A gitáros völgy…

Vera Szabolccsal járt. Aztán megjelent Feri… Nyurga, szvetteres fiú.

– Nincs nagy jövője Veránál – mondta az apa.

– Miért? – kérdezte az anya. – Mi bajod vele?

– Meg van írva a felmondó levele.

Vera Szabolccsal járt. Aztán most ez a szvetteres fiú.

 

 

Egyszer majd elmennek Ferivel a gitáros völgybe. Sőt még engem is felpakolnak. Vera nevetve mondta, hogy nélkülem el se tudja képzelni ezt az egészet.

– De hát hol van az a gitáros völgy?

Vera a lábát lógázta, nevetett.

– A Schiff Micu is elhozza a gitárját. Nekem még nincs, de az nem is fontos.

– Tényleg nem fontos. – Feri félig lehunyt szemmel szivarozott.

Feri legszívesebben ki se mozdulna innen. Valósággal beköltözött Veráékhoz. Mostanában régi plakátokkal aggatta tele a lakást. Dreher Maul az előszobában. Tábla csokoládé lóg ki a svájcisapkás fiú szájából. Alatta a szöveg: Dreher Maul csokoládé. Shadek Antal a mosdóban. Schadek Antal epegyógyszappan. Pattanásos arcú lány nyúl a szappanért. Nem is nyúl, valósággal utánakap. Menjünk az Edison moziba! Ez jutott nekem. Öreg gavallér lehetetlenül sovány, vörös hajú nővel a karján igyekszik az Edison moziba. (Edison mozi. Olcsó árak. Pazarul átalakítva. A Fővárosi Orfeum mellett. Automata büfé.)

Egyébként ezt a haditanácsot is nálam tartották. Egyébként Vera egyedül is beült a szobámba. Akkor is, ha nem voltam otthon. Olvasott, rádiózott. Feri főként szivarozott. Rövid kis szivarokat szívott. Hátradőlve fújta a füstöt.

– Jó kis barlang – szólalt meg valahonnan a füstgomolyagból. – Rendes kis barlang.

Határozottan kedvelték ezt a szobát.

– Tudod, Gyurikám – mondta most Vera –, én csak azt várom, hogy besötétedjen a katlanban. Akkor aztán már csak a gitárokat lehet hallani.

– Nem szeretem annyira a gitárokat. – Feri a plafont bámulta, pöfékelt.

Vera meg se hallotta.

– Ha éppen táncolni akarsz, akkor táncolsz, ha meg énekelni van kedved…

– Erre befizetnék. – Feri még mindig a plafont bámulta. – Ahogy Gyurika táncol és énekel a katlanban.

– Akkor szépen meghúzódik.

– Ez az. – Feri mintha valami nevet fújna ki a füstből. – Szépen meghúzódik. Az lesz az ábra, hogy majd én is csak ott kuporgok.

– Hát akkor kuporogsz. De Gyurika filmet is csinálhatna.

– Filmet? – Közelebb mentem hozzá. – Milyen filmet?

– Én nem tudom, azt már neked kell kitalálni. – Egy pillanatig elgondolkozott. – Mindenesetre azok a pofák…

– Tudod, a pofák – mondta Feri.

– Na, hát akik ott táncolnak, énekelnek vagy éppen csak kuporognak. Van egy lány, aki bundában jön, estélyi ruhában, felékszerezve, mint egy karácsonyfa. Aztán elkezdi rázni magát.

– És mindent leráz.

– Ahogy mondod, Gyurika. A végén ott fekszik a füvön, de akkor már…

– Gondolod, hogy ez lemegy a tévében? – Bizonytalanul elmosolyodtam.

– Igazán nem tudom, mi megy le a tévében. – Aztán Vera arról kezdett beszélni, hogy miért nem csinálunk már valami rendes dolgot odabent.

– Mit akarsz a Gyurikától?! Mit akarsz a Gyurikától?

Legszívesebben kihajítottam volna Ferit. Jó, tudom, nem vagyok egy nagy szám a tévében, de azért mégis! Verának mindenesetre megígértem, hogy majd összehozok valamit.

Miért ne csinálhatnék egy dokumentumfilmet? Egy olyan jó kis dokumentumfilmet? Igaz, még sosem bíztak rám ilyesmit, de azért talán…

Vera apjának is erről beszéltem.

– Azt hiszem, ez a kor műfaja.

Vera apja a plakátot nézte. Az öreg gavallért és a nőt, ahogy az Edison moziba mennek.

– Persze ez nem jelentheti az események szolgai másolását.

– Edison mozi. – Váratlanul rábökött a plakátra. – Nagymező utca, azt mondja, hogy Nagymező utca. És hogy a Fővárosi Orfeum mellett.

– És hogy pazarul átalakítva.

– Én voltam egyszer egy Nagymező utcai moziban, de azt Turánnak hívták.

– Talán előbb Edisonnak és aztán Turánnak.

Eltűnődve állt a plakát előtt. Mintha egy váróteremben ácsorogna.

– Ez még az első világháború előtt lehetett. Akkor jártak a nők ilyen nagy kalapban meg fátylakban. Biztosan a háború alatt lett Turán. Megfigyelte, hogy a mozikat mindig átkeresztelik?

– Megfigyeltem.

– Mi még akkoriban nem laktunk Pesten. – Megérintette a gavallér cilinderét. – De az apám gyakran felhozott. A vasútnál volt az apám. – Olyan mozdulatot tett, mintha le akarná emelni a gavallér cilinderét, vagy legalábbis megbillenteni. – Jöjjön csak, Gyurika!

Átvitt hozzájuk, hogy megmutassa az új plakátot.

– Palma sarok!

Barna hajú fiatalember hosszan előrenyújtja a lábát. Jó magasra feltartja, hogy mindenki láthassa: Palma sarok. Házakon, utcákon át nyúlik keresztül ez a láb. Vera mamája képeslapot nézegetett alatta.

– Valamilyen meghívója jött, Gyurika.

– Igen, egy vetítésre, azazhogy tulajdonképpen bemutatóra. Azt hiszem, nem megyek el.

– Nem megy el? – Élesen nézett rám. – Mi az, hogy nem megy el?

– Úgy gondolom…

– Hogy gondolja? Múltkor is meghívták valahova, és oda se ment el.

– Az más, az egy társaság volt.

– Nem szereti a társaságot? – Az apa a kép előtt állt. Mintha be akarná mutatni ezt a Palma sarkos fiatalembert.

– Hát nem minden társaságot.

– Semmilyen társaságot! – A mama szinte ellenségesen nézett rám. – Itthon poshad, akárcsak Feri.

– Feri szerezte ezeket a plakátokat – mondta az apa.

– Özönvíz előtti plakátok.

– Özönvíz előttiek.

Az anya hátracsavarodott a plakát felé.

– De hát honnan szerzik ezeket? Egyáltalán, hogy jut eszükbe?

– Ez az! Hogy jut eszükbe? – A díványon térdeltem, Vera mamája mellett. A Palma sarkos fiatalember, abban a régimódi zakóban… hogy vigyorog! – Elcsábította a Brinzensteinék szobalányát.

– Mit csinált?

– A Brinzensteinékhez járt társaságba. Igen, igen, minden szombat este ott lehetett látni. De csak azért, mert titokban a szobalánynak csapta a szelet. Csakhogy a Brinzensteinné rájött a stiklire, és akkor aztán nem volt több meghívás.

– Ki az a Brinzensteinné?

– Ó, hát egyike a legelegánsabb hölgyeknek. Nem hallottak még róla? – Elkezdtem dúdolni a régi kuplét. – Mondja, kedves Brinzensteinné, hol dolgoztat ön?…

Vera mamája velem dúdolt. Olykor elakadt, és nagyokat nevetett. Vera papája pedig azt mondta:

– Régi szám lehet.

– Nagyon régi, ősrégi.

– Gondolja, hogy Vera ismeri? – Az apa megint a plakátot nézte. – Ezt a számot a Brinzensteinnéról?

– Nem hiszem.

– Az omnibusz! – Vera mamája hátradőlt a díványon. – Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel, kicsikém, de csuda volt! – Hirtelen elhallgatott, majd megkérdezte. – Ugye, Brinzensteinné rémesen csalja Brinzensteint?

– Nem kifejezés.

– Ezzel a Palma sarkossal is volt valami. Azért is dühöngött annyira, amikor rajtakapta a fiatalurat a szobalánnyal.

Az apa mosolyogva ingatta a fejét, majd váratlanul bedobta:

– Gyurika filmet csinál Veráról.

– Veráról? – Az anya még mindig a Palma sarkost nézte.

– Na nem éppen Veráról, bár lehet, hogy ő is benne lesz. És akkor is csak egy olyan kis dokumentumfilm.

– A kor műfaja! – Az apa előszedte a konyakosüveget. Töltött. – Maga mondta, Gyurika.

Én meg már egészen komolyan gondoltam erre a filmre. Az én filmemre. Jó, hát a vetkőző lány nem lesz benne. Aki ledobja a bundáját, az ékszereit. De azért talán még lehetne valamit. Miért ne?

Egyelőre kiküldtek egy öreg színésznőhöz. Pályám, emlékeim… Az egészet nálunk is össze lehetett volna dobni, de hát azért külön kap egy kis pénzt a néni, hogyha az ő lakásán… Szóval, a helyszínen.

Babarczy M. Jolán.

Kint ült a konyhában, tejeskávét kavargatott egy csészében. Csupa kendő. Még a homlokába is be volt húzva egy sötétlila kendő. Az volt az érzésem, hogy ha kibugyolálnám, nem maradna belőle semmi.

Nem bugyoláltam ki.

Legszívesebben itt a konyhában csináltam volna meg ezt a kis beszélgetést. A sparherd mellett. Csakhogy ő hallani se akart erről. A szobában beleült egy ócska székbe. Rám hunyorított, mint egy öreg kalóz.

– Látja, ebben a székben ülve tanultam a szerepeimet. Boldog voltam benne. Boldog és fenséges. Mint egy olasz principezza.

– Principezza! – Feri felnyerített, amikor elmondtam Babarczy M. Jolánt.

– És már ki se jár hazulról? – kérdezte Vera. – Micsoda? Néha még moziba is elmegy? Lejár bevásárolni? A piac réme? Ő a piac réme?

Vera a fejét rázta, és nevetett. Majd hirtelen elkomolyodott.

– Fel kell hozzá menni.

– Azért ebben nem vagyok olyan biztos. – Ferinek enyhén ugrált a szemöldöke.

– Gyurika majd felvisz bennünket. Hol is lakik?

– De hát csak nem gondolod, Vera?

– De gondolja! – Feri megfogta a lány karját. – Na gyere, ugorjunk neki annak a…

– Már megint készül valami?

– Verának egy vizsgadarabja.

– Rendezésem. Tudod, kirakatrendezésem. De most véletlenül nem vidéken, hanem itt a… – Vera nem tudott többet mondani. Elrángatták.

A gitáros völgyről szó sem volt. A katlanról.

A gitáros völgy… Kék, zöld, piros harisnyás lábak ugráltak, táncoltak előttem. A lányok a katlanban.

Hatalmas, iszapszürke sziklák. Nedves homok a sziklák között. Hideg fényű tó. Nem is lehet tudni, hol kezdődik a part. Egy lovas jön, gitározik és énekel. Szakállas szerzetes a parton. Szakállát fújja a szél.

Ez volt előttem.

Úgy megrémültem, hogy lerohantam a sarokra, és ledobtam két féldecit.

Mi ez? Hogy jutott eszembe? A gitáros lovas? A szerzetes? A hideg fényű tó? Teljesen meghülyültem? Megvesztem?

Álmomban is megjelent a szerzetes. A hideg fényű tóból lépett ki. Megállt Babarczy M. Jolán mögött. Babarczy M. Jolán előregörnyedve ült abban az elnyűtt székben. Felemelte a fejét. Lassan kezdte kibontani arcát a kendőkből.

Felordítottam. Egy darabig mozdulatlan feküdtem a sötétben. Aztán felgyújtottam a villanyt, kimentem a konyhába vizet inni. Vera apja a mosdóból került elő, borzasan, álmosan.

Elhúztunk egymás mellett, mint két éjszakai villamos.

Napokra letört ez a dolog… Valahogy mindenkit kerültem. Ahogy hazajöttem, bebújtam a szobámba, és megpróbáltam olvasni.

Feri egy este leszedte az Edison mozit.

– Nem kell örökké ezt nézni, Gyurika – mondta, ahogy összegöngyölte a plakátot. – Van más is. – Feltette a Lysoformot. Fanyar mosolyú fiatalember, virággal a gomblyukában. Haja középen elválasztva.

– Miért nem hagyod itt az Edison mozit?

Feri csak mosolygott. Eltűnt, hóna alatt a plakáttal.

Egy barna nő az asztalon. Barna nő, fehér szemcsékkel. Nem tudom, mikor tehették oda. De az biztos, hogy olyan volt, mint egy arab. Arab harcos, fehér burnuszban. Arab harcosok csakis fehér burnuszban járhatnak.

Később Vera betolta Ferit. Közben csöndesen nevetett.

– Képzeld, elaludt!

– Elaludt? Hol?

– Az ajtóban álltunk. A barna követ néztem. Az arabot.

– Egy őrjöngés volt a katlan, és ő elaludt. – Vera kicsit beljebb jött.

– Legfeljebb szunyáltam egy kicsit. – Feri leült, fejét előrelógatta, mintha most is el akarna bóbiskolni.

– Hát ti?!…

Vera bugyborékolva nevetett. Én meg vártam, hogy mondjanak valamit. Hogy mégis mondjanak valamit. „Nézd, Gyurika, éppen nem voltál itthon.” Vagy pedig: „Tökéletesen elfeledkeztünk rólad, ne is haragudj.” Vagy legalább: „Le vagy ejtve!”

De csak az volt, hogy Feri elaludt.

– Még az se zavarta, hogy mással táncolok.

– Mindig mással táncolsz.

– Igazán nem tehetek róla, ha nem tudsz táncolni.

– Szabolcs tudott?

– Képzeld, Szabolcs tudott!

– Tessék! Rajta! Csak ugorjatok egymásnak!

Elhallgattak, ahogy rám néztek.

– Mi bajod van? – Vera megfogta a karomat.

– Hogy mi bajom van?!…

De akkor Vera felemelte a követ.

– Mit szólsz?

– Mihez?

– Ehhez a kőhöz. Feri találta, és akkor mindjárt rád gondoltunk.

– Kedves… nagyon kedves.

– Észre se vetted, amikor becsempésztük.

– Biztosan nem voltam itthon.

– Itthon voltál, csak aludtál. Pedig még csak délután volt. Te szeretsz délután aludni.

– Különösen, ha éjszaka bent rohadok a tévében.

– Délutáni alvó vagy. – Vera ezen kissé eltűnődött. – Mondtad is egyszer, hogy neked többet ér, mint az egész éjszaka. Hogy is mondtad?

– Valahogy nem emlékszem.

– Ledőlsz vagy leheversz. – Felhúzta Ferit, indultak. – Az biztos, hogy te egy délutáni alvó vagy. Igazi délutáni alvó. – Átcsúsztatta a követ a kezembe, és már kintről hallottam a nevetését. – Ledőlök egy kicsit! Ledőlök, leheverek!

Becsukódott egy ajtó. Csönd lett.

A szobámban álltam. Néztem a barna követ. Kivittem a vécébe. Rátettem a papírtartóra. A papír hosszan kilógott a dobozból. Mélyen alácsüngött, mint egy felirati beszéd.

Aztán mindjárt be is hoztam a követ. Na nem, hát ezt azért mégse.

Inkább a mosdó. Félig kinyomott fogkrémestubus, borotvapamacs, penge, hajcsat a tükör melletti polcon. Arckrémek, borotvakrémek, hajháló. A hajháló alá csúsztattam az arabot.

Vera hozta be másnap.

– Ne haragudj apura.

– Miért ne haragudjak apura? – Igyekeztem fölényes képet vágni.

– Ez a mániája. Múltkor apró kavicsokkal rakta tele azt a polcot. Hogy hol szedte?

– Talán a gitáros völgyben. A katlanban.

– Á, nem hiszem, hogy kint járt volna. – Letette a követ az asztalra. Otthagyott.

Hát akkor most így vagyunk. Egy kő az asztalon. Csúcsos formájú, barna kő, fehér szemcsékkel. Arab harcos.

Verához pedig nem megyek be. Na nem, azt azért mégse.

Egy este, már éppen le akartam feküdni, amikor Feri benyitott. Csak éppen bedugta a fejét.

– Mi az, te már lefekszel?

– Ha megengeded.

– Bágyadt ötlet.

– Ha nincs jobb.

– Ki mondta? Gyere csak, mindjárt kezdődik az adás.

– Miféle adás?

– Vera felolvasást tart. Na gyere már!

– Felolvasást? Mégis miből? – Közben már felvettem a házikabátot.

– Valahonnan előszedett egy mesekönyvet. Sanyi manó könyvét. Nem ismered?

– Nem, azt hiszem, nem ismerem.

– Na mindegy. Az biztos, hogy Vera beleesett.

– Sanyi manóba?

– Ki se lehet húzni belőle. – Már kint voltunk a folyosón. – És most felolvas. És nélküled egyszerűen nincs felolvasás.

– Kedves, igazán.

– Meg kell hogy ismerd Sanyi manót! – Vera hason feküdt a díványon, előtte a könyv. – Irtó topis törpe, toplák törpe, és mindenki kitol vele.

– Az biztos. – Apa a dívány végén ült, aprósüteményt majszolt.

Anya a kályhánál. Végighúzta kezét a csempén.

– És most milyen kaland jön?

– A varázslóval való kaland – mondta Vera. – Tudod, Gyurika, még Darázs néni is átejti Sanyi manót. Hát még Huhu varázsló!

Elsüllyedtem egy fotelban. Bólintottam. Mintha az álom mélyéből bólintanék. Mintha az álom mélyéből látnám Verát, ahogy a díványon hever. A többiek ott körülötte. Az a kedvesen dünnyögő hang is az álomból jött.

– …és akkor Sanyi manó bekopogott Huhu varázsló ajtaján, kopogott egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapott választ, mert Huhu elment hazulról, és senki más nem volt a házban.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]