A huszonegyedik utca
Gábor megállt az öreg, púpos hátú ház előtt, egy véznán fityegő cédulánál. – Kiadó szoba… – Letette ráncos barna bőröndjét, kalapját feljebb tolta homlokán. Általában mintha sokáig utazott volna hajón és most még kissé bizonytalanul mozogna a szárazföldön. Friss kenyérillat áradt a homályos kapualjból és az ember szinte várta, hogy egyszerre csak kilép egy félmeztelen pék. Az öreg ház mellett kirakat ragyogott: fonott kalács, sós kifli, kövér, kedélyes kis cipók. Gábor éppolyan figyelmesen nézte a cipót, mint előbb a cédulát. Homlokát ráncolta, bőröndjét felemelte, aztán megint letette. – Nos hát… – Ebben a pillanatban még úgy látszott, mintha valahol várnának rá. Egy kedves, barátságos szobában talán éppen kérdik: – Ejnye, hol késik ez a Gábor? – Jobb kezét sután, ügyetlenül zsebébe csúsztatta, pénzt számolt az egyik ujjával sietve, kapkodva. Közben föl-fölnézett a cédulára. A pénzt visszacsúsztatta a zsebébe, körülnézett, mintha énekelni akarna, hogy a hiányzó pengőket összeszedje. Így állt egy darabig, tétován forogva, aztán egyszerre csak belódult a bőröndjével.
Bent a kapualjban már nemcsak a kenyérillatot érezte. Ó, nem, a kapualj nem elégedett meg ezzel az egyszerű becsületes illattal. Öreg cúgos cipők szaga… – szinte látni lehetett a megáporodott, elkeseredett hitelezőket, ahogy mennek fölfelé a széles lépcsőn a vaskorlátba kapaszkodva. Macskabűz, züllött, vén macskáké, akik a kutyáktól se ijednek meg. Meg is jelent egyikük, borzas, nagy fejű, forradással az oldalán. Úgy nézett, mint egy éjjeli szerkesztő, aki már nappal sem tud aludni.
A lomha barna táska fölfelé csúszott a lépcsőn, szinte függetlenül a fiatalembertől. Az egy pillanatra megállt, menekülésszerűen körülnézett, de már vitte a lépcső. Az egyik fordulónál löttyedt, hasas nadrág fogadta ráncosan vigyorgó mellénnyel. Egy vaskampón lógtak az ajtó mellett. Sárga hajú nő lépett ki a nyitott ajtón vizes kefével, nekiesett a mellénynek.
– Mert, hogy valaki vén szamár létére ne tudjon rendesen enni!… Itt van, ni, micsoda foltok… már most hogy tisztítsam ki?
– A szoba miatt jöttem, kérem. Lent olvastam a cédulát.
A sárga hajú nő egy pillanatra elengedte a mellényt, Gáborra nézett, mintha őt akarná kikefélni.
– Úgy, a szoba miatt? Hát akkor csak tessék beljebb… Vagy várjon egy pillanatig, amíg ezt itt… – tovább dögönyözte a mellényt. – Mondja kérem, maga is ilyen, hogy nem tud vigyázni semmire? A mellénye, a nadrágja… mióta ismerem, mást se csinálok, mint… – Félárbocra eresztette a kefét. – Hanem alku nincs! Harmincöt pengő igazán nem sok azért a szobáért. A nőkkel hogy állunk?
– Köszönöm…
– Nézze, nézze ezt a pecsétet! Paradicsomlé, hát persze. Mert ide nem hozhat fel egyet se, gyermekem van. Elég sovány maga, elég sovány; megnősülhetne már tisztességesen! Csak úgy lóg bele a világba… És ha pucerájba adom, akkor, kiveszik?! Dehogy! Elkérnek egy csomó pénzt és a folt megmarad. Mi a foglalkozása?
– Egyetemi hallgató, bölcsész.
– Az, az, és a szülei küldik a pénzt! Kuporgatják a garast valahol vidéken, havonta csomag…
– Vannak tanítványaim és nyáron arattam.
– Képzelem azt az aratást! Hát akkor gyerünk be.
A szobában tükrök és régi képek, egy lavórban víz, mintha az új albérlőnek mindjárt meg kéne mosdani. Az asszony beszélt, beszélt, és egyszerre csak az asztalon volt a pénz.
– A kilátás…
Hát igen, a kilátás… akár át lehetett volna könyökölni a szemben levő háztetőre. Az erkélyen két rozsdás galamb csipegette a morzsákat és odabent, a rosszul elfüggönyözött szobában egy teltkarcsú nő öltözködött. Kalapban volt és rózsaszínű ingben. Cigarettát vett elő a táskájából, rágyújtott, leült egy székre, fújta a füstöt.
– Ha akar, megmosdhat.
Gábor megfordult. A nő a lavór előtt a vízről beszélt, a friss vízről: – Megharagudna, ha nem mosdanék, ez talán valami szokás… – A nő eltűnt, de mintha egy homályos sarokból figyelne. Gábor előszedte a szappant meg a törülközőt, aztán már meztelen felsőtesttel állt a lavórnál. A tükörben megpillantotta az előrenyújtott, sovány nyakát… – akár egy öngyilkos. – Hideg volt a víz, kegyetlenül hideg. Aki ilyen vízben mosdik, egész nap siet. Alig kapta föl az ingét, megjelent a sárgahajú.
– Itt a Szukitsné.
– Á, igen…
– Nem hallja?
Valahonnan kintről bánatos, fátyolozott hang hallatszott… – „de a könnyes, gyűrött párnák reggel mindent elmesélnek…”
– Az udvaron énekel, de egy jobb asszony. Jöjjön, jöjjön!
És már kint voltak a gangon. Lent a mélyben állt Szukitsné, a „jobb asszony”. Hullámos fehér hajú matróna fakóbarna bársonyruhában, vállán tépett szőrű fehérróka, karján szatyor. Állt és énekelt oly sértődötten, mint aki mélységesen lenézi a házat és a lakókat. Egy dalt se énekelt végig, a közepén abbahagyta, fölszólt.
– Mondják meg Pintyőkének, hogy ne dobáljon le gombokat!
Tekintélyes orra érzékenyen megremegett. – Kis ablakok nyílnak, egymás után sorban… A vicegyerek szedte körülötte a pénzt, illedelmesen beledobálta a szatyorba. Ő pedig mintha nem is törődne vele. Fölintett.
– Mindjárt jövök, kedves.
– Idejön – mondta a sárgahajú –, majd meglátja, micsoda úriasszony!
Szukitsné feljött, a szatyrot letette a konyhába, aztán bevonult a szobába. Fejét kissé hátravetve leült, puha, kövérkés ujjaival rókáját simogatta. Felsóhajtott.
Gábor is felsóhajtott. – Bizony, bizony…
– Mit tud maga? – Megmerítette kanalát a kompótostányérban. A sárgahajú úgy állt mellette, akár egy szolgáló. Kompótot hozott, külön kis tányérkán süteményt. Állt és várt, talán valami utasításra.
– A lányom férje nett ember, igaz, nem lehet rá semmit se mondani. Jó állás, rendes lakás, színház, mozi, kérem, mi kell még? De engem elüldözött, elmart az édes gyerekemtől!
– Dehát a kedves lánya…
– Ó, ne, ne mondjon semmi rosszat! Szereti a férjét, mit tehet? Olykor elmegyek hozzá, ha tudom, nincs otthon az ura. Néha meg énekelek az udvarukon. Ez a bosszú. Sándor kirohan a gangra. – Mama, jöjjön föl, mama! – Meg se hallom, tovább énekelek. Persze kicsődül a ház. Sándor lenyargal az udvarra, körülöttem táncol. – Jöjjön, mama, jöjjön! – De hát élet ez, hogy nekem így kelljen?!… – Elakadt és csak legyintett.
Gábor hallgatott és mintha feloldódna az álmos délutáni csöndben. Zsongott körülötte a kis szoba, Szukitsné meg a sárgahajú belepottyanva a homályba. Kitágult a szoba, a házat lehetett érezni a lakókkal, az utcát, a teret a kopár őszi fákkal. Aztán megint Szukitsnét hallotta, akárcsak egy alkonyodó erdőből szólna – vízmosás szélén, körülötte nedves, elhullott levelek.
– Hiszen ha az uram élne, ha tudná, hogy én így megyek házról házra…
Nyílt az ajtó és egy kis sárgahajú lépett be, mögötte egy hosszú férfi postásruhában. Nem jöttek közelebb, csak álltak az ajtónál és Gábor nem is tudta, valóban ott vannak-e, vagy csak ő képzeli. Hirtelen felállt Szukitsné.
– Isten veled, kedvesem, te oly jó vagy. Még átmegyek ide a Lambertékhez, uzsonnára várnak.
– Én is készítettem valamit, egy kis befőttet…
– Ó, befőtt!
Szukitsné eltűnt a sárgahajúval. Azok ott ketten az ajtónál még mindig nem mozdultak. Aztán a postás előrelépett oly mosolytalan arccal, akár egy hivatalos közlöny.
– Brózik vagyok, örvendek. Ön bizonyára az új albérlő. Tehát sikerült megegyezni? Helyes, kérem, igazán örülök. Itt nyugton lesz, nálunk senki se zavarja. A feleségem talán kicsit sokat beszél, de egyébként minden tekintetben… Péter, gyere ide!
Körbenyírt szőke haj, két élénk, figyelő szem. Úgy nézett Gáborra, mintha már régen ismerné. A matrózruha kopottas plasztronjából meghatóan emelkedett ki sovány nyaka. Tömpe ujjain a körmök tövig lenyírva és Gábor szinte látta, amint egy levelet ír kusza, gyerekes betűkkel: jól megy sorom… – Mintha ezt a gyereket látta volna leszaladni a lépcsőn féllábon ugrálva, átfutni a kocsiúton spirituszosüveggel, állni és várni az üzletben, a pénzt halkan, türelmesen a pulthoz kocogtatva.
Péter átment a másik szobába és egy kétpengőssel jött vissza.
– Nem kell pénz? Tessék, tedd el, aztán menj moziba.
Gábor hátradugta a kezét. – Nem, nem, kisöreg, van nekem pénzem, meg neked is kell ám. – Maga se tudta, mi ebben olyan sírnivaló; a pénz a gyerek föltartott vékony kezében vagy a köhécselő apa, aki mintha egyik lábáról a másikra állna.
– Ilyen ez a Péter, mindenkinek pénzt akar adni.
Közben visszajött az anya, meggyújtotta a villanyt. – Mit álltok itt? Ernő, igazán leültethetnéd az urat. – Nem akar lepihenni?
– Inkább lemennék valahova vacsorázni.
– A Kék Pipa, a sarkon szolid hely, szolid árak. Odajár Málik úr is, majd meg tetszik ismerni. Fuvaros az utcában, kicsit nagyhangú, de azért… Péter!
A fiú kiszaladt Gábor mellett, úgy futott a lépcsőn, mint egy kedves kis kölyökkutya. – Szénáspincéje van a Máliknak, te is lejössz!
– Menj vissza, Péter!
– Tudod, hogy egyszer megvertek valakit az utcában, mert este énekelt? Még nyáron volt, az ablakból láttam. Kövér ember, fehér ruhában: – nagy hajó. Jött és énekelt, aztán a rendőr ráordított. Ő pedig széttárta a karját és csak bámult. Mondott valamit, a rendőr még dühösebb lett és aztán…
– Jó, jó, otthon elmondod.
– De miért nem szabad énekelni?
Az úttest közepén álltak, fölöttük az utca egyetlen villanykörtéje. Éles, erős fény hatolt be a Körútról, reklámbetűk kölcsöncsillogása. Valahol kinyílt egy ablak.
– Péter, tüstént gyere fel!
– Hallod, hívnak…
A gyerek ujjai lassan, tétován lecsúsztak Gábor kezéről, egy darabig még mellette állt, aztán elfutott. Hallani lehetett a cipője csattogását. És a férfi érezte, hogy egyedül van. Buta érzés – hát nem egyedül vacsorázik évek óta? Az abroszon ugyanazok a szerény pecsétek, széttördelt fogpiszkálók, és a friss újságok is mintha tízévesek lennének. Péter, Brózik Péter… Nem igaz, csak az apád Brózik, te nem! Mert hiszen akkor meg kéne ráncosodnod, kopaszodnod és felhúzni a könyökvédőt.
Nos hát akkor a Kék Pipa a sarkon!…
Magas emelvényen ült a zongorista, a többiek feje fölött. Előtte – a zongorán – egy pohár sör, olykor belenyalt, aztán tovább kalimpált. Vézna, meggörbült hátával fáradt lovasra emlékeztetett. Hirtelen belevágott a zongorába oly elkeseredetten, mintha el akarna vele száguldani.
Gábor végigment az asztalok között egy madárfejű pincérrel. A pincér kinyújtotta a kezét. – Ilyenkor már sokan vannak.
Két szürke arcú nő egyszerre nézett Gáborra, aztán lekonyult a fejük. Széles, vörös arc emelkedett fel és beleordított a füstbe. – Mi az élet?! – Mintha hullámok csapkodnának körülötte. A zajból egy akadozó hang emelkedett ki. – A trigonometriában azért még otthon vagyok. – A pápaszemes, kopasz fej kissé előrebillent, kezét kinyújtotta Gábor felé.
– Ide, ide tessék! Semmi zavarás, micsoda beszéd?! Majd megmondom, mit rendeljen, Sanyikám, hozzon az úrnak…
És Gábor már egy szőke bajuszos férfi mellett ült. – Szellemi olimpiászt játszunk és meg kell állapítanom… – elakadt, a pohárra bámult.
– Melyik a világ legbővizűbb folyója?
– A Nilus!
– Az Amazonasról se feledkezzünk meg. Heltai Pali bácsi vagyok! – A jólfésült ősz férfi felállt, haptákba vágta magát. – Nilus, Amazonás, mind semmi! Igyunk! Te is igyál, hallod-e?
Gábor csak most vette észre azt a vékony kis emberkét az asztal végén. Előtte papír és úgy írt, akár egy rágcsáló mókus. Szabályszerűen felemelte a poharat, ivott, mintha ez is az íráshoz tartozna, aztán megint visszasüllyedt. Sárgaruhás, ragyogó fekete hajú nő ment el az asztal előtt, egy pillanatra megállt.
– Hogy van, tanár úr?
– Csak, csak… – ingatta fejét a kopasz – mikor folytatjuk az angol órákat?
A szőkebajuszos felállt, mint egy vidéki közjegyző. – Sárika, hát már nem is ül közénk?! Bemutatjuk új barátunkat… Feri, Ferikém… – kiáltotta a zongoristának – valami szépet, drága fiam!
A sárgaruhás nő továbbment, szinte úszott a füstben. A szőkebajuszos leesett a székre.
– Adja a nagy hölgyet, aztán a Hibacsekkel is…
– Fogd be a szád!
– Jól van, tanár úr, nem akartalak megbántani. Jól van.
Egy pillanatra csönd lett, csak a ceruza kopogása hallatszott az asztal végéről. A tanár úr bort töltött a poharakba.
– Vae victis! – ki mondta ezt?
– Grenus, gall vezér – a kis mókus föl se nézett az írásból.
– Na, na – emelkedett fel a csontos mutatóujj –, az nincs megállapítva, hogy melyik gall vezér. Egy gall vezér, de hogy melyik?… Ki találta fel a gőzgépet?
– Ki találta fel a bort?! – A bajuszos, puffadt arc szinte súrolta Gábort. – Mit érdekel engem a gőzgép, nem igaz? Hát nem igaz, Heltai Pali bácsi?! Hanem mondok valamit és nem bánom, ha meg is haragszol, tanár úr: én ezt a Sárikát…
De akkor Heltai Pali bácsi megfogta a karját. – Disztingváljunk. – Megismételte a varázsszót. – Disztingváljunk. – Közben a tanár úrra nézett. Az hátradűlt a széken, tenyerét végighúzta az arcán.
Gábor ivott és a pohara mindig töltve volt. Bólogatott, aztán a hangját hallotta, mintha énekelne. Egy pillanatra a sárgaruhás nőt látta az asztalnál a tanár úr mellett, aztán két gyulladásos szem:
– Nos, uram, elég volt, elég volt az írásból, nem embernek való. Ha megengedi, J. P. Watson, igen, igen, J. P. Watson, több füzetes regény szerzője. Talán olvasta is: „Hajó a ködben”, „Lady Schmutterley gyémántja”. Nem kell szégyellni!
– Mi az a J. P.?
– És mi az a Watson, uram, mi az a Watson? – meg tudná mondani? Mégiscsak más, mint Habaczeller Jenő. Ki kíváncsi Habaczeller Jenőre a Rottenbiller utcában?… Megjelent a legújabb Watson! Holnapra be kell fejezni, és még a fele hiányzik. Hazamegyek, beesek az ágyba. Rendben van, a feleségem nem szól semmit, az az áldott asszony. De az ágy mellé teszi a vekkert. Két óra múlva berreg… tovább írni vizestörülközővel a fejemen! – Elhallgatott, mintha egy pohárba akarna bújni. – Csak tudnám, hogy hozzam ki őket az erdőből! Már két napja bent vannak, nem lehet tovább, nem lehet! A múltkor egyszerűen befalaztam a nőt, de az más volt.
– Ne törődj vele, igyál! – Heltai Pali bácsi magasra tartotta a poharat.
J. P. Watson ivott. Hátradűlt, kigombolta a mellényét, vörös homloka pedig mintha már várná a vizes törülközőt. Gábor már csak egy-egy ugráló vonalat látott az arcokból. És akkor egy rég elfelejtett név merült fel benne, aztán az arc. Szél vágott mellettük, alakok futottak, a távolban kócos fák és az arc, a lány mozdulatlan arca szinte szállt a két tenyere között. Lehajolt hozzá, a félig lehunyt szempillák megremegtek, érezte a leheletét. A fák meghajoltak a szélben.
– Mi az, öregem, mi az?… – megint a gyulladásos szemek, de most valahogy messziről.
– Fiúk, első a becsület! Védjük a dombot, ha kell, az utolsó emberig. Parancs, parancs!
– Ezt már hallottuk, Pali bácsi.
– Kedves, kedves…
– Mit motyog?…
Gábor válla megrándult, keze az asztalra csúszott. Felállt, mintha zsinóron rántották volna. Egy darabig belemeredt a füstbe, aztán elindult, – oly elszántan, mintha többé meg se állna. Valaki utánaszólt.
– A konyhától jobbra.
Új, ismeretlen tájak merültek fel. Fehérkötényes férfi két hatalmas kondér között, állt és nézett, mintha most látna először embert. Egy fazékban gőz visított. A fehérkötényes előrejött. Szelíden, határozottan megfogta Gábort és egy diszkrét kis barna ajtóhoz vezette. Az ajtó kicsapódott. Testes, zsíros képű pofa nyomult elő nagy szuszogva. Odabent ceruzával rajzolt kör, abban írás. – Itt voltam. – Gábor a csésze fölött a falhoz dűlt, egy légy döngicsélt mellette. A döngicsélés és a telefirkált fal… – állati nyomorult magány. Hát nincs senki, senki? – ha visszamegy, miért megy vissza?
– Vigyázzon a ruhájára.
Olyan hálás volt ezért a pár szóért. Nem látott senkit, de tudta, hogy valaki van mellette. Valahonnan elomló, bánatos hangok, nyögés, mintha a sivatag közepén ülne valaki. Aztán csak az ajtó nyikorgott. Fölötte tábla. Odament, elolvasta egyszer-kétszer. – Ezen helyiséget oly tisztán hagyjuk el… – Mosoly sugárzott az arcán, boldog; derült mosoly. Kivonult, mint valami nagyszerű hírrel. Az arcok a füstben feléje fordultak.
– Az életet oly tisztán hagyjuk el, ahogy azt elfoglalni kívánjuk. – Ült a széken, maga elé bámult.
– Hogy van ez az élettel?
De ő csak vigyorgott és a kezét lóbálta. – Tölthet, hogyne! Ivás, rendben van!
– Egyszer a feleségemet is megírtam, villanyszékbe ültettem. Villanyszék! Mit szól hozzá?
– Rendben van!
– Te nem iszol, tanár úr? Mit búsulsz? Fel a fejjel, szervusz!
Pohár nyomult Gáborhoz: Heltai Pali bácsi. A pohár széle lilásvörös volt a bortól és fölötte az arc szürke ráncokban lógott. A félig lekonyult, megbarnult szemhéj egy vén fogoly saséhoz hasonlított.
– Miért ismerkedek az utcán, miért járkálok nők után?… Öreg hólyag, azt mondják, öreg hólyag. Jó, rendben van, de mit értik ők ezt? Mit tudják, mi az, ácsorogni egy sarkon, kapualjban, várni, várni a tér padján! Az utcát se ismerik. Kilépsz a kapun és megcsap valami… zajok az apró utcákból, távolabbról a Körút. Aztán beleveted magad, mint az úszó. Most, most kezdődik, most jön valami! A kis mozi előtt emberek egy csoportban, akár a családtagok. Arcok, egyre újabb arcok, a falon plakátok rongyai. Egyszerre kint vagy a Körúton. Állsz, bámulsz; a neonfények, a kirakatok mind a nőket adják. Mert akkor már csak az érdekel. Lusta, ringó járású nő jön, az arca oly merev és oly kegyetlen. De a válla, a karja, a lába biztat! Mögéje kerülsz, látod a puhán aláomló haját és már ismered a derekát, a csípőjét. Melléje húzol és mint a félhold, emelkedik ki az arca. Elsodornak, aztán megint mellette vagy, utcákon, tereken át mellette. Aztán hallod a hangod, a cérnavékony, reszkető hangod. A koldus kér így. De már beszélsz, mosolyogsz, mint egy férfi.
Heltai Pali bácsi kicsit arrébb tolta a poharat.
– Van, amikor meg se szólítom, csak kísérem, mint egy lakáj. Aztán megint mást kísérek. Téli estéken megyek az utcán, már a hideget se érzem, az arcokat se látom. Nem tudom, mit akarok és hová megyek. A hang kifagyott belőlem. Nem vár egy szoba, egy ember, nincs ismerősöm a városban. El a kiskocsmák mellett, le az Üllői úton, a klinikák felé. Megállok és a síneket nézem, nem is tudom, meddig. Fölöttem a Ludovika-kert kopár fái, a klinika világos, nagy ablakai. És a fagyott csöndből kilép valaki: egy nő.
– Aztán nyáron a színes, könnyű ruhák… remegő idomok. Egy-egy mellet mintha csak odaleheltek volna. Azt se tudod, merre fordulj. Odavágódsz valakihez, de már mást nézel. És olyan az akkor, mint egy elrontott házasság. Azt se tudod, hogy rázd le és megint szabadon állsz, szabadon a körúton!
– Olykor pedig egy kócos cseléd is jó lenne, úgy mennek el a nők, hogy szólni se mersz! Lődörögsz az utcán vissza, át a másik oldalra. Magas, karcsú nő emelkedik ki: széles csípő, lant alakú lábak. Csak keringsz körülötte, nincs egy pillantása se. Ó, nem siet, nem menekül, akár a nyakába hajolhatnál, annyira nem törődik veled. Gyulladt a szemed, a szád tele porral és csak kíséred, kíséred. Eléje kerülsz, feléje emeled az arcod, aztán megint lemaradsz. Hová mehet, hol várják, hol teszi le a táskáját, hol mosolyog? Ezt mind, mind tőlem veszik el! Befordul egy mellékutcába – utána! Várod, várod, hogy mikor tűnik el egy kapualjban. Egy pillanatra mintha megállna, talán mégis észrevett? Továbbmegy. Ezt az elegáns kosztümöt leveszik róla, frizuráját szétdobják, de nem te, nem te! Ráordítanál, az arcába vágnál: aljasság, gazság! Belép egy kapun. Megállsz és nézed, ahogy végigmegy a lépcsőházban. A lépcsőhöz nyomulsz, ő pedig megy egyre feljebb. Aztán nincs semmi, csak te, egyedül, kilökve az utcára.
Fölemelte a poharát, de nem ivott. Valahonnan az üvegen keresztül nézett Gáborra, oly hűvösen, idegenül, mintha meg se szólalt volna.
– Mellbe lövi magát. – Ez jelent meg Gábor előtt, mint egy filmfelirat. Mi volt ez az utcákról és a nőkről? Szinte érezte a Körút hullámzását. Haza kéne menni; haza, de minek?… Sűrű, nehéz a levegő és az arcok mintha egy hálóban fennakadtak volna. Mi az, táncolnak?… Heltai Pali a sárgaruhás nővel, milyen dermedt az arca. Watson egy nagy debellával, aztán levágódik a székre és csak nevet. A zongorista elrepült a füstben, utána a kövér söröspohár, akár egy rendőr.
Egyszerre megpattan a kép. Két kisfiú állt az asztal előtt összefogódzva. A kabátjuk, a kopott kis cipőjük, vékonyka kesztyűjük olyan kétségbeejtően rendes.
– Papa kérem, tessék hazajönni.
J. P. Watsonról mintha lefújták volna a mosolyt.
– Eridjetek haza, mindjárt megyek.
De a gyerekek nem mozdultak, álltak egymásba kapaszkodva. Az őrök ilyen türelmesek. Az apa pedig csak ült lehunyt szemmel, csontos arca olykor megrándult. Hirtelen felnézett, és felállt.
– Nna!
Ezzel mintha jelt adott volna. Heltai Pali bácsi is vette a kalapját, a tanár úr az ajtóból köszönt. Gábor félretolta a széket. Egy darabig az asztal mellett állt, mintha nem tudná, mit csináljon. Az emelvényen a zongorista feléje fordult: meggyötört kutyatekintetében a saját otthontalanságát, nyomorúságát látta. Kis lyuk ággyal és lavórral… – hát ide is hazamegy az ember?
Kint hűvös levegő csapta meg. Álomszerű kék fényben ringott az utca, és az ég valahogy olyan közel volt. Megállt a kocsiúton, mintha szólni akarna a házakhoz. A házakhoz, amelyek ebben a békés éjszakai fényben vidékiessé váltak.
Otthon, abban a kisvárosban, anya levelet ír. Szinte látta, ahogy fölteszi a szemüvegét és az asztalhoz ül. Csak nézi az üres papírt, aztán fölírja: – édes, jó fiam… – szálkás betűkkel az irkalapra. Picit kidugja a nyelvét.
Kocsizörgés, valaki az arcába hajolt.
– Itt ácsorog, hogy a fene!…
Két lépés és már egy ódon, idegen kapu állt előtte oly mogorván, akár egy zsémbes háziasszony.
*
Fehér reggeli fényben villant a szoba; a bútorok mintha most futottak volna a helyükre. A fogas vékony vonala oly eltévedt a homályos sarokban, az elúszó mennyezet és az aláomló ablakfüggöny, – kimondhatatlan néma könyörgés. Reccsent az ágy, egy kéz tétován elindult a takarón.
Dehát hol, hol van ez a szoba?… Ki lép be az ajtón, milyen arc fordul felé? Kint az elfutó utca vagy csak az udvar? Vagy semmi se tartozik ehhez a szobához? Nem lehet kimenni és nem jöhet be senki. Boldog, felelőtlen érzés: akkor hát nincs is semmi dolga, föl se kel. Lehunyta a szemét, kinyúlt, akár egy fáradt katona.
Apró, finom kis zaj vibrált a csöndben. Reccsent a padló, valaki mintha megérintené a takarót. Igen, itt áll az ágy mellett és nézi, nézi. De ha felnyitná a szemét, senkit se látna. Mégis, – valaki van mellette. Férfi, nő?… és mit akar? – Gábor, Szerdahelyi Gábor, mától kezdve semmi dolgod, megtiltom, hogy taníts! Csak olvass és hallgasd a zenét, reggel pedig ne loholj, hanem menj ki a szigetre, vagy a ligetbe, és sétálj. Nézd a fákat, az eget, de ha mégis beszélni akarsz azzal a lánnyal – tudod, a tanítványoddal –, akkor hát vidd magaddal.
Néma csöndben fölzendült a szoba, de ez már nem is a szoba volt, hanem egy ragyogó napfényes sétány. Mellette Magda, és úgy nézett rá, mintha már mindent elmondott volna. Mert itt nem zavarhatta senki, ide nem jöhetett senki.
– Mi az, mi… tessék?…
Vékony kis fej az ágynál, a körgallér, aha, igen: Péter. Mintha már régen, nagyon régen itt állna és figyelne.
– Ide hallgass, elmész, és megkeresed…
Gábor fölült az ágyban, megpaskolta a párnát, szamárfészek, igazi szamárfészek. De mit kell megkeresni?
– …a huszonegyedik utcát. Fölrajzoltam, láthatod.
Kis cetli hullott a takaróra, azon nagy kör a tér, aztán két utca vékony vonala, egy kocka, meg egy borbélytányér. Fölötte egy élénk arc, szinte külön élt minden vonása. Fölcsúszott az ágyra, közel Gáborhoz.
– Ott aztán énekelhetsz este, nem ver meg a rendőr. Nem kiabálnak, nem veszekednek veled és ha reggel tovább akarsz feküdni, senki se zavar. A boltos ingyen is ad narancsot, mert nem mindig van pénze az embernek, és a moziban nem kell jegyet váltani.
– Hol ez az utca?
– Hiszen láthatod. Átvágsz a téren, befordulsz a színháznál. Keresd meg, aztán te is oda jöhetsz.
Gábor közben már fölkelt, vizet öntött a lavórba. Csönd volt, mintha Péter már kiment volna, de aztán megint hallotta a vékonyka hangját – az utcáról beszélt, a huszonegyedik utcáról. De hol van hát?… aztán csak legyintett. Az ember még beugrik ennek a… Igazán úgy beszél róla, mintha itt lenne a tér mellett. – Kilenctől tizenegyig Mohi Éva latin, német… a lány majd megint a körmét lakkozza, időnként nagyokat nevet. De hát akkor mire jó az egész? – magántanulás, házitanító? Cirkusz, hülye cirkusz! Az anyja olykor bejön, mint egy lomha, szutykos elefánt és megáll a küszöbön. Ellenőriz, boldog isten, ellenőriz, hogy a pofájába vágnám egyszer a könyvet!
Ahogy fölrántotta a kabátját, valaki megfogta a karját: Péter.
– Hát itt hagyod?
– Mit, Péterke?
– A cédulát, amire fölírtam… – A zsebébe csúsztatta. – Aztán el ne veszítsd!
– Nem, nem, ne félj.
Beköszönt a konyhába.
Brózikné alig látszott a két gőzölgő lábas között. Valami koccant az ajtó üvegjén: sovány, égőszemű, fekete kendős arc. Csak állt és nézett. De a tekintete sütött. Két piszkafakeze fölcsúszott sovány vállára, mintha most csavarták volna ki a gyolcsból.
– Jaj, hogy ez már megint itt van!
Brózikné zsírt kent egy kenyérre, kinyomta az ajtón. Az égőszemű egy szót se szólt, kezében szinte megfeketedett a kenyér. Egy darabig még állt és nézett, aztán egy másik ajtóhoz csúszott.
– Lent lakik a földszinten és így jár ajtótól ajtóig. Hogy megtűrik ebben a házban, csak azon csodálkozom, hogy megtűrik! Nem szól senkihez, de addig nem mozdul… Amerikába ment a fia vagy hat éve, talán több is, semmi hír! Lehet, hogy meg is halt. Ez a szerencsétlen pedig… különben azt mondják, táncosnő volt és egy herceggel… Jaj, kérem, ne kérdezzen annyit, nem látja, hogy főzök?! Mit tudják azt maguk férfiak?!… Ó, hát az valóságos regény! – egy herceg, egy igazi herceg, gondolhatja. És hogy otthagyta volna a feleségét is… miatta, igen, miatta!… Jónapot, igazán nem akarom föltartani, jónapot!
– Ne felejtsd a cédulát!
A gangról még látta, amint a fekete kendő egy ajtónál áll. Az ajtó nem nyílt meg, ő pedig nem mozdult. A fekete háta lebegni látszott és Gábornak már a szeme is elfáradt. Egyszerre kicsapódott az ajtó, megjelent egy kistányér. A nő megfordult – tányérral a kezében –, Gáborra nézett. Az lerobogott a lépcsőn. Fölötte egy rekedtes hang.
– Loncikám, hozzád vágom, biz’ Isten hozzád vágom azt a zsíros kenyeret! Eleget pakoltál, esdeklem! Nem leszek éhes, jó, akkor majd hazaküldök valakit és nem osztogatom el, hogy az édes, jó anyád…
Fent becsukódott egy ajtó és a vasutasruhás férfi már Gábor mellett nyargalt. Öklével duzzadt aktatáskájára ütött.
– Ennyit csomagolt tízóraira, hát bivaly vagyok én? Azt akarja, hogy olyan kövér legyek, mint ő. Tudom én jól, nekem mesélhet! Csak hát, kérem, a reggeli torna, aztán nem eszem én ezt mind meg… Ha látná azt a nőt, ha látná… és ez az én feleségem! A birtoknak fütyültek, de ez a hústorony, ez…! Bocsánat, Techlár vagyok. Hogy szépen zongorázik? – uram, én idegrohamot kapok a zongorától. És főz, egész nap főz, ő meg az anyja. Nyomják belém az ételt, nesze, hízzál meg! Azért is futok a lépcsőn, és gyalog megyek!
Már lentről csattogtak a lépések.
Az első emeleti fordulónál kinyílt egy ajtó: vékony, szőke lány, oly nagy szomorú szemmel, mintha a ház minden fájdalmát el akarná mondani. Hóna alatt elegáns barna táska, egy darabig nézte Gábort, aztán elindult lefelé a lépcsőn.
– Na, ha ez is mond valamit!… – De a lány oly halkan jött, hogy a lépéseit se lehetett hallani.
Ködbe csavarodott az utca, a tér, akár valami fehér párában főne. Fák vékony ujja nyúlt ki a földből és a színház borongós, szürke homloka.
Megzörrent valami a zsebében: a cédula. Kedves, ostoba kis rajz: a huszonegyedik utca. Elmosolyodott, jól van, Péter… tehát az ember átmegy a téren…
És anélkül hogy tudta volna, ment befelé a ködbe. Nem kísérte semmi, minden elmaradt mögötte, olykor egy fa, elsüllyedt pad, egy váll rongyos, szakadozott vonala. Jelek valami távoli világból. Valahol a ködben a huszonegyedik utca. Onnan aztán nem lehet visszajönni, vége a hajszának. Igen, uram, olvashat, csinálhat, amit akar. Érti? – AMIT AKAR! – Vállalja-e, meri vállalni? Senki se kér számon semmit! – Nagyságos asszonyom, a kedves lánya szépen halad, egy kis igyekezettel… – Nem, hát ennek vége, nem igyekezünk, fütyülök a kedves lányára! Eltévedtem, nincs út visszafelé.
Kis utca bomlott ki a ködből – és az utcának volt neve. A következőnek is. Távolabbról már a Körút lármáját hallotta. Mégegyszer visszanézett a térre, de az eltűnt mögötte.
Jó lenne valami meleg tea, van még idő kilencig.
– SPORTKÁVÉHÁZ!
A falépcső nyikorgott alatta, ahogy ment lefelé. Lent, a mélyben biliárdgolyók csattogtak. – Rummal a teát, rummal! – Ez igen, az ember mindjárt másképp érzi magát! Mohi Éva, Mohi Éva, ha egyszer egy ilyen helyre eljönne, vagy ő, Magda… Tud itt valaki valamit a huszonegyedik utcáról? Ostobaság!
Kiterítette a cédulát az asztalra, nézte, aztán zsebre gyűrte.
– Csak vigyázni, vigyázni, a Meteor előtt már kétszer megjártam, rohadt alak az a titkár, a Radó! Az embernek ad jegyet, hogy süsse el a mozi előtt, aztán röhög, ha lebuksz. – Szőke bajuszos rókaarc a biliárd-dákó fölött, két apró, figyelő szem. Szivar lógott a szájából. – És ezek az örökös razziák! mondtam is a főnöknek…
Csattogtak a golyók és egy puffadt, fehér arc emelkedett fel a másik oldalon.
– Csak azt szeretném tudni, miért mondod ezt, miért rágod a fülemet?! Nem gondolok rá eleget? Hiszen már egy falat se csúszik le a torkomon!
– Veled még sose volt baj, Bébi.
– Éppen ez az, mindig várom, hogy egyszer csak… Hogy megy a Szivárványban a revü? Majd oda is küldök két embert.
– …akik aztán beköpnek.
– Mit csináljak? Mindenhova magam menjek? Különben rendes gyerekek, régen együtt dolgozunk, és egyszer úgyis, egyszer úgyis… – megkrétázta a dákót, legyintett.
Csönd volt és mégis várni lehetett, hogy hirtelen megszólal valami zene, olcsó gépmuzsika, akár a ligetben a ringlispílnél. Gábor nézte azt a két alakot az asztal fölött, a szivarfüstben. Ezek ácsorognak hát a mozik előtt, vágtatnak a Körúton, az utcán. Soha nem nézte meg az arcukat, csak a jegyet a kezükben, és a hadaró, izgatott hangjukat hallotta.
– Uram, van két förszt klasz, uram, förszt klasz jegyem! – A pufókképű mellette ült, akár valami régi családtag. – És mit gondol, hova? A hét torony csodája, színes, amerikai film! Próbáljon a pénztárnál jegyet kapni, csak próbálja meg! Egy hétre elfogyott minden jegy! – Hátraszólt a rókaképűnek. – Franci, estére kéne három zsöllye a Hamburgi éjszakákhoz. Helyette adnék…
– És jó az a Hét torony?
– Jó? Csoda! A feleségem már kétszer látta, pedig, uram, ő aztán nem néz meg minden vackot, ha ő egyszer azt mondja…
– Hát maga?
– Mit én?… A lábamat be nem teszem. Kell nekem a mozi, mint a betegség. Szavamra, hat éve nem láttam filmet, legalább hat éve. A gyomromra megy… jaj, uram, átkozott dolog ez. És mostanában úgy ráfutottak erre a szakmára! Pofáról már ismerem a hekusokat, de mit számít az? Csak két hétig ne kéne csinálni… elmehetnék valami csöndes kis helyre, még a környéken sincs mozi: – Két tenyerét a halántékához szorította, így maradt az asztal fölé hajolva. Hirtelen fölnézett. – Hát akkor?
– Talán egyet.
– Egyet?
– No igen… – elhallgatott. Ki a másik? Kit is vigyen? Ebben a pillanatban oly gyalázatosan érezte magát. Hát nincs senki, akivel elmehetne moziba? Olyan nagy dolog ez? Hiszen akadnak lányok az egyetemen, vagy talán egy tanítványa? Magda? És ugyan miért ne?
– Tehát kettő?
– Nem, most így, ilyen hirtelen nem tudom. – Fölállt, pénzt dobott az asztalra. – Fizetek!
A kövér is felállt, kezét zsebrevágta.
– Délelőtt tízig itt vagyok, ha kéne valami.
Gábor visszanézett a lépcsőről. Azok ketten úgy álltak lent a mélyben, akár valami süllyesztőben. És, mintha most megszólalna a ketyegő vurstlizene: a falovak elindulnak körbe-körbe.
– Diszkréciót kérünk, értjük egymást?
Elmerültek a füstben.
Mohi Éva a hatodik emeleti toronyszobában…
…az asztalnál ült előrenyújtott lábbal, előtte könyvek, színházi újság. Vékony arcát az erősen festett száj még gyerekesebbé, sivárabbá tette. A kis szoba körül zajok futottak: bevágtak egy ajtót, a padló szelíden hullámzott, aztán, mintha egy karaván vonulna. Pillanatnyi csönd, de ez még valahogy rosszabb volt. Fönt az ég szürke tömbje, lent az udvaron egy halom egymásra dobált ócskavas. A lány háta mögött üres kottatartó, hegedű a szekrényen, de minden olyan kedvetlenül elnyűtt.
Éva fölnézett, mosolygott.
– Igazán sajnálom…
– Mit sajnál? – tudom, hogy nem preparált, nem tanult.
– El kell mennem.
– Most, éppen most? Csak az érdekel, miért jövök én egyáltalán? – Széket húzott maga alá, leült. – Megbukik, nem vitás.
– Maga ezt nem érti, el kell mennem, mert az apám kiabált: nem lehet téged semmire se használni, és ha egyszer kérek valamit!… Pénzért megyek.
– Miért magát küldik?
– Kit küldjenek? – Rántott egyet a vállán. – Azt hiszi, érdekel, ha elvágnak? Ők erőszakolják, ők akarják…
– És maga?
– Kertészetet tanultam volna, az persze nem kell nekik. – Belehajolt egy képeslapba. – Mit szól ehhez a ruhához, jól állna rajtam?
– Nem gondolja, hogy mégis kéne valamit?
– Nem érdemes, mindjárt indulok. Délután órám van az akadémián, látja, azt is szeretek, hegedülni.
– Meddig könyörögjek, Éva?! – Borotvált, hamuszürke arc az ajtóban. Úgy reszketett a bőre, mintha alatta egy másik arc élne. A tanár úr ezúttal megbocsát.
Gábor lehunyta a szemét. Most fölállni és megmondani, hogy ebből aztán elég! Nem jön többet, nem kell a pénzük! De csak ült mozdulatlanul. Mit ordít ez az állat? Éva nevet, aztán egy újabb hang: az anya.
– Én se szeretem, hogy mindig Évát küldöd a Rázsóhoz. Mindenki tudja a Rázsóról…
– …ugyan, anya!
Aztán csönd, mintha mindenki elment volna. Éva állt a fiú előtt.
– Együtt mehetünk egy darabig. Mondja, nem venne feleségül? Úgy unom ezt! – Nevetett. – Most hova megy?
– Be az egyetemre.
– És délután?
– Nem tudom, mindegy. – Talán megkér, hogy legyünk együtt. Nem valószínű, van társasága. De ahogy itt kocog, zsebre tett kézzel, vékony vállal… – Fölnéz – egy ringyó tekintete. Tépett jegyet szór ki a zsebéből, cetliket. Divatos barna kabát, barna sál, és mégis, akár egy kószáló gyerek, vagy egy… Gesztenyét kéne neki venni, és fújná, fújná a tenyerében, kipirulna az arca, nagyokat nevetne.
– Fölszállok, hát akkor pénteken.
– Pénteken.
Délután átment egy téren, a sátrak és bódék között mackónadrágos férfi állt és trombitált. Előtte sárga hajú kislány énekelt, fölötte az idegesen vörös, alkonyodó ég. Recsegett a trombita, felzendült benne a tér, az utca a sötét kapualjakkal és a szél, a kültelki szél. Egyhangú, dallamtalan recsegés, nem volt kezdete és nem volt vége. Gábor állt és hallgatta, nem tudott szabadulni. Elszorult a torka, a szeme égett, úgy feljött benne a fájdalom. Honnan is jön és hová megy? Csak állni itt egy züllött bódé mellett és hallgatni ezt a…
– …találkozunk, meglásd, te meg én… tratrarara…
– Megtaláltad?
– Nem.
Gábor az ágyban feküdt, keze a takarón. Sötét volt a szobában, az utcáról lengett valami bágyadt fény. A gyerek az ablaknál állt, de mintha távolabb lenne, talán az utca másik oldalán, vagy még messzebb.
– Pedig fölrajzoltam, buta vagy, látod. Mondtam, hogy átmész a téren, aztán a színház mögött, de talán nem is kerested.
– Kerestem, Péterke.
– Mert apa is megígérte, aztán nem törődött vele, pár nap múlva nem is emlékezett rá. Nem is akart ő odamenni, abba az utcába. A testvérem akart.
– Testvéred?
– Meghalt.
Fények futottak át a falon, ferdén elsikló fények. Autótülkölés… a színház felől. Valami híres, külföldi énekesnő szerepel. Egy pillanatra szinte látta a kivilágított színházat, előtte a hosszú autósort, aztán elsötétedett a fal.
– Együtt akartuk megkeresni a huszonegyedik utcát. Ült a bilin, az inge fölcsúszott és beszélt, de nem akarta, hogy másnak is szóljak. Három klozetpapírt használt, mindig hármat, s oly sokáig ült, anya többször is rászólt, ő meg csak térdét simogatta. Nem veszítetted el a cédulát? Biztos?
– A zsebemben van. És ha én nem találnám meg az utcát, a huszonegyedik utcát, akkor megkérdezek valakit.
– Ki tud róla?
– Sokféle embert ismerek az Alagút kávéházban, kártyások, írók, akik ott ülnek, mintha a székből nőttek volna ki, vagy eldőlve a plüssön. Biztosan ismerik a huszonegyedik utcát. Talán Fürjes, a játékos ott is lakik, mert igazán nem lehet tudni, hol lakik, ezt még az Aranyfogú se tudja.
– Az Aranyfogú?
– A főpincér. Szász Zoltánnak hitelezett utoljára. Háromszáz fekete van nála fölírva, megmutatta. Elvisszük Évát, hogy az apja ne küldhesse többet pénzért… az a másik nem akar jönni, Magda… De majd jön a jegyárus, meg a mackónadrágos férfi, aki a téren trombitál a kislányával…
Csönd volt a szobában, csönd volt a házban és az utcán. Koccant az ablak, mintha egy nagy madár szárnya érintette volna.
– Aludjunk.
Naplójegyzet.
Ide-oda ténfergek: egyik tanítványtól a másikig, egyik albérleti szobából a másikba. Állok egy ablaknál és kinézek az utcára, olykor más az ablak és más az utca, de ezt már alig veszem észre. És az emberek is… ha kérdez valaki valamit, felelek. De mintha mindenki másról beszélne, nincs te és nincs én. Magda egyszer megkérdezte: hogy él, mit csinál?… – Talán nem is ő kérdezte, csak a szeme, a nagy szürke szeme. Olyan az, mintha sírna könnyek nélkül. És akkor beszéltem a kisvárosról, ahonnan jöttem, a szüleimről, a vasárnapok fullasztó, halálos unalmáról, aztán pesti csavargásaimról. Hogy mi az megállni este egy elhagyott teleknél (szárnyaid nőnek és végigvágsz a városon), elmenni a kerítésnél, aztán nézni, ahogy egy kocsmából kirúgnak valakit, aki te lehetnél. Mert olyan véletlen, hogy hova kerül az ember, olyan véletlen és olyan mindegy.
Jött valaki, egy teniszütős fiatalember, és Magda fölállt. Én meg úgy maradtam, mint egy megunt könyv, félbehagyva. Égett az arcom, hogy „beugrottam”, hogy beszéltem, mert nem volt ő arra kíváncsi. Hazugság az a fájdalmas szeme, nyomorult hazugság! Nincs abban lélek és semmi, de semmi köze hozzá. De ha legközelebb megint rámnéz, akkor én mégiscsak beszélek; kirakok eléje mindent, amit láttam, hallottam és éreztem, pedig tudom, hogy nem lehet beszélni, az ember egyedül van, és senki nem menti fel. Nincs nő, nincs egy barát. Csak egy borzalmas, fullasztó érzés, hogy üvölteni tudnál. És mégis kell, hogy beszéljek, akármilyen rossz és szégyenteljes utána a csönd.
Majd elmondom Magdának, igen, elmondom az új albérleti szobámat, Bróziknét, a fiát, Péterkét. És hogy mit akar ez a gyerek a huszonegyedik utcával. A cédulát is megmutatom, amire felrajzolta. Elárulom, és talán ki is nevetem.
Mert miről is van szó? Átvágsz a téren, a színháznál és valahol a ködben egyszerre csak előtted egy utca, ahol tisztességesen lehet élni. Hogy mondta Péter? – …ha este énekelsz, nem ver meg a rendőr, addig heversz, ameddig akarsz, és a boltos ingyen ad narancsot. – Igen, így mondta, és annyi ez, mint a szeretet.
Engem küld, hogy keressem meg, akitől még soha nem kértek semmit, akitől soha nem vártak semmit. Sírni tudnék szégyenemben, hogy az egész világon nincs egy ilyen utca, hogy egy kisfiú hiába várja… (a következő szavak áthúzva, fölötte kérdőjel. Aztán a lap alján kusza, szinte olvashatatlan betűkkel:)
…dehát olyan lehetetlen ez? hát csak van valahol ez az utca, valahol isten kezében.
*
Elhagyott, sötét táj a telefonfülkék és a hátsó helyiségek mellett, mintha tulajdonképpen nem is tartozna a kávéházhoz. Egymáshoz tolt asztalok, poros tükrök, az utolsó ablaküveg mögött az utca fekete vonala. Arcok suhantak el, de ide már nem nézett be senki. Kövér férfi lépett ki egy telefonfülkéből, körülnézett, mintha elvarázsolták volna a kávéházat. Nem, hát ez nem a zajos körúti rész, itt még pincért se látni. Csak egy hátracsukló fejet a füstös oszlopnál, a szem lehunyva, és valami mosoly emléke a borostás, ráncos arcon, fölötte a hullámos, tömött fehér haj hósapkája. Egyszerre hasonlított ez az arc egy francia márkihoz és egy öregasszonyhoz. Az arc ráncai a gyűrött kabátban és a felcsúszott nadrágban folytatódtak. A kéz belerakva a zsebbe, a kabát és a nadrág tele hamuval, akár az asztal. Eltolt kávéscsésze, morzsás tálca (mintha az életet tolta volna félre), újságok és apró, telefirkált cetlik, ceruza csonkja.
A kövér nézte egy darabig, aztán elmenekült, mintha ő is megkaphatna valamit a hamuból és a ráncokból. A kasszánál a tulajdonosnő fölemelte festett, zsíros csirkearcát, nagy mellével a pulthoz dőlt.
– Ez mindig itt alszik?
Senkise felelt, és mintha ő se kérdezett volna semmit. Tovább ült mereven, feszesen, akár egy szobor, csak a szeme rebbent néha.
Lajos, a sovány, lófejű Lajos megállt az alvó előtt, elragadta az újságokat, akárcsak egy halottat fosztogatna.
De a békés, derűs arc csöppet se hasonlított egy halotthoz, mintha ébren lenne, mindent hallana, csak hát éppen nem érdemes fölnézni. Szabadon levő keze előrecsúszott az asztalon a szétnyílt ujjak osztogató, pazar mozdulatával. Egy játékos mozdulata, aki mindent feldob a tétre. És a keresztbe vetett lábak úri gőgje!… – előkelő, magányos tartás. A székre rogyott kabát úgy ült mellette, akár egy komoly, idősebb testvér, mogorván, szótlanul.
A kéz megrezzent, az asztalon vidám kék tekintet ragyogása – és egy rozsdás hang csikorgott.
– Tessék, tessék csak leülni, hát hogyne! Az egyetemről? – na persze.
Gábor egy székre tette a kabátját, leült. Egy kanállal megkocogtatta a poharat: reménytelen jeladás. Nem jött senki, nem hallotta senki. Aztán a telefirkált cetlikre nézett.
– Mit ír, Fürjes úr?
Fürjes egy ócska, kopott tokból előhúzta kampó nélküli szemüvegét, orrára illesztette, és úgy tartotta két ujjal, hallatlanul könnyed mozdulattal. Arcán összefutottak a ráncok.
– A szisztéma… szakadatlanul dolgozom a szisztémán. – Ez roppant szigorúan, könyörtelenül hangzott. – Már nyolc éve, és úgy érzem, igen, úgy érzem, ha ismét kijutok Monte-Carlóba… Hátradőlt, ujjait szétterpesztette a plüssön, vigyorgott. – Hogy a ruletthez nem kell rendszer? Micsoda tévedés! Hajszálpontosan kidolgoztam mindent.
– Volt már Monte-Carlóban?
– Hát hogyne! Leégtem, csúnyán leégtem, na de nem volt rendszerem. Ha most kijuthatnék… Az a játékterem meg a tengerpart… pazar, pazar! Egy ébredés a szállodai szobában, mennyi madár csattog az ablak előtt, és mégis valami olyan csönd van! Volt úgy, hogy csak este keltem fel, amikor lementem játszani. – Meggörbült sötét ujjaival a cédulák között kotort. – Látja, látja, kérem, ez a kaszinó játékrendje.
Megsárgult, szakadozott lap középen finoman elhasadva: Monte-Carlo. Mögötte a homályos tükörben Fürjes öreg, ráncos tarkója. Honnan jöhet ide, ebbe a kávéházba és hová megy innen? Az a foszladozó lap a kezében talán mindene. Roppant gondosan összehajtja, és beteszi a tárcájába. Mit akar azzal a kétfilléressel?
– Fej vagy írás? Ugyanaz kicsiben, mint a rulett, szisztéma szerint megy. Én például eltalálom, mindig előre eltalálom. Megpróbáljuk?
Gábor előrehajolt, és a kíváncsisága felragyogott Fürjes arcán. Eltűnt a kávéház az ócska tükrökkel, asztalokkal, nem volt semmi, csak az a kétfilléres: a játék.
– Fej!
– Fej, csakugyan!
Fürjes mosolygott, minden ránca külön örült.
– Kifosztanám, levetkőztetném önt! Pokoli fickó vagyok! Írás!
– Az!
Megperdült a pénz az asztalon, és mögötte Fürjes – valósággal zengett az arca. Gábor hátradűlt a széken, fejét csóválta.
– Óriási! nahát, ez igazán!… De hiszen vagyonokat kereshetne.
– Ha lennének olyan klubok, dehát még igazi éjszakai élet sincs. Fej!
– Fej!
– Nem, úgy látom, ez… ez írás… Írás.
– Megtörténik. Hát mindig nem lehet.
– Persze, mindig nem… De már legalább ötször eltaláltam, ugye legalább ötször?
Gábor nézte, nézte a pokoli fickót, ahogy pörgeti, forgatja azt a kétfillérest. Ez a játék, Monte-Carlo a tengerparttal. Istenem, engedd, hogy eltalálja, hogy mindig eltalálja!
– No lám, megint! Felrobbantom a bankot! Nem tudom, visszajövök-e még ide? Valahol a tengerparton szeretnék venni egy villát. És néha írnék, ha éppen kedvem tartja, nem pénzért és nem azért, hogy…
– Ír?
– Hát hogyne! Szonetteket! Most is ötvözök néhányat, mert addig nem adom ki a kezemből… – Tárcájában kotorászott. – Látja, ez a tabella. Föl vannak írva a rímek, minden sornak a maga ríme. Lehet, hogy két versből lesz egy. Keményre kalapálom!
– Van kész verse?
– Még nincs.
Fürjes hátradűlt, lehunyta szemét, mint akinek már éppen elég a fecsegésből. Arca elszűkült, hátracsúszott a tükörbe, mosoly ragyogott fel a ráncokon, egy csecsemő ártatlan mosolya.
– Kompóthy! Nincs itt a Kompóthy?!
Hatalmas, szemüveges férfi tört előre az asztalok között felemelt bottal: Borsos. Széles, lecsüngő kalapkarimájával, körültekert barna sáljával egy dühös fiákeresre emlékeztetett. Duzzadt aktatáskája majd szétrepedt. Úgy tartotta a botot, mintha szét akarna ütni; egy pincér árnya kísérte szürke rongybabaarccal. Ledobta az aktatáskát, tapsolt.
– Feketét!
Úgy rántotta le a kabátját, mintha az lenne egyetlen ellensége, aztán megint beleordította a csöndbe.
– Nem látták a Kompóthyt?!
– Még nem volt itt. – Gábor az asztal előtt állt, külön élvezett mindent: azt a mozdulatot, ahogy Borsos fölrántotta az aktatáska szíját, a kézirattömeget, a két vaskos könyvet, a tintatartót, ragasztót, kis ollót. Magával hoz mindent ez az ember, akár egy ház. Közben már szivarozott, és hatalmas, kopasz fején a hullámos, szürke hajfürt, mint a lengő szivarfüst.
– Idefigyeljen, fiatalember! Akar valamit hallani? valami érdekeset? Tudja, mi ez? A lovaspóló története. Tudja, mikorra kellett volna szállítanom? Tegnapra! A fele hiányzik. A pénzt már fölvettem. Mi ez? csalás? Igen, de mégse az. Párbaj, küzdelem a kiadóval! Mi az író? Egy rablólovag! Reggel elindul a várából kéziratokkal fölfegyverkezve, és betör a kiadóhoz. Betör, és megmagyarázza a kiadónak, hogy írásaira milyen szükség van. Fölveszi a zsákmányt, és eltűnik. Hangjáték a régi Bécsről, két nap múlva a Rádiónak, cikk a Közgazdaságnak. És mákot venni, mert a feleségem beteg! Ez a téboly, fiatalember! – De úgy mondta, mint aki szörnyen örül mindennek. – Kompóthy nincs és nincs! Mondtam neki, jöjjön be, el kell vinni a cikket a Közgazdasághoz. Megfizetem! Erre nem jön. Látja, ez Kompóthy, örökké sír, de ha egyszer kereshetne…
– De a versei…
– …a versei! – Türelmetlen legyintés… – azok gyönyörűek! De az egy másik Kompóthy! Ez csak arra jó, hogy elveszítse a verseket. Mindig ilyen volt, azok a versei vannak meg, amiket kicsaltam tőle. Mindenét elveszti; feleségét, gyerekét, állását. Tollnok volt a városnál, aztán… – A kéziratkötegre bámult, felharsant. – Nem érek rá, fiatalember!
Mintha döngve becsapódna egy ajtó. – Aztán már írt. Vigyázva, óvatosan kiollózott valamit a kéziratból, egy másik lapra ragasztotta. Dühösen szortyogott a szivarja.
Gábor nézte egy darabig, aztán visszament az asztalához.
Vézna, szakadozott alak tűnt fel, szinte beleszőve a homályba. Szigorú, üveges tekintete egy pályaőré, hóna alatt hosszú tokban kéziratok, kicsüngő lapok, akár egy elsüllyedt hajó deszkái. Tekintélyes orra alatt a szomorú, szalmaszínű bajusz mintha az egész embert helytelenítené. De kezében a tejesüveg vidám üzenet. Jött, jött és letette az üveget Borsos asztalára, a deszkákat egy másik asztalra. Megállt Gábor előtt, aztán leült, belesüppedt a plüssbe.
– Voltam a Király utcában, csináltam két biztosítást, az egyik helyen éppen fürödtek, a kádban írta alá, és még egy verset is felolvastam, azt mondta, jöjjek el a jövő héten, talán tud adni egy cipőt. Elmenjek a jövő héten? Elmegyek. Tessék, hogy akkor van pénzem? Nincs, mert előleget vettem fel, amit vissza kell fizetni, pedig nekem az egész járna, mert a múlt hónapban három biztosítással többet csináltam és a Schimmer megígérte, hogy ha többet csinálok, akkor… na de, kérem, ki tud vitatkozni a Schimmerrel?
Beszélt, beszélt. Apró, szutykos dolgok örvénye: hosszú utak, biztosítási üzletek, pár pengős kölcsönök.
– Győző, vidd innen, Győző, ezt a tejesüveget, mert hozzád vágom!
Borsos erőszakos, felcsúszott félválla mintha fel akarná dönteni az asztalt.
– Látja, hogy dolgozom, és akkor ideteszi, iderakja!…
Kompóthy fölállt, fölvette a tejesüveget, aztán megint visszatette Borsos elé.
– Hát akkor eljössz velem, Béla, ahhoz a kiadóhoz? Tudod, a verskötetem miatt. Jó, jó, elteszem ezt az üveget, mondtad, említetted, hogy eljössz, de a nővérem azt mondta, hogy te nem csinálsz semmit…
– Most meg a nővére! Dolgozom, ebből élek! Mindjárt jönnek a kéziratért, és akkor kezdi a nővérével!… – Elhallgatott, visszasüllyedt az írásba.
Kompóthy körülötte ténfergett, és nem lehetett tudni, neki mondja-e, vagy csak a csöndnek.
– …kivette a zúzát a levesemből, a nővérem. És azt hiszem, többet ki se megyek hozzá Zuglóba, pedig hívott vasárnapra is, de nem megyek.
– Elég legyen, elég legyen már Zuglóból és a nővéredből! – Borsos arca egy izzó, vörös gömb. – Tőlem mehetsz Zuglóba, vagy akár Indiába!
– Hiába is mondod, Béla, akkor Indiába akartam menni, gyalog, igen, gyalog, de lefogtak Pozsonyban, azt hitték, kém vagyok. Mondtam, hogy zarándok és…
– Továbbengedtek, tudom!
– Látod, nem tudod, mert a katonai parancsnoknál ebédeltem, és a felesége még mondta is, csak vegyen, kérem, vegyen eleget, nálunk ez nem számít, és kétféle mártás volt. – Zuhogtak a szavak, mint a vízesés.
Ha elmondhatnám valakinek Kompóthyt, gondolta Gábor. Kompóthyt, Borsost és Fürjest, aki még mindig alszik. Ha valahol beszélhetnék róluk, és valaki meghallgatná… ahogy itt áll Kompóthy, áll és beszél. Már senkise figyel rá. És a téglaszínű nadrágja, az ormótlan, súlyos cipője meg a versei.
Borsos, anélkül hogy fölnézett volna az írásból, pénzt dobott az asztalra.
– Győző, hívd fel a Közgazdaságot és mondd meg, csak akkor kapják a cikket, ha rögtön fizetnek. Diményi doktort hívd, mással ne tárgyalj!
Kompóthy fölemelte a pénzt, mintha meg akarná szagolni, aztán elindult. Megállt az alvó Fürjesnél, nézte egy kicsit, hátrafordult.
– Hát nincs igaza? Azt mondják, itt lakik, itt is borotválkozik a mosdóban. Még mindig jobb, mint nekem Óbudán, hatan egy szobában, az egyiket tegnap vitték el a detektívek, mert…
– Győző!
Kompóthy eltűnt egy sötét fülkében, Borsos fölnézett, hunyorított.
– Jöjjön csak ide, fiatalember! Látta, ahogy ment… milyen élettelenül? Így mozog. Hát ezért nem lesz soha semmije, nem is akarja, hogy legyen. Olyan, mint egy elhajított lyukas cipő. És aztán, hogy segítem? Jószívű vagyok? Barát? Fenét! Csak látni akarom, hogy én mozgok, beszélek, pénzt keresek, élek, tehát más vagyok, mint Kompóthy! …ezt akarom látni mindennap, és ez megéri… De mit csinál abban a fülkében? – már egy fél órája bent van. Nézze, most kinyitja az ajtót, hogy tartja a kagylót, nem is hívta a számot. Elfelejtette, és nem mer szólni. Inkább ott áll kagylóval a kezében. Most idenéz, aztán megint a kagylóra, fejét csóválja. – Mi az, Győző?
– Nem jelentkezik.
– Ki nem jelentkezik?
– A lap. Talán valami titkos száma van és azért… Igen, titkos szám.
– Eridj, eridj! – Berobogott a fülkébe, tárcsázott, mintha le akarná tépni a kagylót, aztán már felharsant. – Halló, Diményi doktor?!
Kompóthy megint Fürjes előtt állt. Az egy pillanatra fölnézett. – Á… – és tovább szundított.
– Szeretném felolvasni egy versemet, délelőtt írtam a villamoson, dehát hol is?… – A zsebében turkált. – Talán a kéziratok között?… – nem, ott se. Nem értem, igazán. – A zseb kifordított bélése szakadtan, árván csüngött.
– Győző, elviszed a cikket a Közgazdasághoz és elhozod a pénzt!
– Most?
– Most!
– De hiszen zuhog, hogy zuhog…
Gábor kinézett: – Az eső mosta az ablaküveget, nedves folt az utca. És az üveg előtt tört kalapban ment Kompóthy, téglaszínű nadrágjáról hosszú szálak lógtak, kabátján az elszakadt spangni – ment és az arca elfolyt az esőben, vékony alakja feloldódott, eltűnt.
Borsos egy jegyet húzott elő a tárcájából.
– Mit csinál este, fiatalember? Semmit! Menjen el az Operába, a Fausthoz. Nekem nincs időm, egyáltalán nincs időm!
Gábor a jegyet nézte: Opera, Faust… és ő tényleg ott ül majd? Ki kell vasaltatni a sötétkék ruhát, a cipőnek leesik a sarka. De most nem akart erre gondolni. Végigsimított a jegyen és elolvasta: balközép, támlásszék. Valahogy már nem tudta nézni a sötét kávéházsarkot az alvó Fürjessel, a rozoga asztalokkal, mintha ez mind-mind akadályozná, hogy eljusson az operába.
Szinte menekült, futott az esőben.
Otthon is a kis szobában, ahogy Brózikné a nadrágját vasalta… topogott, türelmetlenül topogott. Kijut innen, ebből a szobából és ebből az utcából? Szóltak hozzá, de nem hallotta. Leült, felállt, az ablakhoz indult, mintha ki akarna lépni.
– Alul meg kéne varrni. El van szakadva a nadrág.
– Igen, hogyne. Tessék? Ja, hogy alul?… De lesz még idő? úgy értem, nem késő?… Talán, ha egy kicsit fölhajtanám, vagy…
A nő fölnézett – nézett és nem szólt egy szót se.
Elállt az eső, az ég szürkéje éles sárga csíkban meghasadt. Az utca valami olyan különös fényt kapott, mintha egy tócsában vagy egy másik utcában tükröződne. A kirakatok megcsillantak, és ettől még borúsabbá váltak. Az egyik kis boltban felgyulladt a villany, és most fényes szigetként úszott az utcában. A házak megint elkomorodtak, mintha hirtelen magukra maradtak volna, elhagyatott volt a járda is a lúdbőrösen reszkető tócsákkal.
– Ilyenkor imádkoznak a házak.
Péter állt a szobában, hosszú zsinegen törött orrú falovat rángatott.
Gábor zsebében megzörrent a cédula; mit mond, ha megkérdi a huszonegyedik utcát? De a gyerek nem szólt, talán már nem is várt tőle semmit.
– Megint a lépcsőházban voltál? – sóhajtott az asszony a nadrág fölött. – A lépcsőházban vagy a Málik pincéjében. Egyszer meglestem a hátsó lépcsőnél… csak állt, és belebámult a homályba, valahogy mintha azt várta volna, hogy elrepül. Én nem is tudom… No de, kérem! – Leeresztette a nadrágot.
– Elmész? – A gyerek közelebb jött, és ahogy fölnézett, olyan elhagyatott volt az arca, akár egy elhajított kődarab.
– Majd elmondom, hol voltam és mit láttam. – Mosolyogni próbált, megsimogatta Péter arcát. A keze lecsúszott, oly hitvány volt ez a mozdulata.
– Nem felejted el, amit fölírtam?
– Magát is azzal üldözi? – Az asszony felállt, megfogta Péter vállát. – Egy időben teletömködte az uram zsebét cédulákkal, valami utcát akart, hogy megkeressen.
Gábor mozdulatlanul, mosolytalanul állt. Előtte sápadt foltként a gyerek arca… egy szót vár, tekintetet. Hogy vele vagyok. Az asszony kiment, de a gyerek nem moccant. Meddig áll így? mit akar? Aztán egyszerre érezte, hogy senki sincs a szobában. Péter visszamehetett a lépcsőházba vagy a hátsó udvarba, de most nem fontos, most az egyszer nem! Hiszen az Opera!… Hány óra lehet? – Elkésem! Nevetséges, öt sincs még, nem lehet, most gyújtották meg kint a lámpát. Még nyugodtan olvashatnék vagy heverhetnék egy kicsit.
De ledobta rozoga házikabátját és öltözni kezdett.
Ahogy a nadrágjával táncolt, egy pillanatra féllábon megállt. – Ez a Péter nem él sokáig, olyan csönd van körülötte. Ostobaság! Majd iskolába megy, és minden el-elmúlik.
Az Operában talán már kigyulladtak a csillárok, a zenészek is megérkeztek, tele vannak az öltözők. Hányan készülnek most az Operába!… asszonyok és lányok! Karcsú fiatal lány a tükör előtt a ruháját igazgatja, végigsimít a derekán, mintha más simítaná. Valahonnan a másik szobából hangokat hall, talán az anyját, a készülődést, de ez a pár perc még az övé, mintha búcsúzna magától a tükörnél. Aztán elveszik minden mozdulatát, hangját, nevetését…
Bumm! – valahol bevágódott egy ajtó. Futkosás, kiabálás a gangon, de egy szót se lehet érteni. Mi az, mi történt már megint? Gyilkosság? Rendőr jön, lezárják a kaput, és senki nem mehet ki.
Fölkapta a kabátját és már kint volt. Üres a gang és az udvar, akár egy elsüllyedt hajó fedélzete. Egy nő sötét vékony vonala a rácshoz dőlve, mintha lentről várna valami hangot.
Égtek a lámpák, de azért az utca még őrzött valamit a délutánból. Elhanyatló szürke foltok a fényben, az ég pedig mintha sötét takarót rántana magára.
Kézikocsi zörgött az úton, magas, hajlott hátú nő húzta, egyik kezében staniclival körülcsavart gyertya. Valamivel arrébb egy gumikabátos férfi baktatott, mint akinek semmi köze a kocsihoz, de azért mégse akar elszakadni. A kocsin egy szék, váza, két láda, alaktalan holmik. Az asszony egy pillanatra megállt, hátraszólt.
– Húzhatnád!
Nevetés hallatszott, alattomos kuncogó nevetés. Öngyújtó fénye kattant, a férfi cigarettára gyújtott. A kerekek tovább zörögtek.
– Úgy bánsz velem, mint egy kutyával.
Gábor mögöttük ment, viszketett benne a düh. Dehát miért nem segít az a kosz alak?! A nő pedig miért csinálja? – hagyja ott a kocsit, aztán majd…!
A férfihoz lépett, mintha rá akarna kiáltani, de csak ment mellette. A vékony, bajuszos arcba mintha egy örök vigyor ragadt volna. – Miért is nem szólok? és ha verekedés lesz?! – Tovább, akár a visszafojtott indulat, és már magába szeretett volna belerúgni. Mindig csak kussol, soha meg nem szólal, dehát kitől fél, mitől fél?! Az a nyomorult meg csak húzza a kocsit!
A gumikabátos úgy ment mellette, akár a saját hitványsága.
És a nő?… milyen arca lehet ennek a nőnek?
Előrefutott.
Csontos, sovány arcot világított meg a gyertyafény, a szája vékony vonala szinte már befelé fordult. Aztán a végtelen türelem, a felháborító türelem; az előrecsukló nyak és ahogy húzza a lábát, egyiket a másik után. Egy pillanatra Gáborra nézett. Az egy hirdetőoszlop mögé lépett. Várt egy kicsit, aztán továbbkísérte a kocsit.
Az Opera?… van még idő, van. De hová megy? Talán éppen ellenkezőleg.
Egy gyerek futott el mellette, csattogtak a lépései. A kocsi megint megállt, az asszony leengedte a két karját, így állt a sötétben, érezni lehetett a zihálását. A gumikabátos elment mellette, mint aki úgyis biztos benne, hogy követik a kocsival… Ez… ez valahogy olyan volt, olyan aljas!
Gábor utánafutott, de mögötte két lépéssel megállt. És most már tudta, hogy úgyse szól.
A kerekek zörgése… csak legalább ne hallaná! De mi a fenét akar itt?! Ha még húzná a kocsit… Hogy menjen oda? A nő azt hinné, tréfál, gúnyolódik, az a másik pedig jót röhögne. – Ment, akár egy árnyék, tehetetlenül, embertelenül.
A férfi, anélkül hogy hátrafordulna:
– Az asztalt már elhoztuk?
– Az edényeket is.
Hát akkor költözködnek egyik lyukból a másikba, az asszony végighúzza azt a pár rozoga holmit a városon, akár egy ló.
A stanicli mintha lángolna a sötét utcán, az asszony arca egy pillanatra oly közel volt, a gumikabátos eltűnt, akár a házak és az utca. És a lakás, hol várja őket a lakás?… Az asszony sikál, a férfi meg bagózik és köpköd. Most talán bement egy kocsmába és hagyja, hogy egyedül…
De hol… hol van?…
A stanicli már nem világított, és a kocsi zörgését se hallotta. Lehetetlen, hogy így eltűnjön, nem is tud olyan gyorsan menni. Talán összeesett?
Előreszaladt, aztán vissza. Egy pufók, bajuszos arcba ütközött, hátak, vállak lánca vette körül. Mégis kiszabadult. Befutott egy szűk utcába, megállt, hallgatózott. Az utca oly csöndes volt, mintha senki se lakna benne, a végén imbolygott csak valami fény. Aztán egy másik utca… Ha most, ha most utoléri, segít húzni a kocsit, nem bánja, akármit is mondanak, nem fontos… annak a mocsoknak pedig beveri a pofáját!
Talán már megérkeztek?
Benézett egy sötét torkú kapualjba; tovább, tovább!
Guminyakkendő egy kirakatban és egy kalap árnya. Ahogy nézte a kirakatot, tudta, hogy sose látja többé azt a nőt a kocsival és hogy soha nem is segít senkin.
Szakadozott, tört vonalakban merült fel az arca az üvegen, nem is egy ember arca, hanem a végtelen, könny nélküli sírás. Ebben a pillanatban oly egyedül volt, mintha már soha, de soha nem szólhatna senkihez.
Vége már ennek az estének – elzüllött az este.
És micsoda utca ez? Itt találja meg a huszonegyedik utcát, ahol még ember lehet?
A kirakat után nincs ház, semmi sincs. Csönd volt, és mégis, mintha házakból, kapualjakból kiáltanának feléje, de ő mozdulni se tud. Háttal az utcának, a városnak… Ha belépne a kirakatba a kalap és a guminyakkendő közé… pálcát adnának a kezébe, az üveghez koccantaná és bólintana. Senkinek se jutna eszébe, hogy él, neki se.
Esőcsepp hullott a nyakába, elfordult a kirakattól. Valahol villamos zörgött, fények futottak végig messze a Körúton. Szaladni kezdett, hogy még elérje, hogy még odaérjen…
– Látcsövet parancsol?
*
– Fújd ki az orrod, kösd meg a cipőpertlit és tégy egy jó benyomást. – Ezt mondta Gábornak egy fiatal tanárja, amikor valami kérvényügyben bevitte az igazgatóhoz. És ebben az egy mondatban benne volt Gábor, aki mindig végig kell nézzen magán… vagy a cipőpertli lóg, vagy egy gomb a kabátján, amit még jobb idejében letépni. Aztán a gallérjai, hát az külön fejezet! A gallér jobb szára a bal füléhez csúszik és olyan gyűrött, vagy pedig mereven kiugrik, akár egy vidéki énektanítóé. Hogy milyen nyakkendőt tesz fel, az teljesen mindegy, mert úgyse látszik, elcsúszik valahova az ing és a gallér közé. Egyszer egy lány az egyetemen körülrohanta a folyosót: – Nem tudom nézni, nem tudom nézni ezt a gallért! – Ő pedig csak állt a lépcsőnél és jobbra-balra húzogatta a nyakkendőjét.
Most pedig egy kirakatüveg előtt állt és a szardíniásdobozok fölött az arcát nézte, a gallérját. Kissé szórakozott, könnyed mozdulattal igazított valamit rajta, mint akinek ez igazán nem fontos. Hiszen rendben van, úgyis rendben van, csak hát azért nem árt egy pillantás. A gallér ezúttal vidéki énektanítót mutatott. Két szára könyörtelen merevséggel előreugrott döfésre készen. Csillapító mozdulat – a gallér visszaugrott. Aztán lassan-lassan befelé gyűrögette, majd rántott egyet rajta. A bal szára eltűnt, de a jobb, akár egy ferde kar, kinyúlt. Ebben volt valami öntudat: engem nem lehet elnyomni! Aztán megint egy engesztelő türelmes mozdulat és a gallér megsértett bal szára is előkerült.
Hát így, hát így menjen Magdához?! Legjobb lenne visszafordulni, hazamenni és végigvágódni a díványon, nézni a sötét mennyezetet, aztán befordulni a falnak.
Elfordult a kirakattól a gallért tologatva, ráncigálva, akár egy életet próbálna rendbe hozni, és továbbment.
Belepottyant egy másik kirakatba, itt a kalapját igazgatta.
Mintha minden kirakat megvizsgálná, igazoltatná ezt a fiatalembert, aki valahonnan a külvárosból jött. Egy néger nem idegenebb ezeken a hűvös, előkelő utcákon!
Azért mégiscsak eljutott a szürke vasrácsos kapuhoz, bent a lépcsőházban valósággal dübörgött a jancsiszöges cipője. A finom kis táblák a falon: orvosok és ügyvédek, mintha mind feléje fordulnának. Ő volt a zaj a házban, pimasz, tolakodó zaj. Egy pillanatra megállt, talán le akarja húzni a cipőjét? – Csak állt és moccanni se mert. Nekiindult és megint felzengett a ház, de azért csak ment a zajban roppant elszántan, még dúdolgatott is. – Már minálunk, babám, már minálunk, babám…
Aztán ahogy a földszinten megállt egy ajtó előtt, tudta, hogy hiába jött. Magda úgysincs egyedül, miért is lenne? Ülhet egy széken és hallgat. De azért nem mer fölállni, elmenni, mert akkor mégiscsak elárulná, hogy él, létezik.
Becsöngetett.
Csönd:– az előszoba mozdulatlan csöndje. Lehet, hát mégis lehet, hogy Magda egyedül van, és most indul a szobájából ajtót nyitni? Vagy valami idegen pofa ugrik az ajtóhoz.
Csöndes, szerény kis zaj, valahol oldalt nyílt egy ajtó. Kopasz, négyszögletes fejű, szemüveges férfi állt Gábor előtt, Magda apja. A szemüveg mögül, mintha befelé nézne. Mögötte a sötét folyosó, a nagyszoba világos üvegablakán árnyak imbolyogtak. Oldalt, a nyitott konyhában égett a gáz, megvilágította a hokedlit, a szekrény egy darabját. A kopasz fejet mintha valami láthatatlan zsinóron hátravonnák és már bent volt a konyhában, a gázban. A félhomályban elhagyott barlang volt az arca, és mégis, akár egy nagy, öreg csecsemő.
– Tessék csak, odabent vannak.
– Sokan?
– Tízen, legalább tízen. Magda megkért, illetve hát nem akarok zavarni… Valami előadás van.
Gábor nem mozdult, minek is? Valami előadás; biztosan a modern festészetről, irodalomról, hát persze. De ez az ember, az apa…
– Miért nem gyújt villanyt?
– Á, minek, úgyse tudok olvasni, az előbb próbáltam. Mindig jön valaki. Ez így megy, kérem, ülök a reggelinél; csöngetés! Johnny jön. Még le se ül, már egy másik. És egész nap, egész nap! Este hazajövök, az ebédlőben átesek valakin, szakállas szőrcsomó alszik két összetolt széken. – Ez a Milán papa, egy lángész! Nincs lakása és csak egy éjszakára… Ezt te nem érted? – Szobrász a Milán, maga biztosan ismeri. A feleségem ezt nem tűrné, nem, nem!
Csönd volt a konyhában, csak a gáz sistergett. Az öreg pedig, mintha várná, hogy egyszer csak belép a felesége és akkor végre ő is bemehet a szobába.
– Tudja, hogy mostanában napokig nem ebédelek. Magda későn jön haza, nekem pedig egyedül nincs kedvem. Csak ha mellettem van a lányom, meg ugye azelőtt a feleségem. Az az ebéd. De hogy egyedül üljek az asztalnál?! Vendéglőbe se tudok menni.
Gábor körülnézett a konyhában, az ablakkilincsen kalap, a sarokban bot. Itt él az öreg és mintha mindig készülne valahova. Néma az arca és akárcsak belülről lenne megvilágítva egy gyertyával. Aztán megint megszólal, de oly halkan, mintha attól félne, hogy megzavar valakit.
– Kint álltam az udvaron, kint álltam, hogy elmegyek valahová, talán egy moziba vagy egy barátomhoz. Azelőtt sokat jártunk moziba a feleségemmel meg a kislányommal… most meg ott üljek egyedül? Kit látogassak meg? Talán zavarnám, én igazán nem tudom… Azért még lehet, hogy elmegyek, látja, kihoztam a kalapomat meg a botomat. Csakhát akkor be kéne szólni. Az előbb benéztem egy pillanatra a mosdóból. – A lélek – hallottam, a lélek… Valaki hátrafordult és rám nézett. Tehát ha mégis elmennék, ha mégis… – mutatóujját alsóajkához illesztette… – megmondaná Magdának, hogy tíz előtt itthon vagyok. Ha ezt megmondaná, mert úgyis bemegy. De nem, nem, köszönöm! Azt hiszem, itthon maradok. Talán megfürdök, nem hallani be a csobogást. Vagy majd később? Miért kell nekem most fürödni, nem igaz? – Mosolygott és még jobban elsötétedett az arca. – Látja, milyen az ember? Egyszerre csak elhatároz valamit, maga se tudja, miért. – Elhallgatott, nagy feje lecsúszott. – De miért is nem megy be? Ó, bocsásson meg, én csak fecsegek, fecsegek és föltartom magát! A lányom már biztosan várja és a többiek is. Tessék, talán erre, a fürdőn keresztül, hogy ne zavarjunk.
Halványkék fény gyulladt ki a fürdő ragyogó csempéin. Egy fogmosópohár mellett fölmerült Gábor arca, aztán megnyílt a fal és megint sötétben volt. Még hallotta az apa hangját. – A falnál lesz egy szék. – Ez volt az utolsó emberi hang, aztán magára maradt.
A másik szobában egy állólámpa fényköréből emelkedett ki az íróasztal, fölötte egy ingó, vékony fej. Olykor előrehajolt, mintha valakinek az arcába dűlne és beszélt, beszélt.
– …és így jutunk el Thomas Mannhoz, csakis így! (Ez szinte fenyegetően hangzott.) Thomas Mann sajátos humorát csak eredetiben lehet élvezni, mint általában mindent… – Szemcsés szivacsarcán mosoly derengett és ez a mosoly végigfutott a többi arcon. Az asztal körül ültek, az ablaknál, egy hátratolt szék egészen Gábor mellett. Vékony füst kígyózott fel a székből két élettelen ujj közül. Ki lehet ez és kik a többiek? Aha, az a fiú az ablaknál az egyetemről, állát tenyerébe dűti és figyel. Azt a zöld ruhás lányt is ismeri, grafikus, vagy mi a csuda… Magda, hol van Magda? Talán elment, és itt hagyta ezeket, csinált már ilyet. Egyáltalán jobb lenne visszavonulni a fürdőszobán át.
De akkor meglátta Magdát, egyedül ült egy sarokban, szemét félig lehunyva. Hirtelen fölnézett, oly ijedten, mintha segítséget keresne. Mereven nézte Gábort, még csak nem is biccentett. Hosszú nyakú fiatalember lépett hozzá, a nyakába hajolt, súgott valamit. Szinte köréje csavarodott, akár egy hernyó.
Gábor másfelé nézett, de aztán megint ők voltak előtte, Magda és a fiú. Fölemeli a kezét, igen, fölemeli és a lány térdére teszi. De milyen nyugodtan terpeszkednek az ujjai, ott hagyja, nem is veszi le. Persze ebben fölény van, férfiasság. – Mit szólna, ha odamennék és képen törölném? Azt mondják, hogy egy kiránduláson… nem, az nem lehet! Magda és ez?! Miért ne? – Vállat vont. – Most valami nagyon szellemeset mondhat, úgy fanyarul. Mert ezek mind „fanyarak”.
Aztán csak a szétterpesztett öt ujjat látta a lány térdén.
Homlokát az ablakhoz dűtötte – és akkor hátralépett.
Ez, ez valami olyan csodálatos volt! Egy vörös fa az ablak alatt! Neonfényes reklámbetűktől izzott a fa, vörösen lobogva szaladt föl a törzse és a leveleit mintha megperzselték volna. Egy férfi állt alatta – arcát nem lehetett látni –, mint néger egy egzotikus tájon. Szép volt ez, fájdalmasan szép – és az is, hogy senkise nézte a fát, senkise vette észre. Mégis itt volt önmaga ragyogására, büszke szépségére.
Nézte egy darabig, aztán elfordult az ablaktól.
Az íróasztalnál nem ült senki, a társaság apró csoportokra bomlott. Az egyik sarokban gramofon szólt. – Mahler – mondta valaki –, ez Mahler. – Gábornak hirtelen eszébe jutott az apa a konyhában, most talán éppen a vízcsapnál áll. Oly élesen látta ezt a képet. Tud valaki erről? – mert a többi hazugság! És nem is lehet, hogy Magdát szeresse, aki az apjával így…
De mennyire lehet! Soha nem érezte ilyen könyörtelenül, mint most, ahogy azzal a fiúval látta. Csak a fejüket látta, a keze még mindig a lány térdén?… Oda kéne menni. Állt mozdulatlanul.
– Szervusz, öreg! – Széles arc kedves mosolya. Bene Pista az egyetemről, a diákmenzán is együtt ettek. Majdnem olyan remek gallérjai voltak, mint Gábornak. Dehát hogy került ide, még sosem látta Magdánál. – Hallottam, hogy irodalmi szeánsz van. Különben múltkor kerestelek, azt mondták, elköltöztél valahova a…
– Kenyérmező utcába. Gyere el; látogass meg, majd elbeszélgetünk.
– Már megint máshol lakik? – Magda állt előtte csodálkozó mosollyal. És ő, akár egy bűvész, akinek az a trükkje, hogy mindig máshol lakik. – Aztán persze olvas, sokat olvas. Tudja, hogy ezt becsülöm?
– Olvas az állat.
– Tessék, mit mond? Maga néha olyan furcsa! – ez az érzékenysége. Mintha örökké meg lenne sértve.
Egymással szemben álltak, a többieket mintha elfújták volna. Gábor tudta, hogy valahol itt van Bene Pista meg az a hernyószerű fickó, de csak a lány arcát nézte. Ha beteg lenne, Magda az ágyához ülne és meséket olvasna. – Mi lehetett azon a kiránduláson? Elkapták a derekát… – a dereka hűvösen, karcsún simul a ruhában és a lányban van valami elutasító. Már az is, ahogy cigarettázik.
Aztán egy díványon ültek egyedül, igen, egyedül. És már elfelejtett minden haragot, keserűséget, olyan hálás volt, hogy itt ülhetett. De azért valami halvány gyanakvás mozgott benne. – Vigyázz, most elbánik veled!
– Görcs van magában, én nem tudom, mintha mindig haragudna. Ha megsimogatnám, a kezembe harapna. – Elhallgatott egy pillanatig, mintha komolyan meg akarná simogatni. Aztán akár egy kérdésre felelne. – Hát tehetek róla, hogy ezek itt vannak körülöttem? Nem tudok apával egyedül maradni, mióta anya nincs, olyan furcsa…
– Beszélgettünk. Kint a konyhában.
– Magát nagyon szereti, múltkor is kérdezte: hol az a borzas?
– Igen? – Az is különös volt, hagy az öreg egyáltalán emlékezett rá. És így, hogy borzas…
– Van valami közös magukban, talán, hogy olyan elhagyatottak. De ha magával törődni akarna valaki, hát akkor megvadulna, nem engedné, nem tűrné!
– Azért nem ártana egyszer megpróbálni. – Mikor jön valaki, hogy elvigye Magdát? mert ez lehetetlen, hogy így üljünk, beszélgessünk. Aha, a „hernyó” a gramofon mellett áll, mindjárt idejön. Nem, még nem mozdul.
– Hol lakik, kinél? Lassan körülutazza a várost.
– Kis utca a Józsefvárosban, akár hat más kis utca. Némelyik kapualjban fát talál, mint vidéken. Lejjebb, a Nagyfuvaros utcában cigányok laknak, jó időben, vasárnap nagy murit csapnak az udvarban. Verkli jön és táncolnak. – Aztán beszélt az udvarról, amelyet körülülnek a cigányok, a férfiak az ajtó előtt pipáznak széles kalapban, sötét, mozdulatlan arccal. És mennyi, mennyi gyerek! Aztán az asszonyok színes fejkendője… Egyszerre csak kiejtette a nevet. – Péter, a háziasszonyom kisfia. Sokat van egyedül, azt hiszem, nem nagyon törődnek vele. Ó, de mi jóban vagyunk, meg is bízott valamivel, igen, igen! Keressem meg a huszonegyedik utcát.
Magda előrehajolt, csillogott a szeme. Szinte itta a szavakat és a fiú most már mindent kipakolt. Közben úgy érezte, mintha ez a beszélgetés egyszer régen már megtörtént volna. Itt ültek a díványon és elmondta a huszonegyedik utcát. Vagy akár egy képen látná kettőjüket távolról és mégis élesen. (A „hernyó” megmozdult.)
– Fölrajzolta, látja, ide, erre a kis cédulára. Átvágok a téren és befordulok a színház mellett… Hogy milyen utca ez? – A cédula megzörrent. – Ott tisztességesen lehet élni. Ő persze másképp mondta: este énekelhetsz, nem ver meg a rendőr, potyán mehetsz moziba, a boltos ingyen ad narancsot és ha én azzal akarnék lenni, akit szeretek…
– Érdekes, roppant érdekes, szabad? – A „hernyó” állt előttük, fölemelte a cédulát. Ahogy érte nyúlt, olyan felháborító, pimasz mozdulattal!… – aztán nézte a kis rajzot. – Nagyon regényes, olvastam is ilyesmit egy franciától.
– De ez van! Ez a gyerek meg ez a… – majdnem kimondta: utca!
– Azért regényben mégis más. Ez a kisfiú ugye valahogy… – Mosoly csúszott le az arcáról. Magda is mosolygott és megint olyan távoli volt. Gábor csak a cetlit látta, ahogy a fiú a körme hegyével pöcögteti, amire Péter fölírta!
– Kerested már azt az utcát? – Torokhangú nevetés furcsa ellentétben a vékony hernyóalakkal. Hogy rázza a nevetés, lötyög a kabátjában, majd kiesik belőle.
– Gyerekek! – Magda fölállt. – Gábor talált egy utcát, ahol remekül lehet élni. Ide figyeljetek!
Gábor is állt. Szakadozott, kusza vonalakban látta Magda arcát és mintha a testét is szétzúzták volna. Most persze neki is nevetni kéne, nevetni ezen a kis rajzon, Péterkén, mindenen, ami szép, ami ér valamit, együtt nevetni ezekkel a… – De akkor kicsúszott a képből, levált valahonnan. Még látta az ablakot, a bútorokat, érezte, hogy valaki áll mellette, de ez már mind messze volt, iszonyú messze. Sötét úton állt, az éjszaka fölvillanó fényei között. Csak egy kis papír zizegett előtte, egy kis papír két hosszú, nyálkás ujj között. Fölemeli, leengedi, aztán megint föl, le – belefricskáz.
– Add ide! – Mintha követ vágna az ablakba.
Körülötte csönd, Magda indul feléje, de sose ér ide. A két szürke szeme és az a fájdalmas vonás az arcán… maga a hazugság! Belevágni az arcába, szétzúzni! Ha most mond valamit, ha elkezd magyarázni… – Gábor kezében remegett a gyűrött kis cédula.
Érezte, hogy kinyílik az ajtó.
Magda megállt, az ajtó felé fordult.
Gábor is. Először csak egy téglaszínű nadrágot látott, aztán a szalmaszínű bajuszt, a homlokba hulló csapzott ősz hajat, de mindez valahogy nem állt össze egy emberré. Aztán mégis itt volt, itt állt a küszöbön – Kompóthy! Kávéházak füstjében pácolt arcát fölemelte, látni lehetett hóna alatt a „deszkákat” és még egy kis csomagot. Oly kecsesen tartotta, akár vőlegény a virágcsokrot.
– Kis cukorka, kérem, kis cukorka, amit itt kaptam, jó lesz a teába. Tea felvágottal, kell ennél különb vacsora? – És még mindig úgy állt, mint egy jelenés. – Üzleti ügyben jártam a Szokolay úrnál, és hallottam a hangját. – Gáborra nézett, és szinte csak ketten voltak a szobában. – Az Andrássy útról jöttem, de ott nem sikerült semmi, igaz, az egyik helyen azt mondták, menjek vissza szerdán…
Gábor csak nézte, nézte és hallgatta. Külön örült minden szavának, a bajuszának, a cipőjének, annak a mozdulatnak, ahogy a kis csomagot tartotta. Egy ember, élő ember! Hogy bámulják, Magda is, mind… nem fontos. Gyerünk, gyerünk, Kompóthy!
Lassú hullámzásként úsztak utánuk a hangok. Kint a lépcsőházban már csak a cipőjük csattogott. Hát csattogjon, verje föl a házat!
Gábor száguldani, repülni tudott volna Kompóthyval. El innen, erről a környékről!
– Látta azt a lányt a szoba közepén, azt a szürkeszeműt? Nevetett a többiekkel a huszonegyedik utcán, amit Péter fölrajzolt, egy kisfiú! Beszéltem már róla?
– Nem, kérem, még nem, és csak azt akarom mondani, hogy többet nem megyek Borsoshoz, az önérzetemben tipor!
– Igaza van, ne menjen! Hát ez a kisfiú egy utcát keres, a szeretet utcáját, és erről beszéltem Magdának, úgy hívják a lányt, és akkor…
– …azt hiszi, eljött velem a kiadóhoz? Dehogy, kérem, dehogy! Csak ígérget, igaza van a nővéremnek.
– Tudom, ha egyedül van, akkor meghallgat, akkor nem nevet, mert ő azért más, csak hát a többiek, a többiek előtt…
– …és a nővéremhez se megyek. Azt mondja, olyan verseket ő is tud írni. Mert ez fáj, ez fáj nekik, Borsosnak, a nővéremnek meg a többieknek: a verseim! Hogy olyat csinálok, amit ők nem tudnak.
– Magda, Magda, érzi ezt a nevet? Olyan kedves, olyan emberi.
– Az, kérem. Emberi. És ezt… ezt nem bocsátják meg, ezért sárba taposnak. Kérem, tegnap is voltam Borsosnál, ő hívott.
– És látta azt a koszt, azt a hernyópofát, azt a vizesnyolcast?! Hogy ez megérintheti Magdát, hogy ez…
– …ülünk, beszélünk, hogy régen merre sétáltunk Budán, milyen nőkkel. Igen, nőkkel. Kulcs csikorog a zárban, Béla felugrik, rám ordít: Győző, vedd a kabátodat, indulj!
– Nahát, de miért? Mondja, elhiszi maga, hogy Magda és ez a hernyó egy kiránduláson?… nem, nem!
– Indulj, Győző, jön a feleségem! – Mert a felesége utál és nem akarja, hogy a Béla barátkozzék velem.
– És most, hogy nevettek együtt ezen a kis rajzon, hogy nevettek a huszonegyedik utcán!
– Elmentem. Nem is köszöntem. És ha a kávéházban látom Bélát, nem megyek oda hozzá!
– Engem hívhat, csak hívjon! Levelet is írhat Szokolay Magda!
Kompóthy egy pillanatra megállt, megigazította hóna alatt a „deszkáit”. – Látja, ez az, ha végre elmondhatunk valamit, ami fáj, ami…
– Akad valaki, aki meghallgatja. Egy ember.
– Egy ember. És most hová?
– Mindegy.
– Tudok egy helyet, egy remek kis helyet, ahol engem már nagyon jól ismernek. Elbeszélgetünk, meg talán fölolvasok egy-két verset. A kaszárnya mellett, igaz, nem valami előkelő…
– Baj is az!
– Hát akkor mehetünk.
Hosszú faasztalok padokkal egy sáros, csatakos hodály közepén. Valami láthatatlan kályhából meleg áradt, rongyszagú meleg, ez jelezte, hogy az ember még sincs az utcán. Ha odafent kicsapódott az ajtó, hideg léghuzat vágott be, mintha ki akarná dobni a vendégeket.
Kompóthy és Gábor az asztal végén, mellettük egy szakadt könyök kifordult, zöldes bélése. Előttük bor, pogácsa. Kompóthy álláról, bajuszáról potyogtak a morzsák.
– Béla nem jönne ilyen helyre, nem, nem.
– Magda talán igen?!
– Pedig régen mennyit csavarogtunk! Egy férjes asszony volt a nagy szerelme: Susanne. Öt évvel öregebb nála. Mindig átkísértem Budára és közben beszélt, beszélt a nőről. Volt valami jelük, ha a férj nincs otthon. Mennyit vártunk, és télen, igen, télen is. Már lila volt az arca, szólni se tudott, de nem mozdult.
– És maga?
– Még vártam egy kicsit, hogy ha esetleg valami baj van, az ember sosem tudhatja. Aztán amikor hallottam a zongorát, elmentem. Svájcba utazott a nő.
– Svájcba?
– Igen, a férjével. Béla, az a nagy darab ember három napig nem kelt föl az ágyból, feküdt, a mennyezetet bámulta. Nem szólt senkihez. Ott ültem mellette, hogy mégis egyék valamit, meg hát… – Egy morzsát tologatott az ujjával. – Vagy amikor a Gellért-hegyen hevertünk éhesen és néztük a várost. Jelzem, mindig jól bírtam az éhséget, önfegyelem dolga. Törökülésben mereven bámultam egy pontra. Ő káromkodott, szidott engem, mindig szidott. – Lusta vagy, Győző, élhetetlen, engem is lehúzol! – Ott is hagyott, bement a városba. Aztán, amikor legközelebb láttam, egy kávéház teraszán ült nagy szivarral, és magyarázott. Mintha észre se venne. De a szivarján, az ujja hajlásán láttam, hogy figyel, hogy csak velem törődik. És már én is mellette ültem. Később Hűvösvölgyben laktam, tudja, az erdőben, két évig, nem beszéltem senkivel. Fát vágtam. Akkoriban halt meg a feleségem.
– Az erdőben lakott?
– Egy elhagyott kis házban. Két évig vágtam a fát, micsoda egészséges élet! Olykor bementem a városba szakállasan. Béla elrobogott mellettem, meg se ismert. Egyszerre csak valaki elkapja a vállam; gyerünk a fürdőbe, így nem vihetlek sehová! – És most azért, mert a felesége utál…
– Miért utálja?
– Tudom is én! Attól fél, hogy kölcsönkérek, hogy megpumpolom, de nem is utál, már többször elbeszélgettünk. Ez is csak a Béla mániája. Különben is elég volt, elég! Mindenki előtt ordít velem, a kávéházban meg az utcán, hát most vége, üvöltsön mással, téved, ha azt hiszi, hogy odamegyek hozzá, nagyon téved!
Legyintett sárga kezével, arca elvékonyodott, úgy összezsugorodott, mintha bele akarna csúszni a borospohárba.
Fölnézett: arca megkeményedett, tekintete megdermedt és az egész emberben volt valami halálon túli dermedtség. Holló a tündöklő, nagy havon, holló, aki előtt lezuhannak a lámpák, akit a halál is bámul. Mégis ebben a kővé vált arcban örvénylett a kocsma, ahogy lassan a pult felé fordult.
– Látja azt az embert abban a vasutas-egyenruhában? Már régen nem vasutas, kirúgták! Nézze meg közelebbről. A kabátja csupa pecsét, nincs rajta egy gomb se, biztosítótű tartja. Az arca, a sárba hullott arca!… – áll a pultnál és iszik. Egyik pohár a másik után. Nem beszél, nem mozdul: iszik. Az ólomember. Még láttam, amikor csak poharazgatni járt ide, vagy bort vitt haza. Most már nem visz haza semmit, nincs is hová!
Mellette az a keménykalapos, aktatáskás matematikatanár volt. Hogy magyaráz! Mindjárt megindokolom! – azt mondja – mindjárt megindokolom. – Mindent megindokol, hogy miért iszik, miért veszítette el az állását, miért hagyta ott a családját, miért vándorol egyik kocsmából a másikba, mindent, mindent megindokol Varjas Péter!
– Igyuk ki a borunkat és menjünk, én Óbudára, maga pedig… Idefordul, látja, most idefordul a tanár úr, keménykalapja fejébe csúszik és lóg a fogsora. Jön, jön, kezét előretolva…
*
Keménykalapban, aktatáskával bukdácsol előre, sálja kilóg a kabátjából, a kabátszárnya a földet söpri. Megáll, vihog, taknyosan, csibészesen, mint aki becsapott valakit. Kezét nekidűti egy reklámoszlopnak, döngeti, döngeti.
Aztán tovább.
A sáros utca elcsúszik, a házak elhanyatlanak.
Micsoda reggel ez? Iszapszerű, sáros, nincs nap az égen. És hol az ég? – Fölfelé hunyorog, füstös tűzfalat lát. – Nem reggel, nem délelőtt és nem délután. Szürkeség. Az. Szürkeség, nyirok, ami becsúszik az emberbe. Mögötte a tornyosuló éjszakák, az utcák éjszakája és a kocsmáké. Nincs egy lakás, egy szoba, ahová be lehetne menni. Az anyja, igen, de már ott is keresik.
Megáll elveszett gyerekként, aktatáskája térdéhez ütődik.
Keresik? – de ki keresi?…
Emberek elindulnak a városban és keresik. Kik azok? Van fülük és orruk? Most hol járhatnak? Talán itt mennek el mellette. Kövér, hordótestű férfi után bámul, kabátja szétbomlik, sálja csaknem lecsúszik a földre. Egy lépés, mintha utána akarna menni, aztán megint vissza. Ujjait vöröses homlokához nyomja és dörzsöli, dörzsöli. Így pörög egy darabig, majd nekiindul. Bevágódik egy kapualjba, föl, föl a lépcsőn nagy, fekete bogárként.
Hosszú, üvegablakos folyosó. Kopasz, pizsamás férfi néz ki egy ajtó mögül.
Varjas meghajol, mélyen, egyszer, kétszer, háromszor meghajol az üres, néma folyosónak. Vihog, akár egy náthás macska. Hóna alá rántja aktatáskáját és egy ajtót bámul. Közelebb megy, elolvassa a nevet, hátralép, kifeszíti a derekát, sáljához kap.
Becsönget.
Az ajtó mozdulatlan, aztán megpattan. Borzas férfi piros mackóban nézi, úgy nézi Varjast, akár egy halottat.
– Gyulám…
Egy mozdulat: a mackós egy mellékhelyiségbe nyomja Varjast. Az egy kád mellett áll, megfordul: a vécé ülőkéje. Ráül, állát tenyerébe dűti. Bentről egy női hang: – Ki csöngetett? – Senki, tévedés.
Varjas pedig ül a vécén. Fölnéz és szemben az ajtó nagy állótükrében megpillant egy keménykalapos férfit kiskabátban, aktatáskával, ahogy gubbaszt… Felemeli a kezét, mintha jelt adna önmagának, legyintés lesz belőle.
– Zsurkicza Ica – mondja a csöndnek. Honnan merült fel ez a név? Ki ez? Á, mindegy, hát fontos? Mégis. Zsurkicza Ica… volt vele valami dolga, vagy csak…? Napos sétány van előtte, ahogy fehér porcelánnadrágban sétál egy lánnyal, egy szőke lánnyal. Csupa rózsaszín ez a lány: a bőre, a ruhája és a neve, igen, a neve is. Zsurkicza Ica.
Megint az a keménykalapos férfi szemben a tükörben. Az arc elvész a kalap alatt, a nadrág, a cipő sártenger! Mikor borotválkozott utoljára? Itt a pamacs, a készülék a táskában, mi lenne, ha most…?
Föláll.
Lépések az előszobában, zörög a kulcs, aztán egy női hang. – Jaj, nincs nekem erre időm, megint elkések a hivatalból!
Varjas Péter meg csak áll az aktatáskával beledermedve egy mozdulatba. Ha most belecsúszna a tükörbe és ott maradna… Aztán nem gondol semmire, csak áll.
Kint bevágódik az ajtó, vadul kopogó lépések a folyosón. A tükörkép elhanyatlik, előtte a mackóruhás. Némán, mereven nézi. Ő se szól. Így állnak, aztán egyszerre csak vízesés robaja.
– Mi az, miért húztad meg?
Varjas hátranéz, a csészébe zuhog a víz, kezében a lehúzó leszakadt lánca, ujján vörös hurkák. Hát ezt markolászta? A mackósra néz, az elszakadt láncra a kezében és megint a mackósra. Az legyint.
– Most már mindegy, na gyere.
Odabent a kis szobában a vetetlen ágy, a párnán még látszik egy fej nyoma, a félredobott dunyha… Az asztalon a reggeli romjai: üres csészék, kenyérhéjak. Péter lezuhan egy székre, az ágyat nézi, egy nyújtózás, csak egy… A mackós körülötte kering és valahonnan felülről kérdez.
– Hát nem mentél be?
– Nem. Haladékot kaptam.
– Haladékot?
– De már az is lejárt, és nem merek az anyámhoz se menni, sehová. Tudod, mióta nem aludtam? – Csikorog a hangja, az embertelen hangja.
– Miért nem mész a fogházba? Jobb lenne, mint ez az örökös caplizás.
– Megint haladékot kérek, csak amíg megkapom…
– Haladék, haladék az egész életed! Igazán nem akarok előadást tartani, de… – Vállrándítás. – Miért kellett attól az embertől kicsalni a pénzt, tudhattad, mi lesz?! Állást szerzel neki, nagyszerű! Aztán akihez küldted, kirúgta.
Varjas megigazítja keménykalapját.
– Várj, Gyulám, várj, mindjárt megindokolom. – Ujja tanárosan fölemelkedik. – Abban a helyzetben nem tehettem mást, az már csak következmény volt.
– Igen, igen, tudom! Hogy az ivás miatt kitettek az iskolából, a feleséged otthagyott, a lányod otthagyott.
– Nem Gyulám, a Manci nem! Várj csak, megvan az utolsó levele, amit a nyáron írt.
– …csavargásaid külföldön; Milánóban bokszoló, Torinoban toronyugró, végigülted az összes olasz börtönöket.
– Az ott igazán nem olyan nagy dolog. De hol az a levél? A Bakonyban volt, gyereknyaraltatáson mint nörsz. Azt írja, nagyon szerették. A vőlegényéről is ír, meg rólam. Nahát, a tárcámban sincs?! – Apró cetlik hullanak a kopott tárcából. – Tudod, hogy mindig jeles volt, színjeles? Apuka, majd hozzánk költözöl – ez van a levélben. Hát persze én… – legyint.
– És most? – A mackóruhás megáll előtte.
Péter fölnéz a nyitott, ócska tárcából, a gyűrött cédulákból. Kezét kinyújtja.
– Gyulám, arra kérnélek, hogy ha lehetne itt aludni vagy csak ülni egy széken. Nem éjszaka, nem, nem! Most délelőtt, ha megengednéd…
Kulcs robaja, fölpattan az ajtó és már itt a nő zöld turbánban, esernyővel.
– Most meg a szemüvegem hagytam itthon! – A mackósra néz, aztán arra a sártengerre ott a széken.
Varjas föláll, csikorog a hangja, nem is érteni, mit mond. Olyan ostoba ez! A nő arca sápadtan, idegesen villog. Fiókokat túr föl, a szekrényben kutat, de mindig Péter előtt van.
– A frász üssön belé, hát hol ez a szemüveg?! Mit áll ott, Gyula, kérem? – kereshetné!
És Gyula, a piros mackós Gyula, elindul a szobában.
Varjas Péter pedig csak áll, szinte úgy fest a dolog, mintha őt is feltúrnák, akár egy dobozt. Előrelép, talán segíteni akar? Meglátja a horpadt cipőjét elveszve a sártenger alatt… cipő és harisnya mögül előbukkan a bőre. Ez olyan meglepő.
– Na végre!
Az asszony kezében a fekete szemüvegtok. Gyula elemista mosolya: most már nincs nagy baj, talán ezt a Varjast is megbocsátják.
Az még mindig nem mozdul. – Egy pillanat, egy pillanat, mindjárt megy a nő, nem tart sokáig. – Halántéka lüktet, majd szétpattan. De a pillanat elhúzódik, a nő még mindig itt van. Már kint kéne hogy legyen, de nem, nem! Itt van, itt a szobában, nem látni, de itt van! Egyszerre beszélnek Gyula és a nő. Kiről? – róla? Mindjárt megy, mindjárt, türelem. – A zseb bélését tépkedi, egy szálat csavar az ujja köré, és mintha ő maga lenne az a foszlány.
Egyszerre megrándul az arca és már kint van. Hangok kavarognak mögötte, valósággal menekül. Még az utcán is úgy érzi, hogy a nő jön mögötte. Nem, hát inkább az utca, mint ez!
Kávéház széles, világos üvegablaka, odabent ég a villany, és mint egy nagy akváriumban a halak… Innen kintről érzi a langyos meleget.
És ha bemegy, miért ne, van még annyi pénze!
A forgóajtó üvegjén látja az elsuhanó, sötét arcát, mintha többet nem is találkozna ezzel az arccal.
Egy üres, hátsó kis páholy, ahol ülni lehet, elterpeszkedni, nyújtózni…
Bugyborékoló hangok a tó mélyéről. Szemüveges férfi, hullámos, ősz hajjal ír egy kerek asztalnál. Felfelé rohanó meredek homlokát szikár, hosszú ujjaihoz támasztja, és ír egy vastag füzetbe. Közben mormol, bugyborékol. Tekintete fennakad és Varjas Péter már előtte ül.
Honnan is ismeri? – mindegy. Különben is csak egy pillanatra, aztán átül abba a páholyba.
A szemüveges pedig úgy nézi, akár egy kígyóbűvölő. Varjas Péterről lassan leválik a sár, a kopott ruháját se érzi, az utcát se, ahonnan jött, mert a szemüveges mindezt nem látja rajta. Töltőtolla végigfut a sorokon, mintha mindent újra akarna írni.
– Türelem! Erről írok, a megértésről, hogy hallgassuk meg egymást, legyen türelmünk egymáshoz. Mesékben mondom el, akár a hinduk… – és már olvas.
A szavak lecsúsznak Péterről, egyre álmosabb, és a kis páholy egyre messzebb. Feketét tolnak eléje, issza. Olykor rávillan az acélos, kék tekintet, a démonian csontos ujj a levegőbe szúr.
– Most, most figyeljen! Igen, tudom, hogy többször ismétlek szavakat, azért, mert hangsúlyozni akarok, azért, hogy megértsék, mintha tam-tam dobot vernék.
Péter bólint, kicsit arrébb tolja a feketéscsészét, visszahúzza. Mintha a kávéház fölött, a város fölött lebegne. De mindenen túl hall egy hangot.
– Kicsoda vagy te, hogy átlépsz rajtam, rajtam a kötélen és a kolduson, aki egy vagyok veled?
Elmosódnak a szavak, aztán később, akár a panaszosan felsíró kürt.
– …mert mondom, hogy nincs tiszta ember köztetek és a város falai leomlanak, ó Jeruzsálem, Jeruzsálem!
Zenekar zengése, hegedűk sírása, dobok dübörgése és a parányi megvilágított színen a próféta széttárt karral, sötét mellényben a szürke ruha alatt.
– Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!
Varjas félig lehunyja a szemét, de még mindig látja a hegyes, csontos arcot, picinek látja, de sokkal élesebbnek és mintha valahonnan az ő kezéből szólna. A szavak megint elfolytak, akár a nappalok és az éjszakák. Emlék minden, távoli, kusza emlék, hogy üldözik, és hogy itt ül… De mi köze ehhez, hiszen pihenni akar, aludni, aludni…
– A tisztaság! Tudja, mit szenvedtem a tisztaságért, hogy nem árultam el magam? Üldöztetések, intrikák, uram, neveket tudnék felsorolni, ismert nevek a politikában, az irodalomban, – szédülne! Leveleket mutathatnék. A barátom ügye a húszas években, nagy politikai pör! Mindenki a vízben hagyta, mert ugye valakinek szenvedni kell?! Én vele voltam! Telefon Bécsből, átirat a követségre, a titkár, a követségi titkár az éjszakai vonattal Pestre robogott. Az iratokat, uram, az igazoló, a bizonyító iratokat ellopták! Nos, mit szól ehhez? A belügyminiszter le akart mondani…
Varjas kissé oldalt billen a széken, ujjai a levegőbe nyúlnak. Zuhognak a szavak.
– …a feleségem, akiért egy híres szobrász öngyilkos lett, egy miniszter megőrült és aki ezt a levelet írta, amikor elhagyott, mert végül elhagyott ő is. Olyan tánc volt körülöttünk, irigyelték a boldogságunkat, és aztán a pokol!
Hártyavékony, megsárgult levél – milyen gyakorlott mozdulattal húzza elő! Aztán, mint amikor a karnagy kopog a pálcával.
– Péter!
Ő is Péter? Na, már ülnek a páholyban, nincs üres hely, hová megy innen? Talán ezzel a másik Péterrel, igen, el kéne neki mondani a dolgot, biztosan segítene. Nála aludhatnék. Olvas, hogy olvas!
– …akkor még nem tudtam, mit jelent a te tisztaságod, egyszerűséged…
Milyen szobája lehet? Csak akad benne egy dívány vagy egy szék. Ennivalót is ad, segít.
– Menekültem előled, mert azt hittem, nélküled is boldog lehetek, igen, kimondom, én szerencsétlen azt hittem, azt gondoltam, hogy csakis nélküled lehetek boldog, Péter!
Majd én is felolvasom a lányom levelét, előbb persze alszom egyet nála. A Manci levele, dehát hol is lehet? Még egyszer meg kéne nézni a tárcámban vagy a… Á, majd, majd!
– Meg kell engem értened, Péter és tudom, hogy meg is értesz! Gyönge voltam, és le akartalak húzni magamhoz, igen, ezt akartam, lerántani, bemocskolni téged és amikor láttam, hogy ez nem sikerül, mert nem sikerülhet, mert olyan vagy te, mint a kőszikla, Péter, akkor…
Most jönnek! Két keménykalapos férfi, megállnak, körülnéznek. Nem, nem fordul meg! Nyugodtan maradni, nyugodtan! De miért nem mozdulnak, mit állnak ott az ajtóban?!
Feje hátrarándul.
Senki sincs az ajtóban.
– …nem írom meg a címemet, mert én innen is továbbutazom, mi már nem találkozhatunk. Ne hidd, hogy ez neked jobban fájhat, mint nekem! Nem tudom, hová megyek, nem tudom, mit csinálok, csak egyet tudok: többé már semmi nem választhat el tőled! Igen, Péter, többé már nem választhatnak el tőled, mert én már soha senkié nem lehetek! – A te szerencsétlen feleséged.
Csönd. A levél visszakerül a tárcába.
Varjas keze előrecsúszik az asztalon, most, most kéne megkérni, hogy vele mehessen. Mi az? – fölpattan, magára rántja a kabátját? Milyen gyors, és már olyan magasan áll!
– Be kell mennem az üzletbe, helyettesítek valakit.
Üzlet? Milyen üzlet? És hogy ez helyettesít valakit, a próféta?
Varjas egyedül marad, egyedül az üres feketéspohárral. Mozdulni se tud, mint akit letaglóztak. Karja kinyúlik, feje rácsuklik. Súlyos, fekete, álomtalan alvás.
Valaki a vállát rázza. Szeme fölakad, feje visszabillen. Alszik tovább.
– Ki ez az alak? Még sose láttam.
– Hagyd, Frici, biztosan jól beszopott.
– Hátra kéne vinni, mégis itt elöl…
– Majd fölébred.
Fehér asztalok között ébred, körülötte tányércsörgés, egy nő nevetése. Sült illata csapja meg élesen, kegyetlenül. Csak bámul. Hogy került ide? Ebédelnek? De kint már sötét van. Vacsora.
Ujjai homlokát nyomkodják, semmit, semmit se ért.
– Nézd, Frici, fölébredt!
– És milyen pofákat vág. Föláll, leül, újság után nyúl. Mi az, még maradni akar egy rongyos feketével. Te, ez megint alszik!
– Elintézem!
– Tessék? – Varjas egy embertelen, sima arcba bámul. Mit áll itt, mit akar?…
– …volt egy fekete.
– Fekete, igen. Várjon csak, várjon… – Pénzt dob az asztalra, egy húszfilléres legurul, utánakap. Aztán hirtelen megkérdi. – Lehet itt vacsorázni?
– Lehet.
Körülnéz az asztalokon, a tányérokon és megint kipukkan belőle a taknyoskölyök-nevetés.
– Hát akkor jó étvágyat!
Fejébe csapja keménykalapját, hóna alá a táskát, föláll, megy.
Kint a kávéház előtt megáll. És most, mi jön most? Hová, merre? Kocsmák és az utca… éjszakák, megint az éjszakák!
Rándul egyet a karja és beleveti magát a sötétbe.
Naplójegyzet.
Alakok merülnek fel előttem, akár a sötétbe hanyatló fények. Látom a mozdulataikat, ahogy egy kis csomagot fognak, vagy állnak a kávéház ajtajában és a pult előtt. Ha el tudnám mondani, mit érzek ezekben a mozdulatokban… – az embert, a szobát, az utcát, ahonnan jöttek és talán magamat. Kisfiú a villamoson tökmagot rágcsál, bőrsatyakja fülére húzva, szutykos arcán egy öreg ember vigyorgása. Szólnak hozzá, de nem hallja, mert honnan jött az a hang? – Kívülről!
Valósággal gyűjtöm a mozdulatokat, mintha az érne valamit. Pedig nincs segítség, jól tudom én, hogy nincs segítség: semmi se idegenebb, mint két ember.
Csak talán Péter utcájában, a huszonegyedik utcában… – miért gondolok rá annyit? Anyámnak is írtam róla és már nem bánom, hogy Magda akkor kinevetett, mégis el kellett mondanom. Mindenkinek elmondom, hogy tudjanak róla, hogy higgyenek… – Miben? Hiszen csak én hiszem, meg egy kisfiú, de egyszer ő is elfelejti, mint a játékait, és akkor kinek keressem? Nem lehet, hogy elfelejtse! (Ez a pár szó vastagon aláhúzva, aztán egy név bekarikázva.) – Magda.
Este leereszkedik a köd, hogy felszívja az utcát és a várost. Milyen nedvesek, elmosódottak a fények és az emberek, mintha messziről jönnének, úgy lépnek elő a ködből. Megállok egy sarkon, szinte teleszívom magam az utcával, a zajokkal. Úgy érzem akkor, hogy mindez bennem van: az apró fények, az elúszó kis boltok, a hangok, a távoli vonatfütty. – Szállok a sötétben és a ködben; utak jönnek elém, régi utak, ahol valamikor jártam. Elhagyott sétány a ligetben, régi villamosmegálló, egy bolt és a zongora hangja, ahogy mentem végig az utcán. Nem álltam meg, nem néztem fel az ablakra, de olykor most is várom, hogy megszólaljon fölöttem a zongora.
Belefúrom magam a ködbe, mert most valami vár rám. Most, igen, most megtalálom a huszonegyedik utcát! Sötét utcák mélyén, kis boltokban tudnak róla, a külvárosi borbély üzletében… üresen ásít a szék, a fogason egy újság lóg. Ember nincs odabent. A cukorkásbolt pultjánál se áll senki, és a kávéház elfüggönyzött ablaka mögül hegedű fuldokló sírása…
…Bébé halála.
Ezt érzem és egyszerre a liget meg az állatkert gőzölög felém. Bébé, állatszelídítőnő, húsz évvel ezelőtt… – Bedugta fejét az oroszlán szájába és vége volt. Ki beszélt róla? – már nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez érzik most a barlangvasúton, a hintákon a vurstliban, erről beszél egy öreg kikiáltó és ez van az állatkert szikláiban, ez száll végig, a régi, a húsz év előtti borzalom. Mert ezeken a helyeken minden megmarad, mint a régi filmek képei.
Most, ahogy ezt írom, nyílik az ajtó, valaki bejön a szobába, megáll mögöttem. Péter. Nem mozdul, nem szól, pedig biztosan szeretne kérdezni valamit. Áll mellettem mozdulatlanul és én már úgy érzem, mintha lassan eggyé válna velem. Nem is írok, hanem elmondom ezt neki – magamnak.
*
– Mit vigyünk föl?
Ketten állnak a hentesüzletben, a lehúzott redőny mögött, véres húsok, felvágottak és szalonnák között. Apa és fia. A magas, lompos bajuszos apa csontos ujjait ropogtatja és szinte még érzik rajta az állatvér. Széles, vörös arca is, akár a nyers hús. A fia alacsony, zömök; vékony szőke bajusszal. Elhúzza a száját, mintha harapni akarna. Egy borjú lecsuklott feje bámul rá a vaskampóról.
– Töpörtyűt, azt mindenesetre vigyünk, meg sonkamaradékot.
– És füstölt húst, mi, füstölt húst?!… – nevet az apa. Aztán már egy tekintélyes zsírpapírba dobálja a húst, a fiú sonkamaradékot, töpörtyűt csomagol. Olykor belefal; friss, ropogós cipóba harap.
– Hát mit szólsz a Kissnéhez, apa, mit szólsz ahhoz a hisztériás tyúkhoz?
Az öreg összehajtja a zsírpapírt.
– Te, ne is beszélj róla, mert bizony isten elmegy az étvágyam! Hogy mi a fenét akar tőlem?…
– Jó vicc! Hozzád akar menni. Ötvenes özvegyember jó erőben, üzlet, mi kell még?
– Majd ő, éppen ő, az a rozzant gebe! Csak azt szeretem, amikor a szemét forgatja, hogy a pofájába tudnék vágni! És nyivákol: Králik úr, magában van valami…
– Tarzan!
– Mi az, mit röhögsz?
– Hát ő mondta. Olyan vagy, mint Tarzan, olyan igazi férfi!
– Hát ami azt illeti, még nincs is baj!
– No, még beveszed ezt a maszlagot! Csapj még hozzá egy kis szalámit, aztán gyerünk.
A fiú egyik hóna alá vágja a kenyeret, a zsírpapíros csomagot a markába fogja, aztán már jön az apa is. Hátul mennek ki az udvar felé. Az apa bezárja az ajtót, a fiú felnéz a hideg, csillagos égre. Csöndes a ház, valahol kinyitnak egy ajtót, futólépések a folyosón. Zongora játszik halkan, mintha a csöndből nőnének ki a hangok.
A fiú füttyent egyet. – Hallod, a lányod? – Így mondja: a lányod, mintha neki semmi köze nem lenne hozzá.
Az apa nem felel, átmennek az udvaron, aztán föl a lépcsőn. A fiú előrefut, visszakiált.
– Jaj, de szuszog, öregúr!
– Fogd a pofád! – Utánairamodik, a zsírpapír zörög a hóna alatt. Fújtat, szuszog. Rohanó gőzfelhő az egész ember. A fiú kanyarodik be előbb a gangra, utána az öreg. Csattog a folyosó, a ház, mintha felriadt volna. A fiú belök egy ajtót és már bent áll a szobában a zongorázó lány előtt. Kivörösödve áll, szétterpesztett lábbal.
– Na, kisasszony!
Benyomul az apa, az asztalra vágja a csomagot.
A vékony, szőke lány ujjai még egyszer végigfutnak a billentyűkön, aztán lecsukja a zongora fedelét.
– Megterítek.
– Dehogy terítesz! Nem tányér kell ide. Kölök, elő a bicskával!
Már bontogatják a csupasz barna asztalon a csomagokat. Húsok, felvágottak, kolbászdarabok kerülnek elő és már olyan a szoba, akár egy hentesüzlet. Széket kapnak maguk alá, esznek.
– Ebből egyél!
– Micsoda, hát nem szalonnával kezded?! Értesz is hozzá…
– Engem tanítsz, te taknyos?!
Csak a lány áll. Nézi őket, ahogy dobálják magukba az ételt, ahogy a bátyja a széket rángatja, sportlapot húz elő a zsebéből. Olvas és közben eszik. A lány nézi, és mintha nem is értené, hogy tulajdonképpen honnan keveredtek elő. És miért kell mindig ordítani? Nem, hát ezek nem tudnak másképpen beszélni. Csupa zsírfolt az asztal!
– Guszti, ne kend a székhez a kezed!
Csodálkozó, értetlen arc bámul rá a sportlapból. – Mi az, mit ne csináljak? Majd mindjárt beléd kenem, a frizurádba! Sokat piszmogtatok az irodában? Micsoda kukacok!
Az apa hátrafordul.
– Nem eszel, Klári?
– Tudod, apa, hogy sosem vacsorázom.
Guszti a fejét ingatja, csúfondárosan elnyújtja a szavakat. – Tudod, apa, tudod!… nem vacsorázik, félti az alakját, a vonalait, azt hiszem, egyáltalán nem is eszik, csak zongorázik. Annak a hólyagnak, egyetemista vagy micsoda! Hogy hívják? – Gábor, de milyen Gábor? Fönt, a harmadikon. Na és legalább észrevett már?
– Guszti!
– De legalább legyen valami értelme, ha már annyit kalimpálsz.
– Az anyja szeretett így zongorázni. – Králik elhallgat, egy csontot rágcsál, bajusza szinte belelóg a papírba. – Emlékszem, volt egy kedvenc darabja, valami ábránd… De az főzni is tudott!
– Ez majd csak zongorázik a férjénél! – Guszti visszabújik a sportlapba.
Klári leül a zongorához, kinyitja a fedelét, de nem játszik. Odafent, a harmadikon világos az ablak és mintha valaki állna az ajtó előtt, a rácshoz dőlve. Gábor? Nem, az sosem ácsorog a gangon. Akkor hát az a kisfiú, Péterke. Gábor talán még haza se jött. Hol lehet? És hallja-e néha a zongorát? Szereti Chopint?… Olyan más, mint a többiek, Brózikné azt mondja, sokat olvas. Vele lehetne beszélni könyvekről, meg aztán… Ha egyszer együtt mehetnének Operába… Sosem ismeri meg. Itt laknak egy házban, olykor együtt mennek le a lépcsőn, de sose ismeri meg. – Leüt egy hangot, aztán úgy marad előrehajolva.
– Nyavalyás tizenegyessel győztetek! – Guszti a sportlapot lobogtatja. – Ezzel vagy úgy oda, ezzel?!
Az apa kivörösödve hátrarúgja a széket.
– Majd ha az Újpest annyit győz külföldön, mint mi, akkor beszélj! Szedett-vedett csapat, mindenhonnan szipkázzák a játékosokat!
– Micsoda, hogy mi szipkázunk? – Már Guszti is áll, mintha az apjának akarna rontani.
Klári a zongora fölé görnyed. Már megint ez az üvöltés, veszekedés. Csak ne hallaná, csak elmehetne! Nem fordul hátra, nem törődik vele, de a hangok örvénylenek körülötte. Aztán valami zuhan: egy szék.
A lány fölugrik.
– Ugyan hallgassatok már! Hogy lehet ilyen ostobaságért…
Két vörös arc fordul felé. Aztán az apa:
– Ne szólj bele, senkise kérdezett!
– Buta vagy ehhez!
Klári előbbre jön. – Mihez, mihez vagyok buta? – a futballhoz? Mondd, te, te, hát volt valaha egy könyv a kezedben?! Csak az újságot falod, mert közben lehet enni! Azt tudsz. Zabálni! – És már rikácsol.
– Összetöröm a…
Az asztal körül kergetik egymást, a szoba remeg, táncol, földűl egy szék. Az apa úgy áll, mint hajóskapitány a viharban, olykor nagyokat röhög. Guszti az ajtónál elkapja Klárit, a haját cibálja, meghúzza az orrát.
A lány lógó hajjal kisiklik a kezéből, át az előszobán, a folyosóra. Megáll a lépcsőházban, a karfához dől, vékony, ideges lába a korlátot rugdalja, haja arcába hull, nem simítja el. Bánja is ő, akárki látja! Tudja, hogy valaki áll mögötte, de nem fordul meg.
Egy dörmögő hang.
– Gyere be, Klári… tudod, hogy csak hülyéskedtem.
Nem szól. Aztán érzi, hogy kabátot terítenek a vállára, de még mindig nem mozdul. Most mintha ketten is lennének mögötte. Valaki krákog.
– Hagyd, Guszti, tudod, hogy ilyenkor… majd bejön szépen:
Aztán csönd, és most már egyedül van. Valami olyan fájdalom égeti… dehát miért is, miért is nem beszélhet soha senkivel?! Hát ez már mindig így lesz?
Fölkapja a fejét.
Odalent lépések, valaki jön fölfelé. Megáll, aztán tovább. Ez ő – Gábor. Jobb lenne bemenni, hiszen úgyse szól hozzá. De csak marad. Nem is tudna mozdulni.
A lépések elvesznek, és megint olyan buta csönd van.
A lány még vár. Aztán megigazítja vállán a kabátot, kifújja az orrát, és bemegy.
Könyvet készít az éjjeliszekrényre. Az ágyát nézi, a közönyös, sima ágyát és lassan vetkőzni kezd.
*
– Tegnap egyedül voltam a házban, igen, egyedül. Csukva voltak az ajtók a folyosón, az udvar üres, és az ablakok mögött se lehetett senkit se látni. Anya se volt mögöttem a lakásban, csak üres, sötét szobák és a hátsó lépcsőház. A gang rácsánál álltam és vártam, hogy történjen valami, hogy megszólaljon a ház.
– Mész valahová, sietsz?… maradj, maradj még, legalább a villamost mondjam el, mert egyszer csak befordult egy villamos az udvarba. A síneket nem láttam és azt se, hogy ki vezette. Egyetlenegy kocsi, nem ült benne senki. Befordult, és aztán megállt a Vargáék ajtajánál. Később jött egy török, olyan piros sapka volt a fején, fölnézett, intett is, de én nem mertem szólni. A villamost mintha nem is látta volna, bement a lépcsőházba, eltűnt. Vártam, hogy megint előjön, de nem.
– Aztán a testvéremre gondoltam, tudod, aki meghalt… talán ő ül a villamosban. Éreztem, hogy itt van valahol mellettem, már nem is a villamosban, közelebb, sokkal közelebb. Mellettem állt, fölém hajolt és már bennem volt… az ujjam bizsergésében éreztem, meg még valamin… Úgy maradtam mozdulatlanul.
– Odalent elindult a villamos, ki az udvarból. A testvérem is eltűnt, elhagyott. Akkor már mozogtak a gangon és lent a másodikon megszólalt a zongora. Klári játszott, aztán felállt, az ablakhoz jött, fölnézett.
– Nem ismerem, Péterke.
– Elmész?
– Ne félj, nem felejtettem el az utcát, a cédula is megvan a zsebemben és azt hiszem, tudok valakit a kávéházban…
*
…Grosits Péter hosszú, csontos keze holt madárként feküdt a kávéházi asztalon. Előtte könyvek, füzetek, kicsavart töltőtoll. Az arca, a szikár, csontos arca megremegett, ahogy Gáborra nézett.
– Hát nem bízik abban az utcában, a kisfiú utcájában?!
Hirtelen fölállt, és egy hallatlanul kecses mozdulattal fölugrott a székre.
– Hát csak a székre tudok felugrani, a holdba nem? Olyan nyomorultak vagyunk, hogy már semmit nem tudunk elképzelni?! Ez az egyetlen, ami ér valamit, a lehetőség, a határtalan lehetőség!
Lepattant a székről. Várni lehetett, hogy csípőre tett kézzel leguggol, de ült és beszélt.
– Kiért van a világosság? – értünk. Kiért van a zene? – értünk. De már nem akarunk látni és nem akarunk hallani, félünk a fénytől és a zenétől. Inkább levágjuk a tagjainkat, megcsonkítjuk önmagunkat, csak ne kelljen mozdulni, csak begubózhassunk. Jön a gyáva, a nyomorult – értse meg: a csonka ember! Jön és azt mondja: nem tudunk ezt és nem tudunk azt, felejtsünk el mindent, sose repültünk, és sose láttuk a fényt! De miért? Mert ő, a nyomorult beteg azt akarja, hogy mindenki olyan legyen. És már ott tartunk, igen, ott tartunk, hogy a gyönyör is bűn. Bűn, bűn! sikongják az impotensek, az onanisták, bűn, bűn! Így vész el az ember, a teljes ember!
Elhallgatott és csak ült kihunyt, fénytelen arccal. Kőszobor a sivatagban, emlék egy eltűnt, eltemetett városból. A város csodás palotái, kútjai a homok alatt a halott királlyal és a menyasszonnyal, aki még most is a vőlegényt várja. – Fölöttük egy kőarc a jel.
*
– És az a rész, ahol Dénes a nyakkendőjét keresi, azt hiszem, abban benne van, hogy őrült, hogy… Jól megfogtam, mit gondolsz?
A fiú a szoba közepén állt szakadt ujjú, sötétkék házikabátban, lógó nadrágtartóval. Egyik kezében harisnya, aztán leült és lassan fölhúzta. Közben a talpát nyomogatta és az apjára nézett.
Az apa az ágyban feküdt borzasan, borotválatlanul, valami kék csomóval a nyakán, és szivarozott. Roppant gondosan megigazította a csomót, jobbra-balra tologatta. Az éjjeliszekrény fiókjából kiemelt egy fésűt, végighúzta a haján. Elővett egy kis tükröt, a frizuráját nézte, oldalt lesimította a kezével.
– Van még egy kis hajolaj?
– Nincs! Múltkor is anya arclemosóját kented a fejedre, meg a szemkenőcsöt, a púderét is használod, aztán megint kiabál. – Azt hiszem, neked is tetszik…
– Micsoda?
– … hát az, ahogy a nyakkendővel… azt jól megírtam.
– Eridj a fenébe, már tegnap este egy óráig beszéltél róla, most megint kezded! Én is ember vagyok, én is gondolkozom néha, most éppen egy versen. Mit akarok mondani?… – megkapod ma a pénzt azért a novelláért?
A fiú kivonult a mosdóba, onnan felelt.
– Ennek nem adom oda a felét! múltkor az egészet elsüllyesztetted, és még anyának is kell adni! – Megeresztette a csapot, belemártotta az ujját, végighúzta a szeme alatt. Aztán törölközött: prüszkölt, fújtatott, mintha legalábbis fürdött volna. A törölközőt bedugta a hóna alá, dörzsölte, dörzsölte, és ez már úgy hatott, mintha vakarózna.
Odabent csönd volt, persze apa még fekszik és füstölög. Miért is kelne fel? Elég, ha anya a hivatalban dolgozik, ő pedig nyargal a pénzért és ha legalább megmondaná, ha megmondaná, hogy tetszik-e az a rész… Most kiszólt… mi az, mit mond?
– Nem hallom, apa!
– Az Alagút kávéházban megvárlak.
Lecsapta a törölközőt. – Megvár, de miért? persze, a pénzért! Lapokat néz, szivarozik, beszélget, aztán továbbmegy. Olykor kis könyvesboltokban látni, ahogy szivarjával régi képeslapok fölé hajol. Vagy a téren ül egy padon, az eget nézi, a fákat, és valami nevelőnőnek magyaráz.
Reccsen az ágy, – talán fölkelt?
A fiú bement. Apa az ágy szélén csücsült, akár a tengerparton. Csak ült kissé előregörnyedve, valahová a sarokba bámult, aztán, anélkül hogy a fiára nézne:
– Felszínes.
– Mi felszínes?
– Hát az a rész a nyakkendővel, – ezt úgy szivarja mögül, a szája sarkából pottyantotta. – Külsőséges. Fényképezel, már tegnap is mondtam. Valahogyan semmi se tartja ezt a novellát, magában az, hogy valaki a nyakkendőjét keresi, még ha őrült is…
– Magában az, magában az! – nagyon jól tudod, hogy más is van benne! Tegnap pedig azt mondtad, hogy egész jó, igen, mindig mást mondasz, nem is törődsz vele, csak hogy eltedd a pénzt! Miért külsőséges? – Remegett, vibrált a hangja, az arca úgy rángott, mintha el akarna szakadni. – Azt mondd meg, miért külsőséges?! Mert egypár vonással érzékeltetem…
Az apa szelíden ingatta a fejét, szelíden és csökönyösen.
– …egypár vonással érzékelteted… ezek olyan szavak és éppen hogy nem érzékelteted. Légy szíves a harisnyámat, ott van a széken.
– Dehogy van a széken, dehogy van, mindent eldugsz, biztosan a párna alá gyűrted, nézd csak meg! Olyan rendetlen vagy, és nem csinálsz semmit!
– Megcsináltalak téged, nem elég? Anyád rendőrdíjnoknak adott volna, vagy a postára. Hogy cipeltem az első novelláidat, azokat a vacakokat!
– Aztán a pénzt zsebre vágtad.
– Azt a pár garast! Hát az volt a fontos? A jövőd, meg a neved nyomtatásban, hogy nézted, mi?! – és még van pofád erről beszélni?! Arról a pár krajcárról! Paraszt vagy, mint az anyád, józan, hitetlen paraszt! Nem, nem tudok én már veled beszélni, és mit vakarózol, fésülködj meg inkább! Zsebre vágtam a pénzt, ó istenem, a pénzt! Százhuszonhatszor voltam annál a vörös kosznál, míg végre leadta az első novelládat a Képes Újságnál. Százhuszonhatszor! Tudod, mit jelent ez? – utakat, kunyerálást, amit magamért sose tettem, a verseimért. Vesebajt kaptam, éheztem, és most azért a pár fillérért… – a párna mögül kihúzta a harisnyát, lyukas sarkánál forgatta. – Egy csalódás vagy te nekem!
A fiú egy fiókból apró cetliket rángatott elő, úgy keverte, akár a kártyát.
– Már biztosan nem is emlékszel, mert nem is figyeltél este. Azt a részt, csak azt a részt olvasom fel, amikor Dénes bejön.
– Lecsúszol.
– Miről?
– Tudod, hogy szombaton csak tizenkettőig van pénztár. Van egy jó pengéd?
– Hát azt már igazán vehetnél magadnak! Mindig elszeded a pengéimet, és nem tudok megborotválkozni. De a fehér szvetteremet ne vedd föl, azt légy szíves, hagyd, jó, jó, tudom, hogy fontos tárgyalás, most dől el minden, az életed…
Az apa csak nézte, legyintett.
– Ez vagy te… szvetter, penge, pénz, erről beszélsz, ilyen semmiségekről. Ez az életed, éppen olyan vagy, mint az anyád! Menj fiam a postára, megkapod elsején a fizetésedet, aztán elveszel valami tehenet, az való neked!
A fiú magára kapta a kabátját, sált tekert a nyakára, a kalapját már a folyosón csapta a fejébe. Na nem, hát ezt nem lehet hallgatni! Lehülyézi, leszidja az embert, aztán elszedi a pénzét. De igaza van, miért ne, ha ezt lehet valakivel csinálni?! Hiszen még az se biztos, hogy fizetnek, múltkor is mennyit kellett várni! Érdekes, este még jó volt az a rész a nyakkendővel, érdekes… Á, nem is ért hozzá az öreg, meg aztán irigy. Persze, mert a verseit nem közlik. Azért lehet, hogy egy kicsit elsiettem, majd megnézzük. Nem, hát az ilyesmit nem lehet részletezni, egypár vonás, egypár vonás… – talán ott kéne erősíteni, amikor az anya várja Dénest… – A kezét tördeli. – Miért tördeli a kezét? Ez nem fejez ki semmit.
Húszas, annál többet nem adnak.
Tíz apának… – egy frászt! Hatot ad, az éppen elég. Már biztosan komplettet rendelt a kávéházban. Ha leül valahova, már otthon van, kis könyvet húz elő a zsebéből, olvas. Az utcán pedig úgy járkál, mint az előszobában; megállít valakit, beszélget, közben átköszön a másik oldalra, egy szakállasnak megfogja a karját a járda szélén szervusz, öreg! – Arcok, emberek kísérik: az utca. Ahogy szivarozva megy kissé féloldalas járással, egy derűs bárkára emlékeztet. Múltkor az a novella tetszett neki, a macskával…
És ha még nincs meg az utalvány? Holnap megint jön, talán holnapután is, esetleg egy hétig. Közben magyarázni apának, anyának a pénzről, hogy majd megkapja, csak még… Magyarázni, mindig magyarázni!
Egy saroknál megállt, fölnézett a bádogtáblára. – Képes Újság. – Tíz perc múlva ismét itt áll, tíz perc múlva kilökve, pénz nélkül. Ó, de ismeri már ezt az érzést. Mintha minden megfagyott volna az emberben, azt se tudja, hová menjen, csak áll, és néz vissza a házra.
Rántott egyet a sálján és berobogott a kapualjba, föl a lépcsőn. De a folyosón már vánszorgott.
A hosszú, homályos folyosó végén egy sápadt fényű ablak. El se lehet képzelni, hogy kinyílik, hogy ember van mögötte.
Megállt az ablak előtt, köhintett, aztán hátralépett. Az üveg mögött egy bodros fej elomló, sötét foltja, előrehajló váll. – Talán dolgozik, és ha most zavarom… Miért ne adná ki az utalványt, ha lejött? Aha, ír valamit, ír. Meg kéne várni, amíg befejezi, á, vagy, vagy!!
Kocogott, de ezzel mintha mindjárt bocsánatot is kérne, hogy itt van, mozog, él. Hátralépett, kissé meghajolt és mosolygott, hát persze! Fekete hajú nő jelent meg komoly, kissé szigorú arccal. Vörösre festett szájával, sárga selyemsáljával egy pillanatra feléledt a folyosó.
– Még nem jöttek le az utalványok.
– Persze, még nem… – De a fiú ezt már az ablaknak mondta. Még úgy állt, mintha várná, hogy az ablak ismét kinyílik: Most látom csak, hogy a maga utalványa már itt van!
De az ablak nem nyílt ki. Pedig meg kéne kérdezni, meg kéne kérdezni, hogy egyáltalán lejönnek-e ma az utalványok? Vagy csak holnap? De akkor mondta volna a nő, hogy ne várjon. Dehogy mondta volna! Ettől ugyan napokig itt rostokolhat!
A nő… oly szép, és szólhatna valamit, tudom is én, csak pár szót, de meg se lát, észre se vesz. – Mosolytalan, embertelen arc. Kivel járhat, kire mosolyog?
Pár lépés föl-alá, mert még vár, vár a pénzre. Valahol egy kávéházban ül az apja, és délután elmehetne valakivel moziba. Éva, ha most látná, ahogy itt ténfereg… De apa hiába vár, és délután se lesz mozi, mert ez az ablak!… – Közel ment hozzá, mintha bele akarna vágni. – Miért csinálják ezt az emberrel, hogy váratják, hogy kinézik, akár egy rongy koldust?! Csak azért, mert ezek bent ülnek és ő kívülről jön?… – hát akkor már nem ember?!
Az árnyék odabent elmozdult és most már semmit se lehetett látni. Elment, és talán már vissza se jön. Vagy lehozza az utalványokat? Nem, ez elment… micsoda egy rongy, utolsó! Majd egyszer, ha már könyveim is megjelentek és játsszák a darabomat, bejövök ide, és megállok ennél az ablaknál, amikor már nem kell a pénz és nem várok semmire. Megfricskázom az üveget, és ez a nő úgy ugrik ki… majd, majd egyszer!
Végigsimított az arcán és csak az ablakot nézte, mintha kérné, hogy nyíljon már meg!
Aztán leült a széles bőrdíványra, keresztbe vetette a lábát. Ez a rozoga, gonosz dívány a fölhasadt bélés kiugró rugójával, tépett szálaival! – írók ülnek itt sorban, élő és halott írók, egy mozdulatba merevedve, eldőlve a díványon, és várva-várva, hogy megnyíljék az ablak. Itt ülnek éjszaka, akár az őrök. Mögöttük apák, feleségek és gyermekek, hitelezők és főpincérek. De az ablak nem nyílik meg, és ők nem mozdulhatnak. Nem élhetnek, meg se halhatnak, csak várnak, várnak…
A fiú is mintha valami sötét folyamban úszna. Már el se tudta képzelni, hogy valaha feláll és kimegy. Hová is menne? Semmi sincs, csak ez a dívány a folyosóval és az ablakkal. Azt se tudta, mióta ül itt.
– Beültettem kis kertemet a tavasszal…
Mi az? – ki dúdol? Kinek van kedve énekelni? – Beültettem kis kertemet a tavasszal… – az iskola udvarán énekelték régen. Ha most föláll és hangosan rákezdi, akkor megkapja az utalványt. Különben hiába vár.
Fölállt, kinyitotta a száját, aztán becsukta. Marhaság! Az árnyék ismét megjelent az ablak mögött – az utalvány! Igen, igen, mindjárt kinyílik. Dehát mire vár még odabent?! Kopogni kéne… – és visszaült a díványra. Ujjaival a lószőrt csavargatta, mintha ki akarná tépni a belét.
Apró fények imbolyognak a folyosó végén, alvilági lámpák. Mi lehet ott? Egyszer végig kéne menni a folyosón, és akkor talán rábukkanna valamire… Végig a papírhengerek, ócska kasznik között, kinyitni egy elhagyott szekrény ajtaját… megnyílna a sötét, és ott állna egy utcában, emberek között, ahol várnak rá.
Talán ez volna az az utca, amiről a kávéházban hallott Gábortól, a huszonegyedik utca.
A folyosón végig kell menni.
Akkor aztán vége a hajszának, a hosszú, reménytelen várakozásnak. Egy utca, ahol még ő is ember, ahol kedvesen szólnak hozzá, megkérdik, mit álmodott, és mit szeretne csinálni.
A folyosón végig kell menni.
Fölállt, és akkor – egész váratlanul – megnyílt az ablak. A nő kezében kis fehér papír, azon egy szám: huszonöt.
Remegett a keze, ahogy aláírta. Huszonöt, tehát huszonöt pengőt kap! Persze csak húszat mond otthon, az öregnek tíz, anyának nyolc, mondjuk, hét.
Nyargalt a pénztárhoz.
Odalent a ház előtt egy pillanatra megállt. A folyosóra gondolt, a sötét folyosóra és arra az utcára. Majd, majd egyszer máskor! Egy ötössel többet kapott, és a nő az ablaknál mintha rámosolygott volna. Apa vár a kávéházban és vár egy lány is! Majd máskor, mert áll ő még úgy azon a folyosón… – Nem, most ne is gondoljunk rá!
Egy ötössel többet kapott.
*
– Egy hölgy keresi.
Gábor felemelkedett a díványról, arrébb tolta a takarót. Az egész jelenet akár a délutáni álom: a bútorok belesüppedve a csöndbe és a homályba, odakünn az utca elomló foltja, az ajtóban Brózikné. És a hölgy, aki elindult valahonnan, most pedig a konyhában áll, a konyhában vagy az előszobában.
– Bejöhet!
– Hogyne, igen, hogyne. – Fölállt, ujjaival végiggereblyézett a haján, körülnézett, mintha még segíthetne valamivel a szobán. Egy nyakkendő után kapott, de akkor már itt volt a hölgy.
– Magda!
Csak állt kezében a nyakkendővel, fölhajtott inggallérral. Magda, hát Magda itt, a szobában… a puha fényű haja, a szeme, igen, ez ő! – De hát, hogy talált ide, honnan tudta?…
– Hiszen mondta; mindenről beszélt, a szobájáról meg arról a kisfiúról. Leülhetek?
– Hát persze! – Széket tolt felé, a nyakkendőjét a díványra dobta. De ő azért még nem ült le, nézte Magdát: keresztbe veti a lábát és mintha mosolyogna. Az arcán nem látszik a mosoly, a szemében bujkál, a bunda redőiben, abban a törékeny mozdulatban, ahogy ölébe ereszti a kezét. Hát eljött? Végig a kis utcán, át a téren, föl a sötét lépcsőn, és milyen lehetett az, amikor bekopogott? Most már benne él a szoba a bútorokkal, az utca is csak érte van! Ez volt a pillanata, hogy egyszer végigmehessen az utcán, és egyszer itt leülhessen. Gábor pedig előbb még a díványon aludt? Nem igaz! akkor is őt várta, mindig őt várta!
– Ez hát a szobája?
– Látja, ott vannak a könyveim. Magammal vonszolom őket egyik albérleti szobából a másikba. (De azt a kosz asztalterítőt már igazán kicserélhette volna Brózikné!) Tűrhető hely, ugye?
– A kisfiú?
– Péter? – nem is tudom, azt hiszem, nincs itthon. Sokat csavarog.
Magda feléje emelte az arcát. Oly magányos volt ez az arc, mintha zöldes, hínáros víz alatt úszna távol embertől és emléktől. Keserű, vágott vonás a szája: örökre elnémult ének. A szemében pedig feljött a sírás, a könnytelen, néma sírás.
– Az apám levelet hagyott otthon és pénzt. Elment a nagybátyámhoz.
– Miért?
– Nem írta. Még sose ment el hazulról, színházba se szeretett járni, a rokonokat utálta, és most…
Gábor előtt megjelent az apa a konyhában. Szinte látta, ahogy a gázban áll, hallotta az öreges reszelő hangját. El se lehet képzelni, hogy kilépjen a lakásból.
– Mit írt?
Levél hullott Gábor elé, azon pár kusza sor: – Édes kislányom, pár napra elmegyek Ervinhez, hagyok pénzt, azt hiszem, ennyi elég lesz. Csókol apuka. – Mintha egy hatéves kislánynak írna. Dehát hogy miért ment el, nem, arról egy szó sincs.
A levél fölött a lány arca.
– Mióta anya meghalt, nem tudok vele beszélni, nem tudok vele egyedül maradni. Valami olyan zavar van a szemében, a mozdulataiban… ahogy egyszerre megáll a szobában, rám néz, de úgy, mintha valaki mást keresne bennem. Aztán kimegy, talán hogy fölgyújtsa a lakást, vagy felkösse magát a nadrágtartójára. Ha kimegy vizet inni, nem tudom, visszajön-e? Én, én… – Elcsuklott. Fölemelte a kezét és megfogta Gábor karját. Szemében egy pillanatra az apa magánya látszott, az apáé, ahogy a konyhában áll.
Gábor a lány kezét nézte, a gyerekes, tömpe ujjakat. – Most hát itt van, eljött hozzám, mert ezt senkinek nem mondhatja el. Szétnyíltak az ujjak, lehullottak a fiú karjáról.
– Tegnap délután láttam az utcán. Az apámat, igen. Szembejött velem, de nem vett észre, nem látott meg. Én se szóltam, mert úgy jött, olyan idegenül, nem tudtam szólni. Sietett, keze a zsebében, mintha valami lapos tárgyat fogna, könyöke feszesen leszorítva. Kissé vörös, felfúvódott arca mintha borotválatlan lenne. A kabát válla falas. Utánamentem, de tudtam, hogy nem szólítom meg. A sarkon újságot vett, a pénzt, amit visszakapott, számolatlanul zsebre vágta. A megállónál, ahogy a kocsira várt, föl-alá járkált, belenézett egy-egy arcba, mintha ismerőst keresne. Aztán a villamos ablakában még láttam az arcát, és akkor úgy éreztem, hogy ő is észrevett. Én, én azt se tudom, hogy valójában ott van-e Ervin bácsinál…
– Miért nem megy el?
A lány a fejét ingatta. – Nem tudnék, mert ha nincs ott, ha még sincs ott…
– Talán elmenjünk együtt? Most? Akarja?
Magda körülnézett a szobában, mintha csak most venné észre, hogy itt van. A díványt nézte a lecsúsztatott takaróval, az ablakfüggönyt, aztán Gábort. Úgy állt előtte a fiú, mintha messziről rohant volna, réteken, dombokon keresztül, aztán most, hogy itt van, semmi értelme az egésznek. Az ajtó mögül halk kaparászás, talán be akar jönni valaki?
A szemben levő ház ablakában fölgyulladt a villany, és ezzel a szoba sötétbe merült. Bizonytalanná vált minden, a bútorok, Gábor, és azt se lehetett tudni, hogy ketten vannak-e még. A fiú arcán apró fénypontok vibráltak.
– Elkísérjem?
A lány fölállt.
– Nem, most nem, és különben is mozijegyem van hatra.
Mintha hirtelen gáncsot vetnének Gábornak. – Mozijegye van? hát el tud menni ilyenkor?… Csak úgy följött hozzám beszélgetni mozi előtt?!
– Valakinek el kellett mondani.
– És moziba is el kell menni.
A lány mintha lebegne a homályban, a következő percben talán eltűnik, elvész. – Várják, valaki várja, talán a „hernyó” vagy más, mindegy! Az apa pedig egy hídon áll és a vonatokat nézi, ahogy leng a kormos füst. Az apa, aki elment hazulról.
– Hát nem érzi, hogy szenvedett maga mellett?! – Közel lépett a lányhoz, mintha tényleg attól félne, hogy eltűnik… – nem érzi, hogy nem volt otthona, hogy nem volt, akihez szóljon, hogy maga mellett csak kínlódni lehet?! Mert maga, maga…
Magda arca lassan távolodott, ajtó nyílt, hideg levegő csapta meg Gábort.
– Ezért jött?! Ezért?!
Aztán csak állt egyedül, nem is tudta, meddig. Valaki megérintette a karját. Péter.
– Lent áll.
– Kicsoda, Péterke?
– Aki tőled ment el. Láttam, ahogy ment lefelé a lépcsőn. Egyszerre megállt és a karfába fogódzott, mintha nem tudna továbbmenni. Talán még most is ott van…
Gábor kifutott a lépcsőházba. Üres volt a lépcsőház és üres volt a kapualj. Az utcán se látta a lányt. Ahogy visszament a lépcsőn, körülnézett, mintha egy cetlit keresne, amit Magda elszórt. És ezt a karfát fogta? Itt volt a keze? A sötét, hideg lépcsőház semmit se őrzött meg a lányból.
Gábor fölment a szobájába, magára kapta kabátját, lerohant. Hová, merre? – mindegy! De most nem lehet odafent maradni, most nem lehet az asztalnál ülni és olvasni.
A kis utca a boltokkal és hunyorgó fényekkel… – ezek látták Magdát, ahogy jött és ahogy elment. Talán itt ment a pék előtt és egy pillanatra benézett ebbe a kapualjba. Jött és ment. Két út között egy szobában az apjáról beszélt. Aztán a mozi… igen, most az előcsarnokban áll valakivel, várja, hogy kezdődjék az előadás. Miről beszélhet, miről lehet most beszélni? – a filmről és hogy hová mennek előadás után?… Mert haza nem megy az elhagyott, magányos lakásba.
A Körúton fények lobogtak és Gábor Magdáék felé ment, mintha várnák. Ott van Magda, nem igaz, hogy moziba ment, otthon van az apjával és Gáborról beszél.
Ostobaság.
De mégis, milyen lehet most az a lakás, az ajtó? Talán Kompóthy is arra megy, hiszen ismeri az öreg Szokolayt. Jó lenne találkozni Kompóthyval, egy emberrel. Merre járhat Fürjes, a játékos és Borsos? Az írók az Alagút kávéházban ülnek, Grosits Péter pedig állát tenyerébe dűtve ír, ír a türelemről, a megértésről és a teljes emberről. A tárcájában összehajtva egy megsárgult levél a feleségétől. A seb. És mégis, ezért a sebért érdemes élni, mint Fürjesnek a monte-carlói kaszinó játékrendjéért és neki, Gábornak, hogy néha láthassa Magdát, hogy megállhasson egy sarkon, benézhessen egy kapualjba, és menni, menni az utcán…
Egyszerre csak ott állt Magdáék háza előtt. Csönd volt, de mintha odabent egy láthatatlan zenekar készülődne: a hegedűsök fölemelik a vonót, és mindjárt megszólalnak a kürtök.
Valaki kifordult a kapun. Keménykalapos, fekete sálas férfi kis sárga bőrönddel. Gábor oldalt lépett. – Talán Magda apja? Nem, az alacsonyabb és a tartása is más. De most Magda apja is más. Visszajött még egypár holmiért. Végigment az üres szobákon, fölemelt egy könyvet, egy nyakkendőt, hamutartót, amit a felesége vett, a lánya fényképét. Becsomagolta ezeket az apróságokat, aztán elment a kis bőröndjével?
A moziban már bizonyára megkezdődött az előadás. Magda a sötétben ül, a vetítő fénye megvilágít, kihasít valamit az arcából.
Gábor végigment az udvaron, aztán megállt egy ajtónál. Úgy állt, mint aki előtt már semmi sincs, mint aki már vissza se fordulhat. A kis táblán a név sötétbe merült és elképzelhetetlen, hogy ez az ajtó még egyszer kinyíljon. Odabent miért a könyvek, a bútorok és a ruhák? – és miért áll itt Gábor, kire vár?
De ha mégis kigyulladna a fény odabent az üvegajtó mögött, végigömlene az előszobán a puha meleg fény, és Gábor se állna itt a sötétben.
Becsöngetett.
Fölsikoltott a hang, aztán megint csönd volt. A sötét ajtó Gábor előtt, mögötte senki. Ez az ajtó, amit azelőtt észre se vett, se ő, se más. Megnyílt, ha csöngettek, hiszen azért volt. Ki-be jártak rajta és ha véletlenül belerúgtak? – hiszen azért volt. De most nem nyílt meg, most ő a lakás és a lakó. Megnőtt, kiszélesedett az ajtó, csak ő élt az udvarban.
Gábor megfordult, kiment.
Hát akkor megint az utca.
A Körúton két kirakat között, egy üzlet bezárt ajtajánál három kisgyerek, akár egy halom összedobált rongy. Kormos képű, piros kendős lány ült a küszöbön, kötényében fillérek, egy süteménydarab, spárgával átkötött kis csomag. Fekete ruhás fiú, akár egy patkány, illant el mellőle, belefúrta magát a tömegbe, aztán kezében ronggyal ráhullott egy cipőre, dörzsölte, dörzsölte. Vézna arcát felemelte, úgy nézett onnan alulról a férfira. Leesett pár fillér és a fiú továbbszaladt a lábak között. Olykor arrébb rúgták, de mintha nem is érezte volna.
Gábor úgy érezte, mindig körülötte futkos a fiú és a többiek a boltnál is őt nézik. Az ő szégyene a féllábú koldus is, aki kiült a járda közepére, akár egy páholyba. Mellette a szakadt sapkája és a botja. Vörös, rángatózó arcán csorognak a könnyek… – pár fillért, csak pár fillért… Aztán egyszerre megkeményedik az arca és mint aki elveszítette a türelmét: – Hát adjanak már valamit! Adjanak!
A büfé előtt szakállas rongycsomó didergett. Nem szólt, nem mozdult, csak állt, és didergett. Kezét-lábát mintha láthatatlan zsinóron rángatnák. Ha kicsapódott az ajtó, kissé felemelte a fejét, mintha mélyen magába szívná a büfé illatát. Kockás kabátos, szőke lány lépett ki. A fél szendvicsen a kezében még látszott a fogak nyoma.
– Tessék, Pista bácsi!
A szakállas valahova a rongyok közé dugta a szendvicset és tovább didergett.
– Már megint nincs cipője! – nevetett a lány. – Pedig a múltkor vettek magának. Elitta, akár a nadrágját, amit a Janitól kapott.
A szakállas csak didergett, mintha nem is hozzá szólnának.
Egy arc bukkant fel a sötétből. Vékony, szürke arc barna kalap alatt, a sötétkék kabát fölött piros sál. A sál és a kalap között élettelenül lötyögött az arc: – Heltai Pali bácsi. Úgy lépett Gáborhoz, mintha fél órája váltak volna el. Megfogta a karját.
– Látja azt a nőt a járda szélén azzal a két gyerekkel? Igen, igen, tacskók! Hogy kalapjuk van és cigarettáznak? – semmi az! A nő válláig se érnek. Kétoldalt fogják a karját, most valamit mondanak neki. A nő nevet, lehajol, remeg a karja, a válla, az arca, nézze a lábát, hogy feszül rajta a harisnya! Ő és ez a két tróger! Lehet, hogy megfizetik, de akkor is gazság, hogy vele mernek menni, a karját fogják, magukkal cipelik. Már nem is tudom, mióta kisérem őket, mert nem tudok szabadulni ettől, ahogy megy velük ez a nő, ahogy hagyja magát. Már a nevetése se az övé, és nekik adja a haját, a mellét, a bunda alatt domborodó fenekét, a teste mozgását – ezeknek! Ha megálltak, én is megálltam egy kirakat vagy hirdetőoszlop előtt. Néztem a csokoládétortát és a mozi plakátját, de csak a nőt láttam, hogy hajlong közöttük, csak a kezüket láttam, ahogy a nő karjára tapad. Továbbmentek – én is otthagytam a kirakatot. Már úgy ismerem a nő cipője sarkát, bundája redőit, azt a mozdulatot, ahogy egy pillanatra megtorpan, mintha szabadulni akarna, de aztán csak felnevet és megy velük tovább. Jobbra-balra rángatták, ő akkor is nevetett. Lehajolt, mintha előreesne a járdára, azok ketten fogták a karját. Az előrehajló feneke fölött összevigyorogtak. Gyalázatos, szutykos vigyor! Tudják ők, mi az és
mit ér ez a nő?! Most pedig itt állnak a ház előtt és fölviszik magukkal. Egy pillanatra se engedik el a karját, de a nő nem bánja, nem érzi, hogy fogoly. Az egyik megfogja a fülbevalóját, a nő hátralép, de már megy, megy velük be a kapualjba, föl a lépcsőn. Mindjárt fölérnek. Én itt maradok, itt lent – és várok. El nem mozdulok, mert a nő lejön és akkor én viszem el. Mindent el kell mondjon, ami odafent történt. Aztán majd lásson egy férfit, aki tudja, mi az: egy láb, egy váll, egy mell. Reggelig várok, ha kell, de ezt a nőt elviszem.
Belépett a kapualjba, mintha föl akarna menni a nő után. De aztán kijött és megint Gábor elé állt.
– Lehet, hogy egyszer agyonlövöm magam egy kapualjban, mert mindent látok magam előtt, ami odafönt történik. Tudnia kéne, hogy itt van valaki, aki várja, aki szereti. Én szeretem igazán, csak én! – és azt a nőt is, aki a város másik végén egy szobában hever és a gimnazistalányt, ahogy a könyve fölé hajol, a varrólányt, aki vasárnap este a tánciskolába megy. Én, én szeretem őket és csakis én tudom, mi a hűség!
Megint bement a kapualjba, de amikor kijött, úgy ment el Gábor előtt, mintha sose látta volna. Átvonult a másik oldalra, onnan figyelt.
Magas, telt idomú nő ment el, az arcára bocsátott fátyol mögött valahogy fogoly volt a bőre, a tekintete. Gábor már mellette volt, de mintha nem is ő lenne – talán Heltai Pali bácsi. A hangját is hallotta messziről, akár egy másik utca mélyéből szólna.
– Elkísérhetem?
A nő nem szólt, és el se lehetett képzelni, hogy valaha is megszólaljon. És mintha nem is menne, hanem lassan úszna előre. Gábor mellette volt, egyszerűen nem tudott lemaradni, az arcába hajolt, a finom metszésű, kissé szigorú orrát nézte, a száját. Mosolyog. Akkor jó, akkor már nem lehet baj. De nem, mégse mosoly ez, csak ahogy a szája körül megfeszül a bőr. – Ha legalább rám nézne… Miért nem szól? Mondja, hogy menjek a fenébe, még mindig jobb, mint így…
Úgy érezte, mintha valaki jönne mögötte: Heltai Pali bácsi. Mindegy, most már mindegy, csak ez a nő szólna! Nem, ez nem olyan, aki az utcán ismerkedik. Biztosan társaságból megy haza a férjéhez, vagy talán várja valaki, itt, igen, itt a mozi előtt. Mindjárt eléje lép egy férfi, akkor Gábor oldalt kerül, eltűnik a sötétben.
Elmentek a mozi előtt. Senki se volt mellettük és akárcsak ketten lennének az utcán. Egyik se szólt, csak a lépések kopogtak. A nő nem sietett, mintha teljesen mindegy lenne, jön-e valaki mellette. És Gábor úgy érezte, mintha már nem is kísérné, lemaradt egy sarkon, elveszett egy utcában, eltűnt egy kapualjban.
– Feljöhet egy teára.
A nő arca mozdulatlan volt, Gábor szinte nem is tudta, honnan jött a hang. De a nő már beszélt: a férjéről, akitől elvált, a hivataláról, és hogy most moziból jön. Egyedül volt, igen, egyedül. Ő csak a komoly embereket szereti, és ha olyan nincs, akkor inkább…
Fagyott vigyor csapott el Gábor mellett: Heltai Pali bácsi. Igen, mintha benne lenne Heltai Pali és vele együtt nézné a nőt, itt állna egy reklámoszlopnak dőlve, a sarkon cigarettázik és ő van minden nővel! A nő kettőjüknek beszélt, ketten hallgatták. Heltai Pali bácsi, a láthatatlan Heltai Pali bácsi bólogatott, vigyorogva ismételte a nő szavait: – Persze, hát persze hogy a komoly férfiakat kedveli, ezek az utcán mind csak a komoly férfiakat kedvelik. Egy teát ad és ne gondolj semmi rosszra, csak hát kell valaki, akivel néha elbeszélgessen az ember!
A nő hirtelen megállt, Gáborra nézett.
– Mit gondol most rólam?
Gábor hátralépett, és valósággal hallotta Heltai Pali röhögését. – Mit gondolsz róla? Óriási! Nagyszerű!… mit gondolsz róla?!…
Gábor keze a nő karjára csúszott, egy pillanatra oly közel volt az arcuk és a fiú majdnem kimondott egy nevet. – Magda. – Miért nem fogta soha a karját, miért nem volt hozzá soha ilyen közel? Aztán már nem gondolt Magdára és ahogy beléptek egy kapun, Heltai Pali bácsit is elfelejtette.
– Salve. – Ez volt nagy kék betűkkel a kapualj piszkos, besározott kövén. A lépcsőház közepén egy hórihorgas, megfeketedett gázlámpa, akár az utcáról száműzték volna ide. Távolabb az udvarban apró, hajlott ablakok vaksi hunyorgása. Valaki átment az udvaron és a fény – a gyéren szitáló fény – legyezőszerűen szétnyúlt körülötte. Olyan volt, mintha nagy, sötét vízen járna. Az ablakok pedig papundeklivel lennének befödve, mögöttük a konyha a sparheddel és az ággyal. Fönt a gangon ajtók nyíltak, csoszogó lépések, akár egy körmenet vonulna lábasokkal, tüzes vasalót lóbálva. A lépcső széles volt, talán hogy az emberek elkerülhessék egymást. A nő kicsit előrement, kezét hátranyújtotta Gábornak.
– Nem sokáig maradok itt, már néztem is lakást a Belvárosban.
Kopottak voltak ezek a szavak, akár a lépcső köve. Egyszerre kint álltak a gangon, fölöttük az ég és odalent a homályban az udvar. Friss levegő csapta meg Gábor arcát, mintha hajón állna a korláthoz dőlve.
Kulcs csikordult a zárban, az ajtó nyílt és a nő oldalt egy kis szobába tolta a fiút. Egyedül állt a felcsapódó fényben, kint az előszobában halkan beszélt valaki és a konyhában mintha elromlott csap csöpögne. Körülnézett a kis szobában, oly szűk volt, akár egy cella. És benne az elítélt, – úgy is állt hátára font karral, fejét forgatva. Ágy, puha fényű, sárga takaróval, krémszínű szekrény, mintha minden darab máshonnan került volna ide, könyv az asztalon, talán itt felejtette valaki, akár azt a kis bőröndöt az ablaknál.
A nő az ajtóban állt, mosolygott. Már nem volt rajta a fátyol, és kusza fürtjein mintha hó csillogna. Ilyen csillogása volt a szemének és a bőrének is. Szétnyitott bundában támaszkodott az ajtófához.
– Mindjárt kész a tea.
A tea, persze, a tea… – Gábornak úgy tetszett, mintha Heltai Pali bácsi lent állna a kapualjban, kicsit följön a lépcsőn, aztán megint visszamegy. Lent áll és vár.
– Hát nem valami fényes szoba, de meleg. Jó kis vaskályha.
Gábor mellette állt, a nő kezét fogta, a csuklóját és egyszerre csak az ajtó volt előtte. A nő eltűnt. De már jött is vissza kis tálcával, azon tea, sütemény. Az ágy szélén itták a teát, akár a diákok. Gábor a nő testét érezte, rugalmasan feszülő bőrét, a telt, kerek térdét. Átfogta a derekát. A nő arca elhanyatlott egy távoli tó csillogásával, a csukott száj hullámzott, mintha nevek, emlékek bugyborékolnának mögötte. A fal is elhanyatlott fölöttük. Az asztal a vizespohárral oly élesen látszott. Aztán fölemelkedett a takaró, akár egy jótékony, nagy, meleg barlang.
Később a nő feje Gábor vállán, az alvó nő feje: haja homlokába hullott. Dacosan, mintha megtagadná ezt a fejet, ezt a nőt. Egy pillanatra fölnézett, valahonnan nagyon messziről, aztán megint lecsukódott a szeme.
Az ágy végén egy csüggedt harisnya: Gáboré. És a nadrág a széken, már foszladozik az alja. A fiú ásított, a tarkóját vakarta, aztán benyúlt a takaró alá, és megfogta a nagyujját. Úgy fogta, mintha megbeszélne vele valamit. Vele, az egyetlen barátjával, bizalmasával. – Mit mond a nő, ha fölébred? mit mondok én? Jó lenne most megfürdeni, na mindegy, majd otthon. Legokosabb, ha kimászok… hogy alszik ez a nő. – Félkönyökre emelkedett, a nő arcába bámult. Aztán már kint volt az ágyból, lassan öltözködött. Egy pillanatra visszament az ágyhoz és két ujjal megfogta a nő orrát. Az meg se mozdult. Fújtatott tovább, mintha így alva, mozdulatlanul rohanna valamerre.
Gábor az ablakhoz ment, kinézett a sötét udvarra.
Mintha a láthatatlan körmenet lábasokkal és vasalókkal megint elindulna a gangon, és ismét érezte Heltai Pali bácsit is odalent a kapualjban. Magda már otthon van, vagy elment azzal a fiúval. Otthon, vagy máshol, – mindegy. Ül egy szobában és vár valamire. Az apja is vár a halott feleségére, az otthonra. Most talán az utcán áll és egy kirakatba bámul. Gábor pedig egy idegen nő szobájában az ablaknál, de már messze van innen, messze… – Cserepek, mondaná Grosits Péter, cserepek. Magda, az apja, Gábor, Heltai Pali bácsi, a nő, ott az ágyban, csupa cserép. Hol van hát a teljes ember?
Visszanézett a nőre. Oly parányi volt az arca a párnán. Nem is csodálkozik, ha majd senkit se talál a szobában. – Talán hagyok itt pár sort. De mit?… Á, minek, majd még disszertációt írok?!
Fölkapta a kabátját, aztán kilépett az előszobába. – És ha zárva van az ajtó, kit hívok, kinek szólok?…
Sötét volt az előszobában, a hold mintha üvegtetőn keresztül világítana. Gábor úgy érezte, valaki áll mellette. Egy ember, egy szék, egy öreg, megvakult tükör. A régi, rokkant bútorok, a halálos unalomba fulladt előszoba poros képeivel visszahúzták, nem engedték. A padló gonoszul recsegett.
De akkor már az ajtónál volt, lassan, vigyázva lenyomta a kilincset. Az ajtó kiengedte. Valósággal kicsúszott a vékony résen.
Lent, a ház előtt megállt és visszanézett. – Hát ebben a házban volt?… és mintha még most is ott állna a sötét előszobában.
Az utca oly csöndes, oly unott a sárgán vicsorgó házakkal. Távolabb egy tér fáit lehetett látni fekete, kopár ágakkal. Akik átmentek a téren és akik itt laknak, ebben az utcában – hátsó lépcsőházi emberek. Mert csak ott élnek igazán, kis boltokban, almásládák, gombosdobozok között és a hátsó lépcsőházban. Kacsa áll egy kirakatban, kitömött kacsa lehetetlenül szutykos tollakkal. Csőre elhasadt és tört lábával féloldalra dűl, senki meg nem nézi, de azért itt áll, akár az utca cégére. Gábor a sötétben érezte a többi bábut is: a bambán vigyorgó törpét az edényesüzlet előtt, a kopott bundájú, üveges szemű hölgyet a szabó kirakatában. Régen meghalt már, aki kitette őket, most pedig nincs senki, aki bevegye. De ilyen elhagyott estéken mégis ők az utca, bennük van az emberek minden nyomorúsága, fájdalma.
Papírüzlet előtt ment el Gábor, papírkatonák előtt. Ki az a gyerek, aki befut ide irkáért és katonáért? Egyik kezében vajas kenyér zöldpaprikával, másikkal a lecsúszó harisnyáját fogja. Az anyja utánakiabál az ablakból. Kik ülnek ebben a poros kis cukrászdában, miféle párok? Szerelmesek, akiknek nincs Körút, Buda és Belváros. Csak ez a hektikás asztal a kékre mázolt székekkel. A pultnál egy tornyos frizurás nő úgy néz ki, mintha a következő pillanatban ki akarna menni az üzletből, hogy soha vissza ne jöjjön. Kinek a nyaka köré gyűri piszkos kendőjét a borbély, kitől kérdi: – oldalszakáll marad? – És ha megfordítja a széket, olyan az, mint amikor egy kihalt család fölött megfordítják a címert.
Pár lépés a Körút, pár lépés, de az ember egy más világból érkezik. Ahogy Gábor kiért, valahogy a Körút is csöndesebb volt. Az embereket akár felszippantották volna, és csak egy fehér bajuszos, tányérsapkás bácsi állt két kirakat között a kis lépcsőn, mint egy megunt próbababa, akit már minden üzletből kitettek. Sötétbarna posztókabátja fölött sál tekeredett és topogott, topogott. Kezén hatalmas kesztyű, akár a Mikulásén. Ahogy meglátta Gábort, leugrott a lépcsőről, kezét sapkája széléhez érintette.
– Ha kaphatnék egy cigarettát?… Kettőt is? Köszönöm. – Az egyiket a füle mögé dugta, és úgy nézett Gáborra, mint aki még beszélni akar. Arca, akár egy akvárium mélyéből merülne fel. – Tudja, itt állni reggelig, este héttől reggelig… télen! Vigyázok az üzletre, arra a bordó nyakkendőre ott a kirakat közepén. A lányok azt mondják az utcán: – Nem ilyen öregnek való, miért csinálja, bácsi? – Jó kérdés! Hát ők miért sétálnak? A lányom Kairóban van, férjhez ment. Küld néha csomagot meg pénzt is, de mit ér az? A feleségem beteg, kell a pénz. Csak a tagjaim, a tagjaim… Itt derékban kezdődik a fájás, aztán végig a lábamon, a hátamra meg mintha súlyokat raknának. Van úgy, hogy reggelig alig szólok valakihez és már azt hiszem, hogy hangom sincs. Le-föl sétálok, megállok a kávéház előtt, a zenét hallgatom. De aztán jönnek a lányok, és egyszerre más az utca! – Bácsi, tudja, hogy a Karcsi visszajött hozzám?! – Ragyog az arca, cigarettát ad, és beszél, beszél. Ott a túlsó oldalon a kövér Manci. Az meg mindig fürödne. Elmondja, hogy a Gellértben volt, holnapután megint megy. – Elrúgnám azt a pasast az ágyból, ha koszos a lába! – Azt mondja. Kora reggel szatyorral megy a csarnokba, bevásárol a
férjének. Úgy szaladgál körülötte az a kis ember, akár egy mopszli. Nézze ezt a fekete nőt! Most megáll egy kirakatnál, visszafordul. Mulatóban énekelt, de mindenhonnan kikerült. Iszik. Most még itt van a Körúton, aztán majd piszkos kis utcákban…
Az öreg elhallgatott. Topogott egy kicsit, és a magányos bordópiros nyakkendőt nézte a kirakat közepén.
– Van úgy, hogy felöltözöm a kirakatokból. Szinte magamon érzem azt a nyakkendőt, a finom házikabátot és a selyemsálat. Bent ülök valami jól fűtött szobában és kibámulok az utcára. Mert ezt szeretném. Kinézni az utcára, ahogy jönnek-mennek az emberek, én meg csak ülök, és nézem őket.
A mozi fényreklámja kialudt, és a kirakat is elsötétedett. A kávéház ajtaja kicsapódott és egy férfi állt a küszöbön nyitott kabátban, zsebretett kézzel. Így állt egy darabig, aztán belevetette magát az utcába. Egyszerre fölragyogott az arca: magas, karcsú, szőke nő jött. Nagy, csodálkozó szeme valahova a távolba bámult. Szinte zengett a teste minden lépésnél. Körülötte három-négy férfi, akár a bolygók, de meg se látta őket.
Az öreg ismét fellépett a kis lépcsőre.
– Kell hogy beszéljek a lányokkal, különben megveretnek. Ó, nem tudja, milyenek ezek… Ha esik a hó, megdobálnak, és még nevetnem kell! Van, akinek én írom a leveleit. A másiknak meg regényeket kell hoznom, tudja, olyan füzetes regényeket. De van egy könyve, az komoly könyv, arra nagyon büszke. Turgenyevtől az Ötödik kerék. Mindenkivel elolvastatja, már olyan, mint a saláta. Valami diáktól kapta, nekem is ideadta. – Olvasd el, bácsi, ez ér valamit! Azt mondta a fiú, hogy majd hoz másikat, de nem hozott, és nem is jött többet. Hanem ez jó könyv, bácsi! – Hát ilyenek ezek. Nézze azt a nőt azzal az öreg úrral! Most mennek be a kávéházba. Tavaly németre tanítottam a fiát. Rosszul állt, el akarták buktatni. Hetenként háromszor járt hozzám, az anyja kísérte. De még itt az utcán se hagyott békén az asszony. – Megy már az igeragozás? Nem vágják el Ferit? A tandíj… nehéz előteremteni. – Azzal ellibegett valakivel.
Miért állok itt? – gondolta Gábor –, miért hallgatom az öreget? A nők szinte szállnak, kavarognak a járdán, mint a fekete hópelyhek. Ismeretlen minden arc, az is, akinél voltam, és akihez majd megyek. Milyen lehet az Üllői út, a kaszárnya környéke? Talán Kompóthy ül a kaszárnya pincéjében, de most ő se ismerne meg. Olyan idegen minden.
– …Kairó… tetszik tudni, néha arra gondolok, mit csinálhat most a lányom? Olykor úgy érzem, én is ott vagyok vele, és nem itt az utcán. Hiszen, ha írnék neki, talán kihívna magához a feleségemmel. De tessék mondani, mit csinálnék ott Kairóban?… én meg a feleségem?
Az öreg legyintett. Lelépett a lépcsőről, aztán elindult lefelé a sarokra, mintha ott várná valaki. Gábor pedig haza. És most már nem kísérte az utca, az embereket se akarta látni. Csak otthon lenne már, egyedül a szobájában. Miért is ment el? mit akart, mit várt? Hogy az utcán egyszerre csak eléje lép Magda?… – mindig, mindig ez!
A kis utca a tér mellett oly ismeretlen, mintha soha nem járt volna erre. A Kék Pipából kihallatszott a zongora, valaki énekelt. A tér magányos foltja. Egy ember ment a sétányon, körbe-körbe: gondolat egy fáradt fejben.
Itt él hát ebben az utcában, valahol az ablakok csatasorában az egyik az övé. Ha majd egyszer elmegy, valaki itt marad helyette: árnyéka, ahogy lecsúszik a lépcsőn, átlebben a kirakat üvegjén. Holnap egyetem, Mohi Éva, levelet írni haza… Anya aztán majd felolvassa, mert ő jobban lát. Apa mögötte, hátratett kézzel krákog.
Becsöngetett.
A kapu kinyílt, és vele együtt mintha megnyílt volna a ház is. Valami föld alatti dübörgés tompa moraja, csoszogás, bugyborékolás, fortyogó hangok és mindezek fölött, valahol a magasban, egy éles női hang. Visított, úgy visított, mintha üldöznék, és már nem tudna menekülni. Egy pillanatra elhallgatott.
Gábor a házmesterre nézett. A felfúvódott, lompos arc, akár egy félig leeresztett alsónadrág. Mögötte, a sötétben árnyak suhantak el, fények villantak, ajtók csapódtak és megint hallatszott a visítás. Döngve zárult a kapu.
– Berúgott a Techlár, kergeti a feleségét. – A házmester elmerült a sötétben.
Gábor pedig azt se tudta, hová, merre menjen? Úgy érezte, az ő szobáját is feldúlták, könyveit pedig talán kidobálták az udvarra. Valaki elrohant mellette, meglökték a vállát, lehelet csapódott az arcába.
A Techlár itt valahol kergeti a feleségét… a Techlár.
Gábor, maga se tudta, miért, fölszaladt a negyedik emeletre, le a harmadikra, elment a lakása előtt, akár egy idegen, aztán egyszerre csak a hátsó lépcsőházban állt egy szemétkosár mellett.
Kint a gangon elfutó alakok, mintha mindenki egymást kergetné.
– De hiszen megöli!
– Fogják le, ne hagyják!
Karcsú nő állt a rácsnál, de a kabátját mintha hálóingre kapta volna. A rácsba kapaszkodott és valahova a háztetőre bámult. Gábor kilépett a szemétkosár mellől, és a lány feléje emelte az arcát. Igen, ez az, aki zongorázik… – Így nézték egymást, oly ismerősen, de szavak nem jöttek. Kövér férfi nyomult a lányhoz szuszogva.
– Gyere, Klári, nem kell neked ezt nézni! – És elvonszolta.
Akkor egy hang: rekedt, keserves hang, mintha maga a ház üvöltene.
– Hát nő ez, hát feleség, ez a hústorony, ez a tehén?! Ehhez jövök én haza, ez vár engem?! És mindig zabál, zabál a Loncika! Ki se mozdul a szobájából, járni se tud, az ablakból csüng ki. Azt akarja, hogy én is olyan legyek, etet, töm, hizlal! Hogy ne lássak nőt, ne lássak semmit, ne menjek sehova, csak egyek, egyek, mint ő meg az anyja! De most vége, vége ennek a…
Elfulladt nyögés, szuszogás és megint a visítás, aztán egy rekedt női hang.
– A lányom, Loncika… segítség! Belenyomja a kéménybe! Lajos, Lajos, mit csinál?! Segítség!
– Bújj át a kéményen, bújj át, te hústorony! Aztán majd az anyád!
A sötétben úgy látszott, mintha lassan dagadna, nőne, felpuffadna a kémény. A háztető szinte hullámzott, és mintha Loncikát már átnyomták volna a kéményen, lecsüngő karral a háztető fölött lebegve.
Aztán egyszerre csönd, és ez éppolyan érthetetlen volt, mint előbb a zaj. Magányosan, szigorúan állt a kémény, mintha rendreutasított volna mindenkit.
Gábor a szobájában volt. Szinte azt se tudta, hogy került oda. Az ágy szélén ült harisnyában, letolt nadrágban, ült, és a sötétbe bámult. Arcokat látott, elsuhanó arcokat: Magdáét, a nőét, akinél fent volt, Heltai Pali bácsiét, de magát nem látta közöttük, magát sehol nem látta. Az éjjeliszekrényen papír és ceruza – olykor este szokott írni. – Most pedig, anélkül hogy meggyújtotta volna a villanyt, fölírta kusza, nagy betűkkel: fáj…
Keze még mozgott, de aztán ásított, és letette a ceruzát.
*
Mintha valahonnan a múltból, emlékek mélyéből emelkedne fel a kis szoba. Tizenkét lépés a szállodai szoba, tizenkét lépés fel-alá. Szokolay megállt, mintha várna valakit. Most elindult hozzá, hogy hazavigye. Idejön. Talán már be is fordult az utcába, jön föl a lépcsőn. Itt, ebben a szállodai szobában inkább megtalálja, mint ahol eddig lakott. Mégis az lett volna az otthon? idegen arcok és közöttük az egyik a lánya.
Szokolay leült az asztalhoz, a vizespoharat forgatta. A pohár szélén fölmerült az arca, elmosódva forgott körbe-körbe. És mintha ez az arc beszélne, elmondana mindent.
…azt az estét, amikor a lakás ajtaja előtt állt. Oly élesen hideg volt a levegő, mintha pengéket döfnének az emberbe. Csöngetett. Senki. Látta, hogy az üvegablak nyitva van. Benyúlt, kinyitotta az ajtót. Egy darabig a sötét előszobában állt, nem gyújtott villanyt. – Van itt valaki? – Nem felelt senki. A konyhaajtó nyitva, égett a gáz. Bement, szinte tolta maga előtt a sötétet. Valahogy várni lehetett, hogy a kéken lobogó lángban felmerül egy arc. Vagy valaki megszólal a sötétben. A mosdóban tányérok, az asztalon is tányérok. Meg egy beharapott vajas kenyér. Fölvette, mintha tovább akarná enni, de aztán visszatette.
A gázláng kissé megvilágította az ablakot, különös sárgáskék fénnyel. Az ablak megnőtt, messze belenyúlt az udvarba, ki az utcára, a sötétbe. Árnyak lebbentek át az üvegen, árnyak omoltak egymásba. Mintha onnan figyelnék a férfit, ahogy a konyhában áll, egyedül. Apró, fényes kis alak mozgott az ablak sötétjén. Pici kis pont, de mégis oly jól látni. Valamit visz a kezében. Tányért, igen, és most leteszi a fehér asztalra. Aztán leül és vár. Erre fordítja a fejét, néz. Egy asszony. Ismerős a ruhája, a haja, az a mozdulat, ahogy a kezét tartja. Ül és vár. Aztán egyszerre eltűnt, mintha ráborulna egy sötét tenyér.
A férfi körme az ablak kilincsén koppant. Úgy állt a kilincsbe fogódzva, mintha többé el se akarna mozdulni. De odabent, talán odabent a szobában van a lánya.
Átment a fürdőn. Nézte az ajtó hasadékát, kiszűrődik-e alul valami fény? Semmi. Egyszerre bent állt a hálóban. A másik szobából jött valami fény… Az ebédlő félig leeresztett redőnyén áttört a hold, és az elúszó, halvány fényben a szoba szinte felemelkedett.
A vetetlen ágy: dunyhák, párnák egymásra dobálva, paplan lecsüngő sarka. De hogy ehhez a halomhoz egy ember is tartozik?… – nem, azt nem lehetett tudni. Egy pillanatra, mintha valaki mélyen lélegzene az ágyban. Szokolay szinte látta is, ahogy összehúzódva fekszik, féloldalra dőlve. Közelebb ment az ágyhoz, két ujját belenyomta a dunyhába.
– Magda…
Úgy hangzott ez, mint félénk kaparászás egy ajtón. Az ágy mellett állt, és úgy érezte, mintha lassan ő is belesüppedne a dunyhába, elveszne ebben a halomban. Mi lehet itt? mi ez a mozdulatlanság? Hol van Magda? talán itt fekszik az ágyban meggyilkolva?
Keze végigtapogatott a párnán, szinte már érezte az emberi arcot, hajat. Előrecsúszott, belehasalt az ágyba. Úgy maradt: sebesült, fáradt katona. Semmi, de semmi kedve fölkelni. Később a hátára feküdt, keresztbe az ágyon, cipőjét se vetette le. Hirtelen fölült, és belekiáltotta a sötétbe:
– Mocsok!
Visszahanyatlott, és feküdt tovább. Lehunyta a szemét, és mintha fény siklana át az arcán. Zenét is hallott, cigányzenét. Talán az ablak alatt állnak és valaki énekel.
Érezte, hogy egy arc hajol föléje.
– Apa… beteg vagy?
Nem felelt, nem is tudott felelni. Valaki áll a lánya mögött és nem mer közelebb jönni. Magda most megfogja a kezét, és mintha a cipőjét kezdené kifűzni. Ki lehet itt a szobában Magdával? ki jöhetett vele? Itt van még, vagy elment? De miért rángatják? hagyják csak feküdni, nyugodtan feküdni…
Reggel, ahogy felébredt, Magda feküdt mellette. Még aludt, arca gyerekesen felfúvódott. Ő pedig kimászott az ágyból. Egy darabig a szobában ténfergett, mintha föl akarná ébreszteni a lányát, de aztán kiment a mosdóba. Állt a tükör előtt, és akkor már tudta, hogy elmegy innen. Elmegy az idegen lakásból. Anélkül hogy búcsúzna; nincs kitől, nincs mitől búcsúzni.
Az ajtó mögött a lánya, ahogy a párnára hajol, olyan árva az arca. Visszament, úgy szappanos képpel, kezében a borotvapamacs és leült az ágy szélére. Magdának csak a fölcsúszott válla látszott, az élettelen karja és a paplan, ahogy emelkedett, – emelkedett meg süllyedt. Ez hát a lánya, őt kereste tegnap este, és ha most felkeltené, hogy beszéljen vele… Az ecsetről lehullott a szappanhab. Papucsa orrával dörzsölgette, kenegette a szőnyegen.
Aztán megint a fürdőben állt, de mintha kint lenne a Duna-parton, a hűvös, esőmosta Duna-parton. Úgy mozognak az emberek, akár a lomha zsákok, és a vasszürke ég is mintha indulni készülne valamerre. Menni, menni… a reggelit majd egy kávéházban, most már nem lehet tovább maradni.
Az ajtóra bámult.
Most kel föl Magda, kijön, és eléje áll. Megfogja a kezét és nem kell elmenni.
Az ajtó nem nyílt meg.
Később megírta azt a levelet, pár sort. – Édes kislányom, pár napra elmegyek Ervinhez… – Pénzt tett egy borítékba, aztán csomagolt. Ing, harisnya egy kis bőröndbe. Egy könyv: Buda halála. Még a feleségének vette, aztán a lányának olvasta esténként.
Közben pedig várt… mert az mégse lehet, hogy elmenjen innen, hogy Magda elengedje. Miért is alszik, hát nem érzi, hogy?…
Szemüvegben állt, keze a bőröndön, akár egy pályaudvaron. – Minden jót, majd írok, minden jót! – Megint az ajtóra nézett, a hálószoba ajtajára.
Aztán végigment az előszobán, az udvaron, és már a ház előtt állt. Fölnézett. Most látta először a házat, a házat, ahol lakott. Valahol egy szobában alszik a lánya, az asztalon a levél. Mi az ott fönt, a harmadik emelet balkonján, kőangyal? Viszi, röpíti a mozdulatlan házat.
Ervinhez, a sógorához? Beszélni, magyarázni? Nem, nem! Az arcát se tudná látni, ahogy hallgat, figyel. Az üzletbe se megy be. – Nem fontos…
Most pedig itt ül ebben a szobában, előtte az asztalon Buda halála. Ide is csak elhurcolta magát, itt se tudott megszabadulni semmitől. Idegen zajok a szomszédban: arrébb tolnak egy széket, valaki köhög, csoszogás a folyosón. Mi köze hozzá?! – és ehhez a ronda terítőhöz meg a mocskos falhoz?
Fölkapta kabátját. A portán, ahogy leadta a kulcsot, belelapozott a vasúti menetrendbe.
A kövér portás feléje hajolt.
– Utazni tetszik?
– Nem, nem utazom! – Aztán, mint aki még ezt a pár szót is megbánta, kiment.
Az utcán körülnézett, mintha várná, hogy valaki megszólítsa, valaki hozzálépjen és megfogja a karját. Igen, most szépen hazamegy. Ez egy pillanatra oly valószínű volt. Magda otthon ül és várja, nem kérdez majd semmit, és neki se kell beszélni, magyarázni. – Aztán eltűnt ez a kép az otthonról, úgy kihullott belőle.
Hát akkor talán egy vendéglőbe, kávéházba vagy megint a pályaudvarra? Tegnap délután is ott volt, a vonatokat nézte, a búcsúzókat, aztán beült a vasúti étterembe, mint aki indulásra vár.
Magda már biztosan volt Ervinnél és most együtt keresik. Ha összeakadnának a pályaudvaron vagy egy mozi előcsarnokában…
– Jónapot, Szokolay uram, már éppen fel akartam menni!
Sovány, szalmabajuszos férfi állt előtte, üveges tekintetű kék szemmel. Zsineggel átkötött csomagot szorongatott a hóna alatt, és széles karimájú, kopott barna kalapja, akár egy öreg seriffé. A hosszú, pokrócszerű kabát alul biztosítótűvel összetűzve.
– Maga, maga?…
– A biztosítás miatt kerestem. Kompóthy vagyok, ha tetszik emlékezni.
– Ja, aki felolvasta azokat a verseket!
– Igen, még a kötetemre is előjegyzett, kérem, a verseskötetemre és most elhoztam a nyugtát.
– Miféle nyugtát?
– Hát az életbiztosítás miatt. A múltkor nem volt nálam a nyugta, tetszik emlékezni? Kérem, hiába csöngettem önöknél, pedig odabent égett a villany. Tegnap délután jártam ott, két új verset is vittem és tetszett ígérni, hogy a sajtból esetleg kaphatnék…
Ki ez az ember, ez a Kompóthy, mintha az utcakövekből emelkedne fel? Mit beszél biztosításról és sajtról? Közben milyen dermedten néz. Ott járt nálunk, látta, hogy odabent ég a villany.
– A lányommal nem beszélt?
– Mondom, hogy nem nyitottak ajtót, pedig többször is csöngettem.
– És Magda nem jött? (Olyan hálás volt, hogy kiejthette ezt a nevet, és most már szerette ezt az embert itt a járdán a csomagjával, nagy kalapjával.)
– Nem, senki nem jött az ajtóhoz, de itt átadhatom a nyugtát. – A falhoz húzódott, és a zsineget bontogatta. – Már megint úgy összegubancolódott, én nem értem, micsoda göb!
– Hagyja, hagyja kérem, igazán nem olyan sürgős! Majd ideadja máskor a nyugtát, elhozza a lakásomra. – Kompóthy tőlünk jön, gondolta, ott állt az ajtó előtt és régebben már volt bent a lakásban, télen, a lányomat is látta. – Ugye ismeri Magdát, a lányomat? Hát persze hogy ismeri!
– Ismerem, kérem, igen. És azt a fiatalembert is, aki odajár, a Gábort.
– Gábort, azt mondja, Gábort? – Szokolay egy fűszerüzlet tábláját nézte, a lassan növekvő árnyakat, és az utca mintha áthömpölyögne rajta minden zajával. Ebben az örvényben egy vékony szál az otthon. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Kompóthy karját. – Tudja, hozzánk annyian járnak, fiatalemberek, lányok. De erre emlékszem, a Gáborra. Beszélgettünk néha. Mert a többiekkel nem lehet, azok meg se látnak, csak jönnek: Magda itthon van? – Vagy semmit se kérdeznek, csak nyomulnak befelé. Hogy miért kell ez Magdának, miért nem tud néha egyedül lenni velem? Régebben egypárszor el akartam vinni színházba, a jegyet is megvettem előre, igen, előre, hogy örüljön. – Apus, most nem érek rá – és megsimogatta az arcomat. Oly gyorsan ki tud menni a szobából…
Kompóthy vékony alakja mintha lassan elszakadna, szétfoszlana a sötétben. Megigazította a hóna alatt a csomagot és beszélni kezdett.
– A feleségemnek nem volt valami jó élete mellettem, de mégis azt hiszem, boldog volt, ha néha elvittem egy kávéházba, vagy fölolvastam neki. Nagyon szerette a könyveket, de ő maga sose olvasott, azt akarta, hogy én…
– Együtt voltak, sokat voltak együtt?
– Igen, kérem, hiszen nem volt neki senkije. Télen otthon ült valami ócska katonaköpenyben, mert hát nem volt fűtés nálunk, ült és várta, hogy beszéljek a keleti bölcsekről, a lélekről, és hogy ez csak egy álom, amit életnek hiszünk. Néha pedig azt gondoltam, hogy miért is nem szól ő nekem, miért nem küld dolgozni. De nem szólt semmit, sosem veszekedett. Múltkor álmodtam róla, igen, kérem. Nem is éjjel volt ez, hanem már úgy hajnalfelé… Mintha az ágyamnál állt volna, az ágyam fejénél, nem láttam, de tudtam, hogy ott van, és én olyan csodálatosan könnyűnek éreztem magam… feküdtem, és tudtam, csak a kezemet kéne kinyújtani, hogy elérjem, és ez, ez az érzés egész nap tartott, mintha az utcán is velem lenne a feleségem.
Valahol Szokolay feje fölött lecsapódott egy redőny, egy lárvaszerűen fehér arc jött felé hasadt, vörös szájjal. Mindezen túl Kompóthy hangja, mintha csak ketten lennének az utcán. A feleségéről beszélt Kompóthy, de mintha Magdáról szólna, Magdáról, akit az apa itt az utcán oly közel érzett.
– Majd, majd eljön hozzánk, Kompóthy, kedves Kompóthy barátom, hozzám meg a lányomhoz. A verseket is felolvassa. Én nem sokat értek az ilyesmihez, de a lányom!… – csettintett. – Mennyit olvas, és talán az is a baj, hogy én nem tudok vele ilyesmiről beszélni. De majd maga…
Kompóthy kicsit hátralépett a sötétben, tenyerét rátette egy földszinti ablak párkányára. Várni lehetett, hogy az ablak kinyílik és behívják Kompóthyt, aki úgy otthon van ebben az utcában.
– Csak az a fontos, ami bennünk van – de ki figyel önmagára? Pedig azt kéne: lejegyezni minden rezdülésünket, és akkor az ember eljut oda, hogy…
– Öreg gazember, sötét csirkefogó!
Magas, telt keblű nő állt Kompóthy mellett. Nem is tudni, hogy került elő, mintha az utca vetette volna ki magából. Egyszerre rázta kezét, fejét, lábát. Fulladt, izgatott toronyra emlékeztetett. Kompóthy alulról fölfelé pislogott rá, és szinte belecsúszott, elveszett a szalmaszínű bajuszába.
A nő csípőre tette a kezét.
– Hát nem sül ki a szeme, maga közönséges csaló? Mit keres ebben a kerületben, azt mondja meg, mit keres? Azt hiszi, nem tudom, hogy ellopja a címeket? Idejön biztosítani, ahelyett hogy Kőbányára menne, ahova beosztották! Múltkor az Andrássy úton csípték el, meg a Belvárosban. Aztán az ember hiába dolgozik, mert ilyen alakok vannak!
Kompóthy motyogott valamit a bajuszából, Szokolayra nézett, a nőre, aztán belekapaszkodott az iratcsomóba, mintha azzal akarna elevezni a sötétben. De a nő úgy állt előtte, akár egy fal.
– Már régen figyeljük magát! Vigyázzon, csak arra figyelmeztetem, hogy vigyázzon! Arról nem is szólva, hogy az elszámolással is baj van. Mit motyog? – hogy költő és nincs feje az ilyen apróságokhoz? Azért kegyelmeztek meg múltkor! Jó, jó, tudja, amikor elsüllyesztette a bevételt az utolsó vasig. De ezt nem lehet mindig, és azt se lehet, hogy ellopkodja mások elől a címeket!
A nő ismét megrázta magát, hatalmas keble megremegett, mintha Kompóthyra akarna zuhanni. Kompóthy pedig csak állt pocsolyává olvadva.
Szokolay előrelépett.
– Bocsánat, hogy beleszólok, de itt tévedés lesz. Ismerem én Kompóthy urat, hiszen jár hozzám, és előfizettem a verskötetére…
– Maga is?! – trombitált a nő. – Mindenkitől beszedi a pénzt, de azt hiszem, sose látjuk azt a kötetet.
– Miért ne látnánk? De ha véletlenül nem jelenik meg, hát arról se Kompóthy barátunk tehet. Nehéz dolog ez manapság. Egy verskötet.
– Bizony nehéz! – Ekkor szólalt meg először Kompóthy, ekkor emelkedett föl a pocsolyából. A bajuszából is kibújt, és közel lépett a nőhöz. Most úgy fogta a kéziratköteget, mint a fegyverét, és az arca is, akár egy paripáról nézne… – mert csak azt látják, hogy az ember elindul különféle címekkel, és utcáról utcára vándorol. De hogy közben megáll és egy rongy cetlire verset ír!… Ellopkodom a címeket, elsüllyesztem a bevételt… dehát csak ez volnék?! Hiszen mindez azért kell, hogy írjak… vagy beesek egy kávéházba és a levegőbe bámulok, akkor érzem, hogy vagyok! A bűn is az enyém és aki nem éli ki a bűnt, az még gyalázatosabb. Örökké csak arra vigyázzon az ember, hogy ne hibázzék? És egyszer mégis megjelenik a kötetem, a verskötetem, hiába röhögnek rajtam. Mert azt tudnak a hibátlanok, az óvatosak: röhögni!
A nő legyintett.
– Süket duma.
Azzal otthagyta Kompóthyt.
– Ne törődjön vele – mondta Szokolay –, ne törődjön vele, kedves Kompóthy.
– Éppen ezzel törődjek? Hát amikor kirúgtak a várostól, ahol voltam, meg a tanfelügyelőségtől? Majd a biztosítástól is kirúgnak, és akkor lesz valami más. Legfeljebb megint bevonulok egy barlangba vagy az erdőbe, aztán majd onnan is továbbmegyek, mindig tovább… Különben, különben hát lehet, hogy nem jelenik meg a kötetem…
Egy pillanatig így állt lecsuklott fejjel, aztán fölnézett.
– Most fölmegyek ide, egy címre, isten vele. – A sötét szinte összecsapott fölötte, ahogy eltűnt.
Szokolay pedig egyedül maradt az utcán, és még mindig azt érezte, hogy Kompóthy tőlük jött, a lakás előtt állt. Magda otthon van, egyedül, föl-alá járkál a szobában. Milyen lehetett, amikor eljött Ervintől, amikor megtudta, hogy nincs ott az apja? Hogy nézhetett Ervin, az a hólyag, biztosan még előadást is tartott… aztán az út, ahogy Magda hazament…
Az apa, mintha gőzfürdőbe lépne, úgy elöntötte a forróság, és olyan értelmetlen volt körülötte minden. Valahonnan messziről látta az embereket, a házakat és önmagát, ahogy itt áll az utcán.
Megfordult.
Nem, nem, hát ebből elég! hazamegy Magdához, holnap majd elküld azért a pár holmiért a szállodába, de most nem tud visszamenni, nem tud máshova menni.
Szinte futott. Aztán lihegve megállt egy kirakat előtt. Venni kéne valamit, hazavinni a lányának. De mit? Talán azt a zöld ridikült vagy inkább süteményt?
Fölugrott egy villamosra. A peronon állt és kifelé bámult az utcára. – Mit vegyen? minek örülne Magda? Új gramofonlemezt? dehát azt se tudja, milyen zenét szeret.
Mi az, miért állunk olyan sokáig? Kidugta a fejét. Hosszú kocsisor állt előttük. Valami történhetett. Eh, nem várunk, nem! Leugrott a villamosról. Az szinte abban a pillanatban elindult. Egy darabig mellette futott, aztán lemaradt, és a következőre lépett fel. Leült. Homlokát az ablakhoz nyomta, figyelte az utat, mintha nem bízna a villamosban. Aztán megint fölállt, és egy háton dobolt.
– Szintén leszáll?
– Hol van még a megálló?!
Végre leszállt, és egy virágosüzlethez loholt. De a boltot már bezárták. Hát semmit, semmit nem tud hazavinni? Nagy, lusta, fehér virág egy vázában. Azt nézte egy darabig, majd otthagyta a kirakatot. Elmegy Magdával vacsorázni valami kedves zenés helyre… vagy talán előbb színházba? Mindegy, mindegy, csak gyerünk már!
Mintha vele együtt, az utca fekete vonalán, egy másik Szokolay futna és átkiabálna hozzá. – Minek mész? hiszen a kutya se vár! Ülj le egy padra, vagy eredj vissza a szállodába!
Nem, most nem akarta hallani ezt a hangot. De a másik nem hagyta.
– Nevetséges figura vagy, ahogy így loholsz! Mintha törődne veled valaki… fordulj vissza, még van idő!
De akkor már elérte a házat. A kapualjban majd feldöntött valakit. Át az udvaron, és mintha mindenki őt nézné a földszinti ablakokból. Aztán ott állt az ajtónál, és egyszerre dideregni kezdett. Odabent világos volt a nagyszoba üvegajtaja, és a fény végigcsúszott az előszobán, oly alattomosan, mintha gáncsot akarna vetni. Valaki élesen nevetett… ez, ez a lánya… mond is valamit. – Már megint baj van Kínában, a japánok betörtek… – Egy furcsa torokhang: – Kína messze van! – tegyünk fel egy lemezt.
Az apa becsöngetett.
Magda, akár a fényből jönne felé, de ahogy megnyílt az ajtó, hátralépett. – Apa… – akár kettéhasították volna az arcát.
Szokolay már tudta, hogy nem várta őt itt senki, és Magda nem is volt Ervinnél.
Végigment az előszobán, mögötte a lánya. Magda szólt, de nem lehetett érteni. Egy pillanatra mintha meg akarná fogni a kezét.
Odabent, a szobában egy sovány szőke fiatalember hajladozott valami hallhatatlan zenére. Ingben volt, kabátja, nyakkendője ledobva egy székre. A földön egy újság. – Japán csapatok… – ennyit lehetett látni. A fiú, ahogy meglátta az apát, kiegyenesedett, elvigyorodott, mintha maga a tréfa közeledne felé.
– Régen láttunk, Bandi bátyám…
– Kotródj!
– De apa… – Magda elcsuklott. Csak nézte ezt az arcot, az apa arcát… honnan jöhet, merről? és most át a szobán feléje indul. Valami csörömpöl körülötte, mintha üvegbe lépne. Az üvegajtó… ki verte be a szekrény üvegajtaját?! – Itt áll előtte az apa, itt áll, és neki is azt mondja, mint előbb annak az idegennek.
– Kotródj!
*
Guszti, Králik Guszti a hentesüzlet ajtajában állt, és a havas utcát nézte. Nagy, lusta pelyhekben kavargott a hó, a kocsiutat már feltöltötte a járdáig, és lassan, lassan mintha befedné a kis boltokat és a házakat. Távolabb a tér elomló, fehér foltja, a hótól roskadozó, sovány fákkal. Közel volt már a tér az utcákkal és a vonat füttye a pályaudvarról.
– Csak így kabát nélkül, Králik úr?
Valaki benyomult Guszti mellett az üzletbe. A fiú pedig úgy állt sínadrágban, sötétpiros szvetterben, sportsapkában, akárcsak egyenesen bele akarna rohanni a hóba. Legjobb lenne fölmenni a szánkóért, aztán ki a térre! De minek? Hiszen már biztosan kint van a Habetler meg a Nagy Misa és a Vay Ádám utcai fiúk. Fölülhet ő akárkinek a szánkójára! Talán már verekednek is, mert a Vay Ádám utcai fiúk mindig verekednek. Úgy ismerik őket a téren meg a ligetben és a Ludovika-kertben. Hanem Guszti sosem ijedt meg tőlük.
Kifeszítette a derekát, ahogy a verekedésre gondolt, arra, amikor átmentek a ligetbe, ahol elkaptak egy téri fiút. Mert ők nem hagyják egymást! És most ott a bolt előtt, a havazásban, oly jólesett neki, hogy ő is téri fiú, hogy ha majd kimegy, a nevét kiabálják: Guszti! itt a Guszti! – Mindenki ismeri a téren és a kocsmáros ott a túloldalon, akit egyszer kiráncigáltak a pult mögül, mert rossz bort adott. Vagy amikor megostromolták a mosodát! Úgy volt, hogy az öreg Geréb ki akarta rúgni a Habetler húgát, mert pár hétig beteg volt. Nem akarta visszaengedni az üzletbe dolgozni. Aztán a fiúk meglátogatták, beszéltek vele. Nagy Misa egy kábelcsövet nyomogatott az oldalához. Közben bejöttek az öreg fiai, két nagy lakli. Az egyik átfutott a Bezerédy utcába a Leitwiller testvérekért. Valami sebhelyes pofájú is velük jött, meg egy dugó alak. Na, akkor aztán rákezdték ott bent az üzletben! Az öreg Geréb úgy futkosott közöttük, akár egy megriadt patkány. Guszti fölkapott egy vasalódeszkát, aztán szétszedték a pultot… az öreg Geréb beesett egy ruháskosárba, ott imádkozott és káromkodott.
Visszavette a Habetler lányt, és amikor legközelebb beteg volt, süteményt vitt neki.
Így kavarogtak Guszti előtt ezek a verekedések, csaták, így vonultak el előtte a fiúk. Ha most kimegy a térre, megint lesz valami. Még nem tudja, hogy mi, de hisz éppen ez a nagyszerű a dologban! – talán egy nagy verekedés, amiről aztán hónapokig, esetleg évekig beszélnek a tér környéki kis kocsmákban.
Elindult. Lassan ment, szinte külön élvezve minden lépést, és már nem lehetett tudni, ő megy-e a tér felé, vagy az közeledik hozzá? A külső sétányon recsegett, ropogott alatta a hó. Lehajolt, labdát formált, megcélzott egy fát. Szánkó vágtatott el mellette, gőzölgő lehelet csapott az arcába. Aztán még egy szán… harmadik. Az utolsón nem ült senki, tele volt keményre gyúrt hógolyóval, mintha ütközetbe szállítaná a löveget.
A havas fák és szeszélyesen kanyargó sétányok mögül egyszerre kibomlott a nagykör. A csúszda fehéren, fagyottan emelkedett a magasba, akár egy bedűlt vár utolsó bástyája. Körülötte ragyogó sima jégpáncél, mint a befagyott tó. És ezen a kis jégen korcsolyázók: fiúk és lányok, akik idejártak „korizni”, ide a térre, ahol egy vasat se kell fizetni. Habetler húgát lehetett látni, ahogy jobbra-balra hajladozott, szinte alámerülve egy-egy figurába… széles ívben nekilendült, mintha hatalmas, végtelen jégpálya lenne előtte, majd hirtelen megtorpant egy alattomos hókupacnál.
Králik Guszti nézte a korcsolyázókat, oly büszkén, mintha mindez egy kicsit az ő érdeme lenne. Igen, szinte úgy állt itt, mint egy nagy úr a kastély parkjában. – Kuttogó, a padon, most csatolja fel a korcsolyáját, nekiindul, egy-két lépés, el is vágódik. Piros orrú fiú vágtat el széttárt karral, szinte úszva a levegőben.
– Guszti! Králik Guszti!
Szánkósor vonult el a csúszda mögött, mindegyik szán telerakva „löveggel”. A mozgó fekete alakok élesen kiváltak a hóból. Az egyik az utolsó szánkónál megállt és integetett.
– A kiskör felé.
Guszti nekiiramodott, elérte a szánokat: Nagy Misát, a Habetlert meg a két Patakit.
A hátsó sétány hókupacai mögött egy-egy fiú, oly mozdulatlanul, akár az őrszemek. Mögöttük nagy halom hógolyó. Mikor a szánok megérkeztek, az egyik őr hátrafordult.
– A kiskörben vannak a Vay Ádám utcaiak, az óvoda mellett.
Többet nem mondott, de Guszti tudta, hogy mindjárt kezdődik a csata… – a Vay Ádám utcaiak… – ettől szinte megremegett a levegő, ez jelentette a verekedést, a csatát. Odabent a kiskörben gyülekeznek szánokkal és hólabdákkal, de támadnak majd a tér melletti kapualjakból is!
Most még csend van, de ez már a támadást jelzi, akár a ragyogó hó és a mozdulatlan fák. Bundás kisasszony megy el a „sáncok” előtt, mint aki semmiről nem tud, mint aki nem érzi a csatát. De ahogy erre fordítja a fejét és az arcokra néz a sáncok mögött, egyszerre sietni kezd.
Guszti utánavág egy hólabdát, csak úgy figyelmeztetőül. A nő vissza se fordult, de még gyorsabban ment, és vele mintha mindenki más eltűnt volna a térről.
Csak a fiúk maradtak.
A havas bokrok megnyíltak, akár az elszakadó csönd. Feltűnt egy fekete pont, az első Vay Ádám utcai. Mögötte szánkó. Aztán még egy fiú és már látni lehetett a hosszú szánkósort, akár egy furcsa szekértábort.
Öt-hat Vay Ádám utcai előrerohant valami hosszú fémrúdra döfött hólabdával. A rudak szinte láthatatlanul megrezdültek… egy golyó Guszti mellett csapott le, és akkor már havas ködön keresztül látta a hólabdákat, a kivörösödött arcokat, aztán ahogy kiugrálnak a sáncok mögül, előre, a Vay Ádám utcai szánok felé! Egyszerre minden elveszett valami hideg csillogásban, az arca mintha feldagadna, nőne, ahogy belevágott a hólabda. Nyirkos lé csöpögött a nyakába… kék, piros csillagok gyulladtak ki ebben a nedves csillogásban, hideg fénnyel lobogtak a fák valahol távol.
Valaki feléje rohan, és mintha vele futna a tér a fákkal.
Guszti prüszkölt, lehajolt, derékon kapta a Vay Ádám utcait. A hóban hemperegtek. Nyomás Guszti mellén, fölül egy vigyorgó arc. Majd elcsúszik az arc és már alul van. Havat a pofájába! nesze, nesze, zabáld!
Fölugrott, otthagyta és továbbrohant. Fiúkat látott rohanni a tér mellett egy kapualjból. A kapualj szinte csorgott a hólétől. Guszti egyszerre kiabálni kezdett.
– A hátsó kiskör felé! Keríts! Keríts!
Rohant, kezében a hólabdával.
Mellette futott valaki, nem látta az arcot, csak a szaggatottan mozgó fekete vonalat. Most egy pillanatra feléje fordul… ohó, kitolja a lábát, Guszti átesik…
Ketten is térdeltek rajta, mintha bele akarnák nyomni a havas földbe. Fölötte, akár valami dombon, szánok robogtak, aztán mintha a fiúkat látná – és felordított.
– Misa! Nagy Misa!
Csontos, hideg kéz tapadt a szájára. Beleharapott. Egy ordítás, azok ketten mintha meglódultak volna és Guszti már állt… egy tántorgó mozdulat, majd hirtelen lecsücsült a hóba és az állát fogta. Nem is látta, ki ütött. Köpött egyet, és a hó véres lett. Várta, hogy valaki ráugrik, de senki. Akárcsak egyedül gubbasztana a havas téren.
Valahol messze utakat látott szánkókkal, fiúkkal, a hangjukat is hallotta, aztán mintha ő is egy kapualjból rontana elő. – Marhaság – mondta –, marhaság. – Fölállt, satyakját úgy tartotta a kezében, akár egy gyűrött, tépett zászlót.
Dehát hová tűntek a Vay Ádám utcaiak? és a fiúk? – Trappolt a hóban.
Hógolyó vágott le mellette, és egy keménykalapos úr két kezével orrát fogva pörgött, arcát mintha elmosták volna. Ordított, előrehajolt, hátra, és már ketten fogták a karját.
– Már megint verekednek ezek a csirkefogók! – mondta valaki. – Hát nincs itt rendőr? Az ember már át se mehet a téren. Ez is közéjük tartozik, ez is… – mutogatott Gusztira.
– Menjen a… – és a fiú továbblépett. De egyszerre egy arc volt előtte. Ismerős, de mégis oly távoli… először csak a kissé szigorú száját látta, a keskeny orrot, a hűvös, magas homlokot, aztán az egész alakot, ahogy itt áll előtte táskával a hóna alatt.
– Klári!
A lány csak nézte és egyre szigorúbb lett rajta minden, a szürke kabátja a sállal, és még a hócsizmáján is volt valami fenyegető. Végigsimított a fiú kipirult arcán.
– Hogy megizzadtál! Biztosan megint hógolyóztatok, verekedtetek, te, te, vén szamár!
– Na és aztán?… miért ne hógolyóznék?… Ne tapogasd a nyakam! nedves, jó, tudom! Hová mész? Különben, ha már itt vagy, megszánkáztatlak… bár nem tudom, mi van a fiúkkal!
– Hagyd csak a fiúkat, már éppen eleget verekedtél. Legjobb lenne, ha elkísérnél az angolórára.
Guszti végignézett magán, felröhögött.
– Így? csata után? Menj csak szépen egyedül!
– A Misa is verekedett? az a vén kamasz? Hát nem jön meg az eszetek? Még ötvenéves korotokban is kijártok a térre hólabdázni!
Guszti rándított egyet a vállán. – Szemtelen vagy, te csirke, legokosabb lenne, ha megfürdetnélek a hóban. Hát miért fáj az neked, ha kijárunk a térre? Hová menjünk, a kaszinóba? Misa is az apja üzletében dolgozik, és ha végzett, hát kijön ide a térre.
Kucsmás, barna kabátos fiú tűnt fel szánkóval. Ő is, a szán is úszott a hólétől. Félni lehetett, hogy egyszerre csak pocsolyává olvad. Levette a kucsmáját, megállt egy lámpaoszlopnál, hol Klárira pislogott, hol Gusztira.
– Megkergettük őket, a Vay Ádám utcaiakat! – Most már csak Klárit nézte, és egész váratlanul meghajolt. – Hát kijött egy kicsit, hát ki tetszett jönni? Jó most a levegő… – egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette – …acélos. Olyan acélos a levegő.
– Tévedsz, Misa – legyintett Guszti –, nem a térre jött. Angolórára megy.
Misa kicsit közelebb húzta a szánt, aztán úgy fogta kezében a zsineget, mintha imádkozna. A lányt nézte, ahogy itt áll előtte kis, barna táskával, itt áll, de mindjárt továbbmegy. Hiszen sose jön ki a térre, csak éppen átmegy rajta. Mindennap lehet látni, ahogy átmegy a téren.
Misa rántott egyet a szánon. – Angol, persze, angol… Egy unokatestvérem beszél angolul. Orvos. – Olyan reménykedve nézett Klárira… talán ez még segít, ez az orvos unokatestvére. A lány a táskájához nyúl, most mindjárt indul. Még mondani kellene valamit az unokatestvérről.
De akkor Guszti Klári elé állt, megfogta a karját!
– Csakhogy nem engedjük ám el, Misa, megszánkáztatjuk egy kicsit.
Misa hátralépett. Hogy Klári itt marad, itt a téren?… és nem engedik el, amikor angolra megy? és talán majd a szánkójára ül?… – Előkapott egy nagy kockás zsebkendőt, nekiesett a szánnak, törölte, dörzsölte. Nem fordult hátra, nem, ne is hallja, hogy azok mit beszélnek, csak a szán legyen rendben! Nedves egy kicsit, nedves, de ha az ember rátenne valamit, mondjuk, a kucsmáját, azon lehetne ülni.
Klári a Misa széles, előrehajló hátát nézte, szinte eltűnt mögötte a szán. Hogy dolgozik! Guszti meg csak beszél, beszél… és a tér… miért ne maradhatna egyszer kint a téren? Mi az? Misa leteszi a kucsmáját a szánra…
– …hogy erre üljön, ha akar. – A fiú borzas haja egy perc alatt megtelt hóval, és már fehér prémsapkája volt.
– Te húzd – mondta Guszti –, én majd hátul tolom, aztán fordítva! Na ülj föl, Klári!
Nagy Misa a szán mellett állt és nézte, ahogy Klári ráül a kucsmájára, fölhúzza térdét, mindkét kezével átfogja táskáját, mintha attól félne, hogy elveszti. Nem lesz nehéz húzni, és a fordulóknál majd vigyázunk!
Misa megfogta a zsineget, felnyerített, és a szánkó elindult. Hátulról egy arc hajolt Klárihoz: Guszti. Nagyokat nevetett a fiú, mondott is valamit, de nem lehetett érteni. Bokrok, fák mellett futott a szán és olyan volt ez, akár egy utazás. Misa egyenletesen emelte lábát, barna posztónadrágja élesen kivált a fehér térből, haját elfedte a hó. Olykor, úgy oldalról, egy-egy pillanatra hátrasandított, aztán csak ügetett a szánnal.
Klári, ahogy így hátulról nézte, egyszerre érezte, hogy ez a fiú szereti, hogy estig húzná a szánt, és ezért is nyerít, mókázik közben, kezével az ülepére csapkodva… – gyü, gyü paci! – Valaki szereti… ez a fiú, aki itt lohol előtte. Haja benőtt a nyakába és minden olyan „hasznos” rajta: nadrágja, cipője. Az a másik, a diák semmit se tud róla. Egy este együtt álltak a gangon, amikor a Techlár kergette a feleségét. Akkor már úgy volt, mintha beszélnének.
– Utazunk! Utazunk!
Guszti arca közel hajolt, és a szánkó átvágott a kiskörön. Valaki félreugrott előlük. Nagy Misa röpült a szánnal, mintha ezzel a vágtatással akarna mindent elmondani a lánynak.
Klári oldalt hajtotta a fejét, haja röpült a szélben. Félig lehunyta a szemét, és mintha messziről látná a szánt, nagy, lovas szánt, ahogy vágtat a havas úton. Mellette ül valaki: a diák. Nem szól, nem mozdul, de itt van. Mindjárt megérkeznek egy fogadóba, ahol senkise ismeri őket, ahol furcsa, idegen nyelven beszélnek és különös italokat adnak.
– Jól ül? – Most Nagy Misa arca hajolt fölé, és Guszti húzta. A diák messze volt az idegen utakkal, ezek ketten voltak vele… körülötte a tér a vézna fákkal.
Egyszerre úgy fájt, úgy belehasított, hogy vannak más fák is, más országok és utak, de ő azt sose látja, csak itt, mindig itt körbe-körbe. Talán Párizsban is hull a hó, Lengyelországban és valahol Svájcban… vonatok vágtatnak a hosszú alagútban, a kalauz kinyitja a hálókocsit egy párnak. És a hegyek, a hegyek!
De őt elzárják ezek a házak a kis utcákkal, és hiába tanul angolul, sose jut ki, és még csak beszélni se tud erről senkivel, el se tudja mondani.
– Klári, mi baj, Klárika?! – Misa ijedt arca hajolt felé. A szánkó rándult egyet, aztán megállt. Guszti megfordult.
– Na, mi a görcs jött beléd már megint?!
A lány pedig csak ült a szánon összekuporodva, táskáját hóna alá szorítva – és sírt. Apró, tüskés könnyek futottak az arcán, akár eső verné. Ketten topogtak körülötte a havon, valaki melléült és átfogta a vállát. – Talán megütötte magát? – Azt kérdi: – Megütötte magát?
Aztán Gusztit hallotta.
– Ilyen ez a Klári, nála sose lehet tudni… Te, ne bőgj már! Hagyd, Misa, ne kérdezd, úgysem beszél!
Misa arca úgy volt a lány előtt, mint egy becsületes, kemény kődarab. – Dehát mi baj? mi történt?
Fölállt, végigsimított a nedves arcán:
– Ne haragudjatok.
Elindult, átvágott a téren.
Misa pár lépést tett, mintha kísérni akarná, de aztán megállt és utánabámult. Guszti pedig a lábával meglódította a szánkót.
– Elmegy az étvágyam, ha látom, biz’ isten elmegy!
*
– Éva nincs itthon, várja meg, mindjárt jön.
Mohiné rozsdás, középkorú arccal állt az ajtóban, egyik szemét félig lehunyta, a másik mintha felcsúszott volna a homlokába és onnan nézne Gáborra. Piszkos, hideg konyhát lehetett érezni rajta mosatlan edényekkel; szobák megáporodott fülledtségét. Akár tíz éve nem lépett volna utcára és gyanakodva figyel mindenkit, aki kintről jön. Sötét arc, mély redőkkel, a mosoly emléke is eltűnt róla.
Gábor beljebb lépett a szobába, becsukódott mögötte az ajtó. Egyedül maradt, de mintha valami láthatatlan nyílásból figyelnék minden mozdulatát. Körülötte elhagyott tárgyak, furcsa otthontalanság: kottatartó a tükör előtt, a sarokban egy halom egymásra dobált kotta, szétnyitott könyv az asztalon: Anatole France: Lúdláb királyné. Mellette rúzsos szélű színházi lap. De ezek a dolgok valahogy nem tartoznak senkihez, nem vártak senkit, mintha minden valaki másé lenne.
Éva, Mohi Éva hol járhat, honnan jön haza? Biztosan megint pénzért küldte az apja, most talán egy idegen szobában ül és vár. De még nála is szánalmasabb Gábor, ahogy itt ül és várja a Vergiliusával. Hazugság, csúfos hazugság! Udvarias pofával kérdezi a latin szavakat, amikor egész másról van szó. Ahhoz a másikhoz kéne elmenni, Szokolay Magdához. Talán már hazajött az apja, vagy végképp eltűnt. Az legalább megmozdult, otthagyta az otthont.
Gyors lépések az előszobában, aztán már előtte állt a lány, Mohi Éva. Állt az ajtóban, barna sálja lecsúszott, kabátja kigombolva, egyik zsebéből valami papír csüngött ki. Arca oly mozdulatlan, akár egy kifeszített tenyér és a tekintete, a tántorgó tekintete…
Gábor hozzálépett. (Hát akkor kérdezzük meg tőle, hogy készült-e, hogy miért nem várt itthon?) A lány hirtelen feléje hajolt, mintha meg akarna benne fogózni, arca szinte belecsúszott az arcába.
– Nem megyek többet, engem ne küldjenek pénzért, engem ne adjon el az apám, akkor inkább kiállok a sarokra, de ezt nem, ezt nem!
Gábor erős szorítást érzett a karján, aztán két kézzel fogta a lány vállát, hogy el ne vágódjon. Éva arca még mindig olyan közel volt és beszélt, beszélt, mintha önmagát korbácsolná. Homloka elszűkült, de a szeme megnagyobbodott, égett, lobogott.
– Pénzért küld az apám, kölcsönökért, amiket ő sosem kapna meg! Hogy vigyorognak rám, és hogy néznek… A Mohi már megint elküldte a lányát. – Megkínálnak cigarettával és likőrrel… utálom az italt, érti, utálom… és ezt az egészet! Most mindjárt bejön az apám, elém áll és kérdez… hát mit mondjak neki, az arcába vágjam, hogy a lánya, hogy a lányát?! – Egy pillanatra elhallgatott, aztán megint megragadta Gábor karját. – Vigyen el engem innen, akárhová, csak vigyen el!
Gábor egy mozdulatot tett, mintha tényleg el akarná vinni a lányt. Ugyan hová vinné? kin segíthet ő, várhat tőle valaki valamit?… Különben Éva is csak „úgy” mondta, mint ahogy neki mindenki mindent csak „úgy” mond. Talán tükörbe beszélnek ilyenkor, vagy egyedül egy magányos szobában. Hogy ráng a lány arca… mindjárt sírva fakad. Gábor azt is végignézi.
– Egyszer beszélt nekem valami utcáról, Gábor, egy kisfiú utcájáról, tudja, akinél albérletben lakik…
– A huszonegyedik utca. – Gábor benyúlt a zsebébe, elővette a gyűrött kis cédulát, Péter céduláját. – Fölrajzolta nekem, merre menjek, merre keressem; nézze, nézze csak! Ez a nagy kör a tér; mellette a kocka a színház… ha átvágok a téren és befordulok a színháznál, akkor megtalálom a huszonegyedik utcát. Így mondta Péter.
– Milyen utca az? Ott, ott élhet az ember, nem küldenek senkihez, akihez nem akarok menni?
– Nem. Akár reggeltől estig hegedülhet, senki nem zavarja. Én se kérdezem a latin szavakat.
– Hozza el egyszer azt a kisfiút, hozza el, hogy beszéljen erről az utcáról!
Hirtelen fölpattant az ajtó, az apa úgy állt a küszöbön, akár egy fenevad, ormányát előredöfve, szinte magával sodorva az egész lakást a feleségével.
– Na Éva, mit mondott a Ströck, rendben van a dolog? és miért nem jöttél be mindjárt hozzám, órákig kell rád várni, mikor tudod, milyen fontos, milyen sürgős! Beszélj már, beszélj! – megbocsájt tanár úr…
Éva az apjához lépett. Most arcul vágja, gondolta Gábor. De nem. A lány benyúlt a táskájába, kihúzott egy borítékot. Az apa elkapta tőle, mintha meg akarná szagolni, két ujja végigfutott rajta, akár az arcán a moslék vigyor.
– Derék, derék, derék kislány vagy. Így megvesszük azt a cipőt.
– Hagyd, apu, majd a Ströck megveszi. – Ezt úgy mondta Éva, olyan kedvesen, kislányosan.
Az apa tömzsi ujjai még mindig a borítékot tapogatták, látszott, hogy legszívesebben egyedül lenne vele.
– Mi… mit vesz meg a Ströck?
– A cipőt, aztán majd mást is.
Az anya egyszerre a szoba közepén volt, akár egy lavór szennyes vizet zúdítottak volna be.
– Mit mondtál, Éva?! ismételd meg, ismételd meg! Hogy jön ahhoz egy idegen, hogy neked vegyen valamit, hát ki ő neked, ki az a Ströck?
– Ezt én is helytelenítem. – Az apa a borítékot simogatta és az ajtó felé pislogott.
– Helyteleníted, apa? hát akkor miért küldesz? Hiszen mindig én megyek ezekhez a vén mukikhoz.
– Mi az, miféle mukikról beszélsz? igazán nem értem. Nagyon derék, tisztességes ember a Ströck meg a Rázsó és csak azért küldelek, mert én nem érek rá.
– …mert neked nem adnának egy vasat se. A te üzleteid! Ugyan, apa, ki ad arra pénzt?!
– Na de most már elég, elég legyen, nem tűröm ezt a hangot! Az ember dolgozik, izzad, hogy a lányának mindene meglegyen és akkor ilyeneket vágnak a fejéhez! Hát ezért aztán érdemes volt küzdeni, ezért igen… te ne röhögj Éva, mert úgy váglak pofon!…
Az anya közéjük ugrott, akár egy leomlott, ócska erkély. – Az egész azért van, mert mindenhova az Évát küldöd, azért beszél így és a hozományomat is elverted az utolsó fillérig, a házat, a telket!…
– Kezdi, megint kezdi ez az átok! – Az apa mindkét karját egyszerre lökte a levegőbe. – Most elmondja élete történetét! Mi az, hogy nőkhöz jártam a Nagymező utcába?… hát melletted kellett is!
– És ezt még a szemembe vágod a gyerek előtt?! Most még csak azt mondd, hogy a pénzemért vettél el!
– Már mondtam, és azt is mondtam, hogy utállak, mert kövér vagy és mocskos…
– …te beszélsz, te lúdtalpas vigéc?! A koszból húztalak ki, a mocsárból, ó, bár hallgattam volna az apámra meg a Sándor bátyámra, és nem mentem volna egy ilyen link trógerhez… én vagyok neked mocskos, én, te kaucsukgalléros csirkefogó, nem volt egy rendes inged, plasztront akasztottál a nyakadba és tintával bekented a sarkadat, mert kilógott a cipőből, a büdös harisnyádból, nem volt egy gatyád, amikor hozzád mentem… és én vagyok neked mocskos?!
– Te, drágám, te, és inkább fogok magamnak egy cigánylányt vagy akárkit…
– Tudom, hogy a Mátyás térre jársz nőt fogni, meg a Nagyfuvaros utcába, a Sándor is látott, az való neked, egy ilyen vigécnek!
– Vigéc, lúdtalpas vigéc?… hát igen, az voltam! Aztán ki a fene vett volna el téged, még a pénzedért se kellettél senkinek! Nehogy megint azzal az orvossal gyere nekem, mert felképellek, azzal az orvossal, aki Brazíliába szökött előled!
– Előlem?!
– Rosszul mondtam, bocsánat, pardon, rosszul mondtam… – A férfi meghajolt, mintha pukedlizni akarna, valami cukros, kislányos mosoly jelent meg az arcán, és Gábor egy pillanatra szinte pruszlikban és főkötőben látta… – előletek menekült, előletek! az őrült Sándor bátyád meg a vén, fosos apád elől!
– Így beszélsz az apámról, akit kifosztottál, te, te sikkasztó?! Azt hiszed, nem tudom, hogy…
– Kuss!
Ebben a pillanatban fölhangzott a hegedű. Éva a szülei mellett hegedült, de mintha valahol egy távoli szigeten lenne. Azok ketten elhallgattak és csak nézték. Gábor a cédulát nézte a kezében, amire Péter fölrajzolta a huszonegyedik utcát, aztán a hegedülő lányt és azt a kettőt… olyan torz, olyan értelmetlen volt az egész. A lány fél arcát a hegedűre dűtötte, vonót tartó keze pedig mintha el akarna szökni, röpülni, de közben a szüleit nézte, ahogy lassan hátrálnak az ajtó felé.
– Nem normális ez a lány.
– Inkább latint tanulj, hallod-e? nem potyára fizetünk érted!
Ahogy kivonultak, Éva leeresztette a vonót, aztán csak állt lecsuklott fejjel, kezében a hegedűvel.
– Felemelő dolog, nem?
Így állt a hegedűvel meg a vonóval és valósággal felragyogott a fájdalomban. Fényt kapott tőle a szoba. Kissé duzzadt, gyerekes ajka nedvesen szétnyílt, a vonóval egy mozdulatot tett, és Gábor megcsókolta…
…megcsókolta, mert sehogy másképp nem tudta volna elmondani, hogy milyen kedves, mennyire ember… egy pillanatig egymás mellett voltak, aztán a lány fölnézett.
– Ez butaság.
Nagyon halkan mondta, alig lehetett érteni. Gábor vette a kalapját és ment, nem köszönt, nem nézett vissza: úgy maradt előtte a lány, kezében a leeresztett hegedűvel.
Ez a kép volt előtte, ahogy ment lefelé a lépcsőn, ez a kép, akár egy csöndes, tiszta ének békésen úszó dallama. Amikor már nagyon fáj valami, akkor tör föl az emberben ez az ének, elmossa a szenvedést, a kínt. Ha legközelebb jön, megkéri Évát, hogy hegedüljön. Legközelebb… – akkor már megint a latinnal piszmognak, az anya esetleg bejön és mögéjük áll. Legjobb lenne nem jönni többet.
Aztán nem gondolt semmire Gábor, csak a hegedűre. Énekelt magában, nagy zenekart vezényelt, egyszerre állt a hatalmas, kivilágított színpadon és egyszerre fogta az anyja kezét, aki föléje hajolva dalolt. Végtelen, sáros úton vonult a katonákkal és énekelt. De egy dallama volt mindegyiknek: a tisztaság és a szeretet.
Egyszerre csak hosszú fasorban állt villák és kertek között. Hol van? hogy került ide?
– Na mi az, fiatalember?
Valaki megfogta a karját: Borsos. Hatalmas kucsmában, sállal állt mellette, kétoldalt a kucsma mögül kusza, szürke fürtök lógtak; hatalmas, vörös arcán valami olyan kielégültség, mintha verekedett volna. Szájában derűsen szortyogott a szivarcsutak.
– Vívtam, fiatalember, asszóztam, tudja, mi az? Érzem az izmaimat. Megvan a rádió-előadás és azt hiszem, a kiadónál sincs baj. Onnan jövök, a kiadótól. Elhoztam a zsákmányt, a pénzt és a rablólovag most megtér várába, egy kávéházba. Ezek a harcok kiadókkal, szerkesztőkkel micsoda megalázó, pokoli küzdelmek és mégse tudnék nélküle élni!
– Még sosem volt lapnál vagy állásban?
– Nem, azt nem! Viszem a kéziratot… Kell? ide a gubát, gyerünk, jó napot, alászolgája, semmi közöm senkihez! Inkább éjjel-nappal dolgozom, de hogy örökké egy csomó hülye, savanyú pofát nézzek?… nem, nem!
– Mikor látta Kompóthyt?
A szivarcsutak valósággal elborult Borsos szájában, húsos alsó ajka fáradtan, kedvetlenül lecsüngött.
– Kompóthyt kirúgtam az életemből. Kész. Végeztem, elég volt. Maga találkozik vele? Mit csinál? ügynököl? Majd onnan is kirúgják. Mert jegyezze meg magának, Kompóthy az az ember, akit mindenhonnan kihajítanak. Őrült. Én pedig már megelégeltem az őrültségeit. Magának például nem mesélte, hogy a kislányok üldözik? Igen, villamoson, utcán a kislányok… csettintenek neki. Csettintenek. De ez csak egy apróság. Kompóthy például már meghalt. Igen, igen, ő persze nem tudja, egész egyszerűen elfelejtette.
Borsos kihúzta magát, fölemelte a fejét, szippantott a csutakból, „jelentősen” szippantott.
– Ezerkilencszáztíz május … Kompóthy Budán lakik egy albérleti szobában, onnan jár be Pestre kölcsönökért a kávéházba. Aztán egyszerre csak eltűnik, nem jelentkezik. Eltelik egy hét, tíz nap… Kompóthy nincs. Elmegyünk a lakásába Farkas Lóránddal, neki volt az első bábszínháza Pesten, a fiát most csukták le valami panama miatt, tehát elmegyünk Farkas Lóránddal és megkérdezzük a háziasszonyt, mi van Kompóthyval? Nem tudja. – Beteg? – Nem tudja. Kopogunk az ajtaján. Semmi. Az ajtó zárva és valami, valami illat árad belülről. Lórándra nézek. – Be kell menni. – Az asszonynak nem volt más kulcsa a szobához, lakatost kellett hívni…
Borsos egy pillanatra elhallgatott, még a szivar se szortyogott.
– Az a bűz!… csak álltunk az ajtóban, nem láttunk semmit. Aztán lassan, mint távoli derengés, egy ember, egy meztelen ember vékony vonala az ágyon. Az ágyról eltűnt a takaró, párna és a székek is hiányoztak a szobából. Közelebb mentünk: – Kompóthy csukott szemmel az ágy vasán… de micsoda egy halomban, rakásban feküdt az az ember! A háziasszony úgy esett össze hangtalanul, akár egy zsák, Farkas Lóránd mentőkért rohant, én pedig kinyitottam az ablakot.
– Az ablak alatt egy vörös nadrágos, apró szemű férfi állt. Ahogy megpillantott, fölemelte az ujját. – Hát az úr? – Miféle úr? – kérdem – miféle úrral van magának dolga? – Egy darabig csak néz, aztán beszélni kezd az úrról, aki az ablakon át eladta a nadrágját, kabátját, a széket, a lepedőt és még mást is, de most már pár napja nem nyitja ki az ablakot… csak nincs valami baja? – Nem várta meg a választ, hirtelen megfordult és elinalt.
– Jöttek a mentők, Kompóthyt becsavarták egy lepedőbe, aztán gyerünk a kórházba! Ott injekciót adtak Kompóthynak, kitisztították. De ahogy fölébredt, ahogy fölült az ágyon és cigarettát kért, már nem emlékezett semmire. Nem tudta, honnan hoztuk el, nem tudta, hol lakott és mit csinált. Két hónapig volt a kórházban, aztán kirúgták. Italt és cigarettát csempészett a betegeknek.
– Ilyen volt Kompóthy halála, amiről ő már semmit se tud.
Borsos szivarja kialudt, gyufa után keresgélt a zsebében, de aztán kikapta szájából a csutakot és a földhöz vágta.
– Elég volt Kompóthyból, elég! Különben se érek rá, isten áldja, fiatalember!
Gábor ismét egyedül maradt a hosszú fasorban, nézte, ahogy Borsos elvágtat, eltűnik, aztán elindult ő is a liget felé.
*
Péter bejött a szobába, valósággal becsúszott két kezével a kilincsbe fogózva. Arca égett és egyik harisnyája lecsúszott, haja nedvesen csillogott, mintha kint futott volna a hóban. Megint akkor jött, amikor Gábor készült valahova. A tükör előtt húzogatta a nyakkendőjét és a szeme sarkából nézett a gyerekre. Nem szólt, nem is köszönt; ők ketten sosem köszöntötték egymást, sosem búcsúztak, mintha tulajdonképpen mindig együtt lennének. Gábor azt se mondta: ülj le, maradj csak… – tudta, hogy a gyerek úgyis marad és beszél. Elmond valamit, ami néha olyan, mintha Gábor gyerekkorából jönne, mintha vele történt volna. – Egyszer majd az anyámról beszél, meg hogy egy fűszerüzlet pincéjében kísértetet játszottunk. Hogy lötyög a harisnyája és biztosan nedves az orra…
– Elmondtam már neked, hogy temettük el a macskát? Tudod, hatalmas macska volt, olyat még nem is láttam…
Gábor tovább húzogatta a nyakkendőjét. Tulajdonképpen leülhetnék és hallgathatnám – gondolta –, hova a csudába kell nekem sietni? Hanem azért azt mondta:
– Biztosan nagyon érdekes volt az a temetés, de láthatod, hogy dolgom van.
A gyerek valahol Gábor mögött állt, és csak beszélt, hiszen megszokta már, hogy mindenkinek mindig dolga van, és sosem érnek rá semmit se meghallgatni.
– …akkor még nem itt laktunk, hanem egy telepen a vasúti töltés mellett. Nagy vonatot sosem láttam, csak megrozsdásodott mozdonyokat egy-két teherkocsival. Egyszer elefánt állt egy fedetlen kocsiban, fölemelte az ormányát és úgy állt, akár én a lavórban, amikor a hátamat mossák. A testvérem sokáig beszélt az elefántról és várta, hogy majd megint föltűnik a vagonban. De nem láttuk többet. Igaz, a testvérem mondta, hogy egyszer este látta a telep végén, a mezőn, ahol már nem lakik senki. Ócskavasak között állt az elefánt, aztán elindult a kertes házak felé, de nem látta senki, nem vette észre senki, hát eltűnt. Mindenki eltűnik, akit nem vesznek észre, mondta a testvérem – és ha valaki hiába csönget az ajtón, hát elmegy, és soha többé nem jön vissza.
Péter fölcsúszott egy székre, onnan beszélt, akár egy doromboló macska.
– A házunk pedig éjjel hajó volt, hatalmas, nagy hajó, úszott a sötétben. Már este be kellett vinni mindent az udvarról, széket, játékot, könyvet, hogy el ne merüljön. A testvérem volt a kormányos, én a kapitány. A fedélzeten álltunk a sötétben és a szélben… keveset beszéltünk. Távcsővel figyeltem a tengert. – Kapitány, nem látja a kalózokat? – Mindig a kalózhajókat vártuk. Az apró, kis házak a mező szélén kalózhajók voltak éjszaka és a Nyúlszájú vezette őket, de bennünket nem mertek megtámadni, mi védtük a többi hajót is. Volt egy tépett szőrű macskánk, egyik füle behasítva lógott – még a régi tengerészek hagyták itt. A testvérem azt mondta, hogy apa is tengerész volt, csak most már nem akar róla beszélni.
Gábor lerántotta a nyakkendőjét és bedobta a szekrénybe. Másikat keresgélt a szekrényben – és fölvett egy szalmakalapot. Bevágta a sarokba. Aztán leült a dívány sarkára és a gyereket figyelte.
– Mindenki félt a macskától, mert vad volt, és a kutyákkal is megverekedett. Nappal nem is lehetett látni, csak este került elő, amikor mi már a fedélzeten voltunk. Mellénk kuporodott, akár egy kötélcsomó, és el nem mozdult. Azt hiszem, egy régi, elátkozott kapitány volt, akinek elsüllyedt a hajója tele kinccsel. Vihar jött, hajtotta a szél a hullámokat, és a macska fölállt, a hátát görbítette… megnőtt, egyre nagyobb lett, felért a holdig. Oly hatalmas volt, hogy már nem is lehetett látni… ő volt az éjszaka és a vihar. Akkor föltámadtak mind a régi kapitányok, kormányosok és matrózok, az elsüllyedt hajók följöttek a tenger mélyéből, és az egyik roncson észrevettem apát. Csíkos pizsamában volt és pipázott, a fején valami turbánféle. A roncson állt és a hátát vakarta. Ő is látott bennünket, de nem szólt, a fejét is elfordította, mintha megijedt volna tőlünk. A kövér Rabnec bácsi egy ablakban úszott előre, éppen úgy állt ott, mint amikor délután kinézett az udvarra, csakhogy most mindenféle kis zászlóval integetett. Volt neki piros, kék meg sárga. Aztán némely hajónak csak a hatalmas árnya látszott, a kettéhasadt vitorlával, a kormánnyal, amely magától forgott. Aztán a macska lassan visszakuporodott, a vihar elmúlt, és a hajók is
eltűntek.
– Hát ilyen macskánk volt és anya meg a házmester mégis azt mondták, hogy meg kell mérgezni. Nappal nem láttuk a macskát, éjszaka se jött elő… pedig kerestük a testvéremmel, hogy elvigyük, elbújtassuk. A pincében kerestük, a fáskamrában, tudtuk, merre szokott járni. Egy este a mezőre is kimentünk, hátha ott van. Sehol nem találtuk. Elment, gondoltuk, megérezte a veszélyt és elszökött. Aztán egy délután ott volt az udvaron: szája széthúzódott és forgott, forgott. Fújt, prüszkölt, majd lehasalt és négy lábon kúszott előre. Kijöttek a gangra, úgy nézték. Valaki követ dobott felé, aztán többen is. Elnyúlt… így hevert egy darabig, majd megint csak talpon volt és jött előre, mintha mindenkivel meg akarna verekedni. Egy kődarab a két szeme között találta. Előrecsuklott a feje, fölbukott. Este már a szemeteskosáron láttuk: a feje mintha le akarna esni, teste fölpuffadt, megnőtt, hasából egy csomó légy szállt föl.
– Kivittük a mező szélére, a testvérem meg én. Tengerésztemetés volt. A testvérem ásta a sírt egy ócska konzervdobozzal, én pedig mellette álltam és fújtam a trombitát. – Hű bajtárs – mondta a testvérem –, nem felejtünk el. – Nem jelöltük meg a sírt, de tudtuk, hol van, és minden este kimentünk hozzá. Egyszer azt mondta a testvérem: – már nincs odalent. – Hát hol lenne? – Majd meglátjuk… – és kezdte kikaparni a földet. A macska eltűnt, csontokat se lehetett látni, csak valami nagy, fényes hátú, mozdulatlan bogarat. Visszadobáltuk a földet, hazamentünk. Egy éjszaka, amikor a fedélzeten álltunk, megjelent a macska… tépett szőrrel, megdagadva, széthúzódott, vigyorgó szájjal. Csak éppen átlebbent a hajón és már el is tűnt.
Péter elhallgatott, és Gábor úgy érezte, hogy már régen hallgat, és talán nem is beszélt, amikor egyszerre a térdén volt a gyerek. Két kezével átfogta a nyakát és hozzáhajolt.
Ugye, te meghallod, ha a testvérem csönget… és szólsz nekem?
Lecsúszott Gábor térdéről, és kiment a szobából.
Naplójegyzet.
Fekszem a szobámban, a sötétben, és a zenét hallgatom. A szomszédból jönnek a hangok tompán dübörögve, olyan ez, mint amikor vonatok rohannak bele az éjszakába: – a kerekek csattogása és a dermedt, havas táj figyelmeztet, jelez valamit, amit nem lehet elkerülni. Hiába húzódom a kupé sarkába, hiába fekszem a díványon, a dolgok rám találnak. Valami most elindul felém, jön, jön és dörömböl az ajtómon. Akkor felállok, mindegy, hogy azelőtt mi voltam és mit csináltam – menni kell. Régi dalokban érzem ezt, kora tavaszi délutánokon, amikor a lány a konyhát mossa és énekel. – Mikor mentünk Románia felé, még a fák is sírtak… – Elesett katonák hosszú sora távoli, idegen mezők és dombok alatt… szeretők és anyák éneke, akik már hiába várnak. És erről kéne beszélni: az elhagyottakról, elesettekről… hiszen bennem élnek, én őrzöm őket!
Dehát csakugyan történhet velem valami?
A zene a szomszédból jön, kölcsönhangok… Ha elzárják a rádiót, megint csönd lesz körülöttem. Az utcán megáll valaki, beszél, beszél, belémtölti az életét, akár egy tölcsérbe. Aztán megint elmegyek valahova, ott is látok embereket, életeket… dehát hol vagyok én, micsoda fogócska ez?!
Péter kérte, hogy keressem meg a huszonegyedik utcát. Péter nem beszél, nem kérdez róla, azt hiszi talán, hogy elfelejtettem, hogy én is elfelejtettem, mint az apja meg a többiek?
Hiszen ha el tudnám felejteni, ha bármit is el tudnék felejteni! Azokat a szegény gyerekeket is látom, ahogy kettős sorban mennek a napközi otthonba… mellettük mentem, akár egy rossz testvér, aki szégyelli, letagadja őket, de mégse mozdulhat mellőlük. Vászonzacskó lógott a nyakukban, abban edény csörgött… pléhtányér, kanál. Az egyik kenyeret majszolt, és úgy forgatta a sovány nyakát. A vászonzacskóra fölvarrva a nevük szétfoszló betűkkel. Brumiller Árpád, Nagy István… – És ugyanígy mennek majd egyszer kettős sorban ki a kaszárnya kapuján, végig az utcán a pályaudvar felé Brumiller Árpád, Nagy István meg a többiek. – Én pedig akkor is egy szobában állok és valami latin vagy görög szöveget kérdezek? Meddig hallgatok még?!
Elhallgat a zene, és akárcsak egy sötét folyón úsznék lefelé… – de egyszer még felemelem az arcom!
*
A pályaudvar hatalmas üvegteteje valahogy eggyé vált a füstösen gomolygó éggel, és az apró, gomba formájú emberek mintha ebből a megfeketedett égből lépnének le csomagjaikkal. Gábor végigment a sínek mellett, aztán odakint megállt, háttal a pályaudvarnak, a legfelső lépcsőn, szinte lebegve ég és föld között… mögötte vonatfütty, árusok, hordárok kiáltozása, és lent előtte az utca meg a tér, mintha arra várna, hogy egy mozdony kitörjön, kiszabaduljon óriási üvegketrecéből.
Így állt Gábor és ismét érezte a füstös várótermet a hirdetésekkel, azt a pillanatot, amikor fölszállt egy üres kupéba, hogy a másik oldalon kilépjen, két ajtó között elsuhanó alakját. – Drágám! – lihegte felé egy vörös szájú, szőke nő. Úgy jött lobogva, kigyulladt arccal, zöld selyemsálja repkedett körülötte. – Drágám! … – és egy bajuszos férfi karjába omlott. Gábor mellettük állt: miért nem engem ölel? – gondolta, és egy mackónadrágos nő után fordult. Kocsit tolt a nő mindenféle könyvvel, folyóirattal. Gábor egy darabig vele ment. – Vesznek könyvet? – A nő nem hallotta, mereven föltartott arccal tolta a kocsit. – Öregem, édes öregem! – valaki átölelte Gábor vállát, de mindjárt el is engedte, ahogy az arcába nézett, a nő is eltűnt a kocsival. Egy mozdony fújtatott gőzben verejtékezve, mintha magával akarná rántani az egész pályaudvart.
A fiú, ott a lépcsőn, kihúzott a zsebéből egy levelet. – Csütörtök délután várom. Magda. – Ennyi volt rajta, nem több, és ahogy ezt megkapta, elindult, de nem Magdához, hanem ide a pályaudvarra, mint aki utazni akar, utazni… Szűk a város, és elég volt ezekből az arcokból! – Magda vár, még sose írt levelet, sose várt… De nem, nem megyek, semmi közöm hozzá!
Aztán mégis elindult lefelé a lépcsőn, de a pályaudvar továbbkísérte. Emberek ültek a lépcső mellett a hóban, vékony, száraz férfiak, akár az elhullott dohányszálak, mezítlábas fiúk, leventesapkában… az egyik kenyeret evett szalonnával, mellette egy kövér nő aludt. – Lenyúlt a sor a térig. A vidék kilökte őket, a város nem fogadja be. A tér vaskorlátján ringatja anya a gyerekét, föléje hajol, énekel. Kesebajuszos férfi cigarettázik mellette fölhúzott térddel. Katonaládák, színes-rongyos batyuk a hóban, a tér padjain. Egy öreg lomposbajuszú fölállt, vállára kapta motyóját.
– A Garay tér merre van? Kovács Jenőt nem ismeri az úr? Ott lakik a Garay téren, föl is van írva… – Piszkos, kis cédulát húzott elő.
Nem, Gábor nem ismeri Kovács Jenőt, hanem a Garay tér… és megint az anyát látta a gyerekével. Úgy lebeg a tér felett, akár a gyászszínű füst. A leventesapkák megmozdultak, mintha mindnyájan fölállnának, megindulnának. – Adj egy cigarettát, Lali! Mi a fenének jöttünk ide, mi a fenének?! – darálja egy hang.
– A fiam is fönt van, de ahhoz nem megyek… iskolába járattam, kitaníttattam… – Az öregnek csak a nagy szürke bajusza mozgott. – Már két éve nem ír semmit, nem is tudja, hogy eladtuk a házat, és feljöttünk anyával. Nagy Jánosnét se tetszik ismerni? egy vendéglőben főz…
Gábor lelépett a járdáról, otthagyta az öreget motyójával, gyűrött cédulájával. A túlsó oldalon megállt és visszanézett. Az öreg még mindig utána bámult, csakhogy már többen voltak körülötte: két nagykendős asszony meg egy szakállas férfi. Gábort nézték. A szakállas fölemelte a kezét és füttyentett, aztán mondott valamit az asszonyoknak. A kocsiút az autókkal, villamosokkal úgy hömpölygött közöttük, akár egy harcias, vad tenger. A kis csapat egy pillanatra mintha át akarna kelni Gáborhoz, de a járda szélén megálltak.
– …Azért se fáj, azért se mutatom!…
Vékony, festett arcú kislány énekelt Gábor mögött, hátát a vendéglő táblájához dűtötte, és énekelt kezében kis füzettel. A hátak és vállak egy pillanatra eltakarták, de aztán megint Gábor előtt volt. A lány arcán látta az utcát, a hosszú utcát, végig a régi Lóverseny tér felé. A félszemű katonát, ahogy egy ládikát nyekerget, az árusokat, a nőket és a kocsmákat. – Az én babám, az én babám egy szerecsen törzsfő!…
Most kimenni a régi Lóverseny térre, ahol egyszer megöltek és elástak egy nőt, megállni a havas mezőn, a régi futballpálya mögött… ott majd előveszi a levelet, Magda levelét. – Vár, már ott kéne legyek… Mit tud erről ez a lány, aki itt énekel, és mit tud Magda a régi Lóverseny térről? Mikor ölték meg azt a nőt, talán két éve, a Grassalkovich utcai kocsmákban még biztosan emlékeznek rá. Egy kis szemüveges férfi volt a gyilkos, beásta a földbe a nőt, aztán narancsot vett.
Megint előkotorta a levelet. – Vár, már vár, de engem nem lehet rángatni! talán az apjával van valami. Ilyenkor kellek én! hát nem, nem! Az írás, milyen az írása?… Nyugodt, közönyös betűk, de ahogy a nevét alákanyarította, az olyan, mint egy kiáltás.
Magda, olvasta, Magda, és közben már ment. – Ez is levél? semmi megszólítás, csak egy sor: csütörtökön délután várom. – Ez inkább parancs, vagy mi a fene! miket írhat másnak, például annak a „hernyópofának”! Nem, hát biztosan történt valami, az apja megőrült, talán már meg is ölte… na, na! Az ám, hogy megölte, mindjárt ilyesmire gondolni. Bolond az öreg, ahogy állt a konyhában, meg ahogy elment hazulról… Talán megfojtotta Magdát és abba a hatalmas zöld vázába dugta, ő pedig újságot olvas. Én bivaly, állat, hát megint bedűlök ennek a lánynak, hát megint miket gondolok! Frászkarikát ölték meg, a díványon hever, már el is felejtette a levelet… de mégis, ha az öreg megölte volna… az ilyeneknél sosem lehet tudni, akkor már ez a levél itt a zsebemben egy halott levele. Zenét hallgat, zenét egy kultúrtetűvel és fütyül rám! Hát milyen volt a lóversenytéri gyilkos? csöndes, szerény kistisztviselő, aztán összeakadt azzal a nővel, megölte, kirabolta. Erről mit írnak majd a lapok?! a gyilkos apáról?
Az utcák egyetlen vékony vonalba szaladtak és Gábor ezen az éles pengén futott. Oldalt elmosódva kirakatüvegeken, ablaktáblákban látta önmagát, olykor eltűnve, elmerülve, aztán megint fölbukkanva… idegen, csodálkozó tekintetekben látta önmagát, riadt, bosszús mozdulatokban, ahogy félreugrottak előle. Mintha kiszívták volna körülötte a levegőt, a zajokat se lehetett hallani. Valami hatalmas szürke üvegbura alatt futott, egyre kisebb lett, egyre parányibb és nem jutott előbbre.
Valósággal beesett a kapun. Pár lépés az udvar és már zengett a csengő.
Az apa állt az ajtóban, kissé félrecsúszott svájcisapkában, kezében újsággal.
– Éppen most ment el.
Még mondott valamit, de Gábor azt már nem hallotta. Úgy zúgott a feje, és az apa arcát is szakadozott, tört vonalakban látta… mintha tányérok zuhannának a földre csörömpölve, darabokra törve.
– De azt írta nekem, azt írta…
Az apa hunyorogva a papír fölé hajolt. – Igen, az ő írása.
– …hogy vár. Itt van: csütörtök délután vár.
– Nekem nem szólt, nem mondta, hogy vár valakit.
– Azt se mondta, hogy visszajön?
– Nem mondta…
Aztán csak álltak az előszobában. Gábor az újságot nézte az apa kezében, fagyott hidegség indult a lábából, akár egy lavór hideg vízben állna.
– Menjünk be – mondta az apa –, várja meg. Lehet, hogy nemsokára visszajön.
Gábor mintha a földön gubbasztana törökülésben és többé már fel se áll… aztán megint bement a szobába, távolról hallotta az apát.
– Ilyeneket csinál ez a Magda, ilyeneket ír valakinek, aztán elmegy. Úgy el tud felejteni mindent! – Megfogta Gábor vállát. – Menjen, menjen innen, ne is várja meg, kérem erre, én kérem! Én visszajöttem, nem tudtam itt hagyni. Mit mondott magának? hogy szereti? – nem igaz! Senkit se szeret, önmagát se, senkit! Látja a szekrény betört üvegajtaját? Ez akkor volt, amikor visszajöttem. Én törtem be. Itt találtam egy trógerral… szólt a gramofon, Magda pedig, mintha már nem is emlékezne rám… azt hiszem, megütöttem akkor, arcul vágtam. Elesett, vérzett a szája, lemosta, mintha nem is az ő arca lenne, nem is az ő vére.
Az apa lecsúszott egy székre, még mindig fogta az újságot, elővette a szemüveget, de nem tette föl.
– Ha ember, ha férfi, hát akkor elmegy, mert érzi, kell érezze, mi történik, micsoda megalázás! Látom én, hogy már semmit se tud csinálni. – Legyintett az újságjával.
Miért mondja ezt? azt hiszi, olyan fontos ez nekem? – Gábor az apa mellett állt… bosszúság áradt el benne, tüskés bosszúság, hogy ilyeneket mond neki az apa. Miért nem tud ő már semmit se csinálni, miért? – Tessék megmondani?!
De az apa nem felelt, csak a fejét ingatta. Gábor bele tudott volna kapaszkodni a húsos, kövér tarkójába és rángatni, rángatni, ököllel ütni a fejét.
– Mondja meg legalább!
Az apa fölnézett, szeme vékony réssé húzódott.
– Akkor menjen hát, menjen el! mit akar itt?!
Gábor hátralépett, keze végigcsúszott a kis asztalkán. – De hiszen nem mondta, hogy szeret, sosem mondott ilyesmit. Nem csapott be, ne tessék azt hinni és el is megyek. – Az apára nézett és most, most már nem értette, miért haragudott rá.
– Nem csapta be? No lám, hát nem is csapta be? Mert még annyira se törődik magával! Menjen hát és hagyja, hogy egyedül várjam, találkozzon mással, várjon mást, de nekem csak ő van!
– De hiszen az előbb azt mondta, hogy nem tudok elmenni, hogy már semmit se tudok csinálni…
– Az előbb, az előbb… nem emlékszem én már, mit mondtam… Micsoda egy ember maga, üljön hát le! Hallja, mit akar azzal a vázával, még feldönti!
Gábor a hatalmas, zöld váza szélét fogta és belebámult. Szinte ugyanazt az izgalmat érezte, mint amikor az utcán rohant. – Meggyilkolták Magdát, meggyilkolták. – Hideg sötétség csapta meg a vázából. Hirtelen fölnézett a másik szoba csukott ajtajára, az apát valahogy oldalról látta az újságjával.
Az ajtóhoz ugrott, fölrántotta, mögötte földűlt egy szék és az apa elkapta a vállát.
– Megőrült?!
– Hol van, mondja meg, hol van? Én tudom, miért írta azt a levelet! – Mert félt.
– Kitől?
– Magától!
– Beszélgettetek?
Magda állt mögöttük bundában, mosolyogva, kezében kis csomaggal és még egyszer megkérdezte: – Beszélgettetek? Ugye mondtam, Gábor, hogy az apám szereti magát? Apus, az újságod… – fölemelte a földről a lapot és az apa kezébe adta.
Az egy pillanatig csak állt az újságjával, aztán elfordult, megigazította a feldűlt széket és kiment. – Oly észrevétlenül tűnt el és már hallatszott, ahogy odakint becsapódik az ajtó.
Gábor még mindig a hálószoba nyitott ajtajában állt és hallgatott. Ez, ez a mosolygó lány nem is Magda, nem ő írta a levelet, nem hozzá jött, nem ezt féltette. Ez a lány csak betévedt ide.
Magda közelebb jött.
– Miért hallgat?
– A levél… – furcsán, érdesen recsegett a fiú hangja.
– Ja, igen! – felnevetett. – Hát látni akartam!
– Semmi más?
– Mi lenne? Gondoltam, magától úgyse jön, hát írtam. Tegye az asztalra ezt a csomagot, bontsa ki. Sütemény. Akad itt ital is. Igen, mert maga nem jön, bebújik az odújába, mintha mindenkire haragudna. Írtam, mert látni akartam – hát nem elég ez? mit akar?
Gábor előtt füstszínű pohár, mintha bánat, szenvedés, méreg kúszna fel a szélére. Nem nézett Magdára, csak a kezét látta.
– Semmi se jó magának, semmi? igyon hát!… Egyszer régen azt mondta, hogy egyedül akar velem lenni, most itt van – na és?! Slemil! tehetségtelen slemil, egyebet se tud, mint borús pofákat vágni! Hát nem tudta, nem érezte, hogy szeretem? Azért, mert mások lógnak körülöttem? Miért néz úgy, nem hiszi?…
– Nem igaz! Maga se hiszi, az egészet csak azért mondja, azért csinálja… ó, ismerem én, ismerem! – Úgy hajolt a lányhoz, mintha meg akarná ütni, aztán elkapta a száját… mintha fölszívná a száját, arcát, testét.
Egy pillanatra elszabadult a lány… hátracsuklott a feje, öklével a fiú karját verte.
– Engedjen most, engedjen!
Visszahanyatlott Gábor vállára, haja az arcába zuhant, és a fiú a karját érezte, a bőrét, a mellét, ahogy kibomlott a ruhából: két egymástól elforduló, haragos nővér!
Később nézte, ahogy a lány aludt, akár a holdsarló, emelkedett a homloka, fehér volt és oly sima, de az arca elsötétedett a leeresztett, hosszú szempillájától. Gábor végighúzta ujját a lány homlokán – …és most szeret? csak azt tudom, hogy itt van a karomban, fények, fények suhannak át az arcán, mintha mély, tiszta vizű tóban úszna, amit még ember nem látott, ha felébred és rám néz, talán meg se ismer, nem érti, miért vagyok mellette, de már nem küldhet el! – alszik, rángatnám, tépném a haját: nincs idő alvásra! Felcsillan a szeme, valahonnan messziről, az álomból, onnan lát engem, aztán megint elmerül.
Gábor felállt a díványról, oly idegenek voltak most a bútorok az alvó lány körül. Kint az előszobában a kabátja egyetlen, gyűrött ránc… visszamenni a lányhoz és együtt ébredni!
Kilépett az ajtón.
Fehéren villogott a havas éjszaka, a sarkon ketten toltak egy hóba ragadt taxit, Gábor közéjük állt. – Nyomás, na még… jól van, édesapám! – és akárcsak a nevét kiáltaná: – Magda! Magda!
*
– Mit akarsz aranyapám, mit akarsz aranyapám? nem jó már neked az Ica, meg a falábú Irénke, pedig őt még az is kedveli, aki különben nőre se néz! Ki jó hát neked, kit akarsz? – Aranka az asztalra hajolt, két kerek kezét összekulcsolta; úgy nézett a sovány arcú, ősz férfire, akár egy ápolónő. Közöttük borosüveg két pohárral. Aranka három egybefolyt, nagy pacni: az alfele, a hasa és a feje. Hátsója túlcsordult; és ahogy ült, szinte felcsúszott a nyakáig, hatalmas keblei majd kiestek a házias, kötött szvetterből. Kerek, púderes folt az arca, de púderes libakék szemének csüggedt, bánatos tekintete, szalmaszínű haja a komoly, fekete kalap alatt. Ölében táska, akár a fegyvere. Olykor kikapott egy hihetetlenül apró zsebkendőt, szeméhez, orrához nyomkodta. Aztán megint csak az ősz férfire nézett, akinek az arca mintha elveszne a borosüveg mögött. Igen, mintha az ember már tulajdonképpen itt se lenne, csak két kezét, kinyújtott kezét hagyta volna az asztalon.
– Nem vagy te már a régi Heltai Pali, nem lógattad te így a fejed! Züm-züm, mondtad azelőtt, ha bejöttél és kezdődött a muri: magad mellé ültetted a harmonikás Mancit, a lányokat és nekem, nekem Aranka néninek fasírtot rendeltél. Nem azért mondom, aranyapám, igazán nem azért! Margit! két szép fasírtot tört burgonyával és még egy fél litert szódával! Hiszen jó fiú vagy te, Heltai Pali, csak hát beléd esett a féreg. Nem kellenek már ezek a lányok. Pedig hol találsz ilyeneket, mondd, hol találsz, mint itt, Aranka mamánál?
Heltai Pali fölemelte az ujját és megkopogtatta az asztalt. Nem szólt, nem felelt. A pult felé nézett, ahol két lány állt, akár két színes, egzotikus toll, közöttük egy nyurga fiú, sápadt homlokára tolt kalappal. Hátul, a kályhánál, egy ráncos, öreg indiánarc szürke trikóban, sima, rövidre nyírt hajjal; olykor fölemelte a kályha ajtaját, belapátolt egy kis szenet. Nem volt már az se nő, se férfi. Pár lépcső vezetett egy elfüggönyzött, sötét helyiséghez. Egy pillanatra felgyulladt a villany, látni lehetett, ahogy valaki feláll az asztaltól, aztán megint sötét lett, csak elveszett, tétova lépések nyikorogtak odafent.
Harmonikás nő lejtett fel-alá, leült egy asztalhoz, hogy megint fölálljon. Sötétkék munkaköpenye, akár egy fűszerüzletből, középen elválasztott, barna haja egy házilányé.
– Semmi forgalom! – sóhajtott Aranka – ilyen rossz napot, mint a mai… és már két razzia volt! talán azért még lesz valami, hiszen még tizenegy sincs. Hol hagytad a barátaidat, Heltai Pali, azok is elmaradtak? Azelőtt sose jöttél egyedül, emlékszem a tanár úrra meg arra a másikra, aki megígérte, hogy megírja az életemet. Hogy tudnék néha sírni, nem is gondolod… hogy még fölkelni sincs kedvem, hát még marháskodni!… Színésznők voltak itt a múltkor, kedves, drága színésznők, biztosan ismered őket. Persze már elfelejtettem a nevüket, az egyik valami Mária… Jegyet adtak vasárnapra, hogy menjek el, okvetlenül menjek el… Hát el tudtam én menni… hát mondd? Taxira nincs pénzem, gyalog pedig nekem már nem lehet, ezzel az alakkal, apám, nem, nem!… és villamosra se szállhatok, meg aztán hangulatom se volt. Sok minden kell ám egy színházhoz, nem elég az, hogy itt a jegy, aztán menj! Hogy milyen rosszak, komiszak az emberek… már egy kis púdert se hagyhatok kint, ellopják! Sírni tudnék, nem a púder miatt, de hogy ilyenek. Grüss Gott! Grüss Gott! – szeme felragyogott, úgy ingott a feje, akár egy hirtelen kigyulladt lampion. – Megbocsátasz, átülök ehhez a lengyelhez egy pillanatra, megbocsátasz?
Fölkapta hatalmas hátsóját, kezét csípőre rakva átperdült egy szőke bajuszos, apró szemű férfihoz. Kezével, keblével egyszerre integetett; vidám, rikácsoló madár. – Ó, te, már megint mennyit ittál, beszoptál, bekávéztál!
A lengyel sovány feje Aranka vállára csuklott. Áthajolt rajta Heltai Palihoz.
– Hát nem jönnek már a barátaid, az író se? igaz, az Etussal csúnyán bánt, tudod, azzal a lánnyal, aki, ha iszik, Villon-verseket szaval. Elvitte magával, aztán nem akart fizetni. De nekem azt ígérte, hogy megírja az életemet.
Rángatózó, vonagló sor kígyózott el közöttük ideges, lobogó szalagként. Elöl egy széles vállú, vörös lány, mögötte patkányarcú férfi, kezével a lány csípőjéhez tapadva. A többi arc elveszett a füstben. Mintha az utcáról rohantak volna be énekelve, táncolva. Egy pillanatra Aranka körül forogtak, mintha fel akarnák röpíteni.
| Negyvennyolcban voltam szűz! |
|
Heltai Pali fölemelte a szódásüveget, mintha a táncolók közé akarna spriccelni, de az élő, lángoló szalag már továbbkígyózott, csak egy vékony arcú kislány maradt a széken, Heltai Pali asztalánál, mint rom a tűzvész után. Barna kabátja kigombolva, keze zsebredugva.
Heltai Pali bólintott, elengedte a szódásüveget, és már megint Arankát hallotta egy harmadik asztaltól.
– Édes fiaim, drága gyerekeim, most vagytok itt először? még sose láttalak benneteket… csak úgy, mint otthon, csak úgy, mint otthon, csibéim! Iszunk?
Három-négy fiatalember között ült Aranka. – Nézzétek azt a zöld szoknyás lányt, a Rózsit… olyan szépen táncol és kedves, nem is hiszitek, milyen kedves. Te ismered, Heltai Pali, te ismered, magaddal akartad vinni külföldre!
– Rendelhetek?
A lány nem mert hátrdűlni a széken, mint aki még mindig attól fél, hogy elzavarják. Tenyerével végigsöpört az asztalon és várni lehetett, hogy megigazítja Heltai Pali nyakkendőjét.
– Rendelhet.
Heltai Pali nézte, hogy eszik a lány, belehajolva a tányérba, késével a sovány, inas húst nyeszetelve. Vörös körme körül sárgásbarna az ujja, mintha dohányszálak tapadnának hozzá. Olykor fölemelte a fejét, aztán megint visszahajolt.
– Isztok még, aranymadaraim? várjatok csak, mindjárt szólok! – Aranka a pulthoz perdült, aztán egy pillanatra megállt Heltai Pali előtt. – Vigyázz, Heltai Pali, egyszer ez a lány, az Erzsike, megmérgezte magát egy vasutas miatt.
– Gyakorlata lehet az ilyesmiben.
A lány evett, mintha nem is róla beszélnének.
– Mindennap megkérdi, mikor jön ide a százados úr. Azt hiszi, százados vagy, Heltai Pali, nyugalmazott százados. Vigyázz, nehéz lerázni!
Heltai Pali tenyerét az asztal lapjához szorította, félig fölemelkedett.
– Mióta járok ide?
– Nem tudom, kedvesem, honnan tudnám én azt, de ha rosszul vagy, eredj föl a szobámba, odaadom a kulcsot, úgy nézel, hogy az ember megijed… eredj föl és feküdj le, az Erzsike elkísér.
– Láttál berúgva?
– Nem, aranyapám, mindig úr voltál, de most már visszamegyek a csibéimhez, a fiacskáimhoz, drága kis tojásaimhoz!
– Mióta járok ide?!
Aranka már a fiúk közül felelt. – Csak azt tudom, hogy amikor először idejöttél, a kecskebékát énekelted és virágot vettél nekem, hát elég régen lehetett.
Heltai Pali visszacsúszott a székre, a tenyerét nézte. – Bejöhet ide valaki, akit ne ismernék? jöhet egy nő, akit ne láttam volna? A Nyugati pályaudvartól a Keletiig ismerek mindenkit, kocsmában, téren, utcán…
– Rágyújthatok?
A lány két cigarettát húzott elő, az egyiket Heltai Pali felé tolta, de az pénzt dobott az asztalra.
– Legalább egyszer föltehetnétek egy tiszta terítőt!
– Eddig sosem volt bajod a terítővel, dehát menj csak, jobb ha most elmész, nem tetszik neked itt már semmi. Aztán majd visszajössz, de lehet, hogy nem látunk többet, mint a barátaidat, a tanár urat, meg azt, aki megírja az életemet… mondd meg neki, Heltai Pali, mondd meg, hogy az Aranka…
…Heltai Pali akkor már kint volt az utcán. A járda szélén állt, mint akit kihajítottak és a sarki kávéház kéken ragyogó fénybetűit nézte. A hó alulról világította meg az utcát, és ezzel valami nedvesen csillogó, elomló ködbe emelte a házakat a piros, kék és sárga fénybetűkkel. A hó alatt már ott volt a megfeketedett, csatakos utca, fekete dombokkal kétoldalt a járda mellett, akár valami nagy temetés után.
Heltai Pali megint azt érezte, mintha elutazna a városból, hogy soha többé nem látja ezt az utcasarkot a kávéházzal, a félkarú újságárussal, nem hallja az utcára áradó zenét, a szakállas koldust is utoljára látja. Olyan egyszerű volt minden, mint utazás előtt.
Az első nőre emlékezett, akit valamikor nagyon régen egy mozi előtt ismert meg. A nő a képeket nézte, ő pedig mellette állt… – a telt karját nézte a zöld téli kosztüm alatt, kibuggyanó, piros sálját, csípőjét, olyan volt a csípője, mint egy bárka. A lába hogy világított, ragyogott, egy pillanatig se állt nyugodtan, táncolt, topogott, toporzékolt, akár egy paripa. Hirtelen ránézett, és ő majdnem elsírta magát, aztán ment mellette, kísérte, és közben mindig várta, hogy majd hirtelen eltűnik egy kapuban. A nő megállt, de a dereka, a csípője tovább mozgott, himbálózott. – Kisfiú, mit akar, kisfiú?… – és ő már vele ment, szólni nem tudott, a szeme tele könnyel, olyan hihetetlen, olyan csodálatos volt!
Aztán a többiek… – arcokra már nem emlékszik: mellekre, csípőkre, lábakra. Nők végtelen sora, akiket elkísért. – Nem tehetek róla, de úgy megtetszett… – ez volt a vallomása, ez volt minden, amit mondani tudott. Csodálkozó, gúnyos tekintet. – Magánál ez ilyen könnyen megy? első látásra?
Mit mondott, mit mondhatott erre?! az első pillanatban, igen, az első látásra érezte a nőt: combját, vállának síkos hajlását és már szinte látta, ahogy lassan vigyázva kifejti, kibontja a ruhából. A kesztyűt majdnem végig rajtahagyja… úgy áll a nő kesztyűsen, meztelenül, így nézi egy kicsit, megforgatja a vállánál. – Barnára sült, kemény bronztestű nőkről lefejteni a ruhát és közben ringatni, csókolni, ölelni őket – a gyönyör és a téboly sikolya!
Heltai Pali fölnézett és a lány állt mellette, az Erzsike. Pár lépésre tőle, fejét kissé hátradűtve… két kezével táskáját fogva, mintha annál keresne védelmet.
– Hagyj most! – és Heltai Pali akárcsak azokat a nőket vágná arcul, akik meg se látták, akiket soha meg se érinthetett, aztán a Körút felé indult.
Egy nő állt a villamosmegállónál, magányos nő, magas, széles vállú, és ahogy megmozdult, ringott a feneke, jobbra-balra csúszott a kabát alatt. Kicsit előrement a sínek közé. Mögötte Heltai Pali állt és várt.
Vékony, esett vállú férfi szaladt el a nő mellett zsebre tett kézzel, kiskabátban, széles karimájú nagy kalapban. Elvágtatott, aztán visszafutott, mintha valami szélvihar sodorná a nőhöz. Fölnézett rá, mögéje került, topogott, előkapta kezét a zsebéből, tenyerébe fújt, és megint a nő elé ugrott.
Az oldalt lépett.
– Elég legyen!
A kis ember hátraugrott. Egy pillanatra Heltai Palira nézett, de nem látta, semmit se látott. Levágtatott a sarokig, mintha végig akarna rohanni a városon, de ahogy berobogott a villamos, ismét itt volt. Fölszállt a nő után, a lépcsőn állt, a korlátba kapaszkodva.
Heltai Pali is föllépett. Kint maradt a peronon, a férfit nézte, ahogy a lépcsőn lóg, a nőt, aki bent ül a sarokban.
A férfi a lépcsőn már csak fél kézzel fogta a korlátot, sovány mellét kifeszítve az ablak felé hajolt, mintha be akarná zúzni az üveget, mintha ő kiabálna, káromkodna a kerekek csattogásában. Szinte szállt, repült a kocsival. Most ő, most ő viszi a nőt, benne van testének ringása, hozzádűl és átfogja, átöleli.
A nő hirtelen megfordult és úgy maradt egy mozdulatban, mint aki csapdába esett. A férfit nézte, a férfit az ablaknál, ahogy egyik kezét messzire kinyújtja, mintha el akarna kapni egy házat vagy egy embert.
Heltai Pali előbbrejött. – Nézi, hát mégis nézi azt a szennyes kis pofát?! Elfordítja a fejét, de hiába, most már hiába, megint csak kinéz.
Heltai Pali bement a kocsiba és a nő elé állt. Kint, az üveg mögött a másik férfi az elrohanó házakkal, utcákkal. A nő fölnézett Heltai Palira… – reménytelen, üres tekintet. Elmosolyodott, de ez a mosoly nem Heltai Palié volt. – Teszik neki, hogy az a másik ott kint tornázik. Érte! hogy a villamos alá bukna és fölmászna a tetejére…
Heltai Pali nem mozdult. Egy pillanatra oldalt nézett, aztán egy térd ugrott elé: a nő térde kibukva a kabát, a szoknya alól egyetlen kerek villanással. Az ablaküvegen elmosódott arcok, mint távoli, elsüllyedt lámpák lengő fénye. Az egyik Heltai Palié. Nézte az arcát, a karját, ahogy a bőrfelület fogja… előrehajol, mintha ráesne a nőre, hogy eltakarja, megvédje mindenki elől. Most már fájt, égetően fájt az a mozdulat, ahogy a nő engedelmes iskoláslányként ölébe ereszti a kezét, kemény vonású arcán elömlő lágy kifejezés, akárcsak éneket hallana messziről.
Heltai Pali kinézett az ablakon, de nem látta azt a férfit, talán lesodorták a lépcsőről, vagy leszállt? Kiment a peronra.
A férfi a lépcsőn ült, a legfelső lépcsőn és cigarettázott. Rajta kívül senki más nem volt a peronon. Odakint hidegen ragyogott a téli este, és ő a robogó lépcsőn fújta a füstöt. Előrehajolva, görnyedt hátával oly mozdulatlan, oly nyugodt volt. Házak futottak el előtte, hosszú kerítések, sötétbe merülő vasrudakkal… elnyújtott, panaszos kutyaugatás hallatszott. – Ez, ez a zsíros, vékony hát várja azt a nőt, ez akarja elvinni?!
A kocsi zökkenve megállt, a férfi egy ugrással lent volt – és kilépett a nő is. Aztán Heltai Pali.
A nő mintha egy pillanatra megállna, hátrafordulna. Vállának remegése, feszes ívű lába mind várta, hogy megszólítsák. Az a kis pofa oly közel hozzá… két keze megint a zsebében, arcát a nőhöz emeli. Szól hozzá. És a nő? felel? megáll? továbbmegy?
Heltai Pali mögöttük, mindig mögöttük. Nem hallott hangot, csak a mozdulatot látta élesen, kegyetlenül, ahogy a férfi egyszerre belekarol a nőbe, és most már így mennek!
Heltai Pali, a másik oldalról, úgy lépett eléjük, mintha el akarná gáncsolni a nőt. Most látta csak, hogy egy téren vannak, nagy, hasas, üres téren.
Azok megálltak. A nő Heltai Palira nézett, a nagy kalapos férfi fogta a karját és hallgatott, úgy tapadt hozzá, mint kinek a világon semmije és senkije nincs, csak ez a női kar, amit többé el nem enged.
– Mit akar az úr?
Heltai Pali nem felelt. A nőt nézte, csak a nő volt előtte, belehajolt az arcába, a közönyös, sima arcába és valahonnan alulról hallotta.
– Hagyjon bennünket, engedjen!
Heltai Pali az ujjakat látta a nő karján belesüppedve, belemarkolva, az idegen ujjakat… nem lehet, hogy így fogja, hogy így elvigye! – A nagykalapos egyszerre előtte volt, két kézzel fogta a kabátját.
– Menjen tovább, menjen! Mi baja velünk?!
Ellökte magától és megint a nő mellett volt.
– Jöjjön!
De a nő hátrált, az arca, a tekintete, anélkül hogy megmozdulna, hátrált.
– Jöjjön!
Valaki rángatta a karját, kiabált, de ő csak ment a nő felé.
A nő arca megrándult, felső ajka furcsán, riadtan felhúzódott – elakadt sikoltás.
Egy nyilallás… Heltai Pali az oldalához kapott, a kabát, a ruha felhasítva és valami undok iszap szivárog belülről… vér, hiszen ez vér! Előrehajolt, kalapja leesett. Előtte a másik férfi, kezében hosszú pengéjű bicska… hirtelen eldobta és térdre esett. Két öklét homlokához verte.
– Miért, miért nem hagyott engem békén?!
A nő eltűnt, mint ahogy egy fátyolt elrántanak és most már csak ketten voltak. A nagykalapos fölugrott a hóból, mintha pörögne Heltai Pali körül, megfogta a vállát, egy padhoz vonszolta. Beszélt, beszélt, de egy szót se lehetett érteni.
Heltai Pali a kinyújtott lábát látta, feje előrebillent, mintha le akarná köpni cipője orrát. Szomjas lett, nyelve megnőtt, megdagadt: nagy, száraz békaként lapul a szájában.
– …már egy hónapja lesem, kísérem ezt a nőt, azóta nem dolgozom, nem gondolok másra, csak ő van előttem mindig, egyszer már megígérte, hogy találkozunk, aztán megint elkergetett és meg se ismert… megveretett valakivel az utcán… most végre jött velem, de lehet, hogy megint kinevetett, kirúgott volna… vizet hozzak, orvost? Dehát mit akart az úr, mit akart?! elvinni, ugye elvinni, mi az magának, egy szó, egy mozdulat és a nő már megy, ugrik egy füttyre, hát nem sajnálom, érti, nem sajnálom, dögöljön meg!
Úgy hajolt Heltai Palihoz, mintha bele akarna vágni az arcába, majd hirtelen megfordult és elrohant.
Marad a pad és a tér… Heltai Pali előtt egy vézna, havas fa. Valahol mellette mintha emberek mennének súlyos, fekete lépésekkel, de egy se fordul felé. Kocsi futott az úton – nem állt meg.
Áll valaki a fa alatt, áll és néz. Mit akar? jöjjön ide, ha akar valamit, jöjjön ide! – kiáltotta Heltai Pali. Némán repült el a hangja.
Hosszú, fényes ablaksor a tér felett – ragyogó, kiterjesztett szárnyak. Egyre közelebb repülnek és már látni az ablakok mögött az embereket is: egy nő vetkőzik a függöny mellett, keze végigcsúszik a harisnyás lábán és idenéz. A többiek is őt nézik, a nők az ablakokban, Heltai Palit. Vállak, mellek oly közel hozzá. Aztán megint csak az egyenes sima ablaksor – fölszáll és lassan távolodik.
Az az alak, ott a fa alatt… elmegy, vissza, visszanéz, de hiszen itt ül a padon, Heltai Pali mellett!
Ott egy kapualj fényköre félkaréjba hasítja ki az udvart, valaki jön le a lépcsőn, akit várni kell. Nem lehet az, hogy ne várja… pár lépés, éppen csak föl kéne állni. No lám, hát ilyen egyszerű. – Heltai Pali már áll, a másik, az ott maradt a padon, de ő áll, és belép a kapualj fénykörébe.
*
A hó vékony résű ablakokon világított be a pincébe. Lentről egy-egy elsiető láb fekete vonalát lehetett látni, üveghez tapadó arcot, ahogy azt a hosszú sort nézi a hatalmas leveseskondér előtt. Valahol, a sor végén egy kanál a tányérhoz zörrent, a hang egy pillanat alatt megerősödött, és most már egész zenekar zengett. Ütemes, fenyegető indulót vertek, de az arcok a tányérok fölött jámborak, mozdulatlanok voltak.
Kopasz, ráncos arcú férfi ugrott be egy oldalajtón kék házikabátban, mintha éppen álmából verték volna fel.
– Csönd legyen! elment az eszük?
A csörömpölés abbamaradt, és akkor egy éles hang:
– Már negyedik napja bab, mindig bab!
A kopasz a kondérhoz ment, kivette a lány kezéből a merőkanalat és megkavarta a levest. – Bab, hát bab! Menjen a Ritzbe, akinek nem jó a menza. Mit gondolnak, mennyi pénzt kapok erre az egészre? és könnyen lehet, nagyon könnyen lehet, hogy bezárjuk a boltot! Mit csináljunk, nincs pénz! – Elengedte a kanalat és egy alacsony, rongyos fiúhoz lépett. Olyan volt az, akár egy rongycsomó. Arca tele vörös tüskékkel, haja, mint a seprű, két szeme szinte elveszett a tüskék között. Lehajtotta a fejét.
– Maga főiskolás?
– Én nem szóltam semmit, doktor úr.
– Mutassa a jegyét!
A fiú benyúlt a rongyok közé, aztán kihúzta az üres kezét. – Nincs nálam. Azt hiszem, már odaadtam, amikor bejöttem, igen, akkor odaadtam a Nyári úrnak, vagy… amikor bejöttem.
– Művészettörténetre jár – mondta valaki. – Szobrász.
– Kinek adta a jegyét? – A doktor végigcsúsztatta tenyerét az arcán. – Nyári úrnak? Nyári úr!
Bajuszos, oldalszakállas fiú lépett elő, felhúzta a vállát és mosolygott.
– Azt hiszem, már hétfőn ideadta.
– Maga is azt hiszi? Így törődik a jegyekkel, a menzával, magától minden koldus belóghat az utcáról! Múltkor azt az újságost ebédeltette, de az ingyen koszt az jó, a tejet haza tudja vinni este! Holnap hozza be az indexét! – kiáltott a tüskés arcba. – Tudom én, hogy egy csomó lógós van itt, soha nem látták az egyetemet, és még lármáznak, még pimaszkodnak!
– Sok a szöveg, gyerünk azzal a babbal!
A doktor még mondott valamit, de azt már nem lehetett hallani a csörömpöléstől. A tüskésképű már egy hosszú fapad végén ült, kanalát becsúsztatta a levesbe. – Hozzak indexet, honnan hozzak én ennek az állatnak indexet?
– Lehet, hogy holnapra elfelejti. Tudod, milyen bolond.
– Hozd ide a tányérodat, Gábor, van itt még hely!
Gábor a tüskésképű és egy fekete hajú lány közé ült. Honnan ismeri ezt a tüskés arcot? Magdáéktól persze, ott látta.
Az eltolta a tányért, homlokát tenyerébe dűtötte. – Nem jövök ide többet, nem is jöhetek. De bemegyek az irodába és megmondom neki, hogy velem ne ordítson.
– Ne bolondozz, Milán! hol is ennél? Adjatok még egy kis kenyeret a Milánnak!
Milán visszahúzta a tányérját. – Éppen velem van baja? mert rongyos vagyok, mert…
Gábor előtt felemelkedett egy vékony, sima arc. Akárcsak a tükörből nézne. – Azt hiszem, meg kell mondanom, hogy az ilyesmit én se helyeslem. – Gáborhoz szólt, Milánt meg se látta.
– Mit nem helyeselsz?
– Hogy mindenki idejár, már úgy értem… – egy pillanatra elhallgatott. – Mégsem lehet mindenkit becsődíteni. Az ember már azt se tudja, ki ül mellette. Inkább vinné haza az ételt.
– Hová haza, hová?! – Milán fölugrott, akárcsak a sima arcba vágná a tányért. – hát van egy lyuk, ahova bebújhatok, hát idejönnék akkor?!
– Ez nem az én dolgom, és különben is csak azt mondtam…
– Ne mondj semmit, Dénes! – Gábor megfogta Milán karját, és visszanyomta a padra. – Rém előkelő vagy, de kint kuncsorogsz a konyhában, hogy még egy tányérral adjanak, neked mindig dupla kenyeret csúsztatnak, hát legalább fogd be a szád!
– Én koldulok a konyhában?! Ez nem igaz! Hallod-e, ennek következményei lesznek!
– Milyen következményei? – Gábor áthajolt hozzá. – Kapsz két pofont, hogy hazáig csúszol!
– Csönd, fiúk, megint kijön az öreg! – Nyári elment az asztal mellett. – Akarsz még egy tányérral, Milán?
Az egy kemény babszemet ütögetett a kanalával. – Igaza is van, minek járok ide, egy ilyen vén barom a menzára? Hány évig kussolok még itt egy tányér levesért?! A zsebemben egypár régi újságkivágás, amit rólam írtak, a dolgaimról, no, azt megmutathatom. És aztán? mi van aztán? mégiscsak itt ülök a padon meg a téren. Nem dolgozom, nem csinálok semmit. Már nem is nagyon gondolok rá, csak arra, hogy mit egyek, hol aludjak. Hát ennyi az egész?
A babszem kipattant az asztalra, utánakapott, két ujja közé vette. – Durvák az ujjaim, a szemem se jó. Becsaplak benneteket, Miska, hogy szobrász vagyok, művész. Az ám, művész úr! Na, mindegy. – A babszemet becsúsztatta a belső zsebébe. – Adjatok még egy tányérral, Miska. Holnap mi lesz? sárgarépa-főzelék? Attól tudunk fütyülni, gyerekek.
Gábor megfordult: Magda állt mellette. Valahogy úgy, mintha mindennap idejárna, itt enne. – Üljön le. Miért áll? ebédel?
– Hát maga is idejár? – Megfogta Gábor karját és a vállán át Milánra nézett.
– Nem tudta?
– Azt hittem, csak ő. Ismeri Milánt?
Milán nem nézett föl a tányérjából, nem is köszönt. Arca egyetlen kemény vonássá merevedett.
Gábor úgy volt közöttük, akár valami kanál, amit legjobb lenne félretolni. Hát ezért jött ide Magda? Milánért? Mindegy. Ez a szőrcsomó igazán nem számít. Mégis, hogy nézi Magda, az pedig oda se bagózik. Biztos a dolgában. Ugyan, miben? – ez már megint hülyeség! De ahogy a lány most mellé ül, igen, Milán mellé… hozzáhajol, mond valamit. Az fölemeli fejét a tányérjából, és még mindig nem néz a lányra. Á, Magda mindig szerette az ilyen fura pofákat, meg aztán szobrász! – Gábor csak a lány hátát látta, elforduló vállát, könyökét az asztalon. Ezt tartotta a karjában? ennek írta a leveleket? (egyiket se küldte el.)
– Mit törődik az apámmal?! – Magda Milánhoz hajolt, keze lecsúszott az asztalról.
Gábor az üres tányért nézte. Az apja, persze, mit törődik az apjával?! Miért kérdi ezt Magda? Most föláll és Milán is.
– Kedden várom, Gábor. – A lány a kezét nyújtotta, aztán ment Milánnal.
– Jó nője van!
Gábor egy ostobán vigyorgó arcba bámult. – Belevágni a képibe ennek a hülyének! – De Gábor csak ült a padon, kanalával a tányért kocogtatva. Hova mehettek? Magdához, tiszta dolog. Hiszen azért mondta a fiúnak: – mit törődsz az apámmal? – Ott alszik… na és! Megsajnálta, mert szegény, mert… Ezek még mindig róla beszélnek: a Milán nőjéről? Azt hiszik, mert egyszer vele megy… de talán többször is együtt látták őket? Meg kéne kérdezni. Mit, mit kéne megkérdezni?
– Már mész, Gábor?
A fiú hóna alá csapta a táskáját, indult. Kint az utcán megállt, mintha várna, hogy hirtelen eléje lépnek karon fogva. Ki bánja? akkor is az övé volt! Ki veheti el tőle azt az éjszakát? – Az az éjszaka, az egyetlen éjszaka úgy benne volt, akár a felszakadó seb. Azóta semmi értelme, ha egyedül gubbaszt otthon, nőnél van, vagy az utcán csavarog.
Valaki állt a túlsó oldalon. Vékony, ismerős alak: Kompóthy! De hol hagyta a kéziratköteget, a „deszkákat”? és micsoda barna cipője van, rendes kabátja, kicsit rövid, a bokájáig se ér. A bajusza se olyan lompos, mi az, megnyiratkozott?
– Kompóthy! Kompóthy!
– Már régóta figyelem, ahogy ott áll. Egyszer mintha elindult volna, aztán megint megtorpant. Talán vár valakit?
– Nem én, senkit! De hát beszéljen! Új cipő, kabát, és bizonyára valami remek vendéglőből jön.
– A menyasszonyom főz, nagyon ízesen, és a töltött paprikát különösen érti, tegnap csinált egy tojásos nokedlit!…
– A menyasszonya?
Kompóthy a cipőjét nézte, az új barna cipőjét. Valahol a szalmaszínű bajusz táján elindult egy mosoly, de nem folytatódott, elakadt a ráncokban. – Hát nem mondhatnám, hogy fiatal, de mit is kezdenék egy csitrivel? Na, ez egész más. Megfontolt, komoly özvegyasszony, vasárnap ismertem meg a nővéremnél az ebéden. Jelzem, hogy megint mit csinált a nővérem! nemcsak hogy kevés tésztát adott, de megint azt fújta, hogy olyan verseket ő is tudna írni! Hanem a nő akkor már figyelt, láttam én azt. És mondta is, hogy mennyire szereti a verseket, valami Komócsyt emlegetett, egyszer egy emlékkönyvben olvasott tőle. És hát én ismerem-e Komócsyt? Nem, mondtam, nem ismerem Komócsyt, de talán felolvasok egy-két verset. A nővérem kiment a szobából. Menjen csak! Mi lett a vége? Két óráig olvastam és meghívott uzsonnára. A Sziget utcában lakik. Őszintén szólva a cipő kissé szorít, hiszen a férjéé volt, akárcsak a kabát.
– …és megnősül?
– Egyelőre vidékre ment a rokonaihoz és rám bízta a lakást. Itt a kulcs. Végre nyugodtan alhatom éjjel, nem zavar senki. Akkor kelek, amikor akarok, és mondta, hogy a kamrában van lekvár, nyugodtan delektáljam magam. Így mondta. Most utazott el, kikísértem a vonathoz, kért, hogy integessek neki, hát integettem. De hova néz, kedves Gábor, hova figyel, hiszen nem is hall engem.
Gábor az apró, egyemeletes sárga házat nézte Kompóthy mögött, a kövér nőt a kapuban, a sarki cukrászdát, és mindez mintha Kompóthy hátából nőtt volna ki. Úgy állt itt a sarkon, hogy maga volt a kis józsefvárosi utca: szűk, sötét kapualjakkal, és széles, vidéki udvarokkal. Ha elmegy innen, mindezt magával viszi.
– Lehet, hogy az ember a karjában tart valakit egy éjszaka, és aztán mással lássa, másé legyen? – hát nem jelent semmit, hogy az enyém volt?
Kompóthy bajusza megrezdült, mintha csak az hallotta volna a kérdést. – Nem tudom, nem sokat értek az ilyesmihez, a feleségem szeretett és én is szerettem. De ha egyszer a magáé volt, hát mit törődik vele, hogy mással látja? Mi fáj? a hiúság?
– …nem, ez más. Nagyon szeretem.
Még egyszer fölnézett Kompóthy arcába, aztán ment. – Otthon, fölfelé a lépcsőn, egyszerre csak előtte állt egy széles vállú, kék szvetteres fiatalember sportsapkában. Egyik kezével a korlátot fogta, mintha hirtelen le akarna csúszni.
– Ne haragudjon, hogy így megszólítom. Tudom én, hogy ez nem egészen rendes dolog, de hát egyszer mégis kell beszélnünk, mert a Klári ugyan sosem szól, és ha megtudná, hogy én így a lépcsőházban…
– Milyen Klári?
– A testvérem. Králik Guszti vagyok, innen a hentesboltból. Különben itt lakunk a második emeleten, már biztosan látta a húgomat. Kicsit vékony csirke, de azért úgy gondolom szép, nekem legalábbis. Most különben ez a divat: vékony alak… filmszínésznők, meg minden… Tetszik egy rágógumi? Én már megszoktam, az üzletben, futballmeccsen meg se tudnék nélküle lenni. Biztosan hallotta már zongorázni a Klárit, mindenféle klasszikust játszik, én a nevüket se tudom. De hát Klári, az más. Angolul tanul és komoly könyveket olvas, nem ám sportlapot meg sárga regényeket. Hát, ha meg akarja ismerni a Klárit, én nagyon szívesen… már úgy értem, ha eljön hozzám, mert mire való az, hervadozni az ablakban és zongorázni? Tessék, ismerje meg azt a fiút, ha tetszik neki, aztán, ha a fiú is, ha a fiúnak is… na szóval… Hát akkor csak jöjjön le hozzánk, mintha engem keresne, a Gusztit. Neki persze erről nem szabad tudni, hogy mi itt beszélgettünk, de nem szeretem, ha valaki örökké nyavalyog. Második emelet öt, este héttől mindig otthon vagyok, és azért velem is lehet sakkozni, meg értek ám az autókhoz is, motorokhoz. Sakk, dominó, ez megy, meg aztán bikázni tudok patkószögekkel. Majd megtanítom. A téren mindenki játssza. Mondjuk, ha hozna egy könyvet a Klárinak, az jó lenne, de nem, az már feltűnő. – Hirtelen oldalt
lépett és leszaladt a lépcsőn. Gábor már csak a fütyülését hallotta, a jelt, amit mindenki ismer ebben az utcában.
Gábor még egy kicsit állt a lépcsőn. – Klári, Klári, szépen zongorázik… na istenem! – Rántott egyet a vállán, és továbbment.
*
Az arcot nézte a tükörben, a vékony, szalmaszín bajuszos arcot. Oly élesen vált ki a háttérből; két kép lógott fölötte: nő díványon lecsúszott kézzel és egy bágyadt tekintetű férfi, ahogy a kávéscsészét tartja. – Mikor látta az arcát? Ócska kávéházi tükrökben egy-egy pillanatra, a kirakatüvegen, tiszta vizű tóban és pocsolyában. Mindig más volt. És most, a szobában?
Kompóthy kicsit közelebb ment a tükörhöz. – A szobában – mondta. Az erdő, az utca, kávéházak, kocsmák után a szoba és az arc mindig más. Hol maradtak az utak? – most már vége a csavargásnak és annak az embernek, aki az erdőben lakott, az utca padján aludt? Belépett a szobába.
Leült a dívány sarkára, az üres lekvárosüveget nézte az asztalon, az elszórt kenyérhéjakat. Jó lenne eltakarítani. Á, ráér holnap is. Ráérünk, semmi se sürgős. Végigheversz a díványon, olvasol, vagy verset írsz, vagy semmit… igen, csak bámulni a levegőbe. – Erre gondolt az utcán, hogy egyszer majd így ül a dívány sarkán, eltelve, telezabálva? És ha Borsos most látná, Borsos, aki mindig küldte valahová: telefonálni, kiadóhoz, rádióhoz, újsághoz… Mit mondana most Borsos? – Eladtad magad, Győző! – Szinte hallotta a vastag, zsíros hangját. – Hát kellek én még valakinek? és akikkel valamikor együtt voltam: a feleségem, Kásás Lajos, aki megfagyott az erdőben, Fürjes, a játékos… mi közük ehhez az emberhez itt a dívány sarkán?
Fölállt, ujját bedugta a lekvárosüvegbe, végigsöpört a szélén, aztán leszopta. A rádióhoz ment, megcsavart egy gombot, elkattintotta. Nem kell most zene, semmilyen hang nem kell, ha az ember csöndben van. A nő talán vissza se jön, sose látja többet, egyedül marad ebben a szobában. Valahonnan majd küldenek ételt (mert a nő ezt elintézte), és ő ki se mozdul. Ki jöhet ide? ki állhat az ajtó előtt? ki csöngethet?
Levelet kéne írni valakinek, levelet a várból.
Eloltotta a nagyvillanyt és megnyomta a kis asztalilámpa gombját. Sárga fény buggyant ki a sötétből. – Kompóthy félrecsuklott fejjel állt, maszatos, lekváros kézzel. – Kié lehetett régen ez a szoba? Hol van az az ember? Talán itt áll a sarokban, csak hívni kéne, és itt vannak a régi lakók is, senki nem veszhet el a szobából! – Lámpa – mondta, de a lámpának nem volt rabszolgája és magában állt minden bútordarab. Fölemelte a kezét, és megint azt érezte, hogy ő van! Akárcsak régen, gyerekkorában, amikor fakanállal, arab harcosként rohangált a gangon és egyszerre megállt, megtorpant, mert érezte, hogy ő van: övé ez a kinyújtott kar, ez a fej, ez a láb, a hang és még valami…
Leengedte a karját, ásított. Borsos mit csinálhat? Teát főz a beteg feleségének, az mindig beteg, talán azért is olyan ideges a Béla. Mindegy, nem fontos. Kik ülnek most az Alagút kávéházban? Hát a régi alakok: Gábor, Fürjes… akvárium, tiszta akvárium! Az utca, hm, az utca… az Üllői úton, a kaszárnya mellett már ott áll a hajlott hátú, sétapálcás férfi, aki a cselédeket lesi. A bolond Dani a Körúton pörge kalapban, lobogó ingujjban, csak a hatos villamos előtt megy át a másik oldalra. A szendvicsember télen is borotvált feje tele reklámmal, Blum úr, a kövér Blum a Fecske utcában, aktatáskájában nádpálcával, egy nőt keres, aki elnáspángolja. A Mátyás téren ül Spinyóka, a bolond cigánylány kibontott hajjal és a vőlegényét várja, mindig azt várja: a tér padján, a lépcső kövén, a vékony külvárosi fa alatt a földön ül és vár. – Fuvaroskocsik mennek át a hídon, nagy, öblös hasuk alatt lámpa leng. Stanicliba tett gyertya izgatott, remegő fénye a száguldó biciklista kezében. Aztán ahogy este a házak homloka felragyog a fénytől!
…hát lehet az, hogy ő itt álljon ebben a nyugodt, kényelmes szobában? De ha már itt áll és egyedül van, akkor elénekel egy kis dalt a gyűrűről, aki vándorútra ment… egyik kézből a másikba, aki tudja, meg ne mondja, merre van a gyűrű útja (közben látta a régi szobáját, szalmazsákokat egymás mellett, a falon egy nadrág felpuffadt, hatalmas árnyát, alatta vékony, reszkető arc pénzt számol, mellette a vastag bajuszos kártyás… arcok, arcok a sötétben. Nem lehet énekelni, beszélni se lehet, csak feküdni. (csili-csalamádé, csili-csalamádé, Sári, hopp!) – Lehuppant, mint gyerekkorában, csakhogy fölkelni már nem tudott. Remegett a térde, fájt a háta. Ült a szőnyegen kinyújtott lábbal, mint akinek már végképp nincs semmi dolga.
Ha megfürödne! Egy kellemes langyos fürdő alvás előtt… mit szól ehhez, mesterem? Elfogadjuk, elfogadjuk!
Fölkecmergett, kiment a fürdőbe. Zöld csempén állt a kád síkos fehéren. Kompóthy megkopogtatta az oldalát. Á, itt egy kagylóban szappan, téglaszínű szivacs.
Csöngettek, és ez olyan hihetetlen volt. Kompóthy úgy maradt a kád fölé hajolva, kezében a szivaccsal, meg se mozdult. Nem, ezt nem engedjük be. Menjen csak szépen tovább, semmi dolga nálunk. Megint csönget? Talán hozzám jön, megtudták, hogy itt lakom, Fürjes vagy Béla!
A szivacs kicsúszott a kezéből, és már az ajtónál állt. Előtte egy pufók arcú lány kék fülbevalóval, hóna alatt csomag és oly mozdulatlan, merev volt. Rövid sárga kabátja térdéig se ért. Szinte meg se mozdult, ahogy belépett Kompóthy mellett. Ment a szoba felé, válla alig észrevehetően ringott, az ajtónál hátrafordult.
– Sári?
– Nincs itthon, elutazott pár napra.
– Hát akkor maga mit keres itt? – A lány Kompóthyhoz lépett, arca még pufókabbnak, merevebbnek látszott.
Kompóthy a csomagot nézte a lány hóna alatt. Oldalt már kissé szakadozott az újságpapír, valami barna szövetet lehetett látni, és ezzel a lány otthonossá vált, Kompóthy pedig mintha kint állna az utcán, a ház előtt.
– Rám bízta a lakást. A menyasszonyom. – Úgy ejtette az utolsó szót, olyan önkéntelenül.
– A menyasszonya, a Sári… – A lány elhúzta a száját, de nem nevetett. Aztán egyszerre: – Na ne zenéljen! Most már azt se hiszem el, hogy nincs itthon!
Bevonult a szobába, mögötte Kompóthy. Úgy álltak a felcsapódó villanyfényben, mintha várnák, hogy Sári hirtelen előlépjen. A lány az asztalra tette a csomagját és leült háttal Kompóthynak, de hirtelen feléje fordult.
– De hiszen akkor maga vőlegény, nézd csak! – és most már nevetett.
Kompóthy pedig szinte elveszett ebben a nevetésben. Sok mindent kéne kérdezni ettől a lánytól, mit keres itt, honnan ismeri Sárit és hogy miért nevet? Na, most abbahagyta, cigarettára gyújt, közben engem néz.
– Azt hiszed nagypapa, belódítasz? Az egészet azért főzte ki a Sári, mert nem akar velem találkozni. Gizit fölszedte a Topogóban és azóta látni se akar. Jó kis hely a Topogó, nagypapa, hát igazán vőlegény vagy, mondd még egyszer! Hová utazott a Sári, mikor jön vissza? Ugye hazudsz, ugye nem is utazott el? De téved, ha azt hiszi, hogy engem lerázhat! – Meglátta az asztalon az üres lekvárosüveget. – Van még valami?
Kompóthy kiment a kamrába. Lekvárosüvegek, kolbászrudak között állt. Megfogta az egyik rúd végét. – De hiszen ez a nő úgy beszél a Sáriról, mintha féltékeny lenne rá! Sári a Topogóba jár? Persze hogy ismerjük azt a moslék kiskocsmát, ahol a pincérlányoknak is férfifrizurájuk van. No lám, és én vagyok a vőlegény. Egy ostoba kis dal jutott az eszébe, ahogy a végén a kórus zengi: a vőle-vőle-vőlegény, a gallérja kőke-kőke-kőkemény! – Ezt dúdolta, ahogy visszament a szobába kolbásszal, lekvárosüveggel, kenyérrel.
A lány már letette a kabátját és feszes, fekete pulóverben állt.
– Ez igen, nagyapa, látom, otthon vagy! Mi az, baracklekvár? Na ülj le te is. Kés, villa… maradj, tudom én, hol van.
Átment a másik szobába, tányérral jött vissza, meg egy hosszú, sárga üveggel. – Látod, akad itt ital is. Engedd, hogy szalvettát kössek a nyakadba, olyan kedves pofa vagy!
Kompóthy engedte. Úgy ült szalvettával a nyakában. Evett, és a lány beszélt.
– Azt mondják a Topogóban, hülye vagyok, hogy futok a Sári után. Majd visszajön magától és különben is így csak elrontom a dolgot. Jó, hát most mást szeret, de azért nem kéne velem így kibabrálni. Nem is köszön. Amikor a Topogóban odamentem az asztalához, szódavizet spriccelt az arcomba.
– A derék özvegy! – Kompóthy fölszúrt a villájára egy kolbászkarikát és megforgatta.
– Miféle özvegy? neked talán azt mondta? Én azt hiszem, téged is be akar dönteni, nem volt ő sose férjnél! Igyál, öregem, csuda vagy azzal a szalvettával! Most mosolyogj, úgy, úgy!
– Zuglóban a verseimet hallgatta, amikor a nővéremnél megismertem.
– Engem is azzal főzött, verseket olvasott valami franciától.
Haragoszöld színű ital futott föl Kompóthy poharába. Ahogy ivott, a lány egyre kisebb lett, szinte elveszett az üveg mellett, és akárcsak a tányér széléről beszélne.
– …mikor először nála voltam, ledörzsölte rólam a festéket és átfésülte a hajamat, aztán nadrágba bújtatott. – Add ide a kezed kis pofám, te áprilisi vőlegény!
Átnyújtotta kezét az asztalon, Kompóthy megfogta. A fekete szvetteres kar élettelenül kinyúlt tányérok, poharak között, fölötte egy elmosódott arc nézte Kompóthyt. Egy pohár feldűlt és az ital lassan, unottan csöpögött a szőnyegre. A kéz, a lány keze kicsi volt és duzzadt, az ujjak vörösek, recések, mintha sokat sikálna. Körméről lepattogzott a festék.
– Sose iszunk? Látod, fölborult a pohár. Sári mindig murizott az ilyesmiért, de most nincs itt. Az ám, hogy nézne, ha egyszerre belépne és meglátna bennünket. Ahogy ülsz partedlivel a nyakadban és a kezemet fogod. Tölts nekem! Állítsd föl azt a poharat, állítsd föl. Mit mondtál, hogy verseket írsz? Volt egy Petőfi-könyvem; elveszett, ellopták, vagy tudja a fene, hova lett. Igaz, nem sokat olvastam belőle. Tudod, mit szeretek? – csónakázni! Most pedig megfürödnék.
– Azt lehet, miért ne? Majd én elkészítem. – Kompóthy felállt. Hiszen az előbb ő akart fürödni, de aztán jött ez a lány.
A lány felemelte a kezét, Kompóthy után intett.
Az pedig megint a kád előtt állt, és kinyitotta a csapot. Hörögve, bugyborékolva tört elő a meleg víz, akár egy haragos szellem. Könnyű pára szállta meg a fürdőt, elhomályosította a tükröt. – Kompóthy a borotvakészülékét, pamacsát nézte: milyen otthonosak ott a mosdón. Berendezkedtek. Szépen levette őket, zsebre vágta. Átment a nagyszobán és látta, hogy a lány alszik. Feje karjára csuklott, ráborult az asztalra. Kompóthy bólintott, aztán belépett a hálóba, a szekrényből kivett egy agyonstoppolt inget és két verskötetet. A kéziratcsomót a párna alól húzta ki.
Aztán már ismét ócska kalapjában állt, pokróckabátjában, hóna alatt a „deszkákkal”.
Visszament a fürdőbe. A gőz fölszállt, elöntötte a kádat, alig lehetett látni. A csap megvadulva zakatolt. Kompóthy mintha sűrűn gomolygó felhőkön szállna kifelé: a gőz utánaúszott, mögötte a víz kilépett a kádból.
Kompóthy behúzta maga után az előszoba ajtaját, vígan ügetett le a lépcsőn. Az utcán egy pillanatra megállt, intett a háznak, aztán továbbvándlizott a havas éjszakában egy kávéház felé.
*
– Mit mondasz, Gábor, hogy este a házunk előtt álltál? Miért nem jöttél be?
– Gondoltam, van valaki nálad, akit magaddal vittél a menzáról, a Milán.
– Na és?
– Magda, hát itt volt nálad, mégis eljött hozzád, és ezt így tudod mondani?
– Hogy mondjam? Nem volt hol aludjon, mert neki még egy albérleti luka sincs. Vásárcsarnokban alszik, pályaudvaron, és néha nálam. Kergessem el, mert valaki kint áll a ház előtt és nem mer bejönni?
– Tudod, mit mondtak, amikor elmentetek? „Jó nője van a Milánnak.” Én tudom, hogy ez hülyeség…
– …akkor miért mondod és miért hülyeség?
– Mert az nem lehet, hogy te…
– …egy ilyen koszos, szakállas alakkal, ugye, az nem lehet? Dehát az legalább férfi, nem siránkozik örökké. Sose kérdez semmit.
– Én kérdezek, hát igen, mert érzem, hogy hazudsz, most se vagy mellettem, nem is látsz, mint ahogy soha még emberrel nem törődtél Magda, se az apáddal, se velem, se Milánnal, csak éppen hogy valaki legyen veled. Nyavalygok, azt mondod, nyavalygok? mert nem vágok fölényes pofát, amikor szeretlek, mert a huszonegyedik utcáról beszélek, ahol te is ember lehetnél, arról a kisfiúról, a Péterről, aki többet ér, mint az a sok moslék alak körülötted?! és most, ha itt vagyok, akkor se tudom elfelejteni a külvárosi kapualjakat, hideg lépcsőházakat és azokat az embereket. Voltál valaha a régi Lóverseny téren? Inkább könyvekben olvasok francia külvárosokról, betörőkről, mert az mégis más, az mégis finomabb!
– És ha így van? De mégse kergetek el senkit, ha nincs lakása.
– Miért nem?! mert ezt olyan jól el lehet mondani a többieknek. „Milán, a szobrász, tegnap itt aludt.”
– Hülye vagy!
– Miért kergeted el az apádat? Hol van? most sincs itthon és nem is tudod, megjön-e. Mert az apád nem érdekes, kivel lehet arról beszélni? – Az csak az apád!
– Véded az apámat, mert tegnap este kint capliztál a kapu előtt, és ezt nem tudod megbocsátani, ezért beszélsz itt kapualjakról meg tudom is én micsodákról.
– Tudod, hogy nem igaz!
– Tudod, hogy igaz!
– Az apád…
– Hagyd az apámat. Miért beszélsz másról, miért beszélsz mindig másról? – Hallgass, ne mondj semmit!
Gábor megint kint állt a ház előtt és nem is tudta, mikor jött el a lánytól. Beszélgettek, de a szavakra már nem emlékezett, csak hogy megint ostoba volt és semmit nem tudott elmondani. Egyszerre a lány combjait érezte a lábára fonódva oly elevenen, hogy szinte mozdulni se tudott, a száját, hajának illatát. Aztán, akár egy ölelésből szabadulna, lassan elindult.
Nem látta az utcát, a fényeket, az embereket, üres volt, mintha kiszívtak volna belőle mindent. Az otthonra gondolt, nem a kis szobára a tér mellett, hanem a szüleire. Megírni az anyjának ezt a nyomorúságot, Magdát, a huszonegyedik utcát, ami valahol itt van előtte és amit sosem talál meg. Hülyék, körúti cinikusok nevetésében hal meg ez az utca. Dehát kell-e velük törődni? Nem többet ér, ha Péterrel beszélget? Meghal az a gyerek, elmegy a testvére után, akit mindig visszavár. A halott testvért éppúgy érezni abban a lakásban, akár Magdánál az apát. A huszonegyedik utcában mindenki együtt van és még beszélni se kell. Ha ott az ember Magda mellett van, akkor nem veheti el tőle senki. Csak lenne bátorsága továbbmenni az éjszakában…
Hosszú, fekete kerítés kísérte Gábort. Egy helyen megszakadt. Ez kapu. És odabent? Sötéten vigyorgó tribün… – ez pálya, persze, futballpálya.
Gábor bement, megállt a pálya szélén. Mellette a tribün mintha tele lenne emberrel, akik valami láthatatlan csapatot néznek, régi híres csapatot. Szinte hallani a morajt, ahogy a labda végigfut a pályán.
A játékosok nevét csak ilyenkor éjszaka tudják; a kerítés emlékezik, az öreg tribün őrzi a nevüket, a régi öltöző. A kapus talán még a háborúban esett el, idegen országban. Hol lehetnek a többiek, akik megmaradtak?
– Bocsánat, uram, de ilyenkor jön ki? Igaz, magam is szívesen ácsorgok egy kicsit, ha éppen nem tudok aludni, ami bizony megtörténik.
Alacsony, keménykalapos férfi állt Gábor mögött, fekete kabátban, hosszú vörös orral, könnybe lábadó szemmel. Akárcsak valami odvas fogból lépett volna ki, hogy rövidesen ismét visszatérjen mint fájó ideg.
– Eddig még sosem találtam itt senkit éjszaka, hiszen még nappal se kíváncsiak erre a pályára. Külvárosi kis csapaté. Hanem én kijárok ide, még a grundokra is, mert ott lehet igazi játékot látni. Ezeket még nem a pénz érdekli. Szereti ön a labdarúgást? – mert én nagyon. Sokan kinevetnek, hogy komoly ember így meg úgy, de nem törődöm velük. Én láttam azt a vézna, szakadt nadrágos fiút, ahogy elindul a telepről a pálya felé és megáll a kapu mögött. Ha arra rúgják a labdát, utána dobja magát. Közben külföldre gondol, nagyvárosokra, ahová majd elmegy a csapattal. Mert egyszer észreveszik őt is, hogy nini, ez a fickó a kapu mögött milyen biztosan fogja a labdát! hátha kipróbálnánk. Aztán a kis csapatból nagy egyesületbe kerül, és akkor írnak róla az újságok. – Csuzmák a válogatottban! – Tudja, mit jelent ez?! És van úgy, hogy a fiú megszédül: inni kezd, nőzni, azt hiszi, neki már minden sikerül, elég, ha kijön a pályára. A válogatottban már szóba se kerül, a csapatából is kiesik. Vissza a salakos, kis pályákra! Eljön egy vasárnap délután, hogy a fűben fekszik és egy régi, tépett szélű sportlapot néz, amiben róla írtak.
– Aztán az a sok ember a játékosok körül! Az öreg rókák, akik a focistákat adják-veszik. Kis pályákra járnak, vidékre, ha megszagolnak valami tehetséget. Vagy ha külföldről érkezik egy nagy játékos, kimennek a pályaudvarra, napokig várják, el nem mozdulnak, a restiben alszanak. Magam is több játékost fedeztem fel, ha véletlenül emlékszik a kis Sopira, a karikalábú szélsőre. Tanyáról hoztam Pestre. Sajnos ellopták tőlem, amikor egy este magára hagytam a szállodában. Klébner Gyula, a félszemű Klébner leitatta és elvitte autón. Ő is adta el az egyik nagy csapatnak. Igen, ilyesmi megtörténik, az ember sosem lehet elég óvatos. Én pedig Kockát csíptem el Klébner elől. Tavasszal megint lemegyek vidékre körülnézni. Szeretem a vidéki pályákat a szénakazlak között. Leülök a fűre, lehúzom a cipőmet, úgy nézem a játékot. Különben ha utazom, mindig van nálam könyv, többnyire az Ember tragédiája. Már többször olvastam, egyes részeket kívülről is tudok. – De mintha hangot hallanék a tribünről, mozgást. Egyszer egy játékossal találkoztam itt éjszaka, egy olyan kiöregedett játékossal. Ült a tribünön és a sötét pályát nézte. Elmondta, hogy most pincér, és olykor kimegy a ligetbe focizni rongylabdával. – Most megint! figyeljen csak!
Valaki köhög.
Gombaformájú, széleskarimájú kalap emelkedett föl mellettük, szinte árnyékot vetve a tribünre. A kalap alatt vékony fehér arc; minden vonása külön élt, mozgott. Satnya bajusza úgy ugrált, mintha fel akarna csúszni az orrára, de maga az arc mégis merev volt, és akárcsak egy másik arcot tükrözne. Kiemelkedett a kéz is, hozzátapadva a deszkához. Az alacsony kis ember mögött rongyokat lehetett sejteni, kenyeret szalonnamaradékkal, – mint aki itt lakik. Úgy is nézett Gáborékra, akár egy fölvert lakó, az ágy szélén ülve.
Meg se szólal, gondolta Gábor, és mindjárt visszabújik.
De az megszólalt, olyan hangon, mint amikor élettelen késeket dörzsölnek egymáshoz.
– Mit akarnak, mire kíváncsiak? Leskelődnek, mi? Már régen mászkálnak utánam? – és most röhögnek, hogy kiugrasztottak!
A keménykalapos fölemelte a kezét. – Egyáltalán nem röhögünk, és még kevésbé leskelődünk. Bennünket igazán nem érdekel, hogy maga hol alszik, akár vissza is bújhat, ha tetszik!
– Ha tetszik… nagyon jó! Maguk pedig szépen hazamennek és a paplan alá csúsznak. De persze előbb még elintéznek.
– Nem értem, mit akar – Gábor közelebb lépett hozzá. – Miért intéznénk el?
– Én se értem, és még kevésbé érdekel! Jóéjszakát, uraim! – A keménykalapos meghajolt és elsietett. Még hallani lehetett, ahogy kint elmegy a kerítés előtt.
A bajuszos megfogta Gábor kezét. – Hívja vissza, rögtön hívja vissza! vagy persze így beszélték meg… – Elengedte Gábort.
– Ezt az embert is most láttam először, akárcsak magát.
A másik átlendült a deszkán, és így a tribün mellett még kisebbnek, véznábbnak látszott. Szakadt kiskabátja alatt foszladozó szvetter, a nyaknál rongyos volt az ing, kilátszott a vöröses bőre.
– Elfuthatnék, de minek? Előbb-utóbb úgyis ez lenne a vége, és unom is már. Érti? – unom! Rendőrért ment a barátja, ugye? Na, ezen a környéken nehezen talál. – Hunyorogva nézett Gáborra. – Lehet, hogy nem is detektívek, csak éppen unatkoztak és kijöttek ide. Hát akkor meg piszok dolog! Ilyenek maguk mind, idejönnek jó kabátjukban, körülszaglásznak… az is, aki a Gizit el akarta vinni tőlem. Egyszerre csak odalépett hozzánk a téren, hogy a nő menjen vele, én pedig, mintha ott se lennék, meg se látott, észre se vett. Tudja, mi volt nekem az a nő?! hogy hónapokig jártam utána, hogy megvertek érte, kidobtak a gyárból?! Ez meg akkor látta először, és mindjárt, egy füttyre!… De aztán megadtam neki, meg én, nem sajnáltam! Úgy vágtam bele a bicskát… ott esett el a hóban. Hohó, barátom, nem úgy megy az! Micsoda finom kabátja, sálja volt… Nem vettem el tőle semmit, nem, nem! Vigyázzunk! – fölemelte a reszkető ujját. – Vigyázzunk! Lehet, hogy gyilkoltam, beismerem, lehet. De lopni, azt nem! Ő, ő akarta ellopni azt a nőt, mert az nem lehet, hogy nekem legyen valakim, akkor mindjárt jön egy úri pofa!
Egy pillanatra elhallgatott, Gábor cipőjét nézte, mintha a lába között akarna elfutni.
– Van egy cigarettája?
– Tessék. – Ha elfogják és megverik… Gábor szinte látta a két rendőr között.
– Biztosan már az újságok is megírták. Én nem tudom, azóta nem láttam lapot. Azt nem hiszem, hogy a Gizi beköpött. Most se törődik ő velem, még annyira se. Ha látta volna annak a férfinak az arcát, amikor hozzánk lépett, hallotta volna a hangját. Én, én nem tudom, ki volt az az ember. Van még egy cigarettája? Mi az? pénzt is ad? Mit akar ezzel, azt mondja meg?! Mindegy, na! Felkapaszkodom valami vonatra és kilógok. Csak ne fájna úgy a fejem. – Miért kellett neki éppen a Gizi, éppen az a nő? Magának is van talán valakije, és ha azt elvennék, ha az orra elől vinnék el… Most se sajnálom azt az alakot, hiszen mindenki megérti, hogy nekem volt igazam, majd elmondom én, akkor se ijedek meg, ha elfognak, kinyitom a számat. Aztán nem bánom, kössenek fel, de hagyjanak beszélni, hallgassanak meg. Ott is csak emberek vannak, hiszen maga is meghallgatott.
Hirtelen fölágaskodott, Gábor arcába hajolt.
– És most hova lesz a séta?
Elvakkantotta magát. Remegett, mintha a következő pillanatban darabokra hullana szét, aztán elfutott Gábor mellett, ki a pályáról.
Gábor pedig a tribünhöz ment, behajolt egy kis páholyba. Megfeketedett újságpapírt talált, más semmit.
Kocsik zörögtek kint az úton hosszú sorban. Csípős szél jött. Valaki fütyült a szélben és a sötétben, aztán szájharmonikát lehetett hallani, egyenletesen dobogó lépéseket. – Vége volt az éjszakának.
Naplójegyzet.
Már zajokat hallottam az utcáról, a reggel lármáját, de még mindig ott álltam a futballpálya tribünjén, kezemben egy megfeketedett újságpapírral. Ez maradt az után az ember után, aki gyilkolt, és idehúzódott egy éjszakára. Hová futhatott? látom még? Nem tudom, mint ahogy sosem tudom, kiket küld elém az utca. Mert ez a legnagyobb ajándék, a legtöbb, amit kaphatok: egy felmerülő emberi arc. Eltűnik ismét, de egy pillanatra rám néz, és ez a pillanat az enyém.
Ott, a kis pályán, a hideg, reggeli szélben megnyíltak előttem az utcák. Láttam, megtaláltam a huszonegyedik utcát, amit Péter fölrajzolt nekem.
Erre gondoltam végig az úton, ahogy jöttem haza. A szobámban nem tudtam lefeküdni, elővettem a naplót. De miért írok? hiszen, ha valamit el is tudnék mondani abból az ünnepi örömből, hogy megtaláltam a huszonegyedik utcát.
Egy sarok, ahol Kompóthy megáll, egy kávéház, ahol Fürjes ül az írókkal, egy pálya deszkakerítése, ahol elfut a gyilkos, és ahol egy lánnyal végigmegyek. Az utca, amit szeretek, ismerem minden kövét. Két ismeretlen villamosmegálló között szétbomlik a köd, és látom az utcát. Kocsik mennek rajta, satnya városi fák őrzik kétoldalt. – Emberek is csak itt lehetünk, itt telik el az életünk, el nem hagyhatjuk soha.
Most, ha bejönne Péter, elmondanám, de ő alszik még ilyenkor. Elmondanám Magdának, hogy az utca soha nem felejti el az embert, és ha végigmentél egy kis utcán a pályaudvar mellett, az örökké emlékezik rád. A halottak sem veszhetnek el, mert az utca őrzi lépésüket, hangjukat.
Nézem az órát és várom, hogy Péter bejöjjön. Ő megérti, amit mondani akarok.
Délután bent volt nálam és egy csúzlit mutatott. Valamelyik pajtásától kapta. Megfogtam a vállát és az ablakhoz vontam.
– Látod, a köd lassan felszívja az utcát, már csak a boltok és ablakok elmosódott fényei látszanak, mintha egy távolodó hajóról integetnének. De azért az utca mégis itt van, az utca, amit fölrajzoltál. Most is itt van a rajz a zsebemben, megőriztem. Ez a te utcád, ahol átfuthatsz egyik oldalról a másikra és fölkapaszkodsz egy fuvaroskocsira, ahol a Málik üzlete van, és ahol egyszer majd mégis szabadon énekel az ember. Nem adhatjuk fel az utcát, harcolnunk kell érte! Ide jön vissza a testvéred. Egyszer csak megáll mögötted, amikor a barátaiddal golyózol, melléd lép a kapualjban, ha kiszaladsz az utcára.
Péter hátralepett, válla kicsúszott a kezem alól. Nézett rám, és a tekintete valahogy elszűkült. Egyik szeme mintha kissé bandzsított volna.
– Add ide!
Elővettem a cédulát, kisimítottam. Még egyszer meg akartam nézni a rajzot, de akkor már kikapta a kezemből. Hallottam, hogy becsukódik az ajtó, de nem mozdultam az ablaktól. Vártam, hogy visszajöjjön. Nem tudom, meddig álltam az ablaknál, de egyszerre éreztem, hogy Péter nem jöhet vissza. Nincs többé mit beszélnünk. Elvette tőlem a cédulát, mintha elárultam volna azt az utcát.
Voltam Magdánál és az éjszakáról beszéltem – a futballpályáról, a gyilkosról. Aztán a huszonegyedik utcáról, és hogy Péter visszavette a cédulát. – Magda egy könyvben lapozott. Hirtelen letette és most megint olyan volt az arca, mintha sosem beszélgettünk volna. Megint a simaságát éreztem, hogy kicsúszik mindenből, nem ér el hozzá semmi.
– Mit szólnál, ha elutaznék?
Azt hiszem, elég ostoba képet vághattam, mert felnevetett.
– Hát örökké itt kell élnem?! – Ezt szinte kiáltotta. Aztán elkapta a kezem és feje a vállamra hanyatlott. Így maradt szótlanul.
Persze ő elutazhat, mit jelent neki ez a város, az utcákkal? És én? – óriási! – Eltoltam magamtól, fölálltam.
– Miért mész?
Kint a ház előtt az apjával találkoztam. Keménykalapjában, fekete kabátjában, akárcsak egy vonatra várna. Egy vonatra, ami majd befordul ebbe az utcába és elviszi. Felém fordította az arcát (még sosem láttam ilyen vörösnek), megemelte a kalapját. Melléje léptem, de nem szóltunk egymáshoz. Hanem mintha a sírását éreztem volna: néma, könnytelen sírását. Megszorította a kezemet.
– Nem szabad vele törődni!
De ezt is inkább magának mondta. – Elengedte a kezemet és én elmentem. A sarokról visszanéztem, még mindig ott állt a ház előtt.
Péter nem jön be hozzám, ha meglát, elfut előlem, vagy a levegőbe bámul.
Többször kerestem Magdát. Nem volt otthon se ő, se az apja. Nem hiszem, hogy elutazik, ezt is csak „úgy” mondta. Néha kívánom, hogy elmenjen, hogy mindenki elmenjen, akit valaha ismertem.
Megyek az utcán, végig egy kerítés mellett. Úgy érzem, velem jönnek mind a ketten: Magda és Péter. De ez nem igaz! oly messze vannak.
Az utca fényei lassan kigyulladnak. Hórihorgas lámpák lépkednek mellettem és már nem vagyok egyedül.
*
Gábor hirtelen felébredt. Csönd volt körülötte, mélységes csönd, de mégis történt valami a házban vagy az utcában. Fel kéne kelni és kimenni. – Feküdt mozdulatlanul.
Egy kiáltás, aztán mintha körbe futnának a gangon. Egyszerre kinyílt az ajtó, világosság áradt be a konyhából. Valaki állt a küszöbön. Brózik, postásruhában. Feszesen állt, tenyerét a nadrághoz szorítva.
– Techlár veri a feleségét.
Gábor még mindig nem mozdult. – A Techlár, persze, az a vasutas, a kövér feleségével. Most veri. Hát mi közöm hozzá, miért kell ezt bejelenteni? Menjenek a pokolba!
Az ágy alá nyúlt, mintha a cipőjét akarná Brózikhoz vágni, de a férfi már eltűnt és az ajtó becsukódott.
Gábor morgott valamit, lehanyatlott a keze. A sötét gangot érezte és egy nagy kövér arcot, ahogy az ajtóhoz nyomul, szűkölve, mint egy ijedt állat: Techlár felesége. Az ajtó nem nyílik meg, nem engedik be sehova. Mögötte a férje, rángatja, tépi, cibálja a haját. Végiggörgeti az asszonyt az ajtók előtt, aztán egyszerre eltűnnek.
Vékony, éles szalag gyulladt ki az ajtó fölött. Gábor, anélkül hogy felnézett volna, látta az apró, vékony vonalú alakokat. Bajuszos, nevető arc, régimódi, gömbölyű kocsi futott mellette kis fekete lóval. Mögöttük két labdázó gyerek. Az egyik Péter. Földobta a labdát, de az nem esett vissza és a másik gyereket se lehetett látni. Elfutott a kocsi, eltűnt a nevető arc, és most már csak Péter volt. Az ágy szélén ült és a lábát lógázta.
– Itt volt a testvérem. Néha eljön hozzám, de nem akarja, hogy apáék észrevegyék. Hirdetőoszlopban lakik a testvérem. Hátul van egy kis ajtó és odabent… te, ha tudnád! Kis kályhája van, karosszékben pipázik és rádiózik. Senkise tudja, hogy odabent lakik. Ha szólítom, meghallja és eljön. Apáék sosem hívják, sosem szerették, azért is ment el a hirdetőoszlopba.
Nehéz, fullasztó volt a takaró Gáboron. Egy mozdulat, hogy letépje és Péterre kiáltson. – Nem igaz! te nem vagy itt! – Meg se tudott mozdulni és tovább hallotta a gyereket.
– Félnek megállni a lépcsőn, sosem mernek benézni egy kapualjba. Félnek, hogy egyszerre csak a testvéremmel találkoznak. Mert ő tud róluk mindent. Látta, amikor megfojtották az öreg verklist a Málik pincéjében. Lecsalták, hogy lekvárt adnak neki. Megölnek mindenkit, aki bejön ebbe a házba. Nemcsak a szüleim, a többiek is. Rabnec bácsi, Málik, Techlár, Hudák néni. De a testvérem látja őket, van egy kis készüléke a hirdetőoszlopban, csak bele kell hogy nézzen. – Te is menj innen! Miért is jöttél ide?!
A szoba közepe a kis asztallal, a rongyos szélű szőnyeggel hirtelen megvilágosodott. Egy sovány, magas homlokú fiatalember állt az asztalnál és levelet olvasott. Egyik kezével a szék támláját fogta. Száját összehúzta, és a levél fölött valahova a sarokba bámult:
(A régi albérlő áll itt és levelet olvas. Most leül az asztalhoz, leveti a kabátját. Tenyerét homlokába dűti, lába elvész az asztal alatt. Már csak az előrehajló hátát látni, egyre vékonyodó vonalban, gombostűvé szűkülő fejét, aztán eltűnik és kilobban a fény is.)
– Nyomorult! Nyomorult!
Gábor az ágy mellett állt a sötétben, két kézzel fogta az ingét. Ki ordít? Most mintha vernék az ajtót, aztán egy mély, öblös hang.
– Na végre, itt a rendőr!
Egyszerre csönd, aztán súlyos lépések és egy tépett női hang.
– Nem igaz, nem bántott, hozzám se nyúlt, ne vigyék el!
Gábor leült az ágy szélére, a hátát dörzsölte. Ez a Techlár felesége… hát akkor még él. Most valaki kiabál: – megölöm, egyszer úgyis megölöm! Ne hagyjanak itt vele, vigyenek el inkább, nem tudom látni ezt a tehenet, leverem a háját, ne hagyjanak itt!…
Gábor egy mozdulatot tett, aztán beesett az ágyba és elaludt. – Reggel bejött Brózikné. Arca kipirult, ahogy az ajtóban állt. Olyan volt, mint aki messziről hozza a hírt.
– Majd agyonverte a feleségét a Techlár. Persze megint beivott. Átok egy ilyen ember. És képzelje, a rendőr nem vitte el, csak éppen felírta csendháborításért. Föl kéne kötni az ilyen alakot! Ja igaz, a húgomtól kaptam levelet. Márciusban feljön Pestre, itt akar állásba menni. Nálunk lakna. De az még messze van, március… Addig nyugodtan kereshet új szobát, Gábor úr.
*
Az ajtó bevágódott Borsos mögött. Még hallotta a felesége hangját, csoszogását, aztán csönd lett. Nem mozdult az ajtótól. Arca felfúvódott, majd összezsugorodott, akár egy kipukkant léggömb. A neve a sárgaréz táblán: Dr. Borsos Béla. De ezzel még idegenebb volt az ajtó és mögötte a lakás a feleségével. Megint a veszekedést érezte, a kiabálást, az asszony érdes, rikácsoló hangját. – Miért nem voltál a kiadónál, háromszor is idetelefonált és cukrot se hoztál haza, pedig tudod, hogy beteg vagyok! – Hosszan pergő mondatok és a szavaknak már nem is volt értelmük. Csak egy vörös kis arcot látott lógó hajjal. Nem hagyja abba és csak nem hagyja abba! – Akaszd föl magad, Margitka! – A nő egy pillanatra elnémult, ő pedig fölkapta a kabátját, fejébe csapta kucsmáját és a botja után kapott, mint aki verekedni indul.
Az ajtó mögött csönd. Az asszony biztosan fekszik, a szívén borogatás. Mellette kéne ülni. – Adjak egy borogatást? – Út a fürdő és a szoba között egy kifacsart vizes kendővel.
Hát mindegy! – Megmarkolta a botját és elindult. Az autóbuszmegállónál valaki köszönt; vékony, szőke bajuszos férfi lépett hozzá. Együtt szálltak fel. Borsos beszélt, hallotta a hangját. – …Goethe kollégám erre azt mondta… – és látta, hogy a másik nevet. Úgy ült, mint egy kivilágított színpadon, ahol mindenki őt figyeli. Egy kisgyerek piros arca a szemközti ülésen… milyen figyelmesen néz. Az anyja súg valamit, és a gyerek megkérdi.
– Te vagy a Mikulás?
– Hát persze!
– Hol a szakállad?
Borsos lekapta a kucsmáját és az állához tette. – Tessék!
A kisfiú a fejét ingatta. – Az nem igazi.
– Dehogynem! Csak néha a fejemre teszem, mert úgy kényelmesebb. Különben a nevedet is tudom. Tomi vagy, és csak tojással eszed a spenótot. Tanulás helyett inkább szánkózol, és nyáron a balkonról leköpted az alattad lakó bácsi fejét. Így nem leszünk jóban, fiatalember, pedig most éppen bevásárolni megyek.
– Autóbuszon?
– Mindig nem repülhetek. Különben is így sokkal közelebb vagyok az emberekhez meg az ilyen kisfiúkhoz. – Lekapta a „szakállát” és a fejébe csapta. Intett a kalauznak és a gyerekre mutatott. – Nem szokott felállni az ülésre? nem kiabál és nem rugdalózik?
A kalauz bólogatott, hajlongott. A gyerek anyja fölállt. – A Tomi megígéri, hogy rendesen tanul.
– Jó, jó, majd meglátjuk!
Borsos leszállt. Az autóbusz csörömpölve elrohant mellette, és ottmaradt a sötétben. Tudta, hogy a szőkebajuszos mellette áll, de nem nézett rá.
– Úgy ismernek, mint a Mikulást. Régebben idegen családokhoz is elmentem Kompóthyval. Ő volt a krampusz. Egy szót se szólt, csak nézett, és a gyerekek sírvafakadtak.
– Az ám, mi van Kompóthyval?
– Mit tudom én?! Múltkor láttam az utcán, a járda szélén állt egy tejesüveggel.
– Nekem is tartozik, meg valami kötetre is előjegyeztem. Akkor azt mondta, hogy kórházba megy, és kell a pénz.
– Ha kirúgják valahonnan, mindig kórházba megy. Na, isten vele, majd elküldöm a cikket.
Kicsit megemelte a botját és oldalt lépett. Ez az alak is lepergett róla. Így tűnnek el mellőle szerkesztők, barátok és ellenségek, így megy el hazulról a feleségétől, így lép le az autóbuszról, ahol Mikulás volt. Minden csak része egy csodálatos darabnak, amit nem lehet végigjátszani.
Egy kapu döngve bezárult mellette. Megállt és fölnézett a házakra. Feketék voltak a házak – fejük búbján egy kis félrecsúszott hóval – és nem árulták el a lakókat. A házak már nem adják az emberek arcát. Régen mennyit ácsorogtak Kompóthyval vén, roskatag házak előtt! alig akadt kapualj, amit ne ismertek volna. Különösen a Király utcát szerették. Benézel egy kapualjba, oly szűk és odvas, aztán belépsz és egy városrész nyílik előtted. Az udvar oly hosszú, hogy nem látod a végét. Középen egy bazár sárga épülete, mellette patika és egy kocsma hátsó helyisége. A körbefutó gang, akár egy utca. Vagy csak mész, mész egyik udvarból a másikba, szűk, hajlott hátú lépcsőházak mellett. A lépcsők oly feketék és a boltozatot mintha fáklyafüst pörkölte volna. Szinte várod, hogy egy csapat török rohanjon le a hátsó lépcsőn. De csak félszemű árus jön kezében gombosdobozzal, cipőpertlivel. Árusok gombokkal, cipőkanalakkal és fűzőkkel, edényekkel és tányérokkal, notesszal, naptárral (– zsebbe, ridikülbe, ebbe mindent följegyezhet, nem kell a fejben tartani! itt a zsebnaptár!), csavaros ceruzák, törhetetlen pengék: svéd acél, valódi svéd acél gyári áron! – Csüngő harisnyák
és csíkos mellények, nadrágok, kerek fekete kalapok, szőke parókák. Örökké dühös, ordító árusok, némák, akik kitárják két kezüket és az égre néznek. Kézikocsik karavánja, mintha az egész udvar, az utca, a város megindulna. Gyalogosok: görnyedtek és szótlanok, csak mennek, mennek: sivatagi vándorok.
De némely udvar üres. Magányos, rosszkedvű fa áll a közepén, félkönyökkel dől az emeletre. Vidéki úr, aki unatkozik Pesten.
Mióta nem állt Borsos egy Király utcai kapualjban? Kompóthyt is régen látta. – Mindegy.
Belépett egy kávéházba. Fekete függönyt rántott félre és alakok villantak fel előtte. A zongora mellett egy sárga hajú nő énekelt oly halkan, mintha senkit se akarna zavarni. Az asztalok felett úsztak az arcok, álmos arcok a füstben. Akárcsak egy mulatságról jönnének és itt akarnák megvárni a reggelt. A sárga hajú nő elhallgatott. Meghajolt, mintha összecsukná magát, és eltűnt a zongora mellől.
Borsos pedig meglátta Kompóthyt, Kompóthy szalmaszínű bajuszát, savótekintetét. Nem, nem ülünk le hozzá, észre se vesszük. Az ablakhoz ült és csak nézte Kompóthyt. Az ősz haját, ahogy fáradtan a homlokába hull, bajuszát, száját. Mozog, ugrál az arca, mert megint eszik, zabál. Micsoda kirakatot rendezett ott az asztalon! Egy hatalmas vaj szürke tömbje (hol kapni ilyen piszkos vajat?), cipó és felvágott. Kompóthy félrehajtja a fejét és egy pincérnek magyaráz. Biztosan rendel valamit, mert ez még nem elég. Éhen hal, elájul, lefordul az asztaltól. Hát lehet egy ilyen gusztustalan alakkal beszélni? A versei, na, az más. Most idenéz és csak néz, mintha lenyelt volna valamit, hosszan, elnyújtottan bólint.
Kurta biccentés, és Borsos már egy kerekképű bácsit nézett. Aztán megint Kompóthyt. Honnan jöhet, merről, micsoda utak vannak mögötte? Még mindig Óbudán lakik, késelők és hamiskártyások között? Nem ismeri a rendes ágyat, és tükröt csak kávéházban lát. Felesége meghalt, a gyereke meghalt, mindenki elpusztult mellette. De ő itt ül egy kávéházban és vacsorázik.
(Szájába veszi a felvágottat, fogával lerántja a héját, mintha megskalpolná. Valami port vesz elő a zsebéből, hátrahajtja a fejét és bedűti a szájába.)
Hová megy még ez az ember? – kórház, barlang, kávéház? – A tér padján olvas verseket kislányoknak és csibészeknek.
Kompóthy fölállt, egy újság mögött nyomult előre. De nem jött Borsoshoz, megállt két asztallal arrébb. Olvasott. Kidugta a fejét a lapból, aztán megint visszahúzta. Zsebe kitömve, szélesen elállt kabátjától, mintha tele lenne konzervdobozzal és hogy lötyög a nadrágja! Letette az újságot, egy papírlapot húzott elő. Gondosan széthajtotta, Borsosra nézett, aztán visszasomfordált az asztalához és leült. Ceruzacsonkkal húzogatott valamit a papíron.
Biztosan verset javít, gondolta Borsos, vagy valami számlát. Ennél az alaknál sosem lehet tudni. Fölírja, mennyi előleget vett fel, és tulajdonképpen neki még jár pénz. Neki tulajdonképpen mindig jár pénz. De ha mégis vers… Majd elveszti azt is, mindent elhagy, elszór. Istenverte hülye! meg kéne rázni és ráordítani: fölébredni, ember! Úgy jár, mint egy holdkóros, csoda, hogy mindenhonnan kihajítják?! – Nem, már elég volt Kompóthyból, hogy újrakezdje az őrültségeit…
Kompóthy egy szomszédos asztalhoz ült a cetlikkel, és mintha minden asztalnál ő ülne. Ceruzája kopogott a papíron, egyedül ez a szerény kis zaj élt a kávéházban. Fölnézett Borsosra, fölállt a papírral, akárcsak valami jelentést olvasna. Így állt egy pillanatig, aztán megfordult és visszament a csomagjai közé.
– Ez a hülye határozatlansága! – Borsos hátradűlt a széken – de legalább elment.
…szutykos vajtömb ereszkedett az asztalra, kristályvizes üveg és még két stanicli. Utána, valahonnan a levegőből, Kompóthy, az égi postás.
– Nem tudom, hogy vagyok ezzel a verssel, már egy hete javítgatom. Kinek mutassam? A nővérem nem érti, a menyasszonyom se. Különben már nem is a menyasszonyom, mert otthagytam, meglógtam tőle. Pedig volt fürdőszobája és rendes koszt. Mégis otthagytam. Szennyes alak volt a derék özvegy. Megint visszamentem Óbudára Propilnéhoz és a verseimnek meg a könyveimnek megint nincs helye. De így is jobb, és azt gondolom, te is helyeselnéd, ha elmondanám, ki volt a menyasszonyom, micsoda beteg lelkű…
– …vidd a fenébe azt a ronda vajadat, vidd innen Győző, mert a képedbe vágom! Mi az én asztalom, szeméttelep?! De hiszen szaga van, és te megeszed?!
Kompóthy hatalmas orrával a vajhoz hajolt, búsan ingatta a fejét.
– Tudod, hogy az orgonaillatot se éreztem áprilisban, amikor a kertben sétáltunk, egyáltalán semmiféle szagot. De nem hiszem, hogy romlott lenne ez a vaj, bár, ha megkóstolnád…
– Meg akarsz mérgezni, te himpellér, azért jöttél ide, hogy megölj, te sakálképű?! Vidd azt az átkozott vajat meg a kristályosüveget, mert fölborítom az asztalt!
Kompóthy fogta a vajat és egy kicsit arrébb tette, az üveget pedig le az asztal mellé. – Már megint hogy kiabálsz, Béla, miért kell ezt az egész kávéháznak hallani? Különben se mondtam, hogy kóstold meg, azt nem mondtam. Ha tudnád, hogy fájnak az ízületeim, már meg is van a kórházi beutalásom. Jót tesz egy kis pihenés, ez a nőhistória is levert. Azt hittem, végre tiszta otthonba jutok, derék polgári házba – mocsár, mocsár! Micsoda világ ez, ahol a nő nem nő, a férfi, nem férfi? De azért felöltöznek reggel, van jó lakásuk, kép a falon, könyvek, és a házmester köszön nekik. De hol van az ember?
– A kórházban, hogy be ne csukják. – Borsos rágyújtott egy szivarra, Kompóthy arcába fújta a füstöt. – Mennyit sikoltottál? Tudom, tudom, csak előleget vettél fel, amit utólag nem számoltál el. Igen, az ember kórházban csücsül, mert költő és egy pocsék tróger.
Kompóthy lehajtotta a fejét, nagy megbarnult ujjával köröket vont az asztalon. Arcából csak az orra és csüggedt bajusza látszott.
– A játszó gyerek hazafut a térről és az otthonát keresi, de az ajtó zárva, a szülei nincsenek sehol, a szomszéd ajtók se nyílnak meg, senki nem is meri a házban. Aztán megint az utcán áll, valahol a körúton és nézi, ahogy a porban elmegy a délután, az otthon, az élet. Villamosok, házak látszanak a délután porában, egy óra számlapja, de ezek már oly messze vannak. Az óra nem mutat időt, mögötte a sötét leselkedik, a magányos, nyirkos reggel. Minden elmegy a délutáni porban, egy arc sem fordul az ember felé, soha nem szól senki. Hányszor érzem ezt Béla, ahogy rovom az utcákat és néha egy-egy pillanatra megállok. Fölnézek egy házra és gondolom: ott várnak rám. Van úgy, hogy elindulok a lépcsőn, és sokáig állok egy ajtó előtt. Aztán beülök valahova, emberek között kell lennem. A kávéházban néha azt hiszem, mindenki ismerősöm. Pénz van a zsebemben, de a pénz nem az enyém, – gyalázatos dolog ez! Kirakatokat mutatnak, pénzt is dugnak a zsebembe, mégse mehetek be sehová. Hát én bemegyek! Aztán majd mondok valamit, mindig mindenkinek mondok valamit.
– Megéri?
– Nem lehet fölmérni se a boldogságot, se a szenvedést. Most jó, de ha megyek haza az úton egyedül… Ezért szerettem volna otthont, valakit, aki törődik velem, ezért indultam a rendes emberek felé, de becsaptak. Ők tudnak igazán hazudni: a rendesek. Nekik mindig igazuk van, minden őket igazolja. De ez nem az isten és nem az ember igazsága.
Borsos megkocogtatta a poharát. – Fizetek! – Aztán ült mereven előrebámulva. Mellette Kompóthy, akár egy gyűrött, ócska kabát, előtte a falon egy vigyorgó néger arcképe. Hirtelen felállt, ment kifelé.
Kint a sötétben, a kávéház előtt, megállt. Mellette Kompóthy lelépett a járdáról és elindult. Utánanézett, ahogy a vékony alak lassan szétfolyik, eltűnik a sötétben, Óbudán várja egy ócska kapu és egy szalmazsák.
– Mi az, visszajöttél?
Kompóthy a gázlámpa alatt állt a csomagjaival, arca fehér volt a fényben.
– Gondoltam, együtt mehetnénk, elkísérlek. Talán nem is kell mindjárt hazamenni, beülhetnénk valahova.
– Gyerünk.
*
Kávéházban voltak Magdával, és Gábor, ahogy a lány kezét nézte az asztalon, csillogó arcát, úgy érezte, mintha egy váróteremben ülnének. Még néhány szót, aztán jön a vonat és Magda elutazik. Hiszen egyszer mondta is, hogy Svájcba megy, igaz, azóta nem beszélt róla. Most idefordul és kérdez valamit.
– Megint költözöl?
– Igen, márciusban feljön egy rokonuk és neki kell a szoba. Még van időm, de már most nézek új helyet, nem tudok én már ilyenkor megmaradni. Most vagyok igazán albérlő. Már senkise jön be hozzám, alig beszélnek velem. Nem mintha haragudnának, csak hát idegen vagyok, aki nemsokára elköltözik. Mert néha úgy viselkednek, mintha közéjük tartoznék, kedvesen mosolyognak: mi a kedvenc étele, hogy aludt? – De aztán jön egy nap, amikor megint idegen arcok néznek rám és akkor látom a képeiket a falon, az ocsmány terítőket, vacak csecsebecséiket. Szobáról szobára kísérnek ezek a holmik és ha éjszaka fölébredek egy idegen ágyban, nem tudok tovább aludni, csak fekszem a sötétben. És az örökös birkózás az emberekkel! úgy ismerem az apró ravaszságaikat, hogy örülnek, ha becsapnak! Az utolsó hetekben már az ágyneműt is lehúzzák, és ha nagyon meg akarnak bántani, valamelyik állati képet leakasztják: Érezd megvetésünket, te piszok!
A lány a halkan kalimpáló zongoristát nézte. Mosolygott, tunyán mosolygott, mint amikor a délutáni napban fölcsillan egy tó.
– Akár egy álmos párduc, fekete párduc, és ha mosolyog, mintha egy lámpasor gyulladna fel. Meghívhatnám zongorázni.
– Ezt?
– Miért ne?
– Hát lehet ez ember, aki így kikeni a haját? és az az örökös vigyorgása! Tudnál vele beszélni?
– Ki akar beszélni?
Csönd lett, a zongora is elhallgatott. Magda egy képeslap után nyúlt, aztán megint a zongoristát nézte. Ásított és mosolygott.
Ez odamegy hozzá, gondolta Gábor. Hát menjen, csináljon, amit akar, vigye haza magával!
…egy arcot látott az egyik újságon. Vékony, ijedt arcot, és alatta: Elfogták a Lehel téri gyilkost… – hiszen ez a kis ember a futballpályáról! hát mégis elfogták a nagy kalapjával? Persze, hiszen nem is akart menekülni. Fáj a feje, azt mondta akkor éjszaka, fáj a feje. És hagyták „beszélni” a rendőrségen? A bírók meghallgatták? „Hiszen ott is emberek vannak…” – szinte hallotta a hangját. Beszélni akar, beszélni, és akkor azt se bánja, ha felkötik. Csak hagyják elmondani, miért volt ez az egész, mit jelentett neki a nő és az a másik, akit megölt. A tárgyaláson talán elmondhatja. Nem akadt egy ember, aki meghallgassa, ölni kellett, hogy beszélhessen.
– Gyáván viselkedett – írja a lap. Hát viselkedett? és gyáván? Ilyen marhaság!
– Mit olvasol?
– Elfogtak valakit. Egy gyilkost.
– Ismerted?
– Egyszer, ahogy tőled elmentem, egy éjszaka találkoztam vele.
– Sosem tudom, hol jársz és mit csinálsz. Néha érzem rajtad az utakat, a szobákat, az embereket, akikkel beszéltél. – Most pedig elmegyünk!
Együtt voltak ebben a pillanatban, és most már minden más idegen. El innen, hogy egyedül lehessenek!
Valaki megszólalt az asztaluknál. – Elmentek? hova?
Sötétkék kabátban állt, szemüveges arccal, kezében keménykalap. Nem rájuk nézett, valahova a falra. Kabátja, kalapja siralmasan rendes, és mégis mintha szakadó esőből jönne, ázott útról.
– Apa!
Még mindig nem nézett Magdára, de hirtelen valósággal feléje lökte arcát. – Most végre látsz?! – Leült a székre. Kabátja felfúvódott, feje előrecsuklott.
– Miért jöttél?
– Kértem, hogy maradj otthon legalább ma este. Öt éve halt meg anyád, és szerettem volna…
– Szeretted volna, szeretted volna! És ezért most veled gubbasszak otthon? nem, apa, nem. Én élek!
– Te élsz?
– Gyere! – Magda megfogta Gábor karját.
A fiú hátralépett az apa mellé, hátralépett és megállt mellette. Még látta a lány távolodó arcát, ahogy visszanéz a forgóajtóból. Még vár ez az arc, szája elhasad, szemöldöke csodálkozva felhúzódik – még vár, aztán kilobban s az üveg elfordul. Most kint sétál, átmegy a másik oldalra, megáll a sarkon, visszajön, elmegy.
– Az utcán megláttam magukat, nem is tudom, mióta kísérem. Mindegy már. Kint álltam a kávéház előtt, gondoltam, úgy lépek az asztalukhoz, mint egy kéregető vagy pertliárus. Mert Magdához én nem mehetek. De honnan van benne ez a kegyetlenség? és ha elmegy tőlem, tud másra gondolni? Magának beszél rólam? Nem, semmit? Miért nem megy utána? Ne törődjön velem, én majd elülök itt.
Gábor az arcot nézte, az apa arcát. – Hogy ráng minden vonása. Miért maradok vele, akitől Magda menekül, aki örökké a feleségét gyászolja? Itt tart maga mellett! De hiszen sír!
Az apa kezét előrenyújtotta az asztalon, könnyek csorogtak végig a szemüvege alól. Így sírt, hangtalanul, mozdulatlan arccal, és mintha egy rendetlen, reggeli konyha hokedlijén ülne, szakadt ingben, borostásan, mosatlan edények között. A könnyek eltűntek, fölszáradtak a ráncokban és az arc oly száraz volt.
– Ahogy mentem maguk után, senki se volt idegenebb, mint ő. Ez a lányom? ha felém fordul, meg se ismer. Mit érezhet a szeretetemből? Hiszen egyszer megkérdeztem tőle. Rám nézett és azt mondta: Isszonyú szeretet ez, apa. – Iszonyú szeretet, amitől fél, ami úgy üldözi, mint egy veréb. Talán csak önzés, semmi más. Értem én ezt. Iszonyú szeretet. De ha egyszer megpróbálna velem beszélni… tudom, műveltebb, okosabb, de mégis…
…akár a Lehel téri gyilkos, gondolta Gábor. Ez is beszélni akar. Talán a másik már nem kínlódik úgy, azóta meghallgatták. De mi lesz az apával? neki is ölni kell?
Az apa fölállt, kezében a hamutartóval.
– Műveltebb? hát ehhez kell a műveltség? Mit ér az egész, ha idegenek vagyunk?
Gábor arcába hajolt, aztán visszacsúszott a székre.
– Nincs már szava a szeretetnek, fájdalomnak, gyűlöletnek! Csak társalognak, csevegnek. A szeretet, az isszonyú! Hiszen magától is fél Magda, fél, mert szereti, mert ember! Nincs már benne érzés és abban az egész csordában körülötte! De a lélekről tartanak előadást, ó, nagyon szépen megmagyarázzák, mi a lélek. Ha pedig valaki összeesik előttük, átlépik. Hát én fütyülök az előadásaikra, a műveltségükre, nekem a lányom kell, egy ember!
Elhallgatott, csak az ujjai doboltak az asztalon. Fejét ingatta, szája rángott, mintha magában beszélne. Fölnézett a székről.
– Nem tudtam elmenni hazulról, nem tudok elmenni tőle.
Kint az utcán Gáborba karolt.
Szótlanul mentek, de egy saroknál megállt az apa.
– És otthon, azt hiszi, beszél majd erről? Meg se említi, mintha semmi se történt volna. – Csak ülni és hallgatni, hallgatni. De ugye vannak más emberek és más fiatalok? – Elengedte Gábor karját. – Most már egyedül megyek tovább, köszönöm, hogy elkísért, meghallgatott, ha unt is. De nem! azért mi együtt vagyunk.
Intett és eltűnt a sarkon.
Gábor hazafelé indult, aztán visszafordult, ki a Körútra, be egy mellékutcába: nőtt, nőtt benne a harag. – Az öreget látta a hajlott hátával és ő maga volt az apa, az isszonyú szeretettel, égő gyűlölettel.
Csattogtak a lépései a csöndes kis utcán. Az apa hangja szólt benne, Magda sima arcát látta, a többiekét. – Tetvek, szennyes, hülye kis tetvek! és még ezek pofáznak, ezeknek van véleményük, bólogatnak és vigyorognak, olvasnak és vitatkoznak, járnak az utcán, fölülnek villamosra! közöttük Magda, közöttük Magda!
Megállt és egy falhoz dűlt.
– Cirkusz, micsoda hülye cirkusz!
Leköpte a cipője orrát és továbbment.
*
Öt-hat fiú a kapu előtt. Az egyik szájharmonikát ütöget a tenyerébe, a másik énekel, jobbra-balra ingatja a fejét. Králik Guszti a teret nézi, a színház lámpasorát. Egyhangú dal hallatszik valahonnan, mintha végig a kapuknál fiúk állnának. Gitár peng, és a színház mellett ketten jönnek karonfogva. Egy pillanatra megállnak, akárcsak egymás nyakába borulnának. Az egyik fölemeli a kezét.
| Sötét az utca, sötét a város, |
| ki lesz a vesztes, ki lesz a káros? |
|
Megszakad az ének, és kis dugóalak áll Gusztiék előtt. Arca vörös, liheg. Sálja repked a nyaka körül.
– Elkapták a Lejmi nőjét a Sportkávéházban. Razzia van!
Többen is állnak körülötte, kabátját rángatják, karját. – Az Icát is láttad? pedig mondtam, ne menjen oda!
Csupa kérdés.
Egy távoli kapuból még hallani a szájharmonikát. Ütemesen pattogó dalt játszik. Guszti csak egy szót hall: razzia. – Akkor verekedés lesz. A sarokról jön a Boros a két Briákkal. Nyurga, szvetteres alak vágódik ki a kocsmából: Angyalka. Jön, jön, szelíd, ártatlan csecsemőarcával és azt mondja.
– Gyilkost keresnek, a dadogó Rudit. Múlt héten leszúrt valakit a téren.
– De mit akarnak a lányoktól?
– A Gabit tegnap hülyére verték az őrszobán. Kinek ártott a dilis Gabi?
– Fölrúgott egy rendőrt.
– Az nem a Gabi volt.
Futó, fekete pontok a hóban, és már egész csapat áll a kapu előtt. Mind egyszerre beszél és megint azt hallani: – Mit akarnak a lányoktól?
Valaki bekiáltja. – Az éthordós Briszit a munkahelyéről vitték el! – még most se engedték ki! Pedig az mindig dolgozott.
A tér sarkánál ordítás hallatszik, sípolás.
– A Lejmi dolgozik. Nem hagyja a nőjét.
A dugóalak előregurul, utána a többi. Kábelcső kerül elő egy kabát alól, bokszer. Fekete kabátos nő fut a sor mellett, kezét tördeli, kiabál.
– Ne menj velük, ne menj velük, megint megvernek!
Nem tudni, kinek könyörög, csak fut a fiúk mellett, mintha mindenkit vissza akarna tartani. – Guszti mellett Nagy Misa trappol.
– Odaadtad?
– Mit? – Guszti rá se néz és még egyszer kérdi. – Mit?
– Hát a levelet, tudod, amit Klárinak írtam.
– Hagyj most!
Nagy Misa elhallgat, de aztán megint megszólal. – Ha lesz valami, ne tudjon róla. Minek, hát nem igaz?
A tér mellett egy kis utca sarkán a Sportkávéház. A sarkon rendőrök sorfala, mögöttük detektívek. A kávéház előtt magas, tépett hajú lány két rendőr között, kabátja vállára dobva. Bentről kirepül egy szék, akár az üdvözlet. Vérző fejű rendőrt hoznak.
A fiúk az utca előtt állnak. Guszti zsebretett kézzel bámul, szájában rágógumi. Boros nagyot köszön egy rendőrnek.
– Jóestét kívánok, biztos úr!
– Csak vissza, vissza! Ismerünk benneteket!
– Nézni csak szabad?
– Ne pofázz, anyád!…
– Hé, hé, mit akar az anyámtól?!
Boros nagyon kényes az anyjára, senkise szereti, ha az anyját szidják. Előkerülnek a kábelcsövek és a bokszerek. – Jövünk már, Lejmi! – Nyomás hátulról, mintha egy nagy, élő fal dőlne előre. Králik Guszti szinte beleragad egy idegen arcba, valósággal benyomja az orrát. Két szem, két rémületesen megnőtt, kitágult szem mered rá. Az arc leszakad róla, de akkor meg ketten rángatják a karját – és micsoda ordítás! Két rendőr között táncol Guszti, oldalt rúg, és az egyik elesik. A másik is összecsuklik, és fölötte a Boros vigyorgó képe. – Te szidtad az anyámat?
Kardlap villan a levegőben, egy kék szvetteres fiú a homlokához kap. Valaki ráesik Gusztira, akárcsak a háztetőről ugrana le. Összeragadva együtt gurulnak be a kávéházba és ott leülnek a földre. Egymásra néznek: – Guszti és Nagy Misa.
– Marha, mit akarsz tőlem?!
– Azt hittem, hogy…
– Ilyen pancser!
Szódásüveg repül mellettük. Egy fölfordított asztal mögé húzódnak.
Az egész kávéház repül, táncol. Asztalok, székek csúszkálnak, a biliárdasztal zöld posztója felhasítva. Szék mögül nyúl ki a dákó és kupán vág egy rendőrt.
Bent a pultban kushad a kecskeszakállas tulaj. Két kezét összekulcsolja felhúzott térdén. Csak néz maga elé, olykor lehunyja szemét. Egy nagy csörömpölésnél előrecsuklik a feje. – A tükör, a nagy tükör… – Keresztet vet.
Guszti kinéz az asztal mögül. Törött biliárddákóval, karján sárga pulóveres nővel dagadt képű, széles vállú fiatalember ugrik elő a telefonfülkéből. Pillanatra elengedi a nőt, fölugrik egy székre és belecsap a villanykörtébe. Sötét lesz.
Guszti előtt földűl az asztal, valaki átugrik rajta. Úgy marad a földön összekuporodva.
– Most tört ki a Lejmi!
Kintről kiáltás.
– A lovas rendőrök!
Ohó, ez rossz vicc! akkor sose jutunk ki az utcából! – Misa… – kinyújtja a kezét, nincs mellette senki. Hova a fenébe tűnt ez az ökör?! – Fölugrik, átesik egy széken, de aztán már robog föl a lépcsőn. Mellbe taszít valakit, és kint van. Csattog a kövezet, egy ló prüszköl az arcába. A nagy Briákot látja, ahogy fut, fut és két kezével a fejét fogja. Az utca közepén elesik. Mintha nagy fekete bogarak rohannának rá, úgy ellepik a rendőrök.
Guszti oldalt, a fal mellett fut. Egy kéz utánanyúl, de nem éri el. Aztán rohan át a téren, be egy sötét kis utcába. Még mindig fut, mintha többé meg se tudna állni. Nem haza, dehogy! Beesik egy idegen kapualjba. Fölrohan a lépcsőn és kinéz az utcára. Az utca csöndes, hideg, és mintha sehol se történt volna semmi.
– Guszti…
Fönt, a legfelső lépcsőn, a padlásajtó előtt ül Nagy Misa. Vörös csík a homlokán, egyik keze zsebkendőbe csavarva.
– A többiek?
– Lejmi meglépett a nőjével, de volt, akit elkaptak. Én is egy ló alá kerültem.
– …aztán?
Nagy Misa hallgat, csak ül a padlásajtó előtt. Guszti is melléje kuporodik és látja, hogy a másik reszket, citerázik a térde, a szája meg mintha elrepedne.
– Lovasrendőrökkel jönnek – mondja Guszti. – És miért, mit akarnak a fiúktól? Csibészek, azt mondják, csibészek, mert nincs vasalt nadrágjuk. Piszok dolog.
– Pszt, hallgass.
Autó szirénázik vészes, tépett hangon. – Az ablakhoz mennek. – Nagy, fekete autó kanyarodik be az utcába, aztán eltűnik.
– A zsuppkocsi, viszik a nagy Briákot meg a többieket.
A fiúk lassan lemennek a lépcsőn. Ajtó nyílik mögöttük, becsukódik. Kint az utcán azt mondja Guszti.
– Gyere föl hozzánk, így nem mehetsz haza. Csupa vér a kezed.
– Mit szól az öreged?
– Bánja is ő.
– Klári?
– Az se ijed meg egy kis vértől. Ne hidd, hogy olyan nyafka. Különben átadtam a leveledet, talán már el is olvasta.
– Nem mondott semmit?
– Nem.
– Kár volt az egészért! Mit akarok én tőle? találkozni, beszélgetni? Nem szereti ő a téri fiúkat.
Guszti megáll a sarkon. – Majd bemegyek a toloncba, ismerek ott valakit. Cigarettát viszek a Briáknak.
Továbbmennek, át a csöndes, havas téren. Hó pereg a vézna fákról, mintha valaki rázná őket.
*
A levelet nézi a kezében. – Szerdán este felmegyek, szeretném, ha beszélgetnénk… – Aztán csak a betűket nézi, a gömbölyű, gyerekes betűket. Akkor hát, ma este feljön Nagy Misa.
Klári leül a zongorához, arra gondol, ahogy Guszti átadta a levelet. – Misa küldi, azt hiszem, beszélni akar veled. – Később még hozzátette: – nem szeretném, ha kinevetnéd. Emlékezhetsz, amikor beteg voltál, minden nap bement hozzád a kórházba.
Igen, Misa mindennap bejött a kórházba. Virágot hozott, süteményt, és alig beszélt. Ült az ágy mellett simára fésült hajjal, két keze a térdén és hallgatott. Olykor fölemelt egy könyvet az éjjeliszekrényről, belelapozott, aztán visszatette. Klári közben elaludt és amikor fölébredt, Nagy Misa még mindig ott ült az ágynál. Ahogy kijött a kórházból, alig látta, csak néha, amikor átment a téren. Egy este a füvön birkózott Misa, a bokrok előtt. Fölnézett és meglátta Klárit. Egy pillanatig nézett, mint aki még nem tudja, köszönjön, fölálljon. Aztán beleharapott az ellenfél lábába.
Megint Gusztit hallotta. – Megveszett ez a hülye, tisztára megveszett! fene tudja, mit eszik rajtad. Egy ilyen vékony seprűn! Van az üzletünkben egy nő, a kasszában, na, az igen! olyan a karja, akár egy birkózóé.
A lány fölállt, az ablakhoz ment. – Ez az út a zongorától az ablakig, ez az ő útja. – Legjobb lenne elmenni hazulról, sétálni, sokáig sétálni. Mit mondjon Misának? Régen, gyerekkorukban tegezték egymást. Akkor még ő is a térre járt a fiúkkal.
Fönt, a harmadik emeleten Gábor becsukja az ajtót, elmegy. Azt mondják, elköltözik. Brózikné telebeszéli a házat. – Lumpol, éjszakázik, és még azt hittem, egy rendes fiatalember! – Elmegy, és akkor legalább nem látja többet. Becsukódik mögötte a ház, még egy darabig beszélnek róla, a diákról, aztán elfelejtik.
Egy kisfiú az ablaknál, télikabátban, fülére húzott satyakkal. Péter! Úgy mászkál itt a házban, mintha mindenhol ő lakna. Most lemegy az elsőre, bekopog Rabnecékhez. Nem nyitnak ajtót. Lemegy, és már az udvaron látni, ahogy a nagy kalapos Málikkal beszél. Málik összefonja a karját, roppant komolyan bólogat. Eltűnnek az udvarról, és Péter már megint itt van az emeleten.
Klári kiszól az ajtóból.
– Nem jössz be, Péter?
A gyerek bejön, leveszi a sapkáját. – Régen voltam nálatok. Guszti hol van, még bent a boltban? Majd lemegyek hozzá töpörtyűért. És te, te csak itthon ülsz?
– Hát néha itthon is kell lenni. Lóg a gombod, majd fölvarrom.
– Dehogy varrod! Te csak varrd a Gusztiét meg az apádét.
– Milyen szigorú vagy! – A lány nevet. – Zongorázzak valamit?
A gyerek a vállát vonogatja, a zongorához megy, leül a kerek székre. – Te mindig csak olyan ábrándokat tudsz, inkább valami indulót. De most lemegyek a térre, várnak a barátaim.
– Maradhatnál.
A gyerek megkérdi. – Tudod, hogy elmegy?
– A lakótok? Igen, már hallottam.
– Anya azt mondta neki, hogy a húgának kell a szoba, de ez nem igaz. Talált valakit, aki többet fizet. Már volt is nálunk megnézni a szobát. Egy nagy sárga fejű madár. Olyan csőrös szája van és csak hallgatott, hallgatott. Vártam, hogy felrepüljön a szekrényre. Ez lesz az új lakó, de én soha nem megyek be hozzá.
– És Gáborhoz?
– Nem is kellett kopogni, köszönni se. Nem csinált soha semmit, csak néha olvasott, meg valami füzetbe írt. Sokszor még éjjel is írt. Egyszer hallottam, hogy kiabál álmában. Fölkeltem, bementem hozzá. Az ágy szélén ült, felém fordította a fejét, de nem látott. Az írásait elrejti a padló hasadékába, és ha elmegy, én majd előveszem. Mert nekem ír, hogy hol lakik, hova menjek utána, hol van a huszonegyedik utca. Megtalálta, csak nem akarja megmondani, fél, hogy valaki más is meghallja.
– Milyen utca az?
– Úgyse érted! A testvérem már ott lakik, és azt hiszem, Gábor is odamegy. Abban az utcában még téged is hagynak zongorázni és csak azzal beszélsz, akivel akarsz. Mi hárman majd ott lakunk és többet nem jövünk vissza.
– Ti hárman.
Péter lecsúszik a székről, megy kifelé. Az ajtóból visszaszól.
– Velünk jössz?
A lány lépéseket hall, ismerős lépéseket. Nem néz arra, a gyereket nézi, ahogy végigmegy a gangon. Valaki megfogja a vállát és azt mondja.
– Ne hűtsd ki a lakást.
Aztán valamivel később.
– Mindjárt jön Nagy Misa.
*
– Apa, Anya!
Úgy mondom ezt a két szót, mint régen, gyerekkoromban, amikor még alig tudtam mást. Ezt kiáltottam, ha meg akartam nektek mutatni a holdat, ha elestem, vagy éhes voltam és szomjas voltam. Máshoz nem szólhattam – ti voltatok ketten.
Elköltözöm, megint új szobába megyek, mint már annyiszor. Már találtam is helyet, nem várom meg a felmondási időt. Csak egy embertől búcsúzom, egy kisfiútól, akiről már írtam nektek. Pétertől. Az utcájáról is írtam, a huszonegyedik utcáról. Azt hiszi, hogy valahol messze van, és nem itt az emberek között. Haragszik rám, mert én szeretem ezt az utcát, ahol lakom, és azt is, ahova majd költözöm. Az elhagyott kis mellékutcákban van a huszonegyedik utca. Hogy néha verekednek és káromkodnak? A mi hangunk az is. Én láttam a kocsist, ahogy pofán vágja a lovát és aztán elbeszélget vele, dörzsöli, simogatja a képét. Koldusok, árusok, tolvajok vonulnak át tereken és utcákon és az utca nem hagyja el őket.
– Hazudsz! – kiáltotta Péter, amikor az utcáról beszéltem. Égett az arca, a szeme. Úgy álltam előtte, mint egy csaló, aki rossz árut ad, a jót, az igazit elrejti. Ő lát valamit, amiről én nem tudok, mintha a halott testvérével beszélne.
De most elhagyom ezt a szobát, és Pétert nem látom többet. Az utcán se ismerem meg, ha véletlenül találkozom vele. Majd elfut mellettem, félkézzel a lecsúszó harisnyáját rángatva. Emlékezni mindig emlékszem rá és az utcájára, amit nem találtam meg. Nem találhattam meg, mert én már jól érzem magam ebben a városban. A földön állok, tudom a helyemet.
Abba a kis szobába majd jön valaki más, és Péter annak is odaadja a cédulát. – Keresd meg a huszonegyedik utcát!
De hogy nevessenek ezen a gyereken és az utcáján, az gyalázatos dolog! Magdára gondolok. Írtam már nektek erről a lányról és azt is megírtam, hogy nagyon szeretem. Beszéltem az apjával, aki átbolyongja a várost, üldözi az „iszonyú szeretetével”. Ezt Magda mondta, aki holdkórosok és heréltek között él. Mert nem más az ő társasága. Ha van valami, amit gyűlölök, hát akkor ez a társaság és a társaságok, ahol nincs barát, szerető, ember, csak nevek, üres nevek. Hogy tudják elnyomorítani az életet, hogy halnak meg mellettük tájak és emberek! Nincs örömük és nincs fájdalmuk. Fuldokló, vergődő szavak kiáltják, hogy nincs semmi, semmi, semmi! a szenvedés nem szenvedés, a harag nem harag.
Magda menekül az apjától és azt mondja, hogy én nyavalygok. Nyavalygok, mert érzem az utcát, ahol járok, látom az embereket és beszélek róluk, mindig is beszélek róluk! De kinek? Az a szerencsétlen Lehel téri gyilkos, Magda apja és én mind beszélni akarunk, de süket szikla van előttünk. Akkor hát hallgassunk, de átok van ebben a hallgatásban. Magdát éppúgy nem látom, mint Brózik Pétert. Én is tovább tudok menni.
Az ajtó előtt roppan a padló, talán Péter áll kint. Nem hiszem, hogy bejön, de azért várok rá.
És most, ahogy így ülök a kis szobában, megszólal a ház. Megszólal, dúdol, halkan muzsikál. Lentről az udvarról indult el a hang, vagy egy alkonyodó szobából. Jön erősödve, egyre feljebb, fel a szívemig a falak és bútorok éneke.
Az udvar dalol, zsong a lépcsőház, és most érzem a lakókat, akik itt vannak és akik itt voltak.
Ilyenkor látogat el Péter halott testvére és a többiek, akik már régen elköltöztek. Mögöttem állnak a régi albérlők, a szekrény sírja panaszukat, a tükör mutatja arcukat. A tükör homályos üvegjén felmerülnek az arcok.
Zeng a ház, az ajtók kitárják szárnyukat és repülni akarnak. A képekről fölszáll a por, elkeveredik a muzsikával. Lent az udvaron az amerikai unokaöcs áll szivarral, zsebre tett kézzel, az amerikai unokaöcs, akit oly régen vár egy félbolond öregasszony. A gangon végigmegy a herceg, a szerelmét keresi, aki valamikor itt lakott. Az ajtó előtt, egy sámlin ül Péter testvére, lebámul az udvarra.
Csönd lesz, – az ajtók becsukják szárnyukat.
A poharat nézem az asztalon, a szürke, állott vizű poharat. Ez a búcsú a szobától és a háztól.
Tőletek is búcsúzom, apa és anya! – Gábor.
*
Megint a ház előtt állt, a két kőangyalt nézte, a kaput, a mozdulatlanul szálló ablaksort. Hogy indult el Magdához? nem fontos. Akkor hát most bemegy, és megint látni fogja. Mióta nem volt itt? napok, hetek óta? – Most itt van.
Csöngetett. Kicsit hátralépett, várt.
Az apa állt előtte és mosolygott. Intett, nemcsak a kezével, hanem az arcával, a mosolyával. Gábor belépett, odabent a szobában megállt a zongoránál. Az apa a kottára mutatott. A szőnyegen is kották hevertek szétszórva.
– Beethovent játszom évek óta először.
Fölemelt egy kottát a szőnyegről, az ablakhoz lépett és azt mondta.
– Magda elutazott Svájcba.
A szoba megnőtt, az ablak csodálatosan kitágult az apa mögött. Gábor élesen, felnagyítva látta a bútorokat. Az ajtók végig nyitva odakint, mintha fiatal fák állnának a ház előtt. A zongorát hallotta, lassan emelkedtek a hangok, süllyedtek.
A zongora abbamaradt, és az apa feléje fordult. Még mindig mosolygott, mintha most már nem tudna szabadulni a mosolytól.
– Elutazott a rokonunkhoz, és majd ír nekem. Nem, azt nem tudom, meddig marad. Mindenesetre beiratkozik az egyetemre.
– Nem üzent semmit?
– Semmit. – Merevek az ujjaim, hiába, merevek, de ez igazán nem csoda.
Megint fölhangzott a zongora: lassan, ünnepélyes hangon, és benne felsikoltott a fájdalom, az embertelen, üveghangú fájdalom.
Gábor leült a szőnyegre, a kották közé. Lapozott közöttük, nevek, címek röpködtek előttük. Kis papír hullott ki Magda írásával. – Garancsy. – Ennyi volt a papíron, egy név: Garancsy. Fölnézett, az apa olyan hatalmasnak látszott. Most fölállt az apa és megkérdezte.
– Csináljak egy rántottát? Ahogy hazajöttem az állomásról, elkezdtem enni, aztán kipucoltam a cipőmet, a ruhámat keféltem.
Az állomás, persze, kimentek az állomásra, aztán Magda beült a vonatba, mint más a villamosba. Milyen lehetett az arca az üveg mögött? hol van most?
– Csodálatos volt, amikor először leültem a zongorához. Bőgni tudtam volna örömömben. Ja, igaz, tegnap valami Brúnó kereste. Kirúgtam. Maga jöhet, akkor jön, amikor akar. Most pedig tovább játszom.
Gábor a szőnyeg mintáit nézte. Nagy piros, kék, zöld virágok íve, ágak, koszorúk egy láthatatlan tó fölött. Lassan megmozdulnak, lányok emelik őket, fehér ívű karok fájdalmas hajlása. A karok lehullanak, a koszorúk mozdulatlanul továbbúsznak. – Hamu a szőnyegen, por és hamu. Barna szivarcsutak – a magány utasa.
Az apa a kotta fölé hajolt. Nem is látta, hogy Gábor fölkel és kimegy.
A fiú a kapu előtt a zsebébe nyúlt és kivette a ráncos szivarcsutkát. A szivarcsutkát a szőnyegről. Tudta, hogy valaki áll mellette, de nem fordult meg. A szivarvég kipergett a kezéből, fölnézett a két kőangyalra.
Egy kabát szegélyét látta, a sálat. Valaki vár mellette, nem mozdul. Most beszél, de Gábor még mindig nem fordul felé.
– Én is innen jöttem, ebből a házból. A lépcsőről láttam magát.
Megint úgy volt előtte Mohi Éva, mint amikor a kis szobájában hegedült. A moslék szülei között fölemelte a hegedűt és játszott.
– Ide küldött az apám. Sokáig vártam, míg megkaptam a pénzt, de arra gondoltam, hogy aztán egyedül leszek kint az utcán.
Mögötte felgyulladtak a fények: lámpák álmos, tétova fénye. Felragyogott egy kirakat, oly mohón, mintha el akarná nyelni az utcát. Messzebb, valahol a Körúton, óriási, ragyogó kék meg piros betűk futottak föl a falra. – Ők pedig a járda szélén álltak.
– Nem törődöm vele, ha veszekednek otthon, ha ide-oda küldenek. Néha hegedülök. Meg aztán az utcán annyi mindenre gondolok. Idegen emberekkel beszélek, hátakkal, akik mennek előttem. Egy-egy alakot elkísérek, anélkül hogy tudna róla.
Egy ablakból fénykocka hullott a járdára. Vak koldus dűlt az ablakhoz, fénytelen arcát az ég felé tartva énekelte: Ültünk a parkban, ketten ültünk a parkban…
(Milyen egy svájci utca? ott is így bolyonganak a koldusok? ott is így ácsorognak a járda szélén? – Utoljára egy kávéházban látta Magda arcát a forgóajtó elsuhanó üvegjén.)
– …itt, akinél most voltam, az arcomba röhögött. Tudja, ő nagyon jól tudja, miért küldött engem az apám! A képibe vágtam. Az arcához kapott és elkezdett ordítani. Aztán elhallgatott és azt mondta, hogy édes vagyok. Édes vagyok. Mindenféle képeket mutatott, olyan ocsmány képeket.
(Az apa, ott a szobában feláll a zongorától. Le-föl sétál, olykor megáll, aztán tovább, le-föl, le-föl, egyik szobából a másikba, villanyt nem gyújt, csak át egyik sötét szobából a másikba.)
– Holnap költözöm, Éva. Megint továbbmegyek. Egyszer majd a maga szülei is azt mondják: elég volt, köszönjük.
(Az apa kint a konyhában rántottát csinál, fölüt egy tojást, kenyeret szel, aztán abbahagy mindent és leül a hokedlire.)
Gábor mintha alkonyodó nyári kertben ülne, az arcokat elmossa a homály, a hangokat is messziről hallja. Lépések a kert homokján. Az ég sötétkék, rózsaszínű és szürke, a levegő remeg, mintha finom port szitálna. Mellette egy kinyújtott kéz az asztalon. Egy pillanatig él ez a kert, aztán kilobban.
Éva arca eltávolodott, aztán egyszerre közel volt a két nagy szeme, gyerekesen duzzadt ajka. Megfogta Gábor kezét, megkapaszkodott benne. Így tartotta, majd elengedte és ment.
Gábor később egy szűk szobában ült, előtte hullámzó keblű nő lejtett fel-alá a gramofon recsegő hangjára. Két hatalmas izmos karját fölemelte, leengedte. Sivatagszőke hajában elveszett piros virág. Mögötte, az ajtó fogasán, ráncosan csüngő kabát, gyűrött kalap.
A nő teste hullámzott, fodrozódott a sárga ruha alatt. A gramofonhoz ment, elállította. Aztán jött Gábor felé elhasadva, megnyílva, ringva, remegve, óriásivá nőve, jött és dúdolta:
– Szomorú a szemed, kicsi, elhagyott a nőd? Gombház, ha leszakad, lesz más, gombház! – kicsi, kicsi…
*
– Remélem, jól érezte magát nálunk. Istenem, az ember igyekszik.
Brózikné lehajtotta a fejét, két karját összefonta sovány, elfelejtett mellén és Gáborra nézett, a bőröndre, a pénzesborítékra az asztalon, aztán megint Gáborra.
– Nagyon szerettük magát. Az uram is mondta: – Komoly ember a Szerdahelyi úr.
Gábor a szobát nézte és keresett valakit, aki az ágy szélén gubbasztott, írt és olvasott, az ablaknál állt és kibámult az utcára, várta, mindig várta, hogy kopogjanak az ajtaján, innen ment el és ide tért haza, itt gondolt a szerelmére, itt beszélgetett egy kisfiúval.
– Péter hol van?
– Nem tudom, mindig mászkál. Ő is nagyon szerette magát. – Az asszony kihunyt arcáról lecsúszott egy mosoly. Fölszegte a fejét, oly mereven, mintha zsoltárba akarna kezdeni.
Az üres táska felemelkedett, Gábor elindult. Ki a szobából, át a konyhán, de már nem látott mást, csak üres, csupasz falakat.
A gangon egy pillanatra megállt, mintha még várná, hogy valaki hozzálépjen. Csakugyan! lépések csattogtak mögötte. Megfordult. – Brózikné! Igen, Brózikné állt a korlátnál egy puha gallérral.
– Ezt itthagyta.
– Köszönöm.
Elvette tőle, úgy állt a gangon a gallérjával. Állt és nézte a gallért, aztán zsebre gyűrte. Le a lépcsőn – és még egy macskát se látott. Csak a lépcső szutykos köve és a megfeketedett korlát. – Itt állt egyszer Magda és sírt. Péter látta. – Dúdolni kezdett, nem nézett a korlátra, sehova se nézett. – Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át… – A kapunál majd hozzáugrik valaki, megfogja a kabátját.
Kilépett a kapun az imbolygó bőröndjével, szemére húzta kalapját. Szél van, micsoda szél, hordja a havat! – Elindult a kis utcán az üzletek és a házak mellett. Kerek bajuszos arc hajolt ki a hentesüzletből. Ez az a Guszti, akinek a húga zongorázik.
– Hát költözünk?
Nem felelt, csak intett a kezével. A saroknál elkapta a szél. Mintha ott guggolt volna a sarkon, hogy aztán rávesse magát. Letette a bőröndjét, két kézzel fogta a kalapját. Féloldalt visszanézett a vállán át, és látta az utcát eltűnni a szélben, a kavargó hóban.
A szél elvágtatott, és ő ott maradt a süket csöndben a bőröndjével. Fölemelte, aztán ment, át a téren. Senki nem nézett utána, senki nem látta, ahogy eltűnt a csupasz fák között.
Fönt, az elhagyott szobában nyílt az ajtó, és belépett Péter. Megállt, körülnézett, aztán az ablakhoz ment és leguggolt. Fölemelte a padló meghasadt kockáját, alácsúsztatta a kezét. Így maradt előredűlve. Nem, nem volt ott semmi. Akkor hát Gábor máshova tette a cédulát, amire fölírta, hol van a huszonegyedik utca. Por a padló alatt, por és piszok. A szobában pedig olyan csönd, mintha többé ide már nem lépne ember. Péter fölhajtotta a szőnyeget, tovább kutatott.
Vannak még lukak, repedések az ablak párkányán, de lehet, hogy a szekrény fiókjába tette.
Hangokat hallott, valaki szólította. Anya szól, anya hívja.
Péter fölállt. Most kimegy, de aztán megint visszajön, hogy megkeresse. Majd egy délután nyugodtan megkeresi, amikor senki sincs itthon, mert itt van a cédula, ebben a szobában, a padló repedésében vagy az ablak deszkájában.
– Vége. –