérdezték volna: miért akkor kell foglalkozni egy üggyel az Egyesült Nemzetek Szövetségében, amikor már amúgy is eldőlt? Miért nem akkor, amikor még folyamatban van és konkrét segítséget kellene adni annak a félnek, amelyiknek a függetlensége kockán forog.

Az emberekre megnyugtatóan és biztatóan hatott, hogy az Egyesült Nemzetek előtt egyáltalán ott volt a magyar ügy és abban a tényben, hogy a Biztonsági Tanács háromórás vita után szombat estére halasztotta a további tárgyalást, nem a tehetetlenség jelét látták, hanem az állandó és folyamatos figyelmet. „Rajtunk a világ szeme” – ez a mondat a legelcsépeltebb frázisok egyikévé vált Budapesten s együtt járt azzal a meggondolással: amin rajta van a világ szeme, azt csak nem lehet úgy fényes nappal ellopni. A magyar szabadságról volt szó.

De a fellélegzés legdöntőbb tényezője az volt: mintha változás történt volna az oroszok magatartásában; mintha megvalósulóban volna az, amit tegnap Andropov Nagy Imrének bejelentett.

Szombaton, november 3-án délben a Parlamentben megjelent a szovjet katonai küldöttség, hogy megkezdje a tárgyalásait a magyar küldöttséggel. Teljes tábornoki-főtiszti pompában, frissen és derűsen lépdeltek felfelé a vastag, vörös szőnyegeken a zöld egyenruhás, kitüntetésekkel teli Malinyin vezérezredes vezetésével. A magyar küldöttség vezetője Erdei Ferenc volt.

A tárgyalások a legjobb légkörben és hangulatban folytak. Az nem is volt kérdéses, hogy a szovjet csapatok elhagyják-e Magyarországot vagy sem; arról volt csak szó, hogy milyen körülmények között és feltételek mellett hagyják el.

A szovjet küldöttségnek már előre megfogalmazott kívánságai voltak. Méghozzá: a magyarországi szovjet katonai emlékműveket, amelyeket a forradalom alatt megrongáltak, a magyar kormány helyreállítja és gondoskodik arról, hogy a jövőben ne érje bántódás; a Magyarországon eltemetett szovjet katonák sírjait megvédik és tiszteletben tartják; a Magyarországról eltávozó utolsó szovjet egységet a határon ünnepélyesen búcsúztatják, ezzel is kifejezést adva annak, hogy a szovjet csapatok nem megszállókként tartózkodtak az országban. A követelések szemmel láthatólag elsősorban morális jellegűek voltak; részben a szovjet–magyar viszonyt, részben a szovjet hadsereg morálját tartva szem előtt. Semmi sem szólt az ellen, hogy a magyar küldöttek ezeket a kívánságokat el ne fogadják. Nyitva maradt azonban a szovjet csapatok távozásának pontos menetrendje; a szovjet tisztek kifejtették, hogy ehhez érthetően bizonyos időre van szükség, s ennek megfelelően a technikai lebonyolítás részletei további megbeszélésre szorulnak.

A két küldöttség megállapodott abban, hogy a tárgyalásokat este tízkor folytatják; az egyenjogúságot hangsúlyozandó, ezúttal a szovjet főparancsnokságon, Tökölön. Addig is a szovjet delegáció ígéretet tett, hogy több szovjet csapatszállító szerelvény a magyar határon nem érkezik be.

Mindez oly szépnek tűnt, hogy elhinni is alig lehetett. Amit a szovjet tisztek kívántak, az Nagy Imrének nemhogy túl sok lett volna: ha nem kérik tőle, akkor magától ajánlja fel. Elvégre az ő meggyőződésének és ízlésének sem felelt meg, hogy lerombolják azokat az emlékműveket, amelyeket a Hitler-ellenes háború szovjet hadseregének tiszteletére emeltek, feldúlják azokat a sírokat, amelyekben azok a szovjet katonák nyugszanak, akik a német és magyar fasisztákat kiűzték az országból. Akármi történt is azóta, az országgal is, vele is, soha egy pillanatra sem feledkezett meg arról a pozitív és sok tekintetben hősi szerepről, amelyet a Vörös Hadsereg a nácizmus elleni nagy háborúban betöltött. A Sztálin-szobrot le lehetett s le is kellett dönteni; de Sztálingrád azért Sztálingrád maradt. És sohasem gondolt arra, hogy a szovjet hadsereg legyőzöttként hagyja el az országot; boldogan megelégedett volna azzal, ha egyenrangú félként, a himnuszok eljátszása, zászló- és kendőlobogtatás közben hagyja el.

A szovjet katonai küldöttség magatartása persze nehezen volt összeegyeztethető azzal a ténnyel, hogy szombatra virradóra is folyt a beözönlés a határokon át. Záhonynál újabb páncélosok hatoltak be az országba és szovjet vasutasok megszállták az állomást. Komorónál három szovjet páncélos vonat érkezett több mozdonnyal. Szovjet vasutasok érkeztek Nyíregyházára is és a laktanyában szállásolták el magukat. Szovjet csapatok foglalták el a nyírbogdányi állomást; Egerből jelentették, hogy 2-3000 főből álló szovjet egység beásta magát a város mellett. De az újabb események tükrében fel lehetett tételezni azt is, hogy nincs többről szó, mint arról: a szovjet fél az erő helyzetéből akar tárgyalni, mindezzel azt a benyomást kívánja kelteni, hogy a Szovjetunió nem a magyar nép vagy a világ nyomására, hanem ereje teljében, a maga jószántából, az „öt alapelv” tiszteletben tartásával adja fel Magyarországot.

Nagy Imre, akit a moszkvai évek és a budapesti tapasztalatok egyaránt megtanítottak arra, hogy „odafönt” szinte minden az utolsó percben dől el és gyakran órák alatt a legellentétesebb döntések születnek, felváltva más és más és megint más álláspontok kerekedhetnek felül, arra is gondolhatott: ha Mikoján hazaérkezése után egy-két napig az az irányzat uralkodott el, amelyik Magyarország megszállása és a forradalom eltiprása mellett volt, talán péntekre megint a „mérsékeltek”, a „liberálisok” tettek szert fölényre és a békés megoldás, a keserű pirula lenyelése mellett döntöttek. Ez a feltevés – a katonai küldöttségek tárgyalása, Andropov magatartása nyomán – egyáltalán nem látszott kizártnak. De másról, többről is szó volt. Az ENSZ rendkívüli közgyűlése tizenegy órai vita után határozattá emelte azt az amerikai javaslatot, amely felhívja az egyiptomi ellenségeskedésekben részes valamennyi félt, hogy fogadjon el tűzszünetet és állítsa meg a fegyveres erők csapatmozdulatait a térségben. Ha tehát a szuezi események a szovjet vezetőkben azt az érzést kelthették, hogy szabadabb kezük van Magyarországon, a ENSZ újabb határozata most arra késztetheti őket, hogy óvatosabbak legyenek és ne kövessenek el még valami hasonlót sem ahhoz, amiért most Angliát és Franciaországot megbélyegezték. A remények tehát nem egyszerűen hangulatiak, hanem bizonyos reális alappal rendelkezők is voltak.

Mindenesetre – úgy kell dolgozni, mintha minden jól és rendesen alakulna. Fokozott figyelemmel fordul tehát a belső konszolidálás, a teljes rendteremtés felé.

Szombaton délelőtt megalakul az új kormány. Ebben a kommunista párt, a kisgazdapárt és szociáldemokrata párt 3-3, a parasztpárt 2 taggal vesz részt és Maléter Pál a honvédelmi miniszter. A külügyi és honvédelmi minisztériumon kívül a többi felelős miniszteri tisztet az Elnöki Tanács nem tölti be, ehelyett a minisztériumok vezetésére a nemzeti kormány miniszterhelyetteseket nevez ki, azzal a feladattal, hogy a kormány döntései, rendelkezései szerint lássák el a minisztériumok működésének, államigazgatási és gazdasági tevékenységének irányítását. A nemzeti kormány összetétele a következő: Nagy Imre, a minisztertanács elnöke és külügyminiszter, Tildy Zoltán, Kovács Béla, B. Szabó István, Kéthly Anna, Kelemen Gyula, Fischer József, Bibó István, Farkas Ferenc, Losonczy Géza, Kádár János államminiszterek és Maléter Pál honvédelmi miniszter.

Kétségtelen, hogy tíz esztendő óta ennél inkább kormány még nem bírta a nemzet bizalmát s bár nem szabad választásokból született, minden elődjénél hívebben kifejezte a nép akaratát. Szokásossá vált ezzel a kormánnyal kapcsolatban „jobbratolódást” emlegetni. Ha el lehet fogadni azt, hogy az eddigi kormánylistáról most letakarított sztálinista maradványok a „baloldaliak”, akkor ez a kormány kétségkívül „jobbratolódott”. Valójában – a koalíciós kormányok természeténél fogva – többféle álláspontot egyesített, amelyek nyilvánvalóan egymástól „balra”, illetve „jobbra” helyezkedtek el. Tény azonban az, hogy sem a kormánynak, sem egyetlen tagjának egyetlen olyan megnyilatkozása nem volt, amely csak kétségbe vonta volna is a „szocialista vívmányokat”, vagy a legcsekélyebb mértékben ellentmondott volna nekik. Ellenkezőleg; a leginkább „jobboldalisággal” vádolt kormánytagok közül Kéthly Anna Bécsben kijelentette: „A jövendőbeli Magyarország szocialista jellegű állam lesz… Ügyelni kell arra, hogy a mostani forradalom eredményei ne sikkadjanak el úgy, ahogyan ez 1919-ben történt.” Farkas Ferenc rádiónyilatkozata szerint a kormány „meg fogja tartani a szocialista vívmányokból és a mostanig elért eredményekből mindazt, ami a szabad, demokratikus, szocialista országban felhasználható és felhasználandó, a nép ez irányban kifejezésre jutó akarata alapján”. Bibó István álláspontja közismerten közel állott Farkas Ferencéhez és ahhoz a Németh Lászlóéhoz, aki ezekben a napokban indítványozta: „A kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt közös nyilatkozatot adjon ki, melyben a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézben tartása, bizonyos alacsony (25-40?) holdszám feletti birtokok vissza nem adása, hitet tennének.”

Így festettek bizonyos „jobboldali” politikusok nézetei november első napjaiban Magyarországon. A valóságban, ha ennek vagy ehhez hasonló kormánynak sikerült volna a tömegek támogatását szabad választáson is elnyernie, ennél ténylegesen baloldalibb kormány 1918 októbere, Károlyi Mihály kormánya óta még nem volt Magyarországon.

Erősödött a közrend és a közbiztonság, erősödtek a karhatalom szervei is. A forradalmi karhatalmi bizottság határozatot hozott, amely szerint a nemzetőrség főparancsnokává Király Béla vezérőrnagyot, helyettesévé Kopácsi Sándor rendőrezredest választja meg. A függetlenség és semlegesség védelme mellett a határozat leszögezi: „A szabad, demokratikus választások megtartásáig a rend megszilárdítását minden erővel elősegítjük és a kormánynak a restaurációs kísérletek és a reakciós zavartkeltések megsemmisítésére adott rendelkezéseit híven teljesítjük.”

A városban immár sűrűn jártak a nemzetőri-rendőri vegyes alakulatok, a rendzavarások hírére azonnal megjelentek, az autókat, az éjszakai járókelőket igazoltatták; akinek nemzetőri, honvéd- vagy rendőrigazolványa nem volt, lefegyverezték. A nyugalom és a biztonság szinte teljes mértékben helyreállt.

Az utolsó jelentősebb kilengés szombatra virradó éjszaka a Külügyminisztériumnál történt. Egy fegyveres csoport azzal az állítással, hogy az épületben száznál több ávós tartózkodik, körülvette az épületet, egy részük behatolt és kutatni kezdett. Két szoba kulcsa azonban elveszett s a fegyveresek egyszerűen kilőtték a zárakat. Az épületen kívül tartózkodó társaik azt hitték, hogy a bent lévőket megtámadták s ezért alulról tüzelni kezdtek; a fentiek, abban a hitben, hogy hátbatámadják őket, viszonozták a tüzet. A forradalmi karhatalmi erők főparancsnoksága azonnal kiszállt a helyszínre, felsorakoztatta a fegyvereseket és igazoltatta őket. A vezetőjük alezredesi rendfokozatot viselt; az igazoltatásnál kiderült, hogy tizedes. Alezredesi „kinevezését” Dudás József írta alá.

Dudás egy nagyobb felkelőegység parancsnoka volt és a forradalom zavarosabb jelenségei közé tartozott. Egyes nyugati lapok a harc vezéralakjai közé sorolták, voltak viszont, akik egyszerűen fasisztának nevezték. A pályafutását az erdélyi munkásmozgalomban kezdte; tagja volt a kommunista pártnak, innen azonban kizárták. 1945 után a kisgazdapárt jelöltjeként bekerült a budapesti városi törvényhatóságba. 1946 végén Rákosiék letartóztatták „ellenforradalmi összeesküvésben való részvétel gyanúja miatt”, átadták a román hatóságoknak(!) s hét évig román börtönben ült. 1954-ben szabadult, visszajött Budapestre s gyári munkásként dolgozott. Az októberi harcokban mintegy 2-300 fegyverest sikerült maga köré tömörítenie; elfoglalta a Szabad Nép-székházat, napilapot jelentetett meg „Magyar Függetlenség” címmel s megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek elnökévé magát nevezte ki. Egy ízben, más felkelőcsoportok vezetőivel együtt Nagy Imrénél is járt. Eleinte nem ismerte el a kormányt s megújuló követelésekkel lépett fel; utóbb a nemzeti egység nevében síkraszállt a pártharcok ellen, s minden sztálinista, fasiszta, kapitalista vagy legitimista restaurációs kísérletet elutasított. Tulajdonképpeni programján nehezen lehetett kiigazodni. Egyik nap az ENSZ-csapatok beavatkozását követelte, másnap nemcsak visszavonta ezt a követelést, hanem már érvelt ellene: „Ismerjük, hogyan nézne ki az effajta rendcsinálás. Kérdezze meg bárki a koreai diákokat. A Szabad Európa már így is ránk uszítaná »segítség« címén az összes nyugatra szorult fasiszta elemeket. Még csak az hiányzik, hogy ezeknek törvényes keretet is adjanak!… Az oroszok helyett ne vonuljon be ide senki fia. Nem akarunk több tótot befogadni házunkba, mert nagyon nehéz kiverni őket.”

Egy lengyel újságírónak azt nyilatkozta: a programja „nemzeti-forradalmi-demokratikus-szocialista”. Azt is hozzátette: közvetlen kapcsolatba lépett Moszkvával, hogy a helyzetet rendbe hozzák. Ez a kapcsolat azonban a következőkből állt: a Szabad Nép moszkvai tudósítója, aki nem tudta, mi a pontos helyzet Budapesten, felhívta telefonon a szerkesztőségét. Itt az épületet megszállva tartó Dudáshoz kapcsolták. Dudás dörgedelmes hangon felszólította az újságírót: közölje Hruscsov és Bulganyin úrral az ő (mármint Dudás) követeléseit…

Akik közelről láthatták, nem mondják rossz szándékú embernek. Őszinte szabadságvágy párosult benne nagyfokú egyéni ambícióval, erőszakos fellépés politikai liberalizmussal. (Semmi kifogása sem volt az ellen, hogy a kezén lévő épületben kommunista lap is megjelenjék, ha az a nemzeti függetlenség alapján áll.) Hallgatott a józan tanácsra, de azért alapjában véve amolyan fiók-bonapartizmus szorult belé. Erősen valószínű volt, hogy a Külügyminisztériumot sem az állítólag ott lévő ávósok miatt támadtatta meg: ott akarta berendezni a főhadiszállását és innen fellépve szeretett volna bekerülni a felső vezetésbe.

Nagy Imre most már elég erősnek érezte a központi hatalmat ahhoz, hogy ne tűrjön el ilyen kalandokat. Nem lehetett megengedni a felelőtlen lövöldözést, a középületek megtámadását, az egyéni akciókat. Parancsot adott Dudás letartóztatására. A letartóztatás megtörtént s legfőbb jelentősége az volt, hogy a kormány növekvő erejét példázta.

A rend helyreálltát mutatta az is, hogy a kormány felhívást adott ki a volt államvédelmiek jelentkezésére, azzal, hogy azokat, akiket felelősség nem terhel, ügyük kivizsgálása után hazabocsátják. A jelentkezés a legteljesebb rendben kezdődött el: ezeket az embereket, akikre alig két nappal korábban még vadásztak az utcán, senki sem bántalmazta. A törvényes védelem reményében olyan nagy számban jelentkeztek, hogy legtöbbjüket szombaton hazaküldték: jöjjenek majd a jövő hét elején.

Az új kommunista párt szervezése is megkezdődhetett. A párt lapja, a Népszabadság megjelent a pesti utcán, anélkül, hogy bárkinek eszébe jutott volna, hogy elégesse, mint elődjét, a Szabad Népet. A lap szombati vezércikkében többek között ez állt: „Nem leszünk milliós párt. Szerényebb keretek között, szerényebb lehetőségekkel fogunk dolgozni, mint eddig. Aki az MSZMP tagja kíván lenni, az számoljon azzal, hogy a párttagságért nem jár fényes állás, előkelő pozíció, nem jár semmiféle megkülönböztető előny. Kemény, nehéz, hétköznapi munka vár tagjainkra. Puritán munkás élet vár ránk, s nem csillogás, nem »élenjárás«, nem szuronyokkal biztosított hazug fölény. Sokat veszítettünk, de visszanyerhetjük a szocializmus becsületét. Elvesztettük az egypártrendszerből adódó abszolút hatalmat, de ezzel együtt a múlté már a sztálinista fertőzés, a hamis tekintély, s a múlté lesz a nagyzolóan felduzzasztott pártot övező gyűlölet. Most kevesebben, de megtisztultan állunk oda az ország színe elé…” Elkezdtek megalakulni a pártszervezetek, Szegeden, Debrecenben, Kőbányán. Szombat délután a Körút és a Wesselényi utca sarkán egy erkélyről kommunista fiatalok százszámra szórták az új párt első röpcéduláit. A röpcédulákon részletek voltak Kádár János utolsó rádióbeszédéből. Sem azok, akik a röpcédulákat szórták, sem azok, akik türelmesen elolvasták, nem tudták, hogy a párt vezetője ismeretlen helyen tartózkodik – megszökött.

A szombati délután folyamán a felelős politikusok újabb erőfeszítéseket tesznek, hogy biztosítsák a Szovjetuniót: az új Magyarország nem lesz ellensége, sőt: igazabb barátja lesz, mint Rákosi csatlós-Magyarországa volt. Nagy Imre fogadja az osztrák követet és megelégedését fejezi ki azért az emlékeztetőért, amely szerint Ausztria az osztrák–magyar határ mentén zárt övezetet létesített s nem engedi meg fegyveres vagy fegyvertelen magyar emigránsok beszivárgását Magyarországra. Farkas Ferenc államminiszter a rádióban bejelenti: „Minden szocialista országgal semlegességünk elérése után is legmelegebb és legőszintébb baráti, gazdasági és kulturális kapcsolatokat kívánunk fenntartani. Gazdasági és kulturális kapcsolatokat kívánunk kiépíteni, a világ összes többi békeszerető országaival is.”

Késő délután az Országgyűlés házának gobelintermében a magyar nemzeti kormány sajtókonferenciát tart a külföldi sajtó Budapesten tartózkodó tudósítóinak. A kormány részéről Tildy Zoltán és Losonczy Géza válaszolnak a feltett kérdésekre.

A BBC tudósítója felvilágosítást kér azokról a tárgyalásokról, amelyek a magyar és a szovjet hadsereg képviselői között zajlottak. Tildy azt válaszolja, hogy a tárgyalások megkezdődtek, éjszaka folytatódnak; az eredményekről még semmit nem lehet mondani. Losonczy a következőket mondja: „A tárgyalások már vezettek némi eredményhez; reméljük, még több eredmény következik. Bizonyos enyhülés észlelhető.” Tildy ezek után kijelenti, hogy a rendelkezésére álló adatok szerint a szovjet katonai küldöttség megígérte, hogy több szovjet csapat nem lépi át a határt.

Egy másik kérdés arra vonatkozik, mi volt a szovjet válasz Nagy Imre miniszterelnök azon követelésére, hogy a Szovjetunió vonja vissza csapatait. Tildy szerint a Szovjetunió eddigi válasza nem volt kielégítő.

Egy külföldi újságíró a Magyarországon állomásozó szovjet egységek száma felől érdeklődik.

Tildy: „Vezérkarunknak pontos adatok állanak rendelkezésére, de ezeket nem áll módomban közölni.”

A New York Post tudósítója: „Vajon az a tény, hogy az oroszok hajlamosak a visszavonulással kapcsolatos technikai kérdésekről tárgyalni, magában foglalja-e, hogy hajlamosak visszavonulni is?”

Tildy: „Ha egy fél egy adott problémát tárgyalni kíván, ebben benne van a megoldás lehetősége is.”

A Stuttgarter Nachrichten tudósítója megkérdezi, vajon szovjet részről beleegyeznek-e olyan bizottság felállításába, mely a szovjet csapatok kivonulásáról politikai síkon lesz hivatott tárgyalni.

Tildy: „Azt javasoltuk, hogy olyan küldöttséget is felállítunk, amely bizonyos politikai kérdésekről fog tárgyalni. A Szovjetunió elvben bele is egyezett, de nem adott érdemi választ.”

Egy tudósító megkérdezi, vajon a szovjet csapatok kivonulásával kapcsolatos tárgyalások során a magyar kormány azonnali kivonulást fog-e követelni.

Tildy: „Azt kívánjuk, hogy a lehető leggyorsabban vonuljanak ki, ahogy ez technikailag egyáltalán lehetséges.”

A Manchester Guardian tudósítója megkérdezi, vajon a magyar kormány tudja-e, hogy a szovjet csapatok kivonulására vonatkozó követelését a lengyel kormány is támogatja.

Losonczy: „A lengyel kormány úgy látja, hogy a magyar kérdéseknek külföldi beavatkozás nélkül kell megoldódniok.”

A Newsweek tudósítója megkérdezi, küldött-e a szovjet kormány felelős képviselőt Magyarországra a szovjet csapatok visszavonásának kivizsgálására.

Losonczy azt válaszolja, hogy magasrangú szovjet tisztek tartózkodnak Magyarországon.

Tildy arra a kérdésre, vajon van-e lehetőség a szovjet és magyar fegyveres erők közötti összetűzésre, azt válaszolja, hogy a magyar csapatok parancsot kaptak minden fegyveres tevékenységtől való tartózkodásra. „Úgy vélem – mondja a továbbiakban –, hogy ily tragikus összetűzésre nem kerülhet sor. Ez tragikus lenne a magyar nép, a Szovjetunió és az egész világ szempontjából, és ismétlem: azt hiszem, hogy ez nem következhet be.”

Az Observer tudósítója részéről elhangzik az a kérdés is, vajon értesítette-e előre a szovjet kormány a Magyarországon végrehajtott csapatmozdulatokról a magyar kormányt és adott-e valamiféle magyarázatot. Tildy Zoltán válaszában kijelenti, hogy előzetes értesítés nem érkezett sem a hadmozdulatok irányáról, sem azok céljáról. Hozzáteszi, hogy a magyar kormány a magyar függetlenség tiszteletben tartása és gyakorlati visszaállítása után mindent meg fog tenni, hogy a teljes egyenjogúság és függetlenség alapján nyílt, becsületes, jószomszédi, baráti viszonyt alakítson ki Magyarország és a Szovjetunió között.

Egy újságíró megkérdezi, feltételekhez kötötte-e a Szovjetunió csapatainak kivonását.

Tildy: „Egy nemzet függetlenségének helyreállítása nem köthető feltételekhez. Csak a függetlenség helyreállítása után lehet szó baráti kapcsolat kialakításáról.”

A sajtóértekezlet befejezésekor Losonczy Géza államminiszter rövid nyilatkozatot tesz a kormány politikájának néhány alapvető kérdéséről: „A kormány szükségesnek tartja kijelenteni – mondja –, hogy nem tűri el a földreform visszacsinálását, a gyárak, üzemek államosításának vagy a legutóbb kiharcolt szociális vívmányoknak semmiféle csorbítását. A föld a parasztoké, a gyár a munkásoké. Ugyanakkor természetesen minden erővel megvédjük és megőrizzük a most lezajlott forradalom minden vívmányát, mindenekelőtt nemzeti függetlenségünket. Ami a Szovjetunióval való viszonyunkat illeti, a vitás kérdéseket tárgyalások útján akarjuk rendezni és nem akarjuk kiélezni a helyzetet. Nemcsak azért nem, mert kisebb ország vagyunk, hanem mindenek felett azért, mert a teljes egyenjogúság alapján baráti jó viszonyt akarunk kiépíteni Kelet és Nyugat országaival, így a Szovjetunióval és minden szocializmust építő országgal. Mindezek megállapítására azért volt szükség – fejezi be tájékoztatását Losonczy államminiszter –, mert még egyes szocializmust építő országokban is vannak jelenségek, melyek arra mutatnak, hogy félreismerik és helytelenül magyarázzák a jelenlegi kormány jellegét és politikáját.”

Külpolitikai vonalát illetően a megnyugtatás és a helyzet reális értékelése jellemezte Mindszenty hercegprímás szombat esti rádiószózatát is. „Mi még rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük – mondotta Mindszenty –, hogy nincs ellenségünk! Azért, mert mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökerezik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni a fejlődés jegyeit. Korunknak azonban ebből a szempontból általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok között, hanem éppen az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előre viszi; más természetű okoknál fogva fizikai életfeltételeik szerint is mind jobban egymásra utaltak a népek.”

„Mi magyarok – folytatta a hercegprímás – az európai népek családi bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátságban mindegyikkel. Sőt még további tájakra is emelve a szemünket, mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta. Egész helyzetünket azonban az dönti most el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül-e fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot, s őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.”

Ez a külpolitikai program megfelelt az ország érdekeinek, a legkevésbé sem volt sértő a Szovjetunió irányában – aligha lehet vele szemben bármilyen kifogást támasztani.

Ami a hercegprímás belpolitikai nézeteit illeti, ezek többrétűek voltak. Egyrészt támogatta a munka azonnali felvételét, másrészt azonnal hozzáfűzte ehhez azt a megállapítását: „Tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.” Szabad választásokért szállt síkra, nemzetközi ellenőrzés mellett, a többpártrendszer alapján, de ugyanakkor a pártoskodás ellen szólott: „Én pártokon kívül és állásom szerint felül is vagyok és maradok. Figyelmeztetek ebből a tisztemből minden magyart: a gyönyörű egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásnak. Ennek az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre.”

Noha erősen hangoztatta pártokon felül állását, feltűnő volt mégis az a megvető és fenyegető hang, amellyel a nemzeti kormányról szólott, nem is nevezve azt másképp, mint „a bukott rendszer örököseinek”: „1945-től egy vesztett és számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a megtagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegeit sütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot.”

A társadalmi berendezkedést és az egyház igényeit illetően a hercegprímási szózat nem volt teljesen világos. „Hangsúlyoznom kell a tennivalók tárgyi foglalatát is, mert jogállamban élünk, osztály nélküli társadalomban, demokratikus vívmányokat fejlesztünk, szociális érdektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon alapján állunk, kizárólag kultúrnacionalista szellemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nép. Mint a magyar római katolikus egyház feje viszont kijelentem, hogy amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben jelentette, hogy nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Ha azt a magyar nép természetesnek találja, nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodnunk kell. Ugyanilyen minőségemben továbbá röviden megemlítem az ország 6,5 millió katolikus hívőjének tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és sajátosságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból s az egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.”

Noha a hercegprímás kijelentette: mostani szózata más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondott, világos és elég – a beszéd hallgatóiban sok kétség támadt afelől, mit jelent pontosan a „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátozott magántulajdon”, s még inkább: vajon az a kijelentés, hogy „a bukott rendszer erőszakának és sajátosságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk” – az egyházi nagybirtok visszaállítását célzó igényt is magában foglalja-e.

Általában a beszéd fogadtatása meglehetősen vegyes volt, maguk a katolikus hívők között is és inkább csökkentette, mintsem növelte a hercegprímás népszerűségét. De természetesen egy szabad országban egy volt a szabadon elhangzó sokféle vélemény közül és magukra az eseményekre már semmiféle befolyást nem gyakorolt. Az események menete, az ország sorsa akkor már eldőlt és minden olyan állítás, amely ezt a döntést a Mindszenty-beszéddel hozza kapcsolatba, csak utólagos belemagyarázás.

S ami „odafönt”, a „nagypolitika” színvonalán folyt, ugyanazzal megpróbálkozott „lent” maga a nép is, az ország lakossága. Szinte megható az az igyekezet, amellyel az előrenyomuló, harci állásokat elfoglaló szovjet egységeknek meg akarják magyarázni, hogy a magyarok nem ellenségeik és nem ellenforradalmárok. A pécsi rádió üzenetet olvas fel a város határában tartózkodó szovjet harcosoknak: „Orosz katonák! A Szabad Pécsi Rádió a felszabadult magyar nép nevében szól hozzátok. Sok téves hírt hallottatok a legutóbbi magyarországi eseményekről. Azt híresztelték a magyar nép ellenségei, hogy Magyarországon ellenforradalom van, fasiszta, reakciós elemek vették birtokukba a hatalmat és a régi, rossz rendszert akarják visszaállítani, s azért kell nektek Magyarországra bejönni, hogy ezt megakadályozzátok. Ez nem igaz! A magyar nép most vette csak igazán kezébe a hatalmat, mi szabad, független, demokratikus állam akarunk lenni! Mi nem akarjuk újra a nagybirtokosokat, a bankárokat a nyakunkra ültetni, de nem kell sztálinista, rákosista klikk sem, amely nyomorba, szenvedésbe döntötte országunkat! Nem! Szabadságot akarunk adni minden állampolgárunknak, hogy szabadon beszélhessenek, cselekedhessenek! Nem akarunk meghódítani más országokat és nem akarunk egyetlen más népet sem kényszeríteni arra, hogy úgy gondolkodjanak, úgy éljenek, ahogyan mi. Minden országnak, népnek megvannak a maga jellegzetességei, sajátosságai. Ti oroszok vagytok. Éljetek úgy, ahogyan nektek legjobban megfelel. Mi magyarok vagyunk, kérünk benneteket, hagyjatok minket, hogy a mi kis országunkban a magunk módján rendezzük be életünket! Ti nekünk ezelőtt 12 évvel meghoztátok a szabadságot. Hálásak vagyunk érte. Miért akarnátok most elvenni tőlünk? Mi barátságban akarunk veletek is élni, mint minden más nemzettel. Oroszok! Sokat szenvedett a mi népünk; menjetek haza, hogy a mi békés, nyugodt életünket megkezdhessük.”

Dunapenteléről, az egykori Sztálinvárosból három parlamentert küldenek a szovjet páncélosok elé. „A délután folyamán Dunaföldvárra küldött három parlamenter visszaérkezett – jelenti a dunapentelei rádió. – Ticho Pál, a nemzeti bizottság elnökhelyettese vezette a parlamentereket Dunaföldvárra. Dunaföldváron túl találkoztak a felvonuló páncélos szovjet egységekkel. A szovjet páncélosok három őrségből álló parlamenter-küldöttel jöttek küldöttségünk elé és a kérdésre, hogy miért járnak erre, a következőket mondották: »Minket úgy tájékoztattak, hogy Magyarországon fasiszta ellenforradalmárok német és nyugati tisztek vezetésével véres ellenforradalomban a rendszer megdöntésére törnek. Úgy tudjuk, hogy a magyar kormány kérte a szovjet csapatok beavatkozását a fasiszta ellenforradalom fegyveres leverésére.« Küldötteink megmagyarázták nekik, hogy ez Gerő és Hegedűs aljas rágalma volt a magyar forradalom ellen. Elmondották Rákosi és bandájának hazaárulását, megmagyarázták a szovjet vezetőknek a magyar forradalom jelenlegi helyzetét, a magyar nép függetlenségi és semlegességi akaratát. A szovjet tisztek ezt megértve megegyeztek parlamentereinkkel abban, hogy egyik fél sem kezdeményez tűzharcot. A szovjet páncélos egységek nem jönnek be a városba, se fegyverrel, se fegyvertelenül, sem támadó, sem békés szándékkal. Megértették, hogy a város lakóinak nyugalma ezt megköveteli. Elhatározták, hogy holnap, november 4-én délelőtt 10 órakor a dunaföldvári laktanya hivatalos helyiségében a szovjet csapatok parancsnoksága és a dunapentelei nemzeti bizottság, valamint a dunapentelei forradalmi katonai parancsnokság kompromisszumot köt.”

Békéscsabánál a Békés megyei forradalmi tanács tagja, egy alezredes, a környékbeli szovjet csapatmozdulatokról a következő tájékoztatót adta az MTI munkatársának:

„Békéscsabától délnyugatra és Szarvastól délre egy-egy gépesített szovjet egység állomásozik. Úgy vettem észre, hogy körül akarják fogni a várost. Később parlamenterek útján érintkezésbe léptem velük céljaikat illetően. A szovjet parancsnok nagyon csodálkozott, amikor felszólítottuk őket, hogy kerüljék el a lakott területeket, a nép nagyon hevült hangulatban van, nagyon fel van izgatva, s így fegyveres összeütközésre kerülhet sor. A szovjet parancsnok elmondotta, hogy őket azzal az utasítással küldték, hogy fasiszták ellen kell harcolniuk, olyanok ellen, akik vissza akarják állítani a fasiszta rendet. A parlamenterek megmagyarázták, hogy erről szó sincs, ellenben a magyar nép teljes szabadságot, független életet kíván. Felvilágosították a szovjet parancsnokot arról is, hogy Rákosi népellenes rendszere milyen nehéz helyzetbe juttatta a magyar népet. A szovjet tisztek a kapott felvilágosítás után kijelentették, hogy nem fognak sohasem lőni a magyar népre.”

Este tíz órakor a magyar kormány katonai küldöttsége, Erdei Ferenc, Maléter Pál, Kovács István tábornok és Szűcs Miklós ezredes a Csepel-szigeti Tökölre ment, a szovjet főhadiszállásra, ahol Malinyin tábornok, Sztyepanov tábornok és Scserbanyin tábornok fogadta őket.

A szovjet–magyar tárgyalások hírére a Biztonsági Tanács, amely szombat este folytatta a magyar kérdés tárgyalását, egyhangúan úgy határozott, hogy a további tanácskozásokat hétfő délelőttre halasztja. Noha több delegátus kétségének adott kifejezést a szovjet tárgyalófél őszinteségét illetően és Franciaország küldötte emlékeztetett a nyolc év előtti prágai államcsínyre, feltéve a kérdést: „Nem ugyanez-e az, amit most a szovjet erők Magyarországon szándékoznak véghezvinni?” – Szoboljev szovjet küldött megnyugtatta a Tanácsot, hogy a tárgyalások folyamatban vannak s ugyanígy nyilatkozott Magyarország és Jugoszlávia képviselője is; így aztán megszületett az elnapolás.

A tárgyalások Tökölön valóban folyamatban voltak. A hangulat jó volt, sőt ennél is több: baráti.

Este 11-kor Maléter még felhívta telefonon Király vezérőrnagyot, Budapest katonai parancsnokát és közölte, hogy minden rendben halad.

Éjjel 12 óráig a küldöttség állandó telefonkapcsolatban állt a Parlamenttel és rendszeresen tájékoztatta Nagy Imrét a tárgyalások menetéről. Éjfélkor ez a kapcsolat megszakadt.

Az történt ugyanis, hogy a tárgyalóterembe egy ismeretlen, civilruhás férfi lépett be több fegyveres kíséretében. Az illető: Szerov tábornok, a szovjet titkosrendőrség parancsnoka, bejelentette, hogy a magyar küldöttséget letartóztatja.

Malinyin vezérezredes hevesen tiltakozott és vad káromkodásba kezdett. Szerov tábornok félrevonta és halkan magyarázott neki valamit. Malinyin ezután a szovjet küldöttség tagjait kiparancsolta a szobából, ő maga még mindig felindultan odébbvonult.

Szerov tábornok foganatosította a letartóztatásokat.

A magyar történelemben hasonló eset 1541-ben történt: a Budát ostromló Szulejmán török szultán vendégségbe hívta Török Bálintot, a vár védőjét. Lakomázás közben a vendég gyanút fogott és távozni akart. De a szultán azzal marasztalta: „Hátra van még a fekete leves.” A feketekávé feltálalásakor fegyveresek siettek elő s bilincsbe verték, örökös rabságba hurcolták a magyar főurat. A szultán szavai azóta is a baljós fenyegetés, a hitszegés jelmondatává váltak – négyszáz év óta sem felejtette el ezt az árulást a magyar.

Nagy Imre éjféltájban feküdt le aludni. Négy óra előtt keltették fel, azzal, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet.

Azonnal Maléterék után érdeklődött. Semmi hír. A tököli szovjet parancsnokság nem válaszol.

A Parlamentben a miniszterek közül Tildy, a barátai közül Donáth és Szilágyi volt csak bent. Azonnal üzentek a kormány többi tagjáért. Bibónak sikerült még beérkeznie, Kovács Béla csak a Parlament közelébe jutott el. Az épületben volt még Dobi, az Elnöki Tanács elnöke, Kristóf, a Tanács titkára és Rónai, az Országgyűlés elnöke.

Tanácskozásra ültek össze. Tildy megkérdezte: hogyan kellene a rádión bejelenteni a történteket? Nagy Imre vállalta a bejelentést.

A szöveget Donáth vázolta fel.

Nagy Imre magára vette a felöltőjét és a miniszterelnöki szobából a Parlament másik oldalán lévő félemeleti stúdióba sietett. A miniszterek elkísérték.

A rádiótechnikusok azonnal előkészítették a mikrofont és a magnetofont.

Öt óra húsz perckor felhangzott a rádióban a jólismert hang: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”

Akkor már hallható volt az ágyútűz, a fegyverropogás.

A rádión bemondatta: Maléter és Kovács vezérkari főnök haladéktalanul jöjjenek vissza és vegyék át hivatalaik vezetését. Mindnyájan tudták: reménytelen a felhívás.

Aztán újabb közlemény: „A magyar kormány felkéri a szovjet hadsereg tisztjeit és katonáit, hogy ne lőjenek. Kerüljük el a vérontást. Az oroszok barátaink és azok is maradnak.” Tudták, hogy ez is reménytelen.

Bejött Háy Gyula, a feleségével. Egy cédulára írja a rögtönzött szöveget s már olvassa is be a mikrofonba: „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Ez is reménytelen. Már minden reménytelen.

Hat óra után tudják meg, hogy Kádár „ellenkormányt” alakított. Nagy Imrét a hír talán még jobban mellbevágja, mint a szovjet támadás híre. Tegnap nem engedte Kádárt kihagyni az új kormánylistáról. Azt el tudta még hinni, hogy megijedt; de azt nem akarta elhinni, hogy elárulta – őt és az országot. „A kommunista eszme hívei bízzanak a jövőben…” Vagy a szovjet tankokban… Mit mondhattak neki? „Kádár elvtárs, önön múlik a szocializmus sorsa Magyarországon, a béketábor egysége, a világbéke… Egyébként is, a Rajk-ügy miatt azon a másik Magyarországon úgy sincs nagy jövő maga előtt?” A tét túl nagy volt, a jellem túl kicsiny.

Megérkezik Mindszenty hercegprímás. Tildyvel beszél.

– Budai palotámban nem éreztem magam biztonságban, ezért idejöttem védelemért…

– Kérem, ami védelem itt van, az az ön rendelkezésére is áll.

Kis szünet. Mindszenty újra megszólal:

– Tulajdonképpen információért is jöttem, de úgy látom, itt már semmi jót nem mondhatnak. Ezért elmegyek…

Dobi, Kristóf és Rónai félrevonulnak. Nekik nincs ellenükre a szovjet intervenció.

Nagy Imre telefonjelentést kap: a szovjet tankok a Parlament felé közelednek.

Nincs mit várni tovább. Minden eldőlt. Minden elveszett. A lehetetlennel próbálkozott. Csoda-e, hogy nem sikerült?

Ember akart lenni az embertelenségben. Magyar akart lenni a magyartalanságban. És ez lehetetlen.

Jó kommunista akart lenni és jó hazafi. És ez lehetetlen.

Jó magyar akart lenni és őszinte szovjetbarát. Azok akadályozták meg, akikért leginkább tette: a moszkvai vezetők. Azok, akikben bízott, akiket – nyersen kimondva – egy ideig szolgált, s akiket bármi történt is – az utolsó percig nem árult el. Azok gázolják most le, akiknek az érdekeit – igazi s nem képzelt érdekeit – mindig fontosabbnak tartotta a maga egyéni érdekeinél. Akiknek hitt; ha kijátszották, hát újra hitt; most végzetesen tőrbecsalták.

Ez a köszönet mindenért; egy életért, küszködésért, megaláztatásért, becsületért. Dübörögnek az orosz tankok, felverik a reggeli csendet; azért jönnek, hogy eltiporják. Hogyan is mondta Molotov 1953 júniusában Rákosinak? „Nem lehet örökké a szovjet szuronyokra támaszkodni.” Úgy látszik, ennek a rendszernek csak a szuronyokra és a tankokra lehet!

A legnehezebb órában saját testét feszítette hídnak a szakadék fölé, a párt és a nép, a szovjet hatalom és a kis Magyarország közé. De ez a szakadék áthidalhatatlan. A híd szétroppan a tankok súlya alatt, szétroppan és a mélybe zuhan.

A mélybe zuhan ő, s így a magyar szabadság is. Mert most már a kettő összeforrott. Lehet: sokat hibázott. Tévedett, gyenge is volt, elkésett. De így, ahogy van, botlásokkal, tévedésekkel – a neve örökre és eltéphetetlenül összeforrott a magyar szabadságéval. Bárhogy ítél is majd róla s fölötte a történelem, ezt nem fogják már tőle megtagadni.

Amit magából megment, az a magyar szabadságból is megmenekül. Az életét sem akarja csak úgy odadobni; de az ügyre, a jövőre is gondol még mindig, amikor kilép a ködös, szürke, novemberi utcára.

Nincs előtte sok lehetőség. A tankokat már idehallani. S Magyarországot nem hagyja el.

Szántó Zoltán, az új kommunista párt egyik vezetője – aki valaha, még Moszkvában, az egész párt vezetője volt – hajnalban közölte vele, hogy az éjszaka folyamán sürgősen behívták a jugoszláv nagykövetségre és ott Szoldatics nagykövet figyelmeztette: Belgrádból értesítést kapott, hogy a magyarországi helyzet rendkívül súlyos, az események igen gyorsan fejlődnek, a szovjet csapatok újabb támadása Budapest ellen bármely percben bekövetkezhet.¹⁰⁰ Ezért a jugoszláv kormány úgy határozott, hogy menedékjogot biztosít Nagy Imrének, a pártvezetőség tagjainak és mindazoknak, akiket a pártvezetőség erre méltónak tart.

Nem tehet mást, el kell fogadnia a jugoszlávok ajánlatát. Legjobb embereivel, akiket kommunista múltjuk miatt leginkább fenyeget a letartóztatás veszélye és a megszállók bosszúja, kocsiba száll és a jugoszláv nagykövetségre megy.

Huszonkét napig volt a jugoszláv nagykövetség épületében, a Hősök tere és a Sztálin út sarkán. Nem sokkal azután, hogy menedéket kért ott, egy szovjet tank belőtt a ház egyik ablakán és megölte a követség egyik beosztottját. De lehetséges, hogy ez a belövés véletlen műve volt és nem azért történt, mert Nagy Imre az épületben tartózkodott.

Ez alatt a huszonkét nap alatt a szovjet túlerő vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Budapesten befejeződtek a harcok; csak a Mecsekben, a Mátrában, a Bükkben folytatódott az ellenállás december közepéig, végéig.

A fiatalok csodába illő hősiességgel harcoltak. De a küzdelem teljességgel reménytelen volt. Ha egy ház ablakán kilőttek, a szovjet ágyútűz az egész házat szétverte. Ha egy utcában próbáltak meg védekezni, a bosszú az utca egész férfilakosságát sújtotta. A rombolás sokszorosan felülmúlta az első beavatkozás méreteit; a Rákóczi út, a Körút egy része, az Üllői út környéke romokban hevert. Deportáló vonatok indultak a szovjet határ felé; a nemzet ifjúságát az elhurcolás veszélye fenyegette.

Mindez azzal az ürüggyel történt, hogy Magyarországon új kormány alakult és az hívta be segítségül a szocialista vívmányok és a szocializmus híveinek védelmére a szovjet hadsereget. Az új kormányról elsőnek Münnich Ferenc adott hírt egy ismeretlen rádióállomáson keresztül, közölvén, hogy Apró Antallal, Kádár Jánossal és Kossa Istvánnal, a Nagy Imre-kormány volt tagjaival együtt megszakították ezzel a kormánnyal minden kapcsolatukat, kiléptek a kormányból és egy magyar forradalmi munkás-paraszt kormányt alakítottak. A valóság az volt, hogy az egy Kádár János kivételével a másik három nem kilépett a Nagy Imre-kormányból, hanem a forradalom napjaiban leváltották őket onnan. Erős túlzásnak látszott az is, hogy a „munkás-paraszt forradalmi kormányt” ők alakították. Bár e kormány alakulási körülményei teljesen zavarosak – tagjainak egy része a forradalom alatt Csehszlovákiába szökött, vagy átutaztában véletlenül ottragadt s onnan vitték át őket Moszkvába –, az ország és a világ benyomása sokkal inkább az volt, hogy ezt a kormányt az oroszok alakították.¹⁰¹ Mindenesetre, ahogy a régi királyok isten kegyelméből, ez a kormány a szovjet fegyverek kegyéből került hatalomra.

Nem túlzás, hogy soha a magyar történelemben népszerűtlenebb és gyűlöltebb vezetése nem volt az országnak, mint ez a „magyar forradalmi munkás-paraszt” kormány. A nép úgy érezte, hogy ez a kormány se nem magyar – minthogy külföldi érdekeket képvisel –, se nem forradalmi – minthogy egy forradalom eltiprásával jött létre –, se nem munkás – minthogy a munkások fegyverrel harcoltak ellene –, se nem paraszt – minthogy a parasztokhoz semmi köze nem volt. Árulásban fogamzott, testvérvérben született és hazugsággal keresztelték meg.

Ez a kormány első nyilatkozatában fűt-fát ígért. Megígérte, hogy biztosítja a nemzeti függetlenséget és az ország szuverenitását. Azt mondta: nem tűri, hogy a dolgozókat, akik tevékenyen részt vettek a forradalmi eseményekben, bármilyen ürüggyel üldözzék. Megbélyegezte a Rákosi–Gerő-klikk bűnös uralmát, és megígérte, hogy a rend és nyugalom helyreállítása után tárgyal a szovjet kormánnyal és a Varsói Szerződés többi tagállamával a szovjet csapatok kivonásáról Magyarország területéről.

Legfőbb ígéreteit azután sorra megszegte. A nemzet ifjú függetlenségét, az ország pár napos szuverenitását eladta. A forradalmi harcok részeseit kíméletlenül üldözte; bitófa és börtön, internálótábor és kenyérvesztés várta azokat, akik küzdöttek az idegen elnyomás és a belső terror ellen. És végül egyezményt írt alá a szovjet kormánnyal, amelyben elfogadta az ország további katonai megszállását.

De még ha százszor különb is lett volna ez a kormány, mint amilyen volt, ha ígéreteiből egyet-mást meg is tartott volna, akkor sem lehetne letörölni megszületésének körülményeiről a nemzetárulás bűnét: 1849 „muszkavezetőire” emlékeztetett.

Miután a fegyveres ellenállást az oroszok leverték, a magyar nép a harc új formáit választotta. Ebben a harcban a munkásosztály járt az élen, furcsa módon példázva a marxista–leninista dogmát a proletariátus vezető szerepéről. A gyárakban mindenfelé folytatták működésüket a forradalom napjaiban alakult munkástanácsok; általános sztrájkot rendeltek el, így tiltakozva a megszállók brutalitása és ügynökeik hatalomra jutása ellen. Követeléseik között az ország függetlenségének biztosítása, a szovjet erők kivonása, a munkás-önkormányzat elismerése volt a legfontosabb. De szinte valamennyi munkástanács kinyilvánította abbeli véleményét is, hogy a Kádár-féle államvezetés legalitását nem ismeri el és Magyarország törvényes kormányának a Nagy Imre-kormányt tartja. Követelték, hogy Kádár mondjon le vagy vonuljon vissza és a miniszterelnöki tisztet adja át Nagy Imrének.

Minthogy ezekben a hetekben Magyarországon lényegében kettős hatalom volt: egyik a szovjet hadsereg és a szuronyaira-tankjaira támaszkodó Kádár-kormányzat, a másik a munkástanácsok vezette nép – Kádár, illetve szovjet tanácsadói nem tartották elérkezettnek az időt, hogy nyíltan szembeszálljanak a magyar nép követeléseivel. Ellenkezőleg: fegyveres erejük ellenére is érezvén politikai gyengeségüket és teljes elszigeteltségüket, jobbnak látták úgy tenni, mintha szerepüket átmenetinek, ideiglenesnek vélnék és hajlandók volnának tárgyalni Nagy Imrével s előbb-utóbb szívesen bevonnák őt a vezetésbe.

A Kádár-féle kormány alakuló nyilatkozata mindössze a Nagy Imre-kormány „gyengeségét” említi. Kádár János első nagyobb rádióbeszédében, november 11-én Nagy Imréről mint a kormány „egyetlen kommunistájáról” szól s a kormánynak a „teljes tehetetlenséget” veti a szemére, amely „tulajdonképpen utat nyitott az ellenforradalmi erők számára”. „Nekem – fűzi hozzá –, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni. Kétségtelen azonban, hogy az ellenforradalmi erők nyomása alá került és politikailag nagy bűnt követett el a nép ellen azzal, hogy látva a kialakult helyzetet, ezt nem tárta fel bátran és őszintén a nép előtt, ellenkezőleg: úszott a soviniszta árral, feladta a munkásosztály pozícióit és ellenállásra hívott fel a segítségül hívott, a népet és rendszerünket az ellenforradalommal szemben megvédeni szándékozó szovjet csapatokkal szemben.”

November 13-án – a Népszabadság beszámolója szerint – munkásküldöttségek keresték fel a Parlamentben Kádár Jánost. Több küldöttség érdeklődött Nagy Imre felől. Kádár elmondta, hogy Nagy Imrét nem tartja olyan embernek, aki tudatosan támogatta az ellenforradalmat, de az események magukkal ragadták. Nagy Imrét – tette hozzá – nem tartóztatták le – ilyen hírek is jártak országszerte –, hanem önszántából hagyta el a Parlament épületét. Sem a magyar kormány, sem a szovjet parancsnokság nem korlátozza szabad mozgását; egyedül tőle függ, hogy részt kíván-e venni a politikai életben.

November 14-én Kádár a budapesti központi munkástanács küldöttségét fogadta. A beszélgetés során kijelentette: a legutóbbi magyarországi események nem tekinthetők ellenforradalomnak. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a körülmény, hogy a munkásoknak a múlt bűnei miatti elégedetlensége és jogos kívánságai mellett ellenforradalmi jelenségek is mutatkoztak. Határozottan megerősítette, hogy az utóbbi hetek nagy népi mozgalmában való részvétel miatt senkit nem érhet bántalom.

A semlegességről szólva azt mondotta: ez nagyon is megérthető kívánság; de a hatalmi egyensúlytól függ s olyan nemzetközi helyzetre van szükség, amely realitást ad e követelésnek. A többpártrendszerről és a szabad választásokról így beszélt: „Többpártrendszert akarunk és szabad, becsületes választásokat. Tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű dolog, mert a munkáshatalmat nemcsak golyókkal, de szavazócédulákkal is meg lehet semmisíteni. Számításba kell vennünk, hogy a választásokon teljes vereséget szenvedünk, de ha felvesszük a választási harcot, a Kommunista Pártnak meglehet a megfelelő ereje ahhoz, hogy megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát.” A munkások a tárgyalás alkalmával követelték, hogy Nagy Imre foglalja el újra a miniszterelnöki tisztet. Erre válaszolva, Kádár kijelentette: Nagy Imre jelenleg egy idegen állam követségén tartózkodik, ahol politikai menedékjogot kért. Ilyen körülmények között nincs alkalom arra, hogy tárgyaljanak vele és így természetesen nem lehet miniszterelnök. Ha azonban Nagy Imre lemond a területenkívüliségről és ismét magyar területre lép, lehetőség nyílik a tárgyalásokra és a megegyezésre vele.

Ebben a helyzetben tárgyalások kezdődtek a Kádár-kormányzat és a Jugoszláv Népköztársaság között Nagy Imréék további sorsát illetően. Az „öreggel” együtt a budapesti nagykövetségen volt a felesége, a lánya és a veje, Jánosi Ferenc, két kisunokája, valamint barátai és hívei közül azok, akik vele együtt november 4-én a Parlamentben tartózkodtak, vagy még ezen a napon értesítést kaptak Nagy Imre hollétéről. Itt volt Szántó Zoltán, a volt varsói nagykövet, Rákosi egyik régi ellenlábasa, Vas Zoltán, aki a forradalom alatt a közellátás ügyeit intézte, Lukács György, a híres marxista esztéta, aki népművelésügyi miniszter volt a Nagy Imre-kormányban, Losonczy Géza, a megújulási mozgalom egyik legjelentősebb alakja, Donáth Ferenc, a mezőgazdasági kérdések szakembere, Tánczos Gábor, a Petőfi Kör főtitkára, Rajk Júlia, a kivégzett Rajk László özvegye, aki november 3-án érkezett haza Kelet-Németországból, Haraszti Sándor, az Újságíró Szövetség elnöke, Szilágyi József, aki a forradalom alatt Nagy Imre titkára volt, Vásárhelyi Miklós, a sajtóügyek vezetője, Újhelyi Szilárd, a Filmhivatal elnöke, Fazekas György újságíró, akinek a nemzetőrség megszervezésében volt szerepe, Erdős Péter újságíró és Nádor Ferenc ezredes, a légierők parancsnoka. Többen feleségükkel, gyerekeikkel jöttek: a csoportban 15 asszony és 17 gyerek volt.

A követségre menekültek egytől-egyig a kommunista pártnak voltak tagjai. A Rajk-ügyben és a Kádár-ügyben a felsoroltak közül Losonczy Géza, Donáth Ferenc, Rajk Júlia, Haraszti Sándor, Erdős Péter és Újhelyi Szilárd hosszú éveket töltött Rákosi börtöneiben. A forradalom alatt újjáalakított kommunista párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt előkészítő bizottságának 7 tagja közül 5 menedékjogot kért, a hatodikat, Kopácsi Sándort feleségével együtt egy szovjet járőr az utcán fogta el, előbb a szovjet nagykövetségre, majd Sashalomra, egy szovjet laktanyába vitték, ahol Szerov tábornok személyesen tartóztatta le; az egész pártvezetésből csak Kádár János volt szabadlábon.¹⁰²

A tárgyalások során a Kádár-csoport felvetette, hogy Nagy Imre és még néhányan, akik vele vannak, Romániában kérjenek menedékjogot és maradjanak ott, amíg a helyzet Magyarországon normalizálódik. A jugoszláv kormány válaszlevelében kijelentette: „Jugoszlávia kormánya nincs ellene, hogy Nagy Imre és mások Romániába távozzanak, de ez teljességgel attól függ, hogy ők maguk elfogadják-e ezt a javaslatot.”

Nagy Imre és a többiek közölték, hogy a legszívesebben Magyarországon maradnak – ahogy a követségen mondták – a helyzet érdekében is és azért is, hogy részt vegyenek az ország normális életében. Természetesen azt kívánták, hogy a személyes biztonságukat illetően garanciát kapjanak. S abban az esetben, ha ez lehetetlen, valamennyien annak a kívánságuknak adtak kifejezést, hogy Jugoszláviában kapjanak menedékjogot. Nyilvánvalóan – ezért választották menedékhelyül a jugoszláv követséget is – szocialista állam területére akartak menni, de egyben olyan területre is, ahol nem az oroszok az urak.

A Kádár-csoport első válaszaiban a romániai megoldáshoz ragaszkodott, amely lényegében Nagyék kiadatását jelentette volna. November 16-án aztán Kádárék megváltoztatták álláspontjukat és közölték, hogy hajlandók írásos biztosítékot adni Nagy Imrének, s úgy gondolják, hogy a Nagy-csoport 17-én már el is hagyhatja a követség épületét. De mikor Szoldatics jugoszláv nagykövet bement Kádárhoz, hogy a biztosítékot aláírassa vele, az megtagadta az aláírást és új követelésekkel állt elő. Ezeknek a lényege az volt, hogy Nagy Imre és Losonczy mondjanak le miniszteri rangjukról, ismerjék el a „forradalmi munkás-paraszt kormány” harcának a jogosságát az „ellenforradalommal” szemben, gyakoroljanak nyilvános önbírálatot korábbi tevékenységükért és adjanak biztosítékot arra, hogy nem tesznek semmit az új kormány ellen. Mindez még azzal volt megtetézve, hogy amíg a helyzet Magyarországon nem normalizálódik, Nagy és mások mégiscsak valamelyik kelet-európai szocialista országban – de nem Jugoszláviában – kérjenek menedéket.

Nagy Imre és a többiek ezt természetesen visszautasították. Felháborító volt, hogy az az ember, aki egyik óráról a másikra elárulta őket és azt az ügyet, amelyet az egész ország előtt „dicsőséges felkelés”-nek nevezett, most olyan feltételekkel álljon elő, amelyek megalázók és lelkiismeretükkel összeegyeztethetetlenek.

A jugoszlávok ekkor Budapestre küldték Dobrivoje Vidics helyettes külügyminisztert, aki átadta Kádárnak a belgrádi kormány levelét és több megbeszélést folytatott vele. A jugoszláv hivatalos vélemény szerint a kérdést két módon lehetett megoldani: a.) elismerik a nevezett személyek személyi biztonságát s azok szabadon hazatérhetnek, vagy b.) lehetővé teszik számukra, hogy elhagyják a Magyar Népköztársaságot és menedékjogot kapnak a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságban.

Kádár november 21-én válaszolt. A „forradalmi munkás-paraszt kormány” felhatalmazásával teljességében elfogadta a jugoszláv javaslat első változatát s levelében eképpen nyilatkozott: „Az ügy elintézése érdekében a magyar kormány egyetért a jugoszláv kormány 1956. november 18-án hozzám intézett levelének harmadik oldalán a 8. szakaszban említett javaslatával s ezúttal írásban is megismétli a szóbelileg több ízben is adott nyilatkozatát, hogy Nagy Imre és csoportja tagjai ellen nem kíván büntető eljárást alkalmazni korábbi ténykedésük miatt. Tudomásul vesszük, hogy ezek után megszűnik a csoportnak nyújtott menedékjog és önkéntesen elhagyják a jugoszláv nagykövetséget és szabadon hazatérhetnek.”

Az írásos biztosíték alapján Nagy Imréék úgy döntöttek, hogy hazamennek.

Mi bírta rá őket, hogy feladják a menedékjogot és higgyenek a Kádár-féle ígéretnek?

A forradalom elbukott. A fegyveres harc teljesen kilátástalanná vált. Segítségre számítani sehonnan nem lehetett. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége, amelyhez Nagy Imre kormánya két ízben fordult támogatásért, egy sor határozatban – utólag! – felhívta ugyan az oroszokat, hogy viselkedjenek jól, vonják ki csapataikat Magyarországról, tartsák tiszteletben az ország függetlenségét és a nép akaratát, erős szavakkal megbélyegezte a fegyveres intervenciót – de a világon semmit el nem ért. Egyedül a deportálást megbélyegző határozata járult hozzá ahhoz, hogy ez a folyamat abbamaradt. Egyébként az oroszok semmibe vettek minden ENSZ-határozatot és Magyarország belügyeibe való beavatkozásnak minősítették azokat. A szuezi kérdésben hozott döntések Angliát és Franciaországot rákényszerítenék arra, hogy visszavonuljanak; a Szovjetunióval ezt nem lehetett elérni. A magyar kérdésben az ENSZ csődöt mondott; nem hiába nevezte az agg Churchill impotensnek. Lezajlottak az amerikai elnökválasztások is: ismét Eisenhower került az elnöki székbe. Első beszédében elismeréssel adózott a harcoló magyar népnek, elítélte a Szovjetuniót, de ugyanakkor megjegyezte: „Mi sohasem biztattuk a rabságban élő népeket arra, hogy fegyveresen fellázadjanak.” Még akik korábban nyugati segítségben reménykedtek, azok is láthatták és beláthatták, hogy az adott helyzetben minden ilyesfajta reménynek vége. Az a hit, amely – nem utolsósorban a Nyugat dicséretei és a nyugati rádióállomások legtöbbjének hangja nyomán alakult ki az emberekben, s amely – úgy fogalmazódott meg: „az nem lehet, hogy ezek után magunkra hagyjanak minket” – semmivé foszlott. Igenis, lehetséges volt, hogy mindenki magára hagyja a magyart. A nép számára hosszabb távra nem maradt más hátra, mint a beletörődés, a passzív rezisztencia, a „túlélés” keserű hite vagy a menekülés az országból. Néhány héten belül negyedmillió ember lépte át Nyugat és Dél felé a rosszul őrzött határokat.

Nagy Imre Kádárék magatartásában – amely mögött nyilvánvalóan az oroszok magatartása volt – háromféle törekvést látott: az egyik az volt, hogy igyekeznek megkaparintani őt és megszabadulni tőle; a másik az, hogy igyekeznek valami megegyezésre jutni vele; a harmadik (az első kettő variánsa): megkaparintani őt és úgy megegyezni vele. Odakint az országban a közvélemény egyöntetűen követelte Nagy Imre visszatérését s ebben egy esetleges kibontakozás zálogát látta. Úgy tűnt, hogy Kádárék annyira elszigeteltek és gyűlöletesek, hogy kénytelenek lesznek ebben az irányban megpróbálkozni és Nagy Imréhez közeledve áttörni a megvetés és a népharag vasfüggönyét, s így valamelyest megszilárdítani a helyzetüket. Ez billenthette el ingadozásaik mérlegét afelé, hogy megadják, írásba adják a Nagy Imréék biztonságos hazatérését szavatoló nyilatkozatot.

Ez a feltevés az akkori helyzetben eléggé valószínűnek látszott. De hozzájárult Nagy Imréék döntéséhez, hogy az „öreg” és a többiek nem érezhették magukat valami nagyon jól a jugoszláv nagykövetségen. Az összezsúfoltság, a kényelmetlenség, az ellátás szűkössége, az apró gyermekek keserves helyzete egyre elviselhetetlenebbé vált. De ez volt a kisebbik baj. Sokkal nagyobb csalódást jelentett a jugoszláv kormány politikai magatartása. Pontosan egy héttel azután, hogy menedékjogot kaptak, november 11-én az történt ugyanis, hogy Tito marsall ellátogatott Pulába, és a néphadsereg otthonában a Kommunisták Szövetségének isztriai aktívája előtt nagyobb beszédet mondott. Ez a beszéd az általános világhelyzet s a belső szovjet helyzet elemzése mellett – amelynek során éles támadást intézett a sztálinizmus és Kreml-beli képviselői ellen – részletesen foglalkozott a magyar eseményekkel. Az olyan ember biztonságával, aki sok mindent előre megmondott, alaposan leszedte a keresztvizet Rákosiról és Gerőről, a magyar sztálinisták bűneiről, vezetőik alkalmatlanságáról, becstelenségéről, majd áttért a forradalmi események vizsgálatára. Ennek során a többi között kijelentette: „Ha Nagy Imre kormánya erélyesebb lett volna, ha nem ingadozik folytonosan, hanem határozottan fellép a zűrzavar ellen, az ellen, hogy a reakciósok kommunistákat gyilkoltak, ha erélyesen szembeszegül a reakcióval stb., talán helyes vágányra terelődtek volna a dolgok és talán nem került volna sor a szovjet hadsereg beavatkozására. De mit tett Nagy Imre? Fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és a nyugati országokhoz fordult segítségért. Nyugaton hatalmas mértékben kihasználták ezt a beavatkozást. Kihasználták az imperialisták, hogy megtámadhassák Egyiptomot. Éppen ezt a pillanatot, a magyar tragédiának ezt a szakaszát választották a támadás megindítására, mert azt remélték, hogy a Szovjetunió erősen el lesz foglalva és nem lesz módjában fellépni az agresszió ellen. Magyarországon akkor újabb harcokra került sor. A szovjet csapatokat megerősítették. Nagy megszökött és új kormány alakult…” A beszéd egy másik pontján a szovjet beavatkozás előzményeivel foglalkozva – amelyet ellenez, de szükségszerűnek mond – Tito a kommunistaüldözés és a fasiszta csőcselék tetteiről beszél és kijelenti: „Nagy Imre kormánya semmit sem tett, hogy ezt megakadályozza. Folyton siránkozott a rádióban és segítségért könyörgött, ahelyett, hogy harcolt volna ez ellen és valamilyen más módon kimutatta volna szándékát, hogy útját állják a kommunisták és a haladó emberek gyilkolásának. Ehelyett kiadta azt a kiáltványt, illetve nyilatkozatot, amelyben megtagadja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja a semlegességet stb. stb. Mintha abban a pillanatban az lett volna a legfontosabb s kilépése a Varsói Szerződésből jelentett volna valamit… ”

A Kádár-kormányról Tito marsall így nyilatkozott: „A jelenlegi magyarországi fejleményeket abból a távlatból szemlélve, hogy vagy szocializmus vagy ellenforradalom, védenünk kell a mai Kádár-kormányt, támogatást kell neki nyújtanunk… Elmondhatom nektek, elvtársak, hogy én ismerem ezeket az embereket, akik az új kormányban helyet foglalnak és véleményem szerint Magyarország legbecsületesebb törekvéseit képviselik…”

Függetlenül attól: mennyire volt helyes Tito marsall helyzetelemzése és mennyire volt helytelen, mi volt benne igaz és mi volt benne nem igaz (mikor fordult például Nagy Imre segítségért a nyugati országokhoz, mikor szólította fegyverbe a népet a szovjet hadsereg ellen?), mennyire mély volt és mennyire felületes, mennyire elfogulatlan és mennyire „hazabeszélő” – mindettől függetlenül nem nehéz elképzelni, milyen hatással lehetett ez a nyilatkozat Nagy Imrére. Annak az államfőnek a nyilatkozata, aki őt és barátait meghívta a követségére és most ingadozónak, siránkozónak s mi több: szökevénynek nevezi; ennek a Titónak a nyilatkozata róla, akinek menedékjogot adott és Kádárról, aki ellen éppen a védelmét felajánlotta. Ha november 4-ének hajnalán tudta volna, hogy Hruscsov már két nappal korábban meglátogatta Titót és informálta őt a magyarországi beavatkozás tervéről, ha tudta volna, hogy az úgynevezett „munkás-paraszt kormány” és Kádár kinevezésének ötlete éppen Titótól eredt, magyarán: hogy a jugoszláv államfő beavatott cinkosa annak az intervenciónak, amely az ő törvényes kormányát volt hivatva megdönteni – valószínűleg át sem lépte volna a jugoszláv nagykövetség küszöbét. De mindezt nem tudta – honnan, kitől is tudhatta volna? A pulai beszédet viszont ismerte. Aligha kétséges, hogy azok a legalábbis kényelmetlen érzések, amelyeket Tito kijelentései keltettek benne, ugyancsak érlelték azt az elhatározását: ha lehet, mielőbb hagyja el a jugoszláv nagykövetséget és ha egy mód van rá, maradjon otthon, Magyarországon.

Az a tény, hogy Kádár sajátkezű aláírásával garantálta valamennyiök biztonságát, mindenesetre megnyugtatta. Úgy vélte, hogy a Kádár-kormány helyzete lényegesen gyengébb annál, semhogy egy ilyen nyilatkozat nyílt megszegését vállalhatná. De még fontosabbnak tűnt az, hogy a nyilatkozatot nem is Nagy Imréékhez címezték, hanem a jugoszláv kormányhoz. Ez az egész ügyet nemzetközi színvonalra emelte, a nemzetközi jogszokások tiszteletet parancsoló gyakorlatába utalta; amellett a Varsói Szerződés országain kívül Jugoszlávia volt az első, amely nemcsak hogy elismerte, de támogatásáról is biztosította Kádárékat; nem látszott egyáltalán valószínűnek, hogy a nehéz helyzetben lévő Kádár-kormány a legkisebb mértékben is ki akarná hívni maga ellen Titóék haragját.

Nagy Imréék november 22-én este fél hétkor léptek ki a jugoszláv nagykövetség kapuján. Előzőleg levelet intéztek a jugoszláv kormányhoz, amelyben megköszönték a nekik nyújtott segítséget és menedékjogot. Többen közülük hazatelefonáltak a rokonaikhoz, családjukhoz, hogy vacsorára már otthon lesznek.

Münnich Ferenc belügyminiszter egy autóbuszt küldött értük: ez fogja sorra hazaszállítani őket; először Harasztiékat vitték volna a lakásukig, ők ott laktak egy-két percnyire, a Damjanich utcában.

A követség közelében szovjet katonai gépkocsik várakoztak. Ez nem volt különösképpen feltűnő, minthogy a követséget november 4-e óta állandóan megfigyelés alatt tartották.

Ami váratlan és meglepő volt: az autóbuszba szovjet MVD-s tisztek szálltak fel.

Mikor Nagy Imre belépett a kocsiba, akkor valaki – állítólag a sofőr – a füléhez hajolt és odasúgta: „Vigyázzon, Nagy elvtárs, nem oda visszük, ahová mondják.”

Nagy Imre azonnal megfordult és leszállt az autóbuszról. Akik fent voltak, követték.

Az utcán állva kijelentette: nem hajlandó addig elmenni, amíg a szovjet tisztek nem távoznak a kocsiról.

A szovjet államvédelmiek erre leszálltak.

A jugoszláv nagykövet, aki az autóbuszig kísérte Nagyékat, erőteljesen tiltakozott a szovjet katonai szervek jelenléte ellen és felküldte az autóbuszra Milan Georgijevics diplomatát és Milan Drobac katonai attasét, hogy személyesen legyenek végig jelen Nagyék hazaszállításánál.

Nagy Imre újra felszállt. A többiek követték.

Az autóbusz elindult. Ekkor a mozgásban lévő kocsira felugrott egy szovjet MVD-tiszt.

A kocsi a Dózsa György úton a Gorkij-fasor felé ment. Eddig nem lett volna semmi baj: Haraszti Sándorék erre laktak.

De az autóbusz nem az ő házuk előtt állt meg, hanem a szovjet városi parancsnokság előtt.

Egy szovjet alezredes jelent meg és felszólította a kocsi utasait, hogy szálljanak le és jöjjenek be az épületbe.

A két jugoszláv kísérő tiltakozott. Erre lerángatták őket a kocsiról.

A jugoszláv diplomata kijelentette: ez az eljárás ellentétes a magyar és a jugoszláv kormány közötti, aláírt megállapodással.

A szovjet alezredes azt válaszolta: neki ehhez a megállapodáshoz semmi köze, ő a felettesei parancsát hajtja végre.

Nagy Imréék nem akartak leszállni. Erővel kényszerítették őket. Az asszonyok és a gyerekek hangosan sírtak és jajveszékeltek. Azután a kis csoportot elnyelte a szovjet katonai parancsnokság épülete.¹⁰³

A barátaik egész este és másnap egész nap hívták őket telefonon. De a telefonok nem válaszoltak. A jugoszláv nagykövetség felhívta Münnich Ferencet. Münnich megígérte, hogy megvizsgálja az ügyet.

Másnap este 8 órakor a budapesti rádió a következő közleményt olvasta be: „Nagy Imre volt miniszterelnök és több társa, mint ismeretes, november 4-én a budapesti jugoszláv nagykövetségen menedékjogot kért és kapott, amely november 22-én véget ért. Több mint két héttel ezelőtt Nagy Imre és társai engedélyt kértek a magyar kormánytól, hogy Magyarország területéről egy másik szocialista ország területére távozhassanak. A Román Népköztársaság kormányának beleegyezésével Nagy Imre és társai november 23-án a Román Népköztársaság területére távoztak.”

A közleményt senki nem hitte el. Azok sem, akiknek szólt, azok sem, akik fogalmazták. Jugoszlávia azonnal tiltakozott, s a hivatalos jegyzékből ország-világ előtt világossá vált, hogy szó sincs itt Nagy Imréék akaratáról, mert Nagy Imréék kívánsága az volt, „hogy hazájukban maradjanak s a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság budapesti nagykövetségén való tartózkodásukkor visszautasították azt a javaslatot, hogy Romániába menjenek”.¹⁰⁴

Az elhurcolás ténye, a kommüniké átlátszó és egyben kihívó cinizmusával megtetézve úgy hatott országszerte, mint a villámcsapás. Sok emberrel ez érttette meg véglegesen, hogy Kádáréknál mit ér az adott szó: amit reggel megígérnek, estére megszegik. S akárcsak a szavuk, sajátkezű aláírásuk is teljesen értéktelen. Még azok között is, akik illúziókat fűztek, vagy a személyes érdek szálaival kötöződtek hozzájuk, visszatetszést keltett ez az emberrablás. „Széltében-hosszában az a hír terjedt – írta november 25-i számában a Magyar Szocialista Munkáspárt győri lapja, a Kisalföld –, hogy Nagy Imrét, akit az ország népe becsül, s akinek sorsát élénk figyelemmel kíséri, a szovjet csapatok rabolták el és vitték Romániába. A hír nyilvánvalóan rosszindulatú koholmány, de a kormány hallgat, nem tájékoztat kielégítően. Pedig meg kell értenie a kormánynak, hogy a hallgatás csak ront a helyzetén. Csak arra jó, hogy akik bízni akarnak benne, azok se lássanak világosan.”

Kádár tehát beszélni kezdett, hogy megnyugtassa azokat, akik bízni akartak s azokat is, akik nem bíztak benne. Három nappal Nagy Imréék elhurcolása után, november 25-én egy küldöttséget fogadott, s mikor a munkások szóba hozták neki az ügyet, kijelentette: „A szóbanforgó autóbusz utasait személyi biztonságuk érdekében nem szállították lakásukra. A kormány joggal feltételezhette, hogy az országban rejtőzködő ellenforradalmi elemek provokációhoz folyamodnak, megölik Nagy Imrét vagy valamelyik munkatársát, hogy aztán a közvélemény előtt a magyar kormányt tegyék felelőssé ezért a gyilkosságért.”

Ebből mindenki láthatta, hogy Kádárékat semmi egyéb szempont nem vezette, mint Nagy Imre és társai életének a megmentése, féltése, biztosítása – megvédésük az ellenforradalmi gyilkosoktól. S hogy a legkisebb kétséget is eloszlassa, másnap, november 26-án Kádár a budapesti rádión keresztül most már az egész országgal, az egész világgal közölte, hogy semmi ok nincs aggodalomra. „Megígértük – mondta –, hogy Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűneik miatt, még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket. Mi nem tartjuk a távozásukat véglegesnek. De a jelenlegi helyzetben úgy véljük, hogy Nagy Imre és az övéi számára előnyös, ha egy időre elhagyják Magyarország területét.”

Minthogy New Yorkban ez idő tájt ülésezett az Egyesült Nemzetek Szövetségének közgyűlése, s Nagy Imréék sorsa ott is felmerült, és egész sor delegátus éles és felháborodott hangon foglalt állást az eseményekkel kapcsolatban, a „szocialista tábor” képviselői fontosnak tartották, hogy az egész világ közvéleménye előtt ünnepélyes nyilatkozatot tegyenek arról, hogy Nagy Imrééknek a hajuk szála sem fog meggörbülni. A teljes közgyűlés december 3-i ülésén Preoteosa, a Román Népköztársaság külügyminisztere szóról szóra a következőket mondotta:

„Tisztáznom kell, hogy a menedékjog megadása Romániába Nagy Imre volt magyar miniszterelnöknek és társainak szükségesnek mutatkozott, azért is, hogy az érdekeltek személyes biztonsága garantálva legyen s azért is, hogy a rend helyreálljon Magyarországon. Számításba véve a csoport kifejezett óhaját, miszerint egy szocialista országba kívánnak menni s a csoport biztonságának érdekében, a magyar kormány a román kormányhoz fordult, amely hozzájárult a menedékjog megadásához. Ebből az alkalomból a román kormány biztosítékot adott arra nézve, hogy a csoport romániai tartózkodása összhangban fog állni a vendéglátás minden szabályával és minden intézkedés foganatosítva lesz a volt magyar miniszterelnök és barátai személyes biztonságának garantálására. Ugyanakkor a román kormány elkötelezte magát, hogy szem előtt fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait. Nagy Imre romániai tartózkodása csupán átmeneti intézkedés. Ilyen körülmények között Nagy Imre volt miniszterelnök és csoportja 1956. november 23-a óta román területen tartózkodik. Részük van a politikai menedékjog teljességében. Nyugodtan állíthatom, hogy a kérdéses személyek hálásak a román kormánynak azért a vendégszeretetért, amelyet felajánlottak nekik. Közölhetem azt is a közgyűléssel, hogy Nagy Imrének és csoportjának magatartására a megértés és a jó hangulat a jellemző, ami élesen ellentmond annak a híresztelésnek, amelyet egy bizonyos küldöttség itt elhitetni igyekszik.”

Így tehát minden a legnagyobb rendben volt. Nagy Imrééket sikerült megmenteni a sötétben bujkáló orgyilkosok elől, Nagy Imréék jó hangulatban voltak, Kádárék is, a románok is a legteljesebb mértékben garantálták személyi biztonságukat és a nemzetközi jognak megfelelően mindazt, ami a politikai menedékjog szerint őket megillette. A hivatalos magyar sajtó még mindig legfeljebb gyengeséget és puhaságot vetett Nagy Imréék szemére, sőt az újjászervezett kommunista párt ideiglenes Központi Vezetőségének első nyilatkozata december 8-án még érdemeket is hajlandó volt javukra írni. „Ennek az ellenzéki csoportnak a tevékenysége – szólt a nyilatkozat – a pártban pozitívnak tekinthető addig, amíg a párton belüli ellenzékkel együtt a Rákosi–Gerő-klikk politikája ellen irányult.”

Árulónak csak négy héttel később, 1957 januárjától kezdték nevezni Nagy Imrét és barátait. Január 1-je és 4-e között Budapesten tanácskozás zajlott le, amelyen a magyar, a román, a cseh, a bolgár és a szovjet kommunista párt vezetői vettek részt. A szovjet pártot Hruscsov és Malenkov képviselte. Két nappal később, január 6-án jelent meg Kádárék deklarációja, amelyben először kapott helyet ez a fordulat: „Nagy Imre és kormánya árulása révén megnyitotta az utat a fasiszta ellenforradalomnak.” Január közepén Budapestre látogatott Kína miniszterelnöke, Csu En-laj, aki azzal a feladattal járta be a kelet-európai kommunista országokat, hogy azokban a Hruscsov-féle szovjet vezetés tekintélyét, amelyet a magyar és a lengyel események alaposan megtépáztak, a kínai párt támogatásával megerősítse. Ő aztán Nagy Imréék megítélésében egy lépéssel még tovább ment, kijelentvén, hogy „Nagy Imre klikkje az árulás mocsarába süllyedt”. A közös magyar–kínai nyilatkozat, melyet e látogatás alkalmából adtak ki, Nagy Imrét már csak „árulónak és renegátnak” nevezi.

Ettől kezdve más hangon már nem is szólt róla a magyar és a nemzetközi pártsajtó. Az a Központi Vezetőség, amely decemberben a forradalom alatti szerepét elítélte, de a forradalmat megelőző magatartását pozitívnak értékelte, második nyilatkozatában, február 26-án már azt deklarálta, hogy „Nagy Imre és társai már október 23-a előtt is az ellenforradalom előfutárainak, november 4-e után az utóvédjének a szerepét töltötték be”. Ugyanezt az álláspontot képviselte most már a szovjet kormány is; március végén Kádárék egyik moszkvai útja alkalmából Bulganyin szovjet miniszterelnök kijelentette: „Nagy Imre a kommunizmus álarca alatt már jóval az októberi események előtt a magyar nép ellenségeit szolgálta.”

Arról, hogy Nagy Imréék ellen per lesz, illetve, hogy legyen, 1957 elejétől volt szó. Elsőnek Kiss Károly, a Kádár-féle párt egyik vezetője, ugyanaz az ember, akit annak idején Nagy Imre mentett meg Rákosi bosszújától, s aki azután kizárta őt a pártból, ugyanez az ember volt az, aki 1957. február 15-én, egy nyilvános gyűlésen kijelentette: „Az egyszerű emberek egyre inkább azon a véleményen vannak, hogy Nagy Imrét bíróságnak kell átadni a súlyos bajért, amit okozott.” A kommunista párt zsargonjában nagyon is ismeretes fogás az, amikor az „egyszerű emberek” kezdenek el valamit „kérni”, „követelni” a párttól. Az „egyszerű emberek” követelték annak idején Rajkék kivégzését is, ők követelték a saját életszínvonaluk leszállítását és ők mentek küldöttségbe Rákosihoz azért, hogy az épülő nagy iparváros Sztálinról neveztessék el. Az „egyszerű emberek” legújabb akaratának azután hangos és türelmetlen kifejezőivé váltak a Kádár-féle párton belül azok a vezetők, akiknek ez a párt „túl liberális”, „engedékeny”, „megalkuvó” volt. Kiss Károly véleményéhez február 20-án csatlakozott egy másik sztálinista, Apró Antal is. Révai József, a Rákosi-féle „négyesfogat” tagja, aki október 23-án eszelősen lövetni akart a tömegre, 1957. március 7-én élesen bírálta a pártvezetés türelmét az áruló Nagy Imre irányában. „A pártnak el kell ítélnie Nagyot – mondotta –, fenntartások nélkül és megfellebbezhetetlenül.”

Mindemellett úgy látszott, hogy a budapesti kormány, pontosabban a felettes szovjet hatóságok nem szánták el magukat egy ilyen perre. Ellenkezőleg, a párton belüli türelmetlen követelésekre és a nyugati sajtó találgatásaira sorozatosan bocsátották ki a cáfolatokat. 1957. február 27-én a budapesti külügyminisztérium szóvivője közölte, hogy „kormányának nincs szándékában átadni Nagy Imrét a bíróságnak”. Pár héttel később, 1957. április 4-én Kádár külföldi újságíróknak úgy nyilatkozott, hogy „nem lesz Nagy Imre-per, mert a helyzete kényes”.

Magyarországon a forradalom leverését követő hónapokban terrorhullám söpört végig.¹⁰⁵A megrögzött sztálinista elemek, akiket a forradalom megalázott s néhány napig létükben is fenyegetett, most könyörtelen bosszút álltak hatalmuk rövid elvesztéséért, egyes társaik haláláért, meglincseléséért. A forradalom alatt készített fényképek, besúgások, személyi gyűlölködések alapján tízezrével tartóztatták le az embereket, elsősorban fiatalokat és munkásokat. A vésztörvényszékek gyorsított ütemben működtek. A halálos ítéletek száma 2000-2500-ra volt tehető. Nemcsak úgynevezett jobboldali elemeket küldtek bitófára, mint például egyes felkelőcsoportok vezetőit: Dudás Józsefet vagy Szabó Jánost, hanem még nagyobb számban olyanokat, akik baloldaliaknak számítottak. Az egyik első perben halálra ítélték Tóth Ilona orvostanhallgatónőt, Obersovszky Gyula kommunista újságírót és Gáli József kommunista drámaírót, az „Igazság” című lap szerkesztőit. Obersovszkyt és Gálit egy nemzetközi tiltakozó mozgalomnak sikerült megmentenie; a fiatal diáklányt kivégezték. Kivégezték Pálinkás Antal őrnagyot, aki Mindszenty hercegprímást kiszabadította házi őrizetéből és Földes Károlyt, a győri színház kommunista igazgatóját, aki állítólag az ávósok ellen uszított. A 33. páncéloshadosztálynak, amely november 4-én felvette a harcot a Budapestet megtámadó szovjet egységekkel, minden tagját felakasztották, a parancsnoktól, a kommunista Mecséri ezredestől kezdve a legfiatalabb kiskatonáig. Szigethy Attila győri képviselő, aki a legnehezebb napokban kiállt a törvényes Nagy Imre-kormány mellett és Nyugat-Magyarország elszakadása ellen, letartóztatása után önkezével vetett véget életének. Az új hatalom letartóztatta Bibó István és Tildy Zoltán államminisztert, Mérei Ferencet, a kiváló kommunista pedagógusprofesszort, Kardos Lászlót, a népi kollégista mozgalom egykori vezetőjét, dr. Radó Györgyöt, a Honvédkórház főorvosát, Darvas Ivánt, az ország egyik legnevesebb színészét, megbeszélés ürügyével tőrbecsalta és letartóztatta a budapesti Munkástanács két vezetőjét, Bali Sándort és Rácz Sándort, az ismert kommunista írók közül Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, Tardos Tibort, Varga Domonkost, Fekete Gyulát, Molnár Zoltánt, az újságírók közül Fekete Sándort, Gimes Miklóst, Lőcsei Pált, Ádám Györgyöt, Novobáczky Sándort, Tóbiás Áront. Fekete Sándort azzal vádolták, hogy egy esszét küldött ki Nyugatra, amelyben a magyar eseményeket elemezte, Kardos Lászlót azzal, hogy ő juttatta Nyugatra Nagy Imre tanulmányainak kéziratát, Gimest azzal, hogy egy, a forradalmat védő memorandumot adott át Menon indiai nagykövetnek, Lőcseit és Ádámot – Gimessel együtt – azzal, hogy a forradalom alatt a „Magyar Szabadság”, illetve a szovjet intervenció után az „Október Huszonharmadika” című lapnak szerkesztői és cikkírói voltak.

Az ismert nevű bebörtönzöttek mellett a névtelenek száma több tízezerre rúgott. Per pert követett – zárt tárgyalás zárt tárgyalást, mivelhogy a bírósági eljárások kivétel nélkül a nyilvánosság és a sajtó kizárásával zajlottak le. Legtöbb esetben még az ítéletet sem hozták nyilvánosságra.

Pontosan egy évvel a szovjet intervenció után, 1957 novemberében állították bíróság elé a forradalmat megelőző kommunista írói mozgalom több vezetőjét és rendkívül kemény büntetésekkel sújtották őket. Déry Tibort, a 63 esztendős, négy évtizedes pártmúltra visszatekintő írót 9 évi, Háy Gyula drámaírót, az egykori moszkvai emigránst, a Magyar–Szovjet Baráti Társaság volt főtitkárát 6 évi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.

Ekkortájt olyan cikkek és nyilatkozatok kezdtek napvilágot látni a budapesti pártsajtóban, hogy a kormánynak az a szándéka, miszerint minél előbb le akarja zárni az „ellenforradalommal kapcsolatos” perek sorozatát, s akik még nem kerültek bíróság elé, azoknak az ügyét is hamarosan tárgyalni fogják. A budapesti rádió közölte, hogy Maléter Pál tábornok, a forradalom hadügyminisztere ellen már folyamatban van az eljárás;¹⁰⁶ megjelent a Kádár-kormány Fehér Könyveinek IV. kötete, amely külön fejezetet szentelt Nagy Imre „ellenforradalmi” tevékenységének. Ennek a fejezetnek a hangja és stílusa merőben elütött a Fehér Könyv többi részétől s nem kellett hozzá nagy találékonyság, hogy kiderüljön: jogi megfogalmazásaival, módszeresen felépített vádjaival egy előkészületben levő vagy már el is készült vádiratból van kimásolva. Úgy festett, hogy Kádárék korábbi, sorozatos ígéreteik ellenére – mindenesetre felkészülnek a perre, elkészítik előre a vádiratot – a per megtartásáról vagy meg nem tartásáról természetesen majd az oroszok döntenek.

Egyre világosabbá lett, hogy Nagy Imrének s a vele elhurcolt vagy utóbb letartóztatott forradalmi vezetőknek a sorsa egyszerűen a világpolitikai események és mindenekelőtt a kommunista világmozgalmon belüli események alakulásának függvényévé vált. Több mint egy esztendő telt el úgy, hogy Nagy Imréről és társairól semmiféle pontos vagy hivatalos értesülés nem volt. Nem lehetett tudni, hol tartózkodnak és milyen körülmények között élnek; kósza hírek keltek szárnyra arról, hogy a romániai Sinajában, a királyi család egykori üdülőjében vendégeskednek, szinte turistaként bánnak velük, kirándulásokra viszik őket, más hírek szerint viszont a férfiakat elválasztották feleségeiktől és gyerekeiktől és közönséges foglyokként kezelik (mint utóbb kiderült: mindkét értesülés igaz volt, az egyik helyzet a másikat követte, ám az első, a kedvezőbb bánásmód csak nagyon rövid ideig tartott) – azután Budapestről szivárgott ki olyan hír, hogy valaki 57 vége felé látta Nagy Imrét a Fő utcai börtön folyosóján, amint éppen kihallgatásra kísérték. Az egyetlen, amit bizonyossággal lehetett tudni, hogy élete már nem az övé, hanem rabtartóié, s ez a meggyötört, beteg élet most már csak eszköz egy kíméletlen nagyhatalom kezében: megmaradhat akkor, ha a Szovjetunió bizonyos kapcsolatai kedvezően alakulnak és halálos veszedelembe kerül akkor, ha ezek a kapcsolatok megromlanak.

1957 vége, 1958 első fele a nemzetközi kommunista mozgalomnak látszólag legidillikusabb pillanata volt. A mozgalom olyan hatalmas (ez az első Szputnyik fellövésének, az amerikaiak „megelőzésének” időszaka) és olyan egységes volt, amilyen még Sztálin idejében sem. Az Októberi Forradalom 40. évfordulójának megünneplésére Moszkvában találkozóra gyűlt össze a világ valamennyi kommunista pártja; a találkozón részt vesz személyesen Mao Ce-tung is és ott voltak – a Kominformból való kirekesztésük óta először –, a Nagy Imréék elrablásával kapcsolatos incidensre fátyolt borítva, a jugoszláv párt képviselői is. Hruscsov, a szovjet párt első titkára, aki az év elején potenciális riválisait, Malenkovot, Molotovot, Kaganovicsot kibuktatta a vezetésből, hatalma csúcspontján tündökölt.

Mindez azonban csak a látszat volt. Nem csupán azért, mert az összejövetel végén a jugoszlávok nem voltak hajlandók aláírni a közös zárónyilatkozatot – ezt a múló epizódot bőven kárpótolta volna az, hogy nem más, mint Mao Ce-tung erősködött amiatt, miszerint a szocialista tábornak vezető erőre van szüksége és „ez a vezető erő a Szovjetunió”.¹⁰⁷ A hízelgően szép jelszó azonban a konfliktusok és az alig titkolt szándékok egész sorát takargatta: Hruscsovék előtt egyre félreérthetetlenebbé vált, hogy ha Mao szerint a Szovjetunió a fej, akkor Kína kíván a nyak lenni, amelyik ezt a fejet mozgatja. A konfliktusok részben ideológiaiak voltak (mint például Sztálin szerepének megítélése, akinek a XX. kongresszuson elmondott bírálatát a kínaiak túlzottnak és elhibázottnak tartották), részben gyakorlatiak (az atomfegyver átadása Kínának, a Nyugattal szembeni magatartás és egy harmadik világháború kérdése, amelyet Mao nemcsak elkerülhetetlennek, hanem szinte kívánatosnak is vélt, hiszen – mint mondta – ha az emberiség egyharmada vagy akár fele elpusztul is, az imperializmus megsemmisül és a világot a szocialista tábor fogja uralni.¹⁰⁸ Hruscsovot és társait, akik a „békés együttélés” hosszabb periódusára kívántak berendezkedni, meghökkentette ez a perspektíva s külön az, hogy hirdetőjének ők adjanak atomfegyvert a kezébe. (Meg is fogják szegni később erre vonatkozó ígéretüket.)¹⁰⁹ Egyelőre azonban még nem tudtak nyíltan szembefordulni Maóval, annál kevésbé, mert többszörösen is lekötelezettjei voltak: Maóra támaszkodtak, amikor Malenkovékat félreállították és Mao Kínája volt az, amely Csu En-lajt 1957 januárjában kelet-európai körútra küldve megerősítette Moszkva megingott tekintélyét a csatlós országok vezető köreiben.

S itt kapcsolódott, ha nem is főtémaként, de le nem becsülhető mellékmotívumként az elmélyülő szovjet–kínai konfliktushoz a magyar forradalom ügye – Nagy Imréék sorsa. Ha igaz volt az, hogy Peking az első héten rokonszenvvel figyelte a magyar forradalom eseményeit és Nagy Imre személyét s a magyar és a lengyel eseményekkel kapcsolatosan kezdte először nyilvánosan is bírálni az oroszok „nagyhatalmi sovinizmusát”,¹¹⁰ nem kevésbé volt igaz az is, hogy Moszkvát megelőzve, Peking volt az, amely egyik óráról a másikra megváltoztatta álláspontját és már október 31-én – a lengyel helyzettel ellentétben – Magyarországon kemény közbelépést követelt. Egy utólag publikált kínai nyilatkozat szerint az oroszok „haboztak a magyar ellenforradalmi zendüléssel szemben”¹¹¹ s Kína fellépésének volt köszönhető, hogy végül is eltiporták a magyarországi felkelést.

Ha ez az utóbbi állítás annyiban túlzottnak tekinthető is, hogy az 1956. november 4-i szovjet katonai intervenciót nem lehet kizárólag és egyedül a kínaiak tanácsának tulajdonítani, Hruscsovnak ebből az epizódból is látnia kellett, hogy Maoék őt ingadozó és gyengekezű embernek tartják – azaz olyannak, akiből hiányoznak az igazi kommunista elengedhetetlen, kapitális erényei. El kellett tűnődnie azon, hogy Peking előtt is, kelet-európai hűbéresei előtt is, vezetőtársai előtt (és talán saját maga előtt) is mivel bizonyítsa be ennek az ellenkezőjét. A legkézenfekvőbb az lett volna, ha együtt menetel Maóval egy harmadik világháború (Mao számításai szerint minimálisan 900 millió, de esetleg 1350 millió ember kiirtása) felé – de ehhez kevés kedve volt. Egyszerűbbnek, olcsóbbnak és főleg rizikómentesebbnek tűnt valami olyasféle „keménykezű” és „igazi kommunistához illő” cselekedet, mint például Nagy Imréék halálra ítéltetése és kivégeztetése.

Ennek azonban volt egy bökkenője, éppen a kommunista mozgalmon belül és ez a Jugoszláviához való viszony volt. Ha Jugoszlávia nem tartozik is a nagyhatalmak közé, Hruscsov nem tekinthette ezt a viszonyt másodrendűnek, hiszen a Titóval való kibékülésnek – egyébként e téren is kihíva a kínaiak rosszallását – éppen ő volt a kezdeményezője és végrehajtója. 1955. májusi belgrádi Canossa-járása óta a szovjet–jugoszláv kapcsolatok általában kedvezően alakultak, bizonyság volt erre a jugoszlávok részvétele az 1957. novemberi nagy moszkvai kommunista találkozón. Az a körülmény viszont, hogy a jugoszláv delegátusok megtagadták a közös zárónyilatkozat aláírását, Hruscsovnak komoly presztízsveszteséget jelentett és visszavágásra ingerelte. Akárcsak a kínaiak felé a maga kemény kommunistaságának illusztrálására – a jugoszlávok felé dühének kimutatására kitűnő eszköznek mutatkozott Nagy Imre ügye: nem Titóék voltak-e azok, akik a Nagy Imre-csoportnak átmeneti menedéket adtak budapesti nagykövetségükön?

Még két hónap sem telt el a moszkvai párt-világkonferencia után és a budapesti ügyészség 1958. január 28-án vádat emelt Nagy Imre és csoportja ellen, és ennek alapján február 6-án megkezdődött a tárgyalás.

A bíróság elnöke dr. Radó Zoltán volt, egyik tagja Lakatos Péterné, akinek a férjét – egy egyébként derék párttisztviselőt – a Köztársaság téri pártház ostrománál megölték; személyi elfogultsága miatt valamirevaló rendszerben nemcsak bíró, de esküdt sem lehetett volna. A vádat dr. Szalai József, a legfőbb ügyész első helyettese képviselte. Maléter vezérőrnaggyal és Kopácsi ezredessel szemben a hadbírói tisztet Sulyán György megyei párttitkár töltötte be, aki pártfunkciójánál fogva(!) ezredesi rangot viselt.

Az elnök felszólította a vádlottakat, hogy beszéljenek hangosan, mert kissé rosszul hall; ebből azonnal megértették, hogy mikrofonok vannak a teremben. Később kiderült, hogy Kádár és a párt vezetői a börtönépület egyik szobájában hallgatták a tárgyalást.

Radó dr. udvarias hangnemben vezette a kihallgatásokat. A második napon egyre sűrűbben rendelt el szüneteket. Egyik hosszabb szünet után Szalai ügyész kért szót és a tárgyalás felfüggesztését javasolta, bizonyításkiegészítést indítványozva. Az elnök elfogadta a javaslatot és bizonytalan időre elnapolta a tárgyalást.

Valaminek történnie kellett, amiért a megkezdett pert hirtelen félbeszakították. Utóbb azzal indokolták a dolgot, hogy Radó dr. szívattakot kapott, ami nem elképzelhetetlen, de ez egy több hónapos megszakítást egymagában annál kevésbé magyaráz meg, mivel valójában semmiféle bizonyításkiegészítés nem történt, és Radót egy-két héten belül nem lett volna nehéz egy másik mindenre kész funkcionáriussal helyettesíteni.

Arra, hogy többről volt szó, mint egy ember megbetegedéséről, legyen bár az a bíróság elnöke – Kádár egy mondata is utal, ami néhány héttel később hangzott el. Mikor a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Vezetőségének ülésén szóba került, hogy tulajdonképpen most már mi is lesz Nagy Imréékkel, lesz-e per vagy sem, Kádár János határozottan kijelentette, hogy nem lesz és hozzátette: „Amikor aktuális volt, nem volt elég erőnk hozzá, most megvan hozzá az erőnk, de nem aktuális.”

Mindebből arra kell következtetni, hogy a per megszakításában olyan meggondolások játszhattak közre, amelyek nemcsak a bírósági elnök személyén, de a magyar pártvezetésen is túlmutattak. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy Hruscsov, aki végső soron nehezen törődött bele jugoszláviai politikájának kudarcába, s akinek a természetétől az ide-oda kapkodás nem volt idegen, hirtelen meggondolta magát, nem akarta tovább élezni a dolgokat Titóval – ellenkezőleg, a helyzet elmérgesítése helyett, ami egy Nagy Imre elleni ítélettel óhatatlanul együtt járt volna, inkább megint valamiféle közeledésnek a terve ötlött fel az agyában. Mintha, szinte egyik napról a másikra, úgy döntött volna, hogy a magyar–jugoszláv viszonyt nem az általános helyzet súlyosbítására, hanem talán megjavítására kell felhasználni s ebben esetleg szerepe lehet Kádárnak, aki iránt a jugoszlávok tagadhatatlan rokonszenvvel viseltettek.

Ezt a feltevést látszik igazolni az, hogy Kádár János 1958 márciusának végén váratlanul látogatást tett Titónál. Noha Tito egyáltalán nem vonakodott fogadni azt az embert, akinek szószegése ellen Nagy Imréék elrablása kapcsán olyan hevesen tiltakozott, a találkozás mégsem járt sikerrel. Kádár ugyan ismételten megígérte, hogy Nagy Imrééknek nem lesz bántódásuk, de elutasítóan reagált Titónak ama buzdítására, miszerint – a lengyel vezetők akkori magatartásához hasonlóan – próbáljon meg ő is kissé önállóbb politikát folytatni és olykor-olykor a sarkára állni az oroszokkal szemben.

Néhány nappal e találkozó után, Magyarország „felszabadulási ünnepségei” alkalmából, Budapestre látogatott Nyikita Szergejevics Hruscsov. A győző jött el meglátogatni a legyőzöttet, a hódító azt a tartományt, amely megalázva és meggyötörve feküdt a lábai előtt. Széles mosollyal járta végig az ország több nagyobb városát, szónokolt munkásoknak és tudósoknak, pártfunkcionáriusoknak és parasztoknak, átment a rendőrkordonon és elvegyült a tömegben, gyerekeket emelt a karjára és fényképeztette magát velük – meg akarta mutatni a világnak, hogy Magyarországon már minden rendben van, a lázadó nép már meghunyászkodott, sőt szeretni is kezdi leigázóit. A csalódott és sebekkel teli ország apátiával és konok csenddel fogadta a látogatót, a nagygyűlések közvetítéséhez a budapesti rádió meglévő hanganyagkészletéből utólag „keverte” hozzá a viharos tapsokat és éljenzéseket. Ez az anyag még Sztálin idejéből volt meg, s most rendkívül hasznosnak bizonyult Hruscsov ünneplésére is.

Ennek a látogatásnak az alkalmával Kádár Jánosnak módja volt részletesen beszámolni a szovjet párt vezetőjének a Titóval lefolyt megbeszéléseiről. Hruscsovot éktelen haragra gerjesztette a jugoszlávok „csábítási kísérlete”; be kellett látnia, hogy újabb ötlete Jugoszlávia visszaterelésére a kommunista államok tömbjébe megint csak kudarcot vallott: éppen hogy Tito próbálta meg Kádárt a közös akolból kicsalogatni. Mikor hazament Moszkvába, első beszédében durván nekitámadt a jugoszlávoknak s ugyanakkor erőteljesen megdicsérte a magyar vezetőket, akik nem olyanok, mint Tito, s nem próbálnak meg „egyszerre két lovon ülni”, egyszerre jóban lenni a „nyugati imperialistákkal” és a Szovjetunióval.

Tulajdonképpen ekkor pecsételődött meg Nagy Imréék sorsa. Hozzájárult a helyzet elmérgeződéséhez, hogy a jugoszláv kommunisták nyilvánosságra hozták új programjukat, amelyben a nyugati politika mellett a szovjet politikát is meg merték bírálni s ezt a véleményüket a pártkongresszusukon is megismételték. A válasz, amelyet kaptak s amely egyszerre vágott Belgrád felé és akart tetszeni Pekingnek, kísértetiesen hasonlítani kezdett a sztálini idők hangjához. Többé már nem esett szó arról, hogyan kért bocsánatot levett kalappal Hruscsov a belgrádi repülőtéren az igaztalanul vádolt Tito marsalltól, de egyre több szó esett arról, hogy a jugoszláv kommunisták nem is kommunisták, hanem a nyugati imperializmus támogatói, előretolt megbízottai a munkásmozgalmon belül. Újabb és újabb, azaz régibbnél régibb érvek kerültek elő a Kominform egyszer már becsukott fegyvertárából, újratöltötték a régi puskákat és smirglizni kezdték a rozsdásodó kardokat. Valóban új érv jóformán csak egy volt és ez: a magyar „ellenforradalom”, Nagy Imréék bemenekülése a budapesti jugoszláv követségre.

1958 júniusának elején Nyikita Szergejevics Hruscsov a bolgár fővárosba, Szófiába látogatott. Sorozatos és hosszadalmas beszédeinek egyikében, amelyek mind a közeli Jugoszlávia ellen irányultak, mintegy Mao Ce-tungot visszhangozva kijelentette, hogy Titóék eléggé el nem ítélhető szerepének egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka, miszerint: „A budapesti ellenforradalmi puccs idején a jugoszláv nagykövetség a központja lett azoknak, akik elkezdték a harcot a magyar népi demokrácia ellen, a nagykövetség a menedéke lett a kapituláns és áruló Nagy Imre–Losonczy-csoportnak.”

Ez a beszéd volt valójában Nagy Imréék halálos ítélete.

Két héttel később, a június 17-ére virradó éjszaka a budapesti, majd a moszkvai rádió közölte a kivégzés hírét. A közlemény, amelyet ezzel kapcsolatosan a magyar igazságügyminisztérium kiadott, az elsőrendű fontosságú körülmények egész sorát nem tisztázza. Nem derül ki belőle például, milyen törvények és paragrafusok alapján hozták meg az ítéletet; kik voltak a vádlók, a védők és a tanúk; a felhozott vádakra mi volt a vádlottak válasza; s még az sem, hogy hol és mikor volt a tárgyalás. Nem sokkal a közlemény megjelenése után a Magyar Népköztársaság legfőbb ügyésze, dr. Szénási Géza külföldi újságírók kérdéseire mosolyogva megjegyezte, hogy a tárgyalás az ítélet előtt volt és összesen 12 napig tartott. Egy hónappal később a Magyar Népköztársaság kormánya a jugoszláv kormány tiltakozására adott válaszjegyzékében közölte, hogy a tárgyalásra június 9-e és 15-e között került sor és az ítéletet 15-én hirdették ki. 1958. június 15-e vasárnapra esett!

Soha, semmiféle magyarázat nem hangzott el arra nézve: mi adhatott olyan sürgősséget a tárgyalásnak, amely majdnem két esztendős fogvatartás után következett be, s akár hat, akár tizenkét napig, de a jelentések szerint több napon át tartott, hogy a hagyományos magyar joggyakorlattal ellentétben a bíróság vasárnap is működjék és az ítélet kihirdetésével miért nem lehetett hétfőig várni?

A hivatalos közlemény szerint Nagy Imrét kilencedmagával állították bíróság elé: Donáth Ferenccel, Gimes Miklóssal, Tildy Zoltánnal, Maléter Pállal, Kopácsi Sándorral, Szilágyi Józseffel, Jánosi Ferenccel és Vásárhelyi Miklóssal együtt. A vádlottak közül Donáth Ferenc, Szilágyi József, Vásárhelyi Miklós és Jánosi Ferenc – akárcsak Nagy Imre – a jugoszláv nagykövetségen kapott menedéket, majd miután szovjet katonai alakulatok elhurcolták őket, a Román Népköztársaság biztosított számukra menedékjogot. Arról, hogy e jogukról lemondtak volna, arról, hogy a nemzetközi gyakorlat megsértésével hogyan kerülhettek mégis a magyar szervek kezébe, soha semmiféle közlemény meg nem jelent. Maléter Pált akkor tartóztatta le Szerov tábornok, amikor a Magyarországon állomásozó szovjet erők parancsnokaival tárgyalt. A letartóztatás ténye éppúgy, mint egy parlamenteri minőségben tárgyaló magyar miniszter kiadása és bíróság elé állítása a nemzetközi és a magyar jog durva megsértése volt. A másik három vádlott közül Kopácsi Sándort még 1956 novemberében ugyancsak szovjet erők fogták el, Gimes Miklóst 1956 decemberében Budapesten egy szovjet és kádárista vegyes alakulat, míg az, hogy Tildy Zoltán egyáltalán letartóztatásban van, csak az elítélését hírül adó közleményből derült ki.

A közleményből tudta meg a világ azt is, hogy Losonczy Géza, a kiváló publicista és régi kommunista pártmunkás, aki a Rákosi-rendszerben már esztendőket töltött ártatlanul börtönben, aki a Nagy Imre-kormány államminisztere volt, s akit ugyancsak a jugoszláv követségről hurcoltak el, „időközben betegség következtében meghalt”. Tekintettel arra, hogy Losonczy már a Rákosi-féle börtönben súlyos tüdőbajt és idegbetegséget szerzett, elképzelhető volt, hogy valóban betegség végzett vele. De a közlemény sem a betegség nemét, sem a halál időpontját és helyét nem nevezi meg.

Annál kevésbé takarékoskodik azonban a szavakkal és a jelzőkkel akkor, amikor Nagy Imrének és társainak a bűneiről beszél. Az általános vád az, hogy a magyar népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettét követték el, de ezen kívül Nagy Imrét még hazaárulással, Kopácsi Sándort és Maléter Pált pedig katonai zendüléssel is megvádolja. Nagy Imre és legközvetlenebb bűntársai állítólag már 1955 decemberében titkos, államellenes szervezkedést hoztak létre abból a célból, hogy erőszakos úton megragadják a hatalmat és megdöntsék a Magyar Népköztársaságot. Felrója a vád Nagy Imrének azokat a tanulmányokat, amelyeket annak idején tíz példányban juttatott el a Központi Vezetőséghez, s egy példányban a szovjet nagykövetségre. Ezeket „titkos okmányoknak” nevezi, amelyekben Nagy Imre „részletesen kidolgozta a népi demokrácia ellenes mozgalom politikai platformját, közvetlen feladatait, módszereit és távolabbi célkitűzéseit”. Nagy Imrét teszi felelőssé azért a Petőfi Körért, amelyről a forradalom napjaiban oly forrón emlékezett meg a kivégzést végrehajtó párt vezetője, Kádár János, mondván, hogy mindig büszke lesz a Petőfi Kör fiataljaira. Nagy Imrét teszi felelőssé az 1956. október 23-án „az imperialisták aktív közreműködésével kirobbantott ellenforradalmi fegyveres lázadásért”, ugyanazért, amelyet alig 20 hónappal korábban Kádár János „népünk dicsőséges felkelésének” nevezett. Nagy Imrét teszi felelőssé a Varsói Szerződésből való kilépés miatt, egyetlen szóval sem említve meg azt, hogy Mikoján és Szuszlov a forradalom alatt két ízben is járt Magyarországon és a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata hivatalosan is beleegyezett a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokba. Nagy Imrét teszi felelőssé 234 „védtelen állampolgár” meggyilkolásáért, egyetlen szót sem szólva arról, hogy hány ezer valóban védtelen állampolgárt öltek meg a forradalom leverése során a szovjet fegyverek.

Felrója Nagy Imrének Mindszenty József hercegprímás rehabilitálását és azt is, hogy Mindszentyt – miután „egyetértésre jutott” vele – „felléptette a népköztársaság ellen”. A vádirat mit sem törődik azzal, hogy Mindszenty hercegprímás 1956. november 3-i beszéde nem éppen a Nagy Imrével való egyetértést bizonyította. Felelőssé teszi Nagy Imrét „bizonyos imperialista körökkel, élükön az amerikai imperialistákkal” való együttműködésért s azért a támogatásért, amelyet a „hírhedt Szabad Európa rádióállomás magyar adásai” számára nyújtottak – a legkevésbé sem törődve azzal, hogy e rádióállomás adásai a forradalom alatt sorozatosan támadták Nagy Imrét. Azzal vádolja Nagy Imrét, hogy november 4-i hajnali rádióbeszédében „a nyugati imperialistákat nyílt fegyveres beavatkozásra hívta fel” – a legkevésbé sem törődve azzal, hogy ebben a beszédben egyetlen olyan szó sem volt, amelyik nyugati, vagy akármilyen más fegyveres segítséget kért volna.

A vádközleményt nehéz volna azzal megvádolni, hogy a tények túlságosan befolyásolják. Kijelenti például, hogy „1956. október 23-án délelőtt Losonczy Géza lakásán tartott titkos megbeszélésen, amelyen Nagy Imre vezetésével részt vett Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Jánosi Ferenc és Haraszti Sándor, kormánylistát állítottak össze, amelyet a törvényes magyar kormány erőszakos megdöntésével akartak hatalomra juttatni” – rá sem hederítve arra, hogy ebben az időpontban Nagy Imre nem is tartózkodott Budapesten. Súlyos vádként szögezi az „összeesküvő csoport” mellének Löwenstein hercegnek, „a nyugatnémet imperialisták” Magyarországra küldött képviselőjének rádióbeszédét a budapesti Kossuth adón, amely „biztosította az ellenforradalmi felkelőket a nyugatnémet nagytőke támogatásáról” – mindössze arról az egy körülményről feledkezik meg, hogy a herceg, aki egy vagy két napig valóban Magyarországon járt, vöröskeresztes ajándékcsomagokat hozott és rádióbeszédében további gyógyszer- és élelmiszeradományokat ígért. (Az adományokat egyébként a közben hatalomra került Kádár-kormány is átvette és köszönetét fejezte ki értük.) Mindezek s az ehhez hasonló „kétségbevonhatatlan tények” nyomán a közlemény megállapítja: „A bírósági eljárás peranyaga is megmutatta és bebizonyította, hogy Nagy Imre és társai korábbi revizionista, burzsoá-nacionalista politikai beállítottságuknak megfelelően, törvényszerűen jutottak el a burzsoázia legreakciósabb imperialista erőivel való szövetséghez, a munkáshatalom, a népi demokratikus rendszer, a dolgozó magyar nép és a szocialista haza elárulásához… A legfelsőbb bíróság népi bírósági tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte.”

Amikor a közleményt a budapesti rádió beolvasta, Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós már nem élt. A hivatalos szöveg ezekkel a szavakkal végződött: „Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.”

Nem élt Losonczy Géza sem, akiről kiderült, hogy nem „betegség következtében” halt meg: éhségsztrájkba kezdett a börtönben és rabtartói mesterséges táplálás ürügyén meggyilkolták. A per előtt, kihallgatásai során Losonczy nem volt hajlandó beismerő vallomást tenni. Antisztálinistának, Rákosi következetes ellenfelének mondotta magát, de – tette hozzá – ez a szembenállása nyílt volt, a pártvezetés pontosan tudott róla. Visszautasította a frakciózás és még inkább az ellenforradalmiság vádját. Ezért ölték meg. A mesterséges táplálást általában Bencze doktor, a Fő utcai börtön orvosa végezte; egyik este azonban nem ő jött be Losonczy cellájába, hanem a börtön borbélya, aki a gumicsövet a nyelőcső helyett a légcsőbe dugta. Az egyik közeli cellában raboskodó Kopácsi Sándor még hallotta Losonczy Géza utolsó, hörgésbe fúló kiáltását: „Gyilkosok!”¹¹²

Kiderült azóta az is, hogy nem felelt meg a valóságnak a hivatalos közlemény azon állítása sem, miszerint Szilágyi József ott volt a júniusi tárgyaláson és Nagy Imrével együtt lett halálra ítélve. 1958 júniusában Szilágyi már nem élt. Noha szerepe, mint Nagy Imre személyi titkáráé, a forradalom napjaiban nem volt elhatározó fontosságú és ha fogsága idején csupán közömbös-színtelen magatartást tanúsít, elkerülhette volna a halált, Szilágyi – akárcsak Rákosival szemben – most sem ismert megalkuvást. Kihallgatásai során puszta ököllel támadt vallatóira és azt süvítette államvédelmi kínzói felé: „A forradalom alatt helytelenítettem a lincseléseket, de most már látom, hogy ebben is a népemnek volt igaza.” A februári pernyitáskor, mindjárt a tárgyalás elejétől kezdve sokkal inkább vádlóként, mintsem vádlottként viselkedett. A személyi adatok felvétele közben váratlanul odafordult az elnökhöz: „A vizsgálat során Önök állandóan Nagy Imre–Losonczy-csoportról beszéltek. Nem látom a vádlottak között barátomat és elvtársamat, Losonczy Gézát. Az a kérdésem: hol van és mi történt vele?” Ugyenezen a tárgyaláson kijelentette, hogy Kádárt a magyar függetlenség eladójának tartja, aki idegen tankok segítségével döntötte meg a törvényes kormányt; nem Nagy Imre, hanem Kádár követett el hazaárulást. Az elnök kérdésére: „Ön tehát gyűlöli az oroszokat?”, így válaszolt: „Nem! A Szovjetunió egyszerű orosz, ukrán vagy más nemzetiségű polgárait szeretem. De gyűlölöm azt az imperialista hatalmat és vezetést, amely marxista álarcban a rabszolgaságot és a gyarmatosítást valósítja meg.” Mindezek után a per rendezői úgy döntöttek, hogy Szilágyi Józsefet nem engedik többé még az olyan szűk nyilvánosság elé sem, mint amit vádlott-társai jelentettek és rövid úton végeztek vele. Kopácsi Sándor úgy tudja, hogy 1958. március 23-án elkülönítve tárgyalták le az ügyét és a rákövetkező napon felakasztották; más források szerint minden per és ítélet nélkül egyszerűen agyonverték.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán meghirdetett „szocialista törvényesség” szellemében, a Kádár-féle új éra hajnalán így ölték meg ezeket a férfiakat.

Az ítéletet „a szocialista tábor” sajtója természetesen a legteljesebb egyetértéssel fogadta. „Hosszasan lehetne részletezni az elítéltek bűnlajstromát, de minek? – írta a budapesti pártbizottság lapja, az Esti Budapest. – Lehet-e még nagyobb bűnöket felsorolni, mint amiket a közlemény felsorol? Kell-e még több meggyőző adat?… Az ellenforradalom főbűnöseinek felelősségre vonása is szükséges volt, hogy biztosabban, gyorsabban és nyugodtabban haladhassunk utunkon.” A szovjet sajtó méltóságteljesen állapította meg, hogy az ítélet „szigorú volt, de igazságos”, a kissé szenvedélyesebb bolgár kommunisták elégtétellel vették tudomásul, hogy „elpusztultak a kutyák”. A legnémábbak a lengyelek voltak – hír érkezett arról, hogy a lengyel kommunisták taggyűlésein felállással emlékeztek meg Nagy Imréékről – s hetekbe telt, amíg végül a lengyel pártsajtó és Gomulka személyesen is állást foglalt az ítélet „helyessége” mellett. A leghangosabbak viszont a kínaiak voltak. „Jó hír érkezett Budapestről” – ezekkel a szavakkal üdvözölte a kivégzést a Renminribao, a kínai kommunista párt központi lapja.

Hruscsov látszólag elérte tehát azt a célt, hogy a kínai kommunistáknak bebizonyítsa: ő sem afféle puhány, ő is tud keménykezű bolsevik lenni. De a rákövetkező évek megmutatták, hogy véres döntése semmit sem javított a szovjet–kínai kapcsolatokon – azok feltartóztathatatlanul sodródtak a teljes szakítás felé.

Nem érte el másik célját, a jugoszlávok megfélemlítését sem. A jugoszláv kormány jegyzékben tiltakozott a Nagy Imre-ügyben adott ígéretek és garanciák megszegése ellen, s külön azért is, mert a vádakat ismertető hivatalos közleményben többször is szó esett arról a segítségről, amelyet a jugoszláv nagykövetség Nagy Imrééknek nyújtott. S ha a későbbiekben a szovjet–jugoszláv viszony megjavult is, ez nem Nagy Imréék kivégzése miatt, hanem annak ellenére történt: Tito, mint annyiszor, politikai realizmusból ismét szemet hunyt a vele szemben elkövetett sértés fölött, az oroszok viszont ismételten beletörődtek abba, hogy Jugoszlávia, legalábbis egyelőre, ne váljék csatlósukká.

A kommunista országok reakciói mellett, Nyugaton és Keleten, azokon az országokon, ahol az embereknek megvan a joguk, hogy érzelmeiket kifejezésre juttassák, hogy nevessenek, amikor örülnek és sírhassanak, amikor fáj valami nekik, a harag és a felháborodás hulláma söpört végig. Magánosok és szervezetek, kormányok és sajtóorgánumok napokon át hangos szóval tiltakoztak s elkeseredésüknek, megrökönyödésüknek adtak kifejezést. A felháborodás és az egyöntetűség talán még nagyobb volt, mint 1956. november 4-én, amikor a szovjet csapatok legázolták a magyar forradalmat. Azt a lépést egyesek még magyarázhatták politikai meggondolásokkal, világpolitikai egyensúllyal, de erre a gyilkosságra már épeszű ember mentséget nem talált. „Tizennyolc hónappal a magyar forradalom után – mondotta Pietro Nenni, a kommunistákkal együttműködő olasz szocialista párt vezetője – amnesztiát vártunk. Én magam is ilyen akciót követeltem és félhivatalosan közölték is velem, hogy az amnesztia nemcsak lehetséges, hanem azt rövidesen ki is hirdetik. Ehelyett azonban kivégzéseket hajtottak végre. Ezek a kivégzések felszakították a régi sebeket és a gyűlölet sóját öntik rájuk.”

Tiltakoztak Franciaországban a Szakszervezeti Szövetség képviselői és az Emberi Jogok Ligájának vezetői, tiltakoztak Angliában a konzervatívok és a munkáspártiak, Amerikában a republikánusok és a demokraták, Indiában a szocialisták és Japánban a szakszervezetiek, jobb- és baloldal között ebben a kérdésben nem volt különbség. S noha a legtöbb hivatalos pártvezető egyetértett a halálos ítéletekkel, a felháborodás a nyugati kommunista pártok sorait is megrázta. „Pártmunkám 30 esztendeje alatt – mondotta Henri Lefebvre, a kommunista mozgalom egyik nemzetközi tekintélyű ideológusa – tanúja voltam, hogy a szocialista forradalom elrákosodik a cinizmustól és a politikai aljasságtól. Most minden gátlás nélkül megöltek négy férfit, hidegen, egy előre kiszámított pillanatban, hogy ezzel tudtára adjanak valamit a világnak. A politikai közlés eszközéül használtatik fel ott élet és halál.” Az angol bányászszakszervezet elnöke, Horner, az angol kommunista párt egyik vezető tagja, kijelentette: „Nem tudok tovább hallgatni, ki kell mondanom, amit gondolok… Az, hogy Nagy Imrét és társait meggyilkolták, iszonyatos és esztelen.” Az Unitának, az olasz kommunista párt központi lapjának kulturális szerkesztője, Venturi „a magyar szabadságharc hőseinek meggyilkolása miatt” lemondott állásáról.

Koppenhágában beverték a szovjet nagykövetség ablakait, Buenos Airesben több száz tüntető behatolt a szovjet kereskedelmi delegáció székházába, máglyát gyújtott az előcsarnokban és elégette a Hruscsovot, Szerovot és Kádárt ábrázoló bábukat. Két zürichi főiskola diákjai 8 méteres fehér fakeresztet állítottak fel egy tutajon, melyet a Limat vizébe horgonyoztak, a kereszt talapzatára Nagy Imre és Maléter Pál nevét vésték, tövében pedig örökmécset helyeztek el.

„Nagy Imre kivégzésének híre – mondotta Nehru, India miniszterelnöke – tragikusan fájdalmas hír mind önmagában, mind következményeit illetően.” A kivégzések nyomán a szovjet kommunizmus állandó szószegéseinek, az emberi jogok iránti mély megvetésének képe sejlett fel az emberek szeme előtt, s a világ fölé ráborult az az árnyék, amelytől pedig, úgy látszott, már sikerült megszabadulni: Sztálin árnyéka.

A kivégzést hírül adó közlemény egyetlen szót sem közölt abból, amit Nagy Imre a kihallgatások vagy a per tárgyalásai során mondott. Mindössze annyit állapított meg, hogy ő is, Maléter Pál is, Szilágyi József is „tagadta bűnösségét”. Tagadni a bűnösséget ott, ahol a törékeny és beteg emberi test a fizikai és lelki nyomás legteljesebb kiszolgáltatottságában élte napjait, ott, ahol túszul tartják a fogoly feleségét, lányát és unokáit, ott, ahol az életre és a szabadulásra az egyetlen esetleges reménysugárt csak a „beismerés” jelentheti – kell-e ennél félreérthetetlenebb bizonyítéka az emberi nagyságnak és bátorságnak?

Néhány hónappal az ítélet végrehajtása után a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala egy úgynevezett Fehér Könyvet adott ki „Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése” címmel. A propagandakiadványnak az volt a célja, hogy a per és az ítéletek jogosságát elfogadtassa. Szemben azonban a rendszer hasonló jellegű korábbi publikációival – a Mindszenty-per nyomán kiadott Kék Könyvvel és a Rajk-per nyomán kiadott Fekete Könyvvel –, ezúttal nem hozták nyilvánosságra a per teljes vagy majdnem teljes gyorsírói jegyzőkönyvét, hanem csak kiragadott részleteket, amelyekről úgy vélték, hogy a hatóságokat a legkedvezőbb, a vádlottakat a legkedvezőtlenebb világításban ábrázolják. Mégis, ez a torzító és önkényesen összeválogatott montázs lényegesen mást mutat, mint ami készítőinek szándéka volt. Elsősorban azt, hogy Nagy Imre nem csupán „tagadta bűnösségét”, hanem higgadtan, keményen és következetesen kiállt igaza és a forradalom ügye mellett. Magyarázott, cáfolt, visszavágott, visszautasított, bizonyított, küzdött: közel kétévi fogság után, meggyengülve és meggyötörve sem adta fel a harcot – ez derül ki abból a könyvből is, amit esküdt ellenségei halála után is ellene küldtek nyomdába.

Az ügyész a per elején azt igyekezett bizonyítani, hogy 1956 októberében Nagy Imre saját magát jelölte miniszterelnöknek. Különös vád, amikor mindenki tudta, hogy az egész ország követelte Nagy Imre újbóli miniszterelnöki kinevezését, s amikor a kommunista párt hivatalos lapja október 23-án reggel azt írta, hogy az ő kezébe kell adni a kormány vezetését. Nagy Imre a leghatározottabban felel az ügyésznek:

– Valótlan az a beállítás, hogy én azt mondtam, hogy miniszterelnök akarok lenni.

Egy más alkalommal, amikor az elnök a semlegességi nyilatkozattal kapcsolatosan akarja „bűnösségének” elismerésére rávenni, Nagy Imre a legnyugodtabban ezt válaszolja:

– A vádirat itt kétségbe vonja a tényeket. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy itt ténybeli dolgokról van szó és a tényeket én ismerem…

Mindent visszautasít, ami hazugság és mindenért vállalja a felelősséget, amit valóban mondott és cselekedett. Amikor vádlói a szemére vetik, hogy nem hajtotta végre a statáriumról szóló rendeletet, azaz nem végeztetett ki fiatal felkelőket, Nagy Imre habozás nélkül elismeri ezt a „bűnét”.

Ügyész: Ön azt állítja, hogy a statáriális rendeletet nem adta ki?

Nagy Imre: Azt én nem mondtam. Ott vannak a rádiónyilatkozataim, amelyekben hivatkozom a statáriumra és annak végrehajtására.

Ügyész: Ön törekedett a statárium végrehajtására?

Nagy Imre: Az nem az én hatáskörömbe tartozott. Ami az én feladatom volt, azt én teljesítettem. Én a statáriumot úgy képzeltem el, hogy az csak a köztörvényi bűnözőkre vonatkozik.

Ügyész: Ön nem akarta értelmezni a statáriumot azokra a személyekre, akik jogtalanul jutottak fegyver birtokába és ezzel a fegyverrel a Magyar Népköztársaság ellen harcoltak?

Nagy Imre: Így nem. Ezekre nem akartam alkalmazni a statáriumot.

„Ami az én feladatom volt, azt én teljesítettem.” Elképzelhető-e egyszerűbb, tömörebb hitvallás: a tiszta és nyugodt lelkiismeretű ember szavai ezek, azé az emberé, akit immár senki és semmi nem tud megfélemlíteni. S mert való tetteiért minden felelősséget vállal, annál egyértelműbben és fölényesebben utasíthat vissza olyan vádakat, amelyek teljességgel légbőlkapottak s ezek közül is elsősorban azokat, amelyek úgynevezett kapcsolatokat akarnak kimutatni közte és az „imperialista körök” között. A vád hosszasan és többszörösen visszatér arra a nem egészen háromhetes időszakra, amit Nagy Imre és barátai a jugoszláv nagykövetségen töltöttek és ki akarja használni azt a tényt, hogy többen közülük üzeneteket igyekeztek kijuttatni rokonaikhoz és barátaikhoz. A vádirat szerint Nagy Imre és Losonczy Géza a jugoszláv nagykövetség épületéből, Gimes Miklós és más „bűntársaik” útján, kapcsolatot létesítettek a Szabad Európa Rádióval.

Nagy Imre erre így válaszol:

– Történt közlés részünkről, hogy közülünk kik hol tartózkodnak, hogy egyáltalán hol létezünk. De nem a Szabad Európa felé, ez egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Nem felel meg a tényeknek az sem, hogy pusztán a nevek felsorolásán túl ebben a közleményben bármiféle más közlést is tettünk. Mi annak idején a jugoszlávokat kértük, hogy hozzák nyilvánosságra, mert arról beszélnek, hogy bennünket legyilkoltak, hogy az amerikai követségen vagyunk – közöljék hát, hogy itt vagyunk, menedékjogot adtak és hívtak bennünket, nem szöktünk.

A vádlottak bűneit bizonyítandó, az ügyész a tanúk egész sorát vonultatja fel. Meglehetősen zavaró körülmény, hogy míg az ítéletről és a kivégzésekről kiadott közlemény 29 tanút említ, a Fehér Könyv 47 tanúról beszél. Nem derül ki, hogy ezek a tanúk vagy a tanúknak egy része magán a peren vallott-e, vagy a pert megelőző rendőrségi kihallgatások során. Többségükben egyébként olyan emberekről van szó, akik maguk is aktív részesei voltak a forradalmi eseményeknek s mikor Nagy Imréék perére sor került, már letartóztatásban voltak, sőt többéves ítélet nyomta vállukat: kiszolgáltatott helyzetük tehát nyilván befolyásolta vallomásukat. Tíz tanúvallomás viszont olyanoktól ered, akiknek a világon semmi közük nem volt sem Nagy Imréhez, sem a többi vádlotthoz. Egy hajdúböszörményi nyugdíjas például arról vallott, hogy 1956 októberének közepén egy gyűlésen, amelyen Losonczy Géza is jelen volt, felszólalt egy kulák és sértegette a kormányt… Egy budapesti asszony arról számolt be, hogy a VIII. kerületi nemzetőrség parancsnoka lopásokban és fosztogatásokban vett részt. (Majdnem anekdotaszámba megy, hogy a budapesti rádió 1956. október 30-i, este 22 óra 43 perckor sugárzott közlése szerint a VIII. és IX. kerületi nemzetőrség parancsnokai baráti megbeszélést folytattak… Kádár Jánossal és Münnich Ferenccel és a megbeszélésről közös közleményt is adtak ki.) A tanúk egy másik csoportja: Janza, Tóth és Berecz tábornok, vagy Végh rendőrezredes és Ságvári Ágnes párthivatalnok, olyanokból állt, akik a Rákosi-rendszer elkötelezett kreatúrái voltak s aligha lehetett az események megítélésében elfogulatlanoknak tekinteni őket. Azok, akik a legfontosabb tanúvallomásokat szolgáltathatták volna: Mikoján és Szuszlov, Kádár, Hegedűs, Gerő vagy Münnich, természetesen nem jelentek meg a bíróság előtt.

A többnyire érdektelen tanúvallomások mellett, amelyeket türelmesen és sorjában visszautasít vagy megcáfol, Nagy Imrének a legkínosabb nyilván az volt, amikor olyanokkal kellett vitába szállnia, akik a legnehezebb időkben a barátai és hűséges küzdőtársai voltak. A Fehér Könyv töredékei legalább is arra mutatnak, hogy néhány „nagyimristát” s néhány nem kommunista politikust érthető módon megtörtek a deportáció és a börtön hosszú hónapjai. Rabtartóik a legváltozatosabb módszereket alkalmazták „megdolgozásukra”. A Fő utcai börtön celláiban eleinte alig lehetett aludni – ezrével nyüzsgött bennük a poloska. Éjszakánként is égett a vakító villany; a priccseken tilos volt oldalt fordulni; aki alvás közben mégis megtette, azt olyan ordítozással ébresztették fel, hogy az egész folyosó felriadt. Ennek a bánásmódnak csak akkor vetettek véget, amikor a nagybeteg Tildy Zoltán majdnem belepusztult. A per küszöbén viszont gyökeresen megváltozott minden: a poloskákat kiirtották s az addigi, moslékszerű koszt helyett olyan ínyencfalatokat, cukrászsüteményeket szolgáltak fel, mintha Budapest legelegánsabb étterme volna a börtön szállítója. A tárgyalás napjaiban furcsa ízű orvosság lenyelésére kényszerítették a vádlottakat, amely kábítószerként hatott rájuk. Mindegyikükre „ráépítettek” egy kihallgatótisztet, aki „emberi hangon” megígérte nekik: ha töredelmesen végigjátsszák a bűnbánat komédiáját, megmenthetik az életüket. Minden további ellenállás hiábavalónak látszott – meglepő-e, ha jó néhányan a legfontosabbnak a túlélést tartották. Az vethetne csak rájuk követ, aki már keresztülment mindazon, amin ők, s a szörnyű körülmények között náluk jobban tudta megállni a helyét. Hozzá kell tenni, hogy bizonyos szempontból még drámaibb helyzetben voltak, mint a Rajk-per vádlottjai: legtöbbjüknek a feleségét, gyerekeit is deportálták és semmi hírük sem volt róluk, legfeljebb az, hogy a hatóságok kezei közt vannak. Ezeket az összetört és reményvesztett férfiakat szembesítették most Nagy Imrével, hogy ráolvassák „bűneit”.

Szegény, öreg Haraszti Sándor, aki egy negyedszázadon át küzdött az illegalitásban Horthy rendszere ellen, s aki Horthy börtöne után Rákosiét is megjárta, hogy végül Kádáréban találja magát… A sztálini időkben a Magyar–Jugoszláv Baráti Társaság főtitkáraként letartóztatták és mint titóista ügynököt halálra ítélték. Igaz, megkegyelmeztek neki, de fogvatartói két éven át nem közölték vele, hogy kegyelmet kapott: két éven át mindennap és minden éjszaka várta, mikor jön érte a hóhér. A vejét, Losonczy Gézát, aki vele együtt volt Rákosi foglya, most a kádári rabságban megölték; idős felesége, egyetlen lánya és egyetlen unokája ismeretlen helyen raboskodott. Csoda-e, hogy ezek után „beismerő vallomást” tett?

S mégis, mekkora fájdalom lehetett Nagy Imrének szembefordulni ezzel a régi baráttal, ezzel az ősz hajú, örökké vidám, bájos, kicsit bőbeszédű elvtárssal! Harasztit a vád arra akarja felhasználni, hogy bebizonyítsa: Nagy Imre a tanulmányait, amelyeket 1955–56-ban írt – s a párt vezetőségének küldött be, tulajdonképpen széles körökben terjesztette, így szándékozván aláaknázni a rendszert.

„A június 10-i tárgyaláson – mondja a Fehér Könyv – szembesítésre került sor Haraszti Sándor és Nagy Imre között.

Haraszti Sándor kijelentette:

– A csoport tagjai körében Nagy Imre tanulmányai ismeretesek voltak. Nagy Imrének én is tettem említést arról, hogy helytelenítem, hogy ilyen formában akarja nézeteit terjeszteni.

Nagy Imre továbbra is tagadott:

– Tagadom, hogy tanulmányaim közkézen forogtak. Szűkebb körben bizonyos tanulmányaim kint voltak. Harasztinak azt az állítását, hogy közölte velem és helytelenítette, hogy a tanulmányaim más kezekbe kerülnek, visszautasítom.”

A rendszer észre sem veszi, hogy önmaga ellen készít vádiratot: mert milyen világ az, ahol bűn egy volt miniszterelnöknek a tanulmányait kézről kézre adni? De ettől függetlenül, aki ismerte a két embert, a mindig lobogó, tüzelő, kissé túlhangos és óvatlan Harasztit s a mindig tartózkodó, a párt szabályait respektáló Nagy Imrét, annak nem nehéz eldöntenie, hogy a szembesítés során melyikük járt közelebb az igazsághoz.

De nem kevésbé lehetett fájdalmas az „öreg”-nek, amikor a vésztörvényszék előtt olyanokkal kellett vitába keverednie, mint Tildy Zoltán, aki a forradalom napjaiban eltökélten és bölcsen ott állt mellette, vagy Donáth Ferenc, a régi barát, aki éppúgy, mint ő, a mezőgazdaság szerelmese volt, s aki négy évet töltött Rákosi börtönében, hogy a mostani perben tizenkét évre ítéljék.

Donáth már az első óráktól fogva Nagy Imre oldalán volt a forradalomban; aztán néhány napig, Losonczy Gézához hasonlóan, visszavonult, mert úgy vélte, hogy Nagy Imre nem elég erélyes a sztálinistákkal szemben. Mikor Gerőt és Hegedűst eltávolították a vezetésből, Donáth visszajött és tagja lett az újjászervezett kommunista párt ideiglenes vezetőségének. November 4-ének hajnalán, a szovjet támadás órájában ott volt Nagy Imre mellett a Parlament épületében.

A perben éppen ezzel kapcsolatosan kerül sor szembesítésre köztük. Azt kellene tisztázni, ki fogalmazta meg azt az immár történelmi felhívást, amelyet Nagy Imre 5 óra 20 perckor a rádióban felolvasott.

„A június 9-i tárgyalási napon – mondja a Fehér Könyv – Nagy Imre váratlanul azzal állt elő, hogy a november 4-ének hajnalán elhangzott rádióbeszéde szövegét nem ő írta. Magát a tényt, hogy a szöveget ő olvasta fel a mikrofon előtt, nyilvánvalóan nem tagadhatta, emiatt azzal próbálkozott, hogy e vád tárgyává tett cselekményének felelősségét részben vagy egészben áthárítsa vádlott-társaira: Donáth Ferencre és Tildy Zoltánra.

A tárgyaláson – folytatja a Fehér Könyv – többszöri szembesítésre került sor, ezek egyikének lefolyását ismertetjük az alábbiakban:

Donáth Ferenc: November 4-én hajnalban azzal keltettek fel, hogy a szovjet csapatok bejöttek a városba, szóltak nekem, hogy hívjam össze az Intéző Bizottság tagjait. Felhívtam Szántó Zoltánt, s miközben telefonáltam, bejött Tildy Zoltán a feleségével. Ezután átmentünk a titkárságra. Itt Tildy odafordult Nagy Imréhez és azt mondta, hogy a kormány tegyen nyilatkozatot, amíg rádióadásra lehetősége van, amelyben megállapítja a tényeket. A nyilatkozatot Nagy Imre diktálta. Én ceruzával kezdtem írni, s mikor a végére értem, emlékezetem szerint azt mondta, hogy nem fogják tudni elolvasni, ekkor kezdtem el gépen írni az egészet. Valamilyen stiláris vonatkozású megjegyzést tettem, de érdemlegesen nem szóltam bele a szövegbe. Végig ott volt a diktálásnál Nagy Imrén kívül Tildy Zoltán. Ilyen módon történt a szövegezés.

Nagy Imre: Nem én diktáltam a szöveget. Donáth ceruzával írta a nyilatkozatot, eközben én tizenöt-húsz telefonbeszélgetést bonyolítottam le.”

Ki mond igazat: Nagy Imre vagy Donáth Ferenc? Ki írta ezt a klasszikussá vált dokumentumot? Véletlenül, egészen véletlenül van egy Nagy Imre-hívőnek nehezen nevezhető tanú, akiről a bíróság is, a Fehér Könyv is megfeledkezett. A Kádár-féle „Népszabadság” 1957. június 1-jei keltezésű számában – tehát 12 és fél hónappal a Nagy Imre-per előtt! –, „Az utolsó napjuk” címmel visszaemlékezéseket közölt egy párthű szemtanú, bizonyos Szenes Imre tollából, aki a november 3-áról 4-ére virradó éjszakát a Parlament épületében töltötte. Ez a szemtanú így számol be a vitatott rádiófelhívás megszületéséről:

„Tildy Zoltán megkérdezte Nagy Imrétől: hogyan kellene a rádióban bejelenteni a történteket (a szovjet csapatok intervencióját). Nagy Imre azt válaszolta: a bejelentést majd ő mint kormányelnök megteszi. Donáth Ferenc ekkor már el is készítette a rádióközlés szövegét. Nagy Imre valamit módosított rajta és anélkül, hogy megbeszélte volna jelenlevő minisztereivel, magára vette felöltőjét és a miniszterelnöki szobából a Parlament másik oldalán lévő félemeleti stúdióba sietett. Nagy Imrével együtt tartott több miniszter. A stúdióba érkező Nagy Imrének a rádiótechnikusok azonnal előkészítették a mikrofont és a magnetofont és pont 4 óra 20-kor (sajtóhiba 5 óra 20 helyett) a világűrbe kiabálta árulásának utolsó bizonyítékát.”

Vajon miért vitatkozik Nagy Imre a vészbíróság előtt ilyen, túlságosan fontosnak nem mondható részletekről? Arra számít, hogy csökkentheti a felelősségét s ezzel esetleg enyhébb lesz majd a büntetése? Kizárt dolog. Azzal, hogy ő, mint az ország törvényes miniszterelnöke, beolvasta ezt a szöveget a rádióba, éppen akkora felelősséget vállalt magára, mintha az első betűtől az utolsóig ő írta volna; s ugyanakkor nagyon jól tudja azt is, hogy az ítéleteket már a tárgyalás előtt – részben a vádlottak tényleges szerepe, részben a fogságban és a kihallgatások alatt tanúsított magatartása alapján – eldöntötték, így hát sem a saját ítéletén nem enyhít, sem Donáthén nem súlyosbít azzal, amit mond. Egyetlen magyarázat marad csak erre a részletekbe menő, szívós és makacs igazságkeresésre: azt akarja, hogy a per jegyzőkönyvében, amennyire csak lehetséges, amennyire tőle telik, a valóság legyen rögzítve mind a maga szerepéről, mind a forradalom eseményeiről. Nem bíráinak, hanem az utókornak beszél; bármi történjék is a jövőben, megvan a remény arra, hogy a per jegyzőkönyve megmarad s talán felvirrad még a nap, amikor ország és világ megismerheti. Hogy mennyire igaza van, az kiderül abból, hogy magából a kádárista Fehér Könyvből is napfényre kerülnek az igazságnak legalább töredékelemei, s ez az ellene fabrikált propagandakiadvány is végső soron az ő emlékének tesz szolgálatot. Lehet, hogy a magyar történelem szegényebb lett egy klisével: Nagy Imre, amint november 4-ének hajnalán a rádiónyilatkozatának a szövegét diktálja; de gazdagabb lett egy ecsetvonással Nagy Imre arcképéhez: ahogy a vészbírák előtt is a végsőkig küzd minden torzítás vagy hamisítás ellen.

A barátaival, harcostársaival történt fájdalmas szembesítések után a bíróság megpróbálkozik még valamivel, hogy a vádlottak, s elsősorban Nagy Imre erkölcsi erejét, ellenállását megtörje:

„A bírósági tárgyalás június 13-i napján – írja a Fehér Könyv az ügyész bejelentette, hogy a Legfőbb Ügyészség beszerezte az 1956. október–novemberi magyarországi ellenforradalom idején a nyugati sajtótudósítók és filmriporterek által készített filmfelvételeket, s az ellenforradalom alatt és után a nyugati sajtóban a terrorcselekményekről megjelent felvételeket. A tárgyalás elnöke az ügyész indítványára elrendelte a film levetítését. A film levetítése után több vádlott észrevételt tett.

Tildy Zoltán: A levetített film mélyen megrendített. Sajnálom, hogy a nevem összekötődött ezekkel a dolgokkal.

Donáth Ferenc: A fehérterrorról a hírek bejutottak a Parlamentbe. Azt, hogy mégis kitartottunk a kormány álláspontja mellett, lehet magyarázni, de szépíteni nem… Lelkiismereti kötelességemnek tartom megkövetni azoknak a kommunistáknak, magyar és szovjet katonáknak az emlékét, akik az ellenforradalom ideje alatt veszítették el életüket.

Kopácsi Sándor: Érzem bűnösségemet és szégyellem, hogy barátaim előtt nevem teljesen jogosan becstelen színben tűnik fel. Levetítették ezt a dokumentumfilmet arról, hogy hogyan gyilkoltak meg embereket. Én közvetve ezért is felelősségemet érzem. Láttam szovjet katonákat, akiket előttem emeltek ki a tankból kilőve, és a parancsnokuk sírva mondta, hogy ezek az emberek holnap szereltek volna le és most elpusztultak… Sajnálom, hogy elkövettem cselekményeimet és lelkiismeret-furdalásom van.”

S mit mond Nagy Imre, minekutána végignézte a véres és drámai filmfelvételeket, torzult arcú holttestekről, utcai lincselésekről, amelyeket egyes nyugati riporterek szinte kéjelegve rögzítettek a filmszalagra. A Fehér Könyv szerint: „Nagy Imrének nem volt észrevétele.” Elképzelhető-e, hogy őt kevésbé kavarták fel ezek a képek, mint Tildyt, Donáthot vagy Kopácsit? De míg azok, szörnyű kiszolgáltatottságukban, teljesen érthető és megérthető módon, menteni igyekeznek az életüket (a hivatalos szöveg kipontozott részei egyébként arra mutatnak, hogy Donáth és Kopácsi mást is mondtak, mint amit a Fehér Könyv idéz tőlük), Nagy Imre alapmagatartása: meaculpázni ezek előtt a bírák előtt, ez előtt az ügyész előtt, s megbízóik: Kádár, Münnich és az oroszok előtt? Soha! Ő, Nagy Imre a helyén volt a legnehezebb órákban és napokban s elsősorban neki köszönhető, hogy a nép bosszúvágya nem öltött szélsőségesebb formákat, nagyobb méreteket. De hol voltak ezek a bírák, hol volt ez az ügyész, amikor az ég zengett? Hol lapultak, hol bujkáltak vagy hol játszották a „forradalmár”-t? És mit tett Kádár, a kommunista párt első titkára vagy Münnich, a kormány belügyminisztere, akinek közvetlen feladata lett volna a lincselések megakadályozása – mit tettek, mikor álltak ki teljes mellel a közrend védelmében? Ezeknek, akik most egy közeli szobában ülve, cigarettázva, feketézve, iddogálva hallgatják a tárgyalást, ezeknek valljon a megrendültségéről, ezek előtt fejezze ki sajnálkozását a látottakon? Nem, „Nagy Imrének nem volt észrevétele”.

A Fehér Könyv töredékes adalékaiból egyébként kiderül, hogy a nyolc vádlott közül hárman ugyanolyan következetességgel szálltak szembe fogvatartóikkal, mint Nagy Imre: Maléter Pál, Szilágyi József és Gimes Miklós. Tekintettel arra, hogy Szilágyit a júniusi per előtt meggyilkolták, az a néhány rövid részlet, amit a Fehér Könyv úgy idéz tőle, mintha a Nagy-perben hangzott volna el, csak a kihallgatási jegyzőkönyvekből vagy a tárgyalás első, februári szakaszából eredhet; de ezekből a töredékekből is kiderül, hogy egyetlen szót sem ejtett ki Nagy Imre vagy valamelyik másik vádlott-társa ellen.

Noha a Fehér Könyv nem jelzi, nyilván a tárgyalás februári napjaiból való az a mélységesen jellemző és megindító epizód, amikor is Szilágyi védője megpróbálkozik azzal, hogy védencét rávegye: a vádiratban kifogásolt egyik beszédének a felelősségét hárítsa át Nagy Imrére. Arról a beszédről van szó, amelyet Szilágyi, aki a Műegyetem esti tanfolyamának hallgatója volt, a forradalom előestéjén, október 22-én mondott el a műegyetemisták gyűlésén s amely után az egyetemisták úgy döntöttek, hogy részt vesznek a másnapi nagy tüntetésen.

„Szilágyi József védője – írja a Fehér Könyv – kérdést intézett védencéhez:

Védő: Október 22-én a Műegyetemen mondott beszédében kihangsúlyozta-e ön azt, hogy Nagy Imre bizalmasaként lép fel?

Szilágyi: Véleményem szerint ez így nem helyes. Két felszólalásom volt. Az első felszólalásomban azt mondottam, hogy Nagy Imrének kell a miniszterelnöki helyre kerülnie; adva van a recept, hogy mit kell csinálni: Nagy Imrével a hatalomra! A vitában szó volt arról is, hogy legyen-e tüntetés vagy se. Cholnoky rektor amellett foglalt állást, hogy ne legyen. Ez adta nekem az indítékot arra, hogy ismét szót kérjek. Egy vagy két percig beszéltem: nekem az a véleményem, hogy legyen. Sok szó esett arról is, hogy a diákok vigyék el követeléseiket Nagy Imréhez. Felszólalásomnak második tárgya az volt, hogy ennek semmi teteje, hiszen Nagy Imre nincsen hatalmon, ezért követeléseiket ne Nagy Imréhez vigyék el, hanem menjenek másnap tüntetni. Én egyébként Nagy Imrének jó ismerőse vagyok – körülbelül ezekkel a szavakkal mondottam.”

Szilágyi tehát visszautasítja azt a védekezési módszert, hogy ő Nagy Imre megbízásából biztatott tüntetésre: „nekem az a véleményem”, mondotta a műegyetemista diákoknak, „hogy legyen…”, s arra, hogy ő Nagy Imre jó ismerőse, beszédében csak akkor hivatkozott, amikor lebeszélte az egyetemistákat, hogy hozzá vigyék a követeléseiket. S ahogy Szilágyi József nem hajlandó rávallani Nagy Imrére, úgy utasítja vissza Gimes Miklós azt, hogy ő Maléter Pált vádolja. A bíróság a tárgyalás során azt akarja rábizonyítani Maléterre, hogy a tábornok ellenforradalmárok, tolvajok és közönséges bűnözők „cinkosa” volt. Ezzel kapcsolatban felidézik azt a gyűlést, amely október 31-én zajlott le a Kilián-laktanyában s amelyen a hadsereg forradalmi katonai tanácsainak, a rendőrség forradalmi bizottságainak és a fegyveres felkelőknek a küldöttei megválasztották a fegyveres erők legfelső irányító szervét, a Magyar Köztársaság Forradalmi Honvédelmi Bizottmányát. Gimes nemcsak a vád megerősítésében nem segédkezik, hanem – Maléter védőjének kérdésére válaszolva – ezeket mondja a gyűlésről:

„Október 31-én jelen voltam a Kilián-laktanyában tartott ülésen, de abban tevékenyen nem vettem részt. Valóban elhangzott felszólalás Maléter ellen. Az ülést Maléter nyitotta meg, utána Király Béla beszélt. Ezután mások szólaltak fel, többek között egy előttem ismeretlen nevű, bőrkabátos, torzonborz férfi, aki feltűnően rekedt hangon beszélt. Kirohanást intézett Maléter ellen, hogy Maléter megpofozott egy corvinost és elvette a géppisztolyát, vagy ahogyan ez a férfi mondta: a gitárját. Erre Maléter azt mondta, hogy női fülbevalót talált annak a corvinosnak a zsebében, akit megpofozott, s örüljön az illető, hogy csak ennyit kapott. Ezután valami olyant kérdezett, hogy elég-e ez a magyarázat. Akkor azután kezet fogtak.

Ügyész: Szóval nem politikai ellentét volt közöttük?

Gimes: Nem az volt.”

Miért lett volna politikai ellentét Maléter, a forradalom ügye mellé állt katonatiszt és a bőrkabátos, torzonborz, rekedt hangú ismeretlen felkelő között, akik éppen azért ültek össze erre a tanácskozásra, hogy közös karhatalmi szervet alakítsanak a honvédség, a rendőrség és a felkelők egységeiből? Mind a ketten ugyanazért az ügyért harcoltak, mind a ketten elítélték a lopásokat és fosztogatásokat. Mindaz, amit Gimes Miklós elmond: a Maléter lekente pofonok, s az ügy tisztázása után a két férfi egyetértő kézfogása, erre vall, és Maléter mellett a forradalom erkölcsi tisztasága mellett tanúskodik.

Érdemes megjegyezni, hogy a forradalom napjaiban Nagy Imréhez hasonlóan Maléter is, Szilágyi is, Gimes is egyértelműen állást foglalt minden szélsőséggel, az önbíráskodással, a lincselésekkel szemben. Miközben a volt kommunista vezetők többsége megszökött, lapult vagy helyezkedett, de mindenesetre a hangját sem merte hallatni, Szilágyi József így nyilatkozott a „Valóság” november 3-i számában: „Legyen végük a népítéleteknek! A bűnösöknek bűnhődniök kell, de bűneikért törvényes keretek között kell felelniök.” Maléter Pál október 31-én ezeket mondotta: „Kérem a főváros lakosságát, hogy őrizze meg továbbra is nyugalmát, ne kelthessen közöttünk zavart senki, egyetlen rémhírterjesztő sem. Üzenem, hogy a honvédség csapatai, a magyar hadsereg, a fegyveres ifjúsággal együtt biztosítani fogja a rendet, a nyugalmat Budapesten.” Gimes Miklós így írt a „Magyar Szabadság” november 1-jei vezércikkében: „Ne engedjük bemocskolni a forradalom becsületét. A népítéletekre és az izgatásokra gondolunk, amelyeknek a szelleme idegen a forradalométól. Ne féljünk kimondani, hogy mindez árthat a forradalom becsületének és tisztaságának. Ítélkezni kell, de nem az utcán.”

Akárcsak Nagy Imrében, Maléterben, Szilágyiban, Gimesben is ugyanaz a gondolat élhetett: kihallgatóik, ügyészeik, bíráik – a sztálinista idők kompromittált alakjai – nem utolsó sorban nekik, az ő kiállásuknak köszönhetik, hogy nem esett bajuk a forradalom napjaiban. Ezek előtt az emberek előtt alázkodjanak meg, ezek előtt verjék a mellüket és tagadják meg azt, ami életükben a legnagyobb és a legnemesebb volt? De a személyi motívumokon túl, ha akadt volna a múltjukban vagy akár a forradalom alatti tevékenységükben olyasmi, amin – visszatekintve – sajnálkoztak vagy amit inkább másképp csináltak volna, arról nem annak a rendszernek fognak bocsánatot esedezve számot adni, amelyet egy idegen hatalom tankjai ültettek a nép, az ország nyakára. Malétert, minthogy katona volt s mert ő volt a forradalom katonai vezetője, valószínűleg az sem mentette volna meg a hóhértól, ha – amit nem tett – bűnösnek mondja magát; de Szilágyi és Gimes nem töltött be olyan magas funkciót a forradalomban (Gimes valójában semmiféle hivatalos állást nem töltött be és Szilágyi – mint említettük – Nagy Imre titkára volt), hogy ne volna bizonyosnak vehető: halálukat meg nem alkuvó magatartásuk, az ügyhöz való töretlen hűségük okozta. S hűségük Nagy Imréhez, akivel mindhalálig szolidárisak voltak.¹¹³

Ha igaz is az, hogy a Nagy Imre-per közvetlen kiváltója Hruscsov nehézségeinek sorozata volt a kommunista táboron belül – kezdődő konfliktusa a kínaiakkal, átmenetileg felújuló konfliktusa a jugoszlávokkal –, ha mindehhez hozzájárult is Hruscsov zavaros temperamentuma, ami ennél a nem is a legrosszabb szándékú szovjet vezetőnél olyan féktelen és primitív szélsőségekben nyilvánult meg, mint amikor az ENSZ közgyűlésén lehúzott cipőjével dühödten verte az asztalt – Nagy Imre mégsem egyszerűen egy ember politikai problémáinak, önkényének vagy pillanatnyi háborodottságának, s nem is csak a külső körülmények szerencsétlen összjátékának szenvedő áldozata. Nemcsak és nem egyszerűen áldozat ő, hanem cselekvő, alkotó, történelmi szerepet betöltő férfi, aki formálta is, vállalta is, kihívta is a sorsát.

Elég a Nagy Imre-per vádiratát és a Fehér Könyv szolgáltatta részleteket a sztálini koholt perek hasonló okmányaival összevetni, s tüstént szembe ötlik egy lényegbeli különbség. Míg a sztálini idők vádiratai elejétől végig koholmányok voltak, addig a Nagy Imre és társai ellen felhozott vádak egy része ugyan teljesen a sztálini hagyományokra épülő hazugságok láncolata (Nagy Imréék „összeesküvése” a hatalom megragadására, együttműködésük „bizonyos imperialista körökkel, élükön az amerikai imperialistákkal” vagy a Szabad Európa Rádióval stb. stb.) – más részük viszont annyiban kétségbevonhatatlan tény, hogy Magyarországon tényleg lezajlott egy fegyveres forradalom, ennek a forradalomnak tényleges célja az ország függetlenségének és a belső demokráciának a kivívása volt, ennek a forradalomnak az élén tényleg Nagy Imre és csoportja állott, Nagy Imre tényleg deklarálta az ország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A kommunista ortodoxia, vagy még inkább: a szovjet imperializmus mércéjével mérve tehát valóban bűnös volt, mivel egy sor olyan dolgot kívánt megvalósítani, amit ez az imperializmus nem hajlandó eltűrni: nemzeti szuverenitást, önrendelkezési jogot, választási szabadságjogot, szocialista alapokon – a földreform és az államosítások megőrzésén, a munkástanácsok tevékenységén – nyugvó néphatalmat. Így azután a Nagy Imre-per, a maga valótlanságaival, amalgám-módszereivel, az utolsó nagy politikai per volt a tipikusan sztálini perek közül, s ugyanakkor azzal, hogy a tényleges és tevőleges ellenzék ellen irányult, ez volt a poszt-sztálini korszak első nagy pere. Hruscsov, aki a XX. kongresszuson oly nagy hangsúllyal leplezte le Sztálin törvénytipró tevékenységét és hirdette meg a „szocialista törvényességet”, nyilván azzal nyugtatgatta lelkiismeretét (ha ugyan egyáltalán szüksége volt erre), hogy ezúttal nem „ártatlanok” küldetnek a halálba; másfelől viszont éppen a Nagy Imre-perrel az övé lett az a kétes dicsőség, hogy a szovjet tömbben ő rendelte el azt a máig is utolsó politikai pert, amelyik halálos ítélettel végződött.

De – és itt a másik, legalább ennyire fontos különbség a klasszikusan sztálini perekkel – az a különbség, ami most már nem a vádlókra, hanem a vádlottakra vonatkozik: a sztálini korszak pereinek vádlottjai, az iszonyú előkészítés után, kényszerű helyzetükben magukra vállaltak minden valótlanságot és rágalmat, egy szót sem szóltak (nem szólhattak) a kommunista mozgalomban szerzett tényleges érdemeikről, s nemegyszer a vádiratnál, az ügyésznél is vadabbul vádolták önmagukat; Nagy Imre viszont minden ráfogást és hazug vádat egyértelműen visszautasított s minden cselekedetét emelt fővel vállalta. A jugoszláv nagykövetségen való tartózkodása idején éppúgy, mint a romániai deportációban Kádár megbízottai, sőt – Moszkva és Budapest kérésére – egyes román vezetők is megpróbáltak vele tárgyalni és egy „önkritika”, valamint a miniszterelnökségről való lemondása árán nemcsak szabadságát nyerhette volna vissza, hanem állami funkciókat is felajánlottak neki.¹¹⁴ Hiába. Nagy Imre hajthatatlan volt. Majdnem négy évtizedes politikai pályafutása alatt, s még a forradalom napjaiban is nemegyszer habozott, hibázott, késlekedett – ám fogsága és pere idején nemcsak hóhérai, de önmaga fölé magasodott: rajta kívül álló és nála sokkalta hatalmasabb erők odavetett áldozatából végzetét tudatosan vállaló hőssé, népének s az emberi haladásnak nemzetközi méretű mártírjává vált.

Az évek múlásával egy és más kitudódott a per részleteiről. Kádár, annak a beszélgetésnek során, amelyet a „Le Monde” egyik szerkesztőjével, André Fontaine-nel a budapesti Parlament egyik szobájában folytatott, egyszer csak karon fogta a francia újságírót, s hogy szétoszlassa azt a vádat, miszerint a per nem magyar földön folyt, odavitte Fontaine-t az ablakhoz s átmutatott a Duna túlsó partjára – arra az épületre, ahol a tárgyalás lezajlott: a Fő utcai börtönre.¹¹⁵Azok a foglyok, akik a per idején ugyanott raboskodtak s azóta kiszabadultak, megerősítik ezt az állítást; elmondják, hogy 1957 telén a börtönön belül fontos átalakításokat végeztek: egyes folyosókat falemezekkel kettéválasztottak, hogy a többi fogoly ne lássa, kiket vezetnek kihallgatásra, illetve tárgyalásra; egyes cellákba lehallgatókészülékeket szereltek be. Oroszokat nem láttak a tárgyaláson. A „befejező munkálatok” teljesen Kádárékra voltak bízva.

De bármennyire igyekezett is Kádár a „Le Monde”-nak adott nyilatkozatában a szovjet szervekről elhárítani a felelősséget, bármennyire láthatatlanok voltak is ez utóbbiak magán a tárgyaláson, ma már tudjuk, hogy a kulisszák mögött (s nem is mindig mögöttük) mindenben részt vettek. Nagy Imrééket teljes nyíltsággal ők rabolták el Budapestről. Malétert, Kopácsit, Gimest ők tartóztatták le. Maléter és Kopácsi kihallgatását fogságuk első három hónapja alatt Karliszov MVD-ezredes, Szerov tábornok helyettese vezette. Tudjuk ma már azt is, hogy Nagy Imrééket, a nemzetközi menedékjog lábbaltiprásával, 1957 késő nyarán Rajnai Sándor ávós ezredes tartóztatta le Romániában; a magasrangú és oroszul tökéletesen beszélő tiszt az MVD utasítását hajtotta végre. A repülőgép, amely a foglyokat Romániából Magyarországra szállította, szovjet katonai gép volt, kísérőként a szovjet titkosrendőrség tisztjei ültek benne. A gépben a megbilincselt Nagy Imre és a többi fogoly szemére fekete, úgynevezett hegesztőszemüveget tettek: ez is a szovjet titkosrendőrség módszerei közé tartozik. A Fő utcai kihallgatásokat Rajnai ezredes közvetítésével a szovjet főnökök irányították; Maléter és Kopácsi esetében eleinte még a jegyzőkönyvek egy része is oroszul készült. Ha Kádár mindezek után azt tartotta fontosnak a Nyugat felé hangsúlyozni, hogy a per – magyar per volt, ezzel kétszeresen is vádolta önmagát: azzal is, hogy egy idegen hatalom parancsait teljesítette és azzal is, hogy ezt letagadva minden felelősséget magára vállalt.

A perben kihallgatott és azóta szabadlábra került tanúktól ma már azt is tudjuk, hogy a beteg vagy betegséget színlelő dr. Radó Zoltán utóda, a júniusi tárgyalás bírósági elnöke dr. Vida Ferenc volt – régi sztálinista, aki az illegális mozgalomban a „Tunisz” fedőnevet viselte. A vészbírói feladatot könyörtelenül látta el.

A tárgyalásról film is készült; a felvevőgépet a „Rendőrújság” egyik operatőrje kezelte. A filmre, amelyet a magyar népnek természetesen soha meg nem mutattak, feltehetőleg azért volt szükség, hogy a magnófelvétel mellett még egy bizonyíték legyen arról, hogy valóban volt tárgyalás. Senki nem fordít annyi gondot a törvényes eljárások látszatára, mint a sorozatos törvénytelenségek elkövetői.

A per során többször megemlítettek egy tanulmányt, amelyet Nagy Imre romániai tartózkodása idején írt s amelyben a forradalmat mint nemzeti és nemzetközi szempontból történelmi fontosságú eseményt elemzi és méltatja. Ez a rendkívüli értékű dokumentum sohasem került nyilvánosságra: halálba küldőinek zsákmánya, és csak remélni lehet, hogy fennmarad az utókornak.

A védők a per alatt nem hagyhatták el a Fő utcai börtön épületét – maguk is mintegy túszok voltak arra, hogy a tárgyalás ténye „idő előtt” ki ne tudódhassék. Becsületükre legyen mondva (milyen szomorú, hogy ezt egyáltalán meg kell jegyezni): a Rákosi-idők politikai-ügyvédi gyakorlatával szemben igyekeztek tisztességgel ellátni feladatukat, valóban segíteni, szolgálni védenceik ügyét. Nagy Imre védője, egy 70 évnél idősebb, régi munkásmozgalmi ember, azt hangsúlyozta, hogy Nagy Imre nemcsak nem kívánta a szocialista rendszer megdöntését, hanem éppenséggel mentette, ami menthető volt, és minden változást, amit véghez vitt, a párt akkori vezetésének (értsd: Kádárnak, Münnichnek és társaiknak) tudtával és beleegyezésével tette. Vida elnök ekkor durván ráförmedt: „Figyelmeztetem a védőt, hogy ha nem hagyja abba pártunk és kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padján találja magát.” De az öreg ügyvéd a fenyegetés ellenére is mindvégig teljesítette védői kötelességét. A halálraítéltek közül a felismerhetetlenségig lesoványodott Gimes Miklós alig hallható hangon kegyelmet kért. Nagy Imre és Maléter Pál nem kért kegyelmet.

Az utolsó szó jogán Maléter Pál a következőket mondotta:

„Nem követtem el bűncselekményt. Nem árultam el elveimet, mert egy független, szocialista Magyarországért harcoltam. Eskümet nem szegtem meg, hanem teljesítettem: a néppel tűzön-vízen át!”

Gimes Miklósnak ezek voltak az utolsó szavai:

„Szándékaim tiszták voltak. Bűnös voltam abban, hogy a sztálini időszakban kételyeim ellenére együtt üvöltöttem a farkasokkal. Ha október alatti és utáni tevékenységemben ártottam valakinek, nem szándékkal tettem.”

Az a néhány mondat, amelyet Nagy Imre mondott el az utolsó szó jogán, drámai rövidségében egész életútját felméri és a halálos sorsvállalás legmegrázóbb bizonysága:

„Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus becsületét a Duna völgyében: 1953-ban és 1956-ban. Rákosi és az oroszok megakadályoztak benne.

Ha most az én életemre van szükség, azt bizonyítani, hogy a kommunisták nem mind a nép ellenségei, nagyon szívesen odaadom. Ezek után úgysem ér már semmit.

Tudom, hogy lesz majd még egyszer egy Nagy Imre-per, amelyen rehabilitálnak és háromszor annyian jönnek majd a temetésemre, mint Rajkéra. Csak attól félek, hogy azok mondják el majd a gyászbeszédet, akik elárultak.”¹¹⁶

Az ítéletet 1958. június 15-én, vasárnap délután 6 óra tájban hirdették ki.

Elsőnek a halálraítélteket vezették el. A zárkákban összeszedték a személyes holmijaikat, aztán a rabomobil és a kísérőkocsik kigördültek a Fő utcai börtön kapuján.

Meleg nyári délután volt. Még sütött a nap. Budapest utcái tele voltak békés járókelőkkel. Akik mellett a fekete autók elsuhantak, nem is sejthették, hogy Magyarország miniszterelnökét, honvédelmi miniszterét és egy alig negyvenéves, kivételes tehetségű újságírót visznek bennük a halál felé.

A három foglyot a Gyűjtőfogházba szállították.¹¹⁷ A kivégzés helyéül az úgynevezett Kisfogház udvara volt kijelölve. A hóhérnak Kovács börtönőr-alezredesnek kellett volna lennie, de az nem vállalta a feladatot, arra hivatkozva, hogy ő már akasztott minisztert és abból nagy baj lett. Szerepét ekkor a segédjére, Karácsony főtörzsőrmesterre bízták.

Nagy Imre egész éjszaka írt.

Maléter rövid levelet írt és hajnalig fel-alá sétált.

Gimes Miklós nem írt búcsúlevelet. Lefeküdt és pillanatok alatt elaludt. Végigaludta az éjszakát; az ítéletvégrehajtásra keltették fel.

A Gyűjtőfogházhoz tartozó Kozma utcai börtönben több termelőüzem működött. Június 16-án, hétfőn reggel a rabokat nem vitték munkára. A zárkáját senki sem hagyhatta el. A reggelit sem a házi munkások hozták ki a konyhából, hanem az őrök, és ők is osztották ki a raboknak. Az ablakon való kinézést megtiltották. Ennek ellenére délben már mindenki mindent tudott.¹¹⁸

Gimes Miklós szó nélkül ment a halálba.

Nagy Imre és Maléter Pál utolsó szavaikkal a független, szocialista Magyarországot éltették.

A holttesteket a közeli rabtemetőbe vitték. A sírokon itt csak számok szerepelnek és a halottakat csupán a börtön titkos nyilvántartása alapján lehetne azonosítani.

A temetőt ugyanúgy őrzik, mint magát a börtönt.

Mit írt, mit vetett papírra azon az utolsó éjszakán? Élete mérlegét készítette el? Szeretteitől búcsúzott? Mi járt, ki járt a fejében órákkal a halála előtt? Nyilván a felesége, akiről akkor már hónapok óta semmit sem tudott, egyetlen lánya, a két kisunoka, akiktől majdnem két éve elszakították. Talán az évtizedek ködéből felmerültek emlékezetében azok a szavak, amelyeket fiatalon, egyszerű munkásként, még a MÁVAG-gyárban tanult meg: „Vasas, ne hagyd magad!” Talán a Váci utcai sétáira gondolt, a fékező autóbuszkalauzra, vagy a helyüket átadó lányokra, azokra a férfiakra és asszonyokra, akik odaléptek hozzá az utcán és a szeretetükről, a bizalmukról biztosították, azokra a parasztokra, akiknek ő osztott földet, azokra a foglyokra, akiket ő szabadított ki börtönükből. Ki tudja? Talán annak a példája lebegett előtte, aki a 48-as forradalom vezére volt s neki egy életen át emberi és politikai példaképe: Kossuth Lajosé.

Mikor 1949-ben a debreceni Nagytemplomban az egykori Függetlenségi Nyilatkozat 100. évfordulóján beszédet mondott, Kossuth szavait idézte: „Velem rendelkezhetik Isten akármint az életben, bocsáthat reám szenvedést, bocsáthat reám vérpadot, bocsáthatja reám a bürök poharát vagy a száműzetést: de egyet nem bocsáthat rám soha, azt nem, hogy én valaha az ausztriai háznak alattvalója legyek.” Kossuth elkerülte a vérpadot – Nagy Imre volt az, aki állta a fogadalmát és inkább választotta a halált, mintsem hogy hazája új elnyomójának, a moszkvai háznak újra alattvalójává váljék.

Azt mondják, a történelem nem ismétli önmagát. Mégis, meghökkentők a párhuzamai. A magyar forradalom úgy kezdődött, az ifjúság tüntetésével, mint 100 évvel korábban az a másik forradalom, úgy is folytatódott, a túlerővel vívott reménytelen harccal, s úgy is végződött, vezéreinek legyilkolásával.

De míg az ausztriai ház 1848 kivégzett miniszterelnökének, 1849 kivégzett tábornokainak legalább annyit megtett, hogy búcsúlevelüket eljuttatta azokhoz, akikhez szóltak és megengedte sírjaik ápolását – Nagy Imrének és családjának, barátainak és tisztelőinek, a megsértett nemzetnek a moszkvai ház még ennyit sem adott meg. Húsz évvel a halála után még mindig féltékeny államtitokként kezelik halála óráját, módját és temetési helyét.

A feleségét, a lányát, az unokáit csak hónapokkal a kivégzése után engedték vissza Magyarországra a romániai deportációból. Hivatalosan senki sem közölte velük a kivégzést. Román őreiktől tudták meg.

Hazaérkezése után a feleségének egy csomagot kézbesítettek. Nagy Imre holmijai voltak benne. Egy váltás ruhája, inge, órája és egy karikagyűrű. A gyűrűről kiderült, hogy sárgarézből van: valaki kicserélte a halott aranygyűrűjével.

A cvikkere nem volt a csomagban. Lehet, hogy a vallatás idején meglökték vagy megütötték, és akkor eltörött. Lehet, hogy a kivégzésnél tört el. Az is lehet, hogy valaki őrzi. Emlékként. Ereklyeként.