Szoba a harmadikon– Az a szoba Gézatelepen!… Oly kicsi, oly szűk, hogy jóformán meg sem lehet benne fordulni – egy lyuk, egy repedés! A vállalattól kaptam, hát persze. Maga az épület régebben szálloda lehetett, most már csak lakatlan hodály, autószerelő műhellyel az udvarban. A kulcs a lépcső mellett, egy repedésben. Tessék, induljunk! Az első emeleten még semmi baj, az első emeleten még villanyt is gyújthatok neked. Kőfolyosó, oldalt kis ajtók. Az irodák. Még a másodikon is van villany. Igaz, a kőkockák már eltűntek, akárcsak a folyosó végén az ajtók. A fal sincs sehol, és belépsz az égbe. De egy vékony deszkára lépsz – aztán fel a harmadikra! A harmadikra, ahol én lakom. – Mit képzel, Pártos – mondták, amikor lejöttem Gézatelepre –, majd mi gondoskodunk lakásról. Elvégre maga mégiscsak csoportvezető. Még jó, hogy csoportvezető vagyok. Kész szerencse. Villanyról már szó sincs a harmadikon. Gyufa vagy gyertya a kezedben, úgy mászol fölfelé. A deszka váratlanul elvékonyodik, és ha nem ismered az utat, potty! Egy oldalmélyedésben szék, azon lavór. A fürdőszobám. Aztán egy ajtó, és most lépjünk be. Mit is mondtam az előbb? Lyuk? Repedés? Hát igen. Éppen csak egy vasággyal, asztallal, két székkel. Akad kályha is, be is fűthetsz. Csak az a baj, hogy a szoba mellett nincs semmi, és hogy alatta sincs semmi. Ráépítés. Aztán úgy hagyták, és most ez a ferde emelet lóg bele a levegőbe. Ez a szoba. Hát először is, ide egy nőt felhozni!… Te mész előre, gyújtod a gyufát, egyiket a másik után, a nő mászik mögötted. Itt beszélj aztán… tessék, udvarolj! Hogy már az első pillanatban úgy érezted, nem tudnál nélküle élni. Talán kérdezd meg, olvasta-e Sam Smallt? De talán mégis inkább arról beszélj, hogy hová tegye a lábát. Nem, hát aki aztán ide feljön!… Thelma Buffaló feljött. Egyébként, ha érdekel, a moziban ismertem meg. Egy szeplős képű cowboy lasszót dobott a kezére, a lábára, aztán a nyakára. Thelma Buffaló mosolygott – és egy szempillantás alatt kint volt a hurokból. Éppen csak egy mozdulat… A kis Perényi mutatta be előadás után. A kis Perényi még Pestről ismeri. Aztán hármasban ittunk valamit, a szeplős képű cowboy nem jött velünk. – Rossz a gyomra – mondta Thelma Buffaló –, és különben is szeret korán lefeküdni. Aztán úgy történt, hogy a kis Perényi lemaradt, és Thelma Buffaló feljött hozzám. Egyik kezemben gyertya, a másikat hátranyújtottam neki. Ahogy aztán odabent az asztalra állítottam a gyertyát, körülnézett. – Kedves kis hely. – Leült a vaságyra és rugózott. Földobta a pokrócot, mintha mindjárt be akarna bújni. Aztán belelapozott egy könyvbe. – Nézd csak! Ez valami jogi dolog… Te ilyen tudományos ember vagy, Bumika? Ott álltam a falnál. A gyertya megvilágította az egyetlen képet. Nő fürdőruhában a tengerparton, angol képeslapból. – Hagyjuk ezt a Bumikát, és nem vagyok tudományos ember, csak vizsgára készülök. Ügyvéd leszek. Meglepett reccsenés. – Eláshatod magad! Aztán arról beszélt, hogy most egész jól keresek, és hogy mint ügyvéd… szóval, eláshatom magam. De már úgy, mintha régen ismerne. Álltam a falnál, és azt gondoltam: reggel megy a nő, reggel vagy délben. Jó alakú, vörös nő, de holnap megy innen. Mondjuk, egy-két nap. Bumika, köszönöm szépen!… Ahogy később egymás mellett feküdtünk, tovább beszélt. – Kell is neked az a vacak vizsga! A hold megvilágított egy sávot a térdén, végighúztam rajta az ujjamat. Jó testű nő, nem is tudom, mikor volt ilyen ebben a szobában, de mit akar ezzel a vizsgával? – A papa-mama akarja! – Felnevetett. Az egész házban visszhangzott a nevetése. – Ne is tagadd: papa-mama akarja! Ügyvéd úr… doktor úr. – Felült az ágyban, és hajlongani kezdett a sötétben. Beállítottam az ébresztőt. – Holnap korán kelek, átmegyek Tihanyba. Ásítottam is, de ő nem akart aludni. Beszélni akart. – Ide figyelj, Bumika, magyarázd meg papa-mamának, hogy az ügyvédi címet megsütheted. Mit érsz vele? Bedugnak egy skatulyába hat másik bogár közé, aztán soha többé nem vesznek elő. Azt hiszed, nem láttam azokat az irodákat? Én meg csak hogy éppen kérdezzek valamit: – Hogy kerültél oda? – El akartam válni a férjemtől. – Bocsánat. (Én állat! Éppen ezt kellett kérdeznem, most aztán nyakon önt az egésszel, férj, válóper…) Thelma Buffaló megfogta a kezemet. – El akartam válni, azért mentem ügyvédhez. Ott láttam olyan cserebogarakat, de mind olyan öreg és kiszáradt, hogy semmit se bíznék rájuk. Jó, gondoltam, megúsztam a válópert. De nem! Még csak most jött az igazi! – Csak tudod, aztán mégsem váltam el. – Meggondolja az ember. – Nem arról van szó, hanem Albatrosz annyit sírt, hogy nélkülem semmihez sem tud kezdeni, hogy nélkülem tönkremegy. – Albatrosz? – Nahát a férjem. Artista, untermann. Ő van alul, aztán a hasán ugrál a négy Kárpáti. Így hirdették őket. – Jó erős lehet. – Á, nem erősebb, mint én. Kinyomjalak, Bumika? – Nem, köszönöm. És aztán mi lett Albatrosszal? Most már beszélni kellett, most már benne voltunk. A hold lecsúszott az ágyról. Sötét lett, olyan sötét, hogy minden elsüllyedt körülöttem. Valahol lent recsegett a lépcső, de tudtam, hogy nem jön senki. – Rémesen el volt kenődve szegény fiú. Először fenyegetőzött, de attól nem ijedtem meg, aztán addig nyavalygott, hogy végül is… – Elhallgatott. – Mindegy, most már mindegy. Talán végre abbahagyta volna, de akkor meg én kezdtem. – Miért akartatok elválni? Kicsit oldalt fordult az ágyban, lábát a falhoz támasztotta, talpával sikálta a falat. – Á, olyan ügyetlen! Sosincs szerződése, ez így nem jövő. – Jövő – ismételtem –, jövő… Talpa sikálta a falat, mintha denevér röpdösne. Egy pillanatra abbahagyta, aztán megint… És ez a hőség! Hiába volt nyitva az ablak, a szoba okádta a meleget. – De gondold meg! – A lába lecsúszott a falról. – Mégis, kell, hogy valami alapja legyen az egésznek. – És most olyasmit mondott, hogy fölnevettem. – Amire építeni lehet. – De hát egy untermannra csak lehet építeni? – Csudát! – Megint fölemelkedett a lába. – Ha egyszer sosincs szerződése! Mi van neki? Egy kézenállása Kecskeméten! De az is mikor? Karácsonykor! – Karácsony… messze van. Karácsony! Furcsán hangzott ez a szó a dögmeleg szobában. – Azért mondom. – Felém fordult, belebámult az arcomba. – Ha van valami, hát azt meg kell fogni. Mit akarsz a vizsgákkal? Papa-mama nem érti, hogy a jövőd… – Hagyjuk a jövőmet! Ez aztán gyönyörű! Felhozok egy nőt, és első éjjel elkezdi építeni a jövőmet. Reggel még aludt, amikor fölkeltem. Hagytam aludni. Mielőtt elmentem, fölírtam egy cédulára: „Kenyér és zöldpaprika az asztalon, kulcsot tedd le a földszinten, a repedésbe.” Aztán magára hagytam, aludjon csak. Aludjon, egyen kenyeret és zöldpaprikát, aztán menjen. Nappal még le tud mászni a deszkán. Indultam a hajóállomás felé. Útközben, ahogy néztem a nőket, arra gondoltam: melyik jönne fel abba a szobába? Ismered az utat az üdülők között az állomásig? Hát láthatsz annyi nőt, amennyit csak akarsz. Ilyenkor indulnak a strandra azon a poros utcán. A fák szakadozott lombjain át egy-egy fehér folt: az ég és a Balaton. Igen, ilyenkor kezdődik a nők vonulása. Halásznadrág, lófarok frizura vonult előttem nejlonszatyorral. Magas nő, jó barna a válla, széles, piros öv a derekán. Feljönne-e a szobámba? Á, nem olyan nagy eset, egy kis fürdés este a Balatonban, aztán heverés a parton vagy még odabent a vízben! Igen, még a vízben elkapják. De abba a szobába nem jönne fel! Még akkor is erre gondoltam, amikor hajóra szálltam. Meg hogy kik is voltak eddig nálam? Egy tanárnő Sopronból, egy kézilabda-válogatott, akit faképnél hagyott a vőlegénye… És akkor nevemet hallottam ott a hajón. Elrepültek mellőlem a nők, és csak azt a gyűrött szélű szalmakalapot láttam a vízen. – Pártos! – mondta a szalmakalap. Az arcot nem lehetett látni, csak a vékony, vászonruhás alakot a motorcsónakon. Aktatáska a hóna alatt, mintha ezen lebegne a víz fölött. – Hogy így rám talált, Király kartárs! – Kicsit kihajoltam a korláton. Fölnézett. Most már a sovány, gyűrött arcát is láttam, mintha örökké fogfájás gyötörné. – Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljam Sebes Jecsut, a tihanyi Fagyi presszóból. – Éppen oda megyek. – Nézze csak át az elszámolást. – Arca megint eltűnt a kalap alatt. A motorcsónak kicsit eltávolodott, de azért csak jött a hajó mellett. – És ha Füreden egyszer benézne az Édeskébe. Király hallgatott a vízen. Úgy kísért, mint az árnyék. Kedvem lett volna megkérdezni, merre megy? Mert én itt jobbra levágok, na viszlát! – De hát, ha egyszer a Balatonon akadtunk össze! Ez mégsem a József körút. Nem, a Balaton nem a József körút, és mi csak mentünk egymás mellett, én a hajón, ő a motorcsónakon. – Azt talán tudja… – a kalap széle megbillent –, hogy Almásiné jött le Pestről az Édeskébe. – Hogyne, ő a gebiner. – Akkor talán azt is tudja, hogy a két gyerekét is lehozta, hét végén a férje is lejön. Mind itt akarnak meghízni. – Gondoltam is, hogy átszaladok Füredre. A motorcsónak fölbúgott, távolodott, Király fölnézett, egyenesen az arcomba. – Jól lesült. Strandolunk? – Nem, csak a Balaton. Király nem szólt semmit, elszállt a vízen. A rohadék! Majd azt jelenti, hogy én csak süttetem magam. A nap égetett a fedélzeten. Mellettem egy sárgasálas nő és egy láda paradicsom. Aztán már láttam a mólót, mint egy hatalmas könyököt benyúlni a vízbe. A tihanyi dolog, a Fagyi presszóban, büdös volt, nagyon büdös. Sebes Jecsu, a vezető, szépen a maga kezére játszott. Ahogy én láttam, csinos kis pénzeket úsztatott el. Nincs vita, meg kell tenni a jelentést. Még hogy lesültem!… Hát talán kimehetek a napra! Ez a Király csak járja a Balatont, aztán mindenfélét összefirkál az emberről. Már biztosan Tihanyban is körülszaglászott. Sebes Jecsu mindenfélével traktált, nem kétséges, itatni akart. Ha Királlyal is így próbálkozott, keresztet vethet magára. Otthon a kulcs nem volt a repedésben. – Már dinnyét is hoztam! – mondta odafent Thelma Buffaló. – Képzeld, Bumika, leszóltam az árusnak, és kötélen leengedtem a szatyrot. Az asztalnál állt az ócska fürdőköpenyemben. Előtte hatalmas görögdinnye, aztán két sárga. – Ne haragudj, de nem volt kedvem lemenni! Az a deszka, ott a lavórnál!… – Artista vagy. – De nem kötéltáncos! – Nevetett. – Mi vagyok én? Ibi, a glóbuszon? Annak semmi se lenne! Vagy a két Jajának… Nem kérsz dinnyét? Nem szereted? – Felém fordult, de csak egy pillanatra, aztán kihasított egy jókora szeletet a görögből. – Nálunk odahaza mindenki szerette, de azt mondd meg, Bumika, miért esett még jobban, ha a lépcsőn ette az ember? Ült a széken, a lábát lógázta. Leültem az ágy szélére. Meddig eszik nálam dinnyét? És ez a Bumika!… pedig különben még ebben az ócska köpenyben is formás. – Már nem is voltam gyerek, ne hidd! és mégis kimentem a lépcsőre az öcsémmel, és ott ettük a dinnyét, aztán jött a Willman Rudi meg a fiúk a házból. – Azt hiszem, azon a lépcsőn nem lehetett közlekedni. Letette a dinnyét. – Ha arra gondolsz, hogy a fiúk meg én… hát akkor tévedsz! Egyszerűen nem mertek hozzám nyúlni! Kételkedő pofát véghattam, mert folytatta: – És még később se! – Hol laktál? – Az Ipar utcában. – Nem engedett szóhoz jutni. – De nem az számít! Az számít, hogy mindig kés volt nálam. – Kés? – Aztán ha este mentem haza, és a fiúk akartak valamit… – De mégis, egy kés!… Ő ezt már nem is hallotta, belemerült a dinnyébe. Én meg előhalásztam a jegyzeteimet, tanulni próbáltam. Az öreg Slajminál vizsgázom, az pedig nem ismer tréfát. – Jaj, Bumika, már megint ezek az ócskaságok! Erre vártam. Most aztán kipakolok!… Térdemre eresztettem a jogot és elkezdtem. – Nézd, Thelma… Felnevetett. Hátradűtötte a fejét, úgy nevetett. Egyik kezében a dinnye, a lé rácsorgott a térdére. – Jaj, Bumika, nem vagyok én Thelma! Csak nem képzeled, hogy így hívtak az Ipar utcában… meg Buffalónak! Ez úgy tetszett neki, hogy csuklani kezdett a nevetéstől. Aztán ahogy magához tért: – Rózsi vagyok, Csordás Rózsi, csak hát ezzel a névvel nem léphettem fel mint pankrátor. – Mit beszélsz! – Tudod, amikor még volt női pankráció, negyvenhétben. Fogadni mernék, hogy láttál is! – Előrehajolt a széken. – Mondd, ott voltál, amikor Miss Hiszpániával mérkőztem? Őt utáltam egyedül a lányok közül, már az Ipar utcában utáltam, olyan felvágós volt. – Hirtelen az éjjeliszekrényre nézett, a kis órára. – Jaj, mindjárt kezdődik az előadás! Elkísértem. Beültem a moziba, néztem a „számot”. Ez a nőm, és egy cowboy körüldobálja tőrrel. Aztán elmentünk egy kicsit inni meg táncolni. Úsztunk a Balatonban. Jól úszott, sokáig bírta a víz alatt. Csontok borították az iszapos partot, apró, szálkás csontok. Rózsi, ahogy kijött a vízből, megborzongott. – Mi a csuda ez? – Halak… kivetette őket a víz, aztán ez maradt meg belőlük. Valóságos kis dombok, végig a parton. Egy kutya bukkant fel, beleszagolt a homokba, aztán eltűnt. Odafent a szobámban azt mondta Rózsi: – Unom már ezt a cigánykodást, jövőt szeretnék, anyagi alapot. Én mint anyagi alap!… És különben is, mit akar tőlem ez a nő? Nem sokáig gondolkozhattam, ágyba bújtunk. Egyáltalán, mintha mindig ágyban lettünk volna. Igaz is, ebben a szobában még ez a legkényelmesebb. – De hát mit szól a cowboy, akivel együtt dolgozol? – kérdeztem egy éjszaka. – Semmit. Még csak az lenne a szép! – De hát egyedül csak nem mehet tovább. Kinyújtotta a lábát, és a talpa megint elindult a falon, lassan sikálni kezdte a falat. – Miért menne tovább? – Mégis, ha lejár a szerződése. – Óvatosan hullottak bele a szavak a sötétbe. Vártam. Csak az ágy reccsent egyet. Rózsi mélyet lélegzett, akárcsak víz alól bukkant volna fel. – Meghosszabbították. – Mennyivel? Kint autók vonultak el, motorok berregtek. Rázkódott, recsegett a szoba. – Egy héttel. Reflektor világított be, aztán megint sötét lett. – Sikerünk van, Bumika. Cigaretta után kutattam a sötétben, majd feldűtöttem az éjjeliszekrényt. Végre találtam egyet. – És ha a férjed megtudja? – Miért tudná meg? – Nevetett, de szinte már álomban. Nem kérdeztem többet, csak fújtam a füstöt. Meddig marad? Mit akar? Jövő… anyagi alap… A jegyzetfüzetemet mindenesetre elásta. Nem tudok tanulni, elvágnak a vizsgán. Minden este érte mentem, aztán följöttünk és ágyba bújtunk. Különben utaztam, nappal alig voltam otthon. A tihanyi Fagyiban egyre csúnyább dolgok derültek ki. Sebes Jecsu ügye cudarul állt. Egyszer, amikor magunk voltunk az irodában, megkérdeztem: – Miért kellett egyszerre ennyit kivenni a pénztárból? Elvörösödött a kopasz homloka. – Még nem bizonyosodott be semmi! – Csak ha majd kiküldik a könyvelőt. Az ellenőrt. Nyelt egyet, és mintha apró buborékokban szállna szét az arca. – Nézze – mondtam –, másnak is volt már hiánya, de hogy egyszerre ennyit kiemeljen!… Ezt még Rózsinak is elmondtam. Hogy ilyen ostoba legyen valaki, mint Sebes Jecsu! – Egyszerre akart meggazdagodni. Rózsi hallgatott. A Hangulat presszóban voltunk előadás után. Behallatszott a vonatfütty meg a hangosbemondó. „Szerelvény érkezett a harmadik vágányra!” Azért a zongorista is elég jól hallatszott, a Szemes Karcsi. Dupla fekete a zongorán. Fölhajtotta, és felénk mosolygott. – Kedves fiú – mondta Rózsi. – És milyen sokat keres! Én, igaz, megvesznék, ha ilyen helyen kéne zongoráznom, az állomás mellett, de aztán a pénz miatt nem panaszkodhat. – Talán még több pénze van, mint annak a pesti pasasnak? – Rózsi belenevetett a tükörbe. – Milyen pesti pasasnak? – A barátodnak, aki tegnap jött le Pestről, és akivel szépen egyedül hagytál. – A Kálmán!… Istenem, szórakozni akart. Nekem dolgom volt, végre megtaláltam a jegyzeteimet. – Tudod, hogy vitorlázni hívott? – Rózsi hozzám hajolt. – De már csak megmaradok az én Bumikámmal. Egy éjszaka szélvihar jött. Először akárcsak egy kavics gurulna végig a padlón, aztán több, egyre több… és már recsegett a lépcső, a mennyezet. Rózsi aludt. Föléje hajoltam, néztem az arcát. Pongrácz Klári, a fagylaltos lánya, sírógörcsöt kapott egy ilyen éjszaka, és többé sosem jött fel. Rózsi egyenletesen lélegzett. Úristen, hol lakhatott ez eddig!… Milyen szobája volt, milyen ágya… Én mentem el, úgyse tudtam volna aludni. A Matrózban megittam valamit, aztán kódorogtam. A szél üvöltött, bőgött körülöttem. Esni nem esett, csak a szél, a por!… Elmebaj ilyenkor kint lenni. A gomba alakú közért előtt megfogta valaki a vállamat. – Ide figyeljen! Kiküldték a könyvelőt. Ő állt mellettem, Sebes Jecsu. Vászonkabátja kigombolva, keze zsebre dugva. A közért fényköre megvilágította a járdát, egy részt az országútból. Autók robogtak mellettünk, biciklik szálltak el. – És maga? – És én? – A sarkán himbálta magát, még mindig zsebre dugott kézzel. – Felfüggesztettek… egyelőre. Aztán ha rám olvassák… Ketten álltunk a fényben. Úgy éreztem, hogy a pult mögött sincs senki, Sebes Jecsu rám nézett, bólintott. – Jól felkavarta ezt az ügyet. Újabb szélroham jött, port vágott az arcomba, egy pillanatra megvakultam. – Azt hiszi, hogy különben megúszta volna? – Oldalt léptem, elindultam az állomás felé. – Mindenesetre megtette a magáét. – Jött mögöttem a szélben és a sötétben. – Kiérdemelte a prémiumot! – Nem tudok semmi ilyenről. – Jól adja! Mentem, és ő jött mögöttem. Ha megálltam – megállt. Elindultam – elindult. Olykor mintha lemaradt volna, de aztán újra megszólalt: – Tőlem is megkaphatja a prémiumot. Kint voltunk a parton, az elhagyott kabinok mellett. Kis drótkerítés. Itt szállnak vízbe a potyázók. A csontokat is láttam, a halak csontjait. – Nézze, most már elég! Maga annyit emelt ki… – Visszatettem volna, de most már mindegy. – Én is azt mondom – és jó éjszakát! Megfordultam, egy pillanatra szembekerültünk. Rám bámult, aztán hátrébb húzódott. A lépései elvesztek a homokban. – Ha lesz valami, jelentkezem! Ezt kiáltotta utánam: – Legyen szerencsém! Azzal indultam hazafelé. Elértem a közértet, a házat, fel a recsegő lépcsőn. Egyik gyufa a másik után, egyszer még kitöröm a nyakamat. Igazán vehetnék már egy elemet… A falnál a lavór… a lyuk. Rózsi aludt. Idebent ez a nő, odakint Sebes Jecsu. Szinte láttam, hogy köröz az éjszakában, aztán megáll a ház előtt, áll és vár. Mi közöm nekem az egészhez! Csak egyszer levizsgázzak!
– Senki se csinálta volna különbül. Ezt mondta Király. Ő már fedélzeten volt, amikor én hajóra szálltam. Szalmakalap, aktatáska… és az a hideg, pincearc. Az ember nem tudja, mi van mögötte. – Más is megtette volna. – Leültem mellé. – Azért ez tiszta munka volt. – A fejét csóválta. – Sebes Jecsu… Tudja, hogy nálam volt a felesége? – A felesége? – Gondolhatja, miért. A régi lemezek… Két gyerek, mi lesz velük? De hát én nem tehetek semmit. – Ujjait mozgatta a levegőben a vékony, dohányszínű ujjait. – Mit lehet itt tenni? – Két gyerek. Belehajolt a vízbe, mintha ott látott volna valamit. – Maga mindent megtett, amit csak lehetett. – Visszahúzta a kezét, úgy mozgatta az ujjait, mintha vizet fröcskölne. Körülöttem megint kiszivattyúzták a levegőt. A nadrágom vasalását néztem, a cipőm orrát, a hajó deszkáját. – Ez a Balaton! De igazán, mint egy képeslap. – Kék ég, vitorlák… Festői, valóban. Ezt mondták mellettem. Emberek jöttek a korláthoz, aztán újra elmentek. A hajó felbőgött, megérkeztünk Nádasdra. Király kezet nyújtott a mólón, elbúcsúztunk. Ő a szálloda felé ment, én meg ide, a mólóbárba. Utánanéztem. Ott viszi az aktatáskában Sebes Jecsu életét, az enyémet és még hányat… – de nekem beszél a két gyerekről! Miért ne? Most is azért jöttem a mólóbárba, mert a mixernő… Otthon, Gézatelepen, a kulcs lent volt a repedésben. Alatta összehajtott irkalap: odafent elolvastam. Azok a csámpás betűk… egy elemista szebben ír! Megszólítás nélkül, mindjárt így kezdte: „Nem szabad, hogy valami rosszat gondoljon rólam az én Bumikám, de Kálmán olyan kedves fiú, és már annyit hívott, és csak nem bánthattam meg…” Megálltam egy pillanatra az olvasásban. Kálmán? De hiszen az a barátom, a „pesti pasas”. Szóval, kedves fiú… „…és tudod, vitorlázni hívott, de igazán már nem először, és már azt is mondta, hogy én nevetséges vagyok, és van neki itten egy barátja, rém jó pofa, örökké olyanokat mond, hogy az ember majd szétreped, és annak van vitorlája, és most négyesben járjuk egy kicsit a Balatont, mert egy nőismerőse is van neki, mármint Kálmán barátjának, egész helyes, és már jól összebarátkoztunk…” Vitorlásparti négyesben. Igazán kedves. „És szóltam is volna neked, de te nem voltál otthon, és olyan hirtelen jött ez az egész. Nem azért mondom, de te még csónakázni se vittél, csak ültem ott a szobádban, mert egyedül még lemenni is féltem azon az undok deszkán, és csak penészedtem melletted, persze azért te nagyon kedves fiú vagy, és én tudom, hogy nem nyaralni jöttél ide, és még az ügyvédi vizsgát is le kell tenni, hogy ne legyen semmi difi papa-mamával.” Az ügyvédi vizsga. Szóval már letehetem, már nincs vele semmi baj. Ezt a vacak kis!… „De nehogy valami csacsiságot csináljon az én Bumikám, mert azért én visszajövök, csak még nem tudom mikor, mert lejárt a szerződésem, és Kálmán, aki aranyos fiú, abban is segít, és nekem gondolnom kell a jövőmre. Pá! Pá! Rózsi” Álltam az asztalnál, kezemben a levél. Újra elolvastam. Nehogy valami csacsiságot csináljak. Mit képzel ez a nő?! Hát ki mutatta be Kálmánnak, hát ki hagyta ott Kálmánnal?! Hát nem látta, nem vette észre, hogy ki akartam tenni?! És most majd még talán főbe durrantom magam, mi?! De hát látott is ez engem? Törődött is ez velem? Csak a szoba… a biztos alap… és hogy valami jobb akadt, pá, pá, Bumika! Csak megszabadulni az ilyentől! Elővettem a jegyzeteimet, de csak az ágyra néztem, az üres ágyra. Szinte láttam azt a mozdulatot, ahogy a lábát fölnyújtotta a falra, és a talpával sikálta. Kaparászás hallatszott lentről, vagy mintha kavicsot dobnának a lépcsőre. Az ajtóhoz ugrottam, leszóltam a sötétbe: – Rózsi! Semmi válasz. Előrementem a lavórig, a „fürdőig”. Megálltam ott, ahol a deszka elkeskenyedik. Végig le lehetett látni a lépcsőházon át az udvarba. Egy sötétzöld ág ingott odalent, mintha valaki hajlítgatta volna. – Rózsi… várj, mindjárt lemegyek. Tüsszögés hallatszott lentről, náthás vihogás. – Csak jöjjön! Megismertem a hangot. Sebes Jecsu! – Az árnyéka imbolygott odalent. A lépcső nyikorgott, mintha nekifutott volna – aztán semmit. Fölegyenesedtem. Arrébb húzódtam a mélyedésbe, a lavór felé. – Maga az? – kérdeztem. Megint a kaparászás, akárcsak egerek futkosnának. – Mást várt – mondta –, igazán sajnálom. – Mit akar? Most mintha a cipőjét dörzsölné a lépcsőhöz, csak dörzsöli, dörzsöli, és nem hagyja abba. Akárcsak egy álomban: valaki az ajtó előtt törli a lábát, és nincs odakint senki. Végre megszólalt: – Mi a totótippje? Miért jöttem? – Elfulladt a hangja. – Az ellenőr megállapította… A lavór mellé lapultam, akárcsak fürödni akarnék. – És én most mit csináljak? Megint a tüsszögő nevetés. – Maga semmit! Maga már mindent rendbe tett… – Gyorsan beszélt, mintha félne, hogy nem tudja végigmondani. – Én meg eljöttem… ahogy megbeszéltük. – Jobb, ha hazamegy. – Szinte már belekönyököltem a lavórba. Vissza a fal felé. Pókhálóba akadtam, tépkedtem a hosszú, vékony szálakat az arcomról, a kezemről tépkedtem a szálakat. – Nem – mondta odalent Sebes Jecsu –, ezt elintézzük. Egyre inkább tele voltam pókhálóval, és ahogy belegabalyodtam, egyszerre csak kitört belőlem: – De hát maga csalt! Csaló! Igenis… közönséges csaló! Le tudtam volna rohanni, ököllel a képébe vágni, aztán lerúgni a földre. – Még ő pofázik, amikor… – Pár évvel megússza. – Köszönöm – nyikorgott odalent a lépcső. Aztán csönd lett, majd mint egy forró lehelet. – Tud imádkozni? Mire én a lavórból: – Ne hülyéskedjen! De akkor elkezdte: – Miatyánk isten… A fal és a lavór között ingtam. – Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Ha már mondja, mondja rendesen! – Látom, készült. – És csak vihogott. Aztán mélyen beszívta a levegőt, és egyszerre fölzendült a lépcső. Mintha többen is nekirohantak volna, mintha többfelől is futnának… Az elsőt már elérte. Szorosan a falhoz húzódtam. A lavór leesett csörömpölve, végiggurult a lépcsőn. A nyikorgás abbamaradt, de csak egy pillanatra. – Ember, álljon meg!… Csak a futás hallatszott. Nyekkent a korlát, ahogy vette a kanyart. – Hé… vigyázzon! Nem tud feljönni… Nem is hallotta, csak száguldott fölfelé. Visszacsúszott, talán megbotlott egy lépcsőben. Halkan szitkozódott, aztán újra elindult. Egyszerre leállt. Aha, most jutott el a deszkához. Ez meglepte, erre nem számított. Most biztosan gyufa után kotorász… Csak visszafordul. – Menjen… menjen vissza! Hallja?… Megreccsent a deszka. Ha odaér, arra a helyre, ahol a deszka elvékonyodik… Újabb reccsenés. Elindult fölfelé a deszkán. A falnál vártam. Jó… Most már csak jöjjön. Az ajtót behúztam, hogy semmi fény ne legyen mögöttem, hogy még csak ki se szűrődjön semmi fény. A szuszogást hallottam. Közelebb… egyre közelebb… Mindjárt odaér, arra a helyre. Holnap fölszedik, vagy még ma éjszaka. Az ág ingott odalent a sötétben. |