Francia kulcs

Egyszerre csak előttük volt a szálloda, mintha a délutáni ködből bomlott volna ki. Állványok vették körül, akárcsak ketrecbe lenne zárva. Mellette egy bolt kis lépcsőjét lehetett látni, távolabb a tér fáit száraz, vékony ágakkal felfutni a tejszínű ködre.

Feri a kopott, barna aktatáskát nézte, aztán apát. Nos, hát „megrohamozzák”?… Mert a dolog nem olyan egyszerű. Az előbb a pályaudvar mellett próbálkoztak. Ó, hát az előkelő szálloda volt! Borotvált arcú, fekete ellenzőjű sapkás férfi trónolt a pult mögött. A sapkán körbe aranyos betűkkel: Hotel Haway. Jól hangzik, Hotel Haway. Feri hallott egyszer egy dalt. Hawaiiban gyönyörűek az éjszakák. Apa nagyon meggyőzően beszélt. – Adhatja olcsóbban, nyugodtan adhatja. – A portás nyugodt volt, de nem adta olcsóbban, sajnálkozó mozdulatot tett. Apa se hagyta magát.

– Majd írok magukról.

– Melyik lapnál van, szerkesztő úr?

– Többnél is.

– Inkább egynél lenne, ugye?

Összenéztek, mint akik ismerik egymást. A fiú pedig csak várt, megszokta már. Azelőtt otthon a szőnyegen hason fekve olvasott, előtte a gyertya, körülötte a sötét. A gyertya egyre fogyott, a sötét meg mintha egészen el akarná nyelni. Új gyertya nem volt, majd apa hoz. Aztán amikor elfogyott a gyertya, Feri kiült az ajtó elé a szemétládára. Figyelte a lépéseket, néha el is aludt.

A portás fölemelte a karját.

– Sajnos.

Apa még morgott valamit, aztán megérintette Feri vállát.

– Menjünk.

És most ebben a kis szállodában talán sikerül? Apa bekukkantott a portára, mintha fölmérné az ellenfelet, Ferire hunyorított.

– Figyeld meg, evés után milyen másképp mozog az ember!

Nos igen, mert a Hotel Haway után bevonultak egy vendéglőbe. – Majd találok olcsóbb helyet is – mondta apa –, nem szabad mindjárt beugrani. Fontos, hogy kitartása legyen az embernek.

Ilyen bölcsességeket közölt apa. Ha kevés volt az ennivaló, vagy nem tudtak fűteni: – Hát most nincs, majd lesz, csak türelem… – Ült az üres, bútortalan szoba pokrócán, vagy ment az utcán, és magyarázott. Mindig magyarázott, mint önmagának a széljegyzete. Feri csak bólogatott. Nem szabad beugrani, kitartás… – Milyen szívesen „beugrott” volna abba a remek szállodába, már érezte az ágy melegét. Feküdni, elnyúlni, de hát megint az utca…

És akkor azt mondta apa: – Beülünk egy vendéglőbe. – Vendéglő, ez már valami értelmes dolog. Aztán már ott ültek egy fehér abroszos asztalnál, az asztalon kecses üvegpohárban egy szál virág. A falon képek: gémeskút, lovak az itatónál, egy pásztor a botjára dőlve. Az egészben volt valami családias, akárcsak ebben a szállodában.

Apa már be is nyomult, mögötte Feri. A portához egy hosszú, meszes deszkán kellett végigmenni. Ebben volt valami izgalmas, mintha szakadék fölött lennének. Végre megérkeztek a portához.

Egy sárga kopasz fej billegett a magasban. Bágyadt mosoly derengett az arcán.

– Teljesen átalakítjuk a szállodát, európai nívót kell tartanunk.

Úgy nézett apára, mintha ennek a kérdésnek az eldöntése csak tőle függne.

– Na és az árak?

Az „ütközet” megkezdődött.

Feri közben valahogy a gombaleves ízét érezte, amit a vendéglőben evett. Hát igen, az komoly ebéd volt. És aki így ebédel, azt már nem lehet csak úgy kihajítani egy szállodából. A pincér különben megismerte apát. – Nem emlékszik rám, szerkesztő úr? Azelőtt a Keleti étteremben voltam. – Apa vidáman hunyorított, persze hogy emlékezett. Apát mindenütt ismerte egy pincér vagy egy újságos. Néha holmi vidám mulatozásokról beszéltek, na igen, akkor még lehetett ilyesmit. Ebéd után apa szivarra gyújtott. – Majd meglátod, öregem, rendes kis helyet találunk. Anyád csodálkozik!

Hát ez volna a rendes kis hely.

Aha, a portás egy nagy könyvben lapozott, közben apára sandított.

– Természetesen kétágyasról lenne szó.

A gyerek elvigyorodott. Kétágyasról lenne szó! – nem rossz ötlet. Tehát ezek szerint ágyban alszik. Na persze előbb még a szoba ára körül lesznek némi csatározások.

Ha sikerül, hát akkor vasárnap elmeséli anyának a költözködést. Minden vasárnap felmegy anyához, rendes ebédet kap, megfürdetik. Közben kissé gyanakodva nézik, mint aki egy más világból jött. Sári néni, a kövér, mély hangú Sári néni úgy szól hozzá, mintha nagyon sajnálná. – Mi van veled? És apád? – Különösen az utolsó kérdés: és apád? Ilyenkor mély a hangja, és úgy néz Ferire, mintha mögötte akarna meglátni valamit. Anya Sári néninél lakik már évek óta. Mikor ők apával arra a telepre mentek… Feri akkor már iskolába járt. Emlékek a régi lakásról: a hűvös, nagy szoba, egy kávéfoltos ajtó. Apa vágta ide a kávéscsészéjét, anyával veszekedett. Sokat veszekedtek. Egyszer borotválkozás közben rohant el apa, az álla még szappanos volt. Anya sírt. És Feri?… – ő nem tudott se elrohanni, se sírni. Félt. Igen, hogy majd egyszer történik valami. Nem tudta, micsoda, fogalma se volt. Néha, mikor éjszaka fölébredt, akkor érezte leginkább. Valami történik. Látta azt a mozdulatot, ahogy apa az ajtóhoz vágja a kávéscsészét, az eltorzult arcát… Ilyenkor összehúzta magát, mintha valami ismeretlen veszedelem előtt kuporogna.

Aztán elment nyaralni, apa nem jött vele, anya se. Néha egy-egy levél. – Jól vagyunk, és te? Milyen az étvágyad, híztál? – Fontos kérdések, Feri válaszolt. – Két kilót híztam – aztán még odaírta: – …és ne veszekedjetek. – Egy esős délután a néni föltette Ferit a vonatra. – Vigyázz magadra, hisz már nagy fiú vagy. Majd apád vár az állomáson.

Hát igen, apa várta az állomáson. Bajusza sűrűbb lett, a vége kicsit őszes, középső kabátgombja egy hosszú szálon lógott, az egyik kezében kis barna csomag. Mosolygott, és magyarázott. Az új otthonról, meg hogy anya Sári nénihez ment. Villamosra ültek. Mikor leszálltak, hosszú, végtelennek tetsző palánkok mellett vonultak el. Apa magyarázott, mintha ezzel az egész helyet, az egész életet háttérbe akarná szorítani. Megérkeztek. A bágyadt fényű lépcsőházban Feri úgy érezte, mintha álmodná az egészet. Aztán egy sparhed tetején ült, és apa lehúzta a cipőjét. Közben csak beszélt. Hogy nincs villany. Leszerelték. Bútor sincs. Ezt már oly vidáman mondta. Aztán majd pokrócon alszanak, és kabáttal takaróznak. Feri fáradt volt és álmos, lábai véznán fityegtek a sparhedről.

Aztán lefeküdtek a pokrócra, és kabáttal takaróztak.

– Páskai mindig így alszik – mondta apa.

Feri eddig még sosem hallott Páskairól. Apa úgy beszélt róla, mint egy csodálatos, nagyszerű emberről. A Páskai nyers paradicsomot ebédel, majd megtudod, Feri, milyen nagyszerű az! És Feri megtudta. Később még egy sor remek emberrel ismerkedett meg. A Sóvágó, aki fűtetlen vagy csak egész kevéssé fűtött szobában aludt, Bodnár, aki mindig többre becsülte a gyertyát a villanynál. Ezek a kiválóságok váltogatták egymást, aztán mikor vendéglőbe, cirkuszba mentek apával, vagy egy-két hétig rendesen fűtöttek, egészen elmaradtak. Egyszer egy cukrászdában Feri valahogy megemlítette Páskait. Apa úgy nézett, mintha sose hallotta volna ezt a nevet.

– Most ne beszélj, egyél.

Így éltek hát, és vasárnaponként mindenről beszámolt anyának. Anya nagyon óvatosan kérdezett, olyan kifejezés volt az arcán, mintha attól félne, hogy valami utálatos dologhoz ér. De jól megetette és megfürdette Ferit. – Most még sok mindent nem értesz – mondta Sári néni –, igyekezz ember lenni. – Ezt úgy mondta, mint aki egyáltalán nem bízik a dologban, de kötelességének tartja, hogy szóljon. – Tanulj rendesen! Mi lesz belőled?! – Ilyenkor egész zord volt, mint valami ókori prédikátor. – És ne hazudj! Vigyázz a jellemedre!

Így volt ez vasárnaponként, és most… – igen, most majd a szállodából megy anyához!

A portás széttárta a karját.

– De drága szerkesztő úr, aranyos szerkesztő úr!…

Jaj, ezt a mozdulatot már ismerjük, ezt a fájdalmas mosolyt. Mintha mindent, de mindent meg akarnának tenni az emberért, csak hát éppen nem lehet, sehogy se lehet!

Akkor hát megint az utca? Két ujjal meglóbálta a barna táskát. Apa nyakkendői, pár inge, az ingek között könyvek. Általában mindenhol könyvek. Apa zsebei megtömve: egy finom kis Kosztolányi-kötet, borotvapamacs, felszerelés egy életre. Most valahogy a költözködés volt Feri előtt, az a mozdulat, ahogy apa fölkapja a télikabátot.

– Na, most fölvesszük az ágyat! – Ezen jót nevettek. Fölvesszük az ágyat!… Apa télikabátja volt az ágy, egy felöltő a takaró. Nadrág, törülköző a párna. Igazi luxus! Ki teheti meg, hogy az utcán is ágyban járjon?! Apa mondott ilyeneket. De aztán komoly arcot vágott, gondjai vannak, hiába…

– Csak még azt szeretném tudni, mi lesz a bútorokkal?

– Hát bizony, bizony…

– Már megrendeltem a bútorszállító kocsit, de még mindig nem jön.

Feri körülnézett. Szép nagy szoba, szép, üres szoba. Volt benne ugyan egy x-lábú kerti szék. A szomszéd adta be, még amikor Feriék idejöttek. Nagyon kedves kis szék, az ember egy nyári vendéglőre gondolt. Szinte érezte a bécsiszeletet, meg az uborkasaláta illatát. A szomszéd derék ember, adott egy széket. A szomszéd feledékeny ember. Asztalt nem adott, szekrényt se. Apa mondta ugyan, hogy majd vesz bútorokat, a villanyt is bevezetteti. Igen, apa határozott ígéreteket tett. A házgondnoknak is megígérte, hogy majd fizet. A gondnok türelmes ember volt, nagyon türelmes. Csak két év múlva szólt. – Kedves szerkesztő úr, elsejére fölmondok. – Apa derülten mosolygott. – Sosem szerettem itt a telet.

Aztán egy papírlap a földön. Feri fölvette, megnézte. Újságlap, alul egy gyászjelentés. Elolvasta a nevet, Sugár Lajos. Eldobta.

És szinte látta, ahogy a lap most is a földön fekszik az üres szobában, meg a spárga a kilincsen.

Apa az ablaknál állt, kinézett. Kis vonat gurult a töltésen, arrébb kopár mező. – Nyáron szép, de így ősszel… – Elfordult az ablaktól. – Kelemennek már beadtuk a széket, ez is megvan.

Kopogtak. A házfelügyelő jött a kulcsokért. Körülnézett, a fejét csóválta.

– Milyen ez a fal! Festetni kell.

Apa ráhagyta. – Festetni kell.

Elindultak, az úton keveset beszéltek. A házak elmaradtak, egy rét mellett mentek. – Itt sokat fociztunk. – A fiúk… Novák, Orbán Bubi meg a többiek. Mindennap együtt játszottak – és most? Tegnap az iskolában elbúcsúzott tőlük. Valahogy zavarban voltak, nem is tudtak mit mondani egymásnak. Orbán Bubi elgondolkozva húzogatta a fülét. – Hát elmész? – Ennél többet aztán nem is tudott mondani. – Szállodába megyünk – mondta Feri kicsit büszkén. Így búcsúzott a fiúktól. A villamosmegállónál pedig visszanézett a telepre. Egy ember ment át a réten, arrébb kocsi zörgött. És aztán a házak, a sima szürke házak… A harmadik volt Feriéké.

A harmadik.

Holnap nem sétál arra, aztán sose.

Egyszerre csak megpillantotta apa kezében a kulcsot. Diadal! Most már elfelejtette a telepet, a vándorlásokat az utcán, csak azt a kulcsot látta apa kezében. Diadal!

– Náci, vezesse fel a szerkesztő urat!

Persze, felvezetik őket… a szerkesztő urat és a szerkesztő úr fiát! Ezt is elmondjuk anyának.

Náci, mint egy alvilági kalauz, vezette őket. Rajta is portássapka volt, csak éppen az ellenzője középen megtörve.

A szűk, csiga alakban kanyargó lépcsőn paradicsomleves illatát lehetett érezni. Feri nagyon rokonszenvesnek találta az egész helyet.

Homályos folyosón mentek végig. Az egyik ajtó előtt egy piros fürdőköpenyes néger, kezében zöld fogmosópohár. Valahol csecsemő visított, és mindehhez a paradicsomleves illata.

– Apa, egy néger.

– Birkózó – mondta Náci. – A versenyre jött fel. A szerkesztő úr biztosan kap jegyet.

Ezt apa is biztosra vette.

Bementek a szobába.

Apa megállt, visszanézett, és mosolygott. – Nna – mondta –, nna…

Feri az egészet nagyon szerette volna elmondani az Orbán Bubinak, a négert meg a kétágyas szobát, igenis, kétágyas szobát!

Minden sárga volt ezen a két ágyon, a paplantól az ágy vasáig.

Feri az ágy szélén ült. Végigsimított a paplanon, a párnán, aztán rádűlt. Puha, nagyon puha… Most mindjárt el is tudna aludni…

– Gyerünk valami moziba.

Feri már talpon volt. Igen, most moziba mennek. És az egészben az a legnagyszerűbb, hogy aztán visszajönnek, és lefeküsznek az ágyba.

 

 

– Hogy tetszik a szoba, szerkesztő úr?

– Egész tűrhető.

A portás gyanakodva hunyorgott.

– No igen, hát most átalakítás alatt vagyunk…

– Maga is?

A portás nevetett, aztán egyszerre nagyon komoly arcot vágott.

– Be lesz tömve a rés.

Apa csak bólintott. Milyen rést akar az betömni?…

Aztán mikor hazajöttek a moziból, fölfedezték a rést az asztal mellett. Szépen át lehetett látni a másik szobába. Nagyszerű egy ilyen rés. Megtudja az ember, hogy a szomszédnak spirituszfőzője és tornacipője van. Csak a tornacipőt lehetett látni a szomszédból. Feriék ezzel is beérték. Aztán megjelent egy karcsú női láb.

– Szervusz, Balázs.

– Szervusz, Manci.

– Játsszál valamit, Balázs…

Megszólalt a mandolin. Balázs énekelt is.

– Jó hangja van Balázsnak – mondta apa.

Vetkőztek.

A kabátok a fogasra kerültek. Igenis, a fogasra!… Olyanok voltak, mint a száműzöttek.

– Hogy csodálkozhatnak a kabátok – mondta apa. – Nem velük takarózunk.

– Az ám!

Feri elképzelte, hogy éjjel beszélgetnek a kabátok. – Mi történt ezekkel?… Furcsa… – És nem értik a dolgot.

Apa már olvasott, a kis lámpát gyújtotta meg az éjjeliszekrényen. Jól jegyezzük meg: a kislámpát az éjjeliszekrényen!…

Feri a gyertyára gondolt, meg a pokrócra. Az egész olyan végtelenül messze volt, mosolyogni lehetett rajta.

A gyerek jobbra fordult, balra fordult. Milyen puha ez az ágy… Ásított, nyújtózkodott. Végtelenül jól érezte magát, aztán elaludt.

A szomszédból enyhe spirituszszag terjengett.

 

 

Mikor Feri fölébredt, apa már elment. A mosdón a szappanos borotvapamacs, a vizes törülköző a székre dobva. Az asztalon kenyér és tej: a reggeli.

Feri kikászolódott az ágyból.

Lassan mozgott, mint aki minden mozdulatot külön élvez. Az üres ágyat nézte, a gyűrött párnát, a félig lecsúszott paplant. Az egészet valahogy nagyon kedvesnek találta.

A mosdóhoz ment. Két csap: hideg, meleg. Mind a kettőt megengedte. Az ujjával vizsgálta, hogy elég langyos, kellemes-e a víz. Hát nem. Nagyon meleg volt. Elcsavarta az egyik csapot. Akkor meg hideg lett a víz. Rémes, mennyi gondja van az embernek!… Hja, igen, a telepen ez is egyszerűbb volt. Közben már mosakodott. Vidáman prüszkölve locsolta nyakára, mellére a vizet. Minden ok nélkül felnevetett. Reggelizés közben is tartott a jókedv.

A szomszédban mozdult valami. Csoszogás, krákogás.

Feri a rés felé hajolt.

Kopott orrú tornacipő vonult a spirituszfőző felé. Aztán lenyúlt egy kéz, és megvakarta a lábat.

Leguggolt a férfi. Látni lehetett a sovány, hegyes arcát. Piros lábast tett a spirituszfőzőre, a lábasba teát szórt olyan mozdulattal, mint egy varázsló. Olykor roppantak egyet a csontjai. Fölállt, és az egész emberből megint csak a tornacipő maradt.

Kopogás.

Már nyílt is az ajtó.

Alacsony, vörös arcú nő jelent meg partvissal, seprűvel felszerelve.

– Jó reggelt. Micsoda szivarszag!…

Kinyitotta az ablakot.

A gyerek csak nézte. Persze, ez most takarít. A telepen ezt ők csinálták apával. Na nem mindennap, nem… A szomszédtól kaptak söprűt, szemétlapátot. A szekrény alatt is söpörj, mondta apa. Ezen aztán jót nevettek. Utána evés. A nagy pokrócra rakták ki az ennivalót.

– Menjen csak ki, fiatalúr – mondta a takarítónő. – És különben miért nincs iskolában? Tegnap jöttek?

Mennyit beszél! És mennyit kérdez! A telepen egy hónap alatt nem kérdeztek ennyit Feritől.

– Apa elintézi a beíratást.

– Aha, a szerkesztő úr? És a mama?

Na tessék, most meg a mama érdekli!…

– Nem lakik velünk.

A nő a seprűjére dűlt.

– Elváltak? Miért?

– Nem tudom.

– Már régen?

– Pár éve.

Az asszony a fejét csóválta.

– Persze, aztán ennek is a gyerek issza meg a levét.

Még akart valamit kérdezni, de Feri kimenekült a folyosóra. Gondolta, talán fölfedezi a négert.

A folyosó üres volt és homályos. A kopottas, piros szőnyegen nagy luk.

Egy ajtó mögül hortyogás hallatszott.

Egy másik mögött valaki magyarázott. Nagyon lassan, minden szót tagolva.

– Mondtam a Schimmernek, hogy csütörtökön este jöjjön az Orient kávéházba…

A folyosó végéről egy mérges férfihang:

– Az Árpádot látni sem akarom…!

Hallani lehetett, hogy kinyitnak egy ablakot.

Feri kiment a gangra. Hajlott hátú, barna pulóveres nő csoszogott el mellette. Arca vörös, ráncos, mint egy indiáné, szájában ócska fapipa. Kopott szélű kék lábast vitt, ahogy Ferire nézett, morgott valamit.

A gyerek már a lépcsőházban volt.

Alacsony, fekete ruhás, vörös oldalszakállas férfi jött fel a lépcsőn. Tejesüveget tartott maga előtt nagyon mereven, ünnepélyesen. Elgondolkozva nézett, mint aki mondani akar valamit. Egy pillanatra megállt, krákogott. Aztán továbbvonult a tejesüveggel kimérten, lassan, mintha egy gyászmenet élén haladna.

Feri lement a portára. A portás helyén Náci bóbiskolt, előtte egy fél alma.

A gyerek végigment a deszkán, és kint volt az utcán. Körülnézett, mint aki ismerkedik.

Kövér nő vonult el előtte. Karján szatyor, mellette vékony, nudli formájú kutya. Egy sárga nyakkendős, fehér bajuszos bácsi kézikocsit húzott. A kocsin egy halom rongy és egy öregasszony. Az öregasszony kolbászt evett papírból. Erélyes, férfias mozdulatokkal kenyeret tört hozzá, tele szájjal magyarázott.

– Te mindig sóher alak voltál, Sándor…

Sándor az utcaköveket bámulta, mint egy fáradt ló, és csak húzta a kocsit.

Feri az utca végén megpillantotta a teret. No, ezt megnézzük közelebbről. Pár kopár fa, füves foltok. A fű inkább sárga, mint zöld.

Feri az első reggelire gondolt a telepen. Akkor is egyedül állt egy sétányon. Labda volt nála. Földobta, elkapta, bravúros fogásokkal, mint egy futballkapus. Most is lehozhatta volna a labdát.

Holnap már nem lesz egyedül. Holnap már iskolába megy.

És ezentúl ide jár majd a térre. Megismerkedik a fiúkkal, barátai lesznek. Most még így egyedül ez valahogy olyan elképzelhetetlen… De majd csak odajön valaki hozzá, mint akkor az Orbán Bubi… Az Orbán Bubi… Most biztosan az iskolában van, messze van, nagyon messze…

– Orbán Bubi – mondta egészen hangosan.

Olyan idegenül hangzott.

 

 

Végigment a hideg, szürke folyosón. Magányosan kopogtak a lépései. Egy osztály előtt megállt, a lármát hallgatta. Kövér, piros arc kinézett, aztán visszahúzódott. Feri megmozdította a hóna alatt a táskát, továbbment. Végre megpillantotta a táblát. IV/B.

Még állt egy kicsit a küszöb előtt, mintha nem merne belépni. Hogy fogadják majd a fiúk?… Voltak némi tapasztalatai, hisz ez most már a harmadik iskola. Az első a Mária Terézia téren. Oda még anya vitte el, jól emlékszik a fehér matrózruhára, a zokni is fehér… az úton alig beszéltek. Az egész nagyon ünnepélyes volt. Aztán a telepen már egyedül ment iskolába. A harisnyája minduntalan lecsúszott, és mikor az osztályához ért, egy nagy fiú nem akarta beengedni. Az Omasics. Keresztbefont karral állt a küszöbön, és mint valami rugalmas, rosszindulatú fal, minduntalan visszalökte. A háta mögött gonosz, csúfondáros nevetés. Feri valahogy az Omasics könyöke alatt bújt át.

És most…

Bekukkantott.

Valaki hangosan mesélt. Nevetés.

Ahogy Feri megjelent, csönd lett.

– Új fiú – mondta valaki.

– Lóg a pertlije…

Feri mosolyogni próbált, és úgy félkézzel ügyetlenül lehajolt, hogy megkösse a pertlit. Érezte, hogy minden mozdulatát figyelik. Égett az arca. A kopott cipőorrát nézte, mintha többé nem is akarna föltekinteni.

Aztán mégis fölegyenesedett. Elindult a padsorok között.

Mindenhol ültek. Úgy vigyorogtak, mintha megtréfálták volna.

Az utolsó padban akadt üres hely.

Egy barna képű fiú egyedül terpeszkedett, előtte a padon vékony, piszkos fedelű irka meg pár lap egy könyvből.

Feri az üres helyre mutatott.

– Itt nem ül senki?

A barnaképű bizalmatlanul hunyorgott.

– Nem.

Feri mögött kipukkant a nevetés.

– A Nagy Sándor mellé ül!…

A barnaképű morgott valamit, megvakarta tüskés fejét.

Feri leült, kirakta a könyveit, és valahogy nem mert a szomszédjára nézni. Miért nevettek azon, hogy ide ül Nagy Sándor mellé?… Ki ez a Nagy Sándor? A piszkos fedelű irkára nézett, és már kezdte sejteni a dolgot. Hiszen mindenhol volt egy ilyen Nagy Sándor piszkos irkákkal, kihullott könyvlapokkal… Úgy oldalt a szomszédjára nézett… Milyen furcsán nőtt a haja, elálló pamacsokban… Oldalt, a füle mellett biztosan meg szokta húzni a tanító úr… Feri szinte látta is ezt a mozdulatot.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük.

Aztán Nagy Sándor megint valahova a pad alá bámult.

– Honnan jössz?

Furcsán érdes volt a hangja, mint mikor két reszelőt egymáshoz dörzsölnek.

Többen is feléjük fordultak.

Feri érezte, hogy itt most eldől valami. Ha szól a Nagy Sándorhoz, vagy pláne beszélgetnek, a többiek talán sosem engedik be maguk közé.

A levegőbe nézett.

Hallotta, hogy Nagy Sándor csoszog a lábával.

– A Pongrácz útról jöttem – mondta Feri anélkül, hogy ránézne.

Aztán csönd.

Feri várta, hogy a másik mondjon valamit. Az nem szólt, a csoszogás is abbamaradt.

Valaki elemelte Feri irkáját, többen is föléje hajoltak.

– Szépen ír.

Biztatóan mosolyogtak felé.

Feri föllélegzett, mintha hosszú idő után végre levegőhöz jutott volna.

Nagy Sándor megint csoszogni kezdett. Feri érezte, hogy most már messze, nagyon messze került tőle. Igen, ő szépen ír, és a füzetei meg a könyvei is rendben vannak.

Egyszerre csönd lett.

Egy magas, fekete bajuszos férfi lépett be.

Fölálltak, imádkoztak.

Ima után Feri kiment a katedrához jelentkezni. Ismerte már ezt az utat a néma padsorok között. Mindenki ránéz, mintha várnának tőle valamit. És egy magas férfi ott a katedránál. Olyan magas, és olyan végtelenül messze van…

Feri megállt, fölnézett.

A tanító nagyon komoly arcot vágott, mintha mindenről ki akarná kérdezni a gyereket. Aztán csak annyit mondott.

– Állj vigyázzba!…

 

 

Lear király feltett egy ócska keménykalapot, és bevonult a földszintre az üvegajtó mögé.

– Van valami derű az öregben – mondta apa. – Olyan ártatlan kék a szeme, mint egy gyereké. És a szakálla? a sárgásfehér szakálla?… Mintha szalmaszállal lenne tele… Remek alak. Nem beszél, csak néz. Mosolyog, mint egy száműzött, öreg király. Azt hiszem, egész értelmes ember lehet. Rongyszedő.

– Rongyszedő?

– Na persze. Valamiből élni kell.

Egy délután Feri is látta az öreget. Végigment az udvaron, mint valami nagy bogár. Az ócska keménykalap alól sűrű fehér haj gyűrűsödött.

Egy ajtóból magas, szikár, vörös arcú férfi lépett ki. Gyűrött, zöld ruhája hínárként tekeredett köréje. Megállt egy kicsit az öreggel, kezét papos mozdulattal hátratette.

– Az egy angol.

Feri megfordult.

Nagy fejű, matrózruhás, kancsal gyerek állt mellette. Ócska, törött orrú kis falovat rángatott spárgán, nagyon unottan. Szomorú tekintetű, fénytelen szemével valahová a távolba bámult.

– Még a háború előtt jött ide az angol. Elitta az útiköltséget, mindig iszik.

– Honnan tudod?

– A múlt este is verekedtek az udvaron a nővérével. Nem hallottad?

– Nem.

– A papám néha beszélget vele. Tud angolul. Artista. Csak most nincs szerződése. Voltunk már Bécsben, Berlinben…

– És te?

– Táncolni tanulok, meg énekelni.

Feri egyre érdekesebbnek találta a dolgot. Artista… Berlin, Bécs… Mintha egy új világ nyílna meg előtte.

A nagyfejű a rácshoz dűlt, az udvarra bámult.

– Már elment az angol.

– És a szakállas? Ismered?

– Láttam már. Lekísérsz később?

– Hova?

– Eladok egypár könyvet.

– Mit csinálsz?

– A papa mindig rám sóz egypár könyvet, adjam el. Majd kabaréénekes leszek.

– Énekelj valamit.

– Itt nem.

– Hát hol?

– Gyerünk be a folyosóra.

Bevonultak a folyosóra.

– Na, most énekelj.

– De lekísérsz?

– Lekísérlek.

A nagyfejű széttárta a kezét, elvigyorodott. Így még öregebb lett az arca. Énekelt.

– „Itt jön már a libuci, libuci…”

A lábát ütemesen mozgatta, mint egy cirkuszi ló. Közben csak rángatta a falovat. Az néha oldalt dőlt, csúszott egy kicsit, aztán megint csak talpra állt.

– Csönd legyen!…

Magas, kopasz, pizsamás férfi állt az egyik ajtóban.

– Az ember már aludni se tud!…

Azzal bevágta az ajtót.

– Ki ez?

– A doktor úr, egyszer már elvitték.

– Kik?

– A detektívek. Ilyenkor alszik, aztán este megy el. Jó ember. Cukrot, gyümölcsöt ad, egyszer behozott hozzánk egy fél görögdinnyét.

Apa tűnt fel a lépcsőn, kezében csomag, szájában szivar.

A nagyfejű a falhoz húzódott.

Apa rámosolygott, mint ahogy ócska, nevetséges bábukon mosolyog az ember.

– Hát ezt hol szedted?

– A gangon.

– Remek feje van.

Úgy beszélt a gyerekről, mint valami élettelen dologról.

– És micsoda lapátfülek!… De a szeme értelmes.

A nagyfejű elvigyorodott.

– Az apja artista, ő is énekel, majd fellép színpadon.

– Ezzel az arccal?… És mit gondolsz, szereti a szilvát?

A nagyfejű bevonult mögöttük. Nagyon szerényen, mintha minden pillanatban várná, hogy kidobják. A szilvákat meglehetős gyorsan elsüllyesztette, a magokat úgy oldalt a markába köpte.

– Tudsz énekelni?

Apa most fordult először a gyerekhez.

Az, mint aki már várt erre, szétdobta a karját, és énekelt.

– „Az én babám, az én babám egy szerecsen törzsfő…”

Egy hang a folyosón:

– Frici!… Frici!…

Kopogás.

– Tessék!

Alacsony, ősz, szemüveges férfi állt az ajtóban, kezében könyvek.

– Bocsánat, a fiamat keresem, aztán hallottam…

– Egész jól énekel.

Az öreg elmosolyodott, megigazította a szemüvegét.

– Hát istenem, eleget tanítom. – Aztán elkomolyodott. – No, Frici, mi lesz a könyvekkel?…

– Mutasd csak.

Frici olyan arcot vágott, mint egy öreg könyvkereskedő. Az apjára nézett, aztán megint a könyvre. A fejét csóválta.

– Mondtam már, hogy ezt nem lehet eladni.

Az öreg megvakarta a fejét, zavartan elmosolyodott.

– Tudniillik, az úgy van… – Megint a fiához fordult. – De ez ritkaság. A cipészek története.

A fiú morgott valamit.

Az apja úgy állt előtte, mint egy felelő diák.

– Aztán itt van még a Sasfiók.

– Nem tudom eladni.

– De hiszen…

– Senkinek se kell, jól tudod, hányszor próbáltam.

– Jó, jó, a többit eladhatod… Bocsánat, kérem, hogy itt alkalmatlankodtunk. Gyere már, Frici! Jó napot kívánok.

Elvonultak.

Kintről még hallani lehetett az öreg artistát.

Ezt igazán elsózhatod, ezt igazán…

 

 

Lear királlyal egy trafikban találkoztak. A pulthoz dőlt az öreg, és a szivarok között válogatott, végül kivett két vékony kis szivart.

– A kocsisom se dugott volna ilyet a szájába!…

Apa elmosolyodott.

– Hát volt kocsisa?

– Hogyne, kérem – mondta a sovány, kesehajú trafikos. – Gazdag ember volt az öreg, földbirtokos. – Úgy beszélt, mint aki valami ritkaságot mutat.

Az öreg még mindig a két szivart nézegette.

– Háromezer disznóm volt, háromezer… Gondolja csak el!…

– Szép!

– És a fiaim… kettő elesett a háborúban, az egyik tüdőgyulladásban halt meg. Jó lovas volt, díjakat is nyert. Emlékszem, volt egy lova, egy szép barna lova… – Elhallgatott, megint csak a szivart forgatta az ujjai között. – Háromezer disznó, uram, háromezer…

– Eljátszotta – bólintott a trafikos. Úgy állt Lear mellett, mint egy teljesen fölösleges magyarázószöveg. – Kártya, lóverseny, na és a nők!… – szárazan elmosolyodott. – Mondja csak, hogy volt azzal a bécsi táncosnővel? Miket vett neki?

Lear kissé gyulladt szemével a szivarra hunyorgott, aztán betette egy ócska pléhdobozba.

– Szép disznók voltak, mindenféle fajta. Egyszer lejött hozzám Keglevich gróf. Hallott a disznaimról, meg akarta nézni. – Hirtelen megpillantott valamit a pulton. – Hogy ez? – Fölemelt egy színes fedelű füzetes regényt, elolvasta a címet. – A bosszú éjszakája. – Belelapozott. – Hogy ez…

– Tíz fillér.

Az öreg egy ócska, zsíros bukszát halászott elő. Kikotort három dohányszálas kétfillérest. – Ez hat… meg négy az tíz… – Fogta a könyvet, közel tartotta a szeméhez, aztán zsebre tette, indult.

Látni lehetett, ahogy kint áll a járda szélén, hátratett kézzel, mint aki nem tudja, merre menjen. Elindult. Nagyon lassan ment át a kocsiúton, jobbra-balra forgatta a fejét. Megállt. Autók robogtak el előtte, aztán villamos. Már úgy látszott, sosem ér át, aztán mégis… – Eltűnt a túlsó oldalon.

Apa is vett két szivart.

– Bécsben is volt háza az öregnek – mondta a trafikos, mint aki nem is tud másról beszélni. – De nem sajnál semmit, se a fiait, se a házait, csak a disznókat.

– Így van ez – mondta apa. – Na gyere, Feri.

A trafikos úgy nézett utánuk, mintha még szeretne valamit mondani, esetleg egy kicsit beszélgetni, aztán visszasüllyedt a pult mögé, egy újság után nyúlt.

Feriék a téren sétáltak. Lámpák tört fénye szűrte át a sötétet, a tér fölött egy ablaksor világított.

Apa szivarozott. A holdat nézte, mint egy régi jó barátját.

– Tegnap írtam egy verset. Anyád! – Egy vitatkozó mozdulat. – Minek ír verset, az nem hoz pénzt! Törődjön mással, reális dolgokkal! Mik azok a reális dolgok? A háromezer disznó reális volt! Hol van?

Feri csak hallgatott. Mintha apa most is egy veszekedést folytatna anyával – valami elintézetlenül maradt, valami nagyon lényeges.

Apa rándított egyet a vállán, eldobta a szivarcsutkát.

Szótlanul sétáltak egy darabig, aztán leültek egy padra. Apa végigsimított a bajuszán.

– Azt hiszem, holnap leközlik a versemet, azt hiszem. Elég régen ígérik. Az ember lót-fut, riportot csinál, mindenfélét, aztán csak a vers ér valamit. De egy ilyen este még többet ér. Egy évig nem írtam verset!

Fölnevetett.

– Sétáltam a Duna-parton egy nyári éjszaka. Néztem a csillagokat, a Dunát… elkezdek rímet keresni. Gyúrom az agyam, gyúrom… már nem látok semmit, se a csillagokat, se a Dunát. Aztán észbe kapok. Mi az? Hát már nincs semmi, csak az a rím?… Úgy megundorodtam, hogy egy évig nem is írtam verset. Álmos vagy?

– Egy kicsit.

– Mindjárt hazamegyünk, olyan jó itt a téren. De sétáljunk. Elég hűvös van. Ugye érdekes alakok vannak a szállodában?

– Igen.

– Mit csinál a barátod? A nagyfejű?

– Már régen láttam.

– Ugyan hány könyvet adhatott el?…

– Az egész szállodát ismeri.

– Biztosan rég itt laknak.

– Fél éve. Azelőtt egy körúti hotelben laktak, akkor volt szerződése az apjának. De már laktak itt többször.

– Mikor nem volt szerződés.

– Közben iskolába is jár Frici. Ahova én, csak egy osztállyal lejjebb.

– Sokoldalú fiatalember. Hát hazamegyünk?

Zöld kabátos, piros ridikülös nő sétált a szálloda előtt. Félhangon dúdolt, ridiküljét lóbálva átment a másik oldalra.

 

 

Feri föleresztette a rolót, csak éppen, hogy egy kis világosság legyen. Közben hátrasandított. Apa még alszik. Hallani lehetett ez egyenletes lélegzetvételét, keze az oldalán, mintha valami sebhez tapadna.

A gyerek egy széket húzott az ablakhoz.

Még van egy kis ideje, átnézi a földrajzot. Tenyerét a fűtőtesthez érintette. Na, éppen hogy langyos, nyugodtan ráteheti a könyvet.

Elolvasott egypár sort, ásított.

Valaki járt a folyosón. No, most megáll az ajtó előtt. Mindjárt bekopog. Nem, továbbmegy. Csöndesen fütyörészik. Ki lehetett? Náci? Apa azt mondta, hogy hallgatózni szokott. De Náci nem fütyöl. Egyáltalán mit csinál a Náci? Még nem is beszél, csak dünnyög. Ül a portán, és a fejét vakarja. Ha csöngetnek, olyan nehézkesen áll fel, mintha minden tagját külön kéne összeszedni. A portás azt mondja, hogy nagyon erős, egyszer megvert valakit. Furcsa. Feri igazán el se tudja másképp képzelni, mint hogy ül a széken, és a fejét vakarja.

Megint elolvasott valamit.

Aztán kibámult az ablakon.

Szemben a tejcsarnok. Egész jól be lehet látni. A hajlott hátú, fehér hajú Krámer néni a pultnál méri a tejet, olyan, mint egy egér. Mindig korán kel, a lánya még csak utána jön ki. Feri nem szereti Krámer néni lányát. Olyan arccal adja a tejet, mintha állandóan meg lenne sértve. – Felvág – mondja Frici. Ők ketten együtt hordják a tejet Krámer nénitől. Frici se szereti Krámer néni lányát. Krámer néni, az más, egész más. Elbeszélget az emberekkel. Mi újság az iskolában? Hogy van a papa? Ezt különben attól a vörös szakállas, fekete ruhás férfitól is megkérdi. Ahogy ott áll Feriék mellett a tejesüveggel, abban tényleg van valami gyerekes. Mikor megkérdik, hogy van, a papa még jobban elkomolyodik. – Köhög. – Aztán, mint aki ezzel már mindent elmondott, elhallgat. Feri úgy érzi, nem is szól többet, csak másnap reggel, mikor Krámer néni újra megkérdi: Hogy van a papa? Most mintha éppen ő lenne lent a boltban. Aha, igen… ma később jött. Biztosan elaludt, vagy a papával van valami. És az a pirossálas ki lehet? Valami fuvaros. Itt van ez a fuvarozó a sarkon, a Mákosi. Kicsit hasonlít egy cowboyhoz. Csak kövér, és vörös az arca. De ő is olyan bőrnadrágban jár, mint a cowboyok. A kalapja is olyan széles karimájú. És zsíros. Ferinek ez is nagyon tetszik. És ahogy a kocsisokkal beszél… mintha minden pillanatban verekedni akarna.

– Nem késel el, öreg?…

Feri megfordult.

Apa fölébredt. Nagyot ásít, szuszog, aztán a másik oldalára fordul. Még alszik egy kicsit. No igen, tegnap későn jött haza, későn kapott pénzt.

Feri fölállt.

A földrajzkönyvet betette a táskába.

– Megyek már.

Apa intett a kezével.

Feri a folyosón megbotlott a szőnyegben. Micsoda lyuk!… Egyszer még kitöri a nyakát. Itt mindig megbotlik, igaz, más is. Ez valamennyire megvigasztalta.

A másik folyosóról Frici lépett ki. Nagy fején oldalt csúszott a matrózsapka, táskáját lóbálta.

– Ezt hallgasd meg!…

– Na?

Frici elkezdte.

– „Hát hogy van kedves Mr. Brown?

Hát mondja kedves Mr. Brown?…”

A portás lentről:

– Hé, hé, csönd legyen! Mi van ott fent?!

Frici elhallgatott, ahogy kiértek az utcára, megint csak rákezdte:

– „Hát hogy van kedves Mr. Brown?

Hát mondja kedves Mr. Brown?…”

 

 

Vasárnap délelőtt mintha az egész szálloda aludna. Egy tiszta, erős hangot lehet csak hallani a portáról.

– Délután kimegyek Csepelre.

Aztán csönd.

Feri mosakodott. Kivételesen egész gondosan. Anya mindig fölfedez valamit: vagy a füle mögött nem egész tiszta, vagy hátul a nyaka. Végeredményben anyánál úgyis megfürdik. No, ez még rendben van, de az egész egy kérdéssel kezdődik. – Apád nem nézi meg, hogy indulsz el?

A törülköző után nyúlt. Lassan törülközött. A mosdásban ezt szerette a legjobban. Hát igen, most majd mesél anyának a szállodáról, az új iskoláról, a fiúkról…

Apa az asztalnál olvasott, és szivarozott. Előtte a kopott, hamus terítő, a fal megfakult, ócska festése. Mindez valahogy annyira hozzá tartozott. Ferinek úgy tetszett, hogy már hosszú, nagyon hosszú idő óta ül így az asztalnál szivarozva és olvasva.

A gyerek öltözködés közben kinézett az ablakon.

Fekete kabátos férfi ment át a napfényes kis utcán. A túlsó oldalon két öreg beszélgetett. Egy fehér bajuszos meg egy csupasz képű. A fehér bajuszosnak mindenféle érmek lógtak a mellén, kezét hátratette, és valahova a magasba nézett. Miről beszélhetnek?

Feri lassan elkészült. A tükörbe nézett.

Kicsit zavarta az arca. Tegnap a moziban látta Marholmot, a mesterdetektívet. Marholmnak bajusza volt. Ahogy elfordult a tükörtől, már szinte érezte a bajuszát.

– Hát indulsz?

– Igen.

– Aztán csak jól pakolj be. Én egy barátomnál ebédelek, néha jó, ha az embernek barátai vannak. Csak beszélni ne kéne… De végig kell őket hallgatni, és még felelni is… Mit csináljak?… Jó képet vágok a dologhoz.

– Szervusz, apa.

A folyosón rakottkrumpli-illat terjengett.

Egy borzas, hálóinges férfi az ajtó előtt ásítozott, aztán a nyakát vakarta.

Feri két egymáshoz szorított ujját úgy tartotta a zsebében, mintha revolver lenne. Nagyszerű ez a mozdulat. Annyi minden van benne… Marholm végigoson az utcán. Érdekes, ha Marholmra gondol, mindig éhes lesz. Marholm nagyszerű pástétomokat eszik, Togo, a kínai inas, a hű kínai inas készíti el, és este, mikor kint esik, sűrű, nagy pelyhekben esik a hó, vagy zuhog az eső… Az se rossz, amikor zuhog az eső…

A gyerek szinte megborzongott a gyönyörűségtől.

Igen, kint zuhog az eső, és Marholm fahasábokat dob a hatalmas kandallóba, forró puncsot iszik.

Ahogy átment a téren, egy utcarészletre gondolt.

Elhagyatott, üres telek, középen ócska autóbusz, Marholm egyik titkos lakása. Az autóbusz csak kintről olyan barátságtalan, de bent pompás kis ágy, asztal!… és ha Marholm akarja, mindez egy gombnyomásra eltűnik.

A két ujj izzadtan szorult össze a zsebében.

Feri nagyon óvatosan körülnézett. Az ember sosem tudhatja… a Kilencujjú megint kiszabadult.

Hüvelykujját elgondolkozva szájába vette. Kettőt szippantott, aztán a másik kezéhez koccintva kiverte a hamut a pipából. Ez is remek, ezt olyan fölényesen lehet csinálni.

Belépett egy hűvös, kínosan tiszta kapualjba. Kezét kivette a zsebéből, felsóhajtott.

Marholm egyszerre eltűnt. Ugyan, mit kezdene Marholm egy ilyen rendes lépcsőházban?

A harisnya viszont lecsúszott. No, ezt gyorsan megigazítani, mert anya…

 

 

– Na és miféle hely az?

Sári néni bizalmatlanul nézett Ferire, közben kimerte a levest. A gyerek alámerítette a kanalat. Szépek ezek az aranygaluskák… Remek galuskát tud főzni Sári néni. Apa úgy is hívja, Galuskáné…

– Mi az, mit vihogsz?…

A gyerek a tányér fölé hajolt. Csöndesen kanalazott, aztán, anélkül hogy tudott volna róla, megint csak elvigyorodott.

– Mennyibe kerül a szoba? – kérdezte anya.

– Biztosan sokba – bólintott a néni. – Miért nem beszélsz apáddal?

– Miről?

– Hát hogy egy rendes albérleti szobába költözzetek. Az mégiscsak más…

Feri elképzelte, hogy beszél apával. – Nézd, vonuljunk albérleti szobába… – Ez olyan valószínűtlenül furcsa volt, hogy kipukkant belőle a nevetés.

– Mi bajod van? Örökké nevet!

– És egyáltalán ide se figyel, ha mond neki valamit az ember!

– Mire gondolsz?

– Biztosan másutt jár az eszed!

Gyanakodva néztek a fiúra, mintha nem lennének egészen biztosak benne, hogy itt ül előttük a levest kanalazva. Mire gondolhat? Az anya kicsit zavarban volt, szól a gyerekhez, az felel, de közben olyan a tekintete, mintha valami másra gondolna. Talán a szállodára, egy érdekes alakra vagy egy sétára az apjával? Sokat sétálnak együtt. Ő csak vasárnap látja a gyereket. Ujjával köröket vont a terítőn. Sári néni beszélt, nagyon keményen, határozottan.

– Nem is gyereknek való hely! Az ilyen harmadrangú szállodákban mindenféle népség megfordul, csak éppen rendes ember nem. Kik laknak ott?… – Valami érdeklődésféle csillant meg a tekintetében.

Feri hátradőlt, mint aki végre szóhoz jut.

– Tegnap jött egy török orvos.

– Török orvos?

– Hát ő nem is török…

– Akkor ki a török? Beszélj értelmesen!

– A felesége. Azt mondják egy török herceg lánya.

– Na, na, mindjárt herceg…

– Aztán az orvos megszöktette. Ő magyar. Van két lányuk. Láttam őket a folyosón, bőrsapkájuk van, és az egyik náthás…

– Regényes dolog, ez is valami sötét alak lehet. És milyen orvos?

– Apa azt mondja, a rendőrségen van.

– Na persze, apád már biztosan az egész szállodát ismeri. És szép?

– Kicsoda?

– Az a hercegnő.

Sári néni elmosolyodott, anyára hunyorított, mindenképpen igyekezett úgy viselkedni, mint aki az egészet nem veszi komolyan.

Feri elgondolkozott. Hogy szép-e a török nő? Hát olyan kövér. A Frici azt mondta, kár volt elszöktetni. De az egyik lánya szép. Különösen a szeme.

– Milyen orvos?

– Magas, szemüveges. Mindig siet, gyorsan is beszél, közben nagyokat nevet.

Kis csönd, aztán Feri megint meghallott egy szót:

– Albérlet.

Sári néni mondta. Nagyon szigorúan, mintha azt mondaná, életfogytiglani albérletre ítélem. Feri nem értette, mit akarnak örökké ezzel az albérlettel…

– Te korán megismerted az életet, éppen ezért komolyan is kell gondolkoznod. Hiszen már elég nagy vagy. Kérsz még töltött káposztát?

– Kérek.

– Talán kérek szépen. Már tudhatnád az ilyesmit!

Anya csak legyintett.

– Ugyan, az apja nem tanítja!…

– Miről beszél neked apád?

Hát tessék!… Most aztán mondja meg Feri, hogy apa miről beszél. A holdról, meg hogy a portásnak lófeje van, Lear király szakálláról…

Sári néni a fejét csóválta.

– Nem tudom, mi lesz belőled…

Anya sóhajtott. Hanem azért Feri mégis kapott töltött káposztát.

Ebéd után lefeküdtek. A kis szoba hűvös volt, és álmos, kellemes félhomály derengett, mintha itt mindig délután lenne. Az óra álmosan ketyegett. Már ettől el lehetett aludni. Anya még kérdezett valamit.

– Keres apád?

– Igen.

Feri szinte látta apát, ahogy reggel borotválkozik. Szótlanul, mint egy katona, aki ütközetbe készül. Aztán, különösen ha későn jött haza, megint sötét az álla, haja nedvesen tapad a homlokához. Közben történik valami: akkor keres.

A következő kérdés már halk, szorongó:

– És esztek rendesen? Kicsit sovány az arcod.

A gyerek nagyon meggyőzően igyekezett bólintani.

– Vendéglőben eszünk. Apa megvár az iskola előtt, és akkor mindjárt odamegyünk.

Egyszer apa az iskola előtt várta. Akkor Feri mindjárt tudta, hogy rendkívüli dolog lesz. Vendéglő. Igen. Iskolából mindjárt vendéglőbe. A gyerek szinte hajlandó volt elhinni, hogy ez most már mindig így lesz. De aztán másnap megint csak egyedül kocogott haza az iskolából. Volt otthon egy kis felvágott meg kenyér. De valahogy mindig csak az a nap volt előtte, mikor apa az iskolánál várta.

Anyához bújt. Most voltak csak igazán együtt. A gyerek hallgatta az óra ketyegését, és megint Marholmra gondolt. Marholm egy szűk, elhagyatott utca sarkán állt feltűrt gallérral, pipázva. – Well, well – bólintott Marholm. A gyerek elaludt.

Mikor felébredt, már égett a villany. Anya a kisasztalnál ült, horgolt. Feri félig lehunyt szemmel nézte, milyen gyorsan mozog a keze. Az egész szoba mintha könnyedén, finoman ringana. A fiú el se tudta képzelni, hogy most fölkel, és elmegy valahova.

– Uzsonnázol? – kérdezte anya, anélkül hogy ránézne.

Aztán már az asztalon volt a kávéscsésze meg a vajas kenyér… A gyerek fölült. Megdörzsölte a szemét, ásított. Hozzálátott a kávéhoz.

– Ne hörpölj – mondta anya. – És ugye nem hoztál semmit mosni?… Egész héten piszkosban jársz! Vagy talán apád kimossa?

– Igen.

Hát néha mosott is apa. Úgy esténkint alsónadrágban, szivarral a szájában odaállt a mosdóhoz, és szappanozott, öblített valami harisnyát, alsónadrágot. Közben egy könyvről beszélt.

De anya nem nagyon bízott a dologban.

– Azért csak hozz el mindent jövő vasárnap.

– Igen.

– Most megígéred, aztán elfelejted. Mint apád. Az is megígér mindent, hogy igen, persze hogy meglesz… Aztán a következő percben már az egészet elfelejti. Nem törődik semmivel, azért is nem tudott megmaradni soha egy helyen.

Feri úgy érezte, mintha nem is ő, hanem apa ülne itt. Anya varrt, varrt, és beszélt.

– Meg szemtelen, fölényes. Csak ő tud valamit, senki se ért semmihez. El is küldték minden laptól. Most aztán nézhet utána, miből él. Így jobb neki. Rendes helye nem volt, nem tudta megbecsülni.

Aztán elhallgatott anya. Később Feri az iskoláról beszélt. – Tegnap feleltem földrajzból, jól ment. Csak a térképnél megzavarodtam, Kecskemétet kerestem. De aztán megtaláltam.

– Még szép. És a fiúk? Ki ül melletted?

– Nagy Sándor. Azt mondják, egyszer már javítóban is volt. Lopott valamit.

– Hát miért nem ülsz máshova? Kérd meg a tanítót.

– Nincs hely.

– És nem verekszik az a Nagy Sándor?

– Csak ha csúfolják. A tér mellett lakik, egy öreg néninél.

– A szülei?

– Nincsenek szülei.

Aztán még ezerféle apróságot kérdezett anya: milyen a tanító és nem lukas-e még Feri cipője? A ruha könyöke bizony szakadozik. Hát ide majd foltot teszünk, meg aztán új ruha is kéne. A nadrág már fényes. És hogy lóg az a gomb, hisz mindjárt leesik. Miért nem szólsz, Feri?…

A nagyszobából hallani lehetett Sári néni lépéseit. Feri a szobájára gondolt. A falon képek: egy nagy bajuszos férfi meg egy tornyos frizurás nő a verandán ülnek. A férfi átfogja a nő vállát. Sári néni meg a férje, Béla bácsi. Apa mondta, hogy ha Béla bácsi csak ránézett a nénire, az rögtön elhallgatott. Meg azt is apától tudja, hogy Béla bácsi nagyon szépen fütyült. Aztán meg sok kép van a Sári néniről különböző ruhákban, kalapokban. Majdnem mindenhol mosolyog. És ezek között a képek között ül valami alaktalan fehér köpenyben Sári néni. Olvas, ír vagy telefonál. Sokat telefonál. Most is csöng a telefon. És már hallani Sári nénit.

– Te vagy az, drága Bertám?…

Közben már hét óra, Feri szép lassan készülődhet. Anya bepakol egy kis hideg húst, kenyeret. Aztán majd beköszönnek Sári nénihez. Még telefonál.

Feri és anya az előszobában állnak. A fürdő ajtaja nyitva. A sötétből kiemelkedik a nagy fehér kád. A mosdó alatt, kendővel letakarva egy kis kád, mintha csak játék lenne. Anya mondta, hogy ez Sári néni kislányáé volt. Nagyon korán meghalt. Feri csak nézte a kis kádat, és közben hallotta a néni mély, öblös hangját.

– Hát akkor két verset olvasol fel? Csütörtökön, igen, csütörtökön lesz az ülés. Szervusz, drágám. – Letette a kagylót.

Anya bekopogott.

A néni az asztalnál állt, végigsimított az arcán.

– Rettenetes, mennyi dolga van az embernek! Még vasárnap se hagynak békén. Hát nem adják ingyen azt az elnökséget. Nagy feladat, nagy munka! Egy férfi nem csinálná! – Ferire nézett. – No hát mész? Jövő vasárnap aztán csak gyere, és mesélj azokról az alakokról. Az orvos meg a… – Hirtelen, mint aki rajtakapta magát valamin, elhallgatott. Nagyon szigorú arcot vágott. – Tanulj rendesen.

Azzal Feri már kint volt. Anya megsimogatta az arcát.

– Vasárnap gyere.

Feri visszanézett a sötét gangról. Az előszobaajtó üvegje még világos volt. Aztán kialudt a fény. A gyerek megtapogatta zsebében a csomagot, azzal elindult lefelé a lépcsőn. Jó lenne mindig ebben a kis szobában lakni. Remekül lehet aludni… Ahogy leért az utcára, elfelejtette az egészet. Átvágott a Körúton, és már bent volt egy szűk, sötét kis mellékutcában. A sarki lámpánál egy púpos, mankós férfi állt. Nők mentek el előtte félhangon dúdolva, és ő csak nézett, mintha többé el se tudna innen mozdulni. Egy nő után fordította a fejét nagyon lassan, mintha srófra járna. Kissé beljebb húzta a mankóját, mintha indulni akarna. Valahol, az utca végén nevettek. Egy kocsmából zene szűrődött ki. Feri a sárga függönyös ablakot nézte. Biztosan bent ül a Kilencujjú. Egy pint sört kér, a pénzt az asztalra dobja, aztán hátradől.

A gyerek kiért a térre. Na, már mindjárt otthon is van.

Ahogy benyitott a szobába, apa az asztalnál ült, olvasott, és szivarozott.

 

 

Feri félálomban hallotta Rózsánét, az éjjeli szobaasszonyt.

– Erre tessék, kérem, erre, kérem. Nagyon rendes szoba.

Zörögtek a kulcsai. Súlyos léptek. Ez biztosan csizma. Valami vidéki. Na most megbotlott a lyukban, káromkodik.

– Micsoda rongy szőnyeg ez?!…

Rózsáné nagyon kedvesen:

– Ki fogjuk cserélni.

– Az ember majd kitöri a nyakát!

A lépések elhalnak. Valahol a folyosó végén kulcs csörög a zárban. Feri aztán csak a szobaasszony magányos lépéseit hallja. Egy pillanatra megáll Rózsáné, kifújja az orrát, aztán továbbmegy. A gyerek a másik oldalára fordul. Elszundít. Aztán egyszerre csak megint fönt van. Mi ez? Micsoda hangok?… Mintha valami vízesés… Kis csönd, aztán mintha valamit víz alá merítenének.

– A szomszéd mos – mondja apa álmosan.

Feri ásít, a szemét dörzsöli. Nem, hát most már aligha alszik. Na megint vízesés!… Még nem is látták a szomszédot, csak így éjszakai zörejekben jelentkezik. Mariska azt mondja, bárzongorista. Hát jó. De miért mos éjjel? Persze nappal alszik. Beosztással él.

Apa mond valamit a közös lefolyóról, meg hogy micsoda rongy hely ez. Aztán fölkel. Hálóingje világít a sötétben.

– Hallja, öregem, Ágnes asszony nem mosott annyit, mint maga!…

A szomszéd csak bugyborékol, mint valami víziember. Glugy-glugy. Egész kedves hang.

Apa fölemeli az ujját.

– Na, kiengedi a vizet? Befejezte a nagymosást? Nem, dehogy! Újra nekiereszti a csapot! Mondja, öregem, hol tart? Az alsónadrágoknál? Nem! Fogadni mernék, ez egy zsebkendő! Igazam van?

A szomszéd csak bugyborékol.

– Elég! Aludni akarok!… Feri, hol a labdád?

– Valahol a sarokban.

– Vágd a falhoz!

A gyerek fölkel. Előhalássza a labdát. A szekrény és az ajtó közé… puff!

A csobogás egy pillanatra abbamarad. Aztán újult erővel megindul a zuhatag. Feri fejel. Fel se kell gyújtani a villanyt. A hold remekül besüt. A fejétől a falhoz pattog a labda. A szomszéd szelíden és állhatatosan csobog. Apa egy kanalat vág a mosdóba. A másik szomszéd panaszosan felnyög.

Valahonnan a Rózsáné:

– Mindjárt hozok, kérem, friss törülközőt.

A szomszéd kiereszti a vizet. Csönd. Feri se fejel. A hóna alá fogja a labdát, ásít. Holnap biztosan felel mértanból. Még reggel át kell nézni… csak tudjon egy kicsit aludni…

Apa:

– Kimostál mindent, cimbora? Nekem is volna egy-két alsónadrágom. Már úgyis benne vagy a mosásban… Én azt hiszem, másnak is mosol…

Apa még mond valamit, aztán nagyot ásít.

– Mit gondolsz, Feri, lefeküdjünk?…

A gyerek az ágy szélén gubbaszt, fejét tenyerébe hajtja. A labda az ágy alá gurult.

– Hát, talán feküdjünk le.

Lefeküsznek, de nem tudnak aludni.

– Tönkretette az éjszakát – morog apa. – Hány óra lehet? Biztosan jó késő van.

Éles női nevetés.

– Még ez hiányzott – sóhajt apa.

A nő csak nevet. Egyre élesebben.

– Biztosan becsípett. Az a szőke nő lehet.

A szőke nő… Feri néha látta végiglejteni a folyosón. Színes pongyolában, apró kis kutyák és egy monoklis férfi között. A nő mosolygott. A monoklis nagyon komoly arcot vágott. Egy magas, barna képű fiatalemberrel is látta. Aztán mással is. Csak az apró, nyúlfarknyi kutyák nem változtak.

Valaki a folyosón botorkál. Megáll az ajtó előtt, kopog. Kétszer egymás után, nagyon határozottan.

– Ki az?

– A Császár!

– Igazán megtisztel… Aztán milyen császár? A kínai?…

A kínai császár motyog valamit, elbotorkál. Megbotlik a lyukban. Hallani lehet, hogy valaki jön föl a lépcsőn, álmosan fütyörészik.

– Ez biztosan az Árpád, most jön a színházból.

– A ligetben játszik. Szépen szaval. Valamelyik este hallottam. A portásnak szavalt. Úgy látszik, nincs itt a bátyja.

– Miért?

– Mert akkor nem jöhet ide, haragszik rá valamiért. Az anyja persze beengedi az Árpádot.

Kis csönd. Aztán apa:

– Most már biztosan alszik a nagymosó.

– Biztosan.

– Na majd adunk neki…

Apa fölkel, bevág egy kanalat a mosdóba. Aztán egy kést. Hát sok evőeszköz nincs, de a szomszéd ennyivel is beéri. Elkínzottan felnyög.

– Jó, éjszakát, öregem!

Azzal apa visszafekszik. Feri elbóbiskol. Valahonnan, nagyon messziről hallja a Rózsánét. – Nagyon kedves kis szoba… – Aztán már alszik.

 

 

Sanyi kabátját egy utazó hagyta itt. Nem tudott fizetni, hát itt maradt a holmija. Szép, kávébarna kabát volt. A fűzöld nadrág pompásan illett hozzá. A nadrág valami segédszínésztől maradt Sanyira. A segédszínész se tudott fizetni. Nem tudott fizetni annak a gimnazistának a papája se, akinek a kopott címerű bocskaisapkáját örökölte. A címer erősen fityegett, később le is esett. Nem baj, azért így is pompás sapka volt. A négy ezüst zsinórral igazán előkelő. Hogy magát Sanyit ki hagyta itt, nem tudni. Náci az utazóra gyanakodott, a portás egy kínai pengeárusra. – Nézzék csak meg azokat a ferde vágású szemeket… – Sanyi anyja, a sárga hajú nappali szobaasszony senkire se gyanakodott. Sanyi se sokat merengett a dolgon. Tanult, segített takarítani, szivart hozott a vendégeknek, közben elácsorgott egy-egy ajtó előtt. – Sunyi fiú – mondta a portás. – Hallgatózik. – Sanyi hallgatózott, olykor furcsa, érthetetlen szavakat hallott. Külföld… A szálloda halljában volt egy ócska, kopott szélű falragasz. Egy utazási iroda reklámja. Hajó a kék tengeren. Valaki a fedélzet korlátjához dől. Látcsövet emel a szeméhez. Igen, egyszer hajóra szállni és utazni. Majd ha tanító leszek, gondolta, akkor utazom. Elvégzi a négy polgárit, és beiratkozik a tanítóképzőbe. Sokat tanult, és minden pénzt félretett egy ócska pléhdobozba. A sárga hajú szobaasszony büszkén mesélte. – Tanító lesz a fiam. – Sanyi végigsimított a pattanásos arcán, és szerényen mosolygott. Jeles volt, mindig jeles, és a pénze is gyűlt a pléhdobozba. Ó, csak az első félévben kell majd tandíjat fizetni. Sanyi a képzőben is jeles lesz, talán még ösztöndíjat is kap. És igen, igen, talán még külföldre is elküldik… Sanyi megint a hajót látta a kék tengeren. Az utolsó évben is jeles volt a bizonyítvány, na és ami pénz még hiányzik, majd összegyűl a nyáron.

Aztán egy este, ahogy bement a szobájába, a díványon egy barna képű férfit talált. Harisnyában ült a dívány sarkán, és a bokáját dörzsölte. Sanyi az anyja zilált fürtjeit nézte. Levette a bocskaisapkáját, dörmögött valamit, és leült.

– Hozz bort a Gerle úrnak.

Sanyi megint dörmögött valamit, vette a sapkáját és a kristályos üveget a sarokból. Lebaktatott. A kocsma előtt egy pillanatra megállt, mintha abban reménykednék, hogy valami szél fölkapja és elrepíti innen. Aztán csak bement. Ahogy fölvitte a bort, Gerle úr úgy nézett rá, mintha évek óta ismerné.

– Nehezen mozogsz.

 

 

Szemüveges, kissé hajlott hátú férfi állt az ajtóban. Kopottas kalapja jól a szemére húzva. Csontos arcát mintha egyszer olajjal leöntötték volna. Hóna alatt szürke fedelű könyv.

– Berényi szerkesztő urat keresem.

Komolyan, kissé szigorúan nézett Ferire.

– Nincs itthon.

– Úgy…

Az olajos arc még sötétebb lett. Fejét lehajtotta, és csak állt zsebre vágott kézzel a folyosón, mint aki sose akar elmozdulni.

– Mikor jön haza?

– Nem tudom.

A szemüveges mélyet lélegzett, aztán nagyon elszántan:

– Megvárom.

Azzal már bent volt a szobában. Kalapját levette, vékony szálú haját türelmetlen mozdulattal hátrasimította.

– Várady vagyok.

Azzal, mint aki mindent elmondott, leült egy székre az asztal mellé. Az asztalon Feri könyvei, füzetei. A gyerek csak nézte a szemüvegest. No hát ez meg mit akar? Olyan arcot vág, mintha kefét nyelt volna. Legalább mondana valamit. Nem, ez nem szólal meg. Hát nézzük azt a példát. Ha Mari néni két kacsát vesz, és a két kacsa zsírja összesen… A szemüveges kinéz az ablakon. A múltkor volt itt egy másik szemüveges, de az egész kopasz volt, a tarkója meg rózsaszínű. Nagyon kedves volt, segített a házi feladatban, aztán mikor apa megjelent, egyszerre elkomolyodott, és valami pénzről kezdett beszélni. A végén még kiabált is. Hát mi van a Mari néni két kacsájával?… Na igen, hát ki kell számítani, hogy ha a kettőnek összesen…

– Nem megy?

A szemüveges a füzet fölé hajolt.

– Milyen példa? Szabad? Nem mondta a szerkesztő úr, hogy vár engem?

– Nem mondta.

– Hát majd várok. Szóval ez az, amelyik be van karikázva, a hatos példa. Ha Mari néni… Miféle Mari néni… Azt mondja, két kacsát vett a Mari néni. Én már harmadik napja sárgaborsó-főzeléket ebédelek. Szóval ha a két kacsa zsírja… Jelzem, mindig gyönge számoló voltam. No azért ezzel még megbirkózunk. Most már nemsokára jön az édesapja?

Mennyit beszél ez egyszerre, gondolta Feri. De talán kiszámítja a példát. Aztán eltűnik, mint az a másik szemüveges. Na most a könyvre nyomja az ujját. Remek ujja van, mintha bekenték volna csirizzel. Papírt vesz elő, számol, szuszog.

– Emlékszem, mikor gimnáziumba jártam, csak lapokat vittem az iskolába. Minek annyi könyvet cipelni! Az osztályfőnök, egy kövér vörös ember reszketett, ha csak rám nézett. – Már az év elején eladod a könyveket?! – Akkor még jó ára van. – Takarodj, te himpellér!!

Várady félig fölemelkedett, és az ajtóra mutatott.

– Takarodj, te himpellér! – Én meg szépen kisétáltam. Ki a ligetbe. Nincs szebb, mint egy szeptember reggeli séta a ligetben.

Apa állt az ajtóban.

– Régen jött, Várady? Van itt egy kis felvágott, meg…

Váradynak megmozdult az ádámcsutkája. Mari néni a két kacsájával háttérbe szorult. Friss cipó, felvágott, uborka került az asztalra. Várady elővette a bicskáját, felszúrt rá egy kolbászkarikát.

– Azt hiszem, meg lehet csinálni a lapot, találtam egy nyomdát.

Apa fölnézett.

– Igazán? Hol?

– Az Alkotmány utcában, majd megnézzük együtt.

– Persze hogy megnézzük. Mindjárt holnap.

Aztán a lapról beszéltek, a lapról, amit megindítanak. Apa már tudja, hogy kell csinálni az ilyesmit. Melléklet a megszállott területi lapoknak. Irodalmi melléklet, gyerekrovat volt már egypár.

Apa foszladozó szélű újságokat vesz elő a szekrényből.

Várady a lapok fölé hajol.

– Aha, ezt ismerem. Ez a Szabadkai Újság melléklete volt. És ki pénzelte?

– Én, amíg tudtam.

Feri anyára gondolt. Ezért is veszekedett. Sokat veszekedett. – Ilyesmire szórja a pénzt! – Na persze, valami üzletet inkább! Hát Feri apja csinált is üzletet. – Tetszik? Meg van elégedve, Mária? – Hoz a dolog, szépen hoz, ahogy mondani szokás. Aztán egy kopott úriember megjelent apánál. Hogy neki van egy ötlete. Mellékletet kéne csinálni a Felvidéki Lapoknak. – Na, ezt már ismerjük! Vigyázzon, Dénes, ne ugorjon be! – Dénes beugrik, megcsinálja a mellékletet. – Inkább törődjön az üzlettel, Dénes. – Jó, jó, Mária, maga ehhez nem ért. Sosem látja, hogy… – Csak azt látom, fogy a pénz. – Egyszerre vége a mellékletnek és az üzletnek. A kopottruhás eltűnik. Egyszer még találkoznak vele az utcán. Remek télikabát, kígyófejű bot, magyaráz valakinek. – Hazafias kötelesség… – Ahogy apa megérinti a vállát, elhallgat. – Jó napot – mondja –, megengedi, de nagyon sürgős dolgom van. – Eltűnik. Aztán otthon a veszekedések anyával. Ha csak lapról hallott, kiabált, mintha eszét veszítette volna. Na és ugyan mit szólna ehhez a barnaképűhöz? A legújabb szám. Ez a legújabb. Biztosan ezt mondaná. Aztán még mást is. Csakhogy most kissé másképp fest a dolog, Berényi szerkesztő úrnak nincs pénze, de majd kerít. Neveket mond, egyesületek címeit.

Várady leinti.

– Nem nagyon bízom az egyesületekben.

– Én se. Semmiben se bízom, de meg kell próbálni.

Várady az állát simogatja.

– Meg kell próbálni.

És csak beszélnek a lapról, a nyomdáról, az emberekről, akik becsapták őket. Várady is becsapták.

– De most már nem, nem, uram!… Edzett fiú vagyok! Egyelőre meséket írok az újságoknak. Meséket és tárcákat, az is hoz valamit. Egy kicsit körül is néztem a világban. Bécsből zsuppkocsin hoztak haza. Politika, belekeveredtem valamibe. A rendőrségen megállapították, hogy elmebajos vagyok.

– De miért?

– Olvasni szeretnék, azt mondtam nekik. Akkor is ez volt nálam. – Felemelte a szürke fedelű könyvet. – Wilde Oszkár meséi. Megkérdeztem a rendőrtisztet, olvasta-e a Boldog herceget? A tiszt ordított valamit, erre megjelent a rendőrorvos. Közöltem vele, hogy hajlandó vagyok felolvasni a mesét, ha ért angolul. Összeráncolta a szemöldökét, morgott valamit. Aztán hazakerültem, egy darabig megfigyeltek.

Megint legyintett, zsebre tett kézzel járkált a szobában. Hirtelen megállt az ágy előtt.

– Itt aludhatnék? Csak egy éjszakára? Tudniillik a szobaasszonyom… – És valami tartozásról kezdett beszélni. De holnap már lesz pénze és szobája is. Persze nem megy vissza a régi helyére ahhoz a szipirtyóhoz, csak elhozza a holmikat.

– Jó – mondta apa –, mi a Ferivel megférünk együtt.

Várady Ferire mosolygott, aztán a csaphoz ment.

– Van meleg víz?

– Van.

– Pompás! Úgyis minden este megmosom a lábamat. Kaphatnék egy kis szappant?

Feri iskolatáskával a hóna alatt megállt az ajtónál, Váradyt nézte. Az még aludt összekuporodva, mint egy gombolyag. A paplant az álláig fölhúzta.

Az ágy mellett, a széken a ruhái. A gyűrött ujjú kabát így, a szék támláján lógva igazán olyan szánalmas. Az egyik harisnya csüggedten hever a nadrágon, a másik leesett a földre. A sáros cipő orra úgy kunkorodik fölfelé, mintha nyúlni akarna valami után. Aztán a széken még ott a könyv is, Wilde Oszkár meséi. Várady az ágyban még olvasott egy kicsit, azt mondta, anélkül nem tud elaludni.

Feri még elnézte egy darabig ezeket a holmikat. Valami olyan végtelen elhagyatottság volt a cipőn, a kék-fehér csíkos harisnyán meg a kabáton…

Várady nyögött egyet, átfordult a másik oldalra. Fél kézzel maga után húzta a paplant, kicsit elpaskolta a hátán.

Valahol egy ébresztőóra szólt, és Feri elindult az iskolába. Délelőtt is Váradyra gondolt, ahogy olajos arcával a számtanpróba fölé hajolt. Nem csinálta meg. No mindegy! Most már biztosan apával együtt vonul a nyomda felé.

Mikor hazament az iskolából, apa már otthon volt. Reggel valami roppant sürgős dolga akadt. – Délelőtt találkozunk a Szabadság téren. – Persze hogy nem jött el.

Apa mosolygott, mint akit csöppet se lep meg a dolog.

– Egyszerűen nem volt neki hol aludni. Jó, ezt értem, de akkor meg mit beszél itt nyomdáról meg lapról? Különben megcsinálom én azt egyedül, nem kell nekem ahhoz a Várady. Az ilyen alakok csak feltartják az embert. És az a bécsi história? Nem igaz abból egy szó sem! Attól függetlenül lehet, hogy bolond. Az mindenesetre rokonszenves, hogy meséket olvas.

Azzal, mint aki az egész emberrel végzett, elhallgatott.

Feri a Várady csíkos harisnyáira gondolt. Vajon hol húzza le este, hol mossa meg a lábát?…

Az ajtó előtt megreccsent a padló, apa felállt.

– Nézzük csak.

Nyurga, pattanásos arcú fiú állt az ajtóban. Olyan képet vágott, mintha hirtelen lenyelt volna valamit.

– Na, mi érdekli, fiatalember? Ez Sanyi, a szobaasszony fia. Tudod, az a sárga hajú nő…

Úgy beszélt Sanyiról meg az anyjáról, mintha azok egy ócska regény kihullott alakjai lennének.

Sanyi feljebb tolta homlokára a bocskaisapkát, egész váratlanul megszólalt.

– Én csak…

– Hallgatózott. Jöjjön beljebb.

Sanyi gyors mozdulattal lekapta a bocskaisapkát. Leült egy székre, öklével meztelen térdét súrolta, és nagyon komoran nézett a szőnyegre.

– Miért sündörög örökké az ajtók előtt?

Sanyi rándított egyet a vállán.

– Csinálok én mást is. Vikszelek, meg aztán… Úgy volt, hogy beíratnak a tanítóképzőbe. Nincs pénz.

– Na persze, de azért még lehet valami mást is csinálni.

– Délután elmegyek a Lajos utcába. Ebben az esőben. A Gerle küldött.

– Ki az a Gerle?

– Hát az a…

– Ja igen, az a sötét képű, az anyjával láttam néha.

– Elmegyek, mit csináljak? Elmegyek. A Gerlének is csak a szája jár. Menj ide, menj oda, de ő csak ül, és iszik.

Úgy beszélt, mint egy rossz cseléd, aki a gazdájára panaszkodik. Lesunyta a fejét, mintha ütést várna. Aztán a megtakarított pénzéről mondott valamit. Már majdnem összegyűlt a tandíj, és akkor Gerle elpucolta. Valami önálló üzletet akar csinálni, ahhoz kell a pénz. Majd aztán visszaadja, majd aztán!… Sanyi legyintett. Nem, hát egyelőre nem utazik el. Pedig szeretett volna. Úgy gondolta, hogy majd a képzőben nyer valami ösztöndíjat, és aztán … Egy ismerősét a nyáron Olaszországba küldték. Olaszország…

– Járt már ott a szerkesztő úr?

– Régen. Hát igen, utazni… No hiszen még utazhat, az nem jelent semmit, hogy most…

– …el kell menni a Lajos utcába? – Sanyi elmosolyodott. És ettől a mosolytól valahogy egész öreges lett az arca. – Nem is ismerem azt az urat. Pénzt kell tőle kapni.

– Sűrűn tesz ilyen kirándulásokat?

Sanyi bólintott.

– És mennyit kell várni!… Sokszor az ajtó előtt. Ilyen csatakos időben be se engedik, mert ugye sáros a cipője. Úgy dugják ki a pénzt, mint valami koldusnak. Sokszor ki se jönnek. Ilyenkor újra csöngetek. Mit csináljak? Aztán csak várok, várok… A Gerle dühöng, ha nem hozok pénzt. Este meg bort hozok.

– Csupa olyan dolgot csinál, amit utál.

Sanyi a bocskaisapkát pörgette az ujján.

– Azelőtt rajzoltam, azt szerettem.

– És most?

Sanyi vállat vont, és csak forgatta a sapkát.

Egy hang a folyosóról:

– Sanyi! Sanyi!

Sanyi fölállt, fejébe nyomta a sapkát olyan mozdulattal, mintha pecsétet ütne magára.

– A Gerle.

 

 

A mosdó alatt egy rajztáblára szegzett, kusza vonású fiúarc. A fél arc besatírozva, mintha valami furcsa betegsége lenne.

– Az ember igazán nem tudja, röhögjön-e, vagy…

A rajztábla fölött Sanyira néz.

– Hát a lófejed itt is kijön, az kijön. No de az egész.

– Még nincs kész. A satír…

– Mit beszélsz? Satír? A fél pofáját elmázoltad. Ezt nevezed satírozásnak? Aranka, nézd csak! ez neki rajz!

A sárga hajú szobaasszony a kép fölé hajolt.

– Igazán, mint valami gyilkos. Vagy Júdás Iskariót, ugye? – És kuncogott, mint egy bakfis.

Sanyi a vörös sálját húzogatta.

– A szerkesztő úr azt mondta, hogy egész jó, csak még…

Gerle kihúzta magát.

– A szerkesztő úr jónak találta? Bravó! És mit szól a szerkesztő úr Munkácsyhoz? Mert én azt találom jónak. Nem lesz belőled Munkácsy, fiacskám, nem lesz!

– Nem is fontos. Miért lennék én Munkácsy? Én… – Hirtelen elhallgatott. Behúzta a fejét, valahova a sarokba bámult.

– Naplopó leszel! Mióta a szerkesztő úr beléd beszélte ezt a rajzolást, csak lógsz!

– És ki volt délután a Knézits utcában?

– Sokat jár a szád, hát valamit csak kell csinálni. Én a te korodban, hajaj!…

A szobaasszony szaporán bólogatott.

– A takarításnál is csak úgy ímmel-ámmal segít, tegnap a Szaniszló úr szivart akart vele hozatni, nem volt sehol!

– Dehogynem! A szerkesztő úrnál dumált. Az a kancsal meg a szerkesztő úr fia és a Sanyika! Rajzol! Ő rajzol! Azt hiszed, ebből megélsz? Egy fityinged se lesz!

– Gauguin…

– Mi, mit beszélsz?! Hallod, Aranka, azt mondja, Gauguin. Nem tudom, ki lehet! Igaz, én nem vagyok olyan művelt, mint a szerkesztő úr. Bár ami azt illeti, ilyet mindig tudnék rajzolni, egy ilyen koszarcot!

A szobaasszony felvisított.

– Koszarc!… Tényleg, tényleg!

– Na, fiacskám, add ide a kabátomat! Pardon! Művész úr, ha lenne olyan szíves… Elmegyek. Üzleti ügyben. A Vilmányival kell találkoznom. Ha volna valami apród, mondjuk, egy húszas.

– Egy húszas.

– Az ember mégis nyugodtabban tárgyal, ha van valami a zsebében.

– De a múltkor…

– Tudod, hogy visszakapod. Örökké ismételjem?! Bizonyos áldozatok nélkül semmit sem érhet el az ember. Ha például belepillantunk a történelembe… Mit vigyorogsz, te lófejű?!

– Nem vigyorgok.

– Jó, jó. Persze azt hiszed, én semmit se tudok. Csak a szerkesztő úr. Úgy, Aranka. Kösz, fiacskám!

Kissé oldalt csapta a keménykalapját, azzal indult.

A szobaasszony a pléhdoboz fölé hajolt, a pénzt számolta. Pénteken elment egy tízes, most meg…

– Tárgyalás, azt mondja, tárgyalás…

– Tessék, anya?

– Mit bámulsz?! Áll ott, mint egy hülye! Micsoda egy…! Inkább néznél be a Szaniszló úrhoz, kell-e valami? Persze, a rajzolás!… Majd kirúglak a rajzaiddal együtt! Aztán mehetsz a szerkesztő úrhoz! Most megint nem látom két napig a Bélát, mint a múltkor…

Leült a dívány sarkára, kötényét gyűrögette. Egyik válla sután, szánalmasan felcsúszott, egész kicsinek, védtelennek látszott.

Sanyi csak nézte, aztán odament hozzá, a hátát simogatta.

– No, anya, no…

Hányszor állt már így anya mellett!… Tavaly, mikor a noteszárus meglógott. És most a Gerle. De ez visszajön, eltűnik egypár napra, aztán visszajön.

– Visszajön… Hisz tudhatná, anya…

A szobaasszony fölállt, kifújta az orrát, legyintett.

– Eridj már! Nézz be a Szaniszló úrhoz, vagy tudom is én…

Sanyi szorosabbra húzta a sálat, indult. Az ajtóból visszafordult.

– Csak megmutatom…

Hóna alá vette a rajztáblát, és ment.

 

 

Nagy Sándor egyszer eljött a szállodába Ferihez.

A délutáni hittanóra után valahogy egymás mellé sodródtak. Feri nézte Nagy Sándor sötét, hallgatag arcát, rongyos kabátját, és azt a szőrcsomót a fején, a sapkaemléket. Spárgával volt befűzve a cipője, és ahogy ment, mintha minden pillanatban ketté akarna válni. A többiek előreszaladtak, Marics még vissza is kiáltott.

– Gyere, fölmegyünk a Kalocsaihoz gombozni!

De Feri nem hagyta ott Nagy Sándort. Az pedig most se szólt, fekete körmét rágta. Kesztyűje nem volt, akár a vörös hurkák, az ujjai. Miért volt javítóban? talán lopott?… A tanító sose felelteti, hittanon se szólították még fel. A többiek énekelnek, és ő hallgat. Ha pedig egyszer megszólalna, nagy csönd lenne a teremben. Milyen lehet a szobája, és mit csinál otthon? Biztosan hallgat, nincs, akihez szóljon, vagy az utcán csavarog.

– Eljöhetnél egyszer.

Nagy Sándor megállt, rántott egyet a satyakján, mint aki nem jól hall, aztán csak állt, és a lecsúszott harisnyáját nézte. Egy kilökött rozsdás szögre emlékeztetett.

– Hozzád?

– Itt lakom a következő utcában, szállodában! Van egy néger és egy fiú, aki mindenféle dalt énekel. Aztán egy nő pipázik.

– A nagyanyám szivarozott. Én szedtem össze az utcán a szivarvégeket. Néger? És azt lehet látni? – Megcsillant a tekintete. – Szálloda, hát szállodában laksz? Fölengednek, nincs ott valami…? – Örök védekező mozdulattal lesunyta a fejét.

– Oda mindenki följöhet! Gyere holnap délután. Első emeleten a húszas szoba, mert minden szobának száma van. Tudod, ahogy feljössz a lépcsőn, mindjárt balra.

– Megtalálom. – Nagy Sándor a tér felé indult. Lassan ment, aztán egyszerre futni kezdett. A sétányon megállt, lekapta a sapkáját, és háromszor a levegőbe dobta.

Feri pedig másnap várta a vendéget. Apa nem volt otthon, így hát körülnézett a szobában. Megengedte mind a két csapot – hideg víz, meleg víz –, rendben van. Aztán csak a meleget folyatta, és a szoba trópusi párában úszott. Az asztalterítőt levette, megfordította – így nem annyira pecsétes –, és újra föltette. A golyókat, a színes üveggolyókat végiggurította a szőnyegen, ezt is megmutatja Nagy Sándornak. Elzárta a melegcsapot, és a hidegből teletöltötte a poharakat.

Egyszerre csak megállt a szoba közepén. És ha nem jön? Nem, az nem lehet! Már biztosan el is indult.

Ha még valami ennivaló is akadna… Kinyitotta a szekrényt, a sarokban összegyűrt papír, megkeményedett kenyérdarabok, szalámihéj. Tovább vadászott. Zöld savanyú cukor hullott ki a harisnyák közül. Ez mindenesetre valami, de micsoda szálak tapadnak hozzá? Kabátujjával dörzsölgette, aztán lemosta a csapnál, és az asztal közepére tette egy üres üveg hamutartóba. Ragyogott a cukor!

Leült. Igen, legjobb, ha éppen az asztaltól kel fel, esetleg egy könyvvel a kezében, vagy talán fel-alá sétál a szobájában. Ha a portás nem engedné fel… de miért ne engedné? Aha, lépések! Nem, ez nem ide jön. Az is lehet, hogy már itt kering a folyosón, és nem találja a szobát. Talán az lenne a legjobb… – kilépett az ajtón.

A folyosó oly üres volt, elhagyatott, mintha soha senki nem járna erre. Véznán fityegett a villanykörte, és csak éppen a lyukat világította meg a szőnyegen. Elmosódó szürke foltok az ajtók, egy hangot se lehetett hallani. Nem, nem jön a Nagy Sándor, és különben is mit mutatna neki? A lyukas szőnyeget?

Visszabújt a szobába, leült az asztalhoz, nézte a savanyú cukrot. Mesés, csodás tájak nyíltak ebben a ragyogásban! Apró, vibráló pontokat lehetett rajta látni, kis emberkék, manók. Ott, ni, egy karaván halad, arabok tevékkel, hercegnő fehér elefánton.

Odakint roppant a padló, mintha valaki már nagyon régen állna az ajtó előtt. Most talán fölemeli a kezét, de nem kopog.

Feri fölállt, kinyitotta az ajtót. Árnyék a homályban: Nagy Sándor. Csak állt, mint aki várja, hogy elküldik. Mert ez valami tévedés, nem lehet az, hogy őt meghívják, várják valahol! A szőrcsomó ezúttal a fülére húzva, kabátgallérja rendesen lehajtva, és csak az egyik harisnyája lötyögött. Mintha valaki otthon megrángatta volna. – Így, most már mehetsz! – És Nagy Sándor ment, látogatóba ment. Két kezét zsebébe süllyesztette, valósággal markolászta a zsebét.

– Eljöttem.

– Gyere be, aztán majd körülnézünk. Nem tudom, itt van-e a néger, pár napja még láttam. Ülj csak le, iszol egy kis vizet?

Nagy Sándor egymás után kiitta a két pohár vizet, aztán csak állt az üres pohárral.

– Tölthetek még, és nézd, a meleg is folyik! Látod, ihatsz langyos vizet.

Nagy Sándor ivott langyos vizet, meleg vizet is ivott. Nézte a vízzel teletöltött medencét, és vigyorgott. – Olyan, akár egy elsüllyedt hajó.

– Persze, éppen olyan. Az a savanyú cukor a tied. Nekem mindig van, apa annyi mindent hoz.

Nagy Sándor szopogatta a cukrot, aztán kivette a szájából, és zsebre tette. – Hogy otthon is legyen. Látod, van még egy kis kókuszom, két szem mazsolám, az egyiket elveheted! Szentjánoskenyér meg radír.

Feri nézte a kincseket. Még aránylag a radír látszott a legehetőbbnek. Nagy Sándor ajándéka a mazsola: apró, fekete kosz. A hamutartóba tette, a savanyú cukor helyére.

– Ezek a golyóid?

– Igen, én csak a színes üveggolyókat szeretem.

Nagy Sándor lehajolt a szőnyegre, gurigázott, egyik golyót a másikhoz koccantotta. Tenyerébe vette, és nézte, nézte a színüket. Sovány barna nyaka előrenyúlt a kabátból, két füle kipirosodott. Aztán mind kigurította a tenyeréből, hogy csattogtak! Az ágy alá, az asztal alá mászott utánuk, egyszerre fölnézett.

– …és ha hazajön?

– Kicsoda?

– Az apád, ha hazajön, és… – Többet nem tudott mondani, csak nézett. Egy kóbor kutya űzött, megvert tekintete.

– Majd hoz szalámit az apám. Szereted a szalámit?

Nagy Sándor homlokára tolta a satyakját, visszahajolt a golyókhoz.

Kopogás. Frici állt az ajtóban, szája füléig szaladt.

– Új fiú? Ez is itt lakik?

– Nem. Egy osztálytársam, és most meglátogatott. Megmutatjuk neki a szállodát, te, itt lakik még a néger?

Fricivel egyszerre felvillant a szálloda, mintha a néger birkózó meg a többiek kiözönlenének a folyosóra. Lent, a portán megszólalt a csengő, valaki fütyülve jött föl a lépcsőn. És Frici, Frici, ahogy az ajtóban állt, úgy pörgette a szemét, mintha ki akarná pottyantani. Aztán csak nézett mereven, kissé hátradűtött fejjel. A fejéhez kapott, mint aki attól fél, hogy a haja lecsúszik. – Rózsáné, Rózsáné, kérem, egy lavórt a harmadikra!

– Az igazgató, a szállodaigazgató! – nevetett Frici.

Nagy Sándor is nevetett, de úgy, akárcsak huhogna. Nézte, nézte Fricit, aztán megkérdezte. – Ez a fiú énekel?

– Ez hát!

Kivonultak a folyosóra. A folyosó most is üres volt, de várni lehetett, hogy hirtelen megnyílnak az ajtók. – Gyertek csak! – intett Frici. Kikerültek a gangra, aztán megint be egy homályos folyosóra. Frici megállt egy ajtónál.

– Itt lakik a néger birkózó.

Nagy Sándor az ajtóra bámult. Az ajtó mögött, igen, az ajtó mögött egy néger! Méghozzá birkózó! Mit csinálhat odabent? Talán mindjárt kilép.

– Igazi hústorony – mondta Frici. – Két méter és vagy százötven kiló. Azt hiszem, most alszik, este mérkőzése van.

– …mérkőzése van – ismételte Nagy Sándor. – Biztosan mindenkit legyőz, micsoda fogásai lehetnek!

Feri csak Nagy Sándort nézte, arcán tükröződött a szálloda Fricivel és a négerrel. Mintha csak most hinné el, hogy Nagy Sándor tényleg itt van, bámul és örül. Aztán eljön máskor is. Ha most kijönne a néger, megjelenne… – szinte imádkozott ezért.

Frici fölemelte a kezét. – Halljátok? Mocorog, biztosan fölkelt.

Az ajtó felé hajoltak. Odabent csönd volt, semmit se lehetett hallani. Frici: – Ül az ágy szélén pizsamában.

– Kicsoda?

– Hát a néger. A papám sokszor fél óráig ül az ágy szélén, a hátát vakarja. Van úgy, hogy én dörzsölöm, és ilyenkor mindenfélét mesél, hol szerepelt, milyen sikere volt…

– Na jó, de egy néger, az más!

– Miért, az már nem is ülhet az ágy szélén? Köhög, a néger köhög.

És hallgatták, hogy köhög a néger. Aztán Frici szögletes feje volt előttük. – Hiába, nem bírja ezt a klímát, nekünk is nehéz lenne Afrikában.

– Az biztos – bólintott Nagy Sándor. Olyan aggályos arcot vágott, mint akinek valóban nagyon, de nagyon nehéz lenne Afrikában.

Frici elvigyorodott. – Szép, szép, de ebből nem élünk meg! Hát énekeljek egy kicsit? Rendben van, majd táncolok is. A papával éppen tegnap gyakoroltunk egy számot, azt hiszem, azzal mutat be az impresszáriónak.

Nagy Sándor koszladt, barna sálját tekergette, már előre bólogatott, olykor satyakjához kapott. Frici pedig ellejtett előtte, és két ujjal kecsesen egy láthatatlan sétapálcát forgatott.

– „Kedvesem, ha nászutazni óhajt…”

Mintha tengerparton énekelne, háta mögött kivilágított, ragyogó szállodával, aztán már egy másik dal. Frici most roppant rejtélyesen nézett. – „Fu-Manchu, Fu-Manchu, mondja, kérem, ki is az a Fu-Manchu?…”

Valahonnan a gangról lépések kopogtak, aztán mintha valaki állana a hátuk mögött, de ők csak Fricit látták. Nagy Sándor a levegőbe ugrott, tapsolt. – Ezt elmondjuk az iskolában!

Mert Frici már táncolt is, táncolt, és énekelt. Egy hölgy körül forgolódott, bókolt, hajlongott, majd hirtelen derékon kapta, és megpörgette. Eldobta magától. A levegőbe perdült, és már kézen állt, fönt fityegett a lába.

Püff! – buta fahang – belerúgott az ajtóba.

Az ajtó fölpattant, és Frici két kalimpáló lába között megjelent egy vörös fej. De mintha nem is egy fej lenne, úgy rángott minden vonása.

– Már az ajtót rugdalják! Nem elég, hogy üvöltenek, kiabálnak! Hát mi ez, szálloda vagy játszótér?!

Több arc is megjelent. Frici a szőnyegen csücsült, vigyorogva ingatta a fejét.

Nagy Sándor szinte a falhoz tapadt, állát leszegte, és most már megint a régi Nagy Sándor volt. Ferire nézett, de mintha nem ismerné, és mint aki senkit se ismer.

Aztán a portás fókabajusza remegett Feri előtt.

– Majd szólok a papának, a szerkesztő úrnak! Ilyen ricsajt csapni! Te pedig ne röhögj, te Frici, eredj a színházba, ha énekelni akarsz! Ez nem kabaré. És te!

Nagy Sándor fölkapta a fejét. Szembenézett a portással. Elvékonyodott a szája, akár egy keserű, véres csík.

– Hát ezt meg honnan szedtétek, ezt a…?!

Nagy Sándor rántott egyet a sálján, elfordult. Kiment. Hallani lehetett, hogy belerúg a gang rácsába, aztán ahogy megy a lépcsőn… – szinte Feri előtt volt.

Utánafutott.

– Nagy Sándor!

Lent, a lépcső alján egy satyak mozgott. Nem nézett föl, eltűnt. Bevágódott az üvegajtó. Feri nem mozdult a korláttól, átmegy a téren egyedül, aztán otthon ül, holnap pedig nem ismer meg, és én se szólok hozzá. De hát miért, miért van ez?!

Az ajtó nyikorgott odalent.

 

 

Két bőrsapkás gyerek állt a folyosón egymás kezét fogva, úgy tekingettek körül, mintha pályaudvaron lennének. Feri csak nézte őket. Hát ezek aztán kissé másképp festenek, mint a Frici vagy a szobaasszony fia. A kétsorgombos sötétkék kabát egész felnőttes, és a harisnyájuk se csúszik le, ó, dehogy! Ugyan mikor jöhettek? Különben a nagyobbiknak meglehetősen álmos, bamba a tekintete. A kisebbiké annál élénkebb.

– Itt laktok?

– Tegnap este jöttünk – mondta a kisebbik. – Nagyváradról.

Testvére igen fontoskodó arcot vágott.

– Tibike, ne beszélj idegennel. Tudod, hogy Magda nem szereti.

Tibike pár pillanatig hallgatott, aztán csak tovább beszélt.

– Mondtam apának, hogy inkább a Fiume szállodába menjünk. Tavaly ott laktunk. Pálmák vannak a folyosón, meg…

– Pálmák?

– Az ám! De apa itt ismeri az igazgatót. Kölnit adott el neki, saját gyártmányú kölnit meg hajnövesztőt.

– Tibike, ezt igazán nem szükséges elmondani.

A nagyobbik olyan szigorúan nézett, mint egy pályaellenőr. Aztán megint Magdáról mondott valamit. Hogy Magda megtiltotta. Egy-egy szót, kifejezést ismételt, amit Magdától hallott.

– Úrigyerek nem fecseg…

Feri végre megkérdezte.

– Ki az a Magda?

– A kisasszonyunk, mert tudod, anya meghalt, és…

– Tibike!

– A Pali fél Magdától, pedig igazán olyan kedves. Együtt megyünk moziba, sétálni, mindenhova. Most is őt várjuk.

És csak beszélt a kicsi. Hogy hát a papa is nagyon szereti Magdát, és Magdának is van gyereke, csak az másutt lakik.

A bátyja erre egészen kétségbeesett.

– De Tibike, ezt igazán nem illik!…

Megjelent egy kövérkés, púderes orrú nő. Mögötte egy alacsony, sasorrú, üveges tekintetű férfi.

– Hát akkor, Magda, kérem, elviszi a gyerekeket a borbélyhoz. Aztán sétálhatnak egy kicsit. Tibike, ne gombold ki-be a kabátodat! Miért nem szól rá, kisasszony?

– Hát akkor indulunk – bólintott a nő. – És te? – fordult Ferihez.

A férfi is ránézett, megcsillant a tekintete.

– A szerkesztő úr fia! Igazam van? Tisztára az apja! A kedves papa is erdélyi. Nagyváradon is járt. A portán nagyon kedvesen elbeszélgettünk. Sétálj egyet a fiúkkal. No, már van társaság is! – Nagyon meg volt elégedve. A kapuban elbúcsúzott. – Hát nekem most dolgom van, de úgy nyolc felé hazajövök.

Útközben Magda a moziról beszélt. Hogy mit láttak utoljára a Csikiben. A Csikágóban.

– Odajárunk. Már ismernek minket. És a nagy film mellett még három kicsit is adnak. Három vígjátékot. Az egyik egy matrózról szólt, egy ügyetlen matrózról, aki a fedélzetet mosta.

Magda nagyokat nevetett, egy pillanatra megállt valami kalaposüzlet előtt, aztán megint csak tovább mesélt az ügyetlen matrózról.

A borbélynál a testvérek nagyon komolyan viselkedtek. A fehér kendő fölött roppant komoly volt az arcuk. Természetesen frizurát csináltak nekik, oldalt elválasztott frizurát. Olajjal is megkenték a hajukat.

– Apunak sokkal jobb olaja van – mondta Tibi, ahogy lecsúszott a székről.

Magda szaporán bólogatott.

– Ó, hogyne! hogyne!

Séta közben nagyon lelkesen beszélt Nyári úr olajairól, kenőcseiről. És egyáltalán, a Nyári úr!…

– Nagyszerű ember! Mindent maga készít. Hiszen nyithatna illatszertárat is, de így sokkal többet keres. És nincs úgy lekötve. Aztán, hogy milyen apa a Nyári úr, hogy szereti a gyerekeit, hát arról is lehetne mesélni!… Ezt a kabátot is most vette nekik! És még mackót is kapnak! Aztán ingyen ebédelhetnénk a szálloda éttermében, mert a Dezső urat jól ismerik. De a Nyári úr nem engedi, hogy a gyerekek vendéglőben egyenek, az nem nekik való.

Később Feri mindezt elmesélte apának.

Az elmosolyodott.

– Á, a Drogó! Engem is megtámadott valami szagosüveggel. Mindjárt kisütötte, hogy már többször találkoztunk Nagyváradon, és tulajdonképpen régi cimborák vagyunk. Az se zavarta, hogy én nem is voltam Nagyváradon.

– De miért Drogó?

– Drogistának álmodja magát, összeönt egypár különböző színű vizet. És megél, barátom! Hát nem ügyes fiú?!

 

 

Egyik szállodából a másikba, olykor Nagyváradra a nagymamához. Ilyenkor apa és Magda eltűntek. Néha egy-egy levél. Aztán újra megjelent apa elegánsan, jól vasalt ruhában.

– Na, gyerekek, hát utazunk.

És egy újabb szálloda következett. Hát ez igazán rendben van. Apa és Magda mindent elintéznek. Pali meg Tibike kezét fogja. Vigyáz rá, amíg Magdát várják a szálloda előtt, az utcán vagy a téren. Magda különben mindjárt jön. Magda mindig mindjárt jön.

Tibike olyan, mint a higany, ahogy Magda mondta. És tényleg örökké mozog, minden érdekli, és mennyit kérdez!…

– Te, Pali, mit beszélhet apa Magdával?

– Nem tudom.

– A múltkor hallottam, hogy azt mondta neki…

– Nem érdekel! És különben sem illik hallgatózni.

Tulajdonképpen Pali egy kicsit fél Tibikétől. Tibike mindig olyanokat mond! Hogy például apa megcsókolta Magdát. De akkor Pali pofon is vágta. Honnan veszi az ilyesmit?… – Na és mikor az az ebéd volt!…

Otthon ebédelnek. Magda terít. A terítő mindig tiszta. Meg a tányérok is. Magda erre nagyon ügyel, mert apa egyszer igazán dühös volt.

– Miért pecsétes ez a terítő? Mikor azt akarom, hogy a gyerekeim rendes asztalnál üljenek.

Aztán még mondott valamit. Apa felugrott, vette a kabátját, és ment. Magda sírt.

– Idegesség – mondta a gyerekeknek.

És ezt Pali meg is értette. Hát persze, néha ideges az ember, de Tibike, mikor Magda kiment, valami tartozást kezdett emlegetni. Pali rá akart kiáltani, hogy ez nem igaz! miket beszélsz? De valahogy nem tudott szólni, csak hallgatta a testvérét.

– Nem igaz, nem igaz… – nyögte végül.

Apa csak este jött haza.

– Magda, kérem…

Szigorúan fölvonta a szemöldökét, és az egész kis ember olyan határozottnak látszott.

– Magda, kérem, kifizetem a hátralékot, és tizenötödikén elmegy. Tudja jól, hogy a gyerekek előtt… – és itt németül mondott valamit.

Magda erre megint sírt. Hogy neki senkije sincs, csak ez a két gyerek! Az övét aligha láthatja.

– Hiszen tudja, Nyári úr…

Az ölébe kapta Tibikét. Tibike fehér harisnyás lába unottan fityegett Magda karjai között.

– Ne csináljon jeleneteket! – mondta apa. – Igazán semmi szükség, hogy a gyerekek előtt…

Ezt általában sokszor mondta: A gyerekek előtt…

A végén persze Magda maradt, és másnap már együtt vonultak moziba. A szerkesztő úr fia is velük tartott.

– A szerkesztő úr fia úrigyerek, azzal nyugodtan barátkozhattok.

No igen, mert aztán ez is roppant fontos! Mindenkivel mégsem állhat össze az ember. Például itt van az a kancsal fiú, a Frici. Bejött egyszer-kétszer a kopott kis falovával, és valami néger nőről énekelt. Magda nevetett, Drogó is, de aztán egyszerre nagyon komoly arcot vágott.

– Nem tudom, kitől tanulod az ilyesmit, de a gyerekeim előtt ezt igazán nem engedhetem meg.

Frici csak vigyorgott. Drogó persze megint rászólt, hogy ez nem illik.

– Süket duma – mondta Frici. Fogta a falovát, és kivonult.

– Ezzel nem szabad játszani – mondta Drogó. – Rossz társaság. Magda, kérem, legyen rá gondja…

Tibikét azért egyszer elcsípték a folyosón, amint Fricivel „tárgyalt”.

– Hát ez többé elő ne forduljon, Magda, kérem!

– Nagy pofák – mondta Frici Ferinek. – Különben a kicsi még egész rendes.

– Okosabb, mint a Pali.

– A papa föllép vasárnap.

– Hol?

– Egy matinén. Lehet, hogy szerződést is kap. Miért ne? Na, itt jön a díszes társaság!

Drogóék vonultak el: elöl a két gyerek, mögöttük Drogó és Magda. Magdának valamivel púderesebb volt az orra, mint rendesen. Drogó nagyon szigorú arcot vágott, ahogy Fricit meglátta.

– Gizi nénihez megyünk uzsonnára – mondta Magda.

Frici megértően mosolygott.

– Kész haszon.

– Tessék?

– Hát egy potya uzsonna.

– Mozgás, mozgás! – türelmetlenkedett Drogó. – Jól tudjátok, hogy Gizi néni nem szereti, ha késünk!

Ellejtettek.

A kövér, alacsony tulaj a portán fésülködött. Mögötte Náci a brillantinos üveggel.

– Na, fiam, csöpögtess ide egy kis brillantint. Ide, a tenyerembe! Melléönti! Micsoda egy…! Most meg egy egész litert! Elég! Elég!

Hátulról merész ívben előrekanyarított egy hajfürtöt. Hátralépett, fejét kissé lehajtva szemlélte a műveletet.

– Nos?

A nagy tükörben fölmerült egy kopottas, szerény kis alak. A sál vastag csomója fölött úgy illegett a vékony nyaka, mint egy öreg, fáradt lóé. Meghajolt.

– Remek, igazgató úr! Emlékszem egy bécsi színészre, az tudott így fésülködni.

– Igen? Jónak találja? Mit gondol, vigyek még hajat előre?

A színész nem felelt mindjárt, nagyon komoly arcot vágott. Közben az igazgató alakját nézte. Hát igen, kissé kövér, ha adna is szmokingot…

– Náci, add oda a kefét a művész úrnak! Majd ő hátul elsimítja.

És a színész ott állt a kefével a húsos, vörös tarkó mögött. Rá kéne vágni egy jó nagyot! Persze, mert tartozom neki, azért meri ezt csinálni velem. Micsoda hülye cirkusz! Már itt édeleg a sárga hajú szobaasszony is meg valami göthös, kis fekete nő. Hogy milyen fess ember az igazgató úr!…

Közben alázatosan hajlongott a kefével, mint egy borbély.

– Kissé oldalt fésülném, kissé oldalt… Egy angol kollégám, bizonyos Lidleton…

– Nem jó! Érzem, hogy nem jó! A kis tükröt!

A portás hátulról tartotta a kis tükröt. Az igazgató összepréselte az ajkait, mint egy szigorú inkvizítor. A színész arrébb húzódott, a kefével idegesen végigsimított a saját haján. Valaki köhintett.

– Hát persze hogy nem jó! Egészen elfésülte! És középen ez a folt, ez a folt! Eh, legjobb, ha magam…! A Nyári is rám sózta azt a hajnövesztőt!…

– Hátul határozottan több a haj – bólintott a portás.

– Na és elöl talán nem?! – A szobaasszony nagyon harciasan körülnézett. Senki se mondott ellent.

– És különben is – mondta a portás –, az ilyen hajnövesztő nem használ mindjárt. Majd egypár hónap múlva. Azért persze már most is egész más, egész más!…

A színész az igazgató körül keringett. Bólogatott, hümmögött, aztán egész váratlanul megszólalt.

– Nem volna véletlenül egy szmokingja, igazgató úr? Tudniillik…

– Ugyan hagyjon, hisz látja hogy…! Megint kopasz vagyok!

A színész beintett a tükörbe.

– Oldalról előre! Úgy, úgy.

– Maga hallgasson! Már egyszer elrontotta! Aztán mit akar a szmokinggal?

– Vasárnapra kéne, vasárnap délelőttre.

– Minek?

– Fellépek egy matinén.

– Hát magának nincs?

Száraz, erőtlen nevetés.

– Van, kérem, hogyne! Itt a tárcámban, összehajtva!

Az igazgató hátralépett, széttárta a karját, mintha énekelni akarna.

– Mit fecseg itt?!

A színész elfordult. Köpcös, sima hajú pincér száguldott ki az étteremből, előrenyújtott kezén tányér.

– Parancsoljon, igazgató úr, a virsli!

A színész fölmérte a pincér alakját, mint valami kerítőnő. Megcsillant a szeme.

– Rudi! Rudikám! Maga a megmentőm!

A pincér bizalmatlanul hunyorgott.

– Nem tudok kölcsönadni, művész úr. Egy vasam sincs!

– Ki kér pénzt?! A szmokingját, öreg harcos, a szmokingját. Vasárnap délelőttre kell egy szmoking. Fellépek.

– Egy ötös.

– Mi az, hogy egy ötös?

– Egy ötösért odaadom.

– De mondom, hogy csak egyszer kell.

– Értem. Leszúrni az ötöst.

– De Rudi!…

A pincér legyintett.

– Úgyis tartozik a művész úr.

– Jó, jó, de egy ötös… Istenem… Hisz megadom én magának, amivel tartozom, jól tudja!

– Már elég régen adja! Éppen elég régen.

– Hát a múltkor nem adtam?…

– Igen, de aztán megint kért.

– Megadom azt is! Nem futok el a pénzével!

– Egy ötös!

– Hisz annyiért kihozhatom az enyimet a zaciból!

– Tessék kihozni.

– De nem lehet. Ma szombat, legfeljebb hétfőre adják ki, és akkor már…

– Ahogy gondolja, művész úr.

A pincér elfordult.

Rántott egyet a sálon, mintha azzal veszekedne.

– Ahogy gondolom, ahogy gondolom, micsoda egy ember! Három, három-ötven.

A pincér indult.

A színész elkapta a karját.

– Na jó, azért nem kell mindjárt elrohanni! Egy ötös. – Előhalászta a pénzt a tárcából. – Mikor kapom a szmokingot?

– Délután már szabad vagyok. Három után fölviszem.

– Majd lejövök érte. Háromkor. Egy ötös! Ennyiért ki is hozhatnám. Az egész fellépés alig hoz többet. Ráfizetés! Tiszta ráfizetés!

 

 

Igaz, hogy az ember pompásan érzi magát a vendéglőben, de talán mégis okosabb, ha hozatják az ételt. Drogó adta a tippet.

– Tudja, szerkesztő úr, mennyivel többet adnak?! Figyelje csak meg! Igazán mondom, az ember meg lehet elégedve. Tessék megpróbálni.

– Hát tényleg – mondta apa. – Miért ne próbálnánk meg?

Na jó, csakhogy ezzel még nincs rendben a dolog. Valamiben el is kell hozni az ételt. Van ugyan egy kopott kis lábas, de ezzel igazán nem lehet elindulni. Mit csinálhat az ember? Kér! Feri, ahogy hazajön az iskolából, lerakja a táskáját, és elindul lábast vadászni.

– Próbáld meg a Barnáéknál – mondta apa –, tudod, az asszony mindig főz. Biztosan ad egy-két lábast. A Nagyékat is meg lehet nézni, már többször láttam a nőt lábasokkal vonulni. Na és a Drogóék!

Drogóéknál most éppen nincs üres lábas. Viszont egy edénytartót adnak. Ez is valami!

Barna néni paprikás krumplit főzött.

– Az Árpád kedvenc étele, ma hazajön. Tudniillik a Péter elutazott. Testvérek, és mégis… – Barna néni sóhajt, a fejét csóválja. – Péter rendesen keres, ó, egész más, mint az Árpád! Az Árpád művész. Nem tudják megérteni egymást.

Feri mindezt végighallgatta. Közben szerényen lógázta a lábastartót.

– Hát szóval lábas kéne? Na jó, itt van kettő.

A gyerek a lábasokat nézte. Az egyik olyan üstformájú. Nehezen csúszik a tartóra. Nagy.

– Hallottad már szavalni az Árpádot? – érdeklődött Barnáné. – Még nem? Persze a kedves papának szavalt. Hát kérdezd meg tőle, hát csak kérdezd meg, hogy tud-e? Ha a Szeptember végént szavalja, mindig sírok. Nehezen jut szerephez, elnyomják.

Feri igyekezett megértően bólogatni. Na jó, jó, de mi lesz ezzel a lábassal? Végre becsúszott! Jöhet a következő. Ezzel nincs baj.

– Este jöjjenek be a papával, majd szaval az Árpád. Pár napig itt lesz. Amíg a Péter hazajön. Istenem, Istenem. És Péter nem volt ám mindig ilyen, csak egyszer megjárta egy nővel. El akarta venni, és…

Feri csöndesen kifelé tolatott. Nagyon érdekes lehet Péter esete a nővel, de az ebéd mégiscsak fontosabb.

A folyosón a pipás nőbe ütközött. Ezúttal kék pulóverben volt. A haja úgy lógott a kopott svájcisapka alól, mint a kóc. Ahogy meglátta Ferit, elfordult.

Hát most megtekintjük a Nagyékat. Ha sikerül két lábast kapni, rendben is vagyunk. Nagyék is színészek. Általában színészekkel el vagyunk látva. Kolozsvárról jöttek. Ki nem ismerte ott a Nagyékat? És Pesten? Nehéz itt, kérem, annak, aki kintről jön.

Nagy úr barna térdnadrágjában olyan, mint egy valamikor jobb napokat látott angol úr. Mellette a fehér szőrű kutyája.

– Éppen bevásárolni indulok.

Nagyné az ágyon ült, és harisnyát varrt. Olykor megigazította a keret nélküli szemüvegét.

– Csak egy lábast tudok adni, a másikat elvitte a Frici.

– Mi ezúttal hideg ebéd mellett döntöttünk – bólintott Nagy. – Valami felvágott. Tudja, ez jót tesz a vérkeringésnek. Frissíti.

Feri az asztalon különböző színű jegyeket pillantott meg. Le vannak pecsételve. Friciéknél is látott már ilyen jegyeket. Az egyikre kolbászt adnak, a másikra kenyeret.

– Na gyerünk, Lady – mondta Nagy úr. Azzal indul a kutyával. Mögötte Feri a három lábassal. A finoman libegő fehér pihéket nézte Nagy úr vöröses tarkóján. Kimérten lépked Nagy úr, mintha valami túrára indulna. Minden rendes, tiszta rajta, és az egész ember mégis olyan szomorú, céltalan.

A lábasok megcsörrentek, Nagy úr hátrafordult.

– Honnan hozzák az ebédet?

– Az Arany Sasból.

– Úgy, az Arany Sasból? – Végigsimított a simára borotvált állán. – Hát igen, ott tudnak főzni. – Elindult lefelé a lépcsőn.

Feri meg bevonult a lábasaival, apa a fejét vakarta.

– Honnan kerítsünk egy negyediket? Na, jó lesz ez a kicsi. Majd ebbe kéred a húst.

Feri megnézte a lábast.

– Teás.

– Hogyhogy teás?

– Tele van teaszálakkal.

– Jó vicc! Hát majd kiszedjük. De nagy dolog! Így ni!

Egy kis papírra kanalazta a teaszálakat. Na, indulás!

– De ez a lábas túl kicsi.

– Alulra kell tenni. A kicsit mindig alulra. Magadtól is rájöhetnél ilyesmire.

– Így se megy a tartóra.

– Hát majd külön viszed.

És Feri külön vitte. A vendéglőig nincs baj, hiszen még üres a lábas – még ha elejtené is. De miért ejtené el? A lábasok vígan csörömpölnek. Kellemes zene. A söntésen kell átvonulni egy hosszú folyosón a konyhához.

A konyha előtt már többen álltak. Feri a sor végére állt. Előtte egy elegáns lábastartó. Csupa kék lábas. Ezeket biztosan nem egyenkint vadászták össze.

Magas, vörös hajú, fehér kötényes nő vette át a lábasokat. Neki is kell fizetni. Feri előkotorta a pénzt. Egypengőst rakott a nő húsos markába, aztán egy húszfillérest.

– Na – mondta a nő –; meddig várjak még?

– Mindjárt, mindjárt…

Még egy húszfillérest szúrt le.

– Még jó, hogy nem fillérenként adja.

A gyerek igyekezett mosolyogni. Közben arra gondolt, hogy elveszett a pénz. Egy pillanat alatt sok minden eszébe jutott. Hogy a Pongrác úton elveszítette a pénzt, amiért gyertyát kellett volna venni, meg aztán…

– Mindjárt, mindjárt… – hadarta. És már a másik zsebében kajtat. Még egy pengőnek kell lenni. Itt van! Hát persze!

– Tessék! Hát paradicsomlevest kérek, és…

Sorolta az ételeket. Közben érezte, hogy kicsit remeg a térde. Már igazán azt hitte, hogy elveszett az a pengő. De miért nem lehet a pénzt egy zsebbe rakni?! Legközelebb elkéri apa tárcáját. Az ám! Csakhogy apa elveszítette a tárcáját. Gyufaskatulyába teszi a pénzt. Különben fő, hogy pénz legyen!

A nő már visszajött az ételhordóval. Nagyon kegyesen hozta, mint valami ajándékot. A kis teáslábast külön. A tészta volt benne.

Feri nagyon lassan indult. Egy pincér száguldott el mellette, majd fellökte. Hidegvér, hidegvér. Marholmra gondolt, aki mindig nyugodt maradt. Igaz, arról semmit se tud, hogy a nagy detektív teáslábasban tésztát vitt volna. Nem kell olyan mereven kinyújtani a kart, hamar elfárad. Egész lazán, könnyedén. Az ember takarékoskodjék az erejével. Hol is olvasta ezt? Igazán mindegy!

Következik a Körút, az átkelés. Hogy száguldanak az autók! Kicsit nehéz ügy. Az, hogy lehetetlen, hiányzik a szótáramból, mondja Marholm. Na még ezt a villamost elengedjük. Úgy, úgy, nincs semmi baj.

– Csöpög.

Egy fehér bajuszos bácsi állt mellette. Nagyon szomorú volt a tekintete.

– Csöpög – ismételte.

– Micsoda?

– Hát a leves.

A gyerek lefelé sandított. A kabát alján vékony piros csík, a kövön apró piros pettyek. Nem baj, csak jussunk át. A fehér bajuszos bácsi, úgy látszik, végképp a nyomába szegődött.

– Sok levest adtak.

– Bizony.

Az öreg egy darabig csöndesen kocogott, aztán megszólalt.

– Bizony nincs jobb a levesnél.

– Bizony nincs.

– Kérem, ha én vacsorára megkapom a levesemet, az tökéletesen elég.

Az öreg még dicsérte a levest és a feleségét, aki remek leveseket csinál, aztán eltűnt egy mellékutcában.

Két csontos, barna ujj felemelte a papírt a teáslábason.

– Á, túrós csusza! És úgy látom, a tepertőt se sajnálták!

Nahát, ez meg kicsoda?! Szemüveges barna arc merült fel Feri mellett: – Várady!

– Éppen a kedves édesapjához igyekszem. Otthon van?

– Otthon.

– Biztosan várja már az ebédet. Adja csak ide azt a lábast! Magának éppen elég az éthordó!

Használható ember, gondolta a gyerek. Vajon megint nálunk akar aludni? Különben mindig az evéshez érkezik.

– Éthordónak ügyes – mondta apa, ahogy Várady belép a teáslábassal.

– Kérem, azért nem tudtam jönni a múltkor – kezdte a szemüveges –, hova tehetem ezt a lábast?

– Rakja csak arra az újságpapírra. Hát szépen meglógott, öregem!

Várady le se tette a kabátját. Nagyokat lépkedett. Beszélt, közben a lábasok fölé görbedő hátakat nézte.

– Két kis unokatestvérem lakik nálam, pénzt kellett szereznem, hogy…

– Magánál laknak?

– Igen, tudniillik a nővérem férje beteg, kórházba ment, és…

– Szóval magánál laknak a gyerekek?

– Igen.

– És maga hol lakik?

– Hogy én?!

– Na igen, hisz épp a múltkor tették ki a szobájából. A gyerekeket otthagyta zálogban?

– Először is nem tettek ki, csak tartoztam, és nem akartam pénz nélkül hazamenni, másodszor…

– Álmodja maga azokat a gyerekeket! Azért kap egy kis csuszát. Üljön csak le!

Várady leült, még mindig nem tette le a kabátját.

– Különben megnéztem a nyomdát – mondta apa. – Már beszéltem is a tulajdonossal.

– Én meg társat kerítettem. Pénzes társat.

– Lássuk.

– Holnap délután a Kairó kávéházban találkozunk. Természetesen ön is.

– Csak meg ne lépjen a társával. Él az egyáltalán?

– Mit gondol…?

– Én még legalább gondolok valamit, de maga csak beszél.

Várady morgott valamit, aztán csak evett, egy morzsa a szája széléhez tapadt.

– Na – mondta. Kezét a térdére fektette.

– Most még csak aludni kéne valahol – mosolygott apa.

– Hogy képzeli? Van nekem szobám!

– Mégiscsak igaz lehet az a pénzes társ. És hol hagyta a könyvet?

– Melyiket?

– Hát Wilde meséit.

– Otthon. Csak nem cipelem örökké, otthon hagytam. – Ezt nagyon büszkén mondta.

– No, most már biztos, hogy nem alszik itt!

 

 

Várady sűrűn jelentkezett. Ha apa előtt jött – várt. Nem tette le a kabátját, fejét csóválta, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

– Nem értem, hol késik az öreg, igazán nem értem.

Aztán, mint aki mégis megnyugszik a sorsában, letette a kabátját, hosszú csontos ujjait ropogtatta.

– Tegnap este a Duna-parton sétáltam a két unokaöcsémmel. Pompás fickók. Minden érdekli őket, örökké kérdeznek. Remekül elbeszélgetünk. Ez az én családom, az én nevelésem mind a kettő.

És egész részletesen beszámolt az „öcskösökről”. Most már biztosan várják, ma még nem is sétáltak.

– Mindig máshova megyünk, mindig máshova. Komolyan mondom, egészen felüdülünk, az egész napomból csak ez ér valamit. A gyerekből még lehet valami, nem romlott el, mint… – Legyintés.

Feri csak hallgatta. Általában ritkán szólt közbe. Valami házi feladattal piszmogott, vagy legalábbis úgy tett, mintha foglalkoznék a dologgal. Aztán félretolta a könyvet. Várady határozottan érdekesebb.

Kopogás. Sanyi nyitott be rajztáblával és egy üveggel.

– Nézzük csak.

Várady a szemüvege fölül kissé gyanakodva nézte a rajzot.

– Hát ez mi? Valami edény lehet.

– A vízcsap.

– Aha, a vízcsap…

– Mert, kérem… – és Sanyi hosszú előadásba kezdett. – Először mindenfélét rajzoltam. Hegyeket, várakat csak úgy képzeletből. De a szerkesztő úr azt mondta, hogy ez hasalás. És hogy különben sincs fantáziám. – Ezt szinte büszkén mondta. – Rajzoljam csak azt, amit látok. A múlt héten lerajzoltam a szekrényt. És most ez a vízcsap.

Várady visszaadta a táblát.

– Lesújtó.

Sanyi úgy állt mellette a hóna alá csapott táblával, mintha repülni akarna.

– De miért lesújtó?…

Nem kapott választ. Hol a táblára, hol az üvegre sandított.

– Spirituszt kéne hoznom, de még ráérek. Ráérek! Aztán ellopom az időt, és megint lekapnak! – Mintha önmagával veszekedne. – Mióta rajzolok, alig keresek valamit. Anya azt mondja, hogy kidob, ha örökké csak rajzolok. Kidob!… A Gerlét dobja ki!

Várady elmosolyodott.

– Csillapodjék, fiatalember. Különben nem is olyan borzalmas az a vízcsap.

– Ugye nem?

– Később egészen megszokja az ember. És aztán maga még fejlődik. Ez az, amit a fiatalokban szeretek: a fejlődést. Én már… – És megint csak legyintett.

– A szerkesztő úr is mondta, hogy fejlődök. És azt is mondta, hogy sokat rajzoljak, mert ez az én munkám. De anya meg vikszelni küld. Gerle kölcsönökért küld. Elmegyek, mit csináljak? elmegyek. Ilyenkor meg a szerkesztő úr szid, hogy nem csinálok semmit.

Elhallgatott, és csak az állát kaparta.

– Most is le kéne menni spirituszért, de szeretném megmutatni a szerkesztő úrnak a…

– Hagyja csak itt azt a vízcsapot, úgyis észreveszi a szerkesztő úr.

– Hát akkor leugrok.

– Én nem tanítom rajzolni az öcskösöket – mondta Várady. – Semmire se tanítom őket. Először hadd lássák a dolgokat, nézzenek körül egy kicsit. Csak már jönne az édesapja, el kell mennünk egy megbeszélésre.

Végre befutott apa. Várady fölállt.

– Hát akkor indulunk.

– Hova indulunk?

– A megbeszélésre. Már elfelejtette?

– Onnan jövök, maga felejtette el. Micsoda agya van!

– Hát nem este hatkor?…

– Mondjuk, délután háromkor. Különben nem vagyok megelégedve a nyomdával. Sokat kér. Már tárgyalok is egy másikkal.

Közben különféle csomagokat rakott ki a zsebéből. Kolbász, narancs…

– Egyél csak, Feri, én megyek. Na most velem jöhet, Várady.

– Természetesen. Bár megígértem az öcskösöknek…

– Nagyon ragaszkodik az öcsköseihez?

– Hogyhogy ragaszkodom? Igazán nem értem az ilyen vicceket.

– Hát majd egyszer hozza el őket, úgyis mindig sétálnak.

– Majd egyszer. Hát viszontlátásra, cimbora – intett Ferinek.

A gyerek egyedül maradt: ez mostanában elég gyakran megtörtént. Apa legtöbbször már kora reggel elment, délfelé beállított, ilyenkor Feri elindult a lábasaival az Arany Sasba. Egyébként apa határozottan unta a lábasvadászatot, mert ugye a Barnánénak nem volt mindig szabad lábasa, Nagyné se adott mindig.

– Nem, nem, hát mégiscsak elmegyünk inkább! És az ember egész másképp érzi ott magát. A kedély a legfontosabb. Drogó egyen csak itthon. Ahhoz, hogy különböző színű vizeket összeönt valaki, igazán nem kell kedély, de ha az ember akar valamit…

És megint csak a lapról beszélt: hiába, ez az ő célja, más nem érdekli. Anya csak meséljen a rendről meg az üzletről.

Egy este azt mondta:

– Hegedűt veszek, valamelyik nap kapok egy kis pénzt.

 

 

Másnap délelőtt, ahogy Feri hazajött az iskolából, apa még nem volt otthon. No, most mi lesz? Induljunk el a lábasok után, vagy várjunk? Lehet ám, hogy apa csak későn jön haza, és pénz nélkül. Vannak némi tapasztalataink. Akkor meg igazán felesleges a Barnánénak meg a Nagynénak kunyerálni. Az utóbbi időben úgysem vágnak valami jó képet a dologhoz. Barnáné meg is mondta:

– Miért nem vesznek lábasokat? Olyan drága?

Feri megígérte, hogy majd vesznek lábasokat. Szóval egyelőre nem kér. És különben is inkább vendéglőbe mennek. Ez mind szép, csak jönne már apa!

A bágyadt fényű téli nap lassan lecsúszott a falról, végignyalta az asztallábat, vékony csíkká zsugorodott a szőnyegen, aztán eltűnt. Jó késő lehet már.

A gyerek kinézett az ablakon. Így legalább hamarább meglátja apát. Jobbra-balra forgatta a fejét, de apa csak nem tűnt fel. A sarkon egy fuvaroskocsi mellett a bőrkötényes Mákosi úr állt. A cowboy, ahogy Feri hívta. Széles taglejtésekkel magyarázott valamit, a kocsis csak a vállát vonogatta. Mákosi úr széttárta a karját, és elindult, mintha ki akarna sétálni a világból, de aztán csak visszafordult, tovább magyarázott, és a kocsis vonogatta a vállát.

Egy macska vonult át a kocsiúton. Egy pillanatra megállt, mintha gondolkozna valamin, majd hirtelen nekiiramodott. Ott, ott az a fekete kabátos!… Egész biztosan apa. Az arcát még nem lehet látni, de a járása éppolyan. Kissé féloldalra dűl, mint valami bárka. Megáll. Mi az? Bemegy abba a kapuba? Nem, csak nézeget valamit. Mégis bement. Eltűnt. Hát akkor mégsem… De igazán jöhetne már! Jó lenne megnézni, maradt-e még egy kis felvágott tegnapról. Igen, tegnap jó dolgokat vásároltunk össze. Tegnap! De mi lesz ma? Na, na, nem kell mindjárt begyulladni. Akármelyik percben befuthat apa! Különben is egész biztosan maradt valami, nézzük csak meg a szekrényben!

Kinyitotta a szekrényajtót, hát igen, a felső polcon, a fésű és púderesdoboz között még volt egy kis kenyér. Nem is olyan kicsi! És ez a kolbász talán semmi?! Na, még körözött is akad! Nincs semmi baj!

Egy szakadt karimájú kalap kiesett. Feri visszatette. Ócska, régi kalap. Tegnap Frici fölvette, és úgy énekelt valamit. Az ám, apa megígérte, hogy valamelyik nap elmegyünk moziba. A Frici, a Sanyi, szóval az egész társaság! Sanyi csak akkor jön, ha szépen kijavítja azt a vízcsapot. Sokat kínlódik vele.

Ismerős léptek, no, ez biztosan… És csak állt az ócska szalmakalappal a szekrény előtt. A lépések elhaltak, aztán csönd. Valahol kulcs fordult a zárban. Egy női hang:

– Sikerült?

A választ már nem lehetett hallani. Most megint jön valaki! Nem, senki. Feri megint csak az ablakhoz vonult, úgy lesett ki onnan, mint őr a toronyból.

És akkor megpillantotta apát: a kocsiúton jött át valami hosszú tokkal a hóna alatt, a kezében csomag. Biztató jelek. De mi lehet az a hosszú? Hegedű! Hát persze hogy a hegedű!

Igen, apa beváltotta a fenyegetését. Megvette a hegedűt. Vigyázva, mint valami kincset, letette az ágyra, a csomagból egy sötétkék matrózsapka került elő.

– A kabátot majd megveszitek anyával. Ő mégis jobban ért ehhez. Tedd csak fel! De mi az ott a kezedben?

A szalmakalap! Feri még mindig azt szorongatta.

– Illik a kerek képedhez, öregem! Holnap még aztán bevásárolok egyet-mást. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ruhát csináltassak. Neked meg kinézek valami tirolit. De ezt azért anyával is megbeszéljük. Majd holnap iskola után elmész hozzá. Micsoda egy odú ez!

Körülnézett a szobában.

– Vacak kis odú, az már biztos! Na majd szólok, hogy adjanak egy másikat. És a hegedű?! Mit szólsz a hegedűhöz!

Kinyitotta a tokot.

– Természetesen gyantát is vettem, hangfogót és póthúrt! Mert ugye a húr mindig elszakadhat!

Kirakta a gyantát, a hangfogót meg a póthúrt, és mintha ezeknek az apróságoknak jobban örült volna, mint magának a hegedűnek.

– Rég nem játszottam, az igaz, és alapjában véve sohasem voltam valami nagy mester. No de ez is csak szorgalom kérdése, kellő gyakorlattal, azt hiszem, egész szépen belejövök. Na jó, csakhogy kissé éhes vagyok. Azt hiszem, uraságodnak sincs kifogása, ha elmegyünk valahova?

Nem, Ferinek határozottan semmi kifogása nem volt. Hát akkor indulás!

Elkocogtak az Arany Sasba. Hiába, mégis más ez, mégis más, mint otthon!…

Apa a nyomdáról magyarázott. Ohó, az aztán pompás hely. Majd Feri is eljön, és meglátja. És a lapot tulajdonképpen készen kaptam! Egy hólyag alak ócska vacakja! Szerencsére akadnak még tehetségtelenek, akik be is látják, hogy azok. Nélkülem meg se tud mozdulni az öreg, hálából aztán megengedi, hogy írjak a lapjába. Nagyon kegyes! De nekem éppen ez kell! És a Várady is egész jól dolgozik. Használható fiú, csak persze szemmel kell tartani! Olykor eltűnik. Nyilván az öcskösöket sétáltatja. Nem baj, Wilde meséit olvassa, és ez igazán szép tőle. El lehet egyet-mást nézni neki.

Ahogy megjelent a leves, elhallgatott apa. Elég késő volt, alig ültek egypáran az étteremben. Olyan csöndes, álmos volt az egész hely. És így valahogy még kedvesebb volt. A szomszéd asztalnál egy hosszú bajuszú úr a félig üres söröspoharába bámult. A bajusza bágyadtan lekókadt, mintha azon gondolkozna, hogy beleessen-e a sörbe. A sarokasztalnál egy fiatal pár kuncogott, a szomszéd teremben a cigány hangolt.

Apa szivarra gyújtott.

– Na és azután hova? Valami jó mozi vagy színház? Á, nem, színházhoz át kéne öltözködni! És akkor még hazamenni, most nincs kedvem hazamenni. Hát akkor mozi?

– Mehetünk.

Apa fizetett, most nem a gyufaskatulyát szedte elő, nem bizony. A bőrtárcát! Igenis, a bőrtárcát! Egy húszast húzott ki. Határozottan szép egy ilyen húszas! De miért ad annyi borravalót? Feri nem helyesli az ilyesmit. A borravalóval általában mindig baj volt: kiskorában összeszedte az asztalokról a borravalót, és apának adta. Nem tudta megérteni, miért nem fogadta el.

Elindultak a Körúton.

– Előbb körülnézünk egy kicsit. Akármit mégsem nézünk meg.

– Mondtad, hogy elvisszük a Fricit meg a…

Türelmetlen mozdulat.

– Mondtam, mondtam!… Hát majd egyszer elvisszük. Örülök, hogy nem látom őket! Nincs mindig kedvem hozzájuk, úgyis elég sűrűn szerepelnek! Rémes az a Sanyi azokkal a rajzokkal…

– De hiszen te mondtad neki, hogy…

– Persze, persze, csak már egy kicsit unom. Ne is beszéljünk róla! No, mi a véleményed?

Egy mozihirdetésre mutatott.

– BEN HUR! Két részben és huszonnégy felvonásban.

A huszonnégy felvonás igazán biztató volt. Ezt meg kell tekinteni!

A pénztárnál megint csak a gyufaskatulya került elő.

– Két támlásszék közép!

 

 

– Ez a Csernovszky. Megismerem a lépéseit.

Drogó még morgott valamit, aztán elhallgatott. A szobában sötét van, csak az ajtórésen szűrődik be valami fény.

Tibike közelebb bújik Palihoz. Hideg van, nem fűtenek rendesen. Tibike mondta is az apjának, hogy szóljon a portán. – Még várok egy kicsit, hátha észre térnek. Különben sincs olyan hideg. – Tibike ezt nem értette. Azelőtt, ha gyenge volt a lámpában a körte, vagy rosszul fűtöttek, Drogó azonnal lerobogott a portára „rendet teremteni.” És most? Mariska már több mint egy hete nem adott friss törülközőt. Drogó még azért se szólt. És egyáltalán Tibikének az egész dolog nem nagyon tetszik. Moziban is rég nem voltak. Tibike szólt is tegnap. – Nem való annyit moziba járni. – Tibike erre megint szólt valamit. – Ne feleselj! – ordított Drogó. – Látja, Magda, így neveli a gyerekeket! – A nő vállat vont. – Inkább a fizetésemmel törődne. – Persze megint veszekedés lett a dologból. Drogó kiabált, Magda sírt. Szóval a mozi lefújva. És aztán apa sokszor olyan későn jön haza, ilyenkor ideges. – Ne szóljatok hozzá – mondta Magda. – Tudjátok, fáradt. – Hát nem szóltak hozzá. Drogó is hallgatott. Az egyik üvegből a másikba öntötte a rózsaszínű, piros meg lila vizeket. Valami baj lehet, gondolta Tibike. És most is… Igen, baj van, érezte apa hangján, a lélegzetvételén, a hallgatásán, az ágy recsegésén. És Pali? Ő alszik. – Aludjatok, gyerekek – mondta Magda. Pali szót fogadott, aludt. Aha, most apa megint mond valamit.

– Idejön?

Magda hangja:

– Megállt. Talán nem is a Csernovszky.

– De igen.

– Csak nem kopog be éjjel?

– Ettől kitelik, komisz alak. Múlt éjjel is milyen cirkuszt csapott azzal az öreggel.

– De hisz a tulaj haladékot adott.

– A tulaj!… mit számít az?! A Csernovszkynak is pénze van a dologban. A tulaj is tartozik neki, mindenki tartozik neki. De mit áll annyit, mi a fenét csinálhat?… A gyerekek?

Tibike szuszogni kezd. Pali felébred. Morog, a másik oldalára fordul, és tovább alszik. Igen, Tibike nem felejtette el, hogy milyen jó képet vágott a Csernovszky még pár hete is. Kis csibésznek nevezte Tibikét, és fölvitte a harmadik emeletre a tulaj feleségéhez. A szomorú tekintetű, kövér nő cukrot adott Tibikének, megsimogatta, de közben olyan volt az arca, mintha minden pillanatban sírni akarna. Díványon feküdt kék pizsamában, előtte nyitott könyv. Ahogy a cukor után nyúlt, a pongyola bő ujja hátracsúszott a kövér karján. – Tudsz valami verset? – kérdezte náthás hangon. Tibike helyett Csernovszky felelt: – Verset? Az semmi! De milyen vicceket tud. Tibike, meséld el a két utazót! – És Tibike elmesélte a két utazót. A nő bámult. – Nem jött még haza az uram? – Még nem – mondta Csernovszky. – No, kis csibész, indulás! – Tibike megcsókolta a kövér, lomha kezet, és kivonult Csernovszky mögött. De most már sose hívja kis csibésznek a Csernovszky, egyáltalán meg se látja.

Magda nagyon halkan:

– Felhúzza az óráját.

– És ezt nem tudja a portán csinálni. Pont itt kell, pont itt…

Drogó kiszáll az ágyból. A csaphoz megy, vizet iszik, ahogy visszabújik, nagyot reccsen az ágy.

– Továbbmegy – mondja Magda.

– Befordul a folyosón.

– Kihez mehet?

– Kopog, milyen határozottan kopog. Most a nevét mondja: Csernovszky.

– Ez a Nagy úr hangja, magyaráz valamit.

– A Csernovszky bevonult.

– Most csönd.

– Csakhogy nem ide jött.

Drogó sóhajt, végigsimít az arcán.

Tibike még mindig hallja, ahogy az apja a portás nevét mondja: Csernovszky. Úgy érzi, ezt sose felejti el. Nyílik egy ajtó, aztán becsukódik. Kulcs fordul a zárban, és újra hallani Csernovszky lépéseit. Tibike megfogja Pali kezét.

A Drogó:

– Erre tart.

– Ugyan, dehogy.

– Itt áll az ajtó előtt.

Az ajtó előtt reccsen a padló. A Csernovszky, gondolja Tibike. Ő fogja el a fényt az ajtórés elől, mindjárt kopog, már emeli is a kezét.

És akkor kintről egy határozott hang:

– Hát maga mit sündörög itt?

Drogó mélyet lélegzik.

– Ez a szerkesztő úr.

– Nem szégyelli magát, éjszaka ijesztgeti a lakókat?! – hallani a szerkesztő urat.

Egy vékony, alázatos hang:

– Ugyan, szerkesztő úr, csak nem képzeli…

– Ismerem magát, öregem, bújjon csak vissza a lukába!

Drogó a kezét dörzsöli.

– Megmondta neki, jól megmondta.

Magda is kuncog.

– Legalább egyszer megkapta. Már megy is. Mi az, Tibike? mit nevetsz?

Igen, Tibike nevet. Pali is fölébred. Bambán mered az öccsére, Magda fölgyújtja a villanyt.

– No mi az, Tibike? De hisz ez a gyerek sír!

Fölkapja az ágyból, magához öleli, Drogó hálóingben ugrál körülötte.

– Tibike, Tibike … No nyugodj meg szépen, kisöreg. Fektesse le, Magda, kérem, fektesse le. Oltsa el a villanyt. Már nem is sír. Úgy, úgy… Meséljen, Magda, kérem, vagy majd én. Elmondtam már, Tibike, hogy tavaly, mikor Dorogra utaztam…

Ül a sötétben a gyerek ágya mellett, és a remek dorogi esetről beszél, amíg csak nem hallja a gyerek szabályos, egyenletes lélegzetvételét. Drogó arca ásításba nyúlik, vékony lába nagyot roppan, föláll, megigazítja Tibike takaróját, aztán bemászik az ágyba.

 

 

Hát igen, anya kissé csodálkozik a dolgon.

– Szóval apád megint lapot csinál? És nem fizet rá?

– Miből fizessen rá? – mosolyog Feri. – Hegedűt is vett, minden este játszik.

Igen, apa valósággal nekigyürkőzik, mintha birkózni akarna. Ahogy ő mondja, az egész csak szorgalom és kitartás kérdése. Hát van kitartása!

Anya legyint.

– Hegedűt vesz? Ahelyett hogy neked ruhát meg…

– Hisz éppen erről van szó.

– Miről?

Feri igazán úgy beszél, mint egy felnőtt. Ó, nagyon is jól tudja, mi az, ha végre ruhát meg cipőt vehet az ember.

– Tudod, anya, az a legfontosabb, hogy jó tartós legyen.

Ujját végighúzza a kopott tiroli nadrágon. Lám, ez is már hároméves. Talán több is, és még igazán egész jól tart. Igaz, alul kissé foszladozik, mintha itt finomodna a bőr, de három évig jóformán más se volt rajta. A kabáttal viszont komoly bajok vannak. Különösen könyöknél. Először egy szerény kis folt is segített, aztán nagyobb kellett. És a folt nőtt, egyre nőtt, mintha az egész kabátot el akarná nyelni.

– És van pénz? – kérdezte anya.

– Van. Majd följössz a szállodába, aztán majd együtt nézünk valamit. Apa azt mondja, hogy sötétkék ruhát vegyünk.

– Hamar piszkolódik. Igen, ha az embernek van még három ruhája, akkor vehet, de így!…

Anya különben azt mondja, hogy inkább megvárja Ferit a szálloda előtt. Nem, egyáltalán nincs kedve fölmenni. Az olyan „sötét” hely. A múltkor volt a Gellért-szállóban a Sári néni egy kultúrestjén, az igen, az szálloda! Nem, hát a Feriék szállodájában nem rendeznek kultúresteket, de azért egész tűrhető hely.

– Tudod, anya, most már egy másik szobát kaptunk. Itt nem látszik a szomszéd lába, mint a régiben. Nincs semmi baj a fallal, még egy képet is kaptunk.

Ó, igen, a Vihar a tengeren. Apa kivitette. – Nem, hát ez borzalmas, ezt igazán nem nézem. – A tulaj majdnem megsértődött. – De hisz ez egy eredeti Béky-kép. Itt lakott, kérem, és… – Jó, jó, ajándékozzák csak másnak. Aztán apa fölakasztotta a saját képeit, amelyek ugyan nem eredetiek, de legalább nem kap tőlük hányingert az ember. Monet öble, Raffaelli utcarészlete. Ezt különösen szerette Feri. Egy kis kutya megy át a kocsiúton, az ember szinte várja, hogy egyszer csak a másik oldalon találja.

– Hát szóval rendes a szoba?

Ez valamennyire megnyugtatja anyát. Még ugyan most se biztos, hogy följön, de ezen valahogy csak megegyeznek. És ha föl is jön, Sári néninek akkor se kell szólni. Sári néninek különben az egész lapügyről meglehetősen sötét véleménye van.

– Ez is valami link dolog. Eh, te ezt úgyse érted!

Nem. Feri tényleg nem értette. Csak azt értette, hogy ruhát meg cipőt vesznek. Már vesznek. Már régóta dupla harisnyában jár, hogy a lukat valahogy ellensúlyozza. Várady ugyan remek tippet adott: Gyertyát kell rácsöpögtetni! – Hát persze, nagyon egyszerű. Sanyival hozatott gyertyát, és mindjárt rá is csöpögtette. Ahogy barna suszterképével a cipő fölé hajolt, úgy látszott, most végre elemében van. – Én már rég így operálok. – Ez használt is egy darabig, de aztán megint csak ott volt a luk. Igazán itt az ideje, hogy cipőt vegyenek. Természetesen ezt is anyával.

– Azért, anya, igazán feljöhetnél.

És anya fölmegy. Csernovszky kibújik a lukából, igyekszik mosolyogni.

– Á, a kis szerkesztő úr mamája? Ugyanaz az arc! tisztára ugyanaz! Különösen a szeme, kérem.

Feri még élénken emlékszik a „francia” kulcsra. Ó, az remek találmány. És Csernovszky mindjárt betolja a zárba, ha az ember egy-két napig nem fizet! Nem, az ilyesmit nem felejtjük el, hiába édelegsz!

De anya „beugrik”.

– A szeme? Nem, a szeme inkább az apjáé.

Csernovszky nagyon komoly arcot vág.

– Hát megengedem, kérem, megengedem, hogy talán a szem színe. De viszont a vágása! Nem is szólva a nézéséről! – Nem, hát ebből aztán nem engedett. A sárga hajú szobaasszonyt is segítségül hívta. – Hát mondja meg maga, Aranka, mondja meg, nincs-e igazam?

Természetesen igaza van. A szobaasszony úgy illeg anya előtt, mint egy kiöregedett táncosnő.

– Hát el tetszett jönni a Ferikéhez? Hiába, csak egy anya törődik igazán a gyerekével! Azt, kérem, nem pótolja senki!

Csernovszky megsimogatja Ferit.

– Jó koponya, nagyon jó koponya.

Anya hálásan mosolyog, de a gyerek már szabadulni akar.

– Hát akkor menjünk, anya.

Csernovszky mélyen meghajol, és megcsókolja anya kezét. A szobaasszony kezét csókolomot köszön, mint egy kislány.

– Milyen rendes ember ez a portás – bólint anya.

Feri ugyan erre tudna egyet-mást mondani, de hagyjuk. Anya a lépcső kopott szőnyegét nézi, tele cigarettacsutkával, elszórt papírdarabbal. A második emeleti folyosóról egy éles női hang: – És ha holnap se kapod meg?!… – Feri megáll.

– Itt laktunk.

Nagy úr vonul le a kutyájával, ahogy meglátja anyát, némán meghajol.

– Ki ez?

– Színész. No, még egy emelet.

A harmadik emeleti szőnyeg már egész más! Szép bordópiros és egyetlen lukat se találsz rajta! Egyáltalán, mintha a harmadik emelet egy egész más szállodához tartozna. Egészen friss. Ráépítés. A csöndes folyosó, az előkelő fehér ajtókkal szanatóriumra emlékeztetett. Valahonnan hegedű hallatszott.

– Ez apa.

Megállnak az ajtó előtt. Anya úgy néz, mintha nem tudná, visszaforduljon-e vagy kopogtasson. Valaki halkan fütyül a hegedű mellé, aztán egy vad rikoltás. A hegedű elhallgat. Apa hangja: – Csönd! Vágjátok már ki ezt a kannibált!

Feriék benyitnak.

Apa a szoba közepén áll hegedűvel, pulóverben, föltűrt ingujjal. Mellette Frici, Sanyi a rajztábla fölé görnyed. Várady kezét a térde köré kulcsolja, halkan fütyörészik. És a szekrény tetején vad hajbozont alatt egy vigyorgó, barna arc. Apa fölemeli a vonót.

– Üljön csak le, Mária. Ugye egész rendes hely?

Várady föláll, Sanyi is föláll. Egy kiáltás a magasból, és a kis néger lány már az ágyon táncol. Úgy röpköd, mint valami vad madár.

– Egy néger artista lánya – mondja apa, mint aki valami érdekes számot mutat be. – Az anyja francia.

– Maga csak összeszed mindenkit.

Anya még mindig nem ül le. Ez a sok arc kicsit megzavarta. És az a pulóveres férfi a hegedűvel. Valahogy olyan furcsa, idegen. Mikor utoljára látta… nos igen, kissé másképp festett abban az elnyűtt télikabátban. Azon is összevesztek. – Hogy járhat úriember ilyen kabátban?! – Azóta nem is látta. És most mit mondjon neki? De hisz szóhoz se jut, mindenki beszél. A szemüveges férfi bemutatkozik, aztán angolul mond valamit a néger gyereknek, az a nyakába ugrik, a nyakkendőjébe kapaszkodik, és visít, visít.

Apa rásóz a vonóval.

– Na, elég legyen!

Várady lerázza a négert, veszi a kabátját, indul. Utána a gyerekek. Sanyi zárja be a menetet, hóna alatt a rajztáblával.

– Egész társulat – mosolyog anya.

– Csak egy kicsit unom már őket – legyint apa. – Tegye le a kabátját, Mária. Úgy, úgy… – Apa az ágy szélén gubbaszt, hegedűje az ölében. Olyan így, mint egy fáradt zenész. Körme hegyével pötyögteti a húrokat. Közben anyát nézi. Ahogy cigarettára gyújt, ahogy keresztbe teszi a lábát. Ismerős mozdulatok. Rég nem látta. Hát igen, most mondani kéne valamit: elmagyarázni, mi történt azóta, mit csinált. És hogy meglehetősen unja már ezt a nyavalygást a szállodában, de nem szól, csak pötyögteti a húrokat.

Anya a képeket nézi, ő is hallgat. Aha, erről beszélt a gyerek. Egész közel megy a képhez. Az utca, ezzel a kis kutyával. Érzi, valaki áll mellette. A gyerek. Most valahogy közel vannak egymáshoz, nagyon közel.

Apa végre megszólalt.

– Hát veszünk egy-két dolgot a kis öregnek, azt hiszem, itt az ideje.

Anya megfordul.

– Igen, Feri mondta, hogy… (Már egész ősz a halántéknál, gondolja, ahogy a férfit nézi. A bajusza viszont nem olyan lompos, mint mikor utoljára látta. Most föláll, végtelenül gyöngéd mozdulattal visszateszi a tokba a hegedűt.)

– Magamra kapok valamit, aztán megyünk.

Ugyan, mit kap magára, gondolja az asszony.

Rendes fekete télikabát kerül elő a szekrényből.

– Kabátot még csak tud venni az ember – dünnyögi apa, mintha egy régi kérdésre felelne –, csak az ember legyen meg.

Hát akkor indulnak.

Az úton keveset beszélnek. Köztük a gyerek vidáman kocog. Az iskoláról beszél, meg hogy milyen lesz az új ruha, Sári nénit utánozza, aztán elhallgat, kicsit előrefut egy kirakathoz.

Fagyott mosolyú viaszbábu bámul rá remek szürke ruhában.

A gyerek visszafordul. Egy pillanatra elfelejti az új ruhát, mindent elfelejt, csak a szüleit nézi, ahogy egymás mellett jönnek.

 

 

Tullát Frici fedezte fel.

A kis néger lány az ajtó előtt állt, és nagyon bánatosan szopta az ujját. Az ajtó mögül furcsa, érthetetlen szavak hallatszottak. Egy férfi lassú, mély hangon magyarázott valamit, aztán minden átmenet nélkül, nagyon gyorsan kezdett beszélni. Éles női hang vágott közbe.

Szóval kabaréznak, gondolta Frici. A kislányt nézte. Micsoda maszat! Egy Tarzan-filmben láttam ilyet. Különben „szakmabeli”. Igen, Frici apja tegnap mondta, hogy egy néger artista érkezett a szállodába a családjával. A nő francia. (De miért kellett neki éppen egy négerhez menni? – Ez a néger remekül keres ám, fiam! – Jó, jó, de akkor is… Frici sehogy sem tudott belenyugodni.) Hát szóval a kislány is föllép az orfeumban. Labdákat dobál, meg táncol. Sőt! egy filmben is játszott. Drogóék látták is. Na nem volt valami nagy szerepe, kinyitott egy ajtót. De mindenesetre föllépett. Frici tudta értékelni az ilyesmit. Igen, a kis kannibál mégiscsak „elindult”, míg ő egyelőre csak a folyosón ugrál. Igaz, a papa megígérte, hogy elviszi egy artistaügynökhöz, de már mióta ígéri! Persze a papának is más dolga van, fillérek után szaladgál, mondja is Fricinek. Fiam, csak arra vigyázz, ne „dekázd” el magad! Látod, én… és csak legyint. A szerkesztő úr is biztatja Fricit. – Most csak az a fontos, hogy fejlődj. Hát gyakorolj! énekelni, táncolni. De a néger már föllép. Na, ahogy itt áll! Érdekes, milyen kerek a szeme. Vigyorog. Bájos vagy… Beszélni kéne vele. Az ám, de hogy?

Frici csöndesen fütyörészett, eltáncolt a néger előtt. Az csak nézte. Aztán már ő is táncolt. Vadul dobálta a karjait, és úgy forgatta a szemét, mintha ki akarná pottyantani. Hirtelen elkapta a fiú karját, és megpörgette. Van svungja, gondolta Frici.

Abbahagyták a táncot, csak vigyorogtak. Frici a gang felé mutatott. Tulla úgy látszik, megértette. Kivonultak. Sanyi ment át a színen.

– Hát ezt meg hol szedted? – mutatott a négerre.

Az, mint akit megsértettek, elkezdett rikácsolni.

– Jó torka van.

– Milyen nyelven kiabál?

– Mit tudom én? Talán angolul.

– Az öreg a földszinten biztosan tudna vele beszélni.

– Biztosan. Csak már elhallgatna. Rémes nő. – Frici a fejét vakarta, Tullára nézett.

A néger végre elhallgatott, de még most is úgy nézett Sanyira…

– Úgy látszik, téged nem szeret.

Sanyi vállat vont.

– Na és téged?

A rácshoz dőlve figyelte Tullát, igazított valamit a sálján. Micsoda vad képű néger!

– A nagyapja talán még emberevő volt.

– Csudát! Honnan veszed az ilyesmit? Azt hiszem, a kicsi is jobban szereti a borjúhúst, mint a… Na mi az, mit rángatsz? Talán unatkozol? Jó, jó, azért még beszélhetek egy kicsit.

– Nem egész fekete.

– Nem hát! Az anyja fehér. Te érted?

– Mit?

– Hát, hogy mehet egy fehér nő egy négerhez? Mondd, te elvennél egy néger nőt?

Sanyi az állát vakarta. Hogy elvenne-e egy néger nőt? Nem, hát ezen még sosem gondolkozott. Igaz, egyszer valami színházi újságban egy nagyon szép néger nőt fedezett fel. No de más képen, és más az életben. Például ez is… Le kéne rajzolni.

– Lerajzolom.

– Nem ül ez nyugodtan, örökké mozog. Nézd, most is már menni akar.

– Vannak tányérajkú négerek is.

– Vannak, vannak, de ez nem az.

– Rendesek az ajkai.

– Hát most hova vigyem? mit csináljak vele?

– Mutasd meg a szerkesztő úrnak.

– Jó tipp, gyerünk.

A szerkesztő úr nem lelkesedett túlságosan.

– Még éppen ez hiányzott! Csöndes legalább? Hogy forgatja a szemeit. Hé, hé!…

Tulla az ágyon táncolt, aztán egy székre ugrott. Úgy pattant egyik sarokból a másikba, mint egy gumilabda, Frici végre elkapta a karját.

– Csönd!

Tulla leült a székre, Sanyi oldalról nézte.

– Le kéne rajzolni, szerkesztő úr.

– Jó, hát rajzold le.

Feri nem sokat törődött a négerrel, tudomásul vette, hogy itt van, mint a Sanyi meg a Frici. Azok beszéltek, lármáztak, ő meg olvasott. Egy Dickens-könyv. A Karácsonyi ének. Tegnap este sokáig beszéltek róla apával, úgy beszéltek a regény alakjairól, mint a személyes ismerőseikről. Az öreg Scrooge és a többiek. És az ismerőseikről, a Friciről meg a Sanyiról úgy beszéltek, mintha valami regényben olvasták volna őket. Feri félretolta a könyvet, és a többiekhez fordult.

Azt mondja Frici: – Jó, jó, én csak lopom a napot.

Apa: – Na és mit akarsz csinálni?

– A papám megint összeszedett egy csomó könyvet, mindjárt megyek is.

– Azt hiszem, már meglehetősen ismernek a környéken.

A gyerek legyintett.

– Több környéken is.

– És mi az új zsákmány?

– Tűrhető. Egypár orvosi könyv is akad köztük. Az ilyesmit a Múzeum körúton lehet a legjobban elsózni. Igen ám, de azok nem veszik át tőlem. Mert ugye hogy kerülnek hozzám ezek a könyvek? Igaz, a papa ad megbízást, de mégis… Itt a Nagyfuvaros utcában meg a Bérkocsis utcában nem kérdeznek annyit. Különben sokat törődök velük! Fontos, hogy fizessenek. Azért még gondolkozom, hogy hova menjek.

A hegyes állát vakargatta, most valahogy olyan volt, mint egy fáradt, öreg manó.

– Mindenesetre indulok.

– De ezt a kannibált se hagyd itt.

– Nem, nem.

Együtt vonultak el. Frici apja jóformán észre se vette a négert, csak a könyvekkel törődött.

– Ez egy német orvosi munka, roppant értékes. Ez meg…

– Igen, igen, ezekkel lehet valamit kezdeni. Nem a Sasfiókkal.

– A tér mellett fölfedeztem egy kis könyvesboltot, tudod, olyan böngészdét. Az mindenesetre közel van, és akkor mindjárt bevásárolhatnál egyet-mást.

Frici a fejét csóválta.

– Közel van? Ha én ilyesmivel törődnék! Hol adtam el múltkor azt a görög szótárat? Budán! Addig mentem, amíg csak rendesen meg nem fizették. Hiába adom el a Tisza Kálmán téren, ha csak a negyedét kapom érte.

– Igaz, igaz. Hát ez kicsoda? Hja, a kis néger? – Angolul mondott valamit.

Tulla nem felelt, a falhoz húzódott, mintha már menni akarna.

Frici nagyon gondosan egy aktatáskába tette a könyveket, közben még magyarázott. – Ó, hogyne, hisz egyáltalán nem olyan egyszerű a dolog. Mikor kap az ember ilyen remek könyveket? Ezt jól el kell ám sózni!

Az öreg szemüvegben és lukas könyökű pizsamában csak bólogatott. Hiába, a Frici jobban ért az ilyesmihez.

– Ezt a négert is magaddal vonszolod?

– Miért ne?

Csakugyan, miért ne? Legalább néha át lehet adni a táskát. Jól meg van tömve. Hát azt a Tisza Kálmán téri böngészdét meg se nézzük, ilyen piti helyekkel nem érdemes kezdeni.

– Na, öregem, vidd csak egy kicsit ezt a táskát, nem árt a szépségednek.

Azzal Tulla hóna alá nyomta a táskát. A néger olyan arcot vágott, mintha harapni akarna, de azért nem tiltakozott. Vitte a táskát. Közben persze többen is megnézték, egy férfi utánafordult.

– Nem látott még négert?! – mordult rá Frici.

Aztán meg Tulla bámészkodott el egy kocsma előtt. A táska majdnem a földre pottyant. Frici kapta el. Szépen visszatette Tulla hóna alá.

– Hogy mi érdekes van egy ilyen kocsmán?

Karjánál fogva vonszolta tovább a négert.

Az első állomás a Barna bácsi a Bérkocsis utcában. Szerény kis bolt, de itt van pénz. Barna bácsi ért is a dolgokhoz. Az üzletnél Frici átvette a táskát, Tullát a kirakathoz vezeti, hadd nézze a könyveket.

Barna bácsi sötét kis patkányarcával a könyvek fölé hajolt. Közben egy papírra jegyez valamit. Úgy csinál, mintha nem is érdekelné, gondolta Frici. De nem ugrunk be. És ő is leemelt egy folyóiratot a pultról. Azt nézegette. Közben az utca felé pislogott. Barna arc tapadt az ajtó üvegéhez. Maradj csak, maradj, integetett a fiú. Az arc eltűnt.

Barna bácsi még mindig nem szólt, aztán végre mondott egy összeget. Frici mosolygott. Megbocsátóan, kissé fölényesen.

– Nem, nem…

Barna bácsi a könyvekre mutatott.

– Azt hiszed, olyan sokat érnek? A múlt héten is hoztak ide ilyesmit. Na jó, hát nem bánom. – És megint mondott egy összeget.

Frici szép nyugodtan összerakta a könyveit. Közben látja, hogy egy sivatagszőke nő megfogja Tulla kezét, átvezeti a másik oldalra.

– Egy pillanat!

A pulton hagyta a könyveket, és kirobogott az utcára. Kirántotta Tullát a szőke nő kezéből. Az elmosolyodott.

– De félted.

– Semmi köze hozzá!

És a négert megint visszavitte a kirakathoz. Az csak néz, mint aki az egészből semmit se ért. Frici már megint a pultnál állt.

Barna bácsi megigazította a szemüvegét.

– Hova tűntél?

– Elintéztem valamit.

Barna bácsi megint jegyezgetett. És csak nézte, hogy tűnnek el a könyvek a Frici táskájába, aztán már nem bírta tovább.

– Te is csak örökké cipekedsz ezekkel a könyvekkel, nem való ez gyereknek. Képes vagy még Budára is átmenni.

– Nem viszem én ezt olyan messzire, itt a József körút…

Barna bácsi izgatott kis mozdulatokkal a fehér sörétes fejét dörzsölgette.

– A Hajós? Ahhoz akarod vinni?! Azt hiszed, rendes árat ad?! Szépen! Ismerem én a Hajóst! Ilyen egy gyerek! A Hajóshoz akarja vinni! Az becsap.

– Nem megy az olyan könnyen, Barna bácsi. Hát viszlát.

– Állj! Nem engedem, hogy becsapjanak! Hisz tudom én, ki az a Hajós! Nekem mondod?! Hát mennyit akarsz?

Most Frici mondott egy összeget. Csak úgy, az ajtóból, könnyedén.

Barna bácsi az ég felé tárta a kezét.

– A jégre viszel! Te viszel a jégre! De mit csináljak? Nem tudom nézni, hogy cipekedsz ezekkel a könyvekkel!

Kihúzta a pult fiókját, nagyon bánatosan kezdte kiszámolni a pénzt.

– Mindig mondtam, akinek szíve van, ne nyisson üzletet.

Frici üres táskával távozott, de viszont nem egészen üres zsebbel. Megsimogatta Tulla képét.

– Hát ez rendben van. Persze most még vásárolni is kéne valamit, talán egy kis körözöttet meg parizert. Hopp!

Megállt a sarki gesztenyésnél.

– Kérek tíz gesztenyét.

Leszúrta a húszfillérest. Az első gesztenyét Tullának adta. Az mindjárt be is kapná, de Frici megfogta a kezét.

– Hisz még forró! Hogy gőzölög, majd előbb fújom egy kicsit.

 

 

A nyomda…

Feri egy új, ismeretlen világba került. Körforgó gépek zúgtak, olykor mérgesen, mint akik már unják a dolgukat, nagy íveket köptek ki. Apa magyaráz valamit, de a nagy zajban alig lehetett érteni. Az egész terem állandóan remegett.

Egy barna köpenyes ember apához megy. A keze fekete, az arca szürke és nagyon komoly. Feltűnően magas homlok. Haja alig volt, egypár vékony szál kétoldalt. Feri egy halom újságot néz a földön.

– Te, apa…

De apa már eltűnt a barnaköpenyessel. Most mit csináljon Feri itt egyedül? Mit? Hát mindenesetre körülnéz egy kicsit.

Egy kis asztalnál két felcsúszott, hegyes váll, a kissé szögletes fej szinte egészen a vállak közé süppedt. Vékony zsinóron függő, zöld ernyős lámpa vet fényt az asztalra. A férfi ívek fölé görnyedve körmöl, mint valami krónikát író középkori barát. A gépek zúgása el se jutott hozzá. A kis asztal az ő világa.

Feri oldalt kerül.

De hiszen ez a Várady! Csakhogy egy más Várady, mint az ott, a szállodában. Igen, ennek semmi köze sincs ahhoz a Váradyhoz, aki náluk aludt, és aki csíkos harisnyáját a székre dobta. Feri meg se merte szólítani. Ír. Apával se lehet beszélni, ha ír. Akkor valahogy más, és az egész olyan furcsa, érthetetlen… Mintha apa eltűnne, és az az ember, aki a helyére ül… Igen, az egy másik. Pedig ugyanaz az arc, a haj, minden, és mégis… Feri ilyenkor úgy érezte, hogy valami rossz történik apával. Megérintette a karját. Apa, apa, miért nézel úgy?!… – Az nem is törődött vele. Erre ő elkezdte rángatni a karját. Apa végül is kidobta. Igen, igen, kitette az ajtón. – Eridj át a Drogóhoz. – És ahogy nézett, a dermedt, jeges tekintete… Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Most, ahogy Váradyt nézte, mindez eszébe jutott, és szinte ugyanaz az érzés fogta el, mint akkor.

Valaki megérintette a karját. Egy kövérkés, fehér hajú, kék kötényes nő. Derült tekintetű, kék szemében volt valami végtelenül megnyugtató, egy almát vett ki a köténye zsebéből.

– Tessék.

Odaadja a gyereknek. Várady felé int.

– Gyere, ne zavarjuk. No hát körülnézel egy kicsit a nyomdában? Ó, én már rég itt vagyok. Voltam persze más nyomdában is, két évig Németországban dolgoztam.

Aztán arról beszél, hogy már az apja is nyomdász volt. No, az aztán a fél világot is bejárta. Régebben az volt a szokás, hogy a nyomdászok külföldre mentek tanulni.

– A fiam is szakmabeli. Ő egy külön nyomdát szeretne. No persze az nem megy olyan könnyen, sokat kell még addig dolgoznia.

Kicsapódik egy ajtó. Megjelenik apa, egy ívet lobogtatott.

– Mondtam, hogy ezt az oldalt ne így tördeljék! Bokor úr!

Egy kopasz, fehér bajuszos bácsihoz ment.

Az asszony megsimogatta Feri arcát.

– Most átmegyek a másik terembe.

Ahogy elment, Feri újra hallotta a gépek zúgását, apa kiabálását. Várady is megjelent. Észre se vette Ferit, apának mutatott valami írást. Apa egyszerre beszélt vele meg a fehér bajuszos nyomdásszal. Aztán egyszerre csak a gyerek mellett volt, megfogta a kezét.

– No gyere.

Átmentek egy kis szobába. Egy asztalnál széles vállú, boltozatos homlokú férfi ült. Hatalmas, erős ember. Ahogy Ferire néz, elmosolyodik.

– Ez a csemete? Egész az apja!

Jól kezdi, gondolja a gyerek. Az ilyenekben nem nagyon bízott. – Egész az apja, egész az anyja. – Csernovszky is ezt mondta, de azért a francia kulcsról nem feledkezett meg. És ez a kopasz is olyan édeskésen mosolyog, akár a portás. Föláll. És így sokkal kisebb, mintha leült volna. Az előbb egy hatalmas széles vállú ember volt, és most egy ráncos arcú kisgyerek. Most venni csak észre a púpját. A botja után nyúl, nehézkesen, bicegve előbbre jön, előhúzza a tárcáját, kivesz egy pengőt.

– Tessék.

A gyerek zsebre vágja. Ez mindenesetre okos dolog.

– Hova mennek?

– Futballmérkőzésre – mondja apa.

– Hétköznap?

– Igen, nem valami nagy meccs, de azért megnézzük.

A púpos a fejét csóválja.

– Ez a Várady nem tetszik nekem. Szemtelen.

Apa vállat von.

– Nem tudom, miért volna szemtelen. De érti a dolgát, az biztos, és olyan ember is kell.

A másik gyanakodva hunyorog.

– Nagyon is pökhendi. Nem szeretem az ilyeneket.

– Ne szeresse, ehhez senki se ragaszkodik.

– Na jó, jó, hát magával nem lehet beszélni. – A gyerekre mosolygott. – Ne legyél olyan, mint az apád.

– Hát mi indulunk – mondja apa. – Este még benézek.

– Ki volt ez? – kérdi Feri, mikor kiértek.

– A laptulajdonos. Nagy hólyag, leesett a lóról, akkor tört el a lába.

Apa legyintett. Többet igazán nem érdemes beszélni róla, még a „foci” is érdekesebb. No igen, a futball. Még amikor a telepen laktak, akkor is sokat jártak futballmeccsre. Apa néha kapott potyajegyet valamelyik laptól, és ha nem, hát akkor vettek. Feri talán nem is magát a mérkőzést szerette legjobban, hanem ahogy a szép zöld pályára rásüt a nap, azt az izgalmat, ahogy fölállnak a csapatok. Az a nagyszerű pillanat, mikor a bíró sípjába fúj, és kezdődik a játék. Apának is határozottan az a véleménye, hogy a futball remek dolog. Mert hát miről van szó? Az ember mérkőzés előtt megtárgyalja, hogy áll fel a csapat. Közben mérgelődik, mert hát mérgelődni kell. – Miért a Fickó a szélső, mikor összekötőben sokkal jobb?! – Mérkőzés közben még jobban dühöng az ember, na persze, hát ő megmondta, hogy a Fickó nem szélső! Erre mi történik? A második félidőben tényleg összekötő a Fickó. Tényleg remekül játszik. Az ember boldog, ragyog. – Na, hát mit mondtam?! – Aztán a következő héten azt tárgyalják, hogy vasárnap kivel játszik a csapat. Így hát eltelik az idő. Valamivel el kell játszani. Különösen ha az ember a zsebében viszi az ebédjét. Vajas kenyér, pár alma. Hányszor vonultak így Feriék! Otthon meg gyertyacsonk várta őket, csak addig tartott, amíg levetkőztek.

Most persze más a helyzet: rendesen ebédeltek, aztán villamosra ültek. Azért persze állóhelyre mentek, mint régen. Ott mindig látni egypár érdekes alakot. Az ülőhelyen meg csupa „nagy pofa”. Igazán nem érdemes odamenni.

Apa úgy vezette Ferit az életben, mintha egy képeskönyvet mutogatna. Természetesen a magyarázó szöveg se maradhatott el.

– Nézd azt a sárga hajút!

Feri mellett egy sárga hajú, zöld sálas fiatalember magyaráz.

– Nekem mondja, hogy mikor volt a spanyol–magyar? Mit beszél? Hogy négy éve? És ha hat éve? Én ott voltam, apuskám, de maga úgy látszik, összetéveszti valami más meccsel! Talán az Ószeres–Húsossal?

Nevetés. Egy mérges vörös arc fordul a sárgahajú felé.

– Hallja, ne szemtelenkedjék! Határozottan emlékszem a dologra, folyton támadtunk…

– Na, ez egy kis túlzás. És mondja, hogy kapta a Zsák a gólt?

A vörösképű vállat von.

– Hogy kapta? Hát bekapta!

– A lába között, apuskám, a lába között gurult be a labda, tiszta potyagól volt… És milyen lövéseket kivédett!

– Így van ez – mondja egy vékony, keménykalapos férfi. – És például a tavalyi német–magyaron…

Moraj fut végig a közönségen. Taps. Feri előrenyújtja a nyakát. A pályán már föltűntek a színes trikók. A Ferencváros zöld-fehér, az Attila piros. Fölállnak. Még egy pillanat, és kezdődik a játék. A középcsatár indítja a labdát. A zöld-fehérek előrefutnak.

– Géza! – süvít valaki. – Géza, egyedül!

A keménykalapos a fejét csóválja.

– Pontatlan passzolás! Andris, mit csinálsz, hova adod azt a labdát?

Apa elmosolyodik.

– Hogy ordít ez a cingár, mert a bírót szidja. Otthon biztosan meg se mer mukkanni, fél a feleségétől. Itt aztán kiéli magát. Ezért remek dolog a futball. Mindenki bömbölhet, anélkül hogy csinálni kéne valamit. No, ezek mindjárt összeverekednek.

– Ez volt lesállás?!

– De mennyire az volt, de mennyire!

– Magának nincs szeme! Vagy nem ért a játékhoz!

– Tizenöt éve járok futballmeccsre.

– És ennyit se tud. Az ilyet be se kéne engedni a pályára!

Egy hang az egész tribün:

– Góól!!

Aztán nemsokára még egy gólt rúg a Ferencváros. Lecsillapodnak a kedélyek, hiszen most már biztos a győzelem. A keménykalapos jóságosan mosolyog.

– Egész rendes kis csapat az Attila. Hát istenem, még nem mentek át a félpályán, de védekeznek, védekeznek, úgy, most kaptak még egy „dugót”.

Aztán még több gólt is kap az Attila.

Egy kárörvendő hang:

– Egyenlíteni! Egyenlíteni!

Az Attila szélsője, egy kövérkés, szomorú tekintetű családapa, elhagyatva áll a pálya szélén. Rövidnadrágjában igazán megható. Egyszer – minden látható ok nélkül – elkezd futni. Hiába, nem kap labdát! Így hát megáll.

– Hogy hívják ezt a bácsit? – kérdi apa. A sportlapba néz. – Aha, Pimpi. Remek név. – Elkiáltja magát. – Pimpi! Hajrá, Pimpi!

Pimpi felnéz, mint aki nem hisz a fülének. Mi az? Tessék? Neki kiabálnak? Ez lehet? – Erre megmozdul.

Apa meg csak kiabál.

– Pimpi! Pimpinek!

Mi történik? A Pimpi labdát kap. És mit csinál a Pimpi, ha labdát kap? Nekiiramodik. Eleinte kicsit nehezen megy, hiszen szokatlan neki a dolog.

Már többen is kiabálnak.

– Pimpi! Hajrá, Pimpi!

– Látod – mondja apa –, egészen belejött a kisöreg. – És csak biztatja. – Jól van, Pimpi!

Pimpi meg dolgozik. Lefut, bead, lő. Szóval egészen úgy viselkedik, mint egy igazi futballista. Még arra is van ideje, hogy kedves kis pocakját behúzva, büszkén nézzen a tribünre. Hiszen a nevét kiabálják.

– Pimpi! Pimpi!

– Kegyetlenség – mondja valaki –, szegény már alig bírja. Rég leült volna a földre.

Pimpi remek labdát kap. Csak a lábát kell betenni, és gól! Megállt, mint akivel csoda történt. Ő, Pimpi gólt lőtt! A Ferencvárosnak! Valaki megöleli. És hogy tapsolnak!

– Látja – mondja apa. – Nem ült le a földre. Gólt lőtt.

Még hazafelé is ezt magyarázza.

– Sokkal könnyebb leülni a földre, mint elérni valamit. Én is hányszor megtehettem volna!…

 

 

Igazán nem lehet mondani, hogy a Dembinszky rossz fiú. Hol gyümölcsöt hoz át Feriéknek, hol tojásos krumplit. Apát természetesen már „régen” ismeri. Apa viszont a következőket meséli róla.

– Igen elegáns fiú volt Dembinszky, többnyire autón járt. Hogy miből élt? Ékszerüzlete volt a Belvárosban, az apjától örökölte. Ha találkoztunk, megbökte a kalapja szélét. Ez volt az ismeretség. Aztán sokáig nem láttam. Egyszer a szállodában egy sovány, kopott felöltős férfi megfogja a karomat. – Hát maga is itt lakik, szerkesztő úr? – Hova lett a jó ruha? az autó? Nem kérdeztem.

Egyébként szomszédok.

– Úgy látszik, jót tett a szegénység a Dembinszkynek – mondta apa. – Állítólag még olvas is. A tojásos krumpli mindenesetre rokonszenves.

Dembinszky rendszerint estefelé jelentkezett. Rongyos ujjú felöltő, bakancs. Ez volt a felszerelése. A felöltő alatt ing, alsónadrág, a bakancsot a meztelen lábára húzta. Egy arkansasi aranyásóra emlékeztetett. Keveset beszélt, csak ült a széken, és bólogatott.

– Mi van az arannyal? – kérdezte apa.

Dembinszky határozottan ostoba arcot vágott.

– Miféle arannyal?

– Na, na, csak ne tagadja, biztosan remek zsákmányra akadt. És mit csinál az öreg Patterson?

Az öreg Patterson, a jó öreg Patterson egy aranyásó regényben szerepelt. Dembinszky a „kemény öklű” Samhez hasonlított. De sehogy sem akarta megérteni a szerepét. Tehetségtelen ember. Ahogy Feri végzett a tojásos krumplival, fölállt.

– Jó volt? Magam csináltam.

Apa ezt határozottan helyeselte. Így is illik egy aranyásónak!

Éjszaka aztán már hangosabb volt Dembinszky. A falat püfölte, énekelt. Aztán olyan hangon, mintha telefonba beszélne, az üzletéről mesélt.

– Egyszer bejött hozzám gróf Berényi. Tudod te egyáltalán, ki volt az?

Halk kuncogás.

Apa fölült az ágyban.

– Úgy látszik, nincs egyedül. Hát halljuk, mi van azzal a Berényivel? Már ordít a Dévasut.

Ilyenkor Dévasutnak hívták Dembinszkyt. Nem kell tudnia, hogy róla beszélnek, meg aztán egész jól hangzik: Dévasut.

– Nem tudsz semmit? – harsogott Dévasut. – Buta vagy! Életedben se voltál egy olyan előkelő üzletben.

Egy női hang:

– No és aztán mi lett abból a híres üzletből? Elpucoltad!

– Elpucoltam, elpucoltam… Mit tudod te?… Hányan lógtak rajtam, hányan éltek belőlem?

Türelmetlen, éles vakkantás.

– Még kutya is van – legyintett apa.

Aztán egyszer Dévasut behúzta a nőt is, meg a kutyát is. A nő sovány volt és szőke, minden ok nélkül nagyokat nevetett. A barna nudli formájú kutya érdeklődve nézett körül. Az asztal alatt fölfedezett egy rongyos harisnyát. Meglehetős gyorsan fölfalta.

Apa elismerően bólintott.

– Jó étvágya van.

A kutya úgy nézett körül, mint aki újabb harisnya után vadászik. De most már apa is körülnézett. Az ágy alatt egy zsebkendő. Jó lesz eltenni, hátha ez is érdekli a fiatalembert.

– A múltkor megette az egyik harisnyámat – nevetett a nő. Az asztalon megpillantott egy könyvet, lapozgatott.

– Bözsi sokat olvas – bólintott Dévasut. Kifejtette, hogy el akarja venni Bözsit. – Mert mégis jobb, ha az embernek van valakije. És Bözsi igazán derék lány.

– Hol fedezte fel? – kérdezte apa, mintha a nő ott se lenne.

– Egy áruházban dolgozott, de már nincs ott.

Bözsi letette a könyvet.

– Alig fizettek. Bagóért nem dolgozom, igaz? Majd inkább egy jobb helyet nézek. Már szóltam is az öcsémnek. Ügyes fiú.

Kopogás. Megjelent az orvos. A „muzulmán”. Barna térdnadrág, dupla talpú félcipő, mintha kirándulásról érkezne.

– Hohó! Egész kis társaság! Megengedik? Doktor Szaniszló!

Azzal leült az ágy szélére, lábát keresztbe tette, megigazította szemüvegét.

– Rengeteg dolgom volt a rendőrségen, még szerencse, hogy bírom a munkát.

Dévasut erősen bólintott.

– Doktor úr rendőrorvos?

– No, csak amíg ki nem jövök a találmánnyal!

– Találmány? Miféle találmány?

– Komoly helyről érdeklődnek a találmányom iránt.

A szőke nő áhítattal hallgatta. Ez igen, valódi doktor, és még találmánya is van!

A doktor apához fordult.

– Már említettem magának. Tudja, az a kenőcs! Minden kiütést eltüntet.

Aztán előadta a találmányát.

– Ha sikerül tőkét kerítenem, ami most már szinte biztos, akkor egész nagyban foglalkozom a dologgal. Mert másképp nem érdemes. Nem, nem! Nem szeretem a piti dolgokat. Üzemet akarok berendezni.

– Üzemet?

– Amit természetesen én irányítok.

A nő csak bólogatott. Egész nagy üzem… Nagyszerű ember ez a doktor, milyen határozottan beszél!

A muzulmán körülnézett.

– Ebben az esetben magukat is bekapcsolom.

Apa elmosolyodott.

– Nagyon kedves.

A doktor kiosztotta a szerepeket.

– A hölgyet… hogy is hívják?

– Bözsi.

– Na igen, a Bözsikét a laboratóriumban fogom használni. Nem kell megijedni, majd belejön a dologba. Önt, kedves Dembinszky, mint vállalati főtitkárt, és a mi kitűnő szerkesztőnket … na csak ne szabadkozzék, öreg fiú! Maga lesz a propagandaosztály vezetője! Apropos! Nincs villanyvasalója? A mienk elromlott, és most zavarban vagyok. A feleségem nem tudja kivasalni az ingeimet! Szóval nincs? Nem tudja, hol kaphatnék?

– Barnáéknak van.

– Nem ismerem őket, de majd önre hivatkozom. – Fölállt. – Hát a viszontlátásra! Nem feledkezem meg magukról.

Dévasut és a szőke egészen föllelkesedtek. Micsoda remek ember! És a Bözsit a laboratóriumba teszi. Ez előkelő dolog.

– Nem is szólva arról, hogy az ember egy híres kutató mellett dolgozhat.

– Hiszen ez egy fölfedezés!

– Huszárkenőcs! – legyintett apa.

– Ugyan, mit beszél? Nem is ért hozzá!

A szőke nő határozottan megsértődött, el is lejtett a kutyájával. Dévasut még maradt egy kicsit.

– Ez jól jött, egy ilyen főtitkári állás éppen nekem való.

– Jó, jó, csak vigyázzon, öregem.

De Dévasut már a fizetéséről merengett.

– Én is keresek, meg a Bözsi is, majd kiveszünk egy lakást.

– Buta ember – mondta apa, ahogy Dévasut elment. – Különben mi közöm hozzá?! És a többiekhez?! Micsoda alakok?! És mind itt tolonganak. Mondtam is anyádnak, hogy nézzen egy lakás után.

– Elmegyünk? – kérdezte a gyerek.

Apa nem felelt, asztalhoz ült, és írni kezdett.

 

 

Vasárnap délután.

Apa az ablaknál áll a hegedűvel, a csöndes kis utcát nézi. A szemben levő ablakban egy lány a kesztyűjét húzza. Kabátban, kalapban van. Szórakozottan bámul egy darabig, aztán elfordul az ablaktól. Vékony alakja elvész a szoba homályában.

Apa a régi vasárnapokra gondol. Mennyit állt egyedül az ablaknál! Az embereket figyelte, amíg csak el nem tűntek a sarkon vagy valamelyik kapuban. Feri az anyjánál volt, csak este jött haza. Igaz, apa benézhetett volna valamelyik szomszédhoz, vagy elmehetett volna moziba, de egyikhez se volt kedve. Olvasott, nem járt emberek közé. Köztük még jobban érezte, hogy egyedül van, még kínzóbb volt a magánya. Félt a vasárnapoktól.

És most? Hát mégiscsak más. Feri és az anyja itt csücsülnek. Délben együtt ebédelnek, este meg elmennek valahova. Szinte mindegy is, hogy hova, az a fontos, hogy együtt vannak.

Elfordult az ablaktól.

– Hát mit játsszak?

– A Hunyadi-indulót!

Feri mindig indulót akar, abban van tűz, az zene! Apa már vagy ötször eljátszotta a Hunyadi-indulót. Kissé unja.

– Nem, Feri, ezt mégse lehet, elég volt már azokból az indulókból.

Anya keringőt szeretne. A Dénesnek ugyan kissé még nehezen megy az ilyesmi. Hiába, nincs benne könnyedség, de azért megpróbálja, mert fő a gyakorlat! Dévasut néha felnyög a szomszédban. Nem baj, pajtás, ezt igazán elviselheted! Hát szóval ez a Strauss-keringő, a Dél rózsája. Na, egész jól megy. Apa megáll. Egyes részeket újra eljátszik, mert hát az előbb még nem volt „egész jó”.

Feri a kávéházi reggelire gondolt. Ezzel kezdődött a nap. Ő rendelt, igen, igen!… – Három habos kávé lesz, meg… – A pincér figyelmesen bólogatott. Aztán hozták a lapokat. Ferit persze csak a képeslapok érdekelték, egyes képeket anyának is megmutatott. Reggeli után kisétáltak a ligetbe, még nem volt ugyan valami remek az idő. Olvadt. A házak ereszéről csurgott a víz, de szépen sütött a nap, és a levegőben már benne volt a tavasz.

– Na – mondta apa –, most jól ment.

Anya mosolyogva bólintott.

– Most igen.

Apa letette a hegedűt, zsebkendővel megtörölte az arcát.

– Egészen kimelegedtem. Nem olyan könnyű egy ilyen keringő, mint hinné az ember. Tele van „veszedelmesen nehéz” részekkel. De pár hét alatt igazán sokat fejlődtünk. Most aztán pihenek egy kicsit.

Az ágy szélére ül, kezét a térde köré kulcsolja. Csönd van a szobában, csak a szekrényben dolgozik a szú.

– Milyen szorgalmas – mondja anya.

– Bizony, még vasárnap is dolgozik.

– Most elhallgatott, mintha megijedt volna valamitől.

– Újra kezdi.

Apa a lapról beszél.

– Már több felvidéki újság megrendelte. Tudja, vasárnapi melléklet. Hiába, csak ez érdekel. Nem tudok mást csinálni. – Az asszonyra néz, mintha valami ellenvetést várna, esetleg egy régi veszekedés folytatását. Vagy végre megérti, hogy mi az ő munkája, élete?…

Anya a lakásról beszélt, mert összeköltöznek megint. Már a gyerek miatt is.

– Rendes kis lakást fedeztem fel.

– Hol?

– Ugyanabban a házban, ahol lakom, az ötödik emeleten.

– Kissé magas – mosolyog apa.

– Van lift, és nincs szomszéd.

– No, ez igazán remek, megtekintjük.

És csak beszélnek a lakásról. Anya lerajzolja a szobákat. Ez a kis kocka a fürdő, ez meg a konyha. Az előszoba bizony kicsi. Jóformán meg se fordulhat benne az ember. A konyha mögött is van egy szoba. És ez igazán érdekes, azt lehet mondani, hogy eredeti, felül van az ablak.

– Reggel majd remekül lehet írni – bólint apa. Általában nagyon izgatja a lakáskérdés. – Rövidesen megtekintjük, persze a gyerekkel együtt.

Kopogás.

– Hát ez meg ki?

Frici dugja be a vigyorgó, nagy fejét, mögötte Sanyi a rajztáblával.

– Szerkesztő úr, kérem…

De a szerkesztő úr csak legyint.

– Most nem érek rá veletek foglalkozni.

Frici feje visszahúzódik, Feri becsukja az ajtót. Egy darabig még hallani a topogást, mintha a gyerekek nem tudnák, hova menjenek, mit is kezdjenek.

Sanyi hangja:

– Meg akartam mutatni ezt a rajzot. Most nem tudom, hogy folytassam-e? – Szipog, még nem mozdul az ajtó elől.

– Le vagyunk fújva – mondja Frici. Elindulnak.

Apa a hegedű után nyúl.

 

 

Dévasut nem szereti az ilyen dolgokat. Meg is mondta Bözsinek. – Nézd, máskor ne hozd a nyakamra az öcsédet. Erre igazán semmi szükségem. Nem bánom, éjjel itt aludhat, de aztán reggel szépen álljon csak tovább.

– Jó, jó – legyintett a nő –, ez igazán nem olyan nagy dolog. Különben is mondtam már, hogy csak egy éjszakáról van szó. A háziasszonya nem fűt, igazán nem maradhat abban a jégveremben. Holnap már új szobát kap. Egyébként ő hallani se akart a dologról, nem szeret senkit se zavarni. Te bolond, mondtam neki, hát tüdőgyulladást akarsz kapni?! Alig tudtam rávenni, hogy idejöjjön.

– Nem kellett volna erőltetni – morgott Dévasut. Egyébként se túlságosan rajongott a Bözsi öccséért. Igazi „jampec pofa”. Tömött vállú kabát, színes sál. És miből él? Jó vicc! hát a kártyából. Bözsi azt mondta, valamikor sofőr volt, aztán parkett-táncos egy mulatóban. Onnan is eljött. Mert hát, ahogy Bözsi mondta, Pali nem hagy magával kibabrálni. Estefelé állított be Pali egy kis táskával. Szájában cigaretta. Ki se vette, amikor köszönt, éppen csak megbillentette a kalapja szélét.

– Jó estét.

Azzal kicsomagolt: törött orrú papucs, házikabát került elő a táskából. Úgy mozgott, mintha ő lenne a gazda, megtekintette Dévasut tojásos nokedlijét.

– Azt hiszem, ehető.

Dévasutnak kedvenc étele volt a tojásos nokedli. Nagy lábasban főzte, és már előre örült, hogy este majd alaposan hozzálát. Dévasut este szeretett jól enni. Olvasta valahol, hogy az angolok is így szokták. A szvettert is szeretik az angolok. Dévasut is szerette a szvettert. Kurta kis pipájával így hát határozottan angolos volt.

Bözsi öccse a lábas mellé telepedett. Mit tehetett Dévasut? Adott neki egy villát. Megindult a verseny. Dévasut föl se nézett. Hiába, a másik gyorsabb volt. Egyszerre négy-öt nokedlit is fölszúrt a villára. Holnap úgyis megy a fenébe, gondolta Dévasut. De azért határozottan elkeserítette a dolog. Szemtelen fickó! Így bepofázni! Még a szerkesztő úrhoz se volt kedve átmenni. Pedig meg kéne már kérdezni, mikor indul a doktor úr üzeme. Azóta nem is látta a doktort. Bözsi találkozott vele egyszer a lépcsőn. – Megindul a dolog, megindul! – Este a doktor talán átmegy a szerkesztő úrhoz. Dévasut az öcskösre nézett. Nem, ezt a trógert mégsem viheti úriemberek közé.

– Bözsi nem jön fel ma este?

Az öcskös vállat vont.

– Azt mondta, egy barátnőjéhez megy, azért persze még felnézhet. – Egy csomag kártyát húzott elő a zsebéből, megropogtatta az ujjai között. – Ezzel elüthetjük az időt.

Dévasutnak nem volt sok bizalma a kártyázáshoz, pláne ezzel a fickóval! De az már osztotta a lapokat. Játék közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Filléres alapon játszottak. Dévasut nyert. Ettől kissé jobb kedve lett, még egy viccet is mondott. De aztán elhallgatott, és csak a lapokat figyelte. Megjelent a muzulmán.

– Csak éppen bekukkantottam, kíváncsi voltam, mi van magukkal. A hölggyel találkoztam a múltkor. Nincs itt?

Dévasut morgott valamit, elfelejtette a találmányt, a nagyszerű állást, mindent. Benne volt a játékban.

A doktor az ágy szélére ült. Csöndesen fütyörészve nézte a játékot. A Dévasut nőjére gondolt. Helyes kis pofa. Fölállt.

– Beszállok. Kérek egy lapot. – Egy darabig még úgy beszélt, mintha őt tulajdonképpen nem is érdekelné a pénz. – Az egészben csak az izgalom ér valamit, a játék izgalma. – Aztán elhallgatott.

Dévasut később bort hozatott. Most az öcskös nyert. Kis kupacokban állt előtte a pénz. A kupacok leolvadtak, és a doktor elé kerültek. Dévasutnak is jutott valami. Aztán megint csak az öcskösnél volt a pénz. A muzulmán felnyögött, végigsimított vörös homlokán. – Hány óra? – De nem húzta elő az óráját. Aztán az öcskösre szólt. – Mennyit bagózik! Telefüstöli a szobát. – Az elvigyorodott, lapot dobott az asztalra.

Kopogtak. Kövér, kék pongyolás nő állt az ajtóban. A muzulmán, kezében a lapokkal, fölállt.

– Mindjárt jövök, fiam.

De a nő nem mozdult, nem szólt, csak nézett. A doktor visszaült. Az asszony nézte egy darabig, aztán kiment.

Dévasut lecsapta a kártyát. – Elég volt! Nem játszom tovább! – Az öcskös előtt már egész toronyban állt a pénz.

Újra megjelent a kék pongyolás nő. A muzulmán fölállt. – Nincs nálad valami apró?

Dévasut ivott. Jóformán azt se tudta, mi történik körülötte. Egyszer csak eltűnt a doktor, és az öcskös az ágy szélén, ingujjban a pénzt számolta. Dévasut megfogta a vállát. – Eriggy a díványra! – Ledobta magáról a ruhát. – Még hogy ő alszik az ágyban!… – mormogta. Azzal elaludt.

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Nyögött egyet, felnézett. Vékony bajuszos, sovány arc hajolt fölé. Ki ez? Mit akar itt? Szürke félhomály derengett a szobában, valahol egy óra ketyegett. Dévasut a fal felé fordult. Újra megrázták a vállát. Felhorkantott. Megint az a vékony bajuszos arc!… Megdörzsölte a szemét, ásított. Ej, no persze, az öcskös! Mi az? mit mond?

– Egy nyakkendőt szeretnék kérni, ugyanis az enyém…

Dévasut nem is értette a többit. Olyan álmos volt, hogy alig tudta kinyögni: – Eriggy a fenébe! – A bajuszos arc tejszínű ködbe veszett. Dévasut még egypár lépést hallott, aztán mintha valami ajtó nyikorogna, de akkor már aludt.

Kopogás. Éles, határozott kopogás. Dévasut felült az ágyban, végigsimított borostás arcán.

– Ki az?

– Mariska! Takarítani szeretnék!

– Takarítani – ismételte Dévasut. És csak ült az ágyban. Újabb kopogás. Kiáltott.

– Hány óra?

– Tizenegy is elmúlt.

– Jó, jó, mindjárt jöhet, csak felöltözök.

Mariska morogva elvonult. Hallani lehetett, ahogy a partvis a vödörhöz ütődik.

Tizenegy óra, merengett Dévasut. Jól elaludtam. – Most kezdett csak emlékezni a tegnap estére, az öcskösre, a kártyázásra. Később még bejött valaki. A doktor, igen, igen… Az öcskös nyert. – Körülnézett. A díványról lecsúszott a takaró, a lepedő egészen összegyűrve. A dívány mellett egy koszladt kis zsebkendő. Micsoda rendetlen alak, itt hagyja a mocskos zsebkendőjét! Az a fontos, hogy már elment. Különben ideje lesz fölkelni!

Ásítva, vakarózva kikászálódott az ágyból. Pár bizonytalan lépés, és a mosdó kis tükrében megpillantotta szürke, borostás arcát. Megeresztette a vizet, a szappan után nyúlt. Megint csak a tükörbe bámult. A szappan kicsúszott a kezéből, ő meg úgy maradt előredőlve, ostobán eltátott szájjal. A tükörben megpillantotta az üres szekrényt a négy csupasz fogassal. A nyitott szekrényajtó belső oldalán a leszakadt spárga fityegett. Két rajzszögre volt erősítve a spárga, ezen lógtak Dévasut nyakkendői. És most?…

Dévasut a következő pillanatban a szekrénynél volt. Tenyerével végigsepert az üres polcon. Kirántotta az egyik fogast, bevágta a szekrénybe. – Mindent elvitt! – Egy ócska, lukas harisnya gubbasztott a sarokban. Annak se volt meg a párja. Dévasut aztán a széken ült, félig eltátott szájjal. Ormótlan, nagy kezei lelógtak. – Hát erre ment ki a móka? És talán nem is öccse Bözsinek, és akkor Bözsi… – Tovább nem tudott gondolkozni. Mintha fejbe vágták volna.

Megint a szekrény előtt állt. Az üres szekrény szemtelenül, kihívóan meredt rá. Dévasut bevágta az ajtaját, de az panaszos sírással megint csak kinyílt. Kopogtak.

– Takaríthatok?

Dévasut az ajtóhoz fordult, csupasz lábára tekintett. Beengedje? Hát istenem, nem maradhat így örökké. Fordított egyet a kulcson. – Kis türelem! – Az ágyba ugrott, álláig húzta a paplant.

– Lehet.

 

 

– Mit csinálsz, apa?

Apa egy ócska csíkos nadrágot húz elő a szekrényből. Egész alulról, a szennyes közül került elő. A lámpa felé tartja. Hát bizony kissé pecsétes, foltos, hátul ez a sötétzöld ablak egész bájos. De, de legalább nem rongyos.

Feri nem érti a dolgot.

– Mit akarsz azzal a nadrággal?

– A Dévasutnak adom. Kirámolták a ruháit, úgy maradt egy szál ingben.

Frici bedugja a fejét. Vigyorog.

– Tetszett hallani? Dembinszkynek ellopták a ruháit. Egy barátja nála aludt, és… – Megpillantja a szalonnadrágot, bólint. – Én ezt a kék pulóvert viszem. Svájcban vette a papám. Valódi gyapjú. Igaz, kicsit régi, de a jó anyag mindig jó anyag marad. – Ezt nagyon szakszerűen mondja. – És ez a nadrág? Szabad megnézni? Most is megadnának érte egy harmincast a Telekin. Esetleg negyvenre is fel lehetne srófolni. Kérem, ahogy az az öccse volt, ahogy az az öccse volt! – Legyint.

– Kiről beszélsz?

– Hát aki a Dembinszkynél aludt. A nő úgy adta be, hogy ez az öccse. Mese! Előre kifőzték ezt a dolgot. Dembinszky beugrott. Hát csak nem hiszi, szerkesztő úr, hogy…

Apa legyint.

– Ne elmélkedjünk. Inkább vigyük át a nadrágot meg a pulóvert.

Átvonulnak. A muzulmán nyit ajtót. Dévasut az ágyban ül, mintha beteg lenne. Arca sovány, borostás, kezét térde köré kulcsolja. A paplan néha lecsúszik, ilyenkor megigazítja. De valahogy olyan szomorú, hiábavaló minden mozdulata. Ahogy megpillantja apát, csak legyint. – Ne is beszéljünk a dologról. Hagyjuk. – Körülbelül ez van a legyintésben.

Nagy úr is itt van. Nagy úr egy pepita kabátot hozott.

– Színpadon is viseltem, emlékszem, nagy sikerem volt benne. Általában tudtam öltözködni.

Fölpróbálja a pepita kabátot. Nehezen megy rá, a hasán nem is tudja begombolni. Egy darabig forgolódik benne, nézi magát a tükörben, aztán leveszi a kabátot, és gondosan összehajtva az ágy végére teszi. Van már itt egy mellény és egy keménykalap. Ezt a muzulmán hozta. És ez a sárga orrú cipő is a muzulmán ajándéka. Hosszú orra van ennek a cipőnek, csőformájú. A francia márkik hordhattak ilyet valamikor. Apa leteszi a szalonnadrágot, Frici a pulóvert. Frici még egy pár borsószínű harisnyát is előhúz a zsebéből.

– Próbálja csak fel.

A harisnya orra piros pamuttal van megvarrva. De ki látja a harisnya orrát? Dévasut kiszáll az ágyból, hogy fölpróbálja a holmikat. Lassan, nehézkesen mozog, néha megáll egy-egy holmival a kezében, és csak maga elé bámul.

– Kicsit szűk ez a szalonnadrág – mondja Nagy úr. – Húzza be a hasát, öregem, húzza be! Jelzem, a pepita kabát pompásan megy hozzá.

Úgy nézik Dévasutat, mintha a gyerekük öltözne, minden ruhadarabot külön megdicsérnek. És a sárga nyakkendő? Határozottan fiatalít!

Dévasut felöltözik. A kabát a csuklójáig ér, a nadrág, ha leül, vág. Mindjárt le is ül.

– Vág – mondja.

– Hol van az megírva, hogy magának le kell ülnie?

Nevetnek. Még Dévasut is elmosolyodik. No, most már csak egy felöltő kéne, igen, ezt majd a Telekin veszik meg. Összeadják a pénzt. Nagy úr kifordítja a tárcáját.

– Sajnos, jelen pillanatban…

Frici elfordul, megigazítja a spangnit Dévasut kabátján. A muzulmán és apa adják össze a pénzt. Így hát ez is megvan, Dévasut fejébe csapja a keménykalapot.

– Hát akkor indulok.

– Így, kiskabátban? Megfázik.

Dévasut legyint, nem kell őt félteni. Frici is vele megy. Frici tud alkudni, őt nem lehet „behúzni”. Dévasut kezét zsebre vágva, szótlanul vonul az utcán, mellette Frici magyaráz.

– Majd körülnézünk, nem bukunk be mindjárt az első helyre!

 

 

Az étteremben, ahova Feri jár, pálmák vannak. Az ember szinte a trópusokon érzi magát. Mindenki beszél, kések, villák csörögnek, pincérek siklanak a tányérokkal, és mégis valahogy csönd van.

Feri egyedül ül egy kis asztalnál. Apa nem ér rá ebben az időben, és igazán nem érdemes megvárni. Így hát apa előre megváltott egy hétre való jegyet. Jó ötlet volt! Az ember odaadja a pincérnek a jegyet, aztán elébe teszik az étlapot, választ. Ebben van némi gyakorlatunk. Hamar végzünk a levessel, de aztán!… Feri óvatosan vagdalja a húst. Ohó, mert ezzel mindig baj van. Hát először is beleszúrjuk a villát, aztán nyeszetelünk, nyeszetelünk. Hopp! a hús majdnem kicsúszott a tányérból. A mártás piros cseppje az asztalon. A gyerek elvörösödik. Megtörténik ez mással is, gondolja, de azért nem mer fölnézni. Úgy érzi, mindenki őt figyeli. Valami ellenséges érzés fogja el a többiek iránt. „Nagy pofák”, ahogy apa mondja. És azt is érzi, hogy hiába ül itt, soha, de soha nem fog közéjük tartozni. Hogy miért? Mert vagy nem tudja elvágni a húst, vagy kibomlik a cipőpertlije. Nem messze Feritől egy szőke kisfiú olyan előkelően eszik, mint egy angol lord. Ez nem is gondol rá, hogy kell tartani a kést, és el se lehet képzelni, hogy a cipőzsinórja elszakadjon.

Feri fölnéz, igyekszik nyugodtan viselkedni. Valahova a távolba bámul, és közben szórakozottan piszkálgatja a húst. Egyszerre csak érzi, hogy megfogják a kezét. Gyöngéden, de nagyon határozottan elveszik tőle a kést meg a villát. Két hűvös, fehér kéz már vágja is a húst. Feri nem mer fölnézni. Legjobban szeretne kirohanni, de csak ül sután előregörnyedve. A magas, ősz hölgy idenéz! de már el is fordítja a tekintetét – senki se törődik Ferivel.

Közben a pincér szépen felszeletelte a húst, a fehér kezek eltűntek. Feri végre hozzáláthat. Hm, ez igazán pompás! Már az első falatnál hajlandó elfelejteni az előbbi megaláztatást. Semmire se gondol, egyszerűen boldog. És ahogy egy pillanatra fölnéz, a többieket is határozottan elviselhetőbbnek találja. A hús elfogyott, a burgonya is elfogyott, viszont mártás még maradt. Igazán ostobaság lenne itthagyni. Emeli a kanalat. Nem, ezt nem így csináljuk! Tör egy darab kenyeret, fölszúrja a villára, aztán mártogat. A kenyér csak úgy csöpög. Hopp! ahogy Feri fölemelte a villát, majdnem lepottyant a kenyér. Jó lesz vigyázni! Itt minden rosszindulatú, a kés, a villa, a kenyér, a mártás. Csupa ellenség. No, a mártással is végzett. És nem is történt semmi baj. Feri maga is csodálkozik, hogy az asztal nem úszik a mártástól, és hogy nem ütötte fel a vizespoharat. Örül, mint egy roppant nehéz, jól sikerült vizsga után.

Következik a tészta. Eperkrémszelet. Ez ugye elég jól hangzik? Feri egyelőre csak nézi. Az ember szinte alig mer a finoman remegő, rózsaszínű habhoz nyúlni. Valahogy kár érte. No de aztán mégiscsak hozzálát. A szépség, ott a tányéron, összeroskad. Aztán már csak egy rózsaszínű csík marad az egészből. Feri szépen fölszedi a késre. Aztán, mint valami kardnyelő, a szájához emeli a kést. És akkor valaki megfogja a csuklóját.

– Fiam, kisfiam, mit csinálsz?!

Ijedt női arc mered rá. Feri nem ismeri, sosem látta, de mitől rémült úgy meg?…

– Elvágod a nyelvedet! Hogy csinálhatsz ilyesmit?!

Feri dadog valamit, de a nő nem nyugszik meg. És addig nem is mozdul a gyerek mellől, míg a pincér el nem viszi a tányért, akkor végre fejét csóválva ellejt.

– Azt hittem, elájulok!…

Többen is Ferire néztek. A gyerek a táskája után nyúl. Csak kifelé, kifelé! Az utcán megkönnyebbülve felsóhajt.

A szálloda előtt a Drogó gyerekekkel találkozik. Szép rendesen vannak felöltözve, barna kabát, bőrkalap. A cipőjük ragyog. A Körút felé pislognak, mintha onnan várnának valakit. Mellettük Magda cigarettázik. Eldobja a cigarettát, rátapos. Erősen kifestve, púderezve, mintha minden festéket és púdert magára rakott volna.

– Ne ráncigáld a kesztyűd, Tibike!

És ő is a Körút felé néz. Nagyot sóhajt, hirtelen sarkon fordul, mintha el akarna indulni, de aztán csak tovább topog. Újabb cigarettára gyújt.

– Kit vártok? – kérdi Feri.

– A papát.

Tibike lehúzza a kesztyűjét, felhúzza. Most Pali szól rá.

Feri körülbelül sejti, miről van szó. Hiszen várta már ő is a szálloda előtt apát. Igen, ezeket kirakták. És csak nézi a Tibike rendes kis kesztyűjét, kalapját, most mindez olyan végtelenül szomorú.

– Jöjjetek fel hozzánk.

Magda ránéz. Milyen merev a tekintete.

– Nem lehet. Itt várunk, mert aztán elmegyünk valahova. Különben a gyerekek fölmehetnének. Vagy nem, maradjatok csak. Hisz mindjárt jön apa. – Mosolyogni próbál. – Várjatok, mindjárt hozok egy kis tökmagot. Pali, vigyázz Tibikére. Csak ide megyek, a sarokra.

És Pali vigyáz Tibikére. Feri szeretne valamit mondani, de mit lehet ilyenkor mondani?…

Tibike:

– Azt hiszem, a nagymamához utazunk Váradra.

Pali ránéz, Tibike elhallgat. Aztán már itt is a Magda a tökmaggal.

– Tessék, Pali, tessék, Tibike!

A gyerekek ropogtatják a tökmagot. Feri bemegy. Az ajtó üvegje elmosódva veri vissza a kis csoportot. A második emeleten Sanyival találkozik. Sanyi homlokára tolja a bocskaisapkát.

– Nagy muri van a folyosón. Az öreg Zelenka bácsi nem nyitja ki az ajtót. Itt a portás, a Náci…

– Ezt is ki akarják tenni? – A Drogóékra gondol. Ma nagytakarítást csinál a Csernovszky! Aztán már ott áll Sanyival a folyosón, megpillantja a portás aranyzsinóros sapkáját. A sárga hajú szobaasszony a kulcsait zörgeti.

– De miért nem nyitja ki az ajtót?

A portás:

– Csernovszky határozottan megmondta, hogy ma ki kell rakni az öreget. Már vagy egy hónapja nem fizet. – Kopog.

Megjelenik Mariska.

– Már napok óta nem tudok nála takarítani, nem enged be.

– Talán beteg.

A kopott, zöld ajtó előtt összegöngyölt zsírpapír. Valaki belerúg. Elszáradt, sárga csont esik ki.

– Hát ez miféle csont?

– Biztosan az öreg rakta ki. De már jó régen, hisz egészen elszáradt.

Újabb kopogás. Megjelenik Nagy úr, végignéz a tömegen.

– Mi van itt? Miért nem hagyják az embert aludni? Este föllépek, legalább most szeretnék pihenni egy kicsit!

Nagy úr szakadt ujjú pizsamában van. Fésületlen. Pár szál haja egészen oldalt csúszott, álmosan hunyorog.

Feri megpillantja Frici nagy fejét. Frici éppen egy kék pongyolás nőnek magyaráz.

– A papám mesélte, hogy a Zelenka bácsi ellopta a Rottenbiller utcát.

– Ugyan, ne beszélj!

– De igazán! Az úgy volt, hogy javították a járdát, és…

Nagy úr a homlokát dörzsöli.

– Aha, igen, én is emlékszem. Az öreg megjelent egy kocsival, fölrakatta a köveket, valami engedélyt mutatott.

– Dehogy a köveket rakatta fel! Deszkákkal volt befedve a járda, és azt…

– Kő volt! Akkoriban sokat írtak róla. Még békében volt, emlékszem, éppen Kolozsváron vendégszerepeltem.

A portás:

– Ugyan, kérem, egy szobrot lopott el!

– Szobrot, miféle szobrot?

– Azt hiszem, a ligetből.

– Szó sincs róla – legyint Nagy úr. – A Rottenbiller utcát javították, és…

Frici szaporán bólogat.

– Úgy, úgy! Csak nem a köveket lopta el, hanem a deszkát! Aztán persze jól eladta. Nem ártana most neki az a pénz.

– És most miből él? – kérdi a szobaasszony.

Mariska:

– A lánya szokott idejárni, valami táncosnő.

– Valami táncosnő! – mosolyog Frici! – Egész Pest ismeri!

– Ezt?! Hiszen egy ötödrangú helyen lép fel! Beszéltem vele.

– Szóval a lánya ad neki pénzt?

– Már egy hónapja nem jelentkezett, nem tudom, mi lehet vele.

– Azóta nem fizet az öreg – mondja a portás. Újra kopog.

Mariska:

– Egy hete ki se mozdul.

– És mit eszik?

Csönd. A portás is abbahagyja a kopogást.

– Talán fakír – mondja Náci.

Senki se nevet.

– Hülye – morog Nagy úr.

A portás a többiekre néz, aztán megint az ajtóhoz fordul. – Már csak azért is jó lesz megnézni. Náci, hozd fel a tolvajkulcsot!

Az ajtót bámulják. – Egy hete nem evett – mondja valaki. – Legalább egy hete – teszi hozzá Mariska. – De hisz akkor…? – és megint csak az ajtót nézik. Megjelenik Náci a tolvajkulccsal. A kulcs csörren a zárban, valaki sóhajt. – Istenem… – A portás leveszi a csákóját, újra felteszi. Kinyílik az ajtó. Senki se lép be, mintha várnák, hogy valaki kijöjjön, de odabent semmi se mozdul. A portás végre belép, utána egypár kíváncsian előrehajló fej. Egyszerre megtelik a nehéz, fülledt levegőjű szoba. Feri, ahogy előrehajol, két sárga, karószerű kezet pillant meg az ágy takaróján. Valaki fölemeli a kezet, aztán visszaejti.

– Jesszus! – sikít a szobaasszony. – De hiszen ez…!!

A portás leemeli a sapkáját.

Feri már kint van a gangon, kettesével ugrálja át a lépcsőket. Ahogy végre az ajtóhoz ér, meg kell állnia, úgy zihál.

– Mi bajod? – kérdi apa.

– Egy ember, a másodikon, egy ember… éhen halt!

Aztán csönd. Csak Feri szaggatott lélegzetvétele hallatszik. Apa az ablakhoz megy, az utcára bámul.

Lépések kopognak a folyosón.

Várady zsebre tett kézzel járkál a szobában, megáll, a szemüvege fölött apára néz.

– Hát szóval otthagyom a lapot. Nem, nem, ne is mondjon semmit. Az öreg minduntalan belém köt, hogy szemtelen vagyok, nem tetszik neki a modorom. És most ezt a rokonát is a nyakamra hozta! A nagynénje vagy kicsodája. Közöljük a versét!

Apa vállat von.

– Ilyesmi mindig megtörténik, majd elsüllyesztjük azt a verset. Nem szabad olyan érzékenynek lenni.

Várady megigazítja a szemüvegét.

– Ohó, én egyáltalán nem vagyok valami érzékeny fiú, azt aztán senki se mondhatja! – Elhallgat, leül a székre, az állát dörzsöli. Ferire néz. A gyerek most is egy számtanpéldával kínlódik, éppúgy, mint első nap. És most Várady a lapindításra gondol. Nyomdát kerítettek, tőkést, anyagot. Mennyit futkosott! Volt úgy, hogy alig aludt pár órát, akkor körülbelül sejtette, miért él.

– A lapot meg is kell tartani – mondja apa, mintha sejtené, hogy mire gondol a másik.

– Igen, igen – bólint Várady, a szürke fedelű könyvben lapozgat. Ezt mindig magával hozza, mintha Wilde meséi nélkül járni se tudna. Hirtelen becsapja a könyvet, föláll. – Kecskeméten indul egy lap. A jövő héten leutazom. Erről szeretnék magával beszélni.

Feri fölnéz a füzetből. Mi az? Várady elmegy? Csönd van. Várady egy lassú mozdulattal leveszi a szemüvegét, rálehel, aztán nagyon gondosan megtörli a zsebkendőjével. Közben rövidlátóan hunyorog.

Apa megszólal:

– Vidéken akar lapot csinálni? Gondolja, hogy…?

– Ott is lehet jó lapot csinálni. Szükség van rám. Azt hiszem, tudok segíteni.

Kis csönd, aztán apa:

– Mondja, Várady, hány lapnál volt már maga? – Elhallgat. Arra gondol, hogy a felesége nem is olyan nagyon régen ugyanezt kérdezte tőle. Lapot csinálni, ez volt az élete. Akár Váradyé. De Várady mindig újat akar, csak az indulás érdekli. Azelőtt talán ő is így volt, de most már megtartja ezt a lapot. Menjen csak el Várady, nem tartja vissza. Senkit se lehet visszatartani, őt se lehetett azelőtt. A gyerekre néz. A gyereknek ruha kell, cipő…

Várady közben az induló lapról beszél.

– Egyelőre még csak hetenkint fog megjelenni, de reméljük, nemsokára napilap lesz. Hát majd meglátjuk.

– Szóval a jövő héten utazik?

– Igen.

– Majd beszélek az öreggel, aztán ami pénz jár magának, megkapja. Ezen a héten még bejön?

– Hogyne.

– No rendben van. Hát szóval eltűnik Pestről?

Várady elvigyorodik, legyint.

– Nem olyan veszélyes dolog az! Följövök én minden héten. – Megsimítja Feri haját. – Megoldunk még egy-két számtanpéldát. Igaz, a számolás nekem se éppen erős oldalam!

Egyszerre milyen vidáman beszél, gondolja a gyerek, mintha valami tehertől szabadult volna meg.

– Szállodában fogok lakni – mondja Várady. – Lovagolni szeretnék. Tudja, milyen jó korán reggel lovagolni?

– Bizonyára – bólint apa. Kicsit nehéz elképzelni Váradyt, amint suviksz képével, szemüvegével fölkapaszkodik egy lóra. – A végén még megnősül. Elvesz valami gazdag földbirtokoslányt, és pocakot ereszt.

– Ugyan no, miket mond! Miért nősülnék meg? Aztán hogy pocakot eresztek? – Végigsimít a mellényén. – Nincs itt pocak, és nem is lesz, megvagyok nélküle. Feleség nélkül is. Néha azért szeretnék gyereket, nem mondom.

– Hát az öcskösök?

– Miféle öcskösök?

– Akik magánál laktak. A nővére gyerekei, akiket a Duna-parton sétáltatott, akikről annyit mesélt, és akiket sosem láttam.

– Visszamentek az anyjukhoz. Tudja, a nővérem kórházban volt, és addig…

– Igen, igen, emlékszem. Miért nem írja meg egyszer?

– Mit írjak meg?

– Az öcskösöket.

Várady morog valamit, belebújik a kabátjába, hóna alá veszi a szürke fedelű könyvet, indul. Feriék az ablakból nézik, ahogy átvág a másik oldalra. Lassan, görnyedten vonul, mint egy macska, megigazítja a hóna alatt a könyvet. Ezzel a mozdulattal igazította meg a könyvet Berlinben, Bécsben, mindenhol, ahol megfordult, és most a Kenyérmező utcában.

– Kecskemétre megy?

– Még az se lehetetlen – mondja apa.

Később megjelenik anya.

– Megnézzük a lakást? Már szóltam a házfelügyelőnek.

– Persze hogy megnézzük, mindjárt indulunk is.

Feri becsukja a számtanfüzetet, a kabátja után nyúl, indulnak. Az utcán a lakásról beszélnek.

– A Gellérthegyre néz az ablak – mondja anya. – Feri az ablak mellett fog aludni. Nyáron néha éjjel is szellőztethetünk. A friss levegő jót tesz a tüdőnek.

De apa óvatos.

– És ha hirtelen lehűl a levegő? Különben is az ablaknál mindig huzat van.

– Huzat? – nevet anya. – Az öregasszonyok találták ki.

Aztán még elbeszélgetnek a huzatról és egyéb lényeges dolgokról. Például hogy apa az előszobában szivarozik. Csak nem füstölöm tele a szobát?! – Anya élénken helyesel. Hiába, azért a fontosabb dolgokban megegyeznek.

– És Sári néni? – kérdi apa. – Mit szól a dologhoz Sári néni?

– A gyerek miatt örül. Végre rendes élete lesz a Ferinek, végre észhez tértetek, mondta.

Megérkeznek a hűvös, előkelő Sándor téri házhoz. Feri eddig csak vasárnaponként járt ide. Olyan furcsa most így hétköznap délután. Anya bemegy a házfelügyelőért, apa meg Feri a felvonónál várnak.

– Valamelyik nap elvisszük moziba a társaságot – mondja apa.

– Kiket?

– Hát a Friciéket, többet úgysem látjuk őket.

– Megígértem a Fricinek, hogy meglátogatom. – Arra gondol, hogy az Orbán Bubinak meg az Omasicsnak is megígérte, hogy majd kimegy a telepre. Sose ment ki. Miért? Maga se tudja. Pedig egyszer el is indult a telepre. A félúton megállt. Valami olyan furcsa, zavart érzés fogta el, visszafordult. Egyszer látta Bubit az utcán, nem ment oda hozzá. Miért?

Jön anya a házfelügyelővel. Beszállnak a felvonóba. A borotvált arcú házfelügyelő a kulcsait zörgeti, a régi lakóról beszél.

– Festő volt. Évekig lakott itt.

– Miért ment el?

– Kitettük. Nem fizetett, alig dolgozott valamit. Akárhányszor fölmentem hozzá, csak állt az ablaknál, és kibámult az utcára. Na kérem, tessék kiszállni!

A házfelügyelő kinyitja a lakásajtót. Az előszoba kicsi, mint egy szivardoboz.

– Ez a vasajtó? – kérdi apa.

– A konyhába vezet. – Azzal már nyitja is. – Tessék megnézni.

A konyha mögött egy kis kamra, amiről anya beszélt. Felülről kapja a fényt

– Egy középkori cellára emlékeztet – mondja apa. – Azt hiszem, itt remekül lehet írni.

A házfelügyelő, mint egy idegenvezető:

– És most nézzük a szobát.

De apa nem hagyja el olyan könnyen a „cellát”, már előre berendezkedik.

– Az ablak alatt lesz egy kis asztal, no nem éppen az ablak alatt, hanem, mondjuk, itt. – Egy lépést hátrál. – Ide meg egy kis díványt teszünk. – A falhoz lép. – Abba a sarokba meg egy kis könyvállvány kerül. A legkedvesebb könyveimet odarakom, egypár verskötet meg…

A házfelügyelő nagyon konokul:

– Nézzük meg a nagy szobát.

Apa végre kibújik a „cellából”.

– Hát nézzük. Ohó, igazán remek, szép nagy ablakok. És a kilátás?…

A Gellérthegyen mintha máglyát gyújtott volna a lemenő nap. Az utcán már itt-ott kigyulladnak a fények. És körös-körül a hatalmas égbolt. A szállodai ablakból egy kis folt volt csak az ég. Itt már anya is berendezkedik.

– Úgy gondoltam, hogy ide kerül a ruhaszekrény.

– És a könyvszekrény? Az talán ide.

Fölállnak a szoba különböző részein, a bútorokat jelezve. A házfelügyelő az ágyat jelzi. Feri állólámpa a sarokban.

– Holnap nézünk bútorokat – mondja apa.

– Ó, én már néztem. Tudja, nem egészen modern dolgok, de azt hiszem, maga is meg lesz elégedve.

A házfelügyelő ásít.

– Hát tetszik?

– Igen, egész rendes kis lakás. – Kinyitja az ablakot. Friss, éles levegő árad be.

– Most már mégiscsak vége a télnek – mondja a házfelügyelő.

Feriék az ablaknál állnak. Régen voltak így együtt. Most már nem kell utakat tenni anyához, és anyának se kell eljönni a szállodába. A szálloda… A gyerek Fricire gondol, meg a többiekre. Messze vannak, olyan megfoghatatlan messze. A szüleire néz, mintha hármukon kívül senki se lenne a világon. Aztán arra gondol, amikor apát várta a telepen, a szállodában. Anyára is várt. Pénzt kellett kérni, hogy ki tudják fizetni a szobát. De ennek most már vége. Úgy érzi magát, mintha egy puha, kényelmes ágyban kinyújtózna.

– Mi az, kisöreg, mit nevetsz?

 

 

Sanyi már harmadszor kopog. Hiába, úgy látszik, nincsenek itthon. Azért újra kopog. Előregörnyedve vár egy kicsit, aztán megint kopog.

Valaki megszólal mögötte:

– Nincsenek itthon, hiába kopogsz.

Frici áll mellette. Ócska matrózkabátjáról le van szakadva a középső gomb, sapkája a homlokára tolva, tökmagot rágcsál. – Elmentek bútort venni. Jött Feri anyja, azzal mentek el.

Sanyi az orrát húzogatja.

– Úgy, hát elmentek? Szerettem volna beszélni a szerkesztő úrral. Egy rajzom is van. A Gerle azt mondja, hogy nem ér semmit. Anya is azt mondja. Szóval bútort néznek?

– Nemsokára elköltöznek.

– Aha. – Sanyi a szőnyegre néz. Ha a szerkesztő úr elmegy, kinek mutassa meg a rajzait? És érdemes-e rajzolni egyáltalán? Hisz mindenki szidja. Anya a Csernovszkynak is mutatott egy rajzot. Moslék, mondta a portás.

– Hiába ácsorgunk itt – legyint Frici.

Lemennek a második emeletre. Már sötétedik. A pipás nő az ajtó előtt gubbaszt egy sámlin, mint egy öreg indián varázsló, ahogy meglátja a gyerekeket, morogva elfordítja a fejét. Lear király vonul át az udvaron, szájában szivarcsutak.

– Egyszer lerajzolom az öreg szakállast. – Elhallgat. Valahogy olyan üresnek érzi magát. Rég nem beszélt a szerkesztő úrral, a Stúdiókat is rég nem látta. Mindig csak az anyját hallja, meg a Gerlét. Mostanában sokat veszekednek, Gerle csak iszik, alig keres.

Frici cipője orrával a rácsot rugdalja.

– Tulla is elmegy. Párizsba utaznak.

– Majd visszajön.

– Talán jövőre. Nagy nő lesz. Figyeld meg, mit mondok, nagy nő lesz. Remekül táncol, énekel. – A fejét csóválja. – Én még mindig nem vagyok sehol. A papám is csak ígéri, hogy elvisz az artistaügynökhöz. Hisz nem azért mondom, igazán nem szeretek keseregni, de tudod… – és csak legyint.

Sanyi „tudja”. A tanítóképzőre gondol, az olaszországi útra, a rajzolásra. Egyikből se lesz semmi. Most olyan végtelenül reménytelennek lát mindent.

Egy hang a folyosóról:

– Sanyi!

Sanyi megigazítja a bocskaisapkáját. – Anyám hív.

Frici lebámul a sötét udvarra. Tulla megígérte, hogy kijön, még mielőtt a színházba megy. Úgy látszik, nem jön. Biztosan nem engedik, vagy nem is akar. Talán el is felejtette az ígéretét. Hány óra lehet? Hétkor mennek a színházba. Még nincs hét. A kis néger lány már gagyog valamit magyarul, Frici tanította. Egyszer szerette volna moziba vinni. A papa nagyobb könyvszállítmányt ígért. Semmi se lett belőle! No de igazán jöhetne már! Potyára váratja az embert?! Hisz nem izgatja a dolog, ó, arról szó sincs! Egy ilyen suviksz pofa!

Bemegy a folyosóra, megáll Tulláék ajtaja előtt. Valaki fütyül, biztosan az öreg néger. Egy sikítás. Ez Tulla volt. De miért sikít? Most csönd van. Lépések… Talán mégis kijön a lány.

Kinyílik az ajtó, Frici oldalt lép. Tulla jelenik meg az apjával. Az apán tömött vállú, kék kabát, színes sál. Kezében kis táska. Persze, most mennek a színházba. Észre se veszik Fricit.

A fiú utánuk megy, a lépcső karfájához dőlve nézi, hogy tűnnek el.

– Hát elment a kisasszony! Meg se látott! És az engem nagyon érdekel! – Vigyorogni igyekszik. – Majd megmutatom még én is, mit tudok. Nem fogok örökké könyveket eladni. Nem is szólok neki a dologról, nem is említem, hogy vártam. Ő majd biztosan említi, de én mintha nem is emlékeznék rá. Csak majd nem írok neki, amikor elutazik. Ohó, arra várhat! – De valahogy nehezen tudja elképzelni, hogy Tulla Párizsban az ő leveleit várja. Aztán nem gondol semmire, hátát a falnak vetve fütyül.

Megjelenik Sanyi.

– No, most mehetek a Kálmán utcába.

– Miért?

– A Gerle küldött. Kölcsönkérni.

– Veled megyek.

Együtt baktatnak, alig beszélnek útközben. Sanyi csüggedten lógatja a fejét. Ezek az ő útjai, pénzért kunyerálni, bort hozni a Gerlének, padlópasztát a takarításhoz. Ne is álmodozzon ő Olaszországról, nem neki való az! Valamelyik moziban egy kis filmet játszanak Nápolyról, Sanyi titokban félretesz egypár garast, és talán vasárnap megnézi. Igaz, nem nagyon szereti azt a mozit. Örökké sajtszagú, és egyszer verekedtek is előadás alatt, de Nápolyt láthatja! – Még jó, hogy van mozi – mondja egészen hangosan.

Frici úgy oldalt Sanyira néz, milyen bánatos pofát vág!

– Te – mondja Frici –, az a rajzod a vízcsapról igazán jó.

Sanyi megáll, a barátjára néz.

– Igazán jó?

– Hát hogyne! – és Fricin látszik, hogy hiszi is, amit mond, nem szokott a levegőbe beszélni.

Kis csönd, aztán Sanyi:

– Talán sikerül még valami.

– Egész biztos!

– Tudod, a Mariskát szeretném lerajzolni. Nagyszerű feje van, mint egy öreg krumpli!

Egymásba karolva vonulnak tovább a Kálmán utca felé.

 

 

Hát igen, a „muzulmánt” lecsípték. Frici hozta a hírt.

– Már benne is van az esti lapban, a papám fedezte fel.

Dévasut elveszi tőle az újságot, homlokát ráncolva olvassa. – Rendőrorvosnak adta ki magát a közismert szélhámos. Mi az? Két évvel ezelőtt mint osztrák grófot fülelték le.

– Sokoldalú ember – bólint apa. – És mikor csípték el?

– Ma délelőtt. Már régebben figyelik. Ejnye, pedig igazán azt hittem, hogy orvos.

– Hiszen értett is valamit a dologhoz, okos ember volt.

– Jó ember – bólint Dévasut. – Még most se lenne kabátom, ha ő nem ad rá pénzt. No meg a szerkesztő úr.

– És a családja? A gyerekek?

Most már csak azzal törődnek, hogy mi van a muzulmán feleségével és a lányaival. Rajtuk még lehet segíteni.

– Egyáltalán tudnak a dologról? – kérdi apa.

– Bizonyára. Mindenesetre be kéne menni hozzájuk. – Dévasut belenéz az újságba. – Betegápoló.

– Tessék?

– Az volt a világháborúban. Szanitéc.

Apa legyint.

– Na jó, jó, ezt most hagyjuk. Hanyas szobában laknak a muzulmánék?

– Második emelet harmincöt – mondja Frici. Ő mindent tud. – Most majd biztosan kirakják őket. Hát ugyan miből is fizetnék a szobát? És milyen a Csernovszky! Velük is komiszkodott tegnap. A papának este el kellett futni kölcsönért. – Legyint, nem is szeret erről beszélni.

– Hát átmegyünk? – kérdi Dévasut.

– Igen – bólint apa. – Ketten megyünk. Nem kell, hogy annyian rájuk törjünk.

Frici egy elhárító mozdulatot tesz. Kérem, ő kint is maradhat! Igazán nem tolakszik. Megmutatja a szobát, és azzal kész!

Feri meg egyáltalán nem is akar bemenni. Jól el tudja képzelni, hogy gubbasztanak a muzulmánék. Aztán majd elmesélik. Így szereti ő: ül egy szobában, olvas, vagy csak a levegőbe bámul, aztán befut apa, Frici, Sanyi, és elmondják, hogy mi van „odakinn”.

– Egy pillanat! – mondja Dévasut. Eltűnik. Kis kék lábassal tér vissza.

– Mi van benne?

– Túrós metélt. Ezt különösen jól csinálom, azt hiszem, nem árt a gyerekeknek.

– Gondolja, hogy ilyenkor tudnak enni?

– De mennyire! Én is tudtam enni, amikor a Bözsiék úgy behúztak. Folyton ettem volna. Tudj’ isten, az valahogy megnyugtatott, akkor nem gondoltam a dologra.

Hát akkor Berényi, Dévasut és Frici levonulnak a második emeletre. Dévasut vigyázva, óvatosan fogja a lábast, mintha ereklyét hozna. Megbotlik a lógó cipőpertlijében, majdnem elesik. Lehajol, félkézzel betűri a pertlit.

– Néha meg is köthetné – mondja apa.

A folyosón Frici megy előre, most nem beszél, csöndesen vonul. Általában látszik rajta, hogy átérzi a szerepét.

Az apa a gyerekekre gondol. Várják, hogy mi lesz az apjukkal, az öreg muzulmánnal. Hát igen, most egy kicsit soká kerül haza. Hiszen lehet, hogy nagy szélhámos volt, de törődött a gyerekeivel, harcolt értük, akár ő vagy a Drogó. Hányszor szedte ő is össze a leglehetetlenebb módon a pénzt: könyveket adott el, kölcsönök után futkosott. Micsoda tánc volt! mindezt azért, hogy a Ferinek ennivalót tudjon hazavinni. Szinte látta magát, ahogy vándorol egyik szerkesztőségből a másikba. Hajlong, szemtelenkedik, tréfál, siránkozik, és minden szava, mozdulata mögött csak egy gondolat húzódik meg: mi lesz a gyerekkel? Hát igen, hogy a muzulmán végeredményben milyen ember, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy apa.

Frici megáll egy ajtó előtt.

– Ez az.

Dévasut kissé magasabbra tartja a lábast, köhint. Apa kopog. Bent senki se mozdul. Csönd van, mintha már régen elköltözött volna innen mindenki. Dévasut Berényire néz.

– Talán már nincsenek is itt.

– Várjunk csak. – Felemeli az ujját, de nem kopog. Az ajtót nézi. Valahogy szinte hihetetlen, hogy ez az ajtó kinyílik.

Odabent nagyon magányosan megreccsen egy szék.

– Jönnek – suttogja Frici.

Nyúlánk, barna ruhás lány áll az ajtóban: sima fekete haja középen elválasztva, mint vidéki úrilányoké, csipkegalléros barna ruhája is végtelenül egyszerű. Kis kereszt a nyakán.

– Mi tetszik?

Dévasut a fejét ingatja. Látszik rajta, hogy legszívesebben belebújna a lábasba. Milyen nyugodt ez a lány, gondolja Berényi, mint akit semmi sem lep meg. Értelmes, szomorú tekintetű szeme van.

– Anya itthon van?

– Bement apához.

Dévasut és Berényi bevonulnak, Frici kint marad. A másik, kissé kövér, göndör hajú lány az asztalnál ült. Előtte gyöngysor, fülbevalók.

– Gondoltuk, benézünk – mondja apa. – Talán szükségük van valamire.

– Nincs semmire. Tessék leülni.

Dévasut az ölébe veszi a lábast, igazán nem tud mit kezdeni vele. Mosolyogni igyekszik, aztán arra gondol, hogy ez nem illik, és megint komoly arcot vág.

A falon fényképek. Az ott a muzulmán a kislányokkal. Akkor még bajusza volt a muzulmánnak, a lányok fehér matrózruhában. Talán valami vizsga után készült a kép. Apa aztán megint a sima hajú lányra pillant. A lány hosszú fehér ujjait összekulcsolja ölében. Dévasutra néz. – Ugyan, mit akarsz azzal a lábassal? – Ez van a tekintetében.

Berényi egész váratlanul megkérdi.

– Zongorázik?

– Igen, még Bécsben tanultam. – Azzal elhallgat, és csak a kezét nézi.

A testvére a karkötőket tologatja az asztalon, mint akinek más foglalkozása már nem is lehet.

– Ezeket most eladjuk – mondja. Semmiféle szomorúság nincs a hangjában, mint aki már hozzászokott, hogy vesznek gyöngysort, eladják, aztán újra vesznek. – Holnap mi is meglátogatjuk apát. – Ezt végtelenül gyöngéden mondja, mintha nem is az apjáról, hanem a gyermekéről lenne szó.

Dévasut végre megkérdi.

– És maguk? Mi lesz magukkal?

A simahajú felelt.

– Nyelvleckéket adok, a húgom nemsokára férjhez megy.

– Akkor majd magunkhoz vesszük apát – mondja a másik. – Szép, nagy kertünk lesz. Mindig szerette a virágokat. És akkor nem kell neki többet … – Elcsuklik a hangja, feje mellére bukik. Válla megrándul, mintha ostorral ráhúztak volna. A testvére odamegy hozzá, szótlanul simogatja.

Berényi föláll. – Ha mégis szükségük lenne valamire, ha segíthetnék…

Azok ketten oda se figyelnek. A kisebbiknek megrándul a válla, de nem sír. A nővére csak simogatja, és közben valahova a sarokba bámul.

Dévasut megfogja Berényi karját. – Gyerünk. – Azzal kimennek.

Értelmes gyerekek, gondolja Berényi. Különösen a nagyobbik. Szereti a zenét, biztosan sokat is olvas, Bécsben zongorájuk volt, és rendes lakásuk. Lekapcsolták az öreget, és vége volt az egésznek. Itt is milyen jól éltek, aztán nyakon ragadták a papát, és megint eltűnik minden. Aztán ha kijön az öreg, újra vígan élnek.

Fölérnek a harmadik emeletre. Dévasut megáll a szobája előtt. Hatalmas lapáttenyerét a lábashoz érinti.

– Már egészen kihűlt.

 

 

A portás egy mozdulatot tesz.

– Végtelenül sajnálom, de le kell zárni a szobát. Tetszik tudni, a Csernovszky…

Magda szaporán bólogat.

– Igen, igen, na, gyerekek, vegyétek föl a kabátot. A pulóvert is nyugodtan felhúzhatjátok. Éles szél fúj. – És ha nem fúj éles szél?, gondolja. Ki tudja, visszajöhetünk-e még? Kár lenne azért a drága pulóverért. Körülnézett, mit lehet még menteni. Ez a nappali portás rendes fiú, nem akadékoskodik. Szerencsére egypár ruha már a zaciban van, ezt a sálat se hagyjuk itt. Mást nem vihetünk el. Legfeljebb még egy pár harisnyát zsebre vágok, Palinak adunk egypár zsebkendőt. – Tessék, Pali!

Pali értelmetlenül nézi a három szürke szegélyes zsebkendőt.

– Köszönöm – mondja –, köszönöm, már van nálam zsebkendő.

Magda és Tibike összenéznek. Micsoda hólyag ez a Pali! Tibike kikapja a bátyja kezéből a zsebkendőt, elteszi. Na, ez is megvan. Közben már fölöltöztek a gyerekek szép rendesen, mintha csak sétálni mennének. Kivonulnak a folyosóra, hallják, ahogy a portás betolja a zárba a francia kulcsot.

– Üljetek le a portán, hiszen nemsokára jön apa.

– Nem, nem – mondja Magda. – Majd sétálunk egy kicsit. Egész jó az idő. – Mosolyog. – Igazán jó az idő.

– Tavaszodik – mosolyog a portás.

Magdáék levonulnak az utcára. Hiszen beülhettek volna a portára is, de Drogó nem szereti, ha ott várnak. Nem kell mindenkinek látni, hogy kiraktak minket! Meg aztán a portán mindenféle népség megfordul, a gyerekek valami olyat hallhatnak, ami nem nekik való. – Ilyesmivel törődik, gondolja Magda. Inkább pénzt kerítene.

Egy darabig a szálloda előtt várnak. Hiszen apa mindjárt jön.

– Emlékszel, Magda, a múlt héten is alig vártunk egy félórát – mondja Tibike.

– Még annyit se. Húsz perc múlva jött apa, hozott csokoládét, és elmentünk moziba.

– Most is így lesz.

És csak várnak. Tibike a tér felé pislog, onnan is jöhet apa. Magda a Körút felé sandít, inkább erről szokott jönni. Megjelenik egy görnyedt hátú, félszemű verklis. Megáll a szállodánál, ahogy meglátja a gyerekeket, elmosolyodik. Ó, hiszen már ismerik egymást.

– No gyerekek, mit játsszak? – Indulót nyekerget.

Magda pénz után kutat az elegáns piros erszényében. Húsz fillér az egész vagyona. Ezt nem adhatja a verklisnek, inkább pattogatott kukoricát vesz rajta. Apró nincs. Így hát egy fényképet mutat az öregnek.

– Látja, bácsi, ez én voltam kislány koromban.

A verklis továbbmegy. Kékes árnyékok jelennek meg a földön. Gyújtogatják a lámpákat, és Drogó még mindig nem jön.

Tibike megszólal.

– Pénteken későn jött, aztán vendéglőben vacsoráztunk.

– Igen, igen, vendéglőben!

Csönd. Aztán Magda:

– Sétáljunk egy kicsit. Még megfáztok a végén.

Sétálnak. Kimennek a térre, Magda leül egy padra. Nincs itt senki rajtuk kívül, hiába, még hideg van, Magda leül, föltűri a kabátgallérját.

– Fogócskázzatok, gyerekek!

A gyerekek fogócskáznak. Pali a fogó. Nagyon buzgón, lelkiismeretesen fut Tibike után. A kicsi nem nagyon igyekszik. Csak már jönne apa, gondolja. Hagyja magát megfogni, Pali nevet, tapsol.

– Most te vagy a fogó!

– Most én vagyok a fogó.

Magda meg csak ül, ül, cipője sarkával vonalakat húz a földön. Fázik, kissé éhes is. Mi lesz? Mikor jön a férfi? És hoz-e pénzt? Múltkor nem hozott, alig tudta kikönyörögni Csernovszkytól a kulcsot. Örökké ez a várás! a fizetésére is mióta vár! – Föláll, tesz egy-két lépést.

– Na most visszamegyünk a szállodához.

Visszamennek, Magda bemegy a portára. Már Csernovszky ül ott. Egy nővel beszél, mosolyog, meg se látja Magdát. Hirtelen ránéz.

– Még nem jött haza – mondja. Elfordítja a tekintetét.

Magda még nem megy ki, mintha várna valamire. Úgy érzi, mindjárt elsírja magát, végigsimít az arcán, kimegy a gyerekekhez.

– Még nincs itt apa. Biztosan sok dolga van. Sok pénzt is hoz haza.

A Körúton sétálnak, a kirakatokat nézik. Szép ez a kalap, gondolja Magda, elég rég meg akarja venni. Reménytelen. Egyelőre egy vasa sincs. – Mozi előtt állnak.

– Jó vígjáték megy.

– Milyen mókás arca van ennek a nőnek. A füléig húzza a száját. Te, Magda, meg tudod ezt csinálni?

– Cigánykereket tudtam vetni kiskoromban, de most már biztos azt is elfelejtettem.

Megint a szállodánál vannak. Magda benéz, nem, a Drogó még most se jött meg.

– Gyerekek, legjobb lesz, ha elmegyünk a Gizi nénihez.

Gizi néni apa nővére. Egy tanácsos özvegye. Nála szoktak uzsonnázni, vacsorázni, de voltak már ott ebéden is.

Drogó Gizi néninél van. Arca szürke, haja izzadtan tapad a halántékához. A magas, széles vállú nővére úgy ül előtte, mint egy szigorú tanár. Drogó végigsimít agyonborotvált arcán.

– Okosan tettétek, hogy felnéztetek. Én is most jöttem. Hát igen, gyerekek, az lesz a legjobb, amit Gizi néni mondott. Lementek a nagymamához Váradra. – Térdére ülteti Tibikét, az arcát simogatja. Arra gondol, hogy most megint el kell hagynia a gyerekeket. Mikor tud már egyszer annyi pénzt összehozni, hogy nyugodtan élhessenek?… Hiszen ha tőkét tudna keríteni, hogy illatszertárat nyithasson!… Ábrándok! Egyelőre éppen annyi pénze van, hogy ki tudja fizetni a szállodát, a gyerekeknek is jut útiköltségre, aztán kész! Ezt is a Gizitől kapta. Rossz lesz egyedül, de mit csináljon? Így legalább a gyerekek rendesen élnek. – Majd írsz minden héten, ugye, Tibike? És szót fogadj a nagymamának. Én is írok, persze hogy írok.

Aztán vacsoráznak. Drogó alig eszik. A gyerekeket nézi, ahogy Tibike a kanalat emeli, ahogy evés közben összeráncolja a szemöldökét. Drogó úgy figyeli, mintha minden vonását, mozdulatát meg akarná jegyezni.

Vacsora után hazamennek. Elöl a gyerekek, mögöttük Drogó Magdával.

– Mikor utaznak? – kérdi Magda.

– Holnap délben, reggel megváltom a jegyeket.

– És én?

– Velem maradhat. Hát valami csak sikerül, nem lesz ez mindig így. Nem akarnak kölnivizet venni az emberek, vagy mi van velük? – A fejét csóválja. – Különben éppen most egy kitűnő keverékre jöttem rá. Remélem, ez beválik. Hiszen tudok keresni! Emlékszik, tavaly is mennyit összeszedtem. Nem hagyom én magam!

Ahogy hazaérnek, nem mennek be mindjárt a szobájukba, előbb még fölmennek a szerkesztő úrhoz.

– A szerkesztő úr nagyon kedves úriember, és különben is úgy illik, hogy elbúcsúzzatok a Feritől.

Drogó az ajtó előtt kihúzza magát, megigazítja a nyakkendőjét. És ahogy a gyerekekkel a szerkesztő úr előtt áll, igazán úgy fest, mint egy boldog, megelégedett családapa valami fényképen.

– Bejöttünk, kérem, elbúcsúzni. Leruccannak egy kicsit a kölkök a nagymamához. Egyre-másra írja a leveleket. Úgy szeretné már látni ezeket a haszontalanokat! Nem, nem ülünk le, szerkesztő úr! Hiszen későn van, ilyenkor már aludni kell a gyerekeknek. Csak éppen bekukkantottunk elbúcsúzni. Viszontlátásra! Jó éjszakát!

 

 

Fagyott, kemény a föld, a fák csupaszok, de azért van valami a levegőben, ami a tavaszt jelzi. Frici rongylabdát rugdal, néha a kiskör széléig elszalad vele, aztán megint csak visszajön. Sanyi piszkos kis noteszt, ceruzát szorongat a kezében. Vázlatokat csinál. A szerkesztő úr mondta, hogy ez nagyon fontos. Egy fát rajzol, és közben magyaráz.

– Van Gogh órákig dolgozott a krumpliföldeken. Szélben is rajzolt. – Sanyi tömpe ujjait vörösre csípte a hideg. Nem baj, Van Gogh is fázott. Van Gogh. – Boldogan kapaszkodik ebbe a névbe. A szerkesztő úr sokat mesélt róla. Otthon persze ezen is röhögnek. Nem is hallottak Van Goghról. Miért is mond el otthon mindent? Úgyse értik meg! Pedig egyszer olyan jó lenne anyával beszélni. De anya csak a Gerlével törődik. Gerle most ügynököl, elég tűrhetően keres, olykor leutazik vidékre. Egyszer majd nem jön vissza. Sanyi már ismeri az ilyesmit. És akkor anya éjszakákat sír át. Aztán akad egy újabb Gerle. De a gyerek most nem akar erre gondolni, csak a rajzolás fontos. – Nézd csak, Feri, elég jó?

Feri megnézi a rajzot. Pár kusza vonás a fa kopár ágaival. Feri inkább Sanyit nézi, ahogy aggódva hajol a rajz fölé. Hegyes álla erőszakosan előrenyomul. Feri csak nézi a barátját. Pár nap, és nem látja többet. Szinte hihetetlen, hogy Sanyi akkor is lesz, és talán rajzol is. Egy darabig még elismételi azokat a mondatokat, amiket apától hallott. – Sokat kell rajzolni, mint Van Gogh a krumpliföldeken. – De aztán egy idő múlva lekopnak róla ezek a dolgok, és talán nem is rajzol. Az Orbán Bubi nővére táncolni szeretett volna, panaszkodott apának, hogy a szülei nem engedik. Ügyetlenül, sután mutatott is egypár balettmozdulatot, amit egyik barátnőjétől lesett el. – Magának táncolni kell – mondta apa. – Ez az útja. – Anna Pavlovnáról mesélt neki, meg a többi balettcsillagról. És most mi van a Bubi nővérével?… Táncol még? Éppen tegnap beszélt róla apának. Apa olyan értelmetlenül nézett, mintha sose ismerte volna a lányt. Egy hónap múlva már Sanyira se emlékezik.

– Majd néha elmegyek hozzátok – mondja Sanyi. – Megmutatom a szerkesztő úrnak a rajzokat. Azt mondta, figyelni akarja a fejlődésemet.

Feri mosolygott.

– Persze, csak gyere.

Frici magasra rúgta a rongylabdát. Hoppla! Aztán abbahagyta a rugdalózást.

– Egy artista jött a Drogóék szobájába, azt hiszem, bűvész. A papám ismeri. Valamikor együtt léptek fel. Sokan mennek most el. Tulla a jövő héten utazik, ti pár nap múlva.

– Igen – mondta Feri –, pár nap múlva. Holnap moziba megyünk.

– Már mondta a papád. Én veszem meg a jegyeket. Értek hozzá. Öt darabot veszek. – Az ujjain számolta. – Te, a papád, a Tulla, a Sanyi meg én. Igen, az öt.

– Mit nézünk meg?

– Egy jó vígjátékot, mert ahogy apád mondta, a kedély a legfontosabb. – Frici fölugrik a padra, széttárja a kezét. – Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, itt látható Friderico, a gumiember. Táncol és énekel! És nincs az az ócska könyv, amit el ne adjon! – Énekelni kezdett a padon. – „Nagysád, ha meg nem sértem, nagysád…”

– Nem mész le a padról! – kiáltott rá a csősz. Botjával hadonászva futott Friciék felé.

Frici leugrott a padról.

– Futás következik! Figyelem! Futás!

Azzal nekiiramodtak mind a hárman. A csősz kötelességszerűen kergette őket egy kicsit, aztán abbahagyta az üldözést.

A gyerekek a külső sétányon mászkáltak. Frici tréfált, énekelt. Előadta, hogy milyen gőgös pofa lesz Sanyi mint beérkezett, híres rajzoló. Szóba se áll az emberrel.

Sanyi a vállát vonogatta, fejét csóválta.

– Ugyan, ugyan miket beszélsz! – De azért látszott rajta, hogy tetszik neki a dolog. – Hogy inasom lesz? Autóm? Egy igazi nagy művésznek nincs szüksége ilyesmire. A szerkesztő úr mondta.

Feri valósággal elszomorodott. Ez az egész Sanyi egy idézet apából. Örökké azt hajtogatja, amit tőle hallott.

Frici tovább tréfált.

– Micsoda remek felesége lesz a Sanyinak! – Aztán elhallgatott, az orrát piszkálta. Arra gondolt, hogy Tulla elmegy, Feri is elmegy, és hogy Sanyi unalmas alak. Jó fiú, lehet, hogy rajzolni is tud, de nagyon áporodott. Ó, Tulla más! Annak kedélye van! Egy pillanatig nem áll be a szája. Igaz, Frici nem sokat ért abból, amit mond, de azért jólesett hallgatni. Mégis volt valaki mellette, amikor könyveket ment eladni, valakinek gesztenyét vehetett. Hát most megint csak egyedül vándorol a könyvekkel. Holnap azért még együtt mennek moziba. Ennek is örülhet! És megint csak énekelt. – Nagysád, ha meg nem sértem, nagysád!…

Mikor Feri fölment, apa hegedült, keringőt játszott. Olykor megállt, pötyögtetett egy kicsit a húrokon, aztán tovább játszott.

Feri fogott egy könyvet, és leült az asztalhoz. Végigsimított a könyvön. Olvasott a gyertyafoltos takarón, itt a szállodában, és az új lakásba is elkísérik a könyvek.

Apa kezében a hegedűvel megállt mögötte. Nézte, hogy olvas a fia, aztán elrakta a hegedűt, és ő is egy könyv után nyúlt.

 

 

Frici a mozipénztár előtt sorakozik. Hát bizony itt sorba kell állni, mintha ingyen osztogatnának valamit. Még nincs pénztárnyitás, de azért már elég sokan vannak. A sor elején egy sportsapkás fiú újságot olvas. Néha fölnéz.

Egy fiatal lány állva köt. Néha meglöki valaki a karját, ilyenkor egy kicsit abbahagyja a kötést, aztán megint csak hozzáfog. Két öreg néni beszélget. Az egyik magas és szikár, mindenféle prémekbe van burkolva, mint egy sarkutazó. A másikon meg csak kendő van, mintha a házból szaladt volna le.

– Azelőtt szerettem az izgalmas filmeket – mondja a kendős néni. – A Drakulát háromszor is megnéztem.

Frici előretolakodik. Na, nem feltűnően, dehogy! Éppen csak odalép a nénikhez, mint aki beszélgetni akar.

– Tetszett látni a Panoptikum titkát? Az arról szólt, hogy egy orvos…

Valaki megfogja Frici vállát.

– Hé, hé, papa, menj csak vissza szépen a helyedre! A végén álltál!

– Hát elsősorban nem álltam a végén, másodsorban csak beszélgetek. Beszélgetni még szabad.

– Menj csak vissza a helyedre!

Frici morog valamit, visszasomfordál. Persze már nem eresztik be a sorba.

– Állj csak a végére!

Frici a sor végére áll. Ő nem vitatkozik. De a következő percben már megint elöl beszélget valakivel.

A pénztárablak megvilágosodik. Megmozdul a sor. A sportsapkás elteszi az újságot, a lány a kötést.

– Hogy furakszik ez a gyerek! Lassabban, öcskös!

Frici már a pénztárnál van.

– Öt támlásszéket! Középre, kisasszony, középre!

Úgy, megvan a jegy. Mehet vissza a szladiba. Még van egy jó félóra az előadásig. Persze másnak nincs kedve itt ácsorogni, így hát rásózták a jegyvásárlást.

A társaság már együtt van a szerkesztő úr szobájában. Tulla kivételesen csöndes. Egy széken ül, állát tenyerébe hajtva, ahogy Frici belép, felugrik, elkapja a fiú csuklóját, hátracsavarja.

– Jó, jó – dörmögi Frici. – Tudom, hogy szeretsz, de azért ne tépd össze a jegyeket.

Sanyi nagykabátban áll, bocskaisapkáját az ujján pörgeti. Haja gondosan elválasztva, még egy borsózöld nyakkendőt is kötött. Gerle adta. – Lássák, hogy úrigyerek vagy! – Sanyi anyja sírt. – Hogy törődsz a fiammal, hogy törődsz!

Apa végignéz a gyerekeken. Kedves pofák! majdnem egy évet töltött velük. Sanyit rajzolni tanította, Fricit biztatta, hogy csak táncoljon. Jólesett látni, hogy kezdenek, próbálnak valamit – és hisznek.

– Hát akkor induljunk.

Feri és Sanyi közrefogják apát, mögöttük Frici Tullával.

Sanyi mindenáron a rajzolásról szeretne beszélni, de apa nem figyel rá.

– Régen láttam már jó vígjátékot, remélem, ezen lehet nevetni.

Sanyi még nem adja fel a harcot.

– És, szerkesztő úr, Van Gogh nyomorgott, sokat nyomorgott. A fülét is levágta, tetszett mondani. Aztán hogy kínlódik az ember, szenved… az elmúlik. Hanem betette egy borítékba a fülét. De hát nem az a fontos, amit csinál… a rajzai… az az élet, tetszett mondani.

Apa leinti.

– Hagyjuk, inkább Frici mondjon egy jó viccet.

Úgy tologatja a gyerekeket, mint a bábukat. Frici vicceljen, Tulla a szemét forgassa, általában szórakoztassák az embert.

Sanyi még mindig a rajzolásról dünnyög, Feri végre megszánja.

– Most min dolgozol?

Sanyinak felragyog a szeme. Megkérdik tőle, min dolgozik, akár egy nagy rajzolótól. És már magyaráz.

– Az ágyat rajzolom le az éjjeliszekrénnyel. Nehezen megy, de Gauguin is sokat kínlódott! Apád mesélte, hogy… – Elmondta, hogy mit hallott a szerkesztő úrtól.

Megérkeznek a mozihoz. Apa bevonul a gyerekekkel. Határozottan sikere van a társulatnak.

– Ni, egy néger! – nevet valaki. – Micsoda bozontja van, és milyen pofákat vág!

– Hogy bámulnak – morog Frici. Megfogja Tulla karját, mintha meg akarná védeni. Egymás mellé ülnek. Mindig szerettem volna vele moziba menni, gondolja Frici, most végre sikerült. Cukrot kotort elő a zsebéből. Szép piros savanyú cukor. Igaz, sok minden tapad hozzá, kenyérmorzsa, papír, meg általában ami egy zsebben akad, de azért jó cukor. Tulla hálásan mosolyog.

Közben már kezdik a filmet. Frici Tullára pillant. Nézi, hogy fészkelődik, hogy igazgatja a haját, a ruháját. Olyan jó látni. Párizsba megy. De most még itt van. Megfogja a lány kezét.

 

 

No hát a csomagolással most is elég hamar meglesznek. Apa kiveszi a szekrényből az ingeket, nyakkendőket. A felső polcról kipottyan egy könyv. A nyakkendők közt is könyv van, mintha maguktól kerülnének ide. Apa igazán nem is emlékszik rá, hogy mikor vette. Belenéz egy könyvbe, elolvas pár sort, aztán beteszi a táskába, és tovább csomagol.

Feri mögötte áll, hátratett kézzel figyeli a csomagolást. Ma nem ment iskolába. Költözködéskor nem megy iskolába. Talán most már nem költözködnek többet. Kicsit nehéz elképzelni, hogy örökké egy lakásban maradnak. Az új lakás … hát igen, az más, mint a szálloda vagy az a régi, a telepen. Rendes, tiszta ajtók, mindegyiken névtábla. A régi lakásban egy cetlire írta föl apa: Berényi Dénes. Egy rajzszegen fityegett ez a papír, aztán egyszerre csak eltűnt. Apa nem akasztott ki újat. Minek? Ilyesmivel igazán nem érdemes törődni!

Feri kibámul az ablakon. Nagyné most megy bevásárolni, karján kosár, mellette a fehér kutya. Megáll egy pillanatra, előveszi az erszényét, pénzét számolja. Barna néni éppen kijön egy boltból, megáll egy kicsit a Nagynéval beszélgetni. Répát vesz elő a szatyorból, azt mutogatja. Aztán a Krámer néni boltját nézi a gyerek. Többet már ide se megy le. Különben ezt nem nagyon bánja. Krámer néni meghalt a télen, a lányát meg nem szereti. És a többi boltok, a vésnöki műintézet, a trafik, a hentes… Napfény borítja az utcát, könnyű, remegő napfény, mintha minden pillanatban el akarna tűnni az utcával, a boltokkal együtt.

Anya nem jön értük, az új lakásban rendezkedik. Ó, sok munka van még ott. De azért délutánra rendben lesz minden. Anya tele gonddal arról beszél, hogy még kéne egy nagy kép, mert az „jól hat”. Apa ilyenkor csak bólogat. Jó, hát majd nézünk egy nagy képet.

Bejön Sanyi. Apa úgy néz rá, mintha nem is ismerné. Sanyi megáll az ajtóban, nézi, hogy rakosgat a szerkesztő úr, aztán végre megszólal.

– Milyen az új lakás?

Nem kap választ. Az állát dörzsöli, és valahogy az az érzése, hogy sose fogja ő meglátogatni a szerkesztő urat. Csak zavarná. Most is jobban tenné, ha menne. De azért nem mozdul. Csak áll az ajtónál, mint valami ócska bútordarab, amire már senkinek semmi szüksége.

Apa a Stúdiókat teszi be a táskába. Vigyázva, gondosan. Olykor megnéz egy-egy képet. Sanyi is szeretne még egyszer belenézni, de csak áll a sapkáját forgatva.

– Hát akkor én megyek – mondja. De még mindig nem mozdul.

Kopogás. A kövér tulaj jön be. Sanyi elhúzódik az ajtóból. A tulaj széttárja a karját.

– Kedves, jó szerkesztő uram, hát tényleg elhagy minket?

– Képzelje – bólint apa. – Nehezen tud nélkülözni?

– Az ember nem szívesen veszít el egy jó lakót. Igen, igen, ön egy rendes ember, ne is tagadja! Kérem, én csak bámultam, hogy törődik a gyerekével!

– És jött a kulccsal, ha két nappal elmaradtam.

– Aranyos szerkesztő úr, hát tehettem mást? Az különben is a Csernovszky bűne volt. Tudja, sokkal tartozom neki, és így… No de hagyjuk! Inkább arról beszéljen, hogy mikor ereszt meg egy pompás kis cikket a szállodánkról! Egyébként hű olvasója vagyok!

Apa a fejét csóválja.

– Elszánt fickó!

– Hát remélhetek, mondja, szerkesztő úr!? Az ön lapja mégis a Felvidékre megy, mindenfelé sokan olvassák. Pár sort, pár sorocskát! No de most nem zavarom. Majd egyszer teszem tiszteletemet a szerkesztőségben.

– Nagyon ragaszkodik ehhez?

– Szerkesztőség, istenem!… – A tulaj egy mozdulatot tett a mennyezet felé, mintha el akarna szállni. – Tudja, én is újságíró akartam lenni. Hát van annál szebb pálya? Csak persze a körülményeim megakadályoztak.

– Kész szerencse.

– Sok mindent eltemet magában az ember, higgye el, szerkesztő úr! Nem mondom, jól hoz ez a szálloda, jól hoz, de azért valami mást szeretnék, valami mást. Ért engem?

Dévasut bedugja a fejét, de ahogy meglátja a tulajt, visszahúzódik.

A tulaj fölemeli a kezét.

– Hát, szerkesztő úr, minden jót kívánok önnek! Szervusz, fiacskám! Nagyon értelmes szeme van a gyereknek, rendkívül értelmes szeme. Hát akkor számíthatok a cikkecskére, szerkesztő uram? Különben remélem, még találkozunk!

– Ne fenyegessen!

A tulaj egy bájos mozdulattal behúzza maga mögött az ajtót.

– Csakhogy kint van! – legyint apa. – Mennyit szavalt! Nahát, ez meg ki?

– Utálom ezt a pofát – dörmög Dévasut. – Különben is tartozom pár nappal. Jelentéktelen összeg, de mégse akartam, hogy itt előadást tartson. Hát megyünk, kérem, megyünk? Igen, én is szerettem volna egy rendes lakást, de nekem valahogy semmi se sikerül. Mióta eltoltam azt az ékszerüzletet, nem tudok lábra állni.

Dévasut kivételesen rendesen megborotválkozott, nyakkendőt is kötött. – Sok dolgom van ma. Egypár előkelő helyre is elnézek. Különben tojásos krumplit csináltam. Megkóstolják? Tulajdonképpen ezért jöttem át.

– Nagyon köszönöm – mondja apa –, de most már készen vagyunk a csomagolással, és indulnánk.

Feri körülnéz a szobában. A falak csupaszon meredeznek, eltűntek a képek, az asztalról eltűntek a füzetek, a könyvek. Mégiscsak itt hagyják ezt a szobát? Mintha az utolsó percig nem bízott volna ebben. Hát el lehet innen menni? ebből a szobából és ebből a szállodából? – Sanyit nézi. Semmivel se látszik elevenebbnek, mint a csupasz ruhafogas.

Apa leemeli a szekrényről a hegedűt.

– Ezt majd én viszem.

A ruhásbőröndért (mert közben mégiscsak vettek egypár ruhát) följön Náci. Feri a kis táskát viszi, akkor is ez jutott neki, mikor a telepről költözködtek. Könnyen kinyílik a zárja, nagyon óvatosan kell fogni. Nem lesz semmi baj, már van némi gyakorlatunk. Hányszor indul még el apa mellett ezzel a táskával?…

– Itt az autó – mondja Náci.

– Autó – ismétli Dévasut. – Autó.

– Hát csak nem cipeljük ezt a bőröndöt! – Apa Ferire nevet. – Emlékszünk egy könnyebb költözködésre is, ugye, cimbora? Akkor nem volt gondunk a bőrönddel! Azért nem leszünk „nagy pofák”, nem, nem!

Dévasut búcsúzik. – Hát, kedves szerkesztő úr… – Többet aztán nem is tud mondani. Így marad el egy félbehagyott mondattal.

Sanyi kikíséri Feriéket. Nem szól, nem is veszik észre, pedig szeretne valamit mondani, hogy hát ő továbbra is rajzol, és küzd, mint Van Gogh, és, és… – de a szerkesztő úr arról beszél, hogy hol ebédelnek. Sanyi szótlanul oldalt lép, és elmerül a folyosó homályába.

A kapu előtt Frici apja csípi el Feriéket.

– Mit látok? ön költözik? Igen, igen, a fiam már tegnap említette. Nagyon szomorú volt a fiam, annyira szerette önt meg Ferit. Akkor hát igaz, hát elmennek… igen… Milyen kevés jó baráttal találkozunk az életben, milyen kevés emberrel!

Náci berakja a bőröndöt az autóba, apa is be akar szállni, de az öreg színész megfogja a kabátgombját.

– Bocsásson meg, hogy zavarom, tudom, hogy ez nem stílusos, azonban pillanatnyi pénzzavarban vagyok. Nem is képzeli, mennyire restellem a dolgot. Hisz ha nem lennénk barátok!… Frici áradozva beszélt önről! Egy húszast ad? Angyal! Várjon, várjon, fölírom a címét, úgyis tiszteletemet óhajtom tenni. Milyen tér?…

Apa beszáll a kocsiba, aztán elindul az autó.

Feri visszanéz. Még látja a színészt a szálloda előtt, ahogy a noteszába jegyez. Az autó aztán bekanyarodik a sarkon, és a szálloda a színésszel együtt eltűnik.