Francia kulcs
– A huszonegyedik utca
– A pálya szélén

 

Francia kulcs

Egyszerre csak előttük volt a szálloda, mintha a délutáni ködből bomlott volna ki. Állványok vették körül, akárcsak ketrecbe lenne zárva. Mellette egy bolt kis lépcsőjét lehetett látni, távolabb a tér fáit száraz, vékony ágakkal felfutni a tejszínű ködre.

Feri a kopott, barna aktatáskát nézte, aztán apát. Nos, hát „megrohamozzák”?… Mert a dolog nem olyan egyszerű. Az előbb a pályaudvar mellett próbálkoztak. Ó, hát az előkelő szálloda volt! Borotvált arcú, fekete ellenzőjű sapkás férfi trónolt a pult mögött. A sapkán körbe aranyos betűkkel: Hotel Haway. Jól hangzik, Hotel Haway. Feri hallott egyszer egy dalt. Hawaiiban gyönyörűek az éjszakák. Apa nagyon meggyőzően beszélt. – Adhatja olcsóbban, nyugodtan adhatja. – A portás nyugodt volt, de nem adta olcsóbban, sajnálkozó mozdulatot tett. Apa se hagyta magát.

– Majd írok magukról.

– Melyik lapnál van, szerkesztő úr?

– Többnél is.

– Inkább egynél lenne, ugye?

Összenéztek, mint akik ismerik egymást. A fiú pedig csak várt, megszokta már. Azelőtt otthon a szőnyegen hason fekve olvasott, előtte a gyertya, körülötte a sötét. A gyertya egyre fogyott, a sötét meg mintha egészen el akarná nyelni. Új gyertya nem volt, majd apa hoz. Aztán amikor elfogyott a gyertya, Feri kiült az ajtó elé a szemétládára. Figyelte a lépéseket, néha el is aludt.

A portás fölemelte a karját.

– Sajnos.

Apa még morgott valamit, aztán megérintette Feri vállát.

– Menjünk.

És most ebben a kis szállodában talán sikerül? Apa bekukkantott a portára, mintha fölmérné az ellenfelet, Ferire hunyorított.

– Figyeld meg, evés után milyen másképp mozog az ember!

Nos igen, mert a Hotel Haway után bevonultak egy vendéglőbe. – Majd találok olcsóbb helyet is – mondta apa –, nem szabad mindjárt beugrani. Fontos, hogy kitartása legyen az embernek.

Ilyen bölcsességeket közölt apa. Ha kevés volt az ennivaló, vagy nem tudtak fűteni: – Hát most nincs, majd lesz, csak türelem… – Ült az üres, bútortalan szoba pokrócán, vagy ment az utcán, és magyarázott. Mindig magyarázott, mint önmagának a széljegyzete. Feri csak bólogatott. Nem szabad beugrani, kitartás… – Milyen szívesen „beugrott” volna abba a remek szállodába, már érezte az ágy melegét. Feküdni, elnyúlni, de hát megint az utca…

És akkor azt mondta apa: – Beülünk egy vendéglőbe. – Vendéglő, ez már valami értelmes dolog. Aztán már ott ültek egy fehér abroszos asztalnál, az asztalon kecses üvegpohárban egy szál virág. A falon képek: gémeskút, lovak az itatónál, egy pásztor a botjára dőlve. Az egészben volt valami családias, akárcsak ebben a szállodában.

Apa már be is nyomult, mögötte Feri. A portához egy hosszú, meszes deszkán kellett végigmenni. Ebben volt valami izgalmas, mintha szakadék fölött lennének. Végre megérkeztek a portához.

Egy sárga kopasz fej billegett a magasban. Bágyadt mosoly derengett az arcán.

– Teljesen átalakítjuk a szállodát, európai nívót kell tartanunk.

Úgy nézett apára, mintha ennek a kérdésnek az eldöntése csak tőle függne.

– Na és az árak?

Az „ütközet” megkezdődött.

Feri közben valahogy a gombaleves ízét érezte, amit a vendéglőben evett. Hát igen, az komoly ebéd volt. És aki így ebédel, azt már nem lehet csak úgy kihajítani egy szállodából. A pincér különben megismerte apát. – Nem emlékszik rám, szerkesztő úr? Azelőtt a Keleti étteremben voltam. – Apa vidáman hunyorított, persze hogy emlékezett. Apát mindenütt ismerte egy pincér vagy egy újságos. Néha holmi vidám mulatozásokról beszéltek, na igen, akkor még lehetett ilyesmit. Ebéd után apa szivarra gyújtott. – Majd meglátod, öregem, rendes kis helyet találunk. Anyád csodálkozik!

Hát ez volna a rendes kis hely.

Aha, a portás egy nagy könyvben lapozott, közben apára sandított.

– Természetesen kétágyasról lenne szó.

A gyerek elvigyorodott. Kétágyasról lenne szó! – nem rossz ötlet. Tehát ezek szerint ágyban alszik. Na persze előbb még a szoba ára körül lesznek némi csatározások.

Ha sikerül, hát akkor vasárnap elmeséli anyának a költözködést. Minden vasárnap felmegy anyához, rendes ebédet kap, megfürdetik. Közben kissé gyanakodva nézik, mint aki egy más világból jött. Sári néni, a kövér, mély hangú Sári néni úgy szól hozzá, mintha nagyon sajnálná. – Mi van veled? És apád? – Különösen az utolsó kérdés: és apád? Ilyenkor mély a hangja, és úgy néz Ferire, mintha mögötte akarna meglátni valamit. Anya Sári néninél lakik már évek óta. Mikor ők apával arra a telepre mentek… Feri akkor már iskolába járt. Emlékek a régi lakásról: a hűvös, nagy szoba, egy kávéfoltos ajtó. Apa vágta ide a kávéscsészéjét, anyával veszekedett. Sokat veszekedtek. Egyszer borotválkozás közben rohant el apa, az álla még szappanos volt. Anya sírt. És Feri?… – ő nem tudott se elrohanni, se sírni. Félt. Igen, hogy majd egyszer történik valami. Nem tudta, micsoda, fogalma se volt. Néha, mikor éjszaka fölébredt, akkor érezte leginkább. Valami történik. Látta azt a mozdulatot, ahogy apa az ajtóhoz vágja a kávéscsészét, az eltorzult arcát… Ilyenkor összehúzta magát, mintha valami ismeretlen veszedelem előtt kuporogna.

Aztán elment nyaralni, apa nem jött vele, anya se. Néha egy-egy levél. – Jól vagyunk, és te? Milyen az étvágyad, híztál? – Fontos kérdések, Feri válaszolt. – Két kilót híztam – aztán még odaírta: – …és ne veszekedjetek. – Egy esős délután a néni föltette Ferit a vonatra. – Vigyázz magadra, hisz már nagy fiú vagy. Majd apád vár az állomáson.

Hát igen, apa várta az állomáson. Bajusza sűrűbb lett, a vége kicsit őszes, középső kabátgombja egy hosszú szálon lógott, az egyik kezében kis barna csomag. Mosolygott, és magyarázott. Az új otthonról, meg hogy anya Sári nénihez ment. Villamosra ültek. Mikor leszálltak, hosszú, végtelennek tetsző palánkok mellett vonultak el. Apa magyarázott, mintha ezzel az egész helyet, az egész életet háttérbe akarná szorítani. Megérkeztek. A bágyadt fényű lépcsőházban Feri úgy érezte, mintha álmodná az egészet. Aztán egy sparhed tetején ült, és apa lehúzta a cipőjét. Közben csak beszélt. Hogy nincs villany. Leszerelték. Bútor sincs. Ezt már oly vidáman mondta. Aztán majd pokrócon alszanak, és kabáttal takaróznak. Feri fáradt volt és álmos, lábai véznán fityegtek a sparhedről.

Aztán lefeküdtek a pokrócra, és kabáttal takaróztak.

– Páskai mindig így alszik – mondta apa.

Feri eddig még sosem hallott Páskairól. Apa úgy beszélt róla, mint egy csodálatos, nagyszerű emberről. A Páskai nyers paradicsomot ebédel, majd megtudod, Feri, milyen nagyszerű az! És Feri megtudta. Később még egy sor remek emberrel ismerkedett meg. A Sóvágó, aki fűtetlen vagy csak egész kevéssé fűtött szobában aludt, Bodnár, aki mindig többre becsülte a gyertyát a villanynál. Ezek a kiválóságok váltogatták egymást, aztán mikor vendéglőbe, cirkuszba mentek apával, vagy egy-két hétig rendesen fűtöttek, egészen elmaradtak. Egyszer egy cukrászdában Feri valahogy megemlítette Páskait. Apa úgy nézett, mintha sose hallotta volna ezt a nevet.

– Most ne beszélj, egyél.

Így éltek hát, és vasárnaponként mindenről beszámolt anyának. Anya nagyon óvatosan kérdezett, olyan kifejezés volt az arcán, mintha attól félne, hogy valami utálatos dologhoz ér. De jól megetette és megfürdette Ferit. – Most még sok mindent nem értesz – mondta Sári néni –, igyekezz ember lenni. – Ezt úgy mondta, mint aki egyáltalán nem bízik a dologban, de kötelességének tartja, hogy szóljon. – Tanulj rendesen! Mi lesz belőled?! – Ilyenkor egész zord volt, mint valami ókori prédikátor. – És ne hazudj! Vigyázz a jellemedre!

Így volt ez vasárnaponként, és most… – igen, most majd a szállodából megy anyához!

A portás széttárta a karját.

– De drága szerkesztő úr, aranyos szerkesztő úr!…

Jaj, ezt a mozdulatot már ismerjük, ezt a fájdalmas mosolyt. Mintha mindent, de mindent meg akarnának tenni az emberért, csak hát éppen nem lehet, sehogy se lehet!

Akkor hát megint az utca? Két ujjal meglóbálta a barna táskát. Apa nyakkendői, pár inge, az ingek között könyvek. Általában mindenhol könyvek. Apa zsebei megtömve: egy finom kis Kosztolányi-kötet, borotvapamacs, felszerelés egy életre. Most valahogy a költözködés volt Feri előtt, az a mozdulat, ahogy apa fölkapja a télikabátot.

– Na, most fölvesszük az ágyat! – Ezen jót nevettek. Fölvesszük az ágyat!… Apa télikabátja volt az ágy, egy felöltő a takaró. Nadrág, törülköző a párna. Igazi luxus! Ki teheti meg, hogy az utcán is ágyban járjon?! Apa mondott ilyeneket. De aztán komoly arcot vágott, gondjai vannak, hiába…

– Csak még azt szeretném tudni, mi lesz a bútorokkal?

– Hát bizony, bizony…

– Már megrendeltem a bútorszállító kocsit, de még mindig nem jön.

Feri körülnézett. Szép nagy szoba, szép, üres szoba. Volt benne ugyan egy x-lábú kerti szék. A szomszéd adta be, még amikor Feriék idejöttek. Nagyon kedves kis szék, az ember egy nyári vendéglőre gondolt. Szinte érezte a bécsiszeletet, meg az uborkasaláta illatát. A szomszéd derék ember, adott egy széket. A szomszéd feledékeny ember. Asztalt nem adott, szekrényt se. Apa mondta ugyan, hogy majd vesz bútorokat, a villanyt is bevezetteti. Igen, apa határozott ígéreteket tett. A házgondnoknak is megígérte, hogy majd fizet. A gondnok türelmes ember volt, nagyon türelmes. Csak két év múlva szólt. – Kedves szerkesztő úr, elsejére fölmondok. – Apa derülten mosolygott. – Sosem szerettem itt a telet.

Aztán egy papírlap a földön. Feri fölvette, megnézte. Újságlap, alul egy gyászjelentés. Elolvasta a nevet, Sugár Lajos. Eldobta.

És szinte látta, ahogy a lap most is a földön fekszik az üres szobában, meg a spárga a kilincsen.

Apa az ablaknál állt, kinézett. Kis vonat gurult a töltésen, arrébb kopár mező. – Nyáron szép, de így ősszel… – Elfordult az ablaktól. – Kelemennek már beadtuk a széket, ez is megvan.

Kopogtak. A házfelügyelő jött a kulcsokért. Körülnézett, a fejét csóválta.

– Milyen ez a fal! Festetni kell.

Apa ráhagyta. – Festetni kell.

Elindultak, az úton keveset beszéltek. A házak elmaradtak, egy rét mellett mentek. – Itt sokat fociztunk. – A fiúk… Novák, Orbán Bubi meg a többiek. Mindennap együtt játszottak – és most? Tegnap az iskolában elbúcsúzott tőlük. Valahogy zavarban voltak, nem is tudtak mit mondani egymásnak. Orbán Bubi elgondolkozva húzogatta a fülét. – Hát elmész? – Ennél többet aztán nem is tudott mondani. – Szállodába megyünk – mondta Feri kicsit büszkén. Így búcsúzott a fiúktól. A villamosmegállónál pedig visszanézett a telepre. Egy ember ment át a réten, arrébb kocsi zörgött. És aztán a házak, a sima szürke házak… A harmadik volt Feriéké.

A harmadik.

Holnap nem sétál arra, aztán sose.

Egyszerre csak megpillantotta apa kezében a kulcsot. Diadal! Most már elfelejtette a telepet, a vándorlásokat az utcán, csak azt a kulcsot látta apa kezében. Diadal!

– Náci, vezesse fel a szerkesztő urat!

Persze, felvezetik őket… a szerkesztő urat és a szerkesztő úr fiát! Ezt is elmondjuk anyának.

Náci, mint egy alvilági kalauz, vezette őket. Rajta is portássapka volt, csak éppen az ellenzője középen megtörve.

A szűk, csiga alakban kanyargó lépcsőn paradicsomleves illatát lehetett érezni. Feri nagyon rokonszenvesnek találta az egész helyet.

Homályos folyosón mentek végig. Az egyik ajtó előtt egy piros fürdőköpenyes néger, kezében zöld fogmosópohár. Valahol csecsemő visított, és mindehhez a paradicsomleves illata.

– Apa, egy néger.

– Birkózó – mondta Náci. – A versenyre jött fel. A szerkesztő úr biztosan kap jegyet.

Ezt apa is biztosra vette.

Bementek a szobába.

Apa megállt, visszanézett, és mosolygott. – Nna – mondta –, nna…

Feri az egészet nagyon szerette volna elmondani az Orbán Bubinak, a négert meg a kétágyas szobát, igenis, kétágyas szobát!

Minden sárga volt ezen a két ágyon, a paplantól az ágy vasáig.

Feri az ágy szélén ült. Végigsimított a paplanon, a párnán, aztán rádűlt. Puha, nagyon puha… Most mindjárt el is tudna aludni…

– Gyerünk valami moziba.

Feri már talpon volt. Igen, most moziba mennek. És az egészben az a legnagyszerűbb, hogy aztán visszajönnek, és lefeküsznek az ágyba.

 

 

– Hogy tetszik a szoba, szerkesztő úr?

– Egész tűrhető.

A portás gyanakodva hunyorgott.

– No igen, hát most átalakítás alatt vagyunk…

– Maga is?

A portás nevetett, aztán egyszerre nagyon komoly arcot vágott.

– Be lesz tömve a rés.

Apa csak bólintott. Milyen rést akar az betömni?…

Aztán mikor hazajöttek a moziból, fölfedezték a rést az asztal mellett. Szépen át lehetett látni a másik szobába. Nagyszerű egy ilyen rés. Megtudja az ember, hogy a szomszédnak spirituszfőzője és tornacipője van. Csak a tornacipőt lehetett látni a szomszédból. Feriék ezzel is beérték. Aztán megjelent egy karcsú női láb.

– Szervusz, Balázs.

– Szervusz, Manci.

– Játsszál valamit, Balázs…

Megszólalt a mandolin. Balázs énekelt is.

– Jó hangja van Balázsnak – mondta apa.

Vetkőztek.

A kabátok a fogasra kerültek. Igenis, a fogasra!… Olyanok voltak, mint a száműzöttek.

– Hogy csodálkozhatnak a kabátok – mondta apa. – Nem velük takarózunk.

– Az ám!

Feri elképzelte, hogy éjjel beszélgetnek a kabátok. – Mi történt ezekkel?… Furcsa… – És nem értik a dolgot.

Apa már olvasott, a kis lámpát gyújtotta meg az éjjeliszekrényen. Jól jegyezzük meg: a kislámpát az éjjeliszekrényen!…

Feri a gyertyára gondolt, meg a pokrócra. Az egész olyan végtelenül messze volt, mosolyogni lehetett rajta.

A gyerek jobbra fordult, balra fordult. Milyen puha ez az ágy… Ásított, nyújtózkodott. Végtelenül jól érezte magát, aztán elaludt.

A szomszédból enyhe spirituszszag terjengett.

 

 

Mikor Feri fölébredt, apa már elment. A mosdón a szappanos borotvapamacs, a vizes törülköző a székre dobva. Az asztalon kenyér és tej: a reggeli.

Feri kikászolódott az ágyból.

Lassan mozgott, mint aki minden mozdulatot külön élvez. Az üres ágyat nézte, a gyűrött párnát, a félig lecsúszott paplant. Az egészet valahogy nagyon kedvesnek találta.

A mosdóhoz ment. Két csap: hideg, meleg. Mind a kettőt megengedte. Az ujjával vizsgálta, hogy elég langyos, kellemes-e a víz. Hát nem. Nagyon meleg volt. Elcsavarta az egyik csapot. Akkor meg hideg lett a víz. Rémes, mennyi gondja van az embernek!… Hja, igen, a telepen ez is egyszerűbb volt. Közben már mosakodott. Vidáman prüszkölve locsolta nyakára, mellére a vizet. Minden ok nélkül felnevetett. Reggelizés közben is tartott a jókedv.

A szomszédban mozdult valami. Csoszogás, krákogás.

Feri a rés felé hajolt.

Kopott orrú tornacipő vonult a spirituszfőző felé. Aztán lenyúlt egy kéz, és megvakarta a lábat.

Leguggolt a férfi. Látni lehetett a sovány, hegyes arcát. Piros lábast tett a spirituszfőzőre, a lábasba teát szórt olyan mozdulattal, mint egy varázsló. Olykor roppantak egyet a csontjai. Fölállt, és az egész emberből megint csak a tornacipő maradt.

Kopogás.

Már nyílt is az ajtó.

Alacsony, vörös arcú nő jelent meg partvissal, seprűvel felszerelve.

– Jó reggelt. Micsoda szivarszag!…

Kinyitotta az ablakot.

A gyerek csak nézte. Persze, ez most takarít. A telepen ezt ők csinálták apával. Na nem mindennap, nem… A szomszédtól kaptak söprűt, szemétlapátot. A szekrény alatt is söpörj, mondta apa. Ezen aztán jót nevettek. Utána evés. A nagy pokrócra rakták ki az ennivalót.

– Menjen csak ki, fiatalúr – mondta a takarítónő. – És különben miért nincs iskolában? Tegnap jöttek?

Mennyit beszél! És mennyit kérdez! A telepen egy hónap alatt nem kérdeztek ennyit Feritől.

– Apa elintézi a beíratást.

– Aha, a szerkesztő úr? És a mama?

Na tessék, most meg a mama érdekli!…

– Nem lakik velünk.

A nő a seprűjére dűlt.

– Elváltak? Miért?

– Nem tudom.

– Már régen?

– Pár éve.

Az asszony a fejét csóválta.

– Persze, aztán ennek is a gyerek issza meg a levét.

Még akart valamit kérdezni, de Feri kimenekült a folyosóra. Gondolta, talán fölfedezi a négert.

A folyosó üres volt és homályos. A kopottas, piros szőnyegen nagy luk.

Egy ajtó mögül hortyogás hallatszott.

Egy másik mögött valaki magyarázott. Nagyon lassan, minden szót tagolva.

– Mondtam a Schimmernek, hogy csütörtökön este jöjjön az Orient kávéházba…

A folyosó végéről egy mérges férfihang:

– Az Árpádot látni sem akarom…!

Hallani lehetett, hogy kinyitnak egy ablakot.

Feri kiment a gangra. Hajlott hátú, barna pulóveres nő csoszogott el mellette. Arca vörös, ráncos, mint egy indiáné, szájában ócska fapipa. Kopott szélű kék lábast vitt, ahogy Ferire nézett, morgott valamit.

A gyerek már a lépcsőházban volt.

Alacsony, fekete ruhás, vörös oldalszakállas férfi jött fel a lépcsőn. Tejesüveget tartott maga előtt nagyon mereven, ünnepélyesen. Elgondolkozva nézett, mint aki mondani akar valamit. Egy pillanatra megállt, krákogott. Aztán továbbvonult a tejesüveggel kimérten, lassan, mintha egy gyászmenet élén haladna.

Feri lement a portára. A portás helyén Náci bóbiskolt, előtte egy fél alma.

A gyerek végigment a deszkán, és kint volt az utcán. Körülnézett, mint aki ismerkedik.

Kövér nő vonult el előtte. Karján szatyor, mellette vékony, nudli formájú kutya. Egy sárga nyakkendős, fehér bajuszos bácsi kézikocsit húzott. A kocsin egy halom rongy és egy öregasszony. Az öregasszony kolbászt evett papírból. Erélyes, férfias mozdulatokkal kenyeret tört hozzá, tele szájjal magyarázott.

– Te mindig sóher alak voltál, Sándor…

Sándor az utcaköveket bámulta, mint egy fáradt ló, és csak húzta a kocsit.

Feri az utca végén megpillantotta a teret. No, ezt megnézzük közelebbről. Pár kopár fa, füves foltok. A fű inkább sárga, mint zöld.

Feri az első reggelire gondolt a telepen. Akkor is egyedül állt egy sétányon. Labda volt nála. Földobta, elkapta, bravúros fogásokkal, mint egy futballkapus. Most is lehozhatta volna a labdát.

Holnap már nem lesz egyedül. Holnap már iskolába megy.

És ezentúl ide jár majd a térre. Megismerkedik a fiúkkal, barátai lesznek. Most még így egyedül ez valahogy olyan elképzelhetetlen… De majd csak odajön valaki hozzá, mint akkor az Orbán Bubi… Az Orbán Bubi… Most biztosan az iskolában van, messze van, nagyon messze…

– Orbán Bubi – mondta egészen hangosan.

Olyan idegenül hangzott.

 

 

Végigment a hideg, szürke folyosón. Magányosan kopogtak a lépései. Egy osztály előtt megállt, a lármát hallgatta. Kövér, piros arc kinézett, aztán visszahúzódott. Feri megmozdította a hóna alatt a táskát, továbbment. Végre megpillantotta a táblát. IV/B.

Még állt egy kicsit a küszöb előtt, mintha nem merne belépni. Hogy fogadják majd a fiúk?… Voltak némi tapasztalatai, hisz ez most már a harmadik iskola. Az első a Mária Terézia téren. Oda még anya vitte el, jól emlékszik a fehér matrózruhára, a zokni is fehér… az úton alig beszéltek. Az egész nagyon ünnepélyes volt. Aztán a telepen már egyedül ment iskolába. A harisnyája minduntalan lecsúszott, és mikor az osztályához ért, egy nagy fiú nem akarta beengedni. Az Omasics. Keresztbefont karral állt a küszöbön, és mint valami rugalmas, rosszindulatú fal, minduntalan visszalökte. A háta mögött gonosz, csúfondáros nevetés. Feri valahogy az Omasics könyöke alatt bújt át.

És most…

Bekukkantott.

Valaki hangosan mesélt. Nevetés.

Ahogy Feri megjelent, csönd lett.

– Új fiú – mondta valaki.

– Lóg a pertlije…

Feri mosolyogni próbált, és úgy félkézzel ügyetlenül lehajolt, hogy megkösse a pertlit. Érezte, hogy minden mozdulatát figyelik. Égett az arca. A kopott cipőorrát nézte, mintha többé nem is akarna föltekinteni.

Aztán mégis fölegyenesedett. Elindult a padsorok között.

Mindenhol ültek. Úgy vigyorogtak, mintha megtréfálták volna.

Az utolsó padban akadt üres hely.

Egy barna képű fiú egyedül terpeszkedett, előtte a padon vékony, piszkos fedelű irka meg pár lap egy könyvből.

Feri az üres helyre mutatott.

– Itt nem ül senki?

A barnaképű bizalmatlanul hunyorgott.

– Nem.

Feri mögött kipukkant a nevetés.

– A Nagy Sándor mellé ül!…

A barnaképű morgott valamit, megvakarta tüskés fejét.

Feri leült, kirakta a könyveit, és valahogy nem mert a szomszédjára nézni. Miért nevettek azon, hogy ide ül Nagy Sándor mellé?… Ki ez a Nagy Sándor? A piszkos fedelű irkára nézett, és már kezdte sejteni a dolgot. Hiszen mindenhol volt egy ilyen Nagy Sándor piszkos irkákkal, kihullott könyvlapokkal… Úgy oldalt a szomszédjára nézett… Milyen furcsán nőtt a haja, elálló pamacsokban… Oldalt, a füle mellett biztosan meg szokta húzni a tanító úr… Feri szinte látta is ezt a mozdulatot.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük.

Aztán Nagy Sándor megint valahova a pad alá bámult.

– Honnan jössz?

Furcsán érdes volt a hangja, mint mikor két reszelőt egymáshoz dörzsölnek.

Többen is feléjük fordultak.

Feri érezte, hogy itt most eldől valami. Ha szól a Nagy Sándorhoz, vagy pláne beszélgetnek, a többiek talán sosem engedik be maguk közé.

A levegőbe nézett.

Hallotta, hogy Nagy Sándor csoszog a lábával.

– A Pongrácz útról jöttem – mondta Feri anélkül, hogy ránézne.

Aztán csönd.

Feri várta, hogy a másik mondjon valamit. Az nem szólt, a csoszogás is abbamaradt.

Valaki elemelte Feri irkáját, többen is föléje hajoltak.

– Szépen ír.

Biztatóan mosolyogtak felé.

Feri föllélegzett, mintha hosszú idő után végre levegőhöz jutott volna.

Nagy Sándor megint csoszogni kezdett. Feri érezte, hogy most már messze, nagyon messze került tőle. Igen, ő szépen ír, és a füzetei meg a könyvei is rendben vannak.

Egyszerre csönd lett.

Egy magas, fekete bajuszos férfi lépett be.

Fölálltak, imádkoztak.

Ima után Feri kiment a katedrához jelentkezni. Ismerte már ezt az utat a néma padsorok között. Mindenki ránéz, mintha várnának tőle valamit. És egy magas férfi ott a katedránál. Olyan magas, és olyan végtelenül messze van…

Feri megállt, fölnézett.

A tanító nagyon komoly arcot vágott, mintha mindenről ki akarná kérdezni a gyereket. Aztán csak annyit mondott.

– Állj vigyázzba!…

 

 

Lear király feltett egy ócska keménykalapot, és bevonult a földszintre az üvegajtó mögé.

– Van valami derű az öregben – mondta apa. – Olyan ártatlan kék a szeme, mint egy gyereké. És a szakálla? a sárgásfehér szakálla?… Mintha szalmaszállal lenne tele… Remek alak. Nem beszél, csak néz. Mosolyog, mint egy száműzött, öreg király. Azt hiszem, egész értelmes ember lehet. Rongyszedő.

– Rongyszedő?

– Na persze. Valamiből élni kell.

Egy délután Feri is látta az öreget. Végigment az udvaron, mint valami nagy bogár. Az ócska keménykalap alól sűrű fehér haj gyűrűsödött.

Egy ajtóból magas, szikár, vörös arcú férfi lépett ki. Gyűrött, zöld ruhája hínárként tekeredett köréje. Megállt egy kicsit az öreggel, kezét papos mozdulattal hátratette.

– Az egy angol.

Feri megfordult.

Nagy fejű, matrózruhás, kancsal gyerek állt mellette. Ócska, törött orrú kis falovat rángatott spárgán, nagyon unottan. Szomorú tekintetű, fénytelen szemével valahová a távolba bámult.

– Még a háború előtt jött ide az angol. Elitta az útiköltséget, mindig iszik.

– Honnan tudod?

– A múlt este is verekedtek az udvaron a nővérével. Nem hallottad?

– Nem.

– A papám néha beszélget vele. Tud angolul. Artista. Csak most nincs szerződése. Voltunk már Bécsben, Berlinben…

– És te?

– Táncolni tanulok, meg énekelni.

Feri egyre érdekesebbnek találta a dolgot. Artista… Berlin, Bécs… Mintha egy új világ nyílna meg előtte.

A nagyfejű a rácshoz dűlt, az udvarra bámult.

– Már elment az angol.

– És a szakállas? Ismered?

– Láttam már. Lekísérsz később?

– Hova?

– Eladok egypár könyvet.

– Mit csinálsz?

– A papa mindig rám sóz egypár könyvet, adjam el. Majd kabaréénekes leszek.

– Énekelj valamit.

– Itt nem.

– Hát hol?

– Gyerünk be a folyosóra.

Bevonultak a folyosóra.

– Na, most énekelj.

– De lekísérsz?

– Lekísérlek.

A nagyfejű széttárta a kezét, elvigyorodott. Így még öregebb lett az arca. Énekelt.

– „Itt jön már a libuci, libuci…”

A lábát ütemesen mozgatta, mint egy cirkuszi ló. Közben csak rángatta a falovat. Az néha oldalt dőlt, csúszott egy kicsit, aztán megint csak talpra állt.

– Csönd legyen!…

Magas, kopasz, pizsamás férfi állt az egyik ajtóban.

– Az ember már aludni se tud!…

Azzal bevágta az ajtót.

– Ki ez?

– A doktor úr, egyszer már elvitték.

– Kik?

– A detektívek. Ilyenkor alszik, aztán este megy el. Jó ember. Cukrot, gyümölcsöt ad, egyszer behozott hozzánk egy fél görögdinnyét.

Apa tűnt fel a lépcsőn, kezében csomag, szájában szivar.

A nagyfejű a falhoz húzódott.

Apa rámosolygott, mint ahogy ócska, nevetséges bábukon mosolyog az ember.

– Hát ezt hol szedted?

– A gangon.

– Remek feje van.

Úgy beszélt a gyerekről, mint valami élettelen dologról.

– És micsoda lapátfülek!… De a szeme értelmes.

A nagyfejű elvigyorodott.

– Az apja artista, ő is énekel, majd fellép színpadon.

– Ezzel az arccal?… És mit gondolsz, szereti a szilvát?

A nagyfejű bevonult mögöttük. Nagyon szerényen, mintha minden pillanatban várná, hogy kidobják. A szilvákat meglehetős gyorsan elsüllyesztette, a magokat úgy oldalt a markába köpte.

– Tudsz énekelni?

Apa most fordult először a gyerekhez.

Az, mint aki már várt erre, szétdobta a karját, és énekelt.

– „Az én babám, az én babám egy szerecsen törzsfő…”

Egy hang a folyosón:

– Frici!… Frici!…

Kopogás.

– Tessék!

Alacsony, ősz, szemüveges férfi állt az ajtóban, kezében könyvek.

– Bocsánat, a fiamat keresem, aztán hallottam…

– Egész jól énekel.

Az öreg elmosolyodott, megigazította a szemüvegét.

– Hát istenem, eleget tanítom. – Aztán elkomolyodott. – No, Frici, mi lesz a könyvekkel?…

– Mutasd csak.

Frici olyan arcot vágott, mint egy öreg könyvkereskedő. Az apjára nézett, aztán megint a könyvre. A fejét csóválta.

– Mondtam már, hogy ezt nem lehet eladni.

Az öreg megvakarta a fejét, zavartan elmosolyodott.

– Tudniillik, az úgy van… – Megint a fiához fordult. – De ez ritkaság. A cipészek története.

A fiú morgott valamit.

Az apja úgy állt előtte, mint egy felelő diák.

– Aztán itt van még a Sasfiók.

– Nem tudom eladni.

– De hiszen…

– Senkinek se kell, jól tudod, hányszor próbáltam.

– Jó, jó, a többit eladhatod… Bocsánat, kérem, hogy itt alkalmatlankodtunk. Gyere már, Frici! Jó napot kívánok.

Elvonultak.

Kintről még hallani lehetett az öreg artistát.

Ezt igazán elsózhatod, ezt igazán…

 

 

Lear királlyal egy trafikban találkoztak. A pulthoz dőlt az öreg, és a szivarok között válogatott, végül kivett két vékony kis szivart.

– A kocsisom se dugott volna ilyet a szájába!…

Apa elmosolyodott.

– Hát volt kocsisa?

– Hogyne, kérem – mondta a sovány, kesehajú trafikos. – Gazdag ember volt az öreg, földbirtokos. – Úgy beszélt, mint aki valami ritkaságot mutat.

Az öreg még mindig a két szivart nézegette.

– Háromezer disznóm volt, háromezer… Gondolja csak el!…

– Szép!

– És a fiaim… kettő elesett a háborúban, az egyik tüdőgyulladásban halt meg. Jó lovas volt, díjakat is nyert. Emlékszem, volt egy lova, egy szép barna lova… – Elhallgatott, megint csak a szivart forgatta az ujjai között. – Háromezer disznó, uram, háromezer…

– Eljátszotta – bólintott a trafikos. Úgy állt Lear mellett, mint egy teljesen fölösleges magyarázószöveg. – Kártya, lóverseny, na és a nők!… – szárazan elmosolyodott. – Mondja csak, hogy volt azzal a bécsi táncosnővel? Miket vett neki?

Lear kissé gyulladt szemével a szivarra hunyorgott, aztán betette egy ócska pléhdobozba.

– Szép disznók voltak, mindenféle fajta. Egyszer lejött hozzám Keglevich gróf. Hallott a disznaimról, meg akarta nézni. – Hirtelen megpillantott valamit a pulton. – Hogy ez? – Fölemelt egy színes fedelű füzetes regényt, elolvasta a címet. – A bosszú éjszakája. – Belelapozott. – Hogy ez…

– Tíz fillér.

Az öreg egy ócska, zsíros bukszát halászott elő. Kikotort három dohányszálas kétfillérest. – Ez hat… meg négy az tíz… – Fogta a könyvet, közel tartotta a szeméhez, aztán zsebre tette, indult.

Látni lehetett, ahogy kint áll a járda szélén, hátratett kézzel, mint aki nem tudja, merre menjen. Elindult. Nagyon lassan ment át a kocsiúton, jobbra-balra forgatta a fejét. Megállt. Autók robogtak el előtte, aztán villamos. Már úgy látszott, sosem ér át, aztán mégis… – Eltűnt a túlsó oldalon.

Apa is vett két szivart.

– Bécsben is volt háza az öregnek – mondta a trafikos, mint aki nem is tud másról beszélni. – De nem sajnál semmit, se a fiait, se a házait, csak a disznókat.

– Így van ez – mondta apa. – Na gyere, Feri.

A trafikos úgy nézett utánuk, mintha még szeretne valamit mondani, esetleg egy kicsit beszélgetni, aztán visszasüllyedt a pult mögé, egy újság után nyúlt.

Feriék a téren sétáltak. Lámpák tört fénye szűrte át a sötétet, a tér fölött egy ablaksor világított.

Apa szivarozott. A holdat nézte, mint egy régi jó barátját.

– Tegnap írtam egy verset. Anyád! – Egy vitatkozó mozdulat. – Minek ír verset, az nem hoz pénzt! Törődjön mással, reális dolgokkal! Mik azok a reális dolgok? A háromezer disznó reális volt! Hol van?

Feri csak hallgatott. Mintha apa most is egy veszekedést folytatna anyával – valami elintézetlenül maradt, valami nagyon lényeges.

Apa rándított egyet a vállán, eldobta a szivarcsutkát.

Szótlanul sétáltak egy darabig, aztán leültek egy padra. Apa végigsimított a bajuszán.

– Azt hiszem, holnap leközlik a versemet, azt hiszem. Elég régen ígérik. Az ember lót-fut, riportot csinál, mindenfélét, aztán csak a vers ér valamit. De egy ilyen este még többet ér. Egy évig nem írtam verset!

Fölnevetett.

– Sétáltam a Duna-parton egy nyári éjszaka. Néztem a csillagokat, a Dunát… elkezdek rímet keresni. Gyúrom az agyam, gyúrom… már nem látok semmit, se a csillagokat, se a Dunát. Aztán észbe kapok. Mi az? Hát már nincs semmi, csak az a rím?… Úgy megundorodtam, hogy egy évig nem is írtam verset. Álmos vagy?

– Egy kicsit.

– Mindjárt hazamegyünk, olyan jó itt a téren. De sétáljunk. Elég hűvös van. Ugye érdekes alakok vannak a szállodában?

– Igen.

– Mit csinál a barátod? A nagyfejű?

– Már régen láttam.

– Ugyan hány könyvet adhatott el?…

– Az egész szállodát ismeri.

– Biztosan rég itt laknak.

– Fél éve. Azelőtt egy körúti hotelben laktak, akkor volt szerződése az apjának. De már laktak itt többször.

– Mikor nem volt szerződés.

– Közben iskolába is jár Frici. Ahova én, csak egy osztállyal lejjebb.

– Sokoldalú fiatalember. Hát hazamegyünk?

Zöld kabátos, piros ridikülös nő sétált a szálloda előtt. Félhangon dúdolt, ridiküljét lóbálva átment a másik oldalra.

 

 

Feri föleresztette a rolót, csak éppen, hogy egy kis világosság legyen. Közben hátrasandított. Apa még alszik. Hallani lehetett ez egyenletes lélegzetvételét, keze az oldalán, mintha valami sebhez tapadna.

A gyerek egy széket húzott az ablakhoz.

Még van egy kis ideje, átnézi a földrajzot. Tenyerét a fűtőtesthez érintette. Na, éppen hogy langyos, nyugodtan ráteheti a könyvet.

Elolvasott egypár sort, ásított.

Valaki járt a folyosón. No, most megáll az ajtó előtt. Mindjárt bekopog. Nem, továbbmegy. Csöndesen fütyörészik. Ki lehetett? Náci? Apa azt mondta, hogy hallgatózni szokott. De Náci nem fütyöl. Egyáltalán mit csinál a Náci? Még nem is beszél, csak dünnyög. Ül a portán, és a fejét vakarja. Ha csöngetnek, olyan nehézkesen áll fel, mintha minden tagját külön kéne összeszedni. A portás azt mondja, hogy nagyon erős, egyszer megvert valakit. Furcsa. Feri igazán el se tudja másképp képzelni, mint hogy ül a széken, és a fejét vakarja.

Megint elolvasott valamit.

Aztán kibámult az ablakon.

Szemben a tejcsarnok. Egész jól be lehet látni. A hajlott hátú, fehér hajú Krámer néni a pultnál méri a tejet, olyan, mint egy egér. Mindig korán kel, a lánya még csak utána jön ki. Feri nem szereti Krámer néni lányát. Olyan arccal adja a tejet, mintha állandóan meg lenne sértve. – Felvág – mondja Frici. Ők ketten együtt hordják a tejet Krámer nénitől. Frici se szereti Krámer néni lányát. Krámer néni, az más, egész más. Elbeszélget az emberekkel. Mi újság az iskolában? Hogy van a papa? Ezt különben attól a vörös szakállas, fekete ruhás férfitól is megkérdi. Ahogy ott áll Feriék mellett a tejesüveggel, abban tényleg van valami gyerekes. Mikor megkérdik, hogy van, a papa még jobban elkomolyodik. – Köhög. – Aztán, mint aki ezzel már mindent elmondott, elhallgat. Feri úgy érzi, nem is szól többet, csak másnap reggel, mikor Krámer néni újra megkérdi: Hogy van a papa? Most mintha éppen ő lenne lent a boltban. Aha, igen… ma később jött. Biztosan elaludt, vagy a papával van valami. És az a pirossálas ki lehet? Valami fuvaros. Itt van ez a fuvarozó a sarkon, a Mákosi. Kicsit hasonlít egy cowboyhoz. Csak kövér, és vörös az arca. De ő is olyan bőrnadrágban jár, mint a cowboyok. A kalapja is olyan széles karimájú. És zsíros. Ferinek ez is nagyon tetszik. És ahogy a kocsisokkal beszél… mintha minden pillanatban verekedni akarna.

– Nem késel el, öreg?…

Feri megfordult.

Apa fölébredt. Nagyot ásít, szuszog, aztán a másik oldalára fordul. Még alszik egy kicsit. No igen, tegnap későn jött haza, későn kapott pénzt.

Feri fölállt.

A földrajzkönyvet betette a táskába.

– Megyek már.

Apa intett a kezével.

Feri a folyosón megbotlott a szőnyegben. Micsoda lyuk!… Egyszer még kitöri a nyakát. Itt mindig megbotlik, igaz, más is. Ez valamennyire megvigasztalta.

A másik folyosóról Frici lépett ki. Nagy fején oldalt csúszott a matrózsapka, táskáját lóbálta.

– Ezt hallgasd meg!…

– Na?

Frici elkezdte.

– „Hát hogy van kedves Mr. Brown?

Hát mondja kedves Mr. Brown?…”

A portás lentről:

– Hé, hé, csönd legyen! Mi van ott fent?!

Frici elhallgatott, ahogy kiértek az utcára, megint csak rákezdte:

– „Hát hogy van kedves Mr. Brown?

Hát mondja kedves Mr. Brown?…”

 

 

Vasárnap délelőtt mintha az egész szálloda aludna. Egy tiszta, erős hangot lehet csak hallani a portáról.

– Délután kimegyek Csepelre.

Aztán csönd.

Feri mosakodott. Kivételesen egész gondosan. Anya mindig fölfedez valamit: vagy a füle mögött nem egész tiszta, vagy hátul a nyaka. Végeredményben anyánál úgyis megfürdik. No, ez még rendben van, de az egész egy kérdéssel kezdődik. – Apád nem nézi meg, hogy indulsz el?

A törülköző után nyúlt. Lassan törülközött. A mosdásban ezt szerette a legjobban. Hát igen, most majd mesél anyának a szállodáról, az új iskoláról, a fiúkról…

Apa az asztalnál olvasott, és szivarozott. Előtte a kopott, hamus terítő, a fal megfakult, ócska festése. Mindez valahogy annyira hozzá tartozott. Ferinek úgy tetszett, hogy már hosszú, nagyon hosszú idő óta ül így az asztalnál szivarozva és olvasva.

A gyerek öltözködés közben kinézett az ablakon.

Fekete kabátos férfi ment át a napfényes kis utcán. A túlsó oldalon két öreg beszélgetett. Egy fehér bajuszos meg egy csupasz képű. A fehér bajuszosnak mindenféle érmek lógtak a mellén, kezét hátratette, és valahova a magasba nézett. Miről beszélhetnek?

Feri lassan elkészült. A tükörbe nézett.

Kicsit zavarta az arca. Tegnap a moziban látta Marholmot, a mesterdetektívet. Marholmnak bajusza volt. Ahogy elfordult a tükörtől, már szinte érezte a bajuszát.

– Hát indulsz?

– Igen.

– Aztán csak jól pakolj be. Én egy barátomnál ebédelek, néha jó, ha az embernek barátai vannak. Csak beszélni ne kéne… De végig kell őket hallgatni, és még felelni is… Mit csináljak?… Jó képet vágok a dologhoz.

– Szervusz, apa.

A folyosón rakottkrumpli-illat terjengett.

Egy borzas, hálóinges férfi az ajtó előtt ásítozott, aztán a nyakát vakarta.

Feri két egymáshoz szorított ujját úgy tartotta a zsebében, mintha revolver lenne. Nagyszerű ez a mozdulat. Annyi minden van benne… Marholm végigoson az utcán. Érdekes, ha Marholmra gondol, mindig éhes lesz. Marholm nagyszerű pástétomokat eszik, Togo, a kínai inas, a hű kínai inas készíti el, és este, mikor kint esik, sűrű, nagy pelyhekben esik a hó, vagy zuhog az eső… Az se rossz, amikor zuhog az eső…

A gyerek szinte megborzongott a gyönyörűségtől.

Igen, kint zuhog az eső, és Marholm fahasábokat dob a hatalmas kandallóba, forró puncsot iszik.

Ahogy átment a téren, egy utcarészletre gondolt.

Elhagyatott, üres telek, középen ócska autóbusz, Marholm egyik titkos lakása. Az autóbusz csak kintről olyan barátságtalan, de bent pompás kis ágy, asztal!… és ha Marholm akarja, mindez egy gombnyomásra eltűnik.

A két ujj izzadtan szorult össze a zsebében.

Feri nagyon óvatosan körülnézett. Az ember sosem tudhatja… a Kilencujjú megint kiszabadult.

Hüvelykujját elgondolkozva szájába vette. Kettőt szippantott, aztán a másik kezéhez koccintva kiverte a hamut a pipából. Ez is remek, ezt olyan fölényesen lehet csinálni.

Belépett egy hűvös, kínosan tiszta kapualjba. Kezét kivette a zsebéből, felsóhajtott.

Marholm egyszerre eltűnt. Ugyan, mit kezdene Marholm egy ilyen rendes lépcsőházban?

A harisnya viszont lecsúszott. No, ezt gyorsan megigazítani, mert anya…

 

 

– Na és miféle hely az?

Sári néni bizalmatlanul nézett Ferire, közben kimerte a levest. A gyerek alámerítette a kanalat. Szépek ezek az aranygaluskák… Remek galuskát tud főzni Sári néni. Apa úgy is hívja, Galuskáné…

– Mi az, mit vihogsz?…

A gyerek a tányér fölé hajolt. Csöndesen kanalazott, aztán, anélkül hogy tudott volna róla, megint csak elvigyorodott.

– Mennyibe kerül a szoba? – kérdezte anya.

– Biztosan sokba – bólintott a néni. – Miért nem beszélsz apáddal?

– Miről?

– Hát hogy egy rendes albérleti szobába költözzetek. Az mégiscsak más…

Feri elképzelte, hogy beszél apával. – Nézd, vonuljunk albérleti szobába… – Ez olyan valószínűtlenül furcsa volt, hogy kipukkant belőle a nevetés.

– Mi bajod van? Örökké nevet!

– És egyáltalán ide se figyel, ha mond neki valamit az ember!

– Mire gondolsz?

– Biztosan másutt jár az eszed!

Gyanakodva néztek a fiúra, mintha nem lennének egészen biztosak benne, hogy itt ül előttük a levest kanalazva. Mire gondolhat? Az anya kicsit zavarban volt, szól a gyerekhez, az felel, de közben olyan a tekintete, mintha valami másra gondolna. Talán a szállodára, egy érdekes alakra vagy egy sétára az apjával? Sokat sétálnak együtt. Ő csak vasárnap látja a gyereket. Ujjával köröket vont a terítőn. Sári néni beszélt, nagyon keményen, határozottan.

– Nem is gyereknek való hely! Az ilyen harmadrangú szállodákban mindenféle népség megfordul, csak éppen rendes ember nem. Kik laknak ott?… – Valami érdeklődésféle csillant meg a tekintetében.

Feri hátradőlt, mint aki végre szóhoz jut.

– Tegnap jött egy török orvos.

– Török orvos?

– Hát ő nem is török…

– Akkor ki a török? Beszélj értelmesen!

– A felesége. Azt mondják egy török herceg lánya.

– Na, na, mindjárt herceg…

– Aztán az orvos megszöktette. Ő magyar. Van két lányuk. Láttam őket a folyosón, bőrsapkájuk van, és az egyik náthás…

– Regényes dolog, ez is valami sötét alak lehet. És milyen orvos?

– Apa azt mondja, a rendőrségen van.

– Na persze, apád már biztosan az egész szállodát ismeri. És szép?

– Kicsoda?

– Az a hercegnő.

Sári néni elmosolyodott, anyára hunyorított, mindenképpen igyekezett úgy viselkedni, mint aki az egészet nem veszi komolyan.

Feri elgondolkozott. Hogy szép-e a török nő? Hát olyan kövér. A Frici azt mondta, kár volt elszöktetni. De az egyik lánya szép. Különösen a szeme.

– Milyen orvos?

– Magas, szemüveges. Mindig siet, gyorsan is beszél, közben nagyokat nevet.

Kis csönd, aztán Feri megint meghallott egy szót:

– Albérlet.

Sári néni mondta. Nagyon szigorúan, mintha azt mondaná, életfogytiglani albérletre ítélem. Feri nem értette, mit akarnak örökké ezzel az albérlettel…

– Te korán megismerted az életet, éppen ezért komolyan is kell gondolkoznod. Hiszen már elég nagy vagy. Kérsz még töltött káposztát?

– Kérek.

– Talán kérek szépen. Már tudhatnád az ilyesmit!

Anya csak legyintett.

– Ugyan, az apja nem tanítja!…

– Miről beszél neked apád?

Hát tessék!… Most aztán mondja meg Feri, hogy apa miről beszél. A holdról, meg hogy a portásnak lófeje van, Lear király szakálláról…

Sári néni a fejét csóválta.

– Nem tudom, mi lesz belőled…

Anya sóhajtott. Hanem azért Feri mégis kapott töltött káposztát.

Ebéd után lefeküdtek. A kis szoba hűvös volt, és álmos, kellemes félhomály derengett, mintha itt mindig délután lenne. Az óra álmosan ketyegett. Már ettől el lehetett aludni. Anya még kérdezett valamit.

– Keres apád?

– Igen.

Feri szinte látta apát, ahogy reggel borotválkozik. Szótlanul, mint egy katona, aki ütközetbe készül. Aztán, különösen ha későn jött haza, megint sötét az álla, haja nedvesen tapad a homlokához. Közben történik valami: akkor keres.

A következő kérdés már halk, szorongó:

– És esztek rendesen? Kicsit sovány az arcod.

A gyerek nagyon meggyőzően igyekezett bólintani.

– Vendéglőben eszünk. Apa megvár az iskola előtt, és akkor mindjárt odamegyünk.

Egyszer apa az iskola előtt várta. Akkor Feri mindjárt tudta, hogy rendkívüli dolog lesz. Vendéglő. Igen. Iskolából mindjárt vendéglőbe. A gyerek szinte hajlandó volt elhinni, hogy ez most már mindig így lesz. De aztán másnap megint csak egyedül kocogott haza az iskolából. Volt otthon egy kis felvágott meg kenyér. De valahogy mindig csak az a nap volt előtte, mikor apa az iskolánál várta.

Anyához bújt. Most voltak csak igazán együtt. A gyerek hallgatta az óra ketyegését, és megint Marholmra gondolt. Marholm egy szűk, elhagyatott utca sarkán állt feltűrt gallérral, pipázva. – Well, well – bólintott Marholm. A gyerek elaludt.

Mikor felébredt, már égett a villany. Anya a kisasztalnál ült, horgolt. Feri félig lehunyt szemmel nézte, milyen gyorsan mozog a keze. Az egész szoba mintha könnyedén, finoman ringana. A fiú el se tudta képzelni, hogy most fölkel, és elmegy valahova.

– Uzsonnázol? – kérdezte anya, anélkül hogy ránézne.

Aztán már az asztalon volt a kávéscsésze meg a vajas kenyér… A gyerek fölült. Megdörzsölte a szemét, ásított. Hozzálátott a kávéhoz.

– Ne hörpölj – mondta anya. – És ugye nem hoztál semmit mosni?… Egész héten piszkosban jársz! Vagy talán apád kimossa?

– Igen.

Hát néha mosott is apa. Úgy esténkint alsónadrágban, szivarral a szájában odaállt a mosdóhoz, és szappanozott, öblített valami harisnyát, alsónadrágot. Közben egy könyvről beszélt.

De anya nem nagyon bízott a dologban.

– Azért csak hozz el mindent jövő vasárnap.

– Igen.

– Most megígéred, aztán elfelejted. Mint apád. Az is megígér mindent, hogy igen, persze hogy meglesz… Aztán a következő percben már az egészet elfelejti. Nem törődik semmivel, azért is nem tudott megmaradni soha egy helyen.

Feri úgy érezte, mintha nem is ő, hanem apa ülne itt. Anya varrt, varrt, és beszélt.

– Meg szemtelen, fölényes. Csak ő tud valamit, senki se ért semmihez. El is küldték minden laptól. Most aztán nézhet utána, miből él. Így jobb neki. Rendes helye nem volt, nem tudta megbecsülni.

Aztán elhallgatott anya. Később Feri az iskoláról beszélt. – Tegnap feleltem földrajzból, jól ment. Csak a térképnél megzavarodtam, Kecskemétet kerestem. De aztán megtaláltam.

– Még szép. És a fiúk? Ki ül melletted?

– Nagy Sándor. Azt mondják, egyszer már javítóban is volt. Lopott valamit.

– Hát miért nem ülsz máshova? Kérd meg a tanítót.

– Nincs hely.

– És nem verekszik az a Nagy Sándor?

– Csak ha csúfolják. A tér mellett lakik, egy öreg néninél.

– A szülei?

– Nincsenek szülei.

Aztán még ezerféle apróságot kérdezett anya: milyen a tanító és nem lukas-e még Feri cipője? A ruha könyöke bizony szakadozik. Hát ide majd foltot teszünk, meg aztán új ruha is kéne. A nadrág már fényes. És hogy lóg az a gomb, hisz mindjárt leesik. Miért nem szólsz, Feri?…

A nagyszobából hallani lehetett Sári néni lépéseit. Feri a szobájára gondolt. A falon képek: egy nagy bajuszos férfi meg egy tornyos frizurás nő a verandán ülnek. A férfi átfogja a nő vállát. Sári néni meg a férje, Béla bácsi. Apa mondta, hogy ha Béla bácsi csak ránézett a nénire, az rögtön elhallgatott. Meg azt is apától tudja, hogy Béla bácsi nagyon szépen fütyült. Aztán meg sok kép van a Sári néniről különböző ruhákban, kalapokban. Majdnem mindenhol mosolyog. És ezek között a képek között ül valami alaktalan fehér köpenyben Sári néni. Olvas, ír vagy telefonál. Sokat telefonál. Most is csöng a telefon. És már hallani Sári nénit.

– Te vagy az, drága Bertám?…

Közben már hét óra, Feri szép lassan készülődhet. Anya bepakol egy kis hideg húst, kenyeret. Aztán majd beköszönnek Sári nénihez. Még telefonál.

Feri és anya az előszobában állnak. A fürdő ajtaja nyitva. A sötétből kiemelkedik a nagy fehér kád. A mosdó alatt, kendővel letakarva egy kis kád, mintha csak játék lenne. Anya mondta, hogy ez Sári néni kislányáé volt. Nagyon korán meghalt. Feri csak nézte a kis kádat, és közben hallotta a néni mély, öblös hangját.

– Hát akkor két verset olvasol fel? Csütörtökön, igen, csütörtökön lesz az ülés. Szervusz, drágám. – Letette a kagylót.

Anya bekopogott.

A néni az asztalnál állt, végigsimított az arcán.

– Rettenetes, mennyi dolga van az embernek! Még vasárnap se hagynak békén. Hát nem adják ingyen azt az elnökséget. Nagy feladat, nagy munka! Egy férfi nem csinálná! – Ferire nézett. – No hát mész? Jövő vasárnap aztán csak gyere, és mesélj azokról az alakokról. Az orvos meg a… – Hirtelen, mint aki rajtakapta magát valamin, elhallgatott. Nagyon szigorú arcot vágott. – Tanulj rendesen.

Azzal Feri már kint volt. Anya megsimogatta az arcát.

– Vasárnap gyere.

Feri visszanézett a sötét gangról. Az előszobaajtó üvegje még világos volt. Aztán kialudt a fény. A gyerek megtapogatta zsebében a csomagot, azzal elindult lefelé a lépcsőn. Jó lenne mindig ebben a kis szobában lakni. Remekül lehet aludni… Ahogy leért az utcára, elfelejtette az egészet. Átvágott a Körúton, és már bent volt egy szűk, sötét kis mellékutcában. A sarki lámpánál egy púpos, mankós férfi állt. Nők mentek el előtte félhangon dúdolva, és ő csak nézett, mintha többé el se tudna innen mozdulni. Egy nő után fordította a fejét nagyon lassan, mintha srófra járna. Kissé beljebb húzta a mankóját, mintha indulni akarna. Valahol, az utca végén nevettek. Egy kocsmából zene szűrődött ki. Feri a sárga függönyös ablakot nézte. Biztosan bent ül a Kilencujjú. Egy pint sört kér, a pénzt az asztalra dobja, aztán hátradől.

A gyerek kiért a térre. Na, már mindjárt otthon is van.

Ahogy benyitott a szobába, apa az asztalnál ült, olvasott, és szivarozott.

 

 

Feri félálomban hallotta Rózsánét, az éjjeli szobaasszonyt.

– Erre tessék, kérem, erre, kérem. Nagyon rendes szoba.

Zörögtek a kulcsai. Súlyos léptek. Ez biztosan csizma. Valami vidéki. Na most megbotlott a lyukban, káromkodik.

– Micsoda rongy szőnyeg ez?!…

Rózsáné nagyon kedvesen:

– Ki fogjuk cserélni.

– Az ember majd kitöri a nyakát!

A lépések elhalnak. Valahol a folyosó végén kulcs csörög a zárban. Feri aztán csak a szobaasszony magányos lépéseit hallja. Egy pillanatra megáll Rózsáné, kifújja az orrát, aztán továbbmegy. A gyerek a másik oldalára fordul. Elszundít. Aztán egyszerre csak megint fönt van. Mi ez? Micsoda hangok?… Mintha valami vízesés… Kis csönd, aztán mintha valamit víz alá merítenének.

– A szomszéd mos – mondja apa álmosan.

Feri ásít, a szemét dörzsöli. Nem, hát most már aligha alszik. Na megint vízesés!… Még nem is látták a szomszédot, csak így éjszakai zörejekben jelentkezik. Mariska azt mondja, bárzongorista. Hát jó. De miért mos éjjel? Persze nappal alszik. Beosztással él.

Apa mond valamit a közös lefolyóról, meg hogy micsoda rongy hely ez. Aztán fölkel. Hálóingje világít a sötétben.

– Hallja, öregem, Ágnes asszony nem mosott annyit, mint maga!…

A szomszéd csak bugyborékol, mint valami víziember. Glugy-glugy. Egész kedves hang.

Apa fölemeli az ujját.

– Na, kiengedi a vizet? Befejezte a nagymosást? Nem, dehogy! Újra nekiereszti a csapot! Mondja, öregem, hol tart? Az alsónadrágoknál? Nem! Fogadni mernék, ez egy zsebkendő! Igazam van?

A szomszéd csak bugyborékol.

– Elég! Aludni akarok!… Feri, hol a labdád?

– Valahol a sarokban.

– Vágd a falhoz!

A gyerek fölkel. Előhalássza a labdát. A szekrény és az ajtó közé… puff!

A csobogás egy pillanatra abbamarad. Aztán újult erővel megindul a zuhatag. Feri fejel. Fel se kell gyújtani a villanyt. A hold remekül besüt. A fejétől a falhoz pattog a labda. A szomszéd szelíden és állhatatosan csobog. Apa egy kanalat vág a mosdóba. A másik szomszéd panaszosan felnyög.

Valahonnan a Rózsáné:

– Mindjárt hozok, kérem, friss törülközőt.

A szomszéd kiereszti a vizet. Csönd. Feri se fejel. A hóna alá fogja a labdát, ásít. Holnap biztosan felel mértanból. Még reggel át kell nézni… csak tudjon egy kicsit aludni…

Apa:

– Kimostál mindent, cimbora? Nekem is volna egy-két alsónadrágom. Már úgyis benne vagy a mosásban… Én azt hiszem, másnak is mosol…

Apa még mond valamit, aztán nagyot ásít.

– Mit gondolsz, Feri, lefeküdjünk?…

A gyerek az ágy szélén gubbaszt, fejét tenyerébe hajtja. A labda az ágy alá gurult.

– Hát, talán feküdjünk le.

Lefeküsznek, de nem tudnak aludni.

– Tönkretette az éjszakát – morog apa. – Hány óra lehet? Biztosan jó késő van.

Éles női nevetés.

– Még ez hiányzott – sóhajt apa.

A nő csak nevet. Egyre élesebben.

– Biztosan becsípett. Az a szőke nő lehet.

A szőke nő… Feri néha látta végiglejteni a folyosón. Színes pongyolában, apró kis kutyák és egy monoklis férfi között. A nő mosolygott. A monoklis nagyon komoly arcot vágott. Egy magas, barna képű fiatalemberrel is látta. Aztán mással is. Csak az apró, nyúlfarknyi kutyák nem változtak.

Valaki a folyosón botorkál. Megáll az ajtó előtt, kopog. Kétszer egymás után, nagyon határozottan.

– Ki az?

– A Császár!

– Igazán megtisztel… Aztán milyen császár? A kínai?…

A kínai császár motyog valamit, elbotorkál. Megbotlik a lyukban. Hallani lehet, hogy valaki jön föl a lépcsőn, álmosan fütyörészik.

– Ez biztosan az Árpád, most jön a színházból.

– A ligetben játszik. Szépen szaval. Valamelyik este hallottam. A portásnak szavalt. Úgy látszik, nincs itt a bátyja.

– Miért?

– Mert akkor nem jöhet ide, haragszik rá valamiért. Az anyja persze beengedi az Árpádot.

Kis csönd. Aztán apa:

– Most már biztosan alszik a nagymosó.

– Biztosan.

– Na majd adunk neki…

Apa fölkel, bevág egy kanalat a mosdóba. Aztán egy kést. Hát sok evőeszköz nincs, de a szomszéd ennyivel is beéri. Elkínzottan felnyög.

– Jó, éjszakát, öregem!

Azzal apa visszafekszik. Feri elbóbiskol. Valahonnan, nagyon messziről hallja a Rózsánét. – Nagyon kedves kis szoba… – Aztán már alszik.

 

 

Sanyi kabátját egy utazó hagyta itt. Nem tudott fizetni, hát itt maradt a holmija. Szép, kávébarna kabát volt. A fűzöld nadrág pompásan illett hozzá. A nadrág valami segédszínésztől maradt Sanyira. A segédszínész se tudott fizetni. Nem tudott fizetni annak a gimnazistának a papája se, akinek a kopott címerű bocskaisapkáját örökölte. A címer erősen fityegett, később le is esett. Nem baj, azért így is pompás sapka volt. A négy ezüst zsinórral igazán előkelő. Hogy magát Sanyit ki hagyta itt, nem tudni. Náci az utazóra gyanakodott, a portás egy kínai pengeárusra. – Nézzék csak meg azokat a ferde vágású szemeket… – Sanyi anyja, a sárga hajú nappali szobaasszony senkire se gyanakodott. Sanyi se sokat merengett a dolgon. Tanult, segített takarítani, szivart hozott a vendégeknek, közben elácsorgott egy-egy ajtó előtt. – Sunyi fiú – mondta a portás. – Hallgatózik. – Sanyi hallgatózott, olykor furcsa, érthetetlen szavakat hallott. Külföld… A szálloda halljában volt egy ócska, kopott szélű falragasz. Egy utazási iroda reklámja. Hajó a kék tengeren. Valaki a fedélzet korlátjához dől. Látcsövet emel a szeméhez. Igen, egyszer hajóra szállni és utazni. Majd ha tanító leszek, gondolta, akkor utazom. Elvégzi a négy polgárit, és beiratkozik a tanítóképzőbe. Sokat tanult, és minden pénzt félretett egy ócska pléhdobozba. A sárga hajú szobaasszony büszkén mesélte. – Tanító lesz a fiam. – Sanyi végigsimított a pattanásos arcán, és szerényen mosolygott. Jeles volt, mindig jeles, és a pénze is gyűlt a pléhdobozba. Ó, csak az első félévben kell majd tandíjat fizetni. Sanyi a képzőben is jeles lesz, talán még ösztöndíjat is kap. És igen, igen, talán még külföldre is elküldik… Sanyi megint a hajót látta a kék tengeren. Az utolsó évben is jeles volt a bizonyítvány, na és ami pénz még hiányzik, majd összegyűl a nyáron.

Aztán egy este, ahogy bement a szobájába, a díványon egy barna képű férfit talált. Harisnyában ült a dívány sarkán, és a bokáját dörzsölte. Sanyi az anyja zilált fürtjeit nézte. Levette a bocskaisapkáját, dörmögött valamit, és leült.

– Hozz bort a Gerle úrnak.

Sanyi megint dörmögött valamit, vette a sapkáját és a kristályos üveget a sarokból. Lebaktatott. A kocsma előtt egy pillanatra megállt, mintha abban reménykednék, hogy valami szél fölkapja és elrepíti innen. Aztán csak bement. Ahogy fölvitte a bort, Gerle úr úgy nézett rá, mintha évek óta ismerné.

– Nehezen mozogsz.

 

 

Szemüveges, kissé hajlott hátú férfi állt az ajtóban. Kopottas kalapja jól a szemére húzva. Csontos arcát mintha egyszer olajjal leöntötték volna. Hóna alatt szürke fedelű könyv.

– Berényi szerkesztő urat keresem.

Komolyan, kissé szigorúan nézett Ferire.

– Nincs itthon.

– Úgy…

Az olajos arc még sötétebb lett. Fejét lehajtotta, és csak állt zsebre vágott kézzel a folyosón, mint aki sose akar elmozdulni.

– Mikor jön haza?

– Nem tudom.

A szemüveges mélyet lélegzett, aztán nagyon elszántan:

– Megvárom.

Azzal már bent volt a szobában. Kalapját levette, vékony szálú haját türelmetlen mozdulattal hátrasimította.

– Várady vagyok.

Azzal, mint aki mindent elmondott, leült egy székre az asztal mellé. Az asztalon Feri könyvei, füzetei. A gyerek csak nézte a szemüvegest. No hát ez meg mit akar? Olyan arcot vág, mintha kefét nyelt volna. Legalább mondana valamit. Nem, ez nem szólal meg. Hát nézzük azt a példát. Ha Mari néni két kacsát vesz, és a két kacsa zsírja összesen… A szemüveges kinéz az ablakon. A múltkor volt itt egy másik szemüveges, de az egész kopasz volt, a tarkója meg rózsaszínű. Nagyon kedves volt, segített a házi feladatban, aztán mikor apa megjelent, egyszerre elkomolyodott, és valami pénzről kezdett beszélni. A végén még kiabált is. Hát mi van a Mari néni két kacsájával?… Na igen, hát ki kell számítani, hogy ha a kettőnek összesen…

– Nem megy?

A szemüveges a füzet fölé hajolt.

– Milyen példa? Szabad? Nem mondta a szerkesztő úr, hogy vár engem?

– Nem mondta.

– Hát majd várok. Szóval ez az, amelyik be van karikázva, a hatos példa. Ha Mari néni… Miféle Mari néni… Azt mondja, két kacsát vett a Mari néni. Én már harmadik napja sárgaborsó-főzeléket ebédelek. Szóval ha a két kacsa zsírja… Jelzem, mindig gyönge számoló voltam. No azért ezzel még megbirkózunk. Most már nemsokára jön az édesapja?

Mennyit beszél ez egyszerre, gondolta Feri. De talán kiszámítja a példát. Aztán eltűnik, mint az a másik szemüveges. Na most a könyvre nyomja az ujját. Remek ujja van, mintha bekenték volna csirizzel. Papírt vesz elő, számol, szuszog.

– Emlékszem, mikor gimnáziumba jártam, csak lapokat vittem az iskolába. Minek annyi könyvet cipelni! Az osztályfőnök, egy kövér vörös ember reszketett, ha csak rám nézett. – Már az év elején eladod a könyveket?! – Akkor még jó ára van. – Takarodj, te himpellér!!

Várady félig fölemelkedett, és az ajtóra mutatott.

– Takarodj, te himpellér! – Én meg szépen kisétáltam. Ki a ligetbe. Nincs szebb, mint egy szeptember reggeli séta a ligetben.

Apa állt az ajtóban.

– Régen jött, Várady? Van itt egy kis felvágott, meg…

Váradynak megmozdult az ádámcsutkája. Mari néni a két kacsájával háttérbe szorult. Friss cipó, felvágott, uborka került az asztalra. Várady elővette a bicskáját, felszúrt rá egy kolbászkarikát.

– Azt hiszem, meg lehet csinálni a lapot, találtam egy nyomdát.

Apa fölnézett.

– Igazán? Hol?

– Az Alkotmány utcában, majd megnézzük együtt.

– Persze hogy megnézzük. Mindjárt holnap.

Aztán a lapról beszéltek, a lapról, amit megindítanak. Apa már tudja, hogy kell csinálni az ilyesmit. Melléklet a megszállott területi lapoknak. Irodalmi melléklet, gyerekrovat volt már egypár.

Apa foszladozó szélű újságokat vesz elő a szekrényből.

Várady a lapok fölé hajol.

– Aha, ezt ismerem. Ez a Szabadkai Újság melléklete volt. És ki pénzelte?

– Én, amíg tudtam.

Feri anyára gondolt. Ezért is veszekedett. Sokat veszekedett. – Ilyesmire szórja a pénzt! – Na persze, valami üzletet inkább! Hát Feri apja csinált is üzletet. – Tetszik? Meg van elégedve, Mária? – Hoz a dolog, szépen hoz, ahogy mondani szokás. Aztán egy kopott úriember megjelent apánál. Hogy neki van egy ötlete. Mellékletet kéne csinálni a Felvidéki Lapoknak. – Na, ezt már ismerjük! Vigyázzon, Dénes, ne ugorjon be! – Dénes beugrik, megcsinálja a mellékletet. – Inkább törődjön az üzlettel, Dénes. – Jó, jó, Mária, maga ehhez nem ért. Sosem látja, hogy… – Csak azt látom, fogy a pénz. – Egyszerre vége a mellékletnek és az üzletnek. A kopottruhás eltűnik. Egyszer még találkoznak vele az utcán. Remek télikabát, kígyófejű bot, magyaráz valakinek. – Hazafias kötelesség… – Ahogy apa megérinti a vállát, elhallgat. – Jó napot – mondja –, megengedi, de nagyon sürgős dolgom van. – Eltűnik. Aztán otthon a veszekedések anyával. Ha csak lapról hallott, kiabált, mintha eszét veszítette volna. Na és ugyan mit szólna ehhez a barnaképűhöz? A legújabb szám. Ez a legújabb. Biztosan ezt mondaná. Aztán még mást is. Csakhogy most kissé másképp fest a dolog, Berényi szerkesztő úrnak nincs pénze, de majd kerít. Neveket mond, egyesületek címeit.

Várady leinti.

– Nem nagyon bízom az egyesületekben.

– Én se. Semmiben se bízom, de meg kell próbálni.

Várady az állát simogatja.

– Meg kell próbálni.

És csak beszélnek a lapról, a nyomdáról, az emberekről, akik becsapták őket. Várady is becsapták.

– De most már nem, nem, uram!… Edzett fiú vagyok! Egyelőre meséket írok az újságoknak. Meséket és tárcákat, az is hoz valamit. Egy kicsit körül is néztem a világban. Bécsből zsuppkocsin hoztak haza. Politika, belekeveredtem valamibe. A rendőrségen megállapították, hogy elmebajos vagyok.

– De miért?

– Olvasni szeretnék, azt mondtam nekik. Akkor is ez volt nálam. – Felemelte a szürke fedelű könyvet. – Wilde Oszkár meséi. Megkérdeztem a rendőrtisztet, olvasta-e a Boldog herceget? A tiszt ordított valamit, erre megjelent a rendőrorvos. Közöltem vele, hogy hajlandó vagyok felolvasni a mesét, ha ért angolul. Összeráncolta a szemöldökét, morgott valamit. Aztán hazakerültem, egy darabig megfigyeltek.

Megint legyintett, zsebre tett kézzel járkált a szobában. Hirtelen megállt az ágy előtt.

– Itt aludhatnék? Csak egy éjszakára? Tudniillik a szobaasszonyom… – És valami tartozásról kezdett beszélni. De holnap már lesz pénze és szobája is. Persze nem megy vissza a régi helyére ahhoz a szipirtyóhoz, csak elhozza a holmikat.

– Jó – mondta apa –, mi a Ferivel megférünk együtt.

Várady Ferire mosolygott, aztán a csaphoz ment.

– Van meleg víz?

– Van.

– Pompás! Úgyis minden este megmosom a lábamat. Kaphatnék egy kis szappant?

Feri iskolatáskával a hóna alatt megállt az ajtónál, Váradyt nézte. Az még aludt összekuporodva, mint egy gombolyag. A paplant az álláig fölhúzta.

Az ágy mellett, a széken a ruhái. A gyűrött ujjú kabát így, a szék támláján lógva igazán olyan szánalmas. Az egyik harisnya csüggedten hever a nadrágon, a másik leesett a földre. A sáros cipő orra úgy kunkorodik fölfelé, mintha nyúlni akarna valami után. Aztán a széken még ott a könyv is, Wilde Oszkár meséi. Várady az ágyban még olvasott egy kicsit, azt mondta, anélkül nem tud elaludni.

Feri még elnézte egy darabig ezeket a holmikat. Valami olyan végtelen elhagyatottság volt a cipőn, a kék-fehér csíkos harisnyán meg a kabáton…

Várady nyögött egyet, átfordult a másik oldalra. Fél kézzel maga után húzta a paplant, kicsit elpaskolta a hátán.

Valahol egy ébresztőóra szólt, és Feri elindult az iskolába. Délelőtt is Váradyra gondolt, ahogy olajos arcával a számtanpróba fölé hajolt. Nem csinálta meg. No mindegy! Most már biztosan apával együtt vonul a nyomda felé.

Mikor hazament az iskolából, apa már otthon volt. Reggel valami roppant sürgős dolga akadt. – Délelőtt találkozunk a Szabadság téren. – Persze hogy nem jött el.

Apa mosolygott, mint akit csöppet se lep meg a dolog.

– Egyszerűen nem volt neki hol aludni. Jó, ezt értem, de akkor meg mit beszél itt nyomdáról meg lapról? Különben megcsinálom én azt egyedül, nem kell nekem ahhoz a Várady. Az ilyen alakok csak feltartják az embert. És az a bécsi história? Nem igaz abból egy szó sem! Attól függetlenül lehet, hogy bolond. Az mindenesetre rokonszenves, hogy meséket olvas.

Azzal, mint aki az egész emberrel végzett, elhallgatott.

Feri a Várady csíkos harisnyáira gondolt. Vajon hol húzza le este, hol mossa meg a lábát?…

Az ajtó előtt megreccsent a padló, apa felállt.

– Nézzük csak.

Nyurga, pattanásos arcú fiú állt az ajtóban. Olyan képet vágott, mintha hirtelen lenyelt volna valamit.

– Na, mi érdekli, fiatalember? Ez Sanyi, a szobaasszony fia. Tudod, az a sárga hajú nő…

Úgy beszélt Sanyiról meg az anyjáról, mintha azok egy ócska regény kihullott alakjai lennének.

Sanyi feljebb tolta homlokára a bocskaisapkát, egész váratlanul megszólalt.

– Én csak…

– Hallgatózott. Jöjjön beljebb.

Sanyi gyors mozdulattal lekapta a bocskaisapkát. Leült egy székre, öklével meztelen térdét súrolta, és nagyon komoran nézett a szőnyegre.

– Miért sündörög örökké az ajtók előtt?

Sanyi rándított egyet a vállán.

– Csinálok én mást is. Vikszelek, meg aztán… Úgy volt, hogy beíratnak a tanítóképzőbe. Nincs pénz.

– Na persze, de azért még lehet valami mást is csinálni.

– Délután elmegyek a Lajos utcába. Ebben az esőben. A Gerle küldött.

– Ki az a Gerle?

– Hát az a…

– Ja igen, az a sötét képű, az anyjával láttam néha.

– Elmegyek, mit csináljak? Elmegyek. A Gerlének is csak a szája jár. Menj ide, menj oda, de ő csak ül, és iszik.

Úgy beszélt, mint egy rossz cseléd, aki a gazdájára panaszkodik. Lesunyta a fejét, mintha ütést várna. Aztán a megtakarított pénzéről mondott valamit. Már majdnem összegyűlt a tandíj, és akkor Gerle elpucolta. Valami önálló üzletet akar csinálni, ahhoz kell a pénz. Majd aztán visszaadja, majd aztán!… Sanyi legyintett. Nem, hát egyelőre nem utazik el. Pedig szeretett volna. Úgy gondolta, hogy majd a képzőben nyer valami ösztöndíjat, és aztán … Egy ismerősét a nyáron Olaszországba küldték. Olaszország…

– Járt már ott a szerkesztő úr?

– Régen. Hát igen, utazni… No hiszen még utazhat, az nem jelent semmit, hogy most…

– …el kell menni a Lajos utcába? – Sanyi elmosolyodott. És ettől a mosolytól valahogy egész öreges lett az arca. – Nem is ismerem azt az urat. Pénzt kell tőle kapni.

– Sűrűn tesz ilyen kirándulásokat?

Sanyi bólintott.

– És mennyit kell várni!… Sokszor az ajtó előtt. Ilyen csatakos időben be se engedik, mert ugye sáros a cipője. Úgy dugják ki a pénzt, mint valami koldusnak. Sokszor ki se jönnek. Ilyenkor újra csöngetek. Mit csináljak? Aztán csak várok, várok… A Gerle dühöng, ha nem hozok pénzt. Este meg bort hozok.

– Csupa olyan dolgot csinál, amit utál.

Sanyi a bocskaisapkát pörgette az ujján.

– Azelőtt rajzoltam, azt szerettem.

– És most?

Sanyi vállat vont, és csak forgatta a sapkát.

Egy hang a folyosóról:

– Sanyi! Sanyi!

Sanyi fölállt, fejébe nyomta a sapkát olyan mozdulattal, mintha pecsétet ütne magára.

– A Gerle.

 

 

A mosdó alatt egy rajztáblára szegzett, kusza vonású fiúarc. A fél arc besatírozva, mintha valami furcsa betegsége lenne.

– Az ember igazán nem tudja, röhögjön-e, vagy…

A rajztábla fölött Sanyira néz.

– Hát a lófejed itt is kijön, az kijön. No de az egész.

– Még nincs kész. A satír…

– Mit beszélsz? Satír? A fél pofáját elmázoltad. Ezt nevezed satírozásnak? Aranka, nézd csak! ez neki rajz!

A sárga hajú szobaasszony a kép fölé hajolt.

– Igazán, mint valami gyilkos. Vagy Júdás Iskariót, ugye? – És kuncogott, mint egy bakfis.

Sanyi a vörös sálját húzogatta.

– A szerkesztő úr azt mondta, hogy egész jó, csak még…

Gerle kihúzta magát.

– A szerkesztő úr jónak találta? Bravó! És mit szól a szerkesztő úr Munkácsyhoz? Mert én azt találom jónak. Nem lesz belőled Munkácsy, fiacskám, nem lesz!

– Nem is fontos. Miért lennék én Munkácsy? Én… – Hirtelen elhallgatott. Behúzta a fejét, valahova a sarokba bámult.

– Naplopó leszel! Mióta a szerkesztő úr beléd beszélte ezt a rajzolást, csak lógsz!

– És ki volt délután a Knézits utcában?

– Sokat jár a szád, hát valamit csak kell csinálni. Én a te korodban, hajaj!…

A szobaasszony szaporán bólogatott.

– A takarításnál is csak úgy ímmel-ámmal segít, tegnap a Szaniszló úr szivart akart vele hozatni, nem volt sehol!

– Dehogynem! A szerkesztő úrnál dumált. Az a kancsal meg a szerkesztő úr fia és a Sanyika! Rajzol! Ő rajzol! Azt hiszed, ebből megélsz? Egy fityinged se lesz!

– Gauguin…

– Mi, mit beszélsz?! Hallod, Aranka, azt mondja, Gauguin. Nem tudom, ki lehet! Igaz, én nem vagyok olyan művelt, mint a szerkesztő úr. Bár ami azt illeti, ilyet mindig tudnék rajzolni, egy ilyen koszarcot!

A szobaasszony felvisított.

– Koszarc!… Tényleg, tényleg!

– Na, fiacskám, add ide a kabátomat! Pardon! Művész úr, ha lenne olyan szíves… Elmegyek. Üzleti ügyben. A Vilmányival kell találkoznom. Ha volna valami apród, mondjuk, egy húszas.

– Egy húszas.

– Az ember mégis nyugodtabban tárgyal, ha van valami a zsebében.

– De a múltkor…

– Tudod, hogy visszakapod. Örökké ismételjem?! Bizonyos áldozatok nélkül semmit sem érhet el az ember. Ha például belepillantunk a történelembe… Mit vigyorogsz, te lófejű?!

– Nem vigyorgok.

– Jó, jó. Persze azt hiszed, én semmit se tudok. Csak a szerkesztő úr. Úgy, Aranka. Kösz, fiacskám!

Kissé oldalt csapta a keménykalapját, azzal indult.

A szobaasszony a pléhdoboz fölé hajolt, a pénzt számolta. Pénteken elment egy tízes, most meg…

– Tárgyalás, azt mondja, tárgyalás…

– Tessék, anya?

– Mit bámulsz?! Áll ott, mint egy hülye! Micsoda egy…! Inkább néznél be a Szaniszló úrhoz, kell-e valami? Persze, a rajzolás!… Majd kirúglak a rajzaiddal együtt! Aztán mehetsz a szerkesztő úrhoz! Most megint nem látom két napig a Bélát, mint a múltkor…

Leült a dívány sarkára, kötényét gyűrögette. Egyik válla sután, szánalmasan felcsúszott, egész kicsinek, védtelennek látszott.

Sanyi csak nézte, aztán odament hozzá, a hátát simogatta.

– No, anya, no…

Hányszor állt már így anya mellett!… Tavaly, mikor a noteszárus meglógott. És most a Gerle. De ez visszajön, eltűnik egypár napra, aztán visszajön.

– Visszajön… Hisz tudhatná, anya…

A szobaasszony fölállt, kifújta az orrát, legyintett.

– Eridj már! Nézz be a Szaniszló úrhoz, vagy tudom is én…

Sanyi szorosabbra húzta a sálat, indult. Az ajtóból visszafordult.

– Csak megmutatom…

Hóna alá vette a rajztáblát, és ment.

 

 

Nagy Sándor egyszer eljött a szállodába Ferihez.

A délutáni hittanóra után valahogy egymás mellé sodródtak. Feri nézte Nagy Sándor sötét, hallgatag arcát, rongyos kabátját, és azt a szőrcsomót a fején, a sapkaemléket. Spárgával volt befűzve a cipője, és ahogy ment, mintha minden pillanatban ketté akarna válni. A többiek előreszaladtak, Marics még vissza is kiáltott.

– Gyere, fölmegyünk a Kalocsaihoz gombozni!

De Feri nem hagyta ott Nagy Sándort. Az pedig most se szólt, fekete körmét rágta. Kesztyűje nem volt, akár a vörös hurkák, az ujjai. Miért volt javítóban? talán lopott?… A tanító sose felelteti, hittanon se szólították még fel. A többiek énekelnek, és ő hallgat. Ha pedig egyszer megszólalna, nagy csönd lenne a teremben. Milyen lehet a szobája, és mit csinál otthon? Biztosan hallgat, nincs, akihez szóljon, vagy az utcán csavarog.

– Eljöhetnél egyszer.

Nagy Sándor megállt, rántott egyet a satyakján, mint aki nem jól hall, aztán csak állt, és a lecsúszott harisnyáját nézte. Egy kilökött rozsdás szögre emlékeztetett.

– Hozzád?

– Itt lakom a következő utcában, szállodában! Van egy néger és egy fiú, aki mindenféle dalt énekel. Aztán egy nő pipázik.

– A nagyanyám szivarozott. Én szedtem össze az utcán a szivarvégeket. Néger? És azt lehet látni? – Megcsillant a tekintete. – Szálloda, hát szállodában laksz? Fölengednek, nincs ott valami…? – Örök védekező mozdulattal lesunyta a fejét.

– Oda mindenki följöhet! Gyere holnap délután. Első emeleten a húszas szoba, mert minden szobának száma van. Tudod, ahogy feljössz a lépcsőn, mindjárt balra.

– Megtalálom. – Nagy Sándor a tér felé indult. Lassan ment, aztán egyszerre futni kezdett. A sétányon megállt, lekapta a sapkáját, és háromszor a levegőbe dobta.

Feri pedig másnap várta a vendéget. Apa nem volt otthon, így hát körülnézett a szobában. Megengedte mind a két csapot – hideg víz, meleg víz –, rendben van. Aztán csak a meleget folyatta, és a szoba trópusi párában úszott. Az asztalterítőt levette, megfordította – így nem annyira pecsétes –, és újra föltette. A golyókat, a színes üveggolyókat végiggurította a szőnyegen, ezt is megmutatja Nagy Sándornak. Elzárta a melegcsapot, és a hidegből teletöltötte a poharakat.

Egyszerre csak megállt a szoba közepén. És ha nem jön? Nem, az nem lehet! Már biztosan el is indult.

Ha még valami ennivaló is akadna… Kinyitotta a szekrényt, a sarokban összegyűrt papír, megkeményedett kenyérdarabok, szalámihéj. Tovább vadászott. Zöld savanyú cukor hullott ki a harisnyák közül. Ez mindenesetre valami, de micsoda szálak tapadnak hozzá? Kabátujjával dörzsölgette, aztán lemosta a csapnál, és az asztal közepére tette egy üres üveg hamutartóba. Ragyogott a cukor!

Leült. Igen, legjobb, ha éppen az asztaltól kel fel, esetleg egy könyvvel a kezében, vagy talán fel-alá sétál a szobájában. Ha a portás nem engedné fel… de miért ne engedné? Aha, lépések! Nem, ez nem ide jön. Az is lehet, hogy már itt kering a folyosón, és nem találja a szobát. Talán az lenne a legjobb… – kilépett az ajtón.

A folyosó oly üres volt, elhagyatott, mintha soha senki nem járna erre. Véznán fityegett a villanykörte, és csak éppen a lyukat világította meg a szőnyegen. Elmosódó szürke foltok az ajtók, egy hangot se lehetett hallani. Nem, nem jön a Nagy Sándor, és különben is mit mutatna neki? A lyukas szőnyeget?

Visszabújt a szobába, leült az asztalhoz, nézte a savanyú cukrot. Mesés, csodás tájak nyíltak ebben a ragyogásban! Apró, vibráló pontokat lehetett rajta látni, kis emberkék, manók. Ott, ni, egy karaván halad, arabok tevékkel, hercegnő fehér elefánton.

Odakint roppant a padló, mintha valaki már nagyon régen állna az ajtó előtt. Most talán fölemeli a kezét, de nem kopog.

Feri fölállt, kinyitotta az ajtót. Árnyék a homályban: Nagy Sándor. Csak állt, mint aki várja, hogy elküldik. Mert ez valami tévedés, nem lehet az, hogy őt meghívják, várják valahol! A szőrcsomó ezúttal a fülére húzva, kabátgallérja rendesen lehajtva, és csak az egyik harisnyája lötyögött. Mintha valaki otthon megrángatta volna. – Így, most már mehetsz! – És Nagy Sándor ment, látogatóba ment. Két kezét zsebébe süllyesztette, valósággal markolászta a zsebét.

– Eljöttem.

– Gyere be, aztán majd körülnézünk. Nem tudom, itt van-e a néger, pár napja még láttam. Ülj csak le, iszol egy kis vizet?

Nagy Sándor egymás után kiitta a két pohár vizet, aztán csak állt az üres pohárral.

– Tölthetek még, és nézd, a meleg is folyik! Látod, ihatsz langyos vizet.

Nagy Sándor ivott langyos vizet, meleg vizet is ivott. Nézte a vízzel teletöltött medencét, és vigyorgott. – Olyan, akár egy elsüllyedt hajó.

– Persze, éppen olyan. Az a savanyú cukor a tied. Nekem mindig van, apa annyi mindent hoz.

Nagy Sándor szopogatta a cukrot, aztán kivette a szájából, és zsebre tette. – Hogy otthon is legyen. Látod, van még egy kis kókuszom, két szem mazsolám, az egyiket elveheted! Szentjánoskenyér meg radír.

Feri nézte a kincseket. Még aránylag a radír látszott a legehetőbbnek. Nagy Sándor ajándéka a mazsola: apró, fekete kosz. A hamutartóba tette, a savanyú cukor helyére.

– Ezek a golyóid?

– Igen, én csak a színes üveggolyókat szeretem.

Nagy Sándor lehajolt a szőnyegre, gurigázott, egyik golyót a másikhoz koccantotta. Tenyerébe vette, és nézte, nézte a színüket. Sovány barna nyaka előrenyúlt a kabátból, két füle kipirosodott. Aztán mind kigurította a tenyeréből, hogy csattogtak! Az ágy alá, az asztal alá mászott utánuk, egyszerre fölnézett.

– …és ha hazajön?

– Kicsoda?

– Az apád, ha hazajön, és… – Többet nem tudott mondani, csak nézett. Egy kóbor kutya űzött, megvert tekintete.

– Majd hoz szalámit az apám. Szereted a szalámit?

Nagy Sándor homlokára tolta a satyakját, visszahajolt a golyókhoz.

Kopogás. Frici állt az ajtóban, szája füléig szaladt.

– Új fiú? Ez is itt lakik?

– Nem. Egy osztálytársam, és most meglátogatott. Megmutatjuk neki a szállodát, te, itt lakik még a néger?

Fricivel egyszerre felvillant a szálloda, mintha a néger birkózó meg a többiek kiözönlenének a folyosóra. Lent, a portán megszólalt a csengő, valaki fütyülve jött föl a lépcsőn. És Frici, Frici, ahogy az ajtóban állt, úgy pörgette a szemét, mintha ki akarná pottyantani. Aztán csak nézett mereven, kissé hátradűtött fejjel. A fejéhez kapott, mint aki attól fél, hogy a haja lecsúszik. – Rózsáné, Rózsáné, kérem, egy lavórt a harmadikra!

– Az igazgató, a szállodaigazgató! – nevetett Frici.

Nagy Sándor is nevetett, de úgy, akárcsak huhogna. Nézte, nézte Fricit, aztán megkérdezte. – Ez a fiú énekel?

– Ez hát!

Kivonultak a folyosóra. A folyosó most is üres volt, de várni lehetett, hogy hirtelen megnyílnak az ajtók. – Gyertek csak! – intett Frici. Kikerültek a gangra, aztán megint be egy homályos folyosóra. Frici megállt egy ajtónál.

– Itt lakik a néger birkózó.

Nagy Sándor az ajtóra bámult. Az ajtó mögött, igen, az ajtó mögött egy néger! Méghozzá birkózó! Mit csinálhat odabent? Talán mindjárt kilép.

– Igazi hústorony – mondta Frici. – Két méter és vagy százötven kiló. Azt hiszem, most alszik, este mérkőzése van.

– …mérkőzése van – ismételte Nagy Sándor. – Biztosan mindenkit legyőz, micsoda fogásai lehetnek!

Feri csak Nagy Sándort nézte, arcán tükröződött a szálloda Fricivel és a négerrel. Mintha csak most hinné el, hogy Nagy Sándor tényleg itt van, bámul és örül. Aztán eljön máskor is. Ha most kijönne a néger, megjelenne… – szinte imádkozott ezért.

Frici fölemelte a kezét. – Halljátok? Mocorog, biztosan fölkelt.

Az ajtó felé hajoltak. Odabent csönd volt, semmit se lehetett hallani. Frici: – Ül az ágy szélén pizsamában.

– Kicsoda?

– Hát a néger. A papám sokszor fél óráig ül az ágy szélén, a hátát vakarja. Van úgy, hogy én dörzsölöm, és ilyenkor mindenfélét mesél, hol szerepelt, milyen sikere volt…

– Na jó, de egy néger, az más!

– Miért, az már nem is ülhet az ágy szélén? Köhög, a néger köhög.

És hallgatták, hogy köhög a néger. Aztán Frici szögletes feje volt előttük. – Hiába, nem bírja ezt a klímát, nekünk is nehéz lenne Afrikában.

– Az biztos – bólintott Nagy Sándor. Olyan aggályos arcot vágott, mint akinek valóban nagyon, de nagyon nehéz lenne Afrikában.

Frici elvigyorodott. – Szép, szép, de ebből nem élünk meg! Hát énekeljek egy kicsit? Rendben van, majd táncolok is. A papával éppen tegnap gyakoroltunk egy számot, azt hiszem, azzal mutat be az impresszáriónak.

Nagy Sándor koszladt, barna sálját tekergette, már előre bólogatott, olykor satyakjához kapott. Frici pedig ellejtett előtte, és két ujjal kecsesen egy láthatatlan sétapálcát forgatott.

– „Kedvesem, ha nászutazni óhajt…”

Mintha tengerparton énekelne, háta mögött kivilágított, ragyogó szállodával, aztán már egy másik dal. Frici most roppant rejtélyesen nézett. – „Fu-Manchu, Fu-Manchu, mondja, kérem, ki is az a Fu-Manchu?…”

Valahonnan a gangról lépések kopogtak, aztán mintha valaki állana a hátuk mögött, de ők csak Fricit látták. Nagy Sándor a levegőbe ugrott, tapsolt. – Ezt elmondjuk az iskolában!

Mert Frici már táncolt is, táncolt, és énekelt. Egy hölgy körül forgolódott, bókolt, hajlongott, majd hirtelen derékon kapta, és megpörgette. Eldobta magától. A levegőbe perdült, és már kézen állt, fönt fityegett a lába.

Püff! – buta fahang – belerúgott az ajtóba.

Az ajtó fölpattant, és Frici két kalimpáló lába között megjelent egy vörös fej. De mintha nem is egy fej lenne, úgy rángott minden vonása.

– Már az ajtót rugdalják! Nem elég, hogy üvöltenek, kiabálnak! Hát mi ez, szálloda vagy játszótér?!

Több arc is megjelent. Frici a szőnyegen csücsült, vigyorogva ingatta a fejét.

Nagy Sándor szinte a falhoz tapadt, állát leszegte, és most már megint a régi Nagy Sándor volt. Ferire nézett, de mintha nem ismerné, és mint aki senkit se ismer.

Aztán a portás fókabajusza remegett Feri előtt.

– Majd szólok a papának, a szerkesztő úrnak! Ilyen ricsajt csapni! Te pedig ne röhögj, te Frici, eredj a színházba, ha énekelni akarsz! Ez nem kabaré. És te!

Nagy Sándor fölkapta a fejét. Szembenézett a portással. Elvékonyodott a szája, akár egy keserű, véres csík.

– Hát ezt meg honnan szedtétek, ezt a…?!

Nagy Sándor rántott egyet a sálján, elfordult. Kiment. Hallani lehetett, hogy belerúg a gang rácsába, aztán ahogy megy a lépcsőn… – szinte Feri előtt volt.

Utánafutott.

– Nagy Sándor!

Lent, a lépcső alján egy satyak mozgott. Nem nézett föl, eltűnt. Bevágódott az üvegajtó. Feri nem mozdult a korláttól, átmegy a téren egyedül, aztán otthon ül, holnap pedig nem ismer meg, és én se szólok hozzá. De hát miért, miért van ez?!

Az ajtó nyikorgott odalent.

 

 

Két bőrsapkás gyerek állt a folyosón egymás kezét fogva, úgy tekingettek körül, mintha pályaudvaron lennének. Feri csak nézte őket. Hát ezek aztán kissé másképp festenek, mint a Frici vagy a szobaasszony fia. A kétsorgombos sötétkék kabát egész felnőttes, és a harisnyájuk se csúszik le, ó, dehogy! Ugyan mikor jöhettek? Különben a nagyobbiknak meglehetősen álmos, bamba a tekintete. A kisebbiké annál élénkebb.

– Itt laktok?

– Tegnap este jöttünk – mondta a kisebbik. – Nagyváradról.

Testvére igen fontoskodó arcot vágott.

– Tibike, ne beszélj idegennel. Tudod, hogy Magda nem szereti.

Tibike pár pillanatig hallgatott, aztán csak tovább beszélt.

– Mondtam apának, hogy inkább a Fiume szállodába menjünk. Tavaly ott laktunk. Pálmák vannak a folyosón, meg…

– Pálmák?

– Az ám! De apa itt ismeri az igazgatót. Kölnit adott el neki, saját gyártmányú kölnit meg hajnövesztőt.

– Tibike, ezt igazán nem szükséges elmondani.

A nagyobbik olyan szigorúan nézett, mint egy pályaellenőr. Aztán megint Magdáról mondott valamit. Hogy Magda megtiltotta. Egy-egy szót, kifejezést ismételt, amit Magdától hallott.

– Úrigyerek nem fecseg…

Feri végre megkérdezte.

– Ki az a Magda?

– A kisasszonyunk, mert tudod, anya meghalt, és…

– Tibike!

– A Pali fél Magdától, pedig igazán olyan kedves. Együtt megyünk moziba, sétálni, mindenhova. Most is őt várjuk.

És csak beszélt a kicsi. Hogy hát a papa is nagyon szereti Magdát, és Magdának is van gyereke, csak az másutt lakik.

A bátyja erre egészen kétségbeesett.

– De Tibike, ezt igazán nem illik!…

Megjelent egy kövérkés, púderes orrú nő. Mögötte egy alacsony, sasorrú, üveges tekintetű férfi.

– Hát akkor, Magda, kérem, elviszi a gyerekeket a borbélyhoz. Aztán sétálhatnak egy kicsit. Tibike, ne gombold ki-be a kabátodat! Miért nem szól rá, kisasszony?

– Hát akkor indulunk – bólintott a nő. – És te? – fordult Ferihez.

A férfi is ránézett, megcsillant a tekintete.

– A szerkesztő úr fia! Igazam van? Tisztára az apja! A kedves papa is erdélyi. Nagyváradon is járt. A portán nagyon kedvesen elbeszélgettünk. Sétálj egyet a fiúkkal. No, már van társaság is! – Nagyon meg volt elégedve. A kapuban elbúcsúzott. – Hát nekem most dolgom van, de úgy nyolc felé hazajövök.

Útközben Magda a moziról beszélt. Hogy mit láttak utoljára a Csikiben. A Csikágóban.

– Odajárunk. Már ismernek minket. És a nagy film mellett még három kicsit is adnak. Három vígjátékot. Az egyik egy matrózról szólt, egy ügyetlen matrózról, aki a fedélzetet mosta.

Magda nagyokat nevetett, egy pillanatra megállt valami kalaposüzlet előtt, aztán megint csak tovább mesélt az ügyetlen matrózról.

A borbélynál a testvérek nagyon komolyan viselkedtek. A fehér kendő fölött roppant komoly volt az arcuk. Természetesen frizurát csináltak nekik, oldalt elválasztott frizurát. Olajjal is megkenték a hajukat.

– Apunak sokkal jobb olaja van – mondta Tibi, ahogy lecsúszott a székről.

Magda szaporán bólogatott.

– Ó, hogyne! hogyne!

Séta közben nagyon lelkesen beszélt Nyári úr olajairól, kenőcseiről. És egyáltalán, a Nyári úr!…

– Nagyszerű ember! Mindent maga készít. Hiszen nyithatna illatszertárat is, de így sokkal többet keres. És nincs úgy lekötve. Aztán, hogy milyen apa a Nyári úr, hogy szereti a gyerekeit, hát arról is lehetne mesélni!… Ezt a kabátot is most vette nekik! És még mackót is kapnak! Aztán ingyen ebédelhetnénk a szálloda éttermében, mert a Dezső urat jól ismerik. De a Nyári úr nem engedi, hogy a gyerekek vendéglőben egyenek, az nem nekik való.

Később Feri mindezt elmesélte apának.

Az elmosolyodott.

– Á, a Drogó! Engem is megtámadott valami szagosüveggel. Mindjárt kisütötte, hogy már többször találkoztunk Nagyváradon, és tulajdonképpen régi cimborák vagyunk. Az se zavarta, hogy én nem is voltam Nagyváradon.

– De miért Drogó?

– Drogistának álmodja magát, összeönt egypár különböző színű vizet. És megél, barátom! Hát nem ügyes fiú?!

 

 

Egyik szállodából a másikba, olykor Nagyváradra a nagymamához. Ilyenkor apa és Magda eltűntek. Néha egy-egy levél. Aztán újra megjelent apa elegánsan, jól vasalt ruhában.

– Na, gyerekek, hát utazunk.

És egy újabb szálloda következett. Hát ez igazán rendben van. Apa és Magda mindent elintéznek. Pali meg Tibike kezét fogja. Vigyáz rá, amíg Magdát várják a szálloda előtt, az utcán vagy a téren. Magda különben mindjárt jön. Magda mindig mindjárt jön.

Tibike olyan, mint a higany, ahogy Magda mondta. És tényleg örökké mozog, minden érdekli, és mennyit kérdez!…

– Te, Pali, mit beszélhet apa Magdával?

– Nem tudom.

– A múltkor hallottam, hogy azt mondta neki…

– Nem érdekel! És különben sem illik hallgatózni.

Tulajdonképpen Pali egy kicsit fél Tibikétől. Tibike mindig olyanokat mond! Hogy például apa megcsókolta Magdát. De akkor Pali pofon is vágta. Honnan veszi az ilyesmit?… – Na és mikor az az ebéd volt!…

Otthon ebédelnek. Magda terít. A terítő mindig tiszta. Meg a tányérok is. Magda erre nagyon ügyel, mert apa egyszer igazán dühös volt.

– Miért pecsétes ez a terítő? Mikor azt akarom, hogy a gyerekeim rendes asztalnál üljenek.

Aztán még mondott valamit. Apa felugrott, vette a kabátját, és ment. Magda sírt.

– Idegesség – mondta a gyerekeknek.

És ezt Pali meg is értette. Hát persze, néha ideges az ember, de Tibike, mikor Magda kiment, valami tartozást kezdett emlegetni. Pali rá akart kiáltani, hogy ez nem igaz! miket beszélsz? De valahogy nem tudott szólni, csak hallgatta a testvérét.

– Nem igaz, nem igaz… – nyögte végül.

Apa csak este jött haza.

– Magda, kérem…

Szigorúan fölvonta a szemöldökét, és az egész kis ember olyan határozottnak látszott.

– Magda, kérem, kifizetem a hátralékot, és tizenötödikén elmegy. Tudja jól, hogy a gyerekek előtt… – és itt németül mondott valamit.

Magda erre megint sírt. Hogy neki senkije sincs, csak ez a két gyerek! Az övét aligha láthatja.

– Hiszen tudja, Nyári úr…

Az ölébe kapta Tibikét. Tibike fehér harisnyás lába unottan fityegett Magda karjai között.

– Ne csináljon jeleneteket! – mondta apa. – Igazán semmi szükség, hogy a gyerekek előtt…

Ezt általában sokszor mondta: A gyerekek előtt…

A végén persze Magda maradt, és másnap már együtt vonultak moziba. A szerkesztő úr fia is velük tartott.

– A szerkesztő úr fia úrigyerek, azzal nyugodtan barátkozhattok.

No igen, mert aztán ez is roppant fontos! Mindenkivel mégsem állhat össze az ember. Például itt van az a kancsal fiú, a Frici. Bejött egyszer-kétszer a kopott kis falovával, és valami néger nőről énekelt. Magda nevetett, Drogó is, de aztán egyszerre nagyon komoly arcot vágott.

– Nem tudom, kitől tanulod az ilyesmit, de a gyerekeim előtt ezt igazán nem engedhetem meg.

Frici csak vigyorgott. Drogó persze megint rászólt, hogy ez nem illik.

– Süket duma – mondta Frici. Fogta a falovát, és kivonult.

– Ezzel nem szabad játszani – mondta Drogó. – Rossz társaság. Magda, kérem, legyen rá gondja…

Tibikét azért egyszer elcsípték a folyosón, amint Fricivel „tárgyalt”.

– Hát ez többé elő ne forduljon, Magda, kérem!

– Nagy pofák – mondta Frici Ferinek. – Különben a kicsi még egész rendes.

– Okosabb, mint a Pali.

– A papa föllép vasárnap.

– Hol?

– Egy matinén. Lehet, hogy szerződést is kap. Miért ne? Na, itt jön a díszes társaság!

Drogóék vonultak el: elöl a két gyerek, mögöttük Drogó és Magda. Magdának valamivel púderesebb volt az orra, mint rendesen. Drogó nagyon szigorú arcot vágott, ahogy Fricit meglátta.

– Gizi nénihez megyünk uzsonnára – mondta Magda.

Frici megértően mosolygott.

– Kész haszon.

– Tessék?

– Hát egy potya uzsonna.

– Mozgás, mozgás! – türelmetlenkedett Drogó. – Jól tudjátok, hogy Gizi néni nem szereti, ha késünk!

Ellejtettek.

A kövér, alacsony tulaj a portán fésülködött. Mögötte Náci a brillantinos üveggel.

– Na, fiam, csöpögtess ide egy kis brillantint. Ide, a tenyerembe! Melléönti! Micsoda egy…! Most meg egy egész litert! Elég! Elég!

Hátulról merész ívben előrekanyarított egy hajfürtöt. Hátralépett, fejét kissé lehajtva szemlélte a műveletet.

– Nos?

A nagy tükörben fölmerült egy kopottas, szerény kis alak. A sál vastag csomója fölött úgy illegett a vékony nyaka, mint egy öreg, fáradt lóé. Meghajolt.

– Remek, igazgató úr! Emlékszem egy bécsi színészre, az tudott így fésülködni.

– Igen? Jónak találja? Mit gondol, vigyek még hajat előre?

A színész nem felelt mindjárt, nagyon komoly arcot vágott. Közben az igazgató alakját nézte. Hát igen, kissé kövér, ha adna is szmokingot…

– Náci, add oda a kefét a művész úrnak! Majd ő hátul elsimítja.

És a színész ott állt a kefével a húsos, vörös tarkó mögött. Rá kéne vágni egy jó nagyot! Persze, mert tartozom neki, azért meri ezt csinálni velem. Micsoda hülye cirkusz! Már itt édeleg a sárga hajú szobaasszony is meg valami göthös, kis fekete nő. Hogy milyen fess ember az igazgató úr!…

Közben alázatosan hajlongott a kefével, mint egy borbély.

– Kissé oldalt fésülném, kissé oldalt… Egy angol kollégám, bizonyos Lidleton…

– Nem jó! Érzem, hogy nem jó! A kis tükröt!

A portás hátulról tartotta a kis tükröt. Az igazgató összepréselte az ajkait, mint egy szigorú inkvizítor. A színész arrébb húzódott, a kefével idegesen végigsimított a saját haján. Valaki köhintett.

– Hát persze hogy nem jó! Egészen elfésülte! És középen ez a folt, ez a folt! Eh, legjobb, ha magam…! A Nyári is rám sózta azt a hajnövesztőt!…

– Hátul határozottan több a haj – bólintott a portás.

– Na és elöl talán nem?! – A szobaasszony nagyon harciasan körülnézett. Senki se mondott ellent.

– És különben is – mondta a portás –, az ilyen hajnövesztő nem használ mindjárt. Majd egypár hónap múlva. Azért persze már most is egész más, egész más!…

A színész az igazgató körül keringett. Bólogatott, hümmögött, aztán egész váratlanul megszólalt.

– Nem volna véletlenül egy szmokingja, igazgató úr? Tudniillik…

– Ugyan hagyjon, hisz látja hogy…! Megint kopasz vagyok!

A színész beintett a tükörbe.

– Oldalról előre! Úgy, úgy.

– Maga hallgasson! Már egyszer elrontotta! Aztán mit akar a szmokinggal?

– Vasárnapra kéne, vasárnap délelőttre.

– Minek?

– Fellépek egy matinén.

– Hát magának nincs?

Száraz, erőtlen nevetés.

– Van, kérem, hogyne! Itt a tárcámban, összehajtva!

Az igazgató hátralépett, széttárta a karját, mintha énekelni akarna.

– Mit fecseg itt?!

A színész elfordult. Köpcös, sima hajú pincér száguldott ki az étteremből, előrenyújtott kezén tányér.

– Parancsoljon, igazgató úr, a virsli!

A színész fölmérte a pincér alakját, mint valami kerítőnő. Megcsillant a szeme.

– Rudi! Rudikám! Maga a megmentőm!

A pincér bizalmatlanul hunyorgott.

– Nem tudok kölcsönadni, művész úr. Egy vasam sincs!

– Ki kér pénzt?! A szmokingját, öreg harcos, a szmokingját. Vasárnap délelőttre kell egy szmoking. Fellépek.

– Egy ötös.

– Mi az, hogy egy ötös?

– Egy ötösért odaadom.

– De mondom, hogy csak egyszer kell.

– Értem. Leszúrni az ötöst.

– De Rudi!…

A pincér legyintett.

– Úgyis tartozik a művész úr.

– Jó, jó, de egy ötös… Istenem… Hisz megadom én magának, amivel tartozom, jól tudja!

– Már elég régen adja! Éppen elég régen.

– Hát a múltkor nem adtam?…

– Igen, de aztán megint kért.

– Megadom azt is! Nem futok el a pénzével!

– Egy ötös!

– Hisz annyiért kihozhatom az enyimet a zaciból!

– Tessék kihozni.

– De nem lehet. Ma szombat, legfeljebb hétfőre adják ki, és akkor már…

– Ahogy gondolja, művész úr.

A pincér elfordult.

Rántott egyet a sálon, mintha azzal veszekedne.

– Ahogy gondolom, ahogy gondolom, micsoda egy ember! Három, három-ötven.

A pincér indult.

A színész elkapta a karját.

– Na jó, azért nem kell mindjárt elrohanni! Egy ötös. – Előhalászta a pénzt a tárcából. – Mikor kapom a szmokingot?

– Délután már szabad vagyok. Három után fölviszem.

– Majd lejövök érte. Háromkor. Egy ötös! Ennyiért ki is hozhatnám. Az egész fellépés alig hoz többet. Ráfizetés! Tiszta ráfizetés!

 

 

Igaz, hogy az ember pompásan érzi magát a vendéglőben, de talán mégis okosabb, ha hozatják az ételt. Drogó adta a tippet.

– Tudja, szerkesztő úr, mennyivel többet adnak?! Figyelje csak meg! Igazán mondom, az ember meg lehet elégedve. Tessék megpróbálni.

– Hát tényleg – mondta apa. – Miért ne próbálnánk meg?

Na jó, csakhogy ezzel még nincs rendben a dolog. Valamiben el is kell hozni az ételt. Van ugyan egy kopott kis lábas, de ezzel igazán nem lehet elindulni. Mit csinálhat az ember? Kér! Feri, ahogy hazajön az iskolából, lerakja a táskáját, és elindul lábast vadászni.

– Próbáld meg a Barnáéknál – mondta apa –, tudod, az asszony mindig főz. Biztosan ad egy-két lábast. A Nagyékat is meg lehet nézni, már többször láttam a nőt lábasokkal vonulni. Na és a Drogóék!

Drogóéknál most éppen nincs üres lábas. Viszont egy edénytartót adnak. Ez is valami!

Barna néni paprikás krumplit főzött.

– Az Árpád kedvenc étele, ma hazajön. Tudniillik a Péter elutazott. Testvérek, és mégis… – Barna néni sóhajt, a fejét csóválja. – Péter rendesen keres, ó, egész más, mint az Árpád! Az Árpád művész. Nem tudják megérteni egymást.

Feri mindezt végighallgatta. Közben szerényen lógázta a lábastartót.

– Hát szóval lábas kéne? Na jó, itt van kettő.

A gyerek a lábasokat nézte. Az egyik olyan üstformájú. Nehezen csúszik a tartóra. Nagy.

– Hallottad már szavalni az Árpádot? – érdeklődött Barnáné. – Még nem? Persze a kedves papának szavalt. Hát kérdezd meg tőle, hát csak kérdezd meg, hogy tud-e? Ha a Szeptember végént szavalja, mindig sírok. Nehezen jut szerephez, elnyomják.

Feri igyekezett megértően bólogatni. Na jó, jó, de mi lesz ezzel a lábassal? Végre becsúszott! Jöhet a következő. Ezzel nincs baj.

– Este jöjjenek be a papával, majd szaval az Árpád. Pár napig itt lesz. Amíg a Péter hazajön. Istenem, Istenem. És Péter nem volt ám mindig ilyen, csak egyszer megjárta egy nővel. El akarta venni, és…

Feri csöndesen kifelé tolatott. Nagyon érdekes lehet Péter esete a nővel, de az ebéd mégiscsak fontosabb.

A folyosón a pipás nőbe ütközött. Ezúttal kék pulóverben volt. A haja úgy lógott a kopott svájcisapka alól, mint a kóc. Ahogy meglátta Ferit, elfordult.

Hát most megtekintjük a Nagyékat. Ha sikerül két lábast kapni, rendben is vagyunk. Nagyék is színészek. Általában színészekkel el vagyunk látva. Kolozsvárról jöttek. Ki nem ismerte ott a Nagyékat? És Pesten? Nehéz itt, kérem, annak, aki kintről jön.

Nagy úr barna térdnadrágjában olyan, mint egy valamikor jobb napokat látott angol úr. Mellette a fehér szőrű kutyája.

– Éppen bevásárolni indulok.

Nagyné az ágyon ült, és harisnyát varrt. Olykor megigazította a keret nélküli szemüvegét.

– Csak egy lábast tudok adni, a másikat elvitte a Frici.

– Mi ezúttal hideg ebéd mellett döntöttünk – bólintott Nagy. – Valami felvágott. Tudja, ez jót tesz a vérkeringésnek. Frissíti.

Feri az asztalon különböző színű jegyeket pillantott meg. Le vannak pecsételve. Friciéknél is látott már ilyen jegyeket. Az egyikre kolbászt adnak, a másikra kenyeret.

– Na gyerünk, Lady – mondta Nagy úr. Azzal indul a kutyával. Mögötte Feri a három lábassal. A finoman libegő fehér pihéket nézte Nagy úr vöröses tarkóján. Kimérten lépked Nagy úr, mintha valami túrára indulna. Minden rendes, tiszta rajta, és az egész ember mégis olyan szomorú, céltalan.

A lábasok megcsörrentek, Nagy úr hátrafordult.

– Honnan hozzák az ebédet?

– Az Arany Sasból.

– Úgy, az Arany Sasból? – Végigsimított a simára borotvált állán. – Hát igen, ott tudnak főzni. – Elindult lefelé a lépcsőn.

Feri meg bevonult a lábasaival, apa a fejét vakarta.

– Honnan kerítsünk egy negyediket? Na, jó lesz ez a kicsi. Majd ebbe kéred a húst.

Feri megnézte a lábast.

– Teás.

– Hogyhogy teás?

– Tele van teaszálakkal.

– Jó vicc! Hát majd kiszedjük. De nagy dolog! Így ni!

Egy kis papírra kanalazta a teaszálakat. Na, indulás!

– De ez a lábas túl kicsi.

– Alulra kell tenni. A kicsit mindig alulra. Magadtól is rájöhetnél ilyesmire.

– Így se megy a tartóra.

– Hát majd külön viszed.

És Feri külön vitte. A vendéglőig nincs baj, hiszen még üres a lábas – még ha elejtené is. De miért ejtené el? A lábasok vígan csörömpölnek. Kellemes zene. A söntésen kell átvonulni egy hosszú folyosón a konyhához.

A konyha előtt már többen álltak. Feri a sor végére állt. Előtte egy elegáns lábastartó. Csupa kék lábas. Ezeket biztosan nem egyenkint vadászták össze.

Magas, vörös hajú, fehér kötényes nő vette át a lábasokat. Neki is kell fizetni. Feri előkotorta a pénzt. Egypengőst rakott a nő húsos markába, aztán egy húszfillérest.

– Na – mondta a nő –; meddig várjak még?

– Mindjárt, mindjárt…

Még egy húszfillérest szúrt le.

– Még jó, hogy nem fillérenként adja.

A gyerek igyekezett mosolyogni. Közben arra gondolt, hogy elveszett a pénz. Egy pillanat alatt sok minden eszébe jutott. Hogy a Pongrác úton elveszítette a pénzt, amiért gyertyát kellett volna venni, meg aztán…

– Mindjárt, mindjárt… – hadarta. És már a másik zsebében kajtat. Még egy pengőnek kell lenni. Itt van! Hát persze!

– Tessék! Hát paradicsomlevest kérek, és…

Sorolta az ételeket. Közben érezte, hogy kicsit remeg a térde. Már igazán azt hitte, hogy elveszett az a pengő. De miért nem lehet a pénzt egy zsebbe rakni?! Legközelebb elkéri apa tárcáját. Az ám! Csakhogy apa elveszítette a tárcáját. Gyufaskatulyába teszi a pénzt. Különben fő, hogy pénz legyen!

A nő már visszajött az ételhordóval. Nagyon kegyesen hozta, mint valami ajándékot. A kis teáslábast külön. A tészta volt benne.

Feri nagyon lassan indult. Egy pincér száguldott el mellette, majd fellökte. Hidegvér, hidegvér. Marholmra gondolt, aki mindig nyugodt maradt. Igaz, arról semmit se tud, hogy a nagy detektív teáslábasban tésztát vitt volna. Nem kell olyan mereven kinyújtani a kart, hamar elfárad. Egész lazán, könnyedén. Az ember takarékoskodjék az erejével. Hol is olvasta ezt? Igazán mindegy!

Következik a Körút, az átkelés. Hogy száguldanak az autók! Kicsit nehéz ügy. Az, hogy lehetetlen, hiányzik a szótáramból, mondja Marholm. Na még ezt a villamost elengedjük. Úgy, úgy, nincs semmi baj.

– Csöpög.

Egy fehér bajuszos bácsi állt mellette. Nagyon szomorú volt a tekintete.

– Csöpög – ismételte.

– Micsoda?

– Hát a leves.

A gyerek lefelé sandított. A kabát alján vékony piros csík, a kövön apró piros pettyek. Nem baj, csak jussunk át. A fehér bajuszos bácsi, úgy látszik, végképp a nyomába szegődött.

– Sok levest adtak.

– Bizony.

Az öreg egy darabig csöndesen kocogott, aztán megszólalt.

– Bizony nincs jobb a levesnél.

– Bizony nincs.

– Kérem, ha én vacsorára megkapom a levesemet, az tökéletesen elég.

Az öreg még dicsérte a levest és a feleségét, aki remek leveseket csinál, aztán eltűnt egy mellékutcában.

Két csontos, barna ujj felemelte a papírt a teáslábason.

– Á, túrós csusza! És úgy látom, a tepertőt se sajnálták!

Nahát, ez meg kicsoda?! Szemüveges barna arc merült fel Feri mellett: – Várady!

– Éppen a kedves édesapjához igyekszem. Otthon van?

– Otthon.

– Biztosan várja már az ebédet. Adja csak ide azt a lábast! Magának éppen elég az éthordó!

Használható ember, gondolta a gyerek. Vajon megint nálunk akar aludni? Különben mindig az evéshez érkezik.

– Éthordónak ügyes – mondta apa, ahogy Várady belép a teáslábassal.

– Kérem, azért nem tudtam jönni a múltkor – kezdte a szemüveges –, hova tehetem ezt a lábast?

– Rakja csak arra az újságpapírra. Hát szépen meglógott, öregem!

Várady le se tette a kabátját. Nagyokat lépkedett. Beszélt, közben a lábasok fölé görbedő hátakat nézte.

– Két kis unokatestvérem lakik nálam, pénzt kellett szereznem, hogy…

– Magánál laknak?

– Igen, tudniillik a nővérem férje beteg, kórházba ment, és…

– Szóval magánál laknak a gyerekek?

– Igen.

– És maga hol lakik?

– Hogy én?!

– Na igen, hisz épp a múltkor tették ki a szobájából. A gyerekeket otthagyta zálogban?

– Először is nem tettek ki, csak tartoztam, és nem akartam pénz nélkül hazamenni, másodszor…

– Álmodja maga azokat a gyerekeket! Azért kap egy kis csuszát. Üljön csak le!

Várady leült, még mindig nem tette le a kabátját.

– Különben megnéztem a nyomdát – mondta apa. – Már beszéltem is a tulajdonossal.

– Én meg társat kerítettem. Pénzes társat.

– Lássuk.

– Holnap délután a Kairó kávéházban találkozunk. Természetesen ön is.

– Csak meg ne lépjen a társával. Él az egyáltalán?

– Mit gondol…?

– Én még legalább gondolok valamit, de maga csak beszél.

Várady morgott valamit, aztán csak evett, egy morzsa a szája széléhez tapadt.

– Na – mondta. Kezét a térdére fektette.

– Most még csak aludni kéne valahol – mosolygott apa.

– Hogy képzeli? Van nekem szobám!

– Mégiscsak igaz lehet az a pénzes társ. És hol hagyta a könyvet?

– Melyiket?

– Hát Wilde meséit.

– Otthon. Csak nem cipelem örökké, otthon hagytam. – Ezt nagyon büszkén mondta.

– No, most már biztos, hogy nem alszik itt!

 

 

Várady sűrűn jelentkezett. Ha apa előtt jött – várt. Nem tette le a kabátját, fejét csóválta, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott.

– Nem értem, hol késik az öreg, igazán nem értem.

Aztán, mint aki mégis megnyugszik a sorsában, letette a kabátját, hosszú csontos ujjait ropogtatta.

– Tegnap este a Duna-parton sétáltam a két unokaöcsémmel. Pompás fickók. Minden érdekli őket, örökké kérdeznek. Remekül elbeszélgetünk. Ez az én családom, az én nevelésem mind a kettő.

És egész részletesen beszámolt az „öcskösökről”. Most már biztosan várják, ma még nem is sétáltak.

– Mindig máshova megyünk, mindig máshova. Komolyan mondom, egészen felüdülünk, az egész napomból csak ez ér valamit. A gyerekből még lehet valami, nem romlott el, mint… – Legyintés.

Feri csak hallgatta. Általában ritkán szólt közbe. Valami házi feladattal piszmogott, vagy legalábbis úgy tett, mintha foglalkoznék a dologgal. Aztán félretolta a könyvet. Várady határozottan érdekesebb.

Kopogás. Sanyi nyitott be rajztáblával és egy üveggel.

– Nézzük csak.

Várady a szemüvege fölül kissé gyanakodva nézte a rajzot.

– Hát ez mi? Valami edény lehet.

– A vízcsap.

– Aha, a vízcsap…

– Mert, kérem… – és Sanyi hosszú előadásba kezdett. – Először mindenfélét rajzoltam. Hegyeket, várakat csak úgy képzeletből. De a szerkesztő úr azt mondta, hogy ez hasalás. És hogy különben sincs fantáziám. – Ezt szinte büszkén mondta. – Rajzoljam csak azt, amit látok. A múlt héten lerajzoltam a szekrényt. És most ez a vízcsap.

Várady visszaadta a táblát.

– Lesújtó.

Sanyi úgy állt mellette a hóna alá csapott táblával, mintha repülni akarna.

– De miért lesújtó?…

Nem kapott választ. Hol a táblára, hol az üvegre sandított.

– Spirituszt kéne hoznom, de még ráérek. Ráérek! Aztán ellopom az időt, és megint lekapnak! – Mintha önmagával veszekedne. – Mióta rajzolok, alig keresek valamit. Anya azt mondja, hogy kidob, ha örökké csak rajzolok. Kidob!… A Gerlét dobja ki!

Várady elmosolyodott.

– Csillapodjék, fiatalember. Különben nem is olyan borzalmas az a vízcsap.

– Ugye nem?

– Később egészen megszokja az ember. És aztán maga még fejlődik. Ez az, amit a fiatalokban szeretek: a fejlődést. Én már… – És megint csak legyintett.

– A szerkesztő úr is mondta, hogy fejlődök. És azt is mondta, hogy sokat rajzoljak, mert ez az én munkám. De anya meg vikszelni küld. Gerle kölcsönökért küld. Elmegyek, mit csináljak? elmegyek. Ilyenkor meg a szerkesztő úr szid, hogy nem csinálok semmit.

Elhallgatott, és csak az állát kaparta.

– Most is le kéne menni spirituszért, de szeretném megmutatni a szerkesztő úrnak a…

– Hagyja csak itt azt a vízcsapot, úgyis észreveszi a szerkesztő úr.

– Hát akkor leugrok.

– Én nem tanítom rajzolni az öcskösöket – mondta Várady. – Semmire se tanítom őket. Először hadd lássák a dolgokat, nézzenek körül egy kicsit. Csak már jönne az édesapja, el kell mennünk egy megbeszélésre.

Végre befutott apa. Várady fölállt.

– Hát akkor indulunk.

– Hova indulunk?

– A megbeszélésre. Már elfelejtette?

– Onnan jövök, maga felejtette el. Micsoda agya van!

– Hát nem este hatkor?…

– Mondjuk, délután háromkor. Különben nem vagyok megelégedve a nyomdával. Sokat kér. Már tárgyalok is egy másikkal.

Közben különféle csomagokat rakott ki a zsebéből. Kolbász, narancs…

– Egyél csak, Feri, én megyek. Na most velem jöhet, Várady.

– Természetesen. Bár megígértem az öcskösöknek…

– Nagyon ragaszkodik az öcsköseihez?

– Hogyhogy ragaszkodom? Igazán nem értem az ilyen vicceket.

– Hát majd egyszer hozza el őket, úgyis mindig sétálnak.

– Majd egyszer. Hát viszontlátásra, cimbora – intett Ferinek.

A gyerek egyedül maradt: ez mostanában elég gyakran megtörtént. Apa legtöbbször már kora reggel elment, délfelé beállított, ilyenkor Feri elindult a lábasaival az Arany Sasba. Egyébként apa határozottan unta a lábasvadászatot, mert ugye a Barnánénak nem volt mindig szabad lábasa, Nagyné se adott mindig.

– Nem, nem, hát mégiscsak elmegyünk inkább! És az ember egész másképp érzi ott magát. A kedély a legfontosabb. Drogó egyen csak itthon. Ahhoz, hogy különböző színű vizeket összeönt valaki, igazán nem kell kedély, de ha az ember akar valamit…

És megint csak a lapról beszélt: hiába, ez az ő célja, más nem érdekli. Anya csak meséljen a rendről meg az üzletről.

Egy este azt mondta:

– Hegedűt veszek, valamelyik nap kapok egy kis pénzt.

 

 

Másnap délelőtt, ahogy Feri hazajött az iskolából, apa még nem volt otthon. No, most mi lesz? Induljunk el a lábasok után, vagy várjunk? Lehet ám, hogy apa csak későn jön haza, és pénz nélkül. Vannak némi tapasztalataink. Akkor meg igazán felesleges a Barnánénak meg a Nagynénak kunyerálni. Az utóbbi időben úgysem vágnak valami jó képet a dologhoz. Barnáné meg is mondta:

– Miért nem vesznek lábasokat? Olyan drága?

Feri megígérte, hogy majd vesznek lábasokat. Szóval egyelőre nem kér. És különben is inkább vendéglőbe mennek. Ez mind szép, csak jönne már apa!

A bágyadt fényű téli nap lassan lecsúszott a falról, végignyalta az asztallábat, vékony csíkká zsugorodott a szőnyegen, aztán eltűnt. Jó késő lehet már.

A gyerek kinézett az ablakon. Így legalább hamarább meglátja apát. Jobbra-balra forgatta a fejét, de apa csak nem tűnt fel. A sarkon egy fuvaroskocsi mellett a bőrkötényes Mákosi úr állt. A cowboy, ahogy Feri hívta. Széles taglejtésekkel magyarázott valamit, a kocsis csak a vállát vonogatta. Mákosi úr széttárta a karját, és elindult, mintha ki akarna sétálni a világból, de aztán csak visszafordult, tovább magyarázott, és a kocsis vonogatta a vállát.

Egy macska vonult át a kocsiúton. Egy pillanatra megállt, mintha gondolkozna valamin, majd hirtelen nekiiramodott. Ott, ott az a fekete kabátos!… Egész biztosan apa. Az arcát még nem lehet látni, de a járása éppolyan. Kissé féloldalra dűl, mint valami bárka. Megáll. Mi az? Bemegy abba a kapuba? Nem, csak nézeget valamit. Mégis bement. Eltűnt. Hát akkor mégsem… De igazán jöhetne már! Jó lenne megnézni, maradt-e még egy kis felvágott tegnapról. Igen, tegnap jó dolgokat vásároltunk össze. Tegnap! De mi lesz ma? Na, na, nem kell mindjárt begyulladni. Akármelyik percben befuthat apa! Különben is egész biztosan maradt valami, nézzük csak meg a szekrényben!

Kinyitotta a szekrényajtót, hát igen, a felső polcon, a fésű és púderesdoboz között még volt egy kis kenyér. Nem is olyan kicsi! És ez a kolbász talán semmi?! Na, még körözött is akad! Nincs semmi baj!

Egy szakadt karimájú kalap kiesett. Feri visszatette. Ócska, régi kalap. Tegnap Frici fölvette, és úgy énekelt valamit. Az ám, apa megígérte, hogy valamelyik nap elmegyünk moziba. A Frici, a Sanyi, szóval az egész társaság! Sanyi csak akkor jön, ha szépen kijavítja azt a vízcsapot. Sokat kínlódik vele.

Ismerős léptek, no, ez biztosan… És csak állt az ócska szalmakalappal a szekrény előtt. A lépések elhaltak, aztán csönd. Valahol kulcs fordult a zárban. Egy női hang:

– Sikerült?

A választ már nem lehetett hallani. Most megint jön valaki! Nem, senki. Feri megint csak az ablakhoz vonult, úgy lesett ki onnan, mint őr a toronyból.

És akkor megpillantotta apát: a kocsiúton jött át valami hosszú tokkal a hóna alatt, a kezében csomag. Biztató jelek. De mi lehet az a hosszú? Hegedű! Hát persze hogy a hegedű!

Igen, apa beváltotta a fenyegetését. Megvette a hegedűt. Vigyázva, mint valami kincset, letette az ágyra, a csomagból egy sötétkék matrózsapka került elő.

– A kabátot majd megveszitek anyával. Ő mégis jobban ért ehhez. Tedd csak fel! De mi az ott a kezedben?

A szalmakalap! Feri még mindig azt szorongatta.

– Illik a kerek képedhez, öregem! Holnap még aztán bevásárolok egyet-mást. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ruhát csináltassak. Neked meg kinézek valami tirolit. De ezt azért anyával is megbeszéljük. Majd holnap iskola után elmész hozzá. Micsoda egy odú ez!

Körülnézett a szobában.

– Vacak kis odú, az már biztos! Na majd szólok, hogy adjanak egy másikat. És a hegedű?! Mit szólsz a hegedűhöz!

Kinyitotta a tokot.

– Természetesen gyantát is vettem, hangfogót és póthúrt! Mert ugye a húr mindig elszakadhat!

Kirakta a gyantát, a hangfogót meg a póthúrt, és mintha ezeknek az apróságoknak jobban örült volna, mint magának a hegedűnek.

– Rég nem játszottam, az igaz, és alapjában véve sohasem voltam valami nagy mester. No de ez is csak szorgalom kérdése, kellő gyakorlattal, azt hiszem, egész szépen belejövök. Na jó, csakhogy kissé éhes vagyok. Azt hiszem, uraságodnak sincs kifogása, ha elmegyünk valahova?

Nem, Ferinek határozottan semmi kifogása nem volt. Hát akkor indulás!

Elkocogtak az Arany Sasba. Hiába, mégis más ez, mégis más, mint otthon!…

Apa a nyomdáról magyarázott. Ohó, az aztán pompás hely. Majd Feri is eljön, és meglátja. És a lapot tulajdonképpen készen kaptam! Egy hólyag alak ócska vacakja! Szerencsére akadnak még tehetségtelenek, akik be is látják, hogy azok. Nélkülem meg se tud mozdulni az öreg, hálából aztán megengedi, hogy írjak a lapjába. Nagyon kegyes! De nekem éppen ez kell! És a Várady is egész jól dolgozik. Használható fiú, csak persze szemmel kell tartani! Olykor eltűnik. Nyilván az öcskösöket sétáltatja. Nem baj, Wilde meséit olvassa, és ez igazán szép tőle. El lehet egyet-mást nézni neki.

Ahogy megjelent a leves, elhallgatott apa. Elég késő volt, alig ültek egypáran az étteremben. Olyan csöndes, álmos volt az egész hely. És így valahogy még kedvesebb volt. A szomszéd asztalnál egy hosszú bajuszú úr a félig üres söröspoharába bámult. A bajusza bágyadtan lekókadt, mintha azon gondolkozna, hogy beleessen-e a sörbe. A sarokasztalnál egy fiatal pár kuncogott, a szomszéd teremben a cigány hangolt.

Apa szivarra gyújtott.

– Na és azután hova? Valami jó mozi vagy színház? Á, nem, színházhoz át kéne öltözködni! És akkor még hazamenni, most nincs kedvem hazamenni. Hát akkor mozi?

– Mehetünk.

Apa fizetett, most nem a gyufaskatulyát szedte elő, nem bizony. A bőrtárcát! Igenis, a bőrtárcát! Egy húszast húzott ki. Határozottan szép egy ilyen húszas! De miért ad annyi borravalót? Feri nem helyesli az ilyesmit. A borravalóval általában mindig baj volt: kiskorában összeszedte az asztalokról a borravalót, és apának adta. Nem tudta megérteni, miért nem fogadta el.

Elindultak a Körúton.

– Előbb körülnézünk egy kicsit. Akármit mégsem nézünk meg.

– Mondtad, hogy elvisszük a Fricit meg a…

Türelmetlen mozdulat.

– Mondtam, mondtam!… Hát majd egyszer elvisszük. Örülök, hogy nem látom őket! Nincs mindig kedvem hozzájuk, úgyis elég sűrűn szerepelnek! Rémes az a Sanyi azokkal a rajzokkal…

– De hiszen te mondtad neki, hogy…

– Persze, persze, csak már egy kicsit unom. Ne is beszéljünk róla! No, mi a véleményed?

Egy mozihirdetésre mutatott.

– BEN HUR! Két részben és huszonnégy felvonásban.

A huszonnégy felvonás igazán biztató volt. Ezt meg kell tekinteni!

A pénztárnál megint csak a gyufaskatulya került elő.

– Két támlásszék közép!

 

 

– Ez a Csernovszky. Megismerem a lépéseit.

Drogó még morgott valamit, aztán elhallgatott. A szobában sötét van, csak az ajtórésen szűrődik be valami fény.

Tibike közelebb bújik Palihoz. Hideg van, nem fűtenek rendesen. Tibike mondta is az apjának, hogy szóljon a portán. – Még várok egy kicsit, hátha észre térnek. Különben sincs olyan hideg. – Tibike ezt nem értette. Azelőtt, ha gyenge volt a lámpában a körte, vagy rosszul fűtöttek, Drogó azonnal lerobogott a portára „rendet teremteni.” És most? Mariska már több mint egy hete nem adott friss törülközőt. Drogó még azért se szólt. És egyáltalán Tibikének az egész dolog nem nagyon tetszik. Moziban is rég nem voltak. Tibike szólt is tegnap. – Nem való annyit moziba járni. – Tibike erre megint szólt valamit. – Ne feleselj! – ordított Drogó. – Látja, Magda, így neveli a gyerekeket! – A nő vállat vont. – Inkább a fizetésemmel törődne. – Persze megint veszekedés lett a dologból. Drogó kiabált, Magda sírt. Szóval a mozi lefújva. És aztán apa sokszor olyan későn jön haza, ilyenkor ideges. – Ne szóljatok hozzá – mondta Magda. – Tudjátok, fáradt. – Hát nem szóltak hozzá. Drogó is hallgatott. Az egyik üvegből a másikba öntötte a rózsaszínű, piros meg lila vizeket. Valami baj lehet, gondolta Tibike. És most is… Igen, baj van, érezte apa hangján, a lélegzetvételén, a hallgatásán, az ágy recsegésén. És Pali? Ő alszik. – Aludjatok, gyerekek – mondta Magda. Pali szót fogadott, aludt. Aha, most apa megint mond valamit.

– Idejön?

Magda hangja:

– Megállt. Talán nem is a Csernovszky.

– De igen.

– Csak nem kopog be éjjel?

– Ettől kitelik, komisz alak. Múlt éjjel is milyen cirkuszt csapott azzal az öreggel.

– De hisz a tulaj haladékot adott.

– A tulaj!… mit számít az?! A Csernovszkynak is pénze van a dologban. A tulaj is tartozik neki, mindenki tartozik neki. De mit áll annyit, mi a fenét csinálhat?… A gyerekek?

Tibike szuszogni kezd. Pali felébred. Morog, a másik oldalára fordul, és tovább alszik. Igen, Tibike nem felejtette el, hogy milyen jó képet vágott a Csernovszky még pár hete is. Kis csibésznek nevezte Tibikét, és fölvitte a harmadik emeletre a tulaj feleségéhez. A szomorú tekintetű, kövér nő cukrot adott Tibikének, megsimogatta, de közben olyan volt az arca, mintha minden pillanatban sírni akarna. Díványon feküdt kék pizsamában, előtte nyitott könyv. Ahogy a cukor után nyúlt, a pongyola bő ujja hátracsúszott a kövér karján. – Tudsz valami verset? – kérdezte náthás hangon. Tibike helyett Csernovszky felelt: – Verset? Az semmi! De milyen vicceket tud. Tibike, meséld el a két utazót! – És Tibike elmesélte a két utazót. A nő bámult. – Nem jött még haza az uram? – Még nem – mondta Csernovszky. – No, kis csibész, indulás! – Tibike megcsókolta a kövér, lomha kezet, és kivonult Csernovszky mögött. De most már sose hívja kis csibésznek a Csernovszky, egyáltalán meg se látja.

Magda nagyon halkan:

– Felhúzza az óráját.

– És ezt nem tudja a portán csinálni. Pont itt kell, pont itt…

Drogó kiszáll az ágyból. A csaphoz megy, vizet iszik, ahogy visszabújik, nagyot reccsen az ágy.

– Továbbmegy – mondja Magda.

– Befordul a folyosón.

– Kihez mehet?

– Kopog, milyen határozottan kopog. Most a nevét mondja: Csernovszky.

– Ez a Nagy úr hangja, magyaráz valamit.

– A Csernovszky bevonult.

– Most csönd.

– Csakhogy nem ide jött.

Drogó sóhajt, végigsimít az arcán.

Tibike még mindig hallja, ahogy az apja a portás nevét mondja: Csernovszky. Úgy érzi, ezt sose felejti el. Nyílik egy ajtó, aztán becsukódik. Kulcs fordul a zárban, és újra hallani Csernovszky lépéseit. Tibike megfogja Pali kezét.

A Drogó:

– Erre tart.

– Ugyan, dehogy.

– Itt áll az ajtó előtt.

Az ajtó előtt reccsen a padló. A Csernovszky, gondolja Tibike. Ő fogja el a fényt az ajtórés elől, mindjárt kopog, már emeli is a kezét.

És akkor kintről egy határozott hang:

– Hát maga mit sündörög itt?

Drogó mélyet lélegzik.

– Ez a szerkesztő úr.

– Nem szégyelli magát, éjszaka ijesztgeti a lakókat?! – hallani a szerkesztő urat.

Egy vékony, alázatos hang:

– Ugyan, szerkesztő úr, csak nem képzeli…

– Ismerem magát, öregem, bújjon csak vissza a lukába!

Drogó a kezét dörzsöli.

– Megmondta neki, jól megmondta.

Magda is kuncog.

– Legalább egyszer megkapta. Már megy is. Mi az, Tibike? mit nevetsz?

Igen, Tibike nevet. Pali is fölébred. Bambán mered az öccsére, Magda fölgyújtja a villanyt.

– No mi az, Tibike? De hisz ez a gyerek sír!

Fölkapja az ágyból, magához öleli, Drogó hálóingben ugrál körülötte.

– Tibike, Tibike … No nyugodj meg szépen, kisöreg. Fektesse le, Magda, kérem, fektesse le. Oltsa el a villanyt. Már nem is sír. Úgy, úgy… Meséljen, Magda, kérem, vagy majd én. Elmondtam már, Tibike, hogy tavaly, mikor Dorogra utaztam…

Ül a sötétben a gyerek ágya mellett, és a remek dorogi esetről beszél, amíg csak nem hallja a gyerek szabályos, egyenletes lélegzetvételét. Drogó arca ásításba nyúlik, vékony lába nagyot roppan, föláll, megigazítja Tibike takaróját, aztán bemászik az ágyba.

 

 

Hát igen, anya kissé csodálkozik a dolgon.

– Szóval apád megint lapot csinál? És nem fizet rá?

– Miből fizessen rá? – mosolyog Feri. – Hegedűt is vett, minden este játszik.

Igen, apa valósággal nekigyürkőzik, mintha birkózni akarna. Ahogy ő mondja, az egész csak szorgalom és kitartás kérdése. Hát van kitartása!

Anya legyint.

– Hegedűt vesz? Ahelyett hogy neked ruhát meg…

– Hisz éppen erről van szó.

– Miről?

Feri igazán úgy beszél, mint egy felnőtt. Ó, nagyon is jól tudja, mi az, ha végre ruhát meg cipőt vehet az ember.

– Tudod, anya, az a legfontosabb, hogy jó tartós legyen.

Ujját végighúzza a kopott tiroli nadrágon. Lám, ez is már hároméves. Talán több is, és még igazán egész jól tart. Igaz, alul kissé foszladozik, mintha itt finomodna a bőr, de három évig jóformán más se volt rajta. A kabáttal viszont komoly bajok vannak. Különösen könyöknél. Először egy szerény kis folt is segített, aztán nagyobb kellett. És a folt nőtt, egyre nőtt, mintha az egész kabátot el akarná nyelni.

– És van pénz? – kérdezte anya.

– Van. Majd följössz a szállodába, aztán majd együtt nézünk valamit. Apa azt mondja, hogy sötétkék ruhát vegyünk.

– Hamar piszkolódik. Igen, ha az embernek van még három ruhája, akkor vehet, de így!…

Anya különben azt mondja, hogy inkább megvárja Ferit a szálloda előtt. Nem, egyáltalán nincs kedve fölmenni. Az olyan „sötét” hely. A múltkor volt a Gellért-szállóban a Sári néni egy kultúrestjén, az igen, az szálloda! Nem, hát a Feriék szállodájában nem rendeznek kultúresteket, de azért egész tűrhető hely.

– Tudod, anya, most már egy másik szobát kaptunk. Itt nem látszik a szomszéd lába, mint a régiben. Nincs semmi baj a fallal, még egy képet is kaptunk.

Ó, igen, a Vihar a tengeren. Apa kivitette. – Nem, hát ez borzalmas, ezt igazán nem nézem. – A tulaj majdnem megsértődött. – De hisz ez egy eredeti Béky-kép. Itt lakott, kérem, és… – Jó, jó, ajándékozzák csak másnak. Aztán apa fölakasztotta a saját képeit, amelyek ugyan nem eredetiek, de legalább nem kap tőlük hányingert az ember. Monet öble, Raffaelli utcarészlete. Ezt különösen szerette Feri. Egy kis kutya megy át a kocsiúton, az ember szinte várja, hogy egyszer csak a másik oldalon találja.

– Hát szóval rendes a szoba?

Ez valamennyire megnyugtatja anyát. Még ugyan most se biztos, hogy följön, de ezen valahogy csak megegyeznek. És ha föl is jön, Sári néninek akkor se kell szólni. Sári néninek különben az egész lapügyről meglehetősen sötét véleménye van.

– Ez is valami link dolog. Eh, te ezt úgyse érted!

Nem. Feri tényleg nem értette. Csak azt értette, hogy ruhát meg cipőt vesznek. Már vesznek. Már régóta dupla harisnyában jár, hogy a lukat valahogy ellensúlyozza. Várady ugyan remek tippet adott: Gyertyát kell rácsöpögtetni! – Hát persze, nagyon egyszerű. Sanyival hozatott gyertyát, és mindjárt rá is csöpögtette. Ahogy barna suszterképével a cipő fölé hajolt, úgy látszott, most végre elemében van. – Én már rég így operálok. – Ez használt is egy darabig, de aztán megint csak ott volt a luk. Igazán itt az ideje, hogy cipőt vegyenek. Természetesen ezt is anyával.

– Azért, anya, igazán feljöhetnél.

És anya fölmegy. Csernovszky kibújik a lukából, igyekszik mosolyogni.

– Á, a kis szerkesztő úr mamája? Ugyanaz az arc! tisztára ugyanaz! Különösen a szeme, kérem.

Feri még élénken emlékszik a „francia” kulcsra. Ó, az remek találmány. És Csernovszky mindjárt betolja a zárba, ha az ember egy-két napig nem fizet! Nem, az ilyesmit nem felejtjük el, hiába édelegsz!

De anya „beugrik”.

– A szeme? Nem, a szeme inkább az apjáé.

Csernovszky nagyon komoly arcot vág.

– Hát megengedem, kérem, megengedem, hogy talán a szem színe. De viszont a vágása! Nem is szólva a nézéséről! – Nem, hát ebből aztán nem engedett. A sárga hajú szobaasszonyt is segítségül hívta. – Hát mondja meg maga, Aranka, mondja meg, nincs-e igazam?

Természetesen igaza van. A szobaasszony úgy illeg anya előtt, mint egy kiöregedett táncosnő.

– Hát el tetszett jönni a Ferikéhez? Hiába, csak egy anya törődik igazán a gyerekével! Azt, kérem, nem pótolja senki!

Csernovszky megsimogatja Ferit.

– Jó koponya, nagyon jó koponya.

Anya hálásan mosolyog, de a gyerek már szabadulni akar.

– Hát akkor menjünk, anya.

Csernovszky mélyen meghajol, és megcsókolja anya kezét. A szobaasszony kezét csókolomot köszön, mint egy kislány.

– Milyen rendes ember ez a portás – bólint anya.

Feri ugyan erre tudna egyet-mást mondani, de hagyjuk. Anya a lépcső kopott szőnyegét nézi, tele cigarettacsutkával, elszórt papírdarabbal. A második emeleti folyosóról egy éles női hang: – És ha holnap se kapod meg?!… – Feri megáll.

– Itt laktunk.

Nagy úr vonul le a kutyájával, ahogy meglátja anyát, némán meghajol.

– Ki ez?

– Színész. No, még egy emelet.

A harmadik emeleti szőnyeg már egész más! Szép bordópiros és egyetlen lukat se találsz rajta! Egyáltalán, mintha a harmadik emelet egy egész más szállodához tartozna. Egészen friss. Ráépítés. A csöndes folyosó, az előkelő fehér ajtókkal szanatóriumra emlékeztetett. Valahonnan hegedű hallatszott.

– Ez apa.

Megállnak az ajtó előtt. Anya úgy néz, mintha nem tudná, visszaforduljon-e vagy kopogtasson. Valaki halkan fütyül a hegedű mellé, aztán egy vad rikoltás. A hegedű elhallgat. Apa hangja: – Csönd! Vágjátok már ki ezt a kannibált!

Feriék benyitnak.

Apa a szoba közepén áll hegedűvel, pulóverben, föltűrt ingujjal. Mellette Frici, Sanyi a rajztábla fölé görnyed. Várady kezét a térde köré kulcsolja, halkan fütyörészik. És a szekrény tetején vad hajbozont alatt egy vigyorgó, barna arc. Apa fölemeli a vonót.

– Üljön csak le, Mária. Ugye egész rendes hely?

Várady föláll, Sanyi is föláll. Egy kiáltás a magasból, és a kis néger lány már az ágyon táncol. Úgy röpköd, mint valami vad madár.

– Egy néger artista lánya – mondja apa, mint aki valami érdekes számot mutat be. – Az anyja francia.

– Maga csak összeszed mindenkit.

Anya még mindig nem ül le. Ez a sok arc kicsit megzavarta. És az a pulóveres férfi a hegedűvel. Valahogy olyan furcsa, idegen. Mikor utoljára látta… nos igen, kissé másképp festett abban az elnyűtt télikabátban. Azon is összevesztek. – Hogy járhat úriember ilyen kabátban?! – Azóta nem is látta. És most mit mondjon neki? De hisz szóhoz se jut, mindenki beszél. A szemüveges férfi bemutatkozik, aztán angolul mond valamit a néger gyereknek, az a nyakába ugrik, a nyakkendőjébe kapaszkodik, és visít, visít.

Apa rásóz a vonóval.

– Na, elég legyen!

Várady lerázza a négert, veszi a kabátját, indul. Utána a gyerekek. Sanyi zárja be a menetet, hóna alatt a rajztáblával.

– Egész társulat – mosolyog anya.

– Csak egy kicsit unom már őket – legyint apa. – Tegye le a kabátját, Mária. Úgy, úgy… – Apa az ágy szélén gubbaszt, hegedűje az ölében. Olyan így, mint egy fáradt zenész. Körme hegyével pötyögteti a húrokat. Közben anyát nézi. Ahogy cigarettára gyújt, ahogy keresztbe teszi a lábát. Ismerős mozdulatok. Rég nem látta. Hát igen, most mondani kéne valamit: elmagyarázni, mi történt azóta, mit csinált. És hogy meglehetősen unja már ezt a nyavalygást a szállodában, de nem szól, csak pötyögteti a húrokat.

Anya a képeket nézi, ő is hallgat. Aha, erről beszélt a gyerek. Egész közel megy a képhez. Az utca, ezzel a kis kutyával. Érzi, valaki áll mellette. A gyerek. Most valahogy közel vannak egymáshoz, nagyon közel.

Apa végre megszólalt.

– Hát veszünk egy-két dolgot a kis öregnek, azt hiszem, itt az ideje.

Anya megfordul.

– Igen, Feri mondta, hogy… (Már egész ősz a halántéknál, gondolja, ahogy a férfit nézi. A bajusza viszont nem olyan lompos, mint mikor utoljára látta. Most föláll, végtelenül gyöngéd mozdulattal visszateszi a tokba a hegedűt.)

– Magamra kapok valamit, aztán megyünk.

Ugyan, mit kap magára, gondolja az asszony.

Rendes fekete télikabát kerül elő a szekrényből.

– Kabátot még csak tud venni az ember – dünnyögi apa, mintha egy régi kérdésre felelne –, csak az ember legyen meg.

Hát akkor indulnak.

Az úton keveset beszélnek. Köztük a gyerek vidáman kocog. Az iskoláról beszél, meg hogy milyen lesz az új ruha, Sári nénit utánozza, aztán elhallgat, kicsit előrefut egy kirakathoz.

Fagyott mosolyú viaszbábu bámul rá remek szürke ruhában.

A gyerek visszafordul. Egy pillanatra elfelejti az új ruhát, mindent elfelejt, csak a szüleit nézi, ahogy egymás mellett jönnek.

 

 

Tullát Frici fedezte fel.

A kis néger lány az ajtó előtt állt, és nagyon bánatosan szopta az ujját. Az ajtó mögül furcsa, érthetetlen szavak hallatszottak. Egy férfi lassú, mély hangon magyarázott valamit, aztán minden átmenet nélkül, nagyon gyorsan kezdett beszélni. Éles női hang vágott közbe.

Szóval kabaréznak, gondolta Frici. A kislányt nézte. Micsoda maszat! Egy Tarzan-filmben láttam ilyet. Különben „szakmabeli”. Igen, Frici apja tegnap mondta, hogy egy néger artista érkezett a szállodába a családjával. A nő francia. (De miért kellett neki éppen egy négerhez menni? – Ez a néger remekül keres ám, fiam! – Jó, jó, de akkor is… Frici sehogy sem tudott belenyugodni.) Hát szóval a kislány is föllép az orfeumban. Labdákat dobál, meg táncol. Sőt! egy filmben is játszott. Drogóék látták is. Na nem volt valami nagy szerepe, kinyitott egy ajtót. De mindenesetre föllépett. Frici tudta értékelni az ilyesmit. Igen, a kis kannibál mégiscsak „elindult”, míg ő egyelőre csak a folyosón ugrál. Igaz, a papa megígérte, hogy elviszi egy artistaügynökhöz, de már mióta ígéri! Persze a papának is más dolga van, fillérek után szaladgál, mondja is Fricinek. Fiam, csak arra vigyázz, ne „dekázd” el magad! Látod, én… és csak legyint. A szerkesztő úr is biztatja Fricit. – Most csak az a fontos, hogy fejlődj. Hát gyakorolj! énekelni, táncolni. De a néger már föllép. Na, ahogy itt áll! Érdekes, milyen kerek a szeme. Vigyorog. Bájos vagy… Beszélni kéne vele. Az ám, de hogy?

Frici csöndesen fütyörészett, eltáncolt a néger előtt. Az csak nézte. Aztán már ő is táncolt. Vadul dobálta a karjait, és úgy forgatta a szemét, mintha ki akarná pottyantani. Hirtelen elkapta a fiú karját, és megpörgette. Van svungja, gondolta Frici.

Abbahagyták a táncot, csak vigyorogtak. Frici a gang felé mutatott. Tulla úgy látszik, megértette. Kivonultak. Sanyi ment át a színen.

– Hát ezt meg hol szedted? – mutatott a négerre.

Az, mint akit megsértettek, elkezdett rikácsolni.

– Jó torka van.

– Milyen nyelven kiabál?

– Mit tudom én? Talán angolul.

– Az öreg a földszinten biztosan tudna vele beszélni.

– Biztosan. Csak már elhallgatna. Rémes nő. – Frici a fejét vakarta, Tullára nézett.

A néger végre elhallgatott, de még most is úgy nézett Sanyira…

– Úgy látszik, téged nem szeret.

Sanyi vállat vont.

– Na és téged?

A rácshoz dőlve figyelte Tullát, igazított valamit a sálján. Micsoda vad képű néger!

– A nagyapja talán még emberevő volt.

– Csudát! Honnan veszed az ilyesmit? Azt hiszem, a kicsi is jobban szereti a borjúhúst, mint a… Na mi az, mit rángatsz? Talán unatkozol? Jó, jó, azért még beszélhetek egy kicsit.

– Nem egész fekete.

– Nem hát! Az anyja fehér. Te érted?

– Mit?

– Hát, hogy mehet egy fehér nő egy négerhez? Mondd, te elvennél egy néger nőt?

Sanyi az állát vakarta. Hogy elvenne-e egy néger nőt? Nem, hát ezen még sosem gondolkozott. Igaz, egyszer valami színházi újságban egy nagyon szép néger nőt fedezett fel. No de más képen, és más az életben. Például ez is… Le kéne rajzolni.

– Lerajzolom.

– Nem ül ez nyugodtan, örökké mozog. Nézd, most is már menni akar.

– Vannak tányérajkú négerek is.

– Vannak, vannak, de ez nem az.

– Rendesek az ajkai.

– Hát most hova vigyem? mit csináljak vele?

– Mutasd meg a szerkesztő úrnak.

– Jó tipp, gyerünk.

A szerkesztő úr nem lelkesedett túlságosan.

– Még éppen ez hiányzott! Csöndes legalább? Hogy forgatja a szemeit. Hé, hé!…

Tulla az ágyon táncolt, aztán egy székre ugrott. Úgy pattant egyik sarokból a másikba, mint egy gumilabda, Frici végre elkapta a karját.

– Csönd!

Tulla leült a székre, Sanyi oldalról nézte.

– Le kéne rajzolni, szerkesztő úr.

– Jó, hát rajzold le.

Feri nem sokat törődött a négerrel, tudomásul vette, hogy itt van, mint a Sanyi meg a Frici. Azok beszéltek, lármáztak, ő meg olvasott. Egy Dickens-könyv. A Karácsonyi ének. Tegnap este sokáig beszéltek róla apával, úgy beszéltek a regény alakjairól, mint a személyes ismerőseikről. Az öreg Scrooge és a többiek. És az ismerőseikről, a Friciről meg a Sanyiról úgy beszéltek, mintha valami regényben olvasták volna őket. Feri félretolta a könyvet, és a többiekhez fordult.

Azt mondja Frici: – Jó, jó, én csak lopom a napot.

Apa: – Na és mit akarsz csinálni?

– A papám megint összeszedett egy csomó könyvet, mindjárt megyek is.

– Azt hiszem, már meglehetősen ismernek a környéken.

A gyerek legyintett.

– Több környéken is.

– És mi az új zsákmány?

– Tűrhető. Egypár orvosi könyv is akad köztük. Az ilyesmit a Múzeum körúton lehet a legjobban elsózni. Igen ám, de azok nem veszik át tőlem. Mert ugye hogy kerülnek hozzám ezek a könyvek? Igaz, a papa ad megbízást, de mégis… Itt a Nagyfuvaros utcában meg a Bérkocsis utcában nem kérdeznek annyit. Különben sokat törődök velük! Fontos, hogy fizessenek. Azért még gondolkozom, hogy hova menjek.

A hegyes állát vakargatta, most valahogy olyan volt, mint egy fáradt, öreg manó.

– Mindenesetre indulok.

– De ezt a kannibált se hagyd itt.

– Nem, nem.

Együtt vonultak el. Frici apja jóformán észre se vette a négert, csak a könyvekkel törődött.

– Ez egy német orvosi munka, roppant értékes. Ez meg…

– Igen, igen, ezekkel lehet valamit kezdeni. Nem a Sasfiókkal.

– A tér mellett fölfedeztem egy kis könyvesboltot, tudod, olyan böngészdét. Az mindenesetre közel van, és akkor mindjárt bevásárolhatnál egyet-mást.

Frici a fejét csóválta.

– Közel van? Ha én ilyesmivel törődnék! Hol adtam el múltkor azt a görög szótárat? Budán! Addig mentem, amíg csak rendesen meg nem fizették. Hiába adom el a Tisza Kálmán téren, ha csak a negyedét kapom érte.

– Igaz, igaz. Hát ez kicsoda? Hja, a kis néger? – Angolul mondott valamit.

Tulla nem felelt, a falhoz húzódott, mintha már menni akarna.

Frici nagyon gondosan egy aktatáskába tette a könyveket, közben még magyarázott. – Ó, hogyne, hisz egyáltalán nem olyan egyszerű a dolog. Mikor kap az ember ilyen remek könyveket? Ezt jól el kell ám sózni!

Az öreg szemüvegben és lukas könyökű pizsamában csak bólogatott. Hiába, a Frici jobban ért az ilyesmihez.

– Ezt a négert is magaddal vonszolod?

– Miért ne?

Csakugyan, miért ne? Legalább néha át lehet adni a táskát. Jól meg van tömve. Hát azt a Tisza Kálmán téri böngészdét meg se nézzük, ilyen piti helyekkel nem érdemes kezdeni.

– Na, öregem, vidd csak egy kicsit ezt a táskát, nem árt a szépségednek.

Azzal Tulla hóna alá nyomta a táskát. A néger olyan arcot vágott, mintha harapni akarna, de azért nem tiltakozott. Vitte a táskát. Közben persze többen is megnézték, egy férfi utánafordult.

– Nem látott még négert?! – mordult rá Frici.

Aztán meg Tulla bámészkodott el egy kocsma előtt. A táska majdnem a földre pottyant. Frici kapta el. Szépen visszatette Tulla hóna alá.

– Hogy mi érdekes van egy ilyen kocsmán?

Karjánál fogva vonszolta tovább a négert.

Az első állomás a Barna bácsi a Bérkocsis utcában. Szerény kis bolt, de itt van pénz. Barna bácsi ért is a dolgokhoz. Az üzletnél Frici átvette a táskát, Tullát a kirakathoz vezeti, hadd nézze a könyveket.

Barna bácsi sötét kis patkányarcával a könyvek fölé hajolt. Közben egy papírra jegyez valamit. Úgy csinál, mintha nem is érdekelné, gondolta Frici. De nem ugrunk be. És ő is leemelt egy folyóiratot a pultról. Azt nézegette. Közben az utca felé pislogott. Barna arc tapadt az ajtó üvegéhez. Maradj csak, maradj, integetett a fiú. Az arc eltűnt.

Barna bácsi még mindig nem szólt, aztán végre mondott egy összeget. Frici mosolygott. Megbocsátóan, kissé fölényesen.

– Nem, nem…

Barna bácsi a könyvekre mutatott.

– Azt hiszed, olyan sokat érnek? A múlt héten is hoztak ide ilyesmit. Na jó, hát nem bánom. – És megint mondott egy összeget.

Frici szép nyugodtan összerakta a könyveit. Közben látja, hogy egy sivatagszőke nő megfogja Tulla kezét, átvezeti a másik oldalra.

– Egy pillanat!

A pulton hagyta a könyveket, és kirobogott az utcára. Kirántotta Tullát a szőke nő kezéből. Az elmosolyodott.

– De félted.

– Semmi köze hozzá!

És a négert megint visszavitte a kirakathoz. Az csak néz, mint aki az egészből semmit se ért. Frici már megint a pultnál állt.

Barna bácsi megigazította a szemüvegét.

– Hova tűntél?

– Elintéztem valamit.

Barna bácsi megint jegyezgetett. És csak nézte, hogy tűnnek el a könyvek a Frici táskájába, aztán már nem bírta tovább.

– Te is csak örökké cipekedsz ezekkel a könyvekkel, nem való ez gyereknek. Képes vagy még Budára is átmenni.

– Nem viszem én ezt olyan messzire, itt a József körút…

Barna bácsi izgatott kis mozdulatokkal a fehér sörétes fejét dörzsölgette.

– A Hajós? Ahhoz akarod vinni?! Azt hiszed, rendes árat ad?! Szépen! Ismerem én a Hajóst! Ilyen egy gyerek! A Hajóshoz akarja vinni! Az becsap.

– Nem megy az olyan könnyen, Barna bácsi. Hát viszlát.

– Állj! Nem engedem, hogy becsapjanak! Hisz tudom én, ki az a Hajós! Nekem mondod?! Hát mennyit akarsz?

Most Frici mondott egy összeget. Csak úgy, az ajtóból, könnyedén.

Barna bácsi az ég felé tárta a kezét.

– A jégre viszel! Te viszel a jégre! De mit csináljak? Nem tudom nézni, hogy cipekedsz ezekkel a könyvekkel!

Kihúzta a pult fiókját, nagyon bánatosan kezdte kiszámolni a pénzt.

– Mindig mondtam, akinek szíve van, ne nyisson üzletet.

Frici üres táskával távozott, de viszont nem egészen üres zsebbel. Megsimogatta Tulla képét.

– Hát ez rendben van. Persze most még vásárolni is kéne valamit, talán egy kis körözöttet meg parizert. Hopp!

Megállt a sarki gesztenyésnél.

– Kérek tíz gesztenyét.

Leszúrta a húszfillérest. Az első gesztenyét Tullának adta. Az mindjárt be is kapná, de Frici megfogta a kezét.

– Hisz még forró! Hogy gőzölög, majd előbb fújom egy kicsit.

 

 

A nyomda…

Feri egy új, ismeretlen világba került. Körforgó gépek zúgtak, olykor mérgesen, mint akik már unják a dolgukat, nagy íveket köptek ki. Apa magyaráz valamit, de a nagy zajban alig lehetett érteni. Az egész terem állandóan remegett.

Egy barna köpenyes ember apához megy. A keze fekete, az arca szürke és nagyon komoly. Feltűnően magas homlok. Haja alig volt, egypár vékony szál kétoldalt. Feri egy halom újságot néz a földön.

– Te, apa…

De apa már eltűnt a barnaköpenyessel. Most mit csináljon Feri itt egyedül? Mit? Hát mindenesetre körülnéz egy kicsit.

Egy kis asztalnál két felcsúszott, hegyes váll, a kissé szögletes fej szinte egészen a vállak közé süppedt. Vékony zsinóron függő, zöld ernyős lámpa vet fényt az asztalra. A férfi ívek fölé görnyedve körmöl, mint valami krónikát író középkori barát. A gépek zúgása el se jutott hozzá. A kis asztal az ő világa.

Feri oldalt kerül.

De hiszen ez a Várady! Csakhogy egy más Várady, mint az ott, a szállodában. Igen, ennek semmi köze sincs ahhoz a Váradyhoz, aki náluk aludt, és aki csíkos harisnyáját a székre dobta. Feri meg se merte szólítani. Ír. Apával se lehet beszélni, ha ír. Akkor valahogy más, és az egész olyan furcsa, érthetetlen… Mintha apa eltűnne, és az az ember, aki a helyére ül… Igen, az egy másik. Pedig ugyanaz az arc, a haj, minden, és mégis… Feri ilyenkor úgy érezte, hogy valami rossz történik apával. Megérintette a karját. Apa, apa, miért nézel úgy?!… – Az nem is törődött vele. Erre ő elkezdte rángatni a karját. Apa végül is kidobta. Igen, igen, kitette az ajtón. – Eridj át a Drogóhoz. – És ahogy nézett, a dermedt, jeges tekintete… Ez volt a legszörnyűbb az egészben. Most, ahogy Váradyt nézte, mindez eszébe jutott, és szinte ugyanaz az érzés fogta el, mint akkor.

Valaki megérintette a karját. Egy kövérkés, fehér hajú, kék kötényes nő. Derült tekintetű, kék szemében volt valami végtelenül megnyugtató, egy almát vett ki a köténye zsebéből.

– Tessék.

Odaadja a gyereknek. Várady felé int.

– Gyere, ne zavarjuk. No hát körülnézel egy kicsit a nyomdában? Ó, én már rég itt vagyok. Voltam persze más nyomdában is, két évig Németországban dolgoztam.

Aztán arról beszél, hogy már az apja is nyomdász volt. No, az aztán a fél világot is bejárta. Régebben az volt a szokás, hogy a nyomdászok külföldre mentek tanulni.

– A fiam is szakmabeli. Ő egy külön nyomdát szeretne. No persze az nem megy olyan könnyen, sokat kell még addig dolgoznia.

Kicsapódik egy ajtó. Megjelenik apa, egy ívet lobogtatott.

– Mondtam, hogy ezt az oldalt ne így tördeljék! Bokor úr!

Egy kopasz, fehér bajuszos bácsihoz ment.

Az asszony megsimogatta Feri arcát.

– Most átmegyek a másik terembe.

Ahogy elment, Feri újra hallotta a gépek zúgását, apa kiabálását. Várady is megjelent. Észre se vette Ferit, apának mutatott valami írást. Apa egyszerre beszélt vele meg a fehér bajuszos nyomdásszal. Aztán egyszerre csak a gyerek mellett volt, megfogta a kezét.

– No gyere.

Átmentek egy kis szobába. Egy asztalnál széles vállú, boltozatos homlokú férfi ült. Hatalmas, erős ember. Ahogy Ferire néz, elmosolyodik.

– Ez a csemete? Egész az apja!

Jól kezdi, gondolja a gyerek. Az ilyenekben nem nagyon bízott. – Egész az apja, egész az anyja. – Csernovszky is ezt mondta, de azért a francia kulcsról nem feledkezett meg. És ez a kopasz is olyan édeskésen mosolyog, akár a portás. Föláll. És így sokkal kisebb, mintha leült volna. Az előbb egy hatalmas széles vállú ember volt, és most egy ráncos arcú kisgyerek. Most venni csak észre a púpját. A botja után nyúl, nehézkesen, bicegve előbbre jön, előhúzza a tárcáját, kivesz egy pengőt.

– Tessék.

A gyerek zsebre vágja. Ez mindenesetre okos dolog.

– Hova mennek?

– Futballmérkőzésre – mondja apa.

– Hétköznap?

– Igen, nem valami nagy meccs, de azért megnézzük.

A púpos a fejét csóválja.

– Ez a Várady nem tetszik nekem. Szemtelen.

Apa vállat von.

– Nem tudom, miért volna szemtelen. De érti a dolgát, az biztos, és olyan ember is kell.

A másik gyanakodva hunyorog.

– Nagyon is pökhendi. Nem szeretem az ilyeneket.

– Ne szeresse, ehhez senki se ragaszkodik.

– Na jó, jó, hát magával nem lehet beszélni. – A gyerekre mosolygott. – Ne legyél olyan, mint az apád.

– Hát mi indulunk – mondja apa. – Este még benézek.

– Ki volt ez? – kérdi Feri, mikor kiértek.

– A laptulajdonos. Nagy hólyag, leesett a lóról, akkor tört el a lába.

Apa legyintett. Többet igazán nem érdemes beszélni róla, még a „foci” is érdekesebb. No igen, a futball. Még amikor a telepen laktak, akkor is sokat jártak futballmeccsre. Apa néha kapott potyajegyet valamelyik laptól, és ha nem, hát akkor vettek. Feri talán nem is magát a mérkőzést szerette legjobban, hanem ahogy a szép zöld pályára rásüt a nap, azt az izgalmat, ahogy fölállnak a csapatok. Az a nagyszerű pillanat, mikor a bíró sípjába fúj, és kezdődik a játék. Apának is határozottan az a véleménye, hogy a futball remek dolog. Mert hát miről van szó? Az ember mérkőzés előtt megtárgyalja, hogy áll fel a csapat. Közben mérgelődik, mert hát mérgelődni kell. – Miért a Fickó a szélső, mikor összekötőben sokkal jobb?! – Mérkőzés közben még jobban dühöng az ember, na persze, hát ő megmondta, hogy a Fickó nem szélső! Erre mi történik? A második félidőben tényleg összekötő a Fickó. Tényleg remekül játszik. Az ember boldog, ragyog. – Na, hát mit mondtam?! – Aztán a következő héten azt tárgyalják, hogy vasárnap kivel játszik a csapat. Így hát eltelik az idő. Valamivel el kell játszani. Különösen ha az ember a zsebében viszi az ebédjét. Vajas kenyér, pár alma. Hányszor vonultak így Feriék! Otthon meg gyertyacsonk várta őket, csak addig tartott, amíg levetkőztek.

Most persze más a helyzet: rendesen ebédeltek, aztán villamosra ültek. Azért persze állóhelyre mentek, mint régen. Ott mindig látni egypár érdekes alakot. Az ülőhelyen meg csupa „nagy pofa”. Igazán nem érdemes odamenni.

Apa úgy vezette Ferit az életben, mintha egy képeskönyvet mutogatna. Természetesen a magyarázó szöveg se maradhatott el.

– Nézd azt a sárga hajút!

Feri mellett egy sárga hajú, zöld sálas fiatalember magyaráz.

– Nekem mondja, hogy mikor volt a spanyol–magyar? Mit beszél? Hogy négy éve? És ha hat éve? Én ott voltam, apuskám, de maga úgy látszik, összetéveszti valami más meccsel! Talán az Ószeres–Húsossal?

Nevetés. Egy mérges vörös arc fordul a sárgahajú felé.

– Hallja, ne szemtelenkedjék! Határozottan emlékszem a dologra, folyton támadtunk…

– Na, ez egy kis túlzás. És mondja, hogy kapta a Zsák a gólt?

A vörösképű vállat von.

– Hogy kapta? Hát bekapta!

– A lába között, apuskám, a lába között gurult be a labda, tiszta potyagól volt… És milyen lövéseket kivédett!

– Így van ez – mondja egy vékony, keménykalapos férfi. – És például a tavalyi német–magyaron…

Moraj fut végig a közönségen. Taps. Feri előrenyújtja a nyakát. A pályán már föltűntek a színes trikók. A Ferencváros zöld-fehér, az Attila piros. Fölállnak. Még egy pillanat, és kezdődik a játék. A középcsatár indítja a labdát. A zöld-fehérek előrefutnak.

– Géza! – süvít valaki. – Géza, egyedül!

A keménykalapos a fejét csóválja.

– Pontatlan passzolás! Andris, mit csinálsz, hova adod azt a labdát?

Apa elmosolyodik.

– Hogy ordít ez a cingár, mert a bírót szidja. Otthon biztosan meg se mer mukkanni, fél a feleségétől. Itt aztán kiéli magát. Ezért remek dolog a futball. Mindenki bömbölhet, anélkül hogy csinálni kéne valamit. No, ezek mindjárt összeverekednek.

– Ez volt lesállás?!

– De mennyire az volt, de mennyire!

– Magának nincs szeme! Vagy nem ért a játékhoz!

– Tizenöt éve járok futballmeccsre.

– És ennyit se tud. Az ilyet be se kéne engedni a pályára!

Egy hang az egész tribün:

– Góól!!

Aztán nemsokára még egy gólt rúg a Ferencváros. Lecsillapodnak a kedélyek, hiszen most már biztos a győzelem. A keménykalapos jóságosan mosolyog.

– Egész rendes kis csapat az Attila. Hát istenem, még nem mentek át a félpályán, de védekeznek, védekeznek, úgy, most kaptak még egy „dugót”.

Aztán még több gólt is kap az Attila.

Egy kárörvendő hang:

– Egyenlíteni! Egyenlíteni!

Az Attila szélsője, egy kövérkés, szomorú tekintetű családapa, elhagyatva áll a pálya szélén. Rövidnadrágjában igazán megható. Egyszer – minden látható ok nélkül – elkezd futni. Hiába, nem kap labdát! Így hát megáll.

– Hogy hívják ezt a bácsit? – kérdi apa. A sportlapba néz. – Aha, Pimpi. Remek név. – Elkiáltja magát. – Pimpi! Hajrá, Pimpi!

Pimpi felnéz, mint aki nem hisz a fülének. Mi az? Tessék? Neki kiabálnak? Ez lehet? – Erre megmozdul.

Apa meg csak kiabál.

– Pimpi! Pimpinek!

Mi történik? A Pimpi labdát kap. És mit csinál a Pimpi, ha labdát kap? Nekiiramodik. Eleinte kicsit nehezen megy, hiszen szokatlan neki a dolog.

Már többen is kiabálnak.

– Pimpi! Hajrá, Pimpi!

– Látod – mondja apa –, egészen belejött a kisöreg. – És csak biztatja. – Jól van, Pimpi!

Pimpi meg dolgozik. Lefut, bead, lő. Szóval egészen úgy viselkedik, mint egy igazi futballista. Még arra is van ideje, hogy kedves kis pocakját behúzva, büszkén nézzen a tribünre. Hiszen a nevét kiabálják.

– Pimpi! Pimpi!

– Kegyetlenség – mondja valaki –, szegény már alig bírja. Rég leült volna a földre.

Pimpi remek labdát kap. Csak a lábát kell betenni, és gól! Megállt, mint akivel csoda történt. Ő, Pimpi gólt lőtt! A Ferencvárosnak! Valaki megöleli. És hogy tapsolnak!

– Látja – mondja apa. – Nem ült le a földre. Gólt lőtt.

Még hazafelé is ezt magyarázza.

– Sokkal könnyebb leülni a földre, mint elérni valamit. Én is hányszor megtehettem volna!…

 

 

Igazán nem lehet mondani, hogy a Dembinszky rossz fiú. Hol gyümölcsöt hoz át Feriéknek, hol tojásos krumplit. Apát természetesen már „régen” ismeri. Apa viszont a következőket meséli róla.

– Igen elegáns fiú volt Dembinszky, többnyire autón járt. Hogy miből élt? Ékszerüzlete volt a Belvárosban, az apjától örökölte. Ha találkoztunk, megbökte a kalapja szélét. Ez volt az ismeretség. Aztán sokáig nem láttam. Egyszer a szállodában egy sovány, kopott felöltős férfi megfogja a karomat. – Hát maga is itt lakik, szerkesztő úr? – Hova lett a jó ruha? az autó? Nem kérdeztem.

Egyébként szomszédok.

– Úgy látszik, jót tett a szegénység a Dembinszkynek – mondta apa. – Állítólag még olvas is. A tojásos krumpli mindenesetre rokonszenves.

Dembinszky rendszerint estefelé jelentkezett. Rongyos ujjú felöltő, bakancs. Ez volt a felszerelése. A felöltő alatt ing, alsónadrág, a bakancsot a meztelen lábára húzta. Egy arkansasi aranyásóra emlékeztetett. Keveset beszélt, csak ült a széken, és bólogatott.

– Mi van az arannyal? – kérdezte apa.

Dembinszky határozottan ostoba arcot vágott.

– Miféle arannyal?

– Na, na, csak ne tagadja, biztosan remek zsákmányra akadt. És mit csinál az öreg Patterson?

Az öreg Patterson, a jó öreg Patterson egy aranyásó regényben szerepelt. Dembinszky a „kemény öklű” Samhez hasonlított. De sehogy sem akarta megérteni a szerepét. Tehetségtelen ember. Ahogy Feri végzett a tojásos krumplival, fölállt.

– Jó volt? Magam csináltam.

Apa ezt határozottan helyeselte. Így is illik egy aranyásónak!

Éjszaka aztán már hangosabb volt Dembinszky. A falat püfölte, énekelt. Aztán olyan hangon, mintha telefonba beszélne, az üzletéről mesélt.

– Egyszer bejött hozzám gróf Berényi. Tudod te egyáltalán, ki volt az?

Halk kuncogás.

Apa fölült az ágyban.

– Úgy látszik, nincs egyedül. Hát halljuk, mi van azzal a Berényivel? Már ordít a Dévasut.

Ilyenkor Dévasutnak hívták Dembinszkyt. Nem kell tudnia, hogy róla beszélnek, meg aztán egész jól hangzik: Dévasut.

– Nem tudsz semmit? – harsogott Dévasut. – Buta vagy! Életedben se voltál egy olyan előkelő üzletben.

Egy női hang:

– No és aztán mi lett abból a híres üzletből? Elpucoltad!

– Elpucoltam, elpucoltam… Mit tudod te?… Hányan lógtak rajtam, hányan éltek belőlem?

Türelmetlen, éles vakkantás.

– Még kutya is van – legyintett apa.

Aztán egyszer Dévasut behúzta a nőt is, meg a kutyát is. A nő sovány volt és szőke, minden ok nélkül nagyokat nevetett. A barna nudli formájú kutya érdeklődve nézett körül. Az asztal alatt fölfedezett egy rongyos harisnyát. Meglehetős gyorsan fölfalta.

Apa elismerően bólintott.

– Jó étvágya van.

A kutya úgy nézett körül, mint aki újabb harisnya után vadászik. De most már apa is körülnézett. Az ágy alatt egy zsebkendő. Jó lesz eltenni, hátha ez is érdekli a fiatalembert.

– A múltkor megette az egyik harisnyámat – nevetett a nő. Az asztalon megpillantott egy könyvet, lapozgatott.

– Bözsi sokat olvas – bólintott Dévasut. Kifejtette, hogy el akarja venni Bözsit. – Mert mégis jobb, ha az embernek van valakije. És Bözsi igazán derék lány.

– Hol fedezte fel? – kérdezte apa, mintha a nő ott se lenne.

– Egy áruházban dolgozott, de már nincs ott.

Bözsi letette a könyvet.

– Alig fizettek. Bagóért nem dolgozom, igaz? Majd inkább egy jobb helyet nézek. Már szóltam is az öcsémnek. Ügyes fiú.

Kopogás. Megjelent az orvos. A „muzulmán”. Barna térdnadrág, dupla talpú félcipő, mintha kirándulásról érkezne.

– Hohó! Egész kis társaság! Megengedik? Doktor Szaniszló!

Azzal leült az ágy szélére, lábát keresztbe tette, megigazította szemüvegét.

– Rengeteg dolgom volt a rendőrségen, még szerencse, hogy bírom a munkát.

Dévasut erősen bólintott.

– Doktor úr rendőrorvos?

– No, csak amíg ki nem jövök a találmánnyal!

– Találmány? Miféle találmány?

– Komoly helyről érdeklődnek a találmányom iránt.

A szőke nő áhítattal hallgatta. Ez igen, valódi doktor, és még találmánya is van!

A doktor apához fordult.

– Már említettem magának. Tudja, az a kenőcs! Minden kiütést eltüntet.

Aztán előadta a találmányát.

– Ha sikerül tőkét kerítenem, ami most már szinte biztos, akkor egész nagyban foglalkozom a dologgal. Mert másképp nem érdemes. Nem, nem! Nem szeretem a piti dolgokat. Üzemet akarok berendezni.

– Üzemet?

– Amit természetesen én irányítok.

A nő csak bólogatott. Egész nagy üzem… Nagyszerű ember ez a doktor, milyen határozottan beszél!

A muzulmán körülnézett.

– Ebben az esetben magukat is bekapcsolom.

Apa elmosolyodott.

– Nagyon kedves.

A doktor kiosztotta a szerepeket.

– A hölgyet… hogy is hívják?

– Bözsi.

– Na igen, a Bözsikét a laboratóriumban fogom használni. Nem kell megijedni, majd belejön a dologba. Önt, kedves Dembinszky, mint vállalati főtitkárt, és a mi kitűnő szerkesztőnket … na csak ne szabadkozzék, öreg fiú! Maga lesz a propagandaosztály vezetője! Apropos! Nincs villanyvasalója? A mienk elromlott, és most zavarban vagyok. A feleségem nem tudja kivasalni az ingeimet! Szóval nincs? Nem tudja, hol kaphatnék?

– Barnáéknak van.

– Nem ismerem őket, de majd önre hivatkozom. – Fölállt. – Hát a viszontlátásra! Nem feledkezem meg magukról.

Dévasut és a szőke egészen föllelkesedtek. Micsoda remek ember! És a Bözsit a laboratóriumba teszi. Ez előkelő dolog.

– Nem is szólva arról, hogy az ember egy híres kutató mellett dolgozhat.

– Hiszen ez egy fölfedezés!

– Huszárkenőcs! – legyintett apa.

– Ugyan, mit beszél? Nem is ért hozzá!

A szőke nő határozottan megsértődött, el is lejtett a kutyájával. Dévasut még maradt egy kicsit.

– Ez jól jött, egy ilyen főtitkári állás éppen nekem való.

– Jó, jó, csak vigyázzon, öregem.

De Dévasut már a fizetéséről merengett.

– Én is keresek, meg a Bözsi is, majd kiveszünk egy lakást.

– Buta ember – mondta apa, ahogy Dévasut elment. – Különben mi közöm hozzá?! És a többiekhez?! Micsoda alakok?! És mind itt tolonganak. Mondtam is anyádnak, hogy nézzen egy lakás után.

– Elmegyünk? – kérdezte a gyerek.

Apa nem felelt, asztalhoz ült, és írni kezdett.

 

 

Vasárnap délután.

Apa az ablaknál áll a hegedűvel, a csöndes kis utcát nézi. A szemben levő ablakban egy lány a kesztyűjét húzza. Kabátban, kalapban van. Szórakozottan bámul egy darabig, aztán elfordul az ablaktól. Vékony alakja elvész a szoba homályában.

Apa a régi vasárnapokra gondol. Mennyit állt egyedül az ablaknál! Az embereket figyelte, amíg csak el nem tűntek a sarkon vagy valamelyik kapuban. Feri az anyjánál volt, csak este jött haza. Igaz, apa benézhetett volna valamelyik szomszédhoz, vagy elmehetett volna moziba, de egyikhez se volt kedve. Olvasott, nem járt emberek közé. Köztük még jobban érezte, hogy egyedül van, még kínzóbb volt a magánya. Félt a vasárnapoktól.

És most? Hát mégiscsak más. Feri és az anyja itt csücsülnek. Délben együtt ebédelnek, este meg elmennek valahova. Szinte mindegy is, hogy hova, az a fontos, hogy együtt vannak.

Elfordult az ablaktól.

– Hát mit játsszak?

– A Hunyadi-indulót!

Feri mindig indulót akar, abban van tűz, az zene! Apa már vagy ötször eljátszotta a Hunyadi-indulót. Kissé unja.

– Nem, Feri, ezt mégse lehet, elég volt már azokból az indulókból.

Anya keringőt szeretne. A Dénesnek ugyan kissé még nehezen megy az ilyesmi. Hiába, nincs benne könnyedség, de azért megpróbálja, mert fő a gyakorlat! Dévasut néha felnyög a szomszédban. Nem baj, pajtás, ezt igazán elviselheted! Hát szóval ez a Strauss-keringő, a Dél rózsája. Na, egész jól megy. Apa megáll. Egyes részeket újra eljátszik, mert hát az előbb még nem volt „egész jó”.

Feri a kávéházi reggelire gondolt. Ezzel kezdődött a nap. Ő rendelt, igen, igen!… – Három habos kávé lesz, meg… – A pincér figyelmesen bólogatott. Aztán hozták a lapokat. Ferit persze csak a képeslapok érdekelték, egyes képeket anyának is megmutatott. Reggeli után kisétáltak a ligetbe, még nem volt ugyan valami remek az idő. Olvadt. A házak ereszéről csurgott a víz, de szépen sütött a nap, és a levegőben már benne volt a tavasz.

– Na – mondta apa –, most jól ment.

Anya mosolyogva bólintott.

– Most igen.

Apa letette a hegedűt, zsebkendővel megtörölte az arcát.

– Egészen kimelegedtem. Nem olyan könnyű egy ilyen keringő, mint hinné az ember. Tele van „veszedelmesen nehéz” részekkel. De pár hét alatt igazán sokat fejlődtünk. Most aztán pihenek egy kicsit.

Az ágy szélére ül, kezét a térde köré kulcsolja. Csönd van a szobában, csak a szekrényben dolgozik a szú.

– Milyen szorgalmas – mondja anya.

– Bizony, még vasárnap is dolgozik.

– Most elhallgatott, mintha megijedt volna valamitől.

– Újra kezdi.

Apa a lapról beszél.

– Már több felvidéki újság megrendelte. Tudja, vasárnapi melléklet. Hiába, csak ez érdekel. Nem tudok mást csinálni. – Az asszonyra néz, mintha valami ellenvetést várna, esetleg egy régi veszekedés folytatását. Vagy végre megérti, hogy mi az ő munkája, élete?…

Anya a lakásról beszélt, mert összeköltöznek megint. Már a gyerek miatt is.

– Rendes kis lakást fedeztem fel.

– Hol?

– Ugyanabban a házban, ahol lakom, az ötödik emeleten.

– Kissé magas – mosolyog apa.

– Van lift, és nincs szomszéd.

– No, ez igazán remek, megtekintjük.

És csak beszélnek a lakásról. Anya lerajzolja a szobákat. Ez a kis kocka a fürdő, ez meg a konyha. Az előszoba bizony kicsi. Jóformán meg se fordulhat benne az ember. A konyha mögött is van egy szoba. És ez igazán érdekes, azt lehet mondani, hogy eredeti, felül van az ablak.

– Reggel majd remekül lehet írni – bólint apa. Általában nagyon izgatja a lakáskérdés. – Rövidesen megtekintjük, persze a gyerekkel együtt.

Kopogás.

– Hát ez meg ki?

Frici dugja be a vigyorgó, nagy fejét, mögötte Sanyi a rajztáblával.

– Szerkesztő úr, kérem…

De a szerkesztő úr csak legyint.

– Most nem érek rá veletek foglalkozni.

Frici feje visszahúzódik, Feri becsukja az ajtót. Egy darabig még hallani a topogást, mintha a gyerekek nem tudnák, hova menjenek, mit is kezdjenek.

Sanyi hangja:

– Meg akartam mutatni ezt a rajzot. Most nem tudom, hogy folytassam-e? – Szipog, még nem mozdul az ajtó elől.

– Le vagyunk fújva – mondja Frici. Elindulnak.

Apa a hegedű után nyúl.

 

 

Dévasut nem szereti az ilyen dolgokat. Meg is mondta Bözsinek. – Nézd, máskor ne hozd a nyakamra az öcsédet. Erre igazán semmi szükségem. Nem bánom, éjjel itt aludhat, de aztán reggel szépen álljon csak tovább.

– Jó, jó – legyintett a nő –, ez igazán nem olyan nagy dolog. Különben is mondtam már, hogy csak egy éjszakáról van szó. A háziasszonya nem fűt, igazán nem maradhat abban a jégveremben. Holnap már új szobát kap. Egyébként ő hallani se akart a dologról, nem szeret senkit se zavarni. Te bolond, mondtam neki, hát tüdőgyulladást akarsz kapni?! Alig tudtam rávenni, hogy idejöjjön.

– Nem kellett volna erőltetni – morgott Dévasut. Egyébként se túlságosan rajongott a Bözsi öccséért. Igazi „jampec pofa”. Tömött vállú kabát, színes sál. És miből él? Jó vicc! hát a kártyából. Bözsi azt mondta, valamikor sofőr volt, aztán parkett-táncos egy mulatóban. Onnan is eljött. Mert hát, ahogy Bözsi mondta, Pali nem hagy magával kibabrálni. Estefelé állított be Pali egy kis táskával. Szájában cigaretta. Ki se vette, amikor köszönt, éppen csak megbillentette a kalapja szélét.

– Jó estét.

Azzal kicsomagolt: törött orrú papucs, házikabát került elő a táskából. Úgy mozgott, mintha ő lenne a gazda, megtekintette Dévasut tojásos nokedlijét.

– Azt hiszem, ehető.

Dévasutnak kedvenc étele volt a tojásos nokedli. Nagy lábasban főzte, és már előre örült, hogy este majd alaposan hozzálát. Dévasut este szeretett jól enni. Olvasta valahol, hogy az angolok is így szokták. A szvettert is szeretik az angolok. Dévasut is szerette a szvettert. Kurta kis pipájával így hát határozottan angolos volt.

Bözsi öccse a lábas mellé telepedett. Mit tehetett Dévasut? Adott neki egy villát. Megindult a verseny. Dévasut föl se nézett. Hiába, a másik gyorsabb volt. Egyszerre négy-öt nokedlit is fölszúrt a villára. Holnap úgyis megy a fenébe, gondolta Dévasut. De azért határozottan elkeserítette a dolog. Szemtelen fickó! Így bepofázni! Még a szerkesztő úrhoz se volt kedve átmenni. Pedig meg kéne már kérdezni, mikor indul a doktor úr üzeme. Azóta nem is látta a doktort. Bözsi találkozott vele egyszer a lépcsőn. – Megindul a dolog, megindul! – Este a doktor talán átmegy a szerkesztő úrhoz. Dévasut az öcskösre nézett. Nem, ezt a trógert mégsem viheti úriemberek közé.

– Bözsi nem jön fel ma este?

Az öcskös vállat vont.

– Azt mondta, egy barátnőjéhez megy, azért persze még felnézhet. – Egy csomag kártyát húzott elő a zsebéből, megropogtatta az ujjai között. – Ezzel elüthetjük az időt.

Dévasutnak nem volt sok bizalma a kártyázáshoz, pláne ezzel a fickóval! De az már osztotta a lapokat. Játék közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Filléres alapon játszottak. Dévasut nyert. Ettől kissé jobb kedve lett, még egy viccet is mondott. De aztán elhallgatott, és csak a lapokat figyelte. Megjelent a muzulmán.

– Csak éppen bekukkantottam, kíváncsi voltam, mi van magukkal. A hölggyel találkoztam a múltkor. Nincs itt?

Dévasut morgott valamit, elfelejtette a találmányt, a nagyszerű állást, mindent. Benne volt a játékban.

A doktor az ágy szélére ült. Csöndesen fütyörészve nézte a játékot. A Dévasut nőjére gondolt. Helyes kis pofa. Fölállt.

– Beszállok. Kérek egy lapot. – Egy darabig még úgy beszélt, mintha őt tulajdonképpen nem is érdekelné a pénz. – Az egészben csak az izgalom ér valamit, a játék izgalma. – Aztán elhallgatott.

Dévasut később bort hozatott. Most az öcskös nyert. Kis kupacokban állt előtte a pénz. A kupacok leolvadtak, és a doktor elé kerültek. Dévasutnak is jutott valami. Aztán megint csak az öcskösnél volt a pénz. A muzulmán felnyögött, végigsimított vörös homlokán. – Hány óra? – De nem húzta elő az óráját. Aztán az öcskösre szólt. – Mennyit bagózik! Telefüstöli a szobát. – Az elvigyorodott, lapot dobott az asztalra.

Kopogtak. Kövér, kék pongyolás nő állt az ajtóban. A muzulmán, kezében a lapokkal, fölállt.

– Mindjárt jövök, fiam.

De a nő nem mozdult, nem szólt, csak nézett. A doktor visszaült. Az asszony nézte egy darabig, aztán kiment.

Dévasut lecsapta a kártyát. – Elég volt! Nem játszom tovább! – Az öcskös előtt már egész toronyban állt a pénz.

Újra megjelent a kék pongyolás nő. A muzulmán fölállt. – Nincs nálad valami apró?

Dévasut ivott. Jóformán azt se tudta, mi történik körülötte. Egyszer csak eltűnt a doktor, és az öcskös az ágy szélén, ingujjban a pénzt számolta. Dévasut megfogta a vállát. – Eriggy a díványra! – Ledobta magáról a ruhát. – Még hogy ő alszik az ágyban!… – mormogta. Azzal elaludt.

Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Nyögött egyet, felnézett. Vékony bajuszos, sovány arc hajolt fölé. Ki ez? Mit akar itt? Szürke félhomály derengett a szobában, valahol egy óra ketyegett. Dévasut a fal felé fordult. Újra megrázták a vállát. Felhorkantott. Megint az a vékony bajuszos arc!… Megdörzsölte a szemét, ásított. Ej, no persze, az öcskös! Mi az? mit mond?

– Egy nyakkendőt szeretnék kérni, ugyanis az enyém…

Dévasut nem is értette a többit. Olyan álmos volt, hogy alig tudta kinyögni: – Eriggy a fenébe! – A bajuszos arc tejszínű ködbe veszett. Dévasut még egypár lépést hallott, aztán mintha valami ajtó nyikorogna, de akkor már aludt.

Kopogás. Éles, határozott kopogás. Dévasut felült az ágyban, végigsimított borostás arcán.

– Ki az?

– Mariska! Takarítani szeretnék!

– Takarítani – ismételte Dévasut. És csak ült az ágyban. Újabb kopogás. Kiáltott.

– Hány óra?

– Tizenegy is elmúlt.

– Jó, jó, mindjárt jöhet, csak felöltözök.

Mariska morogva elvonult. Hallani lehetett, ahogy a partvis a vödörhöz ütődik.

Tizenegy óra, merengett Dévasut. Jól elaludtam. – Most kezdett csak emlékezni a tegnap estére, az öcskösre, a kártyázásra. Később még bejött valaki. A doktor, igen, igen… Az öcskös nyert. – Körülnézett. A díványról lecsúszott a takaró, a lepedő egészen összegyűrve. A dívány mellett egy koszladt kis zsebkendő. Micsoda rendetlen alak, itt hagyja a mocskos zsebkendőjét! Az a fontos, hogy már elment. Különben ideje lesz fölkelni!

Ásítva, vakarózva kikászálódott az ágyból. Pár bizonytalan lépés, és a mosdó kis tükrében megpillantotta szürke, borostás arcát. Megeresztette a vizet, a szappan után nyúlt. Megint csak a tükörbe bámult. A szappan kicsúszott a kezéből, ő meg úgy maradt előredőlve, ostobán eltátott szájjal. A tükörben megpillantotta az üres szekrényt a négy csupasz fogassal. A nyitott szekrényajtó belső oldalán a leszakadt spárga fityegett. Két rajzszögre volt erősítve a spárga, ezen lógtak Dévasut nyakkendői. És most?…

Dévasut a következő pillanatban a szekrénynél volt. Tenyerével végigsepert az üres polcon. Kirántotta az egyik fogast, bevágta a szekrénybe. – Mindent elvitt! – Egy ócska, lukas harisnya gubbasztott a sarokban. Annak se volt meg a párja. Dévasut aztán a széken ült, félig eltátott szájjal. Ormótlan, nagy kezei lelógtak. – Hát erre ment ki a móka? És talán nem is öccse Bözsinek, és akkor Bözsi… – Tovább nem tudott gondolkozni. Mintha fejbe vágták volna.

Megint a szekrény előtt állt. Az üres szekrény szemtelenül, kihívóan meredt rá. Dévasut bevágta az ajtaját, de az panaszos sírással megint csak kinyílt. Kopogtak.

– Takaríthatok?

Dévasut az ajtóhoz fordult, csupasz lábára tekintett. Beengedje? Hát istenem, nem maradhat így örökké. Fordított egyet a kulcson. – Kis türelem! – Az ágyba ugrott, álláig húzta a paplant.

– Lehet.

 

 

– Mit csinálsz, apa?

Apa egy ócska csíkos nadrágot húz elő a szekrényből. Egész alulról, a szennyes közül került elő. A lámpa felé tartja. Hát bizony kissé pecsétes, foltos, hátul ez a sötétzöld ablak egész bájos. De, de legalább nem rongyos.

Feri nem érti a dolgot.

– Mit akarsz azzal a nadrággal?

– A Dévasutnak adom. Kirámolták a ruháit, úgy maradt egy szál ingben.

Frici bedugja a fejét. Vigyorog.

– Tetszett hallani? Dembinszkynek ellopták a ruháit. Egy barátja nála aludt, és… – Megpillantja a szalonnadrágot, bólint. – Én ezt a kék pulóvert viszem. Svájcban vette a papám. Valódi gyapjú. Igaz, kicsit régi, de a jó anyag mindig jó anyag marad. – Ezt nagyon szakszerűen mondja. – És ez a nadrág? Szabad megnézni? Most is megadnának érte egy harmincast a Telekin. Esetleg negyvenre is fel lehetne srófolni. Kérem, ahogy az az öccse volt, ahogy az az öccse volt! – Legyint.

– Kiről beszélsz?

– Hát aki a Dembinszkynél aludt. A nő úgy adta be, hogy ez az öccse. Mese! Előre kifőzték ezt a dolgot. Dembinszky beugrott. Hát csak nem hiszi, szerkesztő úr, hogy…

Apa legyint.

– Ne elmélkedjünk. Inkább vigyük át a nadrágot meg a pulóvert.

Átvonulnak. A muzulmán nyit ajtót. Dévasut az ágyban ül, mintha beteg lenne. Arca sovány, borostás, kezét térde köré kulcsolja. A paplan néha lecsúszik, ilyenkor megigazítja. De valahogy olyan szomorú, hiábavaló minden mozdulata. Ahogy megpillantja apát, csak legyint. – Ne is beszéljünk a dologról. Hagyjuk. – Körülbelül ez van a legyintésben.

Nagy úr is itt van. Nagy úr egy pepita kabátot hozott.

– Színpadon is viseltem, emlékszem, nagy sikerem volt benne. Általában tudtam öltözködni.

Fölpróbálja a pepita kabátot. Nehezen megy rá, a hasán nem is tudja begombolni. Egy darabig forgolódik benne, nézi magát a tükörben, aztán leveszi a kabátot, és gondosan összehajtva az ágy végére teszi. Van már itt egy mellény és egy keménykalap. Ezt a muzulmán hozta. És ez a sárga orrú cipő is a muzulmán ajándéka. Hosszú orra van ennek a cipőnek, csőformájú. A francia márkik hordhattak ilyet valamikor. Apa leteszi a szalonnadrágot, Frici a pulóvert. Frici még egy pár borsószínű harisnyát is előhúz a zsebéből.

– Próbálja csak fel.

A harisnya orra piros pamuttal van megvarrva. De ki látja a harisnya orrát? Dévasut kiszáll az ágyból, hogy fölpróbálja a holmikat. Lassan, nehézkesen mozog, néha megáll egy-egy holmival a kezében, és csak maga elé bámul.

– Kicsit szűk ez a szalonnadrág – mondja Nagy úr. – Húzza be a hasát, öregem, húzza be! Jelzem, a pepita kabát pompásan megy hozzá.

Úgy nézik Dévasutat, mintha a gyerekük öltözne, minden ruhadarabot külön megdicsérnek. És a sárga nyakkendő? Határozottan fiatalít!

Dévasut felöltözik. A kabát a csuklójáig ér, a nadrág, ha leül, vág. Mindjárt le is ül.

– Vág – mondja.

– Hol van az megírva, hogy magának le kell ülnie?

Nevetnek. Még Dévasut is elmosolyodik. No, most már csak egy felöltő kéne, igen, ezt majd a Telekin veszik meg. Összeadják a pénzt. Nagy úr kifordítja a tárcáját.

– Sajnos, jelen pillanatban…

Frici elfordul, megigazítja a spangnit Dévasut kabátján. A muzulmán és apa adják össze a pénzt. Így hát ez is megvan, Dévasut fejébe csapja a keménykalapot.

– Hát akkor indulok.

– Így, kiskabátban? Megfázik.

Dévasut legyint, nem kell őt félteni. Frici is vele megy. Frici tud alkudni, őt nem lehet „behúzni”. Dévasut kezét zsebre vágva, szótlanul vonul az utcán, mellette Frici magyaráz.

– Majd körülnézünk, nem bukunk be mindjárt az első helyre!

 

 

Az étteremben, ahova Feri jár, pálmák vannak. Az ember szinte a trópusokon érzi magát. Mindenki beszél, kések, villák csörögnek, pincérek siklanak a tányérokkal, és mégis valahogy csönd van.

Feri egyedül ül egy kis asztalnál. Apa nem ér rá ebben az időben, és igazán nem érdemes megvárni. Így hát apa előre megváltott egy hétre való jegyet. Jó ötlet volt! Az ember odaadja a pincérnek a jegyet, aztán elébe teszik az étlapot, választ. Ebben van némi gyakorlatunk. Hamar végzünk a levessel, de aztán!… Feri óvatosan vagdalja a húst. Ohó, mert ezzel mindig baj van. Hát először is beleszúrjuk a villát, aztán nyeszetelünk, nyeszetelünk. Hopp! a hús majdnem kicsúszott a tányérból. A mártás piros cseppje az asztalon. A gyerek elvörösödik. Megtörténik ez mással is, gondolja, de azért nem mer fölnézni. Úgy érzi, mindenki őt figyeli. Valami ellenséges érzés fogja el a többiek iránt. „Nagy pofák”, ahogy apa mondja. És azt is érzi, hogy hiába ül itt, soha, de soha nem fog közéjük tartozni. Hogy miért? Mert vagy nem tudja elvágni a húst, vagy kibomlik a cipőpertlije. Nem messze Feritől egy szőke kisfiú olyan előkelően eszik, mint egy angol lord. Ez nem is gondol rá, hogy kell tartani a kést, és el se lehet képzelni, hogy a cipőzsinórja elszakadjon.

Feri fölnéz, igyekszik nyugodtan viselkedni. Valahova a távolba bámul, és közben szórakozottan piszkálgatja a húst. Egyszerre csak érzi, hogy megfogják a kezét. Gyöngéden, de nagyon határozottan elveszik tőle a kést meg a villát. Két hűvös, fehér kéz már vágja is a húst. Feri nem mer fölnézni. Legjobban szeretne kirohanni, de csak ül sután előregörnyedve. A magas, ősz hölgy idenéz! de már el is fordítja a tekintetét – senki se törődik Ferivel.

Közben a pincér szépen felszeletelte a húst, a fehér kezek eltűntek. Feri végre hozzáláthat. Hm, ez igazán pompás! Már az első falatnál hajlandó elfelejteni az előbbi megaláztatást. Semmire se gondol, egyszerűen boldog. És ahogy egy pillanatra fölnéz, a többieket is határozottan elviselhetőbbnek találja. A hús elfogyott, a burgonya is elfogyott, viszont mártás még maradt. Igazán ostobaság lenne itthagyni. Emeli a kanalat. Nem, ezt nem így csináljuk! Tör egy darab kenyeret, fölszúrja a villára, aztán mártogat. A kenyér csak úgy csöpög. Hopp! ahogy Feri fölemelte a villát, majdnem lepottyant a kenyér. Jó lesz vigyázni! Itt minden rosszindulatú, a kés, a villa, a kenyér, a mártás. Csupa ellenség. No, a mártással is végzett. És nem is történt semmi baj. Feri maga is csodálkozik, hogy az asztal nem úszik a mártástól, és hogy nem ütötte fel a vizespoharat. Örül, mint egy roppant nehéz, jól sikerült vizsga után.

Következik a tészta. Eperkrémszelet. Ez ugye elég jól hangzik? Feri egyelőre csak nézi. Az ember szinte alig mer a finoman remegő, rózsaszínű habhoz nyúlni. Valahogy kár érte. No de aztán mégiscsak hozzálát. A szépség, ott a tányéron, összeroskad. Aztán már csak egy rózsaszínű csík marad az egészből. Feri szépen fölszedi a késre. Aztán, mint valami kardnyelő, a szájához emeli a kést. És akkor valaki megfogja a csuklóját.

– Fiam, kisfiam, mit csinálsz?!

Ijedt női arc mered rá. Feri nem ismeri, sosem látta, de mitől rémült úgy meg?…

– Elvágod a nyelvedet! Hogy csinálhatsz ilyesmit?!

Feri dadog valamit, de a nő nem nyugszik meg. És addig nem is mozdul a gyerek mellől, míg a pincér el nem viszi a tányért, akkor végre fejét csóválva ellejt.

– Azt hittem, elájulok!…

Többen is Ferire néztek. A gyerek a táskája után nyúl. Csak kifelé, kifelé! Az utcán megkönnyebbülve felsóhajt.

A szálloda előtt a Drogó gyerekekkel találkozik. Szép rendesen vannak felöltözve, barna kabát, bőrkalap. A cipőjük ragyog. A Körút felé pislognak, mintha onnan várnának valakit. Mellettük Magda cigarettázik. Eldobja a cigarettát, rátapos. Erősen kifestve, púderezve, mintha minden festéket és púdert magára rakott volna.

– Ne ráncigáld a kesztyűd, Tibike!

És ő is a Körút felé néz. Nagyot sóhajt, hirtelen sarkon fordul, mintha el akarna indulni, de aztán csak tovább topog. Újabb cigarettára gyújt.

– Kit vártok? – kérdi Feri.

– A papát.

Tibike lehúzza a kesztyűjét, felhúzza. Most Pali szól rá.

Feri körülbelül sejti, miről van szó. Hiszen várta már ő is a szálloda előtt apát. Igen, ezeket kirakták. És csak nézi a Tibike rendes kis kesztyűjét, kalapját, most mindez olyan végtelenül szomorú.

– Jöjjetek fel hozzánk.

Magda ránéz. Milyen merev a tekintete.

– Nem lehet. Itt várunk, mert aztán elmegyünk valahova. Különben a gyerekek fölmehetnének. Vagy nem, maradjatok csak. Hisz mindjárt jön apa. – Mosolyogni próbál. – Várjatok, mindjárt hozok egy kis tökmagot. Pali, vigyázz Tibikére. Csak ide megyek, a sarokra.

És Pali vigyáz Tibikére. Feri szeretne valamit mondani, de mit lehet ilyenkor mondani?…

Tibike:

– Azt hiszem, a nagymamához utazunk Váradra.

Pali ránéz, Tibike elhallgat. Aztán már itt is a Magda a tökmaggal.

– Tessék, Pali, tessék, Tibike!

A gyerekek ropogtatják a tökmagot. Feri bemegy. Az ajtó üvegje elmosódva veri vissza a kis csoportot. A második emeleten Sanyival találkozik. Sanyi homlokára tolja a bocskaisapkát.

– Nagy muri van a folyosón. Az öreg Zelenka bácsi nem nyitja ki az ajtót. Itt a portás, a Náci…

– Ezt is ki akarják tenni? – A Drogóékra gondol. Ma nagytakarítást csinál a Csernovszky! Aztán már ott áll Sanyival a folyosón, megpillantja a portás aranyzsinóros sapkáját. A sárga hajú szobaasszony a kulcsait zörgeti.

– De miért nem nyitja ki az ajtót?

A portás:

– Csernovszky határozottan megmondta, hogy ma ki kell rakni az öreget. Már vagy egy hónapja nem fizet. – Kopog.

Megjelenik Mariska.

– Már napok óta nem tudok nála takarítani, nem enged be.

– Talán beteg.

A kopott, zöld ajtó előtt összegöngyölt zsírpapír. Valaki belerúg. Elszáradt, sárga csont esik ki.

– Hát ez miféle csont?

– Biztosan az öreg rakta ki. De már jó régen, hisz egészen elszáradt.

Újabb kopogás. Megjelenik Nagy úr, végignéz a tömegen.

– Mi van itt? Miért nem hagyják az embert aludni? Este föllépek, legalább most szeretnék pihenni egy kicsit!

Nagy úr szakadt ujjú pizsamában van. Fésületlen. Pár szál haja egészen oldalt csúszott, álmosan hunyorog.

Feri megpillantja Frici nagy fejét. Frici éppen egy kék pongyolás nőnek magyaráz.

– A papám mesélte, hogy a Zelenka bácsi ellopta a Rottenbiller utcát.

– Ugyan, ne beszélj!

– De igazán! Az úgy volt, hogy javították a járdát, és…

Nagy úr a homlokát dörzsöli.

– Aha, igen, én is emlékszem. Az öreg megjelent egy kocsival, fölrakatta a köveket, valami engedélyt mutatott.

– Dehogy a köveket rakatta fel! Deszkákkal volt befedve a járda, és azt…

– Kő volt! Akkoriban sokat írtak róla. Még békében volt, emlékszem, éppen Kolozsváron vendégszerepeltem.

A portás:

– Ugyan, kérem, egy szobrot lopott el!

– Szobrot, miféle szobrot?

– Azt hiszem, a ligetből.

– Szó sincs róla – legyint Nagy úr. – A Rottenbiller utcát javították, és…

Frici szaporán bólogat.

– Úgy, úgy! Csak nem a köveket lopta el, hanem a deszkát! Aztán persze jól eladta. Nem ártana most neki az a pénz.

– És most miből él? – kérdi a szobaasszony.

Mariska:

– A lánya szokott idejárni, valami táncosnő.

– Valami táncosnő! – mosolyog Frici! – Egész Pest ismeri!

– Ezt?! Hiszen egy ötödrangú helyen lép fel! Beszéltem vele.

– Szóval a lánya ad neki pénzt?

– Már egy hónapja nem jelentkezett, nem tudom, mi lehet vele.

– Azóta nem fizet az öreg – mondja a portás. Újra kopog.

Mariska:

– Egy hete ki se mozdul.

– És mit eszik?

Csönd. A portás is abbahagyja a kopogást.

– Talán fakír – mondja Náci.

Senki se nevet.

– Hülye – morog Nagy úr.

A portás a többiekre néz, aztán megint az ajtóhoz fordul. – Már csak azért is jó lesz megnézni. Náci, hozd fel a tolvajkulcsot!

Az ajtót bámulják. – Egy hete nem evett – mondja valaki. – Legalább egy hete – teszi hozzá Mariska. – De hisz akkor…? – és megint csak az ajtót nézik. Megjelenik Náci a tolvajkulccsal. A kulcs csörren a zárban, valaki sóhajt. – Istenem… – A portás leveszi a csákóját, újra felteszi. Kinyílik az ajtó. Senki se lép be, mintha várnák, hogy valaki kijöjjön, de odabent semmi se mozdul. A portás végre belép, utána egypár kíváncsian előrehajló fej. Egyszerre megtelik a nehéz, fülledt levegőjű szoba. Feri, ahogy előrehajol, két sárga, karószerű kezet pillant meg az ágy takaróján. Valaki fölemeli a kezet, aztán visszaejti.

– Jesszus! – sikít a szobaasszony. – De hiszen ez…!!

A portás leemeli a sapkáját.

Feri már kint van a gangon, kettesével ugrálja át a lépcsőket. Ahogy végre az ajtóhoz ér, meg kell állnia, úgy zihál.

– Mi bajod? – kérdi apa.

– Egy ember, a másodikon, egy ember… éhen halt!

Aztán csönd. Csak Feri szaggatott lélegzetvétele hallatszik. Apa az ablakhoz megy, az utcára bámul.

Lépések kopognak a folyosón.

Várady zsebre tett kézzel járkál a szobában, megáll, a szemüvege fölött apára néz.

– Hát szóval otthagyom a lapot. Nem, nem, ne is mondjon semmit. Az öreg minduntalan belém köt, hogy szemtelen vagyok, nem tetszik neki a modorom. És most ezt a rokonát is a nyakamra hozta! A nagynénje vagy kicsodája. Közöljük a versét!

Apa vállat von.

– Ilyesmi mindig megtörténik, majd elsüllyesztjük azt a verset. Nem szabad olyan érzékenynek lenni.

Várady megigazítja a szemüvegét.

– Ohó, én egyáltalán nem vagyok valami érzékeny fiú, azt aztán senki se mondhatja! – Elhallgat, leül a székre, az állát dörzsöli. Ferire néz. A gyerek most is egy számtanpéldával kínlódik, éppúgy, mint első nap. És most Várady a lapindításra gondol. Nyomdát kerítettek, tőkést, anyagot. Mennyit futkosott! Volt úgy, hogy alig aludt pár órát, akkor körülbelül sejtette, miért él.

– A lapot meg is kell tartani – mondja apa, mintha sejtené, hogy mire gondol a másik.

– Igen, igen – bólint Várady, a szürke fedelű könyvben lapozgat. Ezt mindig magával hozza, mintha Wilde meséi nélkül járni se tudna. Hirtelen becsapja a könyvet, föláll. – Kecskeméten indul egy lap. A jövő héten leutazom. Erről szeretnék magával beszélni.

Feri fölnéz a füzetből. Mi az? Várady elmegy? Csönd van. Várady egy lassú mozdulattal leveszi a szemüvegét, rálehel, aztán nagyon gondosan megtörli a zsebkendőjével. Közben rövidlátóan hunyorog.

Apa megszólal:

– Vidéken akar lapot csinálni? Gondolja, hogy…?

– Ott is lehet jó lapot csinálni. Szükség van rám. Azt hiszem, tudok segíteni.

Kis csönd, aztán apa:

– Mondja, Várady, hány lapnál volt már maga? – Elhallgat. Arra gondol, hogy a felesége nem is olyan nagyon régen ugyanezt kérdezte tőle. Lapot csinálni, ez volt az élete. Akár Váradyé. De Várady mindig újat akar, csak az indulás érdekli. Azelőtt talán ő is így volt, de most már megtartja ezt a lapot. Menjen csak el Várady, nem tartja vissza. Senkit se lehet visszatartani, őt se lehetett azelőtt. A gyerekre néz. A gyereknek ruha kell, cipő…

Várady közben az induló lapról beszél.

– Egyelőre még csak hetenkint fog megjelenni, de reméljük, nemsokára napilap lesz. Hát majd meglátjuk.

– Szóval a jövő héten utazik?

– Igen.

– Majd beszélek az öreggel, aztán ami pénz jár magának, megkapja. Ezen a héten még bejön?

– Hogyne.

– No rendben van. Hát szóval eltűnik Pestről?

Várady elvigyorodik, legyint.

– Nem olyan veszélyes dolog az! Följövök én minden héten. – Megsimítja Feri haját. – Megoldunk még egy-két számtanpéldát. Igaz, a számolás nekem se éppen erős oldalam!

Egyszerre milyen vidáman beszél, gondolja a gyerek, mintha valami tehertől szabadult volna meg.

– Szállodában fogok lakni – mondja Várady. – Lovagolni szeretnék. Tudja, milyen jó korán reggel lovagolni?

– Bizonyára – bólint apa. Kicsit nehéz elképzelni Váradyt, amint suviksz képével, szemüvegével fölkapaszkodik egy lóra. – A végén még megnősül. Elvesz valami gazdag földbirtokoslányt, és pocakot ereszt.

– Ugyan no, miket mond! Miért nősülnék meg? Aztán hogy pocakot eresztek? – Végigsimít a mellényén. – Nincs itt pocak, és nem is lesz, megvagyok nélküle. Feleség nélkül is. Néha azért szeretnék gyereket, nem mondom.

– Hát az öcskösök?

– Miféle öcskösök?

– Akik magánál laktak. A nővére gyerekei, akiket a Duna-parton sétáltatott, akikről annyit mesélt, és akiket sosem láttam.

– Visszamentek az anyjukhoz. Tudja, a nővérem kórházban volt, és addig…

– Igen, igen, emlékszem. Miért nem írja meg egyszer?

– Mit írjak meg?

– Az öcskösöket.

Várady morog valamit, belebújik a kabátjába, hóna alá veszi a szürke fedelű könyvet, indul. Feriék az ablakból nézik, ahogy átvág a másik oldalra. Lassan, görnyedten vonul, mint egy macska, megigazítja a hóna alatt a könyvet. Ezzel a mozdulattal igazította meg a könyvet Berlinben, Bécsben, mindenhol, ahol megfordult, és most a Kenyérmező utcában.

– Kecskemétre megy?

– Még az se lehetetlen – mondja apa.

Később megjelenik anya.

– Megnézzük a lakást? Már szóltam a házfelügyelőnek.

– Persze hogy megnézzük, mindjárt indulunk is.

Feri becsukja a számtanfüzetet, a kabátja után nyúl, indulnak. Az utcán a lakásról beszélnek.

– A Gellérthegyre néz az ablak – mondja anya. – Feri az ablak mellett fog aludni. Nyáron néha éjjel is szellőztethetünk. A friss levegő jót tesz a tüdőnek.

De apa óvatos.

– És ha hirtelen lehűl a levegő? Különben is az ablaknál mindig huzat van.

– Huzat? – nevet anya. – Az öregasszonyok találták ki.

Aztán még elbeszélgetnek a huzatról és egyéb lényeges dolgokról. Például hogy apa az előszobában szivarozik. Csak nem füstölöm tele a szobát?! – Anya élénken helyesel. Hiába, azért a fontosabb dolgokban megegyeznek.

– És Sári néni? – kérdi apa. – Mit szól a dologhoz Sári néni?

– A gyerek miatt örül. Végre rendes élete lesz a Ferinek, végre észhez tértetek, mondta.

Megérkeznek a hűvös, előkelő Sándor téri házhoz. Feri eddig csak vasárnaponként járt ide. Olyan furcsa most így hétköznap délután. Anya bemegy a házfelügyelőért, apa meg Feri a felvonónál várnak.

– Valamelyik nap elvisszük moziba a társaságot – mondja apa.

– Kiket?

– Hát a Friciéket, többet úgysem látjuk őket.

– Megígértem a Fricinek, hogy meglátogatom. – Arra gondol, hogy az Orbán Bubinak meg az Omasicsnak is megígérte, hogy majd kimegy a telepre. Sose ment ki. Miért? Maga se tudja. Pedig egyszer el is indult a telepre. A félúton megállt. Valami olyan furcsa, zavart érzés fogta el, visszafordult. Egyszer látta Bubit az utcán, nem ment oda hozzá. Miért?

Jön anya a házfelügyelővel. Beszállnak a felvonóba. A borotvált arcú házfelügyelő a kulcsait zörgeti, a régi lakóról beszél.

– Festő volt. Évekig lakott itt.

– Miért ment el?

– Kitettük. Nem fizetett, alig dolgozott valamit. Akárhányszor fölmentem hozzá, csak állt az ablaknál, és kibámult az utcára. Na kérem, tessék kiszállni!

A házfelügyelő kinyitja a lakásajtót. Az előszoba kicsi, mint egy szivardoboz.

– Ez a vasajtó? – kérdi apa.

– A konyhába vezet. – Azzal már nyitja is. – Tessék megnézni.

A konyha mögött egy kis kamra, amiről anya beszélt. Felülről kapja a fényt

– Egy középkori cellára emlékeztet – mondja apa. – Azt hiszem, itt remekül lehet írni.

A házfelügyelő, mint egy idegenvezető:

– És most nézzük a szobát.

De apa nem hagyja el olyan könnyen a „cellát”, már előre berendezkedik.

– Az ablak alatt lesz egy kis asztal, no nem éppen az ablak alatt, hanem, mondjuk, itt. – Egy lépést hátrál. – Ide meg egy kis díványt teszünk. – A falhoz lép. – Abba a sarokba meg egy kis könyvállvány kerül. A legkedvesebb könyveimet odarakom, egypár verskötet meg…

A házfelügyelő nagyon konokul:

– Nézzük meg a nagy szobát.

Apa végre kibújik a „cellából”.

– Hát nézzük. Ohó, igazán remek, szép nagy ablakok. És a kilátás?…

A Gellérthegyen mintha máglyát gyújtott volna a lemenő nap. Az utcán már itt-ott kigyulladnak a fények. És körös-körül a hatalmas égbolt. A szállodai ablakból egy kis folt volt csak az ég. Itt már anya is berendezkedik.

– Úgy gondoltam, hogy ide kerül a ruhaszekrény.

– És a könyvszekrény? Az talán ide.

Fölállnak a szoba különböző részein, a bútorokat jelezve. A házfelügyelő az ágyat jelzi. Feri állólámpa a sarokban.

– Holnap nézünk bútorokat – mondja apa.

– Ó, én már néztem. Tudja, nem egészen modern dolgok, de azt hiszem, maga is meg lesz elégedve.

A házfelügyelő ásít.

– Hát tetszik?

– Igen, egész rendes kis lakás. – Kinyitja az ablakot. Friss, éles levegő árad be.

– Most már mégiscsak vége a télnek – mondja a házfelügyelő.

Feriék az ablaknál állnak. Régen voltak így együtt. Most már nem kell utakat tenni anyához, és anyának se kell eljönni a szállodába. A szálloda… A gyerek Fricire gondol, meg a többiekre. Messze vannak, olyan megfoghatatlan messze. A szüleire néz, mintha hármukon kívül senki se lenne a világon. Aztán arra gondol, amikor apát várta a telepen, a szállodában. Anyára is várt. Pénzt kellett kérni, hogy ki tudják fizetni a szobát. De ennek most már vége. Úgy érzi magát, mintha egy puha, kényelmes ágyban kinyújtózna.

– Mi az, kisöreg, mit nevetsz?

 

 

Sanyi már harmadszor kopog. Hiába, úgy látszik, nincsenek itthon. Azért újra kopog. Előregörnyedve vár egy kicsit, aztán megint kopog.

Valaki megszólal mögötte:

– Nincsenek itthon, hiába kopogsz.

Frici áll mellette. Ócska matrózkabátjáról le van szakadva a középső gomb, sapkája a homlokára tolva, tökmagot rágcsál. – Elmentek bútort venni. Jött Feri anyja, azzal mentek el.

Sanyi az orrát húzogatja.

– Úgy, hát elmentek? Szerettem volna beszélni a szerkesztő úrral. Egy rajzom is van. A Gerle azt mondja, hogy nem ér semmit. Anya is azt mondja. Szóval bútort néznek?

– Nemsokára elköltöznek.

– Aha. – Sanyi a szőnyegre néz. Ha a szerkesztő úr elmegy, kinek mutassa meg a rajzait? És érdemes-e rajzolni egyáltalán? Hisz mindenki szidja. Anya a Csernovszkynak is mutatott egy rajzot. Moslék, mondta a portás.

– Hiába ácsorgunk itt – legyint Frici.

Lemennek a második emeletre. Már sötétedik. A pipás nő az ajtó előtt gubbaszt egy sámlin, mint egy öreg indián varázsló, ahogy meglátja a gyerekeket, morogva elfordítja a fejét. Lear király vonul át az udvaron, szájában szivarcsutak.

– Egyszer lerajzolom az öreg szakállast. – Elhallgat. Valahogy olyan üresnek érzi magát. Rég nem beszélt a szerkesztő úrral, a Stúdiókat is rég nem látta. Mindig csak az anyját hallja, meg a Gerlét. Mostanában sokat veszekednek, Gerle csak iszik, alig keres.

Frici cipője orrával a rácsot rugdalja.

– Tulla is elmegy. Párizsba utaznak.

– Majd visszajön.

– Talán jövőre. Nagy nő lesz. Figyeld meg, mit mondok, nagy nő lesz. Remekül táncol, énekel. – A fejét csóválja. – Én még mindig nem vagyok sehol. A papám is csak ígéri, hogy elvisz az artistaügynökhöz. Hisz nem azért mondom, igazán nem szeretek keseregni, de tudod… – és csak legyint.

Sanyi „tudja”. A tanítóképzőre gondol, az olaszországi útra, a rajzolásra. Egyikből se lesz semmi. Most olyan végtelenül reménytelennek lát mindent.

Egy hang a folyosóról:

– Sanyi!

Sanyi megigazítja a bocskaisapkáját. – Anyám hív.

Frici lebámul a sötét udvarra. Tulla megígérte, hogy kijön, még mielőtt a színházba megy. Úgy látszik, nem jön. Biztosan nem engedik, vagy nem is akar. Talán el is felejtette az ígéretét. Hány óra lehet? Hétkor mennek a színházba. Még nincs hét. A kis néger lány már gagyog valamit magyarul, Frici tanította. Egyszer szerette volna moziba vinni. A papa nagyobb könyvszállítmányt ígért. Semmi se lett belőle! No de igazán jöhetne már! Potyára váratja az embert?! Hisz nem izgatja a dolog, ó, arról szó sincs! Egy ilyen suviksz pofa!

Bemegy a folyosóra, megáll Tulláék ajtaja előtt. Valaki fütyül, biztosan az öreg néger. Egy sikítás. Ez Tulla volt. De miért sikít? Most csönd van. Lépések… Talán mégis kijön a lány.

Kinyílik az ajtó, Frici oldalt lép. Tulla jelenik meg az apjával. Az apán tömött vállú, kék kabát, színes sál. Kezében kis táska. Persze, most mennek a színházba. Észre se veszik Fricit.

A fiú utánuk megy, a lépcső karfájához dőlve nézi, hogy tűnnek el.

– Hát elment a kisasszony! Meg se látott! És az engem nagyon érdekel! – Vigyorogni igyekszik. – Majd megmutatom még én is, mit tudok. Nem fogok örökké könyveket eladni. Nem is szólok neki a dologról, nem is említem, hogy vártam. Ő majd biztosan említi, de én mintha nem is emlékeznék rá. Csak majd nem írok neki, amikor elutazik. Ohó, arra várhat! – De valahogy nehezen tudja elképzelni, hogy Tulla Párizsban az ő leveleit várja. Aztán nem gondol semmire, hátát a falnak vetve fütyül.

Megjelenik Sanyi.

– No, most mehetek a Kálmán utcába.

– Miért?

– A Gerle küldött. Kölcsönkérni.

– Veled megyek.

Együtt baktatnak, alig beszélnek útközben. Sanyi csüggedten lógatja a fejét. Ezek az ő útjai, pénzért kunyerálni, bort hozni a Gerlének, padlópasztát a takarításhoz. Ne is álmodozzon ő Olaszországról, nem neki való az! Valamelyik moziban egy kis filmet játszanak Nápolyról, Sanyi titokban félretesz egypár garast, és talán vasárnap megnézi. Igaz, nem nagyon szereti azt a mozit. Örökké sajtszagú, és egyszer verekedtek is előadás alatt, de Nápolyt láthatja! – Még jó, hogy van mozi – mondja egészen hangosan.

Frici úgy oldalt Sanyira néz, milyen bánatos pofát vág!

– Te – mondja Frici –, az a rajzod a vízcsapról igazán jó.

Sanyi megáll, a barátjára néz.

– Igazán jó?

– Hát hogyne! – és Fricin látszik, hogy hiszi is, amit mond, nem szokott a levegőbe beszélni.

Kis csönd, aztán Sanyi:

– Talán sikerül még valami.

– Egész biztos!

– Tudod, a Mariskát szeretném lerajzolni. Nagyszerű feje van, mint egy öreg krumpli!

Egymásba karolva vonulnak tovább a Kálmán utca felé.

 

 

Hát igen, a „muzulmánt” lecsípték. Frici hozta a hírt.

– Már benne is van az esti lapban, a papám fedezte fel.

Dévasut elveszi tőle az újságot, homlokát ráncolva olvassa. – Rendőrorvosnak adta ki magát a közismert szélhámos. Mi az? Két évvel ezelőtt mint osztrák grófot fülelték le.

– Sokoldalú ember – bólint apa. – És mikor csípték el?

– Ma délelőtt. Már régebben figyelik. Ejnye, pedig igazán azt hittem, hogy orvos.

– Hiszen értett is valamit a dologhoz, okos ember volt.

– Jó ember – bólint Dévasut. – Még most se lenne kabátom, ha ő nem ad rá pénzt. No meg a szerkesztő úr.

– És a családja? A gyerekek?

Most már csak azzal törődnek, hogy mi van a muzulmán feleségével és a lányaival. Rajtuk még lehet segíteni.

– Egyáltalán tudnak a dologról? – kérdi apa.

– Bizonyára. Mindenesetre be kéne menni hozzájuk. – Dévasut belenéz az újságba. – Betegápoló.

– Tessék?

– Az volt a világháborúban. Szanitéc.

Apa legyint.

– Na jó, jó, ezt most hagyjuk. Hanyas szobában laknak a muzulmánék?

– Második emelet harmincöt – mondja Frici. Ő mindent tud. – Most majd biztosan kirakják őket. Hát ugyan miből is fizetnék a szobát? És milyen a Csernovszky! Velük is komiszkodott tegnap. A papának este el kellett futni kölcsönért. – Legyint, nem is szeret erről beszélni.

– Hát átmegyünk? – kérdi Dévasut.

– Igen – bólint apa. – Ketten megyünk. Nem kell, hogy annyian rájuk törjünk.

Frici egy elhárító mozdulatot tesz. Kérem, ő kint is maradhat! Igazán nem tolakszik. Megmutatja a szobát, és azzal kész!

Feri meg egyáltalán nem is akar bemenni. Jól el tudja képzelni, hogy gubbasztanak a muzulmánék. Aztán majd elmesélik. Így szereti ő: ül egy szobában, olvas, vagy csak a levegőbe bámul, aztán befut apa, Frici, Sanyi, és elmondják, hogy mi van „odakinn”.

– Egy pillanat! – mondja Dévasut. Eltűnik. Kis kék lábassal tér vissza.

– Mi van benne?

– Túrós metélt. Ezt különösen jól csinálom, azt hiszem, nem árt a gyerekeknek.

– Gondolja, hogy ilyenkor tudnak enni?

– De mennyire! Én is tudtam enni, amikor a Bözsiék úgy behúztak. Folyton ettem volna. Tudj’ isten, az valahogy megnyugtatott, akkor nem gondoltam a dologra.

Hát akkor Berényi, Dévasut és Frici levonulnak a második emeletre. Dévasut vigyázva, óvatosan fogja a lábast, mintha ereklyét hozna. Megbotlik a lógó cipőpertlijében, majdnem elesik. Lehajol, félkézzel betűri a pertlit.

– Néha meg is köthetné – mondja apa.

A folyosón Frici megy előre, most nem beszél, csöndesen vonul. Általában látszik rajta, hogy átérzi a szerepét.

Az apa a gyerekekre gondol. Várják, hogy mi lesz az apjukkal, az öreg muzulmánnal. Hát igen, most egy kicsit soká kerül haza. Hiszen lehet, hogy nagy szélhámos volt, de törődött a gyerekeivel, harcolt értük, akár ő vagy a Drogó. Hányszor szedte ő is össze a leglehetetlenebb módon a pénzt: könyveket adott el, kölcsönök után futkosott. Micsoda tánc volt! mindezt azért, hogy a Ferinek ennivalót tudjon hazavinni. Szinte látta magát, ahogy vándorol egyik szerkesztőségből a másikba. Hajlong, szemtelenkedik, tréfál, siránkozik, és minden szava, mozdulata mögött csak egy gondolat húzódik meg: mi lesz a gyerekkel? Hát igen, hogy a muzulmán végeredményben milyen ember, nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy apa.

Frici megáll egy ajtó előtt.

– Ez az.

Dévasut kissé magasabbra tartja a lábast, köhint. Apa kopog. Bent senki se mozdul. Csönd van, mintha már régen elköltözött volna innen mindenki. Dévasut Berényire néz.

– Talán már nincsenek is itt.

– Várjunk csak. – Felemeli az ujját, de nem kopog. Az ajtót nézi. Valahogy szinte hihetetlen, hogy ez az ajtó kinyílik.

Odabent nagyon magányosan megreccsen egy szék.

– Jönnek – suttogja Frici.

Nyúlánk, barna ruhás lány áll az ajtóban: sima fekete haja középen elválasztva, mint vidéki úrilányoké, csipkegalléros barna ruhája is végtelenül egyszerű. Kis kereszt a nyakán.

– Mi tetszik?

Dévasut a fejét ingatja. Látszik rajta, hogy legszívesebben belebújna a lábasba. Milyen nyugodt ez a lány, gondolja Berényi, mint akit semmi sem lep meg. Értelmes, szomorú tekintetű szeme van.

– Anya itthon van?

– Bement apához.

Dévasut és Berényi bevonulnak, Frici kint marad. A másik, kissé kövér, göndör hajú lány az asztalnál ült. Előtte gyöngysor, fülbevalók.

– Gondoltuk, benézünk – mondja apa. – Talán szükségük van valamire.

– Nincs semmire. Tessék leülni.

Dévasut az ölébe veszi a lábast, igazán nem tud mit kezdeni vele. Mosolyogni igyekszik, aztán arra gondol, hogy ez nem illik, és megint komoly arcot vág.

A falon fényképek. Az ott a muzulmán a kislányokkal. Akkor még bajusza volt a muzulmánnak, a lányok fehér matrózruhában. Talán valami vizsga után készült a kép. Apa aztán megint a sima hajú lányra pillant. A lány hosszú fehér ujjait összekulcsolja ölében. Dévasutra néz. – Ugyan, mit akarsz azzal a lábassal? – Ez van a tekintetében.

Berényi egész váratlanul megkérdi.

– Zongorázik?

– Igen, még Bécsben tanultam. – Azzal elhallgat, és csak a kezét nézi.

A testvére a karkötőket tologatja az asztalon, mint akinek más foglalkozása már nem is lehet.

– Ezeket most eladjuk – mondja. Semmiféle szomorúság nincs a hangjában, mint aki már hozzászokott, hogy vesznek gyöngysort, eladják, aztán újra vesznek. – Holnap mi is meglátogatjuk apát. – Ezt végtelenül gyöngéden mondja, mintha nem is az apjáról, hanem a gyermekéről lenne szó.

Dévasut végre megkérdi.

– És maguk? Mi lesz magukkal?

A simahajú felelt.

– Nyelvleckéket adok, a húgom nemsokára férjhez megy.

– Akkor majd magunkhoz vesszük apát – mondja a másik. – Szép, nagy kertünk lesz. Mindig szerette a virágokat. És akkor nem kell neki többet … – Elcsuklik a hangja, feje mellére bukik. Válla megrándul, mintha ostorral ráhúztak volna. A testvére odamegy hozzá, szótlanul simogatja.

Berényi föláll. – Ha mégis szükségük lenne valamire, ha segíthetnék…

Azok ketten oda se figyelnek. A kisebbiknek megrándul a válla, de nem sír. A nővére csak simogatja, és közben valahova a sarokba bámul.

Dévasut megfogja Berényi karját. – Gyerünk. – Azzal kimennek.

Értelmes gyerekek, gondolja Berényi. Különösen a nagyobbik. Szereti a zenét, biztosan sokat is olvas, Bécsben zongorájuk volt, és rendes lakásuk. Lekapcsolták az öreget, és vége volt az egésznek. Itt is milyen jól éltek, aztán nyakon ragadták a papát, és megint eltűnik minden. Aztán ha kijön az öreg, újra vígan élnek.

Fölérnek a harmadik emeletre. Dévasut megáll a szobája előtt. Hatalmas lapáttenyerét a lábashoz érinti.

– Már egészen kihűlt.

 

 

A portás egy mozdulatot tesz.

– Végtelenül sajnálom, de le kell zárni a szobát. Tetszik tudni, a Csernovszky…

Magda szaporán bólogat.

– Igen, igen, na, gyerekek, vegyétek föl a kabátot. A pulóvert is nyugodtan felhúzhatjátok. Éles szél fúj. – És ha nem fúj éles szél?, gondolja. Ki tudja, visszajöhetünk-e még? Kár lenne azért a drága pulóverért. Körülnézett, mit lehet még menteni. Ez a nappali portás rendes fiú, nem akadékoskodik. Szerencsére egypár ruha már a zaciban van, ezt a sálat se hagyjuk itt. Mást nem vihetünk el. Legfeljebb még egy pár harisnyát zsebre vágok, Palinak adunk egypár zsebkendőt. – Tessék, Pali!

Pali értelmetlenül nézi a három szürke szegélyes zsebkendőt.

– Köszönöm – mondja –, köszönöm, már van nálam zsebkendő.

Magda és Tibike összenéznek. Micsoda hólyag ez a Pali! Tibike kikapja a bátyja kezéből a zsebkendőt, elteszi. Na, ez is megvan. Közben már fölöltöztek a gyerekek szép rendesen, mintha csak sétálni mennének. Kivonulnak a folyosóra, hallják, ahogy a portás betolja a zárba a francia kulcsot.

– Üljetek le a portán, hiszen nemsokára jön apa.

– Nem, nem – mondja Magda. – Majd sétálunk egy kicsit. Egész jó az idő. – Mosolyog. – Igazán jó az idő.

– Tavaszodik – mosolyog a portás.

Magdáék levonulnak az utcára. Hiszen beülhettek volna a portára is, de Drogó nem szereti, ha ott várnak. Nem kell mindenkinek látni, hogy kiraktak minket! Meg aztán a portán mindenféle népség megfordul, a gyerekek valami olyat hallhatnak, ami nem nekik való. – Ilyesmivel törődik, gondolja Magda. Inkább pénzt kerítene.

Egy darabig a szálloda előtt várnak. Hiszen apa mindjárt jön.

– Emlékszel, Magda, a múlt héten is alig vártunk egy félórát – mondja Tibike.

– Még annyit se. Húsz perc múlva jött apa, hozott csokoládét, és elmentünk moziba.

– Most is így lesz.

És csak várnak. Tibike a tér felé pislog, onnan is jöhet apa. Magda a Körút felé sandít, inkább erről szokott jönni. Megjelenik egy görnyedt hátú, félszemű verklis. Megáll a szállodánál, ahogy meglátja a gyerekeket, elmosolyodik. Ó, hiszen már ismerik egymást.

– No gyerekek, mit játsszak? – Indulót nyekerget.

Magda pénz után kutat az elegáns piros erszényében. Húsz fillér az egész vagyona. Ezt nem adhatja a verklisnek, inkább pattogatott kukoricát vesz rajta. Apró nincs. Így hát egy fényképet mutat az öregnek.

– Látja, bácsi, ez én voltam kislány koromban.

A verklis továbbmegy. Kékes árnyékok jelennek meg a földön. Gyújtogatják a lámpákat, és Drogó még mindig nem jön.

Tibike megszólal.

– Pénteken későn jött, aztán vendéglőben vacsoráztunk.

– Igen, igen, vendéglőben!

Csönd. Aztán Magda:

– Sétáljunk egy kicsit. Még megfáztok a végén.

Sétálnak. Kimennek a térre, Magda leül egy padra. Nincs itt senki rajtuk kívül, hiába, még hideg van, Magda leül, föltűri a kabátgallérját.

– Fogócskázzatok, gyerekek!

A gyerekek fogócskáznak. Pali a fogó. Nagyon buzgón, lelkiismeretesen fut Tibike után. A kicsi nem nagyon igyekszik. Csak már jönne apa, gondolja. Hagyja magát megfogni, Pali nevet, tapsol.

– Most te vagy a fogó!

– Most én vagyok a fogó.

Magda meg csak ül, ül, cipője sarkával vonalakat húz a földön. Fázik, kissé éhes is. Mi lesz? Mikor jön a férfi? És hoz-e pénzt? Múltkor nem hozott, alig tudta kikönyörögni Csernovszkytól a kulcsot. Örökké ez a várás! a fizetésére is mióta vár! – Föláll, tesz egy-két lépést.

– Na most visszamegyünk a szállodához.

Visszamennek, Magda bemegy a portára. Már Csernovszky ül ott. Egy nővel beszél, mosolyog, meg se látja Magdát. Hirtelen ránéz.

– Még nem jött haza – mondja. Elfordítja a tekintetét.

Magda még nem megy ki, mintha várna valamire. Úgy érzi, mindjárt elsírja magát, végigsimít az arcán, kimegy a gyerekekhez.

– Még nincs itt apa. Biztosan sok dolga van. Sok pénzt is hoz haza.

A Körúton sétálnak, a kirakatokat nézik. Szép ez a kalap, gondolja Magda, elég rég meg akarja venni. Reménytelen. Egyelőre egy vasa sincs. – Mozi előtt állnak.

– Jó vígjáték megy.

– Milyen mókás arca van ennek a nőnek. A füléig húzza a száját. Te, Magda, meg tudod ezt csinálni?

– Cigánykereket tudtam vetni kiskoromban, de most már biztos azt is elfelejtettem.

Megint a szállodánál vannak. Magda benéz, nem, a Drogó még most se jött meg.

– Gyerekek, legjobb lesz, ha elmegyünk a Gizi nénihez.

Gizi néni apa nővére. Egy tanácsos özvegye. Nála szoktak uzsonnázni, vacsorázni, de voltak már ott ebéden is.

Drogó Gizi néninél van. Arca szürke, haja izzadtan tapad a halántékához. A magas, széles vállú nővére úgy ül előtte, mint egy szigorú tanár. Drogó végigsimít agyonborotvált arcán.

– Okosan tettétek, hogy felnéztetek. Én is most jöttem. Hát igen, gyerekek, az lesz a legjobb, amit Gizi néni mondott. Lementek a nagymamához Váradra. – Térdére ülteti Tibikét, az arcát simogatja. Arra gondol, hogy most megint el kell hagynia a gyerekeket. Mikor tud már egyszer annyi pénzt összehozni, hogy nyugodtan élhessenek?… Hiszen ha tőkét tudna keríteni, hogy illatszertárat nyithasson!… Ábrándok! Egyelőre éppen annyi pénze van, hogy ki tudja fizetni a szállodát, a gyerekeknek is jut útiköltségre, aztán kész! Ezt is a Gizitől kapta. Rossz lesz egyedül, de mit csináljon? Így legalább a gyerekek rendesen élnek. – Majd írsz minden héten, ugye, Tibike? És szót fogadj a nagymamának. Én is írok, persze hogy írok.

Aztán vacsoráznak. Drogó alig eszik. A gyerekeket nézi, ahogy Tibike a kanalat emeli, ahogy evés közben összeráncolja a szemöldökét. Drogó úgy figyeli, mintha minden vonását, mozdulatát meg akarná jegyezni.

Vacsora után hazamennek. Elöl a gyerekek, mögöttük Drogó Magdával.

– Mikor utaznak? – kérdi Magda.

– Holnap délben, reggel megváltom a jegyeket.

– És én?

– Velem maradhat. Hát valami csak sikerül, nem lesz ez mindig így. Nem akarnak kölnivizet venni az emberek, vagy mi van velük? – A fejét csóválja. – Különben éppen most egy kitűnő keverékre jöttem rá. Remélem, ez beválik. Hiszen tudok keresni! Emlékszik, tavaly is mennyit összeszedtem. Nem hagyom én magam!

Ahogy hazaérnek, nem mennek be mindjárt a szobájukba, előbb még fölmennek a szerkesztő úrhoz.

– A szerkesztő úr nagyon kedves úriember, és különben is úgy illik, hogy elbúcsúzzatok a Feritől.

Drogó az ajtó előtt kihúzza magát, megigazítja a nyakkendőjét. És ahogy a gyerekekkel a szerkesztő úr előtt áll, igazán úgy fest, mint egy boldog, megelégedett családapa valami fényképen.

– Bejöttünk, kérem, elbúcsúzni. Leruccannak egy kicsit a kölkök a nagymamához. Egyre-másra írja a leveleket. Úgy szeretné már látni ezeket a haszontalanokat! Nem, nem ülünk le, szerkesztő úr! Hiszen későn van, ilyenkor már aludni kell a gyerekeknek. Csak éppen bekukkantottunk elbúcsúzni. Viszontlátásra! Jó éjszakát!

 

 

Fagyott, kemény a föld, a fák csupaszok, de azért van valami a levegőben, ami a tavaszt jelzi. Frici rongylabdát rugdal, néha a kiskör széléig elszalad vele, aztán megint csak visszajön. Sanyi piszkos kis noteszt, ceruzát szorongat a kezében. Vázlatokat csinál. A szerkesztő úr mondta, hogy ez nagyon fontos. Egy fát rajzol, és közben magyaráz.

– Van Gogh órákig dolgozott a krumpliföldeken. Szélben is rajzolt. – Sanyi tömpe ujjait vörösre csípte a hideg. Nem baj, Van Gogh is fázott. Van Gogh. – Boldogan kapaszkodik ebbe a névbe. A szerkesztő úr sokat mesélt róla. Otthon persze ezen is röhögnek. Nem is hallottak Van Goghról. Miért is mond el otthon mindent? Úgyse értik meg! Pedig egyszer olyan jó lenne anyával beszélni. De anya csak a Gerlével törődik. Gerle most ügynököl, elég tűrhetően keres, olykor leutazik vidékre. Egyszer majd nem jön vissza. Sanyi már ismeri az ilyesmit. És akkor anya éjszakákat sír át. Aztán akad egy újabb Gerle. De a gyerek most nem akar erre gondolni, csak a rajzolás fontos. – Nézd csak, Feri, elég jó?

Feri megnézi a rajzot. Pár kusza vonás a fa kopár ágaival. Feri inkább Sanyit nézi, ahogy aggódva hajol a rajz fölé. Hegyes álla erőszakosan előrenyomul. Feri csak nézi a barátját. Pár nap, és nem látja többet. Szinte hihetetlen, hogy Sanyi akkor is lesz, és talán rajzol is. Egy darabig még elismételi azokat a mondatokat, amiket apától hallott. – Sokat kell rajzolni, mint Van Gogh a krumpliföldeken. – De aztán egy idő múlva lekopnak róla ezek a dolgok, és talán nem is rajzol. Az Orbán Bubi nővére táncolni szeretett volna, panaszkodott apának, hogy a szülei nem engedik. Ügyetlenül, sután mutatott is egypár balettmozdulatot, amit egyik barátnőjétől lesett el. – Magának táncolni kell – mondta apa. – Ez az útja. – Anna Pavlovnáról mesélt neki, meg a többi balettcsillagról. És most mi van a Bubi nővérével?… Táncol még? Éppen tegnap beszélt róla apának. Apa olyan értelmetlenül nézett, mintha sose ismerte volna a lányt. Egy hónap múlva már Sanyira se emlékezik.

– Majd néha elmegyek hozzátok – mondja Sanyi. – Megmutatom a szerkesztő úrnak a rajzokat. Azt mondta, figyelni akarja a fejlődésemet.

Feri mosolygott.

– Persze, csak gyere.

Frici magasra rúgta a rongylabdát. Hoppla! Aztán abbahagyta a rugdalózást.

– Egy artista jött a Drogóék szobájába, azt hiszem, bűvész. A papám ismeri. Valamikor együtt léptek fel. Sokan mennek most el. Tulla a jövő héten utazik, ti pár nap múlva.

– Igen – mondta Feri –, pár nap múlva. Holnap moziba megyünk.

– Már mondta a papád. Én veszem meg a jegyeket. Értek hozzá. Öt darabot veszek. – Az ujjain számolta. – Te, a papád, a Tulla, a Sanyi meg én. Igen, az öt.

– Mit nézünk meg?

– Egy jó vígjátékot, mert ahogy apád mondta, a kedély a legfontosabb. – Frici fölugrik a padra, széttárja a kezét. – Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, itt látható Friderico, a gumiember. Táncol és énekel! És nincs az az ócska könyv, amit el ne adjon! – Énekelni kezdett a padon. – „Nagysád, ha meg nem sértem, nagysád…”

– Nem mész le a padról! – kiáltott rá a csősz. Botjával hadonászva futott Friciék felé.

Frici leugrott a padról.

– Futás következik! Figyelem! Futás!

Azzal nekiiramodtak mind a hárman. A csősz kötelességszerűen kergette őket egy kicsit, aztán abbahagyta az üldözést.

A gyerekek a külső sétányon mászkáltak. Frici tréfált, énekelt. Előadta, hogy milyen gőgös pofa lesz Sanyi mint beérkezett, híres rajzoló. Szóba se áll az emberrel.

Sanyi a vállát vonogatta, fejét csóválta.

– Ugyan, ugyan miket beszélsz! – De azért látszott rajta, hogy tetszik neki a dolog. – Hogy inasom lesz? Autóm? Egy igazi nagy művésznek nincs szüksége ilyesmire. A szerkesztő úr mondta.

Feri valósággal elszomorodott. Ez az egész Sanyi egy idézet apából. Örökké azt hajtogatja, amit tőle hallott.

Frici tovább tréfált.

– Micsoda remek felesége lesz a Sanyinak! – Aztán elhallgatott, az orrát piszkálta. Arra gondolt, hogy Tulla elmegy, Feri is elmegy, és hogy Sanyi unalmas alak. Jó fiú, lehet, hogy rajzolni is tud, de nagyon áporodott. Ó, Tulla más! Annak kedélye van! Egy pillanatig nem áll be a szája. Igaz, Frici nem sokat ért abból, amit mond, de azért jólesett hallgatni. Mégis volt valaki mellette, amikor könyveket ment eladni, valakinek gesztenyét vehetett. Hát most megint csak egyedül vándorol a könyvekkel. Holnap azért még együtt mennek moziba. Ennek is örülhet! És megint csak énekelt. – Nagysád, ha meg nem sértem, nagysád!…

Mikor Feri fölment, apa hegedült, keringőt játszott. Olykor megállt, pötyögtetett egy kicsit a húrokon, aztán tovább játszott.

Feri fogott egy könyvet, és leült az asztalhoz. Végigsimított a könyvön. Olvasott a gyertyafoltos takarón, itt a szállodában, és az új lakásba is elkísérik a könyvek.

Apa kezében a hegedűvel megállt mögötte. Nézte, hogy olvas a fia, aztán elrakta a hegedűt, és ő is egy könyv után nyúlt.

 

 

Frici a mozipénztár előtt sorakozik. Hát bizony itt sorba kell állni, mintha ingyen osztogatnának valamit. Még nincs pénztárnyitás, de azért már elég sokan vannak. A sor elején egy sportsapkás fiú újságot olvas. Néha fölnéz.

Egy fiatal lány állva köt. Néha meglöki valaki a karját, ilyenkor egy kicsit abbahagyja a kötést, aztán megint csak hozzáfog. Két öreg néni beszélget. Az egyik magas és szikár, mindenféle prémekbe van burkolva, mint egy sarkutazó. A másikon meg csak kendő van, mintha a házból szaladt volna le.

– Azelőtt szerettem az izgalmas filmeket – mondja a kendős néni. – A Drakulát háromszor is megnéztem.

Frici előretolakodik. Na, nem feltűnően, dehogy! Éppen csak odalép a nénikhez, mint aki beszélgetni akar.

– Tetszett látni a Panoptikum titkát? Az arról szólt, hogy egy orvos…

Valaki megfogja Frici vállát.

– Hé, hé, papa, menj csak vissza szépen a helyedre! A végén álltál!

– Hát elsősorban nem álltam a végén, másodsorban csak beszélgetek. Beszélgetni még szabad.

– Menj csak vissza a helyedre!

Frici morog valamit, visszasomfordál. Persze már nem eresztik be a sorba.

– Állj csak a végére!

Frici a sor végére áll. Ő nem vitatkozik. De a következő percben már megint elöl beszélget valakivel.

A pénztárablak megvilágosodik. Megmozdul a sor. A sportsapkás elteszi az újságot, a lány a kötést.

– Hogy furakszik ez a gyerek! Lassabban, öcskös!

Frici már a pénztárnál van.

– Öt támlásszéket! Középre, kisasszony, középre!

Úgy, megvan a jegy. Mehet vissza a szladiba. Még van egy jó félóra az előadásig. Persze másnak nincs kedve itt ácsorogni, így hát rásózták a jegyvásárlást.

A társaság már együtt van a szerkesztő úr szobájában. Tulla kivételesen csöndes. Egy széken ül, állát tenyerébe hajtva, ahogy Frici belép, felugrik, elkapja a fiú csuklóját, hátracsavarja.

– Jó, jó – dörmögi Frici. – Tudom, hogy szeretsz, de azért ne tépd össze a jegyeket.

Sanyi nagykabátban áll, bocskaisapkáját az ujján pörgeti. Haja gondosan elválasztva, még egy borsózöld nyakkendőt is kötött. Gerle adta. – Lássák, hogy úrigyerek vagy! – Sanyi anyja sírt. – Hogy törődsz a fiammal, hogy törődsz!

Apa végignéz a gyerekeken. Kedves pofák! majdnem egy évet töltött velük. Sanyit rajzolni tanította, Fricit biztatta, hogy csak táncoljon. Jólesett látni, hogy kezdenek, próbálnak valamit – és hisznek.

– Hát akkor induljunk.

Feri és Sanyi közrefogják apát, mögöttük Frici Tullával.

Sanyi mindenáron a rajzolásról szeretne beszélni, de apa nem figyel rá.

– Régen láttam már jó vígjátékot, remélem, ezen lehet nevetni.

Sanyi még nem adja fel a harcot.

– És, szerkesztő úr, Van Gogh nyomorgott, sokat nyomorgott. A fülét is levágta, tetszett mondani. Aztán hogy kínlódik az ember, szenved… az elmúlik. Hanem betette egy borítékba a fülét. De hát nem az a fontos, amit csinál… a rajzai… az az élet, tetszett mondani.

Apa leinti.

– Hagyjuk, inkább Frici mondjon egy jó viccet.

Úgy tologatja a gyerekeket, mint a bábukat. Frici vicceljen, Tulla a szemét forgassa, általában szórakoztassák az embert.

Sanyi még mindig a rajzolásról dünnyög, Feri végre megszánja.

– Most min dolgozol?

Sanyinak felragyog a szeme. Megkérdik tőle, min dolgozik, akár egy nagy rajzolótól. És már magyaráz.

– Az ágyat rajzolom le az éjjeliszekrénnyel. Nehezen megy, de Gauguin is sokat kínlódott! Apád mesélte, hogy… – Elmondta, hogy mit hallott a szerkesztő úrtól.

Megérkeznek a mozihoz. Apa bevonul a gyerekekkel. Határozottan sikere van a társulatnak.

– Ni, egy néger! – nevet valaki. – Micsoda bozontja van, és milyen pofákat vág!

– Hogy bámulnak – morog Frici. Megfogja Tulla karját, mintha meg akarná védeni. Egymás mellé ülnek. Mindig szerettem volna vele moziba menni, gondolja Frici, most végre sikerült. Cukrot kotort elő a zsebéből. Szép piros savanyú cukor. Igaz, sok minden tapad hozzá, kenyérmorzsa, papír, meg általában ami egy zsebben akad, de azért jó cukor. Tulla hálásan mosolyog.

Közben már kezdik a filmet. Frici Tullára pillant. Nézi, hogy fészkelődik, hogy igazgatja a haját, a ruháját. Olyan jó látni. Párizsba megy. De most még itt van. Megfogja a lány kezét.

 

 

No hát a csomagolással most is elég hamar meglesznek. Apa kiveszi a szekrényből az ingeket, nyakkendőket. A felső polcról kipottyan egy könyv. A nyakkendők közt is könyv van, mintha maguktól kerülnének ide. Apa igazán nem is emlékszik rá, hogy mikor vette. Belenéz egy könyvbe, elolvas pár sort, aztán beteszi a táskába, és tovább csomagol.

Feri mögötte áll, hátratett kézzel figyeli a csomagolást. Ma nem ment iskolába. Költözködéskor nem megy iskolába. Talán most már nem költözködnek többet. Kicsit nehéz elképzelni, hogy örökké egy lakásban maradnak. Az új lakás … hát igen, az más, mint a szálloda vagy az a régi, a telepen. Rendes, tiszta ajtók, mindegyiken névtábla. A régi lakásban egy cetlire írta föl apa: Berényi Dénes. Egy rajzszegen fityegett ez a papír, aztán egyszerre csak eltűnt. Apa nem akasztott ki újat. Minek? Ilyesmivel igazán nem érdemes törődni!

Feri kibámul az ablakon. Nagyné most megy bevásárolni, karján kosár, mellette a fehér kutya. Megáll egy pillanatra, előveszi az erszényét, pénzét számolja. Barna néni éppen kijön egy boltból, megáll egy kicsit a Nagynéval beszélgetni. Répát vesz elő a szatyorból, azt mutogatja. Aztán a Krámer néni boltját nézi a gyerek. Többet már ide se megy le. Különben ezt nem nagyon bánja. Krámer néni meghalt a télen, a lányát meg nem szereti. És a többi boltok, a vésnöki műintézet, a trafik, a hentes… Napfény borítja az utcát, könnyű, remegő napfény, mintha minden pillanatban el akarna tűnni az utcával, a boltokkal együtt.

Anya nem jön értük, az új lakásban rendezkedik. Ó, sok munka van még ott. De azért délutánra rendben lesz minden. Anya tele gonddal arról beszél, hogy még kéne egy nagy kép, mert az „jól hat”. Apa ilyenkor csak bólogat. Jó, hát majd nézünk egy nagy képet.

Bejön Sanyi. Apa úgy néz rá, mintha nem is ismerné. Sanyi megáll az ajtóban, nézi, hogy rakosgat a szerkesztő úr, aztán végre megszólal.

– Milyen az új lakás?

Nem kap választ. Az állát dörzsöli, és valahogy az az érzése, hogy sose fogja ő meglátogatni a szerkesztő urat. Csak zavarná. Most is jobban tenné, ha menne. De azért nem mozdul. Csak áll az ajtónál, mint valami ócska bútordarab, amire már senkinek semmi szüksége.

Apa a Stúdiókat teszi be a táskába. Vigyázva, gondosan. Olykor megnéz egy-egy képet. Sanyi is szeretne még egyszer belenézni, de csak áll a sapkáját forgatva.

– Hát akkor én megyek – mondja. De még mindig nem mozdul.

Kopogás. A kövér tulaj jön be. Sanyi elhúzódik az ajtóból. A tulaj széttárja a karját.

– Kedves, jó szerkesztő uram, hát tényleg elhagy minket?

– Képzelje – bólint apa. – Nehezen tud nélkülözni?

– Az ember nem szívesen veszít el egy jó lakót. Igen, igen, ön egy rendes ember, ne is tagadja! Kérem, én csak bámultam, hogy törődik a gyerekével!

– És jött a kulccsal, ha két nappal elmaradtam.

– Aranyos szerkesztő úr, hát tehettem mást? Az különben is a Csernovszky bűne volt. Tudja, sokkal tartozom neki, és így… No de hagyjuk! Inkább arról beszéljen, hogy mikor ereszt meg egy pompás kis cikket a szállodánkról! Egyébként hű olvasója vagyok!

Apa a fejét csóválja.

– Elszánt fickó!

– Hát remélhetek, mondja, szerkesztő úr!? Az ön lapja mégis a Felvidékre megy, mindenfelé sokan olvassák. Pár sort, pár sorocskát! No de most nem zavarom. Majd egyszer teszem tiszteletemet a szerkesztőségben.

– Nagyon ragaszkodik ehhez?

– Szerkesztőség, istenem!… – A tulaj egy mozdulatot tett a mennyezet felé, mintha el akarna szállni. – Tudja, én is újságíró akartam lenni. Hát van annál szebb pálya? Csak persze a körülményeim megakadályoztak.

– Kész szerencse.

– Sok mindent eltemet magában az ember, higgye el, szerkesztő úr! Nem mondom, jól hoz ez a szálloda, jól hoz, de azért valami mást szeretnék, valami mást. Ért engem?

Dévasut bedugja a fejét, de ahogy meglátja a tulajt, visszahúzódik.

A tulaj fölemeli a kezét.

– Hát, szerkesztő úr, minden jót kívánok önnek! Szervusz, fiacskám! Nagyon értelmes szeme van a gyereknek, rendkívül értelmes szeme. Hát akkor számíthatok a cikkecskére, szerkesztő uram? Különben remélem, még találkozunk!

– Ne fenyegessen!

A tulaj egy bájos mozdulattal behúzza maga mögött az ajtót.

– Csakhogy kint van! – legyint apa. – Mennyit szavalt! Nahát, ez meg ki?

– Utálom ezt a pofát – dörmög Dévasut. – Különben is tartozom pár nappal. Jelentéktelen összeg, de mégse akartam, hogy itt előadást tartson. Hát megyünk, kérem, megyünk? Igen, én is szerettem volna egy rendes lakást, de nekem valahogy semmi se sikerül. Mióta eltoltam azt az ékszerüzletet, nem tudok lábra állni.

Dévasut kivételesen rendesen megborotválkozott, nyakkendőt is kötött. – Sok dolgom van ma. Egypár előkelő helyre is elnézek. Különben tojásos krumplit csináltam. Megkóstolják? Tulajdonképpen ezért jöttem át.

– Nagyon köszönöm – mondja apa –, de most már készen vagyunk a csomagolással, és indulnánk.

Feri körülnéz a szobában. A falak csupaszon meredeznek, eltűntek a képek, az asztalról eltűntek a füzetek, a könyvek. Mégiscsak itt hagyják ezt a szobát? Mintha az utolsó percig nem bízott volna ebben. Hát el lehet innen menni? ebből a szobából és ebből a szállodából? – Sanyit nézi. Semmivel se látszik elevenebbnek, mint a csupasz ruhafogas.

Apa leemeli a szekrényről a hegedűt.

– Ezt majd én viszem.

A ruhásbőröndért (mert közben mégiscsak vettek egypár ruhát) följön Náci. Feri a kis táskát viszi, akkor is ez jutott neki, mikor a telepről költözködtek. Könnyen kinyílik a zárja, nagyon óvatosan kell fogni. Nem lesz semmi baj, már van némi gyakorlatunk. Hányszor indul még el apa mellett ezzel a táskával?…

– Itt az autó – mondja Náci.

– Autó – ismétli Dévasut. – Autó.

– Hát csak nem cipeljük ezt a bőröndöt! – Apa Ferire nevet. – Emlékszünk egy könnyebb költözködésre is, ugye, cimbora? Akkor nem volt gondunk a bőrönddel! Azért nem leszünk „nagy pofák”, nem, nem!

Dévasut búcsúzik. – Hát, kedves szerkesztő úr… – Többet aztán nem is tud mondani. Így marad el egy félbehagyott mondattal.

Sanyi kikíséri Feriéket. Nem szól, nem is veszik észre, pedig szeretne valamit mondani, hogy hát ő továbbra is rajzol, és küzd, mint Van Gogh, és, és… – de a szerkesztő úr arról beszél, hogy hol ebédelnek. Sanyi szótlanul oldalt lép, és elmerül a folyosó homályába.

A kapu előtt Frici apja csípi el Feriéket.

– Mit látok? ön költözik? Igen, igen, a fiam már tegnap említette. Nagyon szomorú volt a fiam, annyira szerette önt meg Ferit. Akkor hát igaz, hát elmennek… igen… Milyen kevés jó baráttal találkozunk az életben, milyen kevés emberrel!

Náci berakja a bőröndöt az autóba, apa is be akar szállni, de az öreg színész megfogja a kabátgombját.

– Bocsásson meg, hogy zavarom, tudom, hogy ez nem stílusos, azonban pillanatnyi pénzzavarban vagyok. Nem is képzeli, mennyire restellem a dolgot. Hisz ha nem lennénk barátok!… Frici áradozva beszélt önről! Egy húszast ad? Angyal! Várjon, várjon, fölírom a címét, úgyis tiszteletemet óhajtom tenni. Milyen tér?…

Apa beszáll a kocsiba, aztán elindul az autó.

Feri visszanéz. Még látja a színészt a szálloda előtt, ahogy a noteszába jegyez. Az autó aztán bekanyarodik a sarkon, és a szálloda a színésszel együtt eltűnik.

A huszonegyedik utca

Gábor megállt az öreg, púpos hátú ház előtt, egy véznán fityegő cédulánál. – Kiadó szoba… – Letette ráncos barna bőröndjét, kalapját feljebb tolta homlokán. Általában mintha sokáig utazott volna hajón és most még kissé bizonytalanul mozogna a szárazföldön. Friss kenyérillat áradt a homályos kapualjból és az ember szinte várta, hogy egyszerre csak kilép egy félmeztelen pék. Az öreg ház mellett kirakat ragyogott: fonott kalács, sós kifli, kövér, kedélyes kis cipók. Gábor éppolyan figyelmesen nézte a cipót, mint előbb a cédulát. Homlokát ráncolta, bőröndjét felemelte, aztán megint letette. – Nos hát… – Ebben a pillanatban még úgy látszott, mintha valahol várnának rá. Egy kedves, barátságos szobában talán éppen kérdik: – Ejnye, hol késik ez a Gábor? – Jobb kezét sután, ügyetlenül zsebébe csúsztatta, pénzt számolt az egyik ujjával sietve, kapkodva. Közben föl-fölnézett a cédulára. A pénzt visszacsúsztatta a zsebébe, körülnézett, mintha énekelni akarna, hogy a hiányzó pengőket összeszedje. Így állt egy darabig, tétován forogva, aztán egyszerre csak belódult a bőröndjével.

Bent a kapualjban már nemcsak a kenyérillatot érezte. Ó, nem, a kapualj nem elégedett meg ezzel az egyszerű becsületes illattal. Öreg cúgos cipők szaga… – szinte látni lehetett a megáporodott, elkeseredett hitelezőket, ahogy mennek fölfelé a széles lépcsőn a vaskorlátba kapaszkodva. Macskabűz, züllött, vén macskáké, akik a kutyáktól se ijednek meg. Meg is jelent egyikük, borzas, nagy fejű, forradással az oldalán. Úgy nézett, mint egy éjjeli szerkesztő, aki már nappal sem tud aludni.

A lomha barna táska fölfelé csúszott a lépcsőn, szinte függetlenül a fiatalembertől. Az egy pillanatra megállt, menekülésszerűen körülnézett, de már vitte a lépcső. Az egyik fordulónál löttyedt, hasas nadrág fogadta ráncosan vigyorgó mellénnyel. Egy vaskampón lógtak az ajtó mellett. Sárga hajú nő lépett ki a nyitott ajtón vizes kefével, nekiesett a mellénynek.

– Mert, hogy valaki vén szamár létére ne tudjon rendesen enni!… Itt van, ni, micsoda foltok… már most hogy tisztítsam ki?

– A szoba miatt jöttem, kérem. Lent olvastam a cédulát.

A sárga hajú nő egy pillanatra elengedte a mellényt, Gáborra nézett, mintha őt akarná kikefélni.

– Úgy, a szoba miatt? Hát akkor csak tessék beljebb… Vagy várjon egy pillanatig, amíg ezt itt… – tovább dögönyözte a mellényt. – Mondja kérem, maga is ilyen, hogy nem tud vigyázni semmire? A mellénye, a nadrágja… mióta ismerem, mást se csinálok, mint… – Félárbocra eresztette a kefét. – Hanem alku nincs! Harmincöt pengő igazán nem sok azért a szobáért. A nőkkel hogy állunk?

– Köszönöm…

– Nézze, nézze ezt a pecsétet! Paradicsomlé, hát persze. Mert ide nem hozhat fel egyet se, gyermekem van. Elég sovány maga, elég sovány; megnősülhetne már tisztességesen! Csak úgy lóg bele a világba… És ha pucerájba adom, akkor, kiveszik?! Dehogy! Elkérnek egy csomó pénzt és a folt megmarad. Mi a foglalkozása?

– Egyetemi hallgató, bölcsész.

– Az, az, és a szülei küldik a pénzt! Kuporgatják a garast valahol vidéken, havonta csomag…

– Vannak tanítványaim és nyáron arattam.

– Képzelem azt az aratást! Hát akkor gyerünk be.

A szobában tükrök és régi képek, egy lavórban víz, mintha az új albérlőnek mindjárt meg kéne mosdani. Az asszony beszélt, beszélt, és egyszerre csak az asztalon volt a pénz.

– A kilátás…

Hát igen, a kilátás… akár át lehetett volna könyökölni a szemben levő háztetőre. Az erkélyen két rozsdás galamb csipegette a morzsákat és odabent, a rosszul elfüggönyözött szobában egy teltkarcsú nő öltözködött. Kalapban volt és rózsaszínű ingben. Cigarettát vett elő a táskájából, rágyújtott, leült egy székre, fújta a füstöt.

– Ha akar, megmosdhat.

Gábor megfordult. A nő a lavór előtt a vízről beszélt, a friss vízről: – Megharagudna, ha nem mosdanék, ez talán valami szokás… – A nő eltűnt, de mintha egy homályos sarokból figyelne. Gábor előszedte a szappant meg a törülközőt, aztán már meztelen felsőtesttel állt a lavórnál. A tükörben megpillantotta az előrenyújtott, sovány nyakát… – akár egy öngyilkos. – Hideg volt a víz, kegyetlenül hideg. Aki ilyen vízben mosdik, egész nap siet. Alig kapta föl az ingét, megjelent a sárgahajú.

– Itt a Szukitsné.

– Á, igen…

– Nem hallja?

Valahonnan kintről bánatos, fátyolozott hang hallatszott… – „de a könnyes, gyűrött párnák reggel mindent elmesélnek…”

– Az udvaron énekel, de egy jobb asszony. Jöjjön, jöjjön!

És már kint voltak a gangon. Lent a mélyben állt Szukitsné, a „jobb asszony”. Hullámos fehér hajú matróna fakóbarna bársonyruhában, vállán tépett szőrű fehérróka, karján szatyor. Állt és énekelt oly sértődötten, mint aki mélységesen lenézi a házat és a lakókat. Egy dalt se énekelt végig, a közepén abbahagyta, fölszólt.

– Mondják meg Pintyőkének, hogy ne dobáljon le gombokat!

Tekintélyes orra érzékenyen megremegett. – Kis ablakok nyílnak, egymás után sorban… A vicegyerek szedte körülötte a pénzt, illedelmesen beledobálta a szatyorba. Ő pedig mintha nem is törődne vele. Fölintett.

– Mindjárt jövök, kedves.

– Idejön – mondta a sárgahajú –, majd meglátja, micsoda úriasszony!

Szukitsné feljött, a szatyrot letette a konyhába, aztán bevonult a szobába. Fejét kissé hátravetve leült, puha, kövérkés ujjaival rókáját simogatta. Felsóhajtott.

Gábor is felsóhajtott. – Bizony, bizony…

– Mit tud maga? – Megmerítette kanalát a kompótostányérban. A sárgahajú úgy állt mellette, akár egy szolgáló. Kompótot hozott, külön kis tányérkán süteményt. Állt és várt, talán valami utasításra.

– A lányom férje nett ember, igaz, nem lehet rá semmit se mondani. Jó állás, rendes lakás, színház, mozi, kérem, mi kell még? De engem elüldözött, elmart az édes gyerekemtől!

– Dehát a kedves lánya…

– Ó, ne, ne mondjon semmi rosszat! Szereti a férjét, mit tehet? Olykor elmegyek hozzá, ha tudom, nincs otthon az ura. Néha meg énekelek az udvarukon. Ez a bosszú. Sándor kirohan a gangra. – Mama, jöjjön föl, mama! – Meg se hallom, tovább énekelek. Persze kicsődül a ház. Sándor lenyargal az udvarra, körülöttem táncol. – Jöjjön, mama, jöjjön! – De hát élet ez, hogy nekem így kelljen?!… – Elakadt és csak legyintett.

Gábor hallgatott és mintha feloldódna az álmos délutáni csöndben. Zsongott körülötte a kis szoba, Szukitsné meg a sárgahajú belepottyanva a homályba. Kitágult a szoba, a házat lehetett érezni a lakókkal, az utcát, a teret a kopár őszi fákkal. Aztán megint Szukitsnét hallotta, akárcsak egy alkonyodó erdőből szólna – vízmosás szélén, körülötte nedves, elhullott levelek.

– Hiszen ha az uram élne, ha tudná, hogy én így megyek házról házra…

Nyílt az ajtó és egy kis sárgahajú lépett be, mögötte egy hosszú férfi postásruhában. Nem jöttek közelebb, csak álltak az ajtónál és Gábor nem is tudta, valóban ott vannak-e, vagy csak ő képzeli. Hirtelen felállt Szukitsné.

– Isten veled, kedvesem, te oly jó vagy. Még átmegyek ide a Lambertékhez, uzsonnára várnak.

– Én is készítettem valamit, egy kis befőttet…

– Ó, befőtt!

Szukitsné eltűnt a sárgahajúval. Azok ott ketten az ajtónál még mindig nem mozdultak. Aztán a postás előrelépett oly mosolytalan arccal, akár egy hivatalos közlöny.

– Brózik vagyok, örvendek. Ön bizonyára az új albérlő. Tehát sikerült megegyezni? Helyes, kérem, igazán örülök. Itt nyugton lesz, nálunk senki se zavarja. A feleségem talán kicsit sokat beszél, de egyébként minden tekintetben… Péter, gyere ide!

Körbenyírt szőke haj, két élénk, figyelő szem. Úgy nézett Gáborra, mintha már régen ismerné. A matrózruha kopottas plasztronjából meghatóan emelkedett ki sovány nyaka. Tömpe ujjain a körmök tövig lenyírva és Gábor szinte látta, amint egy levelet ír kusza, gyerekes betűkkel: jól megy sorom… – Mintha ezt a gyereket látta volna leszaladni a lépcsőn féllábon ugrálva, átfutni a kocsiúton spirituszosüveggel, állni és várni az üzletben, a pénzt halkan, türelmesen a pulthoz kocogtatva.

Péter átment a másik szobába és egy kétpengőssel jött vissza.

– Nem kell pénz? Tessék, tedd el, aztán menj moziba.

Gábor hátradugta a kezét. – Nem, nem, kisöreg, van nekem pénzem, meg neked is kell ám. – Maga se tudta, mi ebben olyan sírnivaló; a pénz a gyerek föltartott vékony kezében vagy a köhécselő apa, aki mintha egyik lábáról a másikra állna.

– Ilyen ez a Péter, mindenkinek pénzt akar adni.

Közben visszajött az anya, meggyújtotta a villanyt. – Mit álltok itt? Ernő, igazán leültethetnéd az urat. – Nem akar lepihenni?

– Inkább lemennék valahova vacsorázni.

– A Kék Pipa, a sarkon szolid hely, szolid árak. Odajár Málik úr is, majd meg tetszik ismerni. Fuvaros az utcában, kicsit nagyhangú, de azért… Péter!

A fiú kiszaladt Gábor mellett, úgy futott a lépcsőn, mint egy kedves kis kölyökkutya. – Szénáspincéje van a Máliknak, te is lejössz!

– Menj vissza, Péter!

– Tudod, hogy egyszer megvertek valakit az utcában, mert este énekelt? Még nyáron volt, az ablakból láttam. Kövér ember, fehér ruhában: – nagy hajó. Jött és énekelt, aztán a rendőr ráordított. Ő pedig széttárta a karját és csak bámult. Mondott valamit, a rendőr még dühösebb lett és aztán…

– Jó, jó, otthon elmondod.

– De miért nem szabad énekelni?

Az úttest közepén álltak, fölöttük az utca egyetlen villanykörtéje. Éles, erős fény hatolt be a Körútról, reklámbetűk kölcsöncsillogása. Valahol kinyílt egy ablak.

– Péter, tüstént gyere fel!

– Hallod, hívnak…

A gyerek ujjai lassan, tétován lecsúsztak Gábor kezéről, egy darabig még mellette állt, aztán elfutott. Hallani lehetett a cipője csattogását. És a férfi érezte, hogy egyedül van. Buta érzés – hát nem egyedül vacsorázik évek óta? Az abroszon ugyanazok a szerény pecsétek, széttördelt fogpiszkálók, és a friss újságok is mintha tízévesek lennének. Péter, Brózik Péter… Nem igaz, csak az apád Brózik, te nem! Mert hiszen akkor meg kéne ráncosodnod, kopaszodnod és felhúzni a könyökvédőt.

Nos hát akkor a Kék Pipa a sarkon!…

Magas emelvényen ült a zongorista, a többiek feje fölött. Előtte – a zongorán – egy pohár sör, olykor belenyalt, aztán tovább kalimpált. Vézna, meggörbült hátával fáradt lovasra emlékeztetett. Hirtelen belevágott a zongorába oly elkeseredetten, mintha el akarna vele száguldani.

Gábor végigment az asztalok között egy madárfejű pincérrel. A pincér kinyújtotta a kezét. – Ilyenkor már sokan vannak.

Két szürke arcú nő egyszerre nézett Gáborra, aztán lekonyult a fejük. Széles, vörös arc emelkedett fel és beleordított a füstbe. – Mi az élet?! – Mintha hullámok csapkodnának körülötte. A zajból egy akadozó hang emelkedett ki. – A trigonometriában azért még otthon vagyok. – A pápaszemes, kopasz fej kissé előrebillent, kezét kinyújtotta Gábor felé.

– Ide, ide tessék! Semmi zavarás, micsoda beszéd?! Majd megmondom, mit rendeljen, Sanyikám, hozzon az úrnak…

És Gábor már egy szőke bajuszos férfi mellett ült. – Szellemi olimpiászt játszunk és meg kell állapítanom… – elakadt, a pohárra bámult.

– Melyik a világ legbővizűbb folyója?

– A Nilus!

– Az Amazonasról se feledkezzünk meg. Heltai Pali bácsi vagyok! – A jólfésült ősz férfi felállt, haptákba vágta magát. – Nilus, Amazonás, mind semmi! Igyunk! Te is igyál, hallod-e?

Gábor csak most vette észre azt a vékony kis emberkét az asztal végén. Előtte papír és úgy írt, akár egy rágcsáló mókus. Szabályszerűen felemelte a poharat, ivott, mintha ez is az íráshoz tartozna, aztán megint visszasüllyedt. Sárgaruhás, ragyogó fekete hajú nő ment el az asztal előtt, egy pillanatra megállt.

– Hogy van, tanár úr?

– Csak, csak… – ingatta fejét a kopasz – mikor folytatjuk az angol órákat?

A szőkebajuszos felállt, mint egy vidéki közjegyző. – Sárika, hát már nem is ül közénk?! Bemutatjuk új barátunkat… Feri, Ferikém… – kiáltotta a zongoristának – valami szépet, drága fiam!

A sárgaruhás nő továbbment, szinte úszott a füstben. A szőkebajuszos leesett a székre.

– Adja a nagy hölgyet, aztán a Hibacsekkel is…

– Fogd be a szád!

– Jól van, tanár úr, nem akartalak megbántani. Jól van.

Egy pillanatra csönd lett, csak a ceruza kopogása hallatszott az asztal végéről. A tanár úr bort töltött a poharakba.

– Vae victis! – ki mondta ezt?

– Grenus, gall vezér – a kis mókus föl se nézett az írásból.

– Na, na – emelkedett fel a csontos mutatóujj –, az nincs megállapítva, hogy melyik gall vezér. Egy gall vezér, de hogy melyik?… Ki találta fel a gőzgépet?

– Ki találta fel a bort?! – A bajuszos, puffadt arc szinte súrolta Gábort. – Mit érdekel engem a gőzgép, nem igaz? Hát nem igaz, Heltai Pali bácsi?! Hanem mondok valamit és nem bánom, ha meg is haragszol, tanár úr: én ezt a Sárikát…

De akkor Heltai Pali bácsi megfogta a karját. – Disztingváljunk. – Megismételte a varázsszót. – Disztingváljunk. – Közben a tanár úrra nézett. Az hátradűlt a széken, tenyerét végighúzta az arcán.

Gábor ivott és a pohara mindig töltve volt. Bólogatott, aztán a hangját hallotta, mintha énekelne. Egy pillanatra a sárgaruhás nőt látta az asztalnál a tanár úr mellett, aztán két gyulladásos szem:

– Nos, uram, elég volt, elég volt az írásból, nem embernek való. Ha megengedi, J. P. Watson, igen, igen, J. P. Watson, több füzetes regény szerzője. Talán olvasta is: „Hajó a ködben”, „Lady Schmutterley gyémántja”. Nem kell szégyellni!

– Mi az a J. P.?

– És mi az a Watson, uram, mi az a Watson? – meg tudná mondani? Mégiscsak más, mint Habaczeller Jenő. Ki kíváncsi Habaczeller Jenőre a Rottenbiller utcában?… Megjelent a legújabb Watson! Holnapra be kell fejezni, és még a fele hiányzik. Hazamegyek, beesek az ágyba. Rendben van, a feleségem nem szól semmit, az az áldott asszony. De az ágy mellé teszi a vekkert. Két óra múlva berreg… tovább írni vizestörülközővel a fejemen! – Elhallgatott, mintha egy pohárba akarna bújni. – Csak tudnám, hogy hozzam ki őket az erdőből! Már két napja bent vannak, nem lehet tovább, nem lehet! A múltkor egyszerűen befalaztam a nőt, de az más volt.

– Ne törődj vele, igyál! – Heltai Pali bácsi magasra tartotta a poharat.

J. P. Watson ivott. Hátradűlt, kigombolta a mellényét, vörös homloka pedig mintha már várná a vizes törülközőt. Gábor már csak egy-egy ugráló vonalat látott az arcokból. És akkor egy rég elfelejtett név merült fel benne, aztán az arc. Szél vágott mellettük, alakok futottak, a távolban kócos fák és az arc, a lány mozdulatlan arca szinte szállt a két tenyere között. Lehajolt hozzá, a félig lehunyt szempillák megremegtek, érezte a leheletét. A fák meghajoltak a szélben.

– Mi az, öregem, mi az?… – megint a gyulladásos szemek, de most valahogy messziről.

– Fiúk, első a becsület! Védjük a dombot, ha kell, az utolsó emberig. Parancs, parancs!

– Ezt már hallottuk, Pali bácsi.

– Kedves, kedves…

– Mit motyog?…

Gábor válla megrándult, keze az asztalra csúszott. Felállt, mintha zsinóron rántották volna. Egy darabig belemeredt a füstbe, aztán elindult, – oly elszántan, mintha többé meg se állna. Valaki utánaszólt.

– A konyhától jobbra.

Új, ismeretlen tájak merültek fel. Fehérkötényes férfi két hatalmas kondér között, állt és nézett, mintha most látna először embert. Egy fazékban gőz visított. A fehérkötényes előrejött. Szelíden, határozottan megfogta Gábort és egy diszkrét kis barna ajtóhoz vezette. Az ajtó kicsapódott. Testes, zsíros képű pofa nyomult elő nagy szuszogva. Odabent ceruzával rajzolt kör, abban írás. – Itt voltam. – Gábor a csésze fölött a falhoz dűlt, egy légy döngicsélt mellette. A döngicsélés és a telefirkált fal… – állati nyomorult magány. Hát nincs senki, senki? – ha visszamegy, miért megy vissza?

– Vigyázzon a ruhájára.

Olyan hálás volt ezért a pár szóért. Nem látott senkit, de tudta, hogy valaki van mellette. Valahonnan elomló, bánatos hangok, nyögés, mintha a sivatag közepén ülne valaki. Aztán csak az ajtó nyikorgott. Fölötte tábla. Odament, elolvasta egyszer-kétszer. – Ezen helyiséget oly tisztán hagyjuk el… – Mosoly sugárzott az arcán, boldog; derült mosoly. Kivonult, mint valami nagyszerű hírrel. Az arcok a füstben feléje fordultak.

– Az életet oly tisztán hagyjuk el, ahogy azt elfoglalni kívánjuk. – Ült a széken, maga elé bámult.

– Hogy van ez az élettel?

De ő csak vigyorgott és a kezét lóbálta. – Tölthet, hogyne! Ivás, rendben van!

– Egyszer a feleségemet is megírtam, villanyszékbe ültettem. Villanyszék! Mit szól hozzá?

– Rendben van!

– Te nem iszol, tanár úr? Mit búsulsz? Fel a fejjel, szervusz!

Pohár nyomult Gáborhoz: Heltai Pali bácsi. A pohár széle lilásvörös volt a bortól és fölötte az arc szürke ráncokban lógott. A félig lekonyult, megbarnult szemhéj egy vén fogoly saséhoz hasonlított.

– Miért ismerkedek az utcán, miért járkálok nők után?… Öreg hólyag, azt mondják, öreg hólyag. Jó, rendben van, de mit értik ők ezt? Mit tudják, mi az, ácsorogni egy sarkon, kapualjban, várni, várni a tér padján! Az utcát se ismerik. Kilépsz a kapun és megcsap valami… zajok az apró utcákból, távolabbról a Körút. Aztán beleveted magad, mint az úszó. Most, most kezdődik, most jön valami! A kis mozi előtt emberek egy csoportban, akár a családtagok. Arcok, egyre újabb arcok, a falon plakátok rongyai. Egyszerre kint vagy a Körúton. Állsz, bámulsz; a neonfények, a kirakatok mind a nőket adják. Mert akkor már csak az érdekel. Lusta, ringó járású nő jön, az arca oly merev és oly kegyetlen. De a válla, a karja, a lába biztat! Mögéje kerülsz, látod a puhán aláomló haját és már ismered a derekát, a csípőjét. Melléje húzol és mint a félhold, emelkedik ki az arca. Elsodornak, aztán megint mellette vagy, utcákon, tereken át mellette. Aztán hallod a hangod, a cérnavékony, reszkető hangod. A koldus kér így. De már beszélsz, mosolyogsz, mint egy férfi.

Heltai Pali bácsi kicsit arrébb tolta a poharat.

– Van, amikor meg se szólítom, csak kísérem, mint egy lakáj. Aztán megint mást kísérek. Téli estéken megyek az utcán, már a hideget se érzem, az arcokat se látom. Nem tudom, mit akarok és hová megyek. A hang kifagyott belőlem. Nem vár egy szoba, egy ember, nincs ismerősöm a városban. El a kiskocsmák mellett, le az Üllői úton, a klinikák felé. Megállok és a síneket nézem, nem is tudom, meddig. Fölöttem a Ludovika-kert kopár fái, a klinika világos, nagy ablakai. És a fagyott csöndből kilép valaki: egy nő.

– Aztán nyáron a színes, könnyű ruhák… remegő idomok. Egy-egy mellet mintha csak odaleheltek volna. Azt se tudod, merre fordulj. Odavágódsz valakihez, de már mást nézel. És olyan az akkor, mint egy elrontott házasság. Azt se tudod, hogy rázd le és megint szabadon állsz, szabadon a körúton!

– Olykor pedig egy kócos cseléd is jó lenne, úgy mennek el a nők, hogy szólni se mersz! Lődörögsz az utcán vissza, át a másik oldalra. Magas, karcsú nő emelkedik ki: széles csípő, lant alakú lábak. Csak keringsz körülötte, nincs egy pillantása se. Ó, nem siet, nem menekül, akár a nyakába hajolhatnál, annyira nem törődik veled. Gyulladt a szemed, a szád tele porral és csak kíséred, kíséred. Eléje kerülsz, feléje emeled az arcod, aztán megint lemaradsz. Hová mehet, hol várják, hol teszi le a táskáját, hol mosolyog? Ezt mind, mind tőlem veszik el! Befordul egy mellékutcába – utána! Várod, várod, hogy mikor tűnik el egy kapualjban. Egy pillanatra mintha megállna, talán mégis észrevett? Továbbmegy. Ezt az elegáns kosztümöt leveszik róla, frizuráját szétdobják, de nem te, nem te! Ráordítanál, az arcába vágnál: aljasság, gazság! Belép egy kapun. Megállsz és nézed, ahogy végigmegy a lépcsőházban. A lépcsőhöz nyomulsz, ő pedig megy egyre feljebb. Aztán nincs semmi, csak te, egyedül, kilökve az utcára.

Fölemelte a poharát, de nem ivott. Valahonnan az üvegen keresztül nézett Gáborra, oly hűvösen, idegenül, mintha meg se szólalt volna.

– Mellbe lövi magát. – Ez jelent meg Gábor előtt, mint egy filmfelirat. Mi volt ez az utcákról és a nőkről? Szinte érezte a Körút hullámzását. Haza kéne menni; haza, de minek?… Sűrű, nehéz a levegő és az arcok mintha egy hálóban fennakadtak volna. Mi az, táncolnak?… Heltai Pali a sárgaruhás nővel, milyen dermedt az arca. Watson egy nagy debellával, aztán levágódik a székre és csak nevet. A zongorista elrepült a füstben, utána a kövér söröspohár, akár egy rendőr.

Egyszerre megpattan a kép. Két kisfiú állt az asztal előtt összefogódzva. A kabátjuk, a kopott kis cipőjük, vékonyka kesztyűjük olyan kétségbeejtően rendes.

– Papa kérem, tessék hazajönni.

J. P. Watsonról mintha lefújták volna a mosolyt.

– Eridjetek haza, mindjárt megyek.

De a gyerekek nem mozdultak, álltak egymásba kapaszkodva. Az őrök ilyen türelmesek. Az apa pedig csak ült lehunyt szemmel, csontos arca olykor megrándult. Hirtelen felnézett, és felállt.

– Nna!

Ezzel mintha jelt adott volna. Heltai Pali bácsi is vette a kalapját, a tanár úr az ajtóból köszönt. Gábor félretolta a széket. Egy darabig az asztal mellett állt, mintha nem tudná, mit csináljon. Az emelvényen a zongorista feléje fordult: meggyötört kutyatekintetében a saját otthontalanságát, nyomorúságát látta. Kis lyuk ággyal és lavórral… – hát ide is hazamegy az ember?

Kint hűvös levegő csapta meg. Álomszerű kék fényben ringott az utca, és az ég valahogy olyan közel volt. Megállt a kocsiúton, mintha szólni akarna a házakhoz. A házakhoz, amelyek ebben a békés éjszakai fényben vidékiessé váltak.

Otthon, abban a kisvárosban, anya levelet ír. Szinte látta, ahogy fölteszi a szemüvegét és az asztalhoz ül. Csak nézi az üres papírt, aztán fölírja: – édes, jó fiam… – szálkás betűkkel az irkalapra. Picit kidugja a nyelvét.

Kocsizörgés, valaki az arcába hajolt.

– Itt ácsorog, hogy a fene!…

Két lépés és már egy ódon, idegen kapu állt előtte oly mogorván, akár egy zsémbes háziasszony.

 

*

 

Fehér reggeli fényben villant a szoba; a bútorok mintha most futottak volna a helyükre. A fogas vékony vonala oly eltévedt a homályos sarokban, az elúszó mennyezet és az aláomló ablakfüggöny, – kimondhatatlan néma könyörgés. Reccsent az ágy, egy kéz tétován elindult a takarón.

Dehát hol, hol van ez a szoba?… Ki lép be az ajtón, milyen arc fordul felé? Kint az elfutó utca vagy csak az udvar? Vagy semmi se tartozik ehhez a szobához? Nem lehet kimenni és nem jöhet be senki. Boldog, felelőtlen érzés: akkor hát nincs is semmi dolga, föl se kel. Lehunyta a szemét, kinyúlt, akár egy fáradt katona.

Apró, finom kis zaj vibrált a csöndben. Reccsent a padló, valaki mintha megérintené a takarót. Igen, itt áll az ágy mellett és nézi, nézi. De ha felnyitná a szemét, senkit se látna. Mégis, – valaki van mellette. Férfi, nő?… és mit akar? – Gábor, Szerdahelyi Gábor, mától kezdve semmi dolgod, megtiltom, hogy taníts! Csak olvass és hallgasd a zenét, reggel pedig ne loholj, hanem menj ki a szigetre, vagy a ligetbe, és sétálj. Nézd a fákat, az eget, de ha mégis beszélni akarsz azzal a lánnyal – tudod, a tanítványoddal –, akkor hát vidd magaddal.

Néma csöndben fölzendült a szoba, de ez már nem is a szoba volt, hanem egy ragyogó napfényes sétány. Mellette Magda, és úgy nézett rá, mintha már mindent elmondott volna. Mert itt nem zavarhatta senki, ide nem jöhetett senki.

– Mi az, mi… tessék?…

Vékony kis fej az ágynál, a körgallér, aha, igen: Péter. Mintha már régen, nagyon régen itt állna és figyelne.

– Ide hallgass, elmész, és megkeresed…

Gábor fölült az ágyban, megpaskolta a párnát, szamárfészek, igazi szamárfészek. De mit kell megkeresni?

– …a huszonegyedik utcát. Fölrajzoltam, láthatod.

Kis cetli hullott a takaróra, azon nagy kör a tér, aztán két utca vékony vonala, egy kocka, meg egy borbélytányér. Fölötte egy élénk arc, szinte külön élt minden vonása. Fölcsúszott az ágyra, közel Gáborhoz.

– Ott aztán énekelhetsz este, nem ver meg a rendőr. Nem kiabálnak, nem veszekednek veled és ha reggel tovább akarsz feküdni, senki se zavar. A boltos ingyen is ad narancsot, mert nem mindig van pénze az embernek, és a moziban nem kell jegyet váltani.

– Hol ez az utca?

– Hiszen láthatod. Átvágsz a téren, befordulsz a színháznál. Keresd meg, aztán te is oda jöhetsz.

Gábor közben már fölkelt, vizet öntött a lavórba. Csönd volt, mintha Péter már kiment volna, de aztán megint hallotta a vékonyka hangját – az utcáról beszélt, a huszonegyedik utcáról. De hol van hát?… aztán csak legyintett. Az ember még beugrik ennek a… Igazán úgy beszél róla, mintha itt lenne a tér mellett. – Kilenctől tizenegyig Mohi Éva latin, német… a lány majd megint a körmét lakkozza, időnként nagyokat nevet. De hát akkor mire jó az egész? – magántanulás, házitanító? Cirkusz, hülye cirkusz! Az anyja olykor bejön, mint egy lomha, szutykos elefánt és megáll a küszöbön. Ellenőriz, boldog isten, ellenőriz, hogy a pofájába vágnám egyszer a könyvet!

Ahogy fölrántotta a kabátját, valaki megfogta a karját: Péter.

– Hát itt hagyod?

– Mit, Péterke?

– A cédulát, amire fölírtam… – A zsebébe csúsztatta. – Aztán el ne veszítsd!

– Nem, nem, ne félj.

Beköszönt a konyhába.

Brózikné alig látszott a két gőzölgő lábas között. Valami koccant az ajtó üvegjén: sovány, égőszemű, fekete kendős arc. Csak állt és nézett. De a tekintete sütött. Két piszkafakeze fölcsúszott sovány vállára, mintha most csavarták volna ki a gyolcsból.

– Jaj, hogy ez már megint itt van!

Brózikné zsírt kent egy kenyérre, kinyomta az ajtón. Az égőszemű egy szót se szólt, kezében szinte megfeketedett a kenyér. Egy darabig még állt és nézett, aztán egy másik ajtóhoz csúszott.

– Lent lakik a földszinten és így jár ajtótól ajtóig. Hogy megtűrik ebben a házban, csak azon csodálkozom, hogy megtűrik! Nem szól senkihez, de addig nem mozdul… Amerikába ment a fia vagy hat éve, talán több is, semmi hír! Lehet, hogy meg is halt. Ez a szerencsétlen pedig… különben azt mondják, táncosnő volt és egy herceggel… Jaj, kérem, ne kérdezzen annyit, nem látja, hogy főzök?! Mit tudják azt maguk férfiak?!… Ó, hát az valóságos regény! – egy herceg, egy igazi herceg, gondolhatja. És hogy otthagyta volna a feleségét is… miatta, igen, miatta!… Jónapot, igazán nem akarom föltartani, jónapot!

– Ne felejtsd a cédulát!

A gangról még látta, amint a fekete kendő egy ajtónál áll. Az ajtó nem nyílt meg, ő pedig nem mozdult. A fekete háta lebegni látszott és Gábornak már a szeme is elfáradt. Egyszerre kicsapódott az ajtó, megjelent egy kistányér. A nő megfordult – tányérral a kezében –, Gáborra nézett. Az lerobogott a lépcsőn. Fölötte egy rekedtes hang.

– Loncikám, hozzád vágom, biz’ Isten hozzád vágom azt a zsíros kenyeret! Eleget pakoltál, esdeklem! Nem leszek éhes, jó, akkor majd hazaküldök valakit és nem osztogatom el, hogy az édes, jó anyád…

Fent becsukódott egy ajtó és a vasutasruhás férfi már Gábor mellett nyargalt. Öklével duzzadt aktatáskájára ütött.

– Ennyit csomagolt tízóraira, hát bivaly vagyok én? Azt akarja, hogy olyan kövér legyek, mint ő. Tudom én jól, nekem mesélhet! Csak hát, kérem, a reggeli torna, aztán nem eszem én ezt mind meg… Ha látná azt a nőt, ha látná… és ez az én feleségem! A birtoknak fütyültek, de ez a hústorony, ez…! Bocsánat, Techlár vagyok. Hogy szépen zongorázik? – uram, én idegrohamot kapok a zongorától. És főz, egész nap főz, ő meg az anyja. Nyomják belém az ételt, nesze, hízzál meg! Azért is futok a lépcsőn, és gyalog megyek!

Már lentről csattogtak a lépések.

Az első emeleti fordulónál kinyílt egy ajtó: vékony, szőke lány, oly nagy szomorú szemmel, mintha a ház minden fájdalmát el akarná mondani. Hóna alatt elegáns barna táska, egy darabig nézte Gábort, aztán elindult lefelé a lépcsőn.

– Na, ha ez is mond valamit!… – De a lány oly halkan jött, hogy a lépéseit se lehetett hallani.

Ködbe csavarodott az utca, a tér, akár valami fehér párában főne. Fák vékony ujja nyúlt ki a földből és a színház borongós, szürke homloka.

Megzörrent valami a zsebében: a cédula. Kedves, ostoba kis rajz: a huszonegyedik utca. Elmosolyodott, jól van, Péter… tehát az ember átmegy a téren…

És anélkül hogy tudta volna, ment befelé a ködbe. Nem kísérte semmi, minden elmaradt mögötte, olykor egy fa, elsüllyedt pad, egy váll rongyos, szakadozott vonala. Jelek valami távoli világból. Valahol a ködben a huszonegyedik utca. Onnan aztán nem lehet visszajönni, vége a hajszának. Igen, uram, olvashat, csinálhat, amit akar. Érti? – AMIT AKAR! – Vállalja-e, meri vállalni? Senki se kér számon semmit! – Nagyságos asszonyom, a kedves lánya szépen halad, egy kis igyekezettel… – Nem, hát ennek vége, nem igyekezünk, fütyülök a kedves lányára! Eltévedtem, nincs út visszafelé.

Kis utca bomlott ki a ködből – és az utcának volt neve. A következőnek is. Távolabbról már a Körút lármáját hallotta. Mégegyszer visszanézett a térre, de az eltűnt mögötte.

Jó lenne valami meleg tea, van még idő kilencig.

– SPORTKÁVÉHÁZ!

A falépcső nyikorgott alatta, ahogy ment lefelé. Lent, a mélyben biliárdgolyók csattogtak. – Rummal a teát, rummal! – Ez igen, az ember mindjárt másképp érzi magát! Mohi Éva, Mohi Éva, ha egyszer egy ilyen helyre eljönne, vagy ő, Magda… Tud itt valaki valamit a huszonegyedik utcáról? Ostobaság!

Kiterítette a cédulát az asztalra, nézte, aztán zsebre gyűrte.

– Csak vigyázni, vigyázni, a Meteor előtt már kétszer megjártam, rohadt alak az a titkár, a Radó! Az embernek ad jegyet, hogy süsse el a mozi előtt, aztán röhög, ha lebuksz. – Szőke bajuszos rókaarc a biliárd-dákó fölött, két apró, figyelő szem. Szivar lógott a szájából. – És ezek az örökös razziák! mondtam is a főnöknek…

Csattogtak a golyók és egy puffadt, fehér arc emelkedett fel a másik oldalon.

– Csak azt szeretném tudni, miért mondod ezt, miért rágod a fülemet?! Nem gondolok rá eleget? Hiszen már egy falat se csúszik le a torkomon!

– Veled még sose volt baj, Bébi.

– Éppen ez az, mindig várom, hogy egyszer csak… Hogy megy a Szivárványban a revü? Majd oda is küldök két embert.

– …akik aztán beköpnek.

– Mit csináljak? Mindenhova magam menjek? Különben rendes gyerekek, régen együtt dolgozunk, és egyszer úgyis, egyszer úgyis… – megkrétázta a dákót, legyintett.

Csönd volt és mégis várni lehetett, hogy hirtelen megszólal valami zene, olcsó gépmuzsika, akár a ligetben a ringlispílnél. Gábor nézte azt a két alakot az asztal fölött, a szivarfüstben. Ezek ácsorognak hát a mozik előtt, vágtatnak a Körúton, az utcán. Soha nem nézte meg az arcukat, csak a jegyet a kezükben, és a hadaró, izgatott hangjukat hallotta.

– Uram, van két förszt klasz, uram, förszt klasz jegyem! – A pufókképű mellette ült, akár valami régi családtag. – És mit gondol, hova? A hét torony csodája, színes, amerikai film! Próbáljon a pénztárnál jegyet kapni, csak próbálja meg! Egy hétre elfogyott minden jegy! – Hátraszólt a rókaképűnek. – Franci, estére kéne három zsöllye a Hamburgi éjszakákhoz. Helyette adnék…

– És jó az a Hét torony?

– Jó? Csoda! A feleségem már kétszer látta, pedig, uram, ő aztán nem néz meg minden vackot, ha ő egyszer azt mondja…

– Hát maga?

– Mit én?… A lábamat be nem teszem. Kell nekem a mozi, mint a betegség. Szavamra, hat éve nem láttam filmet, legalább hat éve. A gyomromra megy… jaj, uram, átkozott dolog ez. És mostanában úgy ráfutottak erre a szakmára! Pofáról már ismerem a hekusokat, de mit számít az? Csak két hétig ne kéne csinálni… elmehetnék valami csöndes kis helyre, még a környéken sincs mozi: – Két tenyerét a halántékához szorította, így maradt az asztal fölé hajolva. Hirtelen fölnézett. – Hát akkor?

– Talán egyet.

– Egyet?

– No igen… – elhallgatott. Ki a másik? Kit is vigyen? Ebben a pillanatban oly gyalázatosan érezte magát. Hát nincs senki, akivel elmehetne moziba? Olyan nagy dolog ez? Hiszen akadnak lányok az egyetemen, vagy talán egy tanítványa? Magda? És ugyan miért ne?

– Tehát kettő?

– Nem, most így, ilyen hirtelen nem tudom. – Fölállt, pénzt dobott az asztalra. – Fizetek!

A kövér is felállt, kezét zsebrevágta.

– Délelőtt tízig itt vagyok, ha kéne valami.

Gábor visszanézett a lépcsőről. Azok ketten úgy álltak lent a mélyben, akár valami süllyesztőben. És, mintha most megszólalna a ketyegő vurstlizene: a falovak elindulnak körbe-körbe.

– Diszkréciót kérünk, értjük egymást?

Elmerültek a füstben.

Mohi Éva a hatodik emeleti toronyszobában…

…az asztalnál ült előrenyújtott lábbal, előtte könyvek, színházi újság. Vékony arcát az erősen festett száj még gyerekesebbé, sivárabbá tette. A kis szoba körül zajok futottak: bevágtak egy ajtót, a padló szelíden hullámzott, aztán, mintha egy karaván vonulna. Pillanatnyi csönd, de ez még valahogy rosszabb volt. Fönt az ég szürke tömbje, lent az udvaron egy halom egymásra dobált ócskavas. A lány háta mögött üres kottatartó, hegedű a szekrényen, de minden olyan kedvetlenül elnyűtt.

Éva fölnézett, mosolygott.

– Igazán sajnálom…

– Mit sajnál? – tudom, hogy nem preparált, nem tanult.

– El kell mennem.

– Most, éppen most? Csak az érdekel, miért jövök én egyáltalán? – Széket húzott maga alá, leült. – Megbukik, nem vitás.

– Maga ezt nem érti, el kell mennem, mert az apám kiabált: nem lehet téged semmire se használni, és ha egyszer kérek valamit!… Pénzért megyek.

– Miért magát küldik?

– Kit küldjenek? – Rántott egyet a vállán. – Azt hiszi, érdekel, ha elvágnak? Ők erőszakolják, ők akarják…

– És maga?

– Kertészetet tanultam volna, az persze nem kell nekik. – Belehajolt egy képeslapba. – Mit szól ehhez a ruhához, jól állna rajtam?

– Nem gondolja, hogy mégis kéne valamit?

– Nem érdemes, mindjárt indulok. Délután órám van az akadémián, látja, azt is szeretek, hegedülni.

– Meddig könyörögjek, Éva?! – Borotvált, hamuszürke arc az ajtóban. Úgy reszketett a bőre, mintha alatta egy másik arc élne. A tanár úr ezúttal megbocsát.

Gábor lehunyta a szemét. Most fölállni és megmondani, hogy ebből aztán elég! Nem jön többet, nem kell a pénzük! De csak ült mozdulatlanul. Mit ordít ez az állat? Éva nevet, aztán egy újabb hang: az anya.

– Én se szeretem, hogy mindig Évát küldöd a Rázsóhoz. Mindenki tudja a Rázsóról…

– …ugyan, anya!

Aztán csönd, mintha mindenki elment volna. Éva állt a fiú előtt.

– Együtt mehetünk egy darabig. Mondja, nem venne feleségül? Úgy unom ezt! – Nevetett. – Most hova megy?

– Be az egyetemre.

– És délután?

– Nem tudom, mindegy. – Talán megkér, hogy legyünk együtt. Nem valószínű, van társasága. De ahogy itt kocog, zsebre tett kézzel, vékony vállal… – Fölnéz – egy ringyó tekintete. Tépett jegyet szór ki a zsebéből, cetliket. Divatos barna kabát, barna sál, és mégis, akár egy kószáló gyerek, vagy egy… Gesztenyét kéne neki venni, és fújná, fújná a tenyerében, kipirulna az arca, nagyokat nevetne.

– Fölszállok, hát akkor pénteken.

– Pénteken.

Délután átment egy téren, a sátrak és bódék között mackónadrágos férfi állt és trombitált. Előtte sárga hajú kislány énekelt, fölötte az idegesen vörös, alkonyodó ég. Recsegett a trombita, felzendült benne a tér, az utca a sötét kapualjakkal és a szél, a kültelki szél. Egyhangú, dallamtalan recsegés, nem volt kezdete és nem volt vége. Gábor állt és hallgatta, nem tudott szabadulni. Elszorult a torka, a szeme égett, úgy feljött benne a fájdalom. Honnan is jön és hová megy? Csak állni itt egy züllött bódé mellett és hallgatni ezt a…

– …találkozunk, meglásd, te meg én… tratrarara…

– Megtaláltad?

– Nem.

Gábor az ágyban feküdt, keze a takarón. Sötét volt a szobában, az utcáról lengett valami bágyadt fény. A gyerek az ablaknál állt, de mintha távolabb lenne, talán az utca másik oldalán, vagy még messzebb.

– Pedig fölrajzoltam, buta vagy, látod. Mondtam, hogy átmész a téren, aztán a színház mögött, de talán nem is kerested.

– Kerestem, Péterke.

– Mert apa is megígérte, aztán nem törődött vele, pár nap múlva nem is emlékezett rá. Nem is akart ő odamenni, abba az utcába. A testvérem akart.

– Testvéred?

– Meghalt.

Fények futottak át a falon, ferdén elsikló fények. Autótülkölés… a színház felől. Valami híres, külföldi énekesnő szerepel. Egy pillanatra szinte látta a kivilágított színházat, előtte a hosszú autósort, aztán elsötétedett a fal.

– Együtt akartuk megkeresni a huszonegyedik utcát. Ült a bilin, az inge fölcsúszott és beszélt, de nem akarta, hogy másnak is szóljak. Három klozetpapírt használt, mindig hármat, s oly sokáig ült, anya többször is rászólt, ő meg csak térdét simogatta. Nem veszítetted el a cédulát? Biztos?

– A zsebemben van. És ha én nem találnám meg az utcát, a huszonegyedik utcát, akkor megkérdezek valakit.

– Ki tud róla?

– Sokféle embert ismerek az Alagút kávéházban, kártyások, írók, akik ott ülnek, mintha a székből nőttek volna ki, vagy eldőlve a plüssön. Biztosan ismerik a huszonegyedik utcát. Talán Fürjes, a játékos ott is lakik, mert igazán nem lehet tudni, hol lakik, ezt még az Aranyfogú se tudja.

– Az Aranyfogú?

– A főpincér. Szász Zoltánnak hitelezett utoljára. Háromszáz fekete van nála fölírva, megmutatta. Elvisszük Évát, hogy az apja ne küldhesse többet pénzért… az a másik nem akar jönni, Magda… De majd jön a jegyárus, meg a mackónadrágos férfi, aki a téren trombitál a kislányával…

Csönd volt a szobában, csönd volt a házban és az utcán. Koccant az ablak, mintha egy nagy madár szárnya érintette volna.

– Aludjunk.

 

 

*

 

Elhagyott, sötét táj a telefonfülkék és a hátsó helyiségek mellett, mintha tulajdonképpen nem is tartozna a kávéházhoz. Egymáshoz tolt asztalok, poros tükrök, az utolsó ablaküveg mögött az utca fekete vonala. Arcok suhantak el, de ide már nem nézett be senki. Kövér férfi lépett ki egy telefonfülkéből, körülnézett, mintha elvarázsolták volna a kávéházat. Nem, hát ez nem a zajos körúti rész, itt még pincért se látni. Csak egy hátracsukló fejet a füstös oszlopnál, a szem lehunyva, és valami mosoly emléke a borostás, ráncos arcon, fölötte a hullámos, tömött fehér haj hósapkája. Egyszerre hasonlított ez az arc egy francia márkihoz és egy öregasszonyhoz. Az arc ráncai a gyűrött kabátban és a felcsúszott nadrágban folytatódtak. A kéz belerakva a zsebbe, a kabát és a nadrág tele hamuval, akár az asztal. Eltolt kávéscsésze, morzsás tálca (mintha az életet tolta volna félre), újságok és apró, telefirkált cetlik, ceruza csonkja.

A kövér nézte egy darabig, aztán elmenekült, mintha ő is megkaphatna valamit a hamuból és a ráncokból. A kasszánál a tulajdonosnő fölemelte festett, zsíros csirkearcát, nagy mellével a pulthoz dőlt.

– Ez mindig itt alszik?

Senkise felelt, és mintha ő se kérdezett volna semmit. Tovább ült mereven, feszesen, akár egy szobor, csak a szeme rebbent néha.

Lajos, a sovány, lófejű Lajos megállt az alvó előtt, elragadta az újságokat, akárcsak egy halottat fosztogatna.

De a békés, derűs arc csöppet se hasonlított egy halotthoz, mintha ébren lenne, mindent hallana, csak hát éppen nem érdemes fölnézni. Szabadon levő keze előrecsúszott az asztalon a szétnyílt ujjak osztogató, pazar mozdulatával. Egy játékos mozdulata, aki mindent feldob a tétre. És a keresztbe vetett lábak úri gőgje!… – előkelő, magányos tartás. A székre rogyott kabát úgy ült mellette, akár egy komoly, idősebb testvér, mogorván, szótlanul.

A kéz megrezzent, az asztalon vidám kék tekintet ragyogása – és egy rozsdás hang csikorgott.

– Tessék, tessék csak leülni, hát hogyne! Az egyetemről? – na persze.

Gábor egy székre tette a kabátját, leült. Egy kanállal megkocogtatta a poharat: reménytelen jeladás. Nem jött senki, nem hallotta senki. Aztán a telefirkált cetlikre nézett.

– Mit ír, Fürjes úr?

Fürjes egy ócska, kopott tokból előhúzta kampó nélküli szemüvegét, orrára illesztette, és úgy tartotta két ujjal, hallatlanul könnyed mozdulattal. Arcán összefutottak a ráncok.

– A szisztéma… szakadatlanul dolgozom a szisztémán. – Ez roppant szigorúan, könyörtelenül hangzott. – Már nyolc éve, és úgy érzem, igen, úgy érzem, ha ismét kijutok Monte-Carlóba… Hátradőlt, ujjait szétterpesztette a plüssön, vigyorgott. – Hogy a ruletthez nem kell rendszer? Micsoda tévedés! Hajszálpontosan kidolgoztam mindent.

– Volt már Monte-Carlóban?

– Hát hogyne! Leégtem, csúnyán leégtem, na de nem volt rendszerem. Ha most kijuthatnék… Az a játékterem meg a tengerpart… pazar, pazar! Egy ébredés a szállodai szobában, mennyi madár csattog az ablak előtt, és mégis valami olyan csönd van! Volt úgy, hogy csak este keltem fel, amikor lementem játszani. – Meggörbült sötét ujjaival a cédulák között kotort. – Látja, látja, kérem, ez a kaszinó játékrendje.

Megsárgult, szakadozott lap középen finoman elhasadva: Monte-Carlo. Mögötte a homályos tükörben Fürjes öreg, ráncos tarkója. Honnan jöhet ide, ebbe a kávéházba és hová megy innen? Az a foszladozó lap a kezében talán mindene. Roppant gondosan összehajtja, és beteszi a tárcájába. Mit akar azzal a kétfilléressel?

– Fej vagy írás? Ugyanaz kicsiben, mint a rulett, szisztéma szerint megy. Én például eltalálom, mindig előre eltalálom. Megpróbáljuk?

Gábor előrehajolt, és a kíváncsisága felragyogott Fürjes arcán. Eltűnt a kávéház az ócska tükrökkel, asztalokkal, nem volt semmi, csak az a kétfilléres: a játék.

– Fej!

– Fej, csakugyan!

Fürjes mosolygott, minden ránca külön örült.

– Kifosztanám, levetkőztetném önt! Pokoli fickó vagyok! Írás!

– Az!

Megperdült a pénz az asztalon, és mögötte Fürjes – valósággal zengett az arca. Gábor hátradűlt a széken, fejét csóválta.

– Óriási! nahát, ez igazán!… De hiszen vagyonokat kereshetne.

– Ha lennének olyan klubok, dehát még igazi éjszakai élet sincs. Fej!

– Fej!

– Nem, úgy látom, ez… ez írás… Írás.

– Megtörténik. Hát mindig nem lehet.

– Persze, mindig nem… De már legalább ötször eltaláltam, ugye legalább ötször?

Gábor nézte, nézte a pokoli fickót, ahogy pörgeti, forgatja azt a kétfillérest. Ez a játék, Monte-Carlo a tengerparttal. Istenem, engedd, hogy eltalálja, hogy mindig eltalálja!

– No lám, megint! Felrobbantom a bankot! Nem tudom, visszajövök-e még ide? Valahol a tengerparton szeretnék venni egy villát. És néha írnék, ha éppen kedvem tartja, nem pénzért és nem azért, hogy…

– Ír?

– Hát hogyne! Szonetteket! Most is ötvözök néhányat, mert addig nem adom ki a kezemből… – Tárcájában kotorászott. – Látja, ez a tabella. Föl vannak írva a rímek, minden sornak a maga ríme. Lehet, hogy két versből lesz egy. Keményre kalapálom!

– Van kész verse?

– Még nincs.

Fürjes hátradűlt, lehunyta szemét, mint akinek már éppen elég a fecsegésből. Arca elszűkült, hátracsúszott a tükörbe, mosoly ragyogott fel a ráncokon, egy csecsemő ártatlan mosolya.

– Kompóthy! Nincs itt a Kompóthy?!

Hatalmas, szemüveges férfi tört előre az asztalok között felemelt bottal: Borsos. Széles, lecsüngő kalapkarimájával, körültekert barna sáljával egy dühös fiákeresre emlékeztetett. Duzzadt aktatáskája majd szétrepedt. Úgy tartotta a botot, mintha szét akarna ütni; egy pincér árnya kísérte szürke rongybabaarccal. Ledobta az aktatáskát, tapsolt.

– Feketét!

Úgy rántotta le a kabátját, mintha az lenne egyetlen ellensége, aztán megint beleordította a csöndbe.

– Nem látták a Kompóthyt?!

– Még nem volt itt. – Gábor az asztal előtt állt, külön élvezett mindent: azt a mozdulatot, ahogy Borsos fölrántotta az aktatáska szíját, a kézirattömeget, a két vaskos könyvet, a tintatartót, ragasztót, kis ollót. Magával hoz mindent ez az ember, akár egy ház. Közben már szivarozott, és hatalmas, kopasz fején a hullámos, szürke hajfürt, mint a lengő szivarfüst.

– Idefigyeljen, fiatalember! Akar valamit hallani? valami érdekeset? Tudja, mi ez? A lovaspóló története. Tudja, mikorra kellett volna szállítanom? Tegnapra! A fele hiányzik. A pénzt már fölvettem. Mi ez? csalás? Igen, de mégse az. Párbaj, küzdelem a kiadóval! Mi az író? Egy rablólovag! Reggel elindul a várából kéziratokkal fölfegyverkezve, és betör a kiadóhoz. Betör, és megmagyarázza a kiadónak, hogy írásaira milyen szükség van. Fölveszi a zsákmányt, és eltűnik. Hangjáték a régi Bécsről, két nap múlva a Rádiónak, cikk a Közgazdaságnak. És mákot venni, mert a feleségem beteg! Ez a téboly, fiatalember! – De úgy mondta, mint aki szörnyen örül mindennek. – Kompóthy nincs és nincs! Mondtam neki, jöjjön be, el kell vinni a cikket a Közgazdasághoz. Megfizetem! Erre nem jön. Látja, ez Kompóthy, örökké sír, de ha egyszer kereshetne…

– De a versei…

– …a versei! – Türelmetlen legyintés… – azok gyönyörűek! De az egy másik Kompóthy! Ez csak arra jó, hogy elveszítse a verseket. Mindig ilyen volt, azok a versei vannak meg, amiket kicsaltam tőle. Mindenét elveszti; feleségét, gyerekét, állását. Tollnok volt a városnál, aztán… – A kéziratkötegre bámult, felharsant. – Nem érek rá, fiatalember!

Mintha döngve becsapódna egy ajtó. – Aztán már írt. Vigyázva, óvatosan kiollózott valamit a kéziratból, egy másik lapra ragasztotta. Dühösen szortyogott a szivarja.

Gábor nézte egy darabig, aztán visszament az asztalához.

Vézna, szakadozott alak tűnt fel, szinte beleszőve a homályba. Szigorú, üveges tekintete egy pályaőré, hóna alatt hosszú tokban kéziratok, kicsüngő lapok, akár egy elsüllyedt hajó deszkái. Tekintélyes orra alatt a szomorú, szalmaszínű bajusz mintha az egész embert helytelenítené. De kezében a tejesüveg vidám üzenet. Jött, jött és letette az üveget Borsos asztalára, a deszkákat egy másik asztalra. Megállt Gábor előtt, aztán leült, belesüppedt a plüssbe.

– Voltam a Király utcában, csináltam két biztosítást, az egyik helyen éppen fürödtek, a kádban írta alá, és még egy verset is felolvastam, azt mondta, jöjjek el a jövő héten, talán tud adni egy cipőt. Elmenjek a jövő héten? Elmegyek. Tessék, hogy akkor van pénzem? Nincs, mert előleget vettem fel, amit vissza kell fizetni, pedig nekem az egész járna, mert a múlt hónapban három biztosítással többet csináltam és a Schimmer megígérte, hogy ha többet csinálok, akkor… na de, kérem, ki tud vitatkozni a Schimmerrel?

Beszélt, beszélt. Apró, szutykos dolgok örvénye: hosszú utak, biztosítási üzletek, pár pengős kölcsönök.

– Győző, vidd innen, Győző, ezt a tejesüveget, mert hozzád vágom!

Borsos erőszakos, felcsúszott félválla mintha fel akarná dönteni az asztalt.

– Látja, hogy dolgozom, és akkor ideteszi, iderakja!…

Kompóthy fölállt, fölvette a tejesüveget, aztán megint visszatette Borsos elé.

– Hát akkor eljössz velem, Béla, ahhoz a kiadóhoz? Tudod, a verskötetem miatt. Jó, jó, elteszem ezt az üveget, mondtad, említetted, hogy eljössz, de a nővérem azt mondta, hogy te nem csinálsz semmit…

– Most meg a nővére! Dolgozom, ebből élek! Mindjárt jönnek a kéziratért, és akkor kezdi a nővérével!… – Elhallgatott, visszasüllyedt az írásba.

Kompóthy körülötte ténfergett, és nem lehetett tudni, neki mondja-e, vagy csak a csöndnek.

– …kivette a zúzát a levesemből, a nővérem. És azt hiszem, többet ki se megyek hozzá Zuglóba, pedig hívott vasárnapra is, de nem megyek.

– Elég legyen, elég legyen már Zuglóból és a nővéredből! – Borsos arca egy izzó, vörös gömb. – Tőlem mehetsz Zuglóba, vagy akár Indiába!

– Hiába is mondod, Béla, akkor Indiába akartam menni, gyalog, igen, gyalog, de lefogtak Pozsonyban, azt hitték, kém vagyok. Mondtam, hogy zarándok és…

– Továbbengedtek, tudom!

– Látod, nem tudod, mert a katonai parancsnoknál ebédeltem, és a felesége még mondta is, csak vegyen, kérem, vegyen eleget, nálunk ez nem számít, és kétféle mártás volt. – Zuhogtak a szavak, mint a vízesés.

Ha elmondhatnám valakinek Kompóthyt, gondolta Gábor. Kompóthyt, Borsost és Fürjest, aki még mindig alszik. Ha valahol beszélhetnék róluk, és valaki meghallgatná… ahogy itt áll Kompóthy, áll és beszél. Már senkise figyel rá. És a téglaszínű nadrágja, az ormótlan, súlyos cipője meg a versei.

Borsos, anélkül hogy fölnézett volna az írásból, pénzt dobott az asztalra.

– Győző, hívd fel a Közgazdaságot és mondd meg, csak akkor kapják a cikket, ha rögtön fizetnek. Diményi doktort hívd, mással ne tárgyalj!

Kompóthy fölemelte a pénzt, mintha meg akarná szagolni, aztán elindult. Megállt az alvó Fürjesnél, nézte egy kicsit, hátrafordult.

– Hát nincs igaza? Azt mondják, itt lakik, itt is borotválkozik a mosdóban. Még mindig jobb, mint nekem Óbudán, hatan egy szobában, az egyiket tegnap vitték el a detektívek, mert…

– Győző!

Kompóthy eltűnt egy sötét fülkében, Borsos fölnézett, hunyorított.

– Jöjjön csak ide, fiatalember! Látta, ahogy ment… milyen élettelenül? Így mozog. Hát ezért nem lesz soha semmije, nem is akarja, hogy legyen. Olyan, mint egy elhajított lyukas cipő. És aztán, hogy segítem? Jószívű vagyok? Barát? Fenét! Csak látni akarom, hogy én mozgok, beszélek, pénzt keresek, élek, tehát más vagyok, mint Kompóthy! …ezt akarom látni mindennap, és ez megéri… De mit csinál abban a fülkében? – már egy fél órája bent van. Nézze, most kinyitja az ajtót, hogy tartja a kagylót, nem is hívta a számot. Elfelejtette, és nem mer szólni. Inkább ott áll kagylóval a kezében. Most idenéz, aztán megint a kagylóra, fejét csóválja. – Mi az, Győző?

– Nem jelentkezik.

– Ki nem jelentkezik?

– A lap. Talán valami titkos száma van és azért… Igen, titkos szám.

– Eridj, eridj! – Berobogott a fülkébe, tárcsázott, mintha le akarná tépni a kagylót, aztán már felharsant. – Halló, Diményi doktor?!

Kompóthy megint Fürjes előtt állt. Az egy pillanatra fölnézett. – Á… – és tovább szundított.

– Szeretném felolvasni egy versemet, délelőtt írtam a villamoson, dehát hol is?… – A zsebében turkált. – Talán a kéziratok között?… – nem, ott se. Nem értem, igazán. – A zseb kifordított bélése szakadtan, árván csüngött.

– Győző, elviszed a cikket a Közgazdasághoz és elhozod a pénzt!

– Most?

– Most!

– De hiszen zuhog, hogy zuhog…

Gábor kinézett: – Az eső mosta az ablaküveget, nedves folt az utca. És az üveg előtt tört kalapban ment Kompóthy, téglaszínű nadrágjáról hosszú szálak lógtak, kabátján az elszakadt spangni – ment és az arca elfolyt az esőben, vékony alakja feloldódott, eltűnt.

Borsos egy jegyet húzott elő a tárcájából.

– Mit csinál este, fiatalember? Semmit! Menjen el az Operába, a Fausthoz. Nekem nincs időm, egyáltalán nincs időm!

Gábor a jegyet nézte: Opera, Faust… és ő tényleg ott ül majd? Ki kell vasaltatni a sötétkék ruhát, a cipőnek leesik a sarka. De most nem akart erre gondolni. Végigsimított a jegyen és elolvasta: balközép, támlásszék. Valahogy már nem tudta nézni a sötét kávéházsarkot az alvó Fürjessel, a rozoga asztalokkal, mintha ez mind-mind akadályozná, hogy eljusson az operába.

Szinte menekült, futott az esőben.

Otthon is a kis szobában, ahogy Brózikné a nadrágját vasalta… topogott, türelmetlenül topogott. Kijut innen, ebből a szobából és ebből az utcából? Szóltak hozzá, de nem hallotta. Leült, felállt, az ablakhoz indult, mintha ki akarna lépni.

– Alul meg kéne varrni. El van szakadva a nadrág.

– Igen, hogyne. Tessék? Ja, hogy alul?… De lesz még idő? úgy értem, nem késő?… Talán, ha egy kicsit fölhajtanám, vagy…

A nő fölnézett – nézett és nem szólt egy szót se.

Elállt az eső, az ég szürkéje éles sárga csíkban meghasadt. Az utca valami olyan különös fényt kapott, mintha egy tócsában vagy egy másik utcában tükröződne. A kirakatok megcsillantak, és ettől még borúsabbá váltak. Az egyik kis boltban felgyulladt a villany, és most fényes szigetként úszott az utcában. A házak megint elkomorodtak, mintha hirtelen magukra maradtak volna, elhagyatott volt a járda is a lúdbőrösen reszkető tócsákkal.

– Ilyenkor imádkoznak a házak.

Péter állt a szobában, hosszú zsinegen törött orrú falovat rángatott.

Gábor zsebében megzörrent a cédula; mit mond, ha megkérdi a huszonegyedik utcát? De a gyerek nem szólt, talán már nem is várt tőle semmit.

– Megint a lépcsőházban voltál? – sóhajtott az asszony a nadrág fölött. – A lépcsőházban vagy a Málik pincéjében. Egyszer meglestem a hátsó lépcsőnél… csak állt, és belebámult a homályba, valahogy mintha azt várta volna, hogy elrepül. Én nem is tudom… No de, kérem! – Leeresztette a nadrágot.

– Elmész? – A gyerek közelebb jött, és ahogy fölnézett, olyan elhagyatott volt az arca, akár egy elhajított kődarab.

– Majd elmondom, hol voltam és mit láttam. – Mosolyogni próbált, megsimogatta Péter arcát. A keze lecsúszott, oly hitvány volt ez a mozdulata.

– Nem felejted el, amit fölírtam?

– Magát is azzal üldözi? – Az asszony felállt, megfogta Péter vállát. – Egy időben teletömködte az uram zsebét cédulákkal, valami utcát akart, hogy megkeressen.

Gábor mozdulatlanul, mosolytalanul állt. Előtte sápadt foltként a gyerek arca… egy szót vár, tekintetet. Hogy vele vagyok. Az asszony kiment, de a gyerek nem moccant. Meddig áll így? mit akar? Aztán egyszerre érezte, hogy senki sincs a szobában. Péter visszamehetett a lépcsőházba vagy a hátsó udvarba, de most nem fontos, most az egyszer nem! Hiszen az Opera!… Hány óra lehet? – Elkésem! Nevetséges, öt sincs még, nem lehet, most gyújtották meg kint a lámpát. Még nyugodtan olvashatnék vagy heverhetnék egy kicsit.

De ledobta rozoga házikabátját és öltözni kezdett.

Ahogy a nadrágjával táncolt, egy pillanatra féllábon megállt. – Ez a Péter nem él sokáig, olyan csönd van körülötte. Ostobaság! Majd iskolába megy, és minden el-elmúlik.

Az Operában talán már kigyulladtak a csillárok, a zenészek is megérkeztek, tele vannak az öltözők. Hányan készülnek most az Operába!… asszonyok és lányok! Karcsú fiatal lány a tükör előtt a ruháját igazgatja, végigsimít a derekán, mintha más simítaná. Valahonnan a másik szobából hangokat hall, talán az anyját, a készülődést, de ez a pár perc még az övé, mintha búcsúzna magától a tükörnél. Aztán elveszik minden mozdulatát, hangját, nevetését…

Bumm! – valahol bevágódott egy ajtó. Futkosás, kiabálás a gangon, de egy szót se lehet érteni. Mi az, mi történt már megint? Gyilkosság? Rendőr jön, lezárják a kaput, és senki nem mehet ki.

Fölkapta a kabátját és már kint volt. Üres a gang és az udvar, akár egy elsüllyedt hajó fedélzete. Egy nő sötét vékony vonala a rácshoz dőlve, mintha lentről várna valami hangot.

Égtek a lámpák, de azért az utca még őrzött valamit a délutánból. Elhanyatló szürke foltok a fényben, az ég pedig mintha sötét takarót rántana magára.

Kézikocsi zörgött az úton, magas, hajlott hátú nő húzta, egyik kezében staniclival körülcsavart gyertya. Valamivel arrébb egy gumikabátos férfi baktatott, mint akinek semmi köze a kocsihoz, de azért mégse akar elszakadni. A kocsin egy szék, váza, két láda, alaktalan holmik. Az asszony egy pillanatra megállt, hátraszólt.

– Húzhatnád!

Nevetés hallatszott, alattomos kuncogó nevetés. Öngyújtó fénye kattant, a férfi cigarettára gyújtott. A kerekek tovább zörögtek.

– Úgy bánsz velem, mint egy kutyával.

Gábor mögöttük ment, viszketett benne a düh. Dehát miért nem segít az a kosz alak?! A nő pedig miért csinálja? – hagyja ott a kocsit, aztán majd…!

A férfihoz lépett, mintha rá akarna kiáltani, de csak ment mellette. A vékony, bajuszos arcba mintha egy örök vigyor ragadt volna. – Miért is nem szólok? és ha verekedés lesz?! – Tovább, akár a visszafojtott indulat, és már magába szeretett volna belerúgni. Mindig csak kussol, soha meg nem szólal, dehát kitől fél, mitől fél?! Az a nyomorult meg csak húzza a kocsit!

A gumikabátos úgy ment mellette, akár a saját hitványsága.

És a nő?… milyen arca lehet ennek a nőnek?

Előrefutott.

Csontos, sovány arcot világított meg a gyertyafény, a szája vékony vonala szinte már befelé fordult. Aztán a végtelen türelem, a felháborító türelem; az előrecsukló nyak és ahogy húzza a lábát, egyiket a másik után. Egy pillanatra Gáborra nézett. Az egy hirdetőoszlop mögé lépett. Várt egy kicsit, aztán továbbkísérte a kocsit.

Az Opera?… van még idő, van. De hová megy? Talán éppen ellenkezőleg.

Egy gyerek futott el mellette, csattogtak a lépései. A kocsi megint megállt, az asszony leengedte a két karját, így állt a sötétben, érezni lehetett a zihálását. A gumikabátos elment mellette, mint aki úgyis biztos benne, hogy követik a kocsival… Ez… ez valahogy olyan volt, olyan aljas!

Gábor utánafutott, de mögötte két lépéssel megállt. És most már tudta, hogy úgyse szól.

A kerekek zörgése… csak legalább ne hallaná! De mi a fenét akar itt?! Ha még húzná a kocsit… Hogy menjen oda? A nő azt hinné, tréfál, gúnyolódik, az a másik pedig jót röhögne. – Ment, akár egy árnyék, tehetetlenül, embertelenül.

A férfi, anélkül hogy hátrafordulna:

– Az asztalt már elhoztuk?

– Az edényeket is.

Hát akkor költözködnek egyik lyukból a másikba, az asszony végighúzza azt a pár rozoga holmit a városon, akár egy ló.

A stanicli mintha lángolna a sötét utcán, az asszony arca egy pillanatra oly közel volt, a gumikabátos eltűnt, akár a házak és az utca. És a lakás, hol várja őket a lakás?… Az asszony sikál, a férfi meg bagózik és köpköd. Most talán bement egy kocsmába és hagyja, hogy egyedül…

De hol… hol van?…

A stanicli már nem világított, és a kocsi zörgését se hallotta. Lehetetlen, hogy így eltűnjön, nem is tud olyan gyorsan menni. Talán összeesett?

Előreszaladt, aztán vissza. Egy pufók, bajuszos arcba ütközött, hátak, vállak lánca vette körül. Mégis kiszabadult. Befutott egy szűk utcába, megállt, hallgatózott. Az utca oly csöndes volt, mintha senki se lakna benne, a végén imbolygott csak valami fény. Aztán egy másik utca… Ha most, ha most utoléri, segít húzni a kocsit, nem bánja, akármit is mondanak, nem fontos… annak a mocsoknak pedig beveri a pofáját!

Talán már megérkeztek?

Benézett egy sötét torkú kapualjba; tovább, tovább!

Guminyakkendő egy kirakatban és egy kalap árnya. Ahogy nézte a kirakatot, tudta, hogy sose látja többé azt a nőt a kocsival és hogy soha nem is segít senkin.

Szakadozott, tört vonalakban merült fel az arca az üvegen, nem is egy ember arca, hanem a végtelen, könny nélküli sírás. Ebben a pillanatban oly egyedül volt, mintha már soha, de soha nem szólhatna senkihez.

Vége már ennek az estének – elzüllött az este.

És micsoda utca ez? Itt találja meg a huszonegyedik utcát, ahol még ember lehet?

A kirakat után nincs ház, semmi sincs. Csönd volt, és mégis, mintha házakból, kapualjakból kiáltanának feléje, de ő mozdulni se tud. Háttal az utcának, a városnak… Ha belépne a kirakatba a kalap és a guminyakkendő közé… pálcát adnának a kezébe, az üveghez koccantaná és bólintana. Senkinek se jutna eszébe, hogy él, neki se.

Esőcsepp hullott a nyakába, elfordult a kirakattól. Valahol villamos zörgött, fények futottak végig messze a Körúton. Szaladni kezdett, hogy még elérje, hogy még odaérjen…

– Látcsövet parancsol?

 

*

 

– Fújd ki az orrod, kösd meg a cipőpertlit és tégy egy jó benyomást. – Ezt mondta Gábornak egy fiatal tanárja, amikor valami kérvényügyben bevitte az igazgatóhoz. És ebben az egy mondatban benne volt Gábor, aki mindig végig kell nézzen magán… vagy a cipőpertli lóg, vagy egy gomb a kabátján, amit még jobb idejében letépni. Aztán a gallérjai, hát az külön fejezet! A gallér jobb szára a bal füléhez csúszik és olyan gyűrött, vagy pedig mereven kiugrik, akár egy vidéki énektanítóé. Hogy milyen nyakkendőt tesz fel, az teljesen mindegy, mert úgyse látszik, elcsúszik valahova az ing és a gallér közé. Egyszer egy lány az egyetemen körülrohanta a folyosót: – Nem tudom nézni, nem tudom nézni ezt a gallért! – Ő pedig csak állt a lépcsőnél és jobbra-balra húzogatta a nyakkendőjét.

Most pedig egy kirakatüveg előtt állt és a szardíniásdobozok fölött az arcát nézte, a gallérját. Kissé szórakozott, könnyed mozdulattal igazított valamit rajta, mint akinek ez igazán nem fontos. Hiszen rendben van, úgyis rendben van, csak hát azért nem árt egy pillantás. A gallér ezúttal vidéki énektanítót mutatott. Két szára könyörtelen merevséggel előreugrott döfésre készen. Csillapító mozdulat – a gallér visszaugrott. Aztán lassan-lassan befelé gyűrögette, majd rántott egyet rajta. A bal szára eltűnt, de a jobb, akár egy ferde kar, kinyúlt. Ebben volt valami öntudat: engem nem lehet elnyomni! Aztán megint egy engesztelő türelmes mozdulat és a gallér megsértett bal szára is előkerült.

Hát így, hát így menjen Magdához?! Legjobb lenne visszafordulni, hazamenni és végigvágódni a díványon, nézni a sötét mennyezetet, aztán befordulni a falnak.

Elfordult a kirakattól a gallért tologatva, ráncigálva, akár egy életet próbálna rendbe hozni, és továbbment.

Belepottyant egy másik kirakatba, itt a kalapját igazgatta.

Mintha minden kirakat megvizsgálná, igazoltatná ezt a fiatalembert, aki valahonnan a külvárosból jött. Egy néger nem idegenebb ezeken a hűvös, előkelő utcákon!

Azért mégiscsak eljutott a szürke vasrácsos kapuhoz, bent a lépcsőházban valósággal dübörgött a jancsiszöges cipője. A finom kis táblák a falon: orvosok és ügyvédek, mintha mind feléje fordulnának. Ő volt a zaj a házban, pimasz, tolakodó zaj. Egy pillanatra megállt, talán le akarja húzni a cipőjét? – Csak állt és moccanni se mert. Nekiindult és megint felzengett a ház, de azért csak ment a zajban roppant elszántan, még dúdolgatott is. – Már minálunk, babám, már minálunk, babám…

Aztán ahogy a földszinten megállt egy ajtó előtt, tudta, hogy hiába jött. Magda úgysincs egyedül, miért is lenne? Ülhet egy széken és hallgat. De azért nem mer fölállni, elmenni, mert akkor mégiscsak elárulná, hogy él, létezik.

Becsöngetett.

Csönd:– az előszoba mozdulatlan csöndje. Lehet, hát mégis lehet, hogy Magda egyedül van, és most indul a szobájából ajtót nyitni? Vagy valami idegen pofa ugrik az ajtóhoz.

Csöndes, szerény kis zaj, valahol oldalt nyílt egy ajtó. Kopasz, négyszögletes fejű, szemüveges férfi állt Gábor előtt, Magda apja. A szemüveg mögül, mintha befelé nézne. Mögötte a sötét folyosó, a nagyszoba világos üvegablakán árnyak imbolyogtak. Oldalt, a nyitott konyhában égett a gáz, megvilágította a hokedlit, a szekrény egy darabját. A kopasz fejet mintha valami láthatatlan zsinóron hátravonnák és már bent volt a konyhában, a gázban. A félhomályban elhagyott barlang volt az arca, és mégis, akár egy nagy, öreg csecsemő.

– Tessék csak, odabent vannak.

– Sokan?

– Tízen, legalább tízen. Magda megkért, illetve hát nem akarok zavarni… Valami előadás van.

Gábor nem mozdult, minek is? Valami előadás; biztosan a modern festészetről, irodalomról, hát persze. De ez az ember, az apa…

– Miért nem gyújt villanyt?

– Á, minek, úgyse tudok olvasni, az előbb próbáltam. Mindig jön valaki. Ez így megy, kérem, ülök a reggelinél; csöngetés! Johnny jön. Még le se ül, már egy másik. És egész nap, egész nap! Este hazajövök, az ebédlőben átesek valakin, szakállas szőrcsomó alszik két összetolt széken. – Ez a Milán papa, egy lángész! Nincs lakása és csak egy éjszakára… Ezt te nem érted? – Szobrász a Milán, maga biztosan ismeri. A feleségem ezt nem tűrné, nem, nem!

Csönd volt a konyhában, csak a gáz sistergett. Az öreg pedig, mintha várná, hogy egyszer csak belép a felesége és akkor végre ő is bemehet a szobába.

– Tudja, hogy mostanában napokig nem ebédelek. Magda későn jön haza, nekem pedig egyedül nincs kedvem. Csak ha mellettem van a lányom, meg ugye azelőtt a feleségem. Az az ebéd. De hogy egyedül üljek az asztalnál?! Vendéglőbe se tudok menni.

Gábor körülnézett a konyhában, az ablakkilincsen kalap, a sarokban bot. Itt él az öreg és mintha mindig készülne valahova. Néma az arca és akárcsak belülről lenne megvilágítva egy gyertyával. Aztán megint megszólal, de oly halkan, mintha attól félne, hogy megzavar valakit.

– Kint álltam az udvaron, kint álltam, hogy elmegyek valahová, talán egy moziba vagy egy barátomhoz. Azelőtt sokat jártunk moziba a feleségemmel meg a kislányommal… most meg ott üljek egyedül? Kit látogassak meg? Talán zavarnám, én igazán nem tudom… Azért még lehet, hogy elmegyek, látja, kihoztam a kalapomat meg a botomat. Csakhát akkor be kéne szólni. Az előbb benéztem egy pillanatra a mosdóból. – A lélek – hallottam, a lélek… Valaki hátrafordult és rám nézett. Tehát ha mégis elmennék, ha mégis… – mutatóujját alsóajkához illesztette… – megmondaná Magdának, hogy tíz előtt itthon vagyok. Ha ezt megmondaná, mert úgyis bemegy. De nem, nem, köszönöm! Azt hiszem, itthon maradok. Talán megfürdök, nem hallani be a csobogást. Vagy majd később? Miért kell nekem most fürödni, nem igaz? – Mosolygott és még jobban elsötétedett az arca. – Látja, milyen az ember? Egyszerre csak elhatároz valamit, maga se tudja, miért. – Elhallgatott, nagy feje lecsúszott. – De miért is nem megy be? Ó, bocsásson meg, én csak fecsegek, fecsegek és föltartom magát! A lányom már biztosan várja és a többiek is. Tessék, talán erre, a fürdőn keresztül, hogy ne zavarjunk.

Halványkék fény gyulladt ki a fürdő ragyogó csempéin. Egy fogmosópohár mellett fölmerült Gábor arca, aztán megnyílt a fal és megint sötétben volt. Még hallotta az apa hangját. – A falnál lesz egy szék. – Ez volt az utolsó emberi hang, aztán magára maradt.

A másik szobában egy állólámpa fényköréből emelkedett ki az íróasztal, fölötte egy ingó, vékony fej. Olykor előrehajolt, mintha valakinek az arcába dűlne és beszélt, beszélt.

– …és így jutunk el Thomas Mannhoz, csakis így! (Ez szinte fenyegetően hangzott.) Thomas Mann sajátos humorát csak eredetiben lehet élvezni, mint általában mindent… – Szemcsés szivacsarcán mosoly derengett és ez a mosoly végigfutott a többi arcon. Az asztal körül ültek, az ablaknál, egy hátratolt szék egészen Gábor mellett. Vékony füst kígyózott fel a székből két élettelen ujj közül. Ki lehet ez és kik a többiek? Aha, az a fiú az ablaknál az egyetemről, állát tenyerébe dűti és figyel. Azt a zöld ruhás lányt is ismeri, grafikus, vagy mi a csuda… Magda, hol van Magda? Talán elment, és itt hagyta ezeket, csinált már ilyet. Egyáltalán jobb lenne visszavonulni a fürdőszobán át.

De akkor meglátta Magdát, egyedül ült egy sarokban, szemét félig lehunyva. Hirtelen fölnézett, oly ijedten, mintha segítséget keresne. Mereven nézte Gábort, még csak nem is biccentett. Hosszú nyakú fiatalember lépett hozzá, a nyakába hajolt, súgott valamit. Szinte köréje csavarodott, akár egy hernyó.

Gábor másfelé nézett, de aztán megint ők voltak előtte, Magda és a fiú. Fölemeli a kezét, igen, fölemeli és a lány térdére teszi. De milyen nyugodtan terpeszkednek az ujjai, ott hagyja, nem is veszi le. Persze ebben fölény van, férfiasság. – Mit szólna, ha odamennék és képen törölném? Azt mondják, hogy egy kiránduláson… nem, az nem lehet! Magda és ez?! Miért ne? – Vállat vont. – Most valami nagyon szellemeset mondhat, úgy fanyarul. Mert ezek mind „fanyarak”.

Aztán csak a szétterpesztett öt ujjat látta a lány térdén.

Homlokát az ablakhoz dűtötte – és akkor hátralépett.

Ez, ez valami olyan csodálatos volt! Egy vörös fa az ablak alatt! Neonfényes reklámbetűktől izzott a fa, vörösen lobogva szaladt föl a törzse és a leveleit mintha megperzselték volna. Egy férfi állt alatta – arcát nem lehetett látni –, mint néger egy egzotikus tájon. Szép volt ez, fájdalmasan szép – és az is, hogy senkise nézte a fát, senkise vette észre. Mégis itt volt önmaga ragyogására, büszke szépségére.

Nézte egy darabig, aztán elfordult az ablaktól.

Az íróasztalnál nem ült senki, a társaság apró csoportokra bomlott. Az egyik sarokban gramofon szólt. – Mahler – mondta valaki –, ez Mahler. – Gábornak hirtelen eszébe jutott az apa a konyhában, most talán éppen a vízcsapnál áll. Oly élesen látta ezt a képet. Tud valaki erről? – mert a többi hazugság! És nem is lehet, hogy Magdát szeresse, aki az apjával így…

De mennyire lehet! Soha nem érezte ilyen könyörtelenül, mint most, ahogy azzal a fiúval látta. Csak a fejüket látta, a keze még mindig a lány térdén?… Oda kéne menni. Állt mozdulatlanul.

– Szervusz, öreg! – Széles arc kedves mosolya. Bene Pista az egyetemről, a diákmenzán is együtt ettek. Majdnem olyan remek gallérjai voltak, mint Gábornak. Dehát hogy került ide, még sosem látta Magdánál. – Hallottam, hogy irodalmi szeánsz van. Különben múltkor kerestelek, azt mondták, elköltöztél valahova a…

– Kenyérmező utcába. Gyere el; látogass meg, majd elbeszélgetünk.

– Már megint máshol lakik? – Magda állt előtte csodálkozó mosollyal. És ő, akár egy bűvész, akinek az a trükkje, hogy mindig máshol lakik. – Aztán persze olvas, sokat olvas. Tudja, hogy ezt becsülöm?

– Olvas az állat.

– Tessék, mit mond? Maga néha olyan furcsa! – ez az érzékenysége. Mintha örökké meg lenne sértve.

Egymással szemben álltak, a többieket mintha elfújták volna. Gábor tudta, hogy valahol itt van Bene Pista meg az a hernyószerű fickó, de csak a lány arcát nézte. Ha beteg lenne, Magda az ágyához ülne és meséket olvasna. – Mi lehetett azon a kiránduláson? Elkapták a derekát… – a dereka hűvösen, karcsún simul a ruhában és a lányban van valami elutasító. Már az is, ahogy cigarettázik.

Aztán egy díványon ültek egyedül, igen, egyedül. És már elfelejtett minden haragot, keserűséget, olyan hálás volt, hogy itt ülhetett. De azért valami halvány gyanakvás mozgott benne. – Vigyázz, most elbánik veled!

– Görcs van magában, én nem tudom, mintha mindig haragudna. Ha megsimogatnám, a kezembe harapna. – Elhallgatott egy pillanatig, mintha komolyan meg akarná simogatni. Aztán akár egy kérdésre felelne. – Hát tehetek róla, hogy ezek itt vannak körülöttem? Nem tudok apával egyedül maradni, mióta anya nincs, olyan furcsa…

– Beszélgettünk. Kint a konyhában.

– Magát nagyon szereti, múltkor is kérdezte: hol az a borzas?

– Igen? – Az is különös volt, hagy az öreg egyáltalán emlékezett rá. És így, hogy borzas…

– Van valami közös magukban, talán, hogy olyan elhagyatottak. De ha magával törődni akarna valaki, hát akkor megvadulna, nem engedné, nem tűrné!

– Azért nem ártana egyszer megpróbálni. – Mikor jön valaki, hogy elvigye Magdát? mert ez lehetetlen, hogy így üljünk, beszélgessünk. Aha, a „hernyó” a gramofon mellett áll, mindjárt idejön. Nem, még nem mozdul.

– Hol lakik, kinél? Lassan körülutazza a várost.

– Kis utca a Józsefvárosban, akár hat más kis utca. Némelyik kapualjban fát talál, mint vidéken. Lejjebb, a Nagyfuvaros utcában cigányok laknak, jó időben, vasárnap nagy murit csapnak az udvarban. Verkli jön és táncolnak. – Aztán beszélt az udvarról, amelyet körülülnek a cigányok, a férfiak az ajtó előtt pipáznak széles kalapban, sötét, mozdulatlan arccal. És mennyi, mennyi gyerek! Aztán az asszonyok színes fejkendője… Egyszerre csak kiejtette a nevet. – Péter, a háziasszonyom kisfia. Sokat van egyedül, azt hiszem, nem nagyon törődnek vele. Ó, de mi jóban vagyunk, meg is bízott valamivel, igen, igen! Keressem meg a huszonegyedik utcát.

Magda előrehajolt, csillogott a szeme. Szinte itta a szavakat és a fiú most már mindent kipakolt. Közben úgy érezte, mintha ez a beszélgetés egyszer régen már megtörtént volna. Itt ültek a díványon és elmondta a huszonegyedik utcát. Vagy akár egy képen látná kettőjüket távolról és mégis élesen. (A „hernyó” megmozdult.)

– Fölrajzolta, látja, ide, erre a kis cédulára. Átvágok a téren és befordulok a színház mellett… Hogy milyen utca ez? – A cédula megzörrent. – Ott tisztességesen lehet élni. Ő persze másképp mondta: este énekelhetsz, nem ver meg a rendőr, potyán mehetsz moziba, a boltos ingyen ad narancsot és ha én azzal akarnék lenni, akit szeretek…

– Érdekes, roppant érdekes, szabad? – A „hernyó” állt előttük, fölemelte a cédulát. Ahogy érte nyúlt, olyan felháborító, pimasz mozdulattal!… – aztán nézte a kis rajzot. – Nagyon regényes, olvastam is ilyesmit egy franciától.

– De ez van! Ez a gyerek meg ez a… – majdnem kimondta: utca!

– Azért regényben mégis más. Ez a kisfiú ugye valahogy… – Mosoly csúszott le az arcáról. Magda is mosolygott és megint olyan távoli volt. Gábor csak a cetlit látta, ahogy a fiú a körme hegyével pöcögteti, amire Péter fölírta!

– Kerested már azt az utcát? – Torokhangú nevetés furcsa ellentétben a vékony hernyóalakkal. Hogy rázza a nevetés, lötyög a kabátjában, majd kiesik belőle.

– Gyerekek! – Magda fölállt. – Gábor talált egy utcát, ahol remekül lehet élni. Ide figyeljetek!

Gábor is állt. Szakadozott, kusza vonalakban látta Magda arcát és mintha a testét is szétzúzták volna. Most persze neki is nevetni kéne, nevetni ezen a kis rajzon, Péterkén, mindenen, ami szép, ami ér valamit, együtt nevetni ezekkel a… – De akkor kicsúszott a képből, levált valahonnan. Még látta az ablakot, a bútorokat, érezte, hogy valaki áll mellette, de ez már mind messze volt, iszonyú messze. Sötét úton állt, az éjszaka fölvillanó fényei között. Csak egy kis papír zizegett előtte, egy kis papír két hosszú, nyálkás ujj között. Fölemeli, leengedi, aztán megint föl, le – belefricskáz.

– Add ide! – Mintha követ vágna az ablakba.

Körülötte csönd, Magda indul feléje, de sose ér ide. A két szürke szeme és az a fájdalmas vonás az arcán… maga a hazugság! Belevágni az arcába, szétzúzni! Ha most mond valamit, ha elkezd magyarázni… – Gábor kezében remegett a gyűrött kis cédula.

Érezte, hogy kinyílik az ajtó.

Magda megállt, az ajtó felé fordult.

Gábor is. Először csak egy téglaszínű nadrágot látott, aztán a szalmaszínű bajuszt, a homlokba hulló csapzott ősz hajat, de mindez valahogy nem állt össze egy emberré. Aztán mégis itt volt, itt állt a küszöbön – Kompóthy! Kávéházak füstjében pácolt arcát fölemelte, látni lehetett hóna alatt a „deszkákat” és még egy kis csomagot. Oly kecsesen tartotta, akár vőlegény a virágcsokrot.

– Kis cukorka, kérem, kis cukorka, amit itt kaptam, jó lesz a teába. Tea felvágottal, kell ennél különb vacsora? – És még mindig úgy állt, mint egy jelenés. – Üzleti ügyben jártam a Szokolay úrnál, és hallottam a hangját. – Gáborra nézett, és szinte csak ketten voltak a szobában. – Az Andrássy útról jöttem, de ott nem sikerült semmi, igaz, az egyik helyen azt mondták, menjek vissza szerdán…

Gábor csak nézte, nézte és hallgatta. Külön örült minden szavának, a bajuszának, a cipőjének, annak a mozdulatnak, ahogy a kis csomagot tartotta. Egy ember, élő ember! Hogy bámulják, Magda is, mind… nem fontos. Gyerünk, gyerünk, Kompóthy!

Lassú hullámzásként úsztak utánuk a hangok. Kint a lépcsőházban már csak a cipőjük csattogott. Hát csattogjon, verje föl a házat!

Gábor száguldani, repülni tudott volna Kompóthyval. El innen, erről a környékről!

– Látta azt a lányt a szoba közepén, azt a szürkeszeműt? Nevetett a többiekkel a huszonegyedik utcán, amit Péter fölrajzolt, egy kisfiú! Beszéltem már róla?

– Nem, kérem, még nem, és csak azt akarom mondani, hogy többet nem megyek Borsoshoz, az önérzetemben tipor!

– Igaza van, ne menjen! Hát ez a kisfiú egy utcát keres, a szeretet utcáját, és erről beszéltem Magdának, úgy hívják a lányt, és akkor…

– …azt hiszi, eljött velem a kiadóhoz? Dehogy, kérem, dehogy! Csak ígérget, igaza van a nővéremnek.

– Tudom, ha egyedül van, akkor meghallgat, akkor nem nevet, mert ő azért más, csak hát a többiek, a többiek előtt…

– …és a nővéremhez se megyek. Azt mondja, olyan verseket ő is tud írni. Mert ez fáj, ez fáj nekik, Borsosnak, a nővéremnek meg a többieknek: a verseim! Hogy olyat csinálok, amit ők nem tudnak.

– Magda, Magda, érzi ezt a nevet? Olyan kedves, olyan emberi.

– Az, kérem. Emberi. És ezt… ezt nem bocsátják meg, ezért sárba taposnak. Kérem, tegnap is voltam Borsosnál, ő hívott.

– És látta azt a koszt, azt a hernyópofát, azt a vizesnyolcast?! Hogy ez megérintheti Magdát, hogy ez…

– …ülünk, beszélünk, hogy régen merre sétáltunk Budán, milyen nőkkel. Igen, nőkkel. Kulcs csikorog a zárban, Béla felugrik, rám ordít: Győző, vedd a kabátodat, indulj!

– Nahát, de miért? Mondja, elhiszi maga, hogy Magda és ez a hernyó egy kiránduláson?… nem, nem!

– Indulj, Győző, jön a feleségem! – Mert a felesége utál és nem akarja, hogy a Béla barátkozzék velem.

– És most, hogy nevettek együtt ezen a kis rajzon, hogy nevettek a huszonegyedik utcán!

– Elmentem. Nem is köszöntem. És ha a kávéházban látom Bélát, nem megyek oda hozzá!

– Engem hívhat, csak hívjon! Levelet is írhat Szokolay Magda!

Kompóthy egy pillanatra megállt, megigazította hóna alatt a „deszkáit”. – Látja, ez az, ha végre elmondhatunk valamit, ami fáj, ami…

– Akad valaki, aki meghallgatja. Egy ember.

– Egy ember. És most hová?

– Mindegy.

– Tudok egy helyet, egy remek kis helyet, ahol engem már nagyon jól ismernek. Elbeszélgetünk, meg talán fölolvasok egy-két verset. A kaszárnya mellett, igaz, nem valami előkelő…

– Baj is az!

– Hát akkor mehetünk.

Hosszú faasztalok padokkal egy sáros, csatakos hodály közepén. Valami láthatatlan kályhából meleg áradt, rongyszagú meleg, ez jelezte, hogy az ember még sincs az utcán. Ha odafent kicsapódott az ajtó, hideg léghuzat vágott be, mintha ki akarná dobni a vendégeket.

Kompóthy és Gábor az asztal végén, mellettük egy szakadt könyök kifordult, zöldes bélése. Előttük bor, pogácsa. Kompóthy álláról, bajuszáról potyogtak a morzsák.

– Béla nem jönne ilyen helyre, nem, nem.

– Magda talán igen?!

– Pedig régen mennyit csavarogtunk! Egy férjes asszony volt a nagy szerelme: Susanne. Öt évvel öregebb nála. Mindig átkísértem Budára és közben beszélt, beszélt a nőről. Volt valami jelük, ha a férj nincs otthon. Mennyit vártunk, és télen, igen, télen is. Már lila volt az arca, szólni se tudott, de nem mozdult.

– És maga?

– Még vártam egy kicsit, hogy ha esetleg valami baj van, az ember sosem tudhatja. Aztán amikor hallottam a zongorát, elmentem. Svájcba utazott a nő.

– Svájcba?

– Igen, a férjével. Béla, az a nagy darab ember három napig nem kelt föl az ágyból, feküdt, a mennyezetet bámulta. Nem szólt senkihez. Ott ültem mellette, hogy mégis egyék valamit, meg hát… – Egy morzsát tologatott az ujjával. – Vagy amikor a Gellért-hegyen hevertünk éhesen és néztük a várost. Jelzem, mindig jól bírtam az éhséget, önfegyelem dolga. Törökülésben mereven bámultam egy pontra. Ő káromkodott, szidott engem, mindig szidott. – Lusta vagy, Győző, élhetetlen, engem is lehúzol! – Ott is hagyott, bement a városba. Aztán, amikor legközelebb láttam, egy kávéház teraszán ült nagy szivarral, és magyarázott. Mintha észre se venne. De a szivarján, az ujja hajlásán láttam, hogy figyel, hogy csak velem törődik. És már én is mellette ültem. Később Hűvösvölgyben laktam, tudja, az erdőben, két évig, nem beszéltem senkivel. Fát vágtam. Akkoriban halt meg a feleségem.

– Az erdőben lakott?

– Egy elhagyott kis házban. Két évig vágtam a fát, micsoda egészséges élet! Olykor bementem a városba szakállasan. Béla elrobogott mellettem, meg se ismert. Egyszerre csak valaki elkapja a vállam; gyerünk a fürdőbe, így nem vihetlek sehová! – És most azért, mert a felesége utál…

– Miért utálja?

– Tudom is én! Attól fél, hogy kölcsönkérek, hogy megpumpolom, de nem is utál, már többször elbeszélgettünk. Ez is csak a Béla mániája. Különben is elég volt, elég! Mindenki előtt ordít velem, a kávéházban meg az utcán, hát most vége, üvöltsön mással, téved, ha azt hiszi, hogy odamegyek hozzá, nagyon téved!

Legyintett sárga kezével, arca elvékonyodott, úgy összezsugorodott, mintha bele akarna csúszni a borospohárba.

Fölnézett: arca megkeményedett, tekintete megdermedt és az egész emberben volt valami halálon túli dermedtség. Holló a tündöklő, nagy havon, holló, aki előtt lezuhannak a lámpák, akit a halál is bámul. Mégis ebben a kővé vált arcban örvénylett a kocsma, ahogy lassan a pult felé fordult.

– Látja azt az embert abban a vasutas-egyenruhában? Már régen nem vasutas, kirúgták! Nézze meg közelebbről. A kabátja csupa pecsét, nincs rajta egy gomb se, biztosítótű tartja. Az arca, a sárba hullott arca!… – áll a pultnál és iszik. Egyik pohár a másik után. Nem beszél, nem mozdul: iszik. Az ólomember. Még láttam, amikor csak poharazgatni járt ide, vagy bort vitt haza. Most már nem visz haza semmit, nincs is hová!

Mellette az a keménykalapos, aktatáskás matematikatanár volt. Hogy magyaráz! Mindjárt megindokolom! – azt mondja – mindjárt megindokolom. – Mindent megindokol, hogy miért iszik, miért veszítette el az állását, miért hagyta ott a családját, miért vándorol egyik kocsmából a másikba, mindent, mindent megindokol Varjas Péter!

– Igyuk ki a borunkat és menjünk, én Óbudára, maga pedig… Idefordul, látja, most idefordul a tanár úr, keménykalapja fejébe csúszik és lóg a fogsora. Jön, jön, kezét előretolva…

 

*

 

Keménykalapban, aktatáskával bukdácsol előre, sálja kilóg a kabátjából, a kabátszárnya a földet söpri. Megáll, vihog, taknyosan, csibészesen, mint aki becsapott valakit. Kezét nekidűti egy reklámoszlopnak, döngeti, döngeti.

Aztán tovább.

A sáros utca elcsúszik, a házak elhanyatlanak.

Micsoda reggel ez? Iszapszerű, sáros, nincs nap az égen. És hol az ég? – Fölfelé hunyorog, füstös tűzfalat lát. – Nem reggel, nem délelőtt és nem délután. Szürkeség. Az. Szürkeség, nyirok, ami becsúszik az emberbe. Mögötte a tornyosuló éjszakák, az utcák éjszakája és a kocsmáké. Nincs egy lakás, egy szoba, ahová be lehetne menni. Az anyja, igen, de már ott is keresik.

Megáll elveszett gyerekként, aktatáskája térdéhez ütődik.

Keresik? – de ki keresi?…

Emberek elindulnak a városban és keresik. Kik azok? Van fülük és orruk? Most hol járhatnak? Talán itt mennek el mellette. Kövér, hordótestű férfi után bámul, kabátja szétbomlik, sálja csaknem lecsúszik a földre. Egy lépés, mintha utána akarna menni, aztán megint vissza. Ujjait vöröses homlokához nyomja és dörzsöli, dörzsöli. Így pörög egy darabig, majd nekiindul. Bevágódik egy kapualjba, föl, föl a lépcsőn nagy, fekete bogárként.

Hosszú, üvegablakos folyosó. Kopasz, pizsamás férfi néz ki egy ajtó mögül.

Varjas meghajol, mélyen, egyszer, kétszer, háromszor meghajol az üres, néma folyosónak. Vihog, akár egy náthás macska. Hóna alá rántja aktatáskáját és egy ajtót bámul. Közelebb megy, elolvassa a nevet, hátralép, kifeszíti a derekát, sáljához kap.

Becsönget.

Az ajtó mozdulatlan, aztán megpattan. Borzas férfi piros mackóban nézi, úgy nézi Varjast, akár egy halottat.

– Gyulám…

Egy mozdulat: a mackós egy mellékhelyiségbe nyomja Varjast. Az egy kád mellett áll, megfordul: a vécé ülőkéje. Ráül, állát tenyerébe dűti. Bentről egy női hang: – Ki csöngetett? – Senki, tévedés.

Varjas pedig ül a vécén. Fölnéz és szemben az ajtó nagy állótükrében megpillant egy keménykalapos férfit kiskabátban, aktatáskával, ahogy gubbaszt… Felemeli a kezét, mintha jelt adna önmagának, legyintés lesz belőle.

– Zsurkicza Ica – mondja a csöndnek. Honnan merült fel ez a név? Ki ez? Á, mindegy, hát fontos? Mégis. Zsurkicza Ica… volt vele valami dolga, vagy csak…? Napos sétány van előtte, ahogy fehér porcelánnadrágban sétál egy lánnyal, egy szőke lánnyal. Csupa rózsaszín ez a lány: a bőre, a ruhája és a neve, igen, a neve is. Zsurkicza Ica.

Megint az a keménykalapos férfi szemben a tükörben. Az arc elvész a kalap alatt, a nadrág, a cipő sártenger! Mikor borotválkozott utoljára? Itt a pamacs, a készülék a táskában, mi lenne, ha most…?

Föláll.

Lépések az előszobában, zörög a kulcs, aztán egy női hang. – Jaj, nincs nekem erre időm, megint elkések a hivatalból!

Varjas Péter meg csak áll az aktatáskával beledermedve egy mozdulatba. Ha most belecsúszna a tükörbe és ott maradna… Aztán nem gondol semmire, csak áll.

Kint bevágódik az ajtó, vadul kopogó lépések a folyosón. A tükörkép elhanyatlik, előtte a mackóruhás. Némán, mereven nézi. Ő se szól. Így állnak, aztán egyszerre csak vízesés robaja.

– Mi az, miért húztad meg?

Varjas hátranéz, a csészébe zuhog a víz, kezében a lehúzó leszakadt lánca, ujján vörös hurkák. Hát ezt markolászta? A mackósra néz, az elszakadt láncra a kezében és megint a mackósra. Az legyint.

– Most már mindegy, na gyere.

Odabent a kis szobában a vetetlen ágy, a párnán még látszik egy fej nyoma, a félredobott dunyha… Az asztalon a reggeli romjai: üres csészék, kenyérhéjak. Péter lezuhan egy székre, az ágyat nézi, egy nyújtózás, csak egy… A mackós körülötte kering és valahonnan felülről kérdez.

– Hát nem mentél be?

– Nem. Haladékot kaptam.

– Haladékot?

– De már az is lejárt, és nem merek az anyámhoz se menni, sehová. Tudod, mióta nem aludtam? – Csikorog a hangja, az embertelen hangja.

– Miért nem mész a fogházba? Jobb lenne, mint ez az örökös caplizás.

– Megint haladékot kérek, csak amíg megkapom…

– Haladék, haladék az egész életed! Igazán nem akarok előadást tartani, de… – Vállrándítás. – Miért kellett attól az embertől kicsalni a pénzt, tudhattad, mi lesz?! Állást szerzel neki, nagyszerű! Aztán akihez küldted, kirúgta.

Varjas megigazítja keménykalapját.

– Várj, Gyulám, várj, mindjárt megindokolom. – Ujja tanárosan fölemelkedik. – Abban a helyzetben nem tehettem mást, az már csak következmény volt.

– Igen, igen, tudom! Hogy az ivás miatt kitettek az iskolából, a feleséged otthagyott, a lányod otthagyott.

– Nem Gyulám, a Manci nem! Várj csak, megvan az utolsó levele, amit a nyáron írt.

– …csavargásaid külföldön; Milánóban bokszoló, Torinoban toronyugró, végigülted az összes olasz börtönöket.

– Az ott igazán nem olyan nagy dolog. De hol az a levél? A Bakonyban volt, gyereknyaraltatáson mint nörsz. Azt írja, nagyon szerették. A vőlegényéről is ír, meg rólam. Nahát, a tárcámban sincs?! – Apró cetlik hullanak a kopott tárcából. – Tudod, hogy mindig jeles volt, színjeles? Apuka, majd hozzánk költözöl – ez van a levélben. Hát persze én… – legyint.

– És most? – A mackóruhás megáll előtte.

Péter fölnéz a nyitott, ócska tárcából, a gyűrött cédulákból. Kezét kinyújtja.

– Gyulám, arra kérnélek, hogy ha lehetne itt aludni vagy csak ülni egy széken. Nem éjszaka, nem, nem! Most délelőtt, ha megengednéd…

Kulcs robaja, fölpattan az ajtó és már itt a nő zöld turbánban, esernyővel.

– Most meg a szemüvegem hagytam itthon! – A mackósra néz, aztán arra a sártengerre ott a széken.

Varjas föláll, csikorog a hangja, nem is érteni, mit mond. Olyan ostoba ez! A nő arca sápadtan, idegesen villog. Fiókokat túr föl, a szekrényben kutat, de mindig Péter előtt van.

– A frász üssön belé, hát hol ez a szemüveg?! Mit áll ott, Gyula, kérem? – kereshetné!

És Gyula, a piros mackós Gyula, elindul a szobában.

Varjas Péter pedig csak áll, szinte úgy fest a dolog, mintha őt is feltúrnák, akár egy dobozt. Előrelép, talán segíteni akar? Meglátja a horpadt cipőjét elveszve a sártenger alatt… cipő és harisnya mögül előbukkan a bőre. Ez olyan meglepő.

– Na végre!

Az asszony kezében a fekete szemüvegtok. Gyula elemista mosolya: most már nincs nagy baj, talán ezt a Varjast is megbocsátják.

Az még mindig nem mozdul. – Egy pillanat, egy pillanat, mindjárt megy a nő, nem tart sokáig. – Halántéka lüktet, majd szétpattan. De a pillanat elhúzódik, a nő még mindig itt van. Már kint kéne hogy legyen, de nem, nem! Itt van, itt a szobában, nem látni, de itt van! Egyszerre beszélnek Gyula és a nő. Kiről? – róla? Mindjárt megy, mindjárt, türelem. – A zseb bélését tépkedi, egy szálat csavar az ujja köré, és mintha ő maga lenne az a foszlány.

Egyszerre megrándul az arca és már kint van. Hangok kavarognak mögötte, valósággal menekül. Még az utcán is úgy érzi, hogy a nő jön mögötte. Nem, hát inkább az utca, mint ez!

Kávéház széles, világos üvegablaka, odabent ég a villany, és mint egy nagy akváriumban a halak… Innen kintről érzi a langyos meleget.

És ha bemegy, miért ne, van még annyi pénze!

A forgóajtó üvegjén látja az elsuhanó, sötét arcát, mintha többet nem is találkozna ezzel az arccal.

Egy üres, hátsó kis páholy, ahol ülni lehet, elterpeszkedni, nyújtózni…

Bugyborékoló hangok a tó mélyéről. Szemüveges férfi, hullámos, ősz hajjal ír egy kerek asztalnál. Felfelé rohanó meredek homlokát szikár, hosszú ujjaihoz támasztja, és ír egy vastag füzetbe. Közben mormol, bugyborékol. Tekintete fennakad és Varjas Péter már előtte ül.

Honnan is ismeri? – mindegy. Különben is csak egy pillanatra, aztán átül abba a páholyba.

A szemüveges pedig úgy nézi, akár egy kígyóbűvölő. Varjas Péterről lassan leválik a sár, a kopott ruháját se érzi, az utcát se, ahonnan jött, mert a szemüveges mindezt nem látja rajta. Töltőtolla végigfut a sorokon, mintha mindent újra akarna írni.

– Türelem! Erről írok, a megértésről, hogy hallgassuk meg egymást, legyen türelmünk egymáshoz. Mesékben mondom el, akár a hinduk… – és már olvas.

A szavak lecsúsznak Péterről, egyre álmosabb, és a kis páholy egyre messzebb. Feketét tolnak eléje, issza. Olykor rávillan az acélos, kék tekintet, a démonian csontos ujj a levegőbe szúr.

– Most, most figyeljen! Igen, tudom, hogy többször ismétlek szavakat, azért, mert hangsúlyozni akarok, azért, hogy megértsék, mintha tam-tam dobot vernék.

Péter bólint, kicsit arrébb tolja a feketéscsészét, visszahúzza. Mintha a kávéház fölött, a város fölött lebegne. De mindenen túl hall egy hangot.

– Kicsoda vagy te, hogy átlépsz rajtam, rajtam a kötélen és a kolduson, aki egy vagyok veled?

Elmosódnak a szavak, aztán később, akár a panaszosan felsíró kürt.

– …mert mondom, hogy nincs tiszta ember köztetek és a város falai leomlanak, ó Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Zenekar zengése, hegedűk sírása, dobok dübörgése és a parányi megvilágított színen a próféta széttárt karral, sötét mellényben a szürke ruha alatt.

– Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!

Varjas félig lehunyja a szemét, de még mindig látja a hegyes, csontos arcot, picinek látja, de sokkal élesebbnek és mintha valahonnan az ő kezéből szólna. A szavak megint elfolytak, akár a nappalok és az éjszakák. Emlék minden, távoli, kusza emlék, hogy üldözik, és hogy itt ül… De mi köze ehhez, hiszen pihenni akar, aludni, aludni…

– A tisztaság! Tudja, mit szenvedtem a tisztaságért, hogy nem árultam el magam? Üldöztetések, intrikák, uram, neveket tudnék felsorolni, ismert nevek a politikában, az irodalomban, – szédülne! Leveleket mutathatnék. A barátom ügye a húszas években, nagy politikai pör! Mindenki a vízben hagyta, mert ugye valakinek szenvedni kell?! Én vele voltam! Telefon Bécsből, átirat a követségre, a titkár, a követségi titkár az éjszakai vonattal Pestre robogott. Az iratokat, uram, az igazoló, a bizonyító iratokat ellopták! Nos, mit szól ehhez? A belügyminiszter le akart mondani…

Varjas kissé oldalt billen a széken, ujjai a levegőbe nyúlnak. Zuhognak a szavak.

– …a feleségem, akiért egy híres szobrász öngyilkos lett, egy miniszter megőrült és aki ezt a levelet írta, amikor elhagyott, mert végül elhagyott ő is. Olyan tánc volt körülöttünk, irigyelték a boldogságunkat, és aztán a pokol!

Hártyavékony, megsárgult levél – milyen gyakorlott mozdulattal húzza elő! Aztán, mint amikor a karnagy kopog a pálcával.

– Péter!

Ő is Péter? Na, már ülnek a páholyban, nincs üres hely, hová megy innen? Talán ezzel a másik Péterrel, igen, el kéne neki mondani a dolgot, biztosan segítene. Nála aludhatnék. Olvas, hogy olvas!

– …akkor még nem tudtam, mit jelent a te tisztaságod, egyszerűséged…

Milyen szobája lehet? Csak akad benne egy dívány vagy egy szék. Ennivalót is ad, segít.

– Menekültem előled, mert azt hittem, nélküled is boldog lehetek, igen, kimondom, én szerencsétlen azt hittem, azt gondoltam, hogy csakis nélküled lehetek boldog, Péter!

Majd én is felolvasom a lányom levelét, előbb persze alszom egyet nála. A Manci levele, dehát hol is lehet? Még egyszer meg kéne nézni a tárcámban vagy a… Á, majd, majd!

– Meg kell engem értened, Péter és tudom, hogy meg is értesz! Gyönge voltam, és le akartalak húzni magamhoz, igen, ezt akartam, lerántani, bemocskolni téged és amikor láttam, hogy ez nem sikerül, mert nem sikerülhet, mert olyan vagy te, mint a kőszikla, Péter, akkor…

Most jönnek! Két keménykalapos férfi, megállnak, körülnéznek. Nem, nem fordul meg! Nyugodtan maradni, nyugodtan! De miért nem mozdulnak, mit állnak ott az ajtóban?!

Feje hátrarándul.

Senki sincs az ajtóban.

– …nem írom meg a címemet, mert én innen is továbbutazom, mi már nem találkozhatunk. Ne hidd, hogy ez neked jobban fájhat, mint nekem! Nem tudom, hová megyek, nem tudom, mit csinálok, csak egyet tudok: többé már semmi nem választhat el tőled! Igen, Péter, többé már nem választhatnak el tőled, mert én már soha senkié nem lehetek! – A te szerencsétlen feleséged.

Csönd. A levél visszakerül a tárcába.

Varjas keze előrecsúszik az asztalon, most, most kéne megkérni, hogy vele mehessen. Mi az? – fölpattan, magára rántja a kabátját? Milyen gyors, és már olyan magasan áll!

– Be kell mennem az üzletbe, helyettesítek valakit.

Üzlet? Milyen üzlet? És hogy ez helyettesít valakit, a próféta?

Varjas egyedül marad, egyedül az üres feketéspohárral. Mozdulni se tud, mint akit letaglóztak. Karja kinyúlik, feje rácsuklik. Súlyos, fekete, álomtalan alvás.

Valaki a vállát rázza. Szeme fölakad, feje visszabillen. Alszik tovább.

– Ki ez az alak? Még sose láttam.

– Hagyd, Frici, biztosan jól beszopott.

– Hátra kéne vinni, mégis itt elöl…

– Majd fölébred.

Fehér asztalok között ébred, körülötte tányércsörgés, egy nő nevetése. Sült illata csapja meg élesen, kegyetlenül. Csak bámul. Hogy került ide? Ebédelnek? De kint már sötét van. Vacsora.

Ujjai homlokát nyomkodják, semmit, semmit se ért.

– Nézd, Frici, fölébredt!

– És milyen pofákat vág. Föláll, leül, újság után nyúl. Mi az, még maradni akar egy rongyos feketével. Te, ez megint alszik!

– Elintézem!

– Tessék? – Varjas egy embertelen, sima arcba bámul. Mit áll itt, mit akar?…

– …volt egy fekete.

– Fekete, igen. Várjon csak, várjon… – Pénzt dob az asztalra, egy húszfilléres legurul, utánakap. Aztán hirtelen megkérdi. – Lehet itt vacsorázni?

– Lehet.

Körülnéz az asztalokon, a tányérokon és megint kipukkan belőle a taknyoskölyök-nevetés.

– Hát akkor jó étvágyat!

Fejébe csapja keménykalapját, hóna alá a táskát, föláll, megy.

Kint a kávéház előtt megáll. És most, mi jön most? Hová, merre? Kocsmák és az utca… éjszakák, megint az éjszakák!

Rándul egyet a karja és beleveti magát a sötétbe.

 

 

*

 

– Mit vigyünk föl?

Ketten állnak a hentesüzletben, a lehúzott redőny mögött, véres húsok, felvágottak és szalonnák között. Apa és fia. A magas, lompos bajuszos apa csontos ujjait ropogtatja és szinte még érzik rajta az állatvér. Széles, vörös arca is, akár a nyers hús. A fia alacsony, zömök; vékony szőke bajusszal. Elhúzza a száját, mintha harapni akarna. Egy borjú lecsuklott feje bámul rá a vaskampóról.

– Töpörtyűt, azt mindenesetre vigyünk, meg sonkamaradékot.

– És füstölt húst, mi, füstölt húst?!… – nevet az apa. Aztán már egy tekintélyes zsírpapírba dobálja a húst, a fiú sonkamaradékot, töpörtyűt csomagol. Olykor belefal; friss, ropogós cipóba harap.

– Hát mit szólsz a Kissnéhez, apa, mit szólsz ahhoz a hisztériás tyúkhoz?

Az öreg összehajtja a zsírpapírt.

– Te, ne is beszélj róla, mert bizony isten elmegy az étvágyam! Hogy mi a fenét akar tőlem?…

– Jó vicc! Hozzád akar menni. Ötvenes özvegyember jó erőben, üzlet, mi kell még?

– Majd ő, éppen ő, az a rozzant gebe! Csak azt szeretem, amikor a szemét forgatja, hogy a pofájába tudnék vágni! És nyivákol: Králik úr, magában van valami…

– Tarzan!

– Mi az, mit röhögsz?

– Hát ő mondta. Olyan vagy, mint Tarzan, olyan igazi férfi!

– Hát ami azt illeti, még nincs is baj!

– No, még beveszed ezt a maszlagot! Csapj még hozzá egy kis szalámit, aztán gyerünk.

A fiú egyik hóna alá vágja a kenyeret, a zsírpapíros csomagot a markába fogja, aztán már jön az apa is. Hátul mennek ki az udvar felé. Az apa bezárja az ajtót, a fiú felnéz a hideg, csillagos égre. Csöndes a ház, valahol kinyitnak egy ajtót, futólépések a folyosón. Zongora játszik halkan, mintha a csöndből nőnének ki a hangok.

A fiú füttyent egyet. – Hallod, a lányod? – Így mondja: a lányod, mintha neki semmi köze nem lenne hozzá.

Az apa nem felel, átmennek az udvaron, aztán föl a lépcsőn. A fiú előrefut, visszakiált.

– Jaj, de szuszog, öregúr!

– Fogd a pofád! – Utánairamodik, a zsírpapír zörög a hóna alatt. Fújtat, szuszog. Rohanó gőzfelhő az egész ember. A fiú kanyarodik be előbb a gangra, utána az öreg. Csattog a folyosó, a ház, mintha felriadt volna. A fiú belök egy ajtót és már bent áll a szobában a zongorázó lány előtt. Kivörösödve áll, szétterpesztett lábbal.

– Na, kisasszony!

Benyomul az apa, az asztalra vágja a csomagot.

A vékony, szőke lány ujjai még egyszer végigfutnak a billentyűkön, aztán lecsukja a zongora fedelét.

– Megterítek.

– Dehogy terítesz! Nem tányér kell ide. Kölök, elő a bicskával!

Már bontogatják a csupasz barna asztalon a csomagokat. Húsok, felvágottak, kolbászdarabok kerülnek elő és már olyan a szoba, akár egy hentesüzlet. Széket kapnak maguk alá, esznek.

– Ebből egyél!

– Micsoda, hát nem szalonnával kezded?! Értesz is hozzá…

– Engem tanítsz, te taknyos?!

Csak a lány áll. Nézi őket, ahogy dobálják magukba az ételt, ahogy a bátyja a széket rángatja, sportlapot húz elő a zsebéből. Olvas és közben eszik. A lány nézi, és mintha nem is értené, hogy tulajdonképpen honnan keveredtek elő. És miért kell mindig ordítani? Nem, hát ezek nem tudnak másképpen beszélni. Csupa zsírfolt az asztal!

– Guszti, ne kend a székhez a kezed!

Csodálkozó, értetlen arc bámul rá a sportlapból. – Mi az, mit ne csináljak? Majd mindjárt beléd kenem, a frizurádba! Sokat piszmogtatok az irodában? Micsoda kukacok!

Az apa hátrafordul.

– Nem eszel, Klári?

– Tudod, apa, hogy sosem vacsorázom.

Guszti a fejét ingatja, csúfondárosan elnyújtja a szavakat. – Tudod, apa, tudod!… nem vacsorázik, félti az alakját, a vonalait, azt hiszem, egyáltalán nem is eszik, csak zongorázik. Annak a hólyagnak, egyetemista vagy micsoda! Hogy hívják? – Gábor, de milyen Gábor? Fönt, a harmadikon. Na és legalább észrevett már?

– Guszti!

– De legalább legyen valami értelme, ha már annyit kalimpálsz.

– Az anyja szeretett így zongorázni. – Králik elhallgat, egy csontot rágcsál, bajusza szinte belelóg a papírba. – Emlékszem, volt egy kedvenc darabja, valami ábránd… De az főzni is tudott!

– Ez majd csak zongorázik a férjénél! – Guszti visszabújik a sportlapba.

Klári leül a zongorához, kinyitja a fedelét, de nem játszik. Odafent, a harmadikon világos az ablak és mintha valaki állna az ajtó előtt, a rácshoz dőlve. Gábor? Nem, az sosem ácsorog a gangon. Akkor hát az a kisfiú, Péterke. Gábor talán még haza se jött. Hol lehet? És hallja-e néha a zongorát? Szereti Chopint?… Olyan más, mint a többiek, Brózikné azt mondja, sokat olvas. Vele lehetne beszélni könyvekről, meg aztán… Ha egyszer együtt mehetnének Operába… Sosem ismeri meg. Itt laknak egy házban, olykor együtt mennek le a lépcsőn, de sose ismeri meg. – Leüt egy hangot, aztán úgy marad előrehajolva.

– Nyavalyás tizenegyessel győztetek! – Guszti a sportlapot lobogtatja. – Ezzel vagy úgy oda, ezzel?!

Az apa kivörösödve hátrarúgja a széket.

– Majd ha az Újpest annyit győz külföldön, mint mi, akkor beszélj! Szedett-vedett csapat, mindenhonnan szipkázzák a játékosokat!

– Micsoda, hogy mi szipkázunk? – Már Guszti is áll, mintha az apjának akarna rontani.

Klári a zongora fölé görnyed. Már megint ez az üvöltés, veszekedés. Csak ne hallaná, csak elmehetne! Nem fordul hátra, nem törődik vele, de a hangok örvénylenek körülötte. Aztán valami zuhan: egy szék.

A lány fölugrik.

– Ugyan hallgassatok már! Hogy lehet ilyen ostobaságért…

Két vörös arc fordul felé. Aztán az apa:

– Ne szólj bele, senkise kérdezett!

– Buta vagy ehhez!

Klári előbbre jön. – Mihez, mihez vagyok buta? – a futballhoz? Mondd, te, te, hát volt valaha egy könyv a kezedben?! Csak az újságot falod, mert közben lehet enni! Azt tudsz. Zabálni! – És már rikácsol.

– Összetöröm a…

Az asztal körül kergetik egymást, a szoba remeg, táncol, földűl egy szék. Az apa úgy áll, mint hajóskapitány a viharban, olykor nagyokat röhög. Guszti az ajtónál elkapja Klárit, a haját cibálja, meghúzza az orrát.

A lány lógó hajjal kisiklik a kezéből, át az előszobán, a folyosóra. Megáll a lépcsőházban, a karfához dől, vékony, ideges lába a korlátot rugdalja, haja arcába hull, nem simítja el. Bánja is ő, akárki látja! Tudja, hogy valaki áll mögötte, de nem fordul meg.

Egy dörmögő hang.

– Gyere be, Klári… tudod, hogy csak hülyéskedtem.

Nem szól. Aztán érzi, hogy kabátot terítenek a vállára, de még mindig nem mozdul. Most mintha ketten is lennének mögötte. Valaki krákog.

– Hagyd, Guszti, tudod, hogy ilyenkor… majd bejön szépen:

Aztán csönd, és most már egyedül van. Valami olyan fájdalom égeti… dehát miért is, miért is nem beszélhet soha senkivel?! Hát ez már mindig így lesz?

Fölkapja a fejét.

Odalent lépések, valaki jön fölfelé. Megáll, aztán tovább. Ez ő – Gábor. Jobb lenne bemenni, hiszen úgyse szól hozzá. De csak marad. Nem is tudna mozdulni.

A lépések elvesznek, és megint olyan buta csönd van.

A lány még vár. Aztán megigazítja vállán a kabátot, kifújja az orrát, és bemegy.

Könyvet készít az éjjeliszekrényre. Az ágyát nézi, a közönyös, sima ágyát és lassan vetkőzni kezd.

 

*

 

– Tegnap egyedül voltam a házban, igen, egyedül. Csukva voltak az ajtók a folyosón, az udvar üres, és az ablakok mögött se lehetett senkit se látni. Anya se volt mögöttem a lakásban, csak üres, sötét szobák és a hátsó lépcsőház. A gang rácsánál álltam és vártam, hogy történjen valami, hogy megszólaljon a ház.

– Mész valahová, sietsz?… maradj, maradj még, legalább a villamost mondjam el, mert egyszer csak befordult egy villamos az udvarba. A síneket nem láttam és azt se, hogy ki vezette. Egyetlenegy kocsi, nem ült benne senki. Befordult, és aztán megállt a Vargáék ajtajánál. Később jött egy török, olyan piros sapka volt a fején, fölnézett, intett is, de én nem mertem szólni. A villamost mintha nem is látta volna, bement a lépcsőházba, eltűnt. Vártam, hogy megint előjön, de nem.

– Aztán a testvéremre gondoltam, tudod, aki meghalt… talán ő ül a villamosban. Éreztem, hogy itt van valahol mellettem, már nem is a villamosban, közelebb, sokkal közelebb. Mellettem állt, fölém hajolt és már bennem volt… az ujjam bizsergésében éreztem, meg még valamin… Úgy maradtam mozdulatlanul.

– Odalent elindult a villamos, ki az udvarból. A testvérem is eltűnt, elhagyott. Akkor már mozogtak a gangon és lent a másodikon megszólalt a zongora. Klári játszott, aztán felállt, az ablakhoz jött, fölnézett.

– Nem ismerem, Péterke.

– Elmész?

– Ne félj, nem felejtettem el az utcát, a cédula is megvan a zsebemben és azt hiszem, tudok valakit a kávéházban…

 

*

 

…Grosits Péter hosszú, csontos keze holt madárként feküdt a kávéházi asztalon. Előtte könyvek, füzetek, kicsavart töltőtoll. Az arca, a szikár, csontos arca megremegett, ahogy Gáborra nézett.

– Hát nem bízik abban az utcában, a kisfiú utcájában?!

Hirtelen fölállt, és egy hallatlanul kecses mozdulattal fölugrott a székre.

– Hát csak a székre tudok felugrani, a holdba nem? Olyan nyomorultak vagyunk, hogy már semmit nem tudunk elképzelni?! Ez az egyetlen, ami ér valamit, a lehetőség, a határtalan lehetőség!

Lepattant a székről. Várni lehetett, hogy csípőre tett kézzel leguggol, de ült és beszélt.

– Kiért van a világosság? – értünk. Kiért van a zene? – értünk. De már nem akarunk látni és nem akarunk hallani, félünk a fénytől és a zenétől. Inkább levágjuk a tagjainkat, megcsonkítjuk önmagunkat, csak ne kelljen mozdulni, csak begubózhassunk. Jön a gyáva, a nyomorult – értse meg: a csonka ember! Jön és azt mondja: nem tudunk ezt és nem tudunk azt, felejtsünk el mindent, sose repültünk, és sose láttuk a fényt! De miért? Mert ő, a nyomorult beteg azt akarja, hogy mindenki olyan legyen. És már ott tartunk, igen, ott tartunk, hogy a gyönyör is bűn. Bűn, bűn! sikongják az impotensek, az onanisták, bűn, bűn! Így vész el az ember, a teljes ember!

Elhallgatott és csak ült kihunyt, fénytelen arccal. Kőszobor a sivatagban, emlék egy eltűnt, eltemetett városból. A város csodás palotái, kútjai a homok alatt a halott királlyal és a menyasszonnyal, aki még most is a vőlegényt várja. – Fölöttük egy kőarc a jel.

 

*

 

– És az a rész, ahol Dénes a nyakkendőjét keresi, azt hiszem, abban benne van, hogy őrült, hogy… Jól megfogtam, mit gondolsz?

A fiú a szoba közepén állt szakadt ujjú, sötétkék házikabátban, lógó nadrágtartóval. Egyik kezében harisnya, aztán leült és lassan fölhúzta. Közben a talpát nyomogatta és az apjára nézett.

Az apa az ágyban feküdt borzasan, borotválatlanul, valami kék csomóval a nyakán, és szivarozott. Roppant gondosan megigazította a csomót, jobbra-balra tologatta. Az éjjeliszekrény fiókjából kiemelt egy fésűt, végighúzta a haján. Elővett egy kis tükröt, a frizuráját nézte, oldalt lesimította a kezével.

– Van még egy kis hajolaj?

– Nincs! Múltkor is anya arclemosóját kented a fejedre, meg a szemkenőcsöt, a púderét is használod, aztán megint kiabál. – Azt hiszem, neked is tetszik…

– Micsoda?

– … hát az, ahogy a nyakkendővel… azt jól megírtam.

– Eridj a fenébe, már tegnap este egy óráig beszéltél róla, most megint kezded! Én is ember vagyok, én is gondolkozom néha, most éppen egy versen. Mit akarok mondani?… – megkapod ma a pénzt azért a novelláért?

A fiú kivonult a mosdóba, onnan felelt.

– Ennek nem adom oda a felét! múltkor az egészet elsüllyesztetted, és még anyának is kell adni! – Megeresztette a csapot, belemártotta az ujját, végighúzta a szeme alatt. Aztán törölközött: prüszkölt, fújtatott, mintha legalábbis fürdött volna. A törölközőt bedugta a hóna alá, dörzsölte, dörzsölte, és ez már úgy hatott, mintha vakarózna.

Odabent csönd volt, persze apa még fekszik és füstölög. Miért is kelne fel? Elég, ha anya a hivatalban dolgozik, ő pedig nyargal a pénzért és ha legalább megmondaná, ha megmondaná, hogy tetszik-e az a rész… Most kiszólt… mi az, mit mond?

– Nem hallom, apa!

– Az Alagút kávéházban megvárlak.

Lecsapta a törölközőt. – Megvár, de miért? persze, a pénzért! Lapokat néz, szivarozik, beszélget, aztán továbbmegy. Olykor kis könyvesboltokban látni, ahogy szivarjával régi képeslapok fölé hajol. Vagy a téren ül egy padon, az eget nézi, a fákat, és valami nevelőnőnek magyaráz.

Reccsen az ágy, – talán fölkelt?

A fiú bement. Apa az ágy szélén csücsült, akár a tengerparton. Csak ült kissé előregörnyedve, valahová a sarokba bámult, aztán, anélkül hogy a fiára nézne:

– Felszínes.

– Mi felszínes?

– Hát az a rész a nyakkendővel, – ezt úgy szivarja mögül, a szája sarkából pottyantotta. – Külsőséges. Fényképezel, már tegnap is mondtam. Valahogyan semmi se tartja ezt a novellát, magában az, hogy valaki a nyakkendőjét keresi, még ha őrült is…

– Magában az, magában az! – nagyon jól tudod, hogy más is van benne! Tegnap pedig azt mondtad, hogy egész jó, igen, mindig mást mondasz, nem is törődsz vele, csak hogy eltedd a pénzt! Miért külsőséges? – Remegett, vibrált a hangja, az arca úgy rángott, mintha el akarna szakadni. – Azt mondd meg, miért külsőséges?! Mert egypár vonással érzékeltetem…

Az apa szelíden ingatta a fejét, szelíden és csökönyösen.

– …egypár vonással érzékelteted… ezek olyan szavak és éppen hogy nem érzékelteted. Légy szíves a harisnyámat, ott van a széken.

– Dehogy van a széken, dehogy van, mindent eldugsz, biztosan a párna alá gyűrted, nézd csak meg! Olyan rendetlen vagy, és nem csinálsz semmit!

– Megcsináltalak téged, nem elég? Anyád rendőrdíjnoknak adott volna, vagy a postára. Hogy cipeltem az első novelláidat, azokat a vacakokat!

– Aztán a pénzt zsebre vágtad.

– Azt a pár garast! Hát az volt a fontos? A jövőd, meg a neved nyomtatásban, hogy nézted, mi?! – és még van pofád erről beszélni?! Arról a pár krajcárról! Paraszt vagy, mint az anyád, józan, hitetlen paraszt! Nem, nem tudok én már veled beszélni, és mit vakarózol, fésülködj meg inkább! Zsebre vágtam a pénzt, ó istenem, a pénzt! Százhuszonhatszor voltam annál a vörös kosznál, míg végre leadta az első novelládat a Képes Újságnál. Százhuszonhatszor! Tudod, mit jelent ez? – utakat, kunyerálást, amit magamért sose tettem, a verseimért. Vesebajt kaptam, éheztem, és most azért a pár fillérért… – a párna mögül kihúzta a harisnyát, lyukas sarkánál forgatta. – Egy csalódás vagy te nekem!

A fiú egy fiókból apró cetliket rángatott elő, úgy keverte, akár a kártyát.

– Már biztosan nem is emlékszel, mert nem is figyeltél este. Azt a részt, csak azt a részt olvasom fel, amikor Dénes bejön.

– Lecsúszol.

– Miről?

– Tudod, hogy szombaton csak tizenkettőig van pénztár. Van egy jó pengéd?

– Hát azt már igazán vehetnél magadnak! Mindig elszeded a pengéimet, és nem tudok megborotválkozni. De a fehér szvetteremet ne vedd föl, azt légy szíves, hagyd, jó, jó, tudom, hogy fontos tárgyalás, most dől el minden, az életed…

Az apa csak nézte, legyintett.

– Ez vagy te… szvetter, penge, pénz, erről beszélsz, ilyen semmiségekről. Ez az életed, éppen olyan vagy, mint az anyád! Menj fiam a postára, megkapod elsején a fizetésedet, aztán elveszel valami tehenet, az való neked!

A fiú magára kapta a kabátját, sált tekert a nyakára, a kalapját már a folyosón csapta a fejébe. Na nem, hát ezt nem lehet hallgatni! Lehülyézi, leszidja az embert, aztán elszedi a pénzét. De igaza van, miért ne, ha ezt lehet valakivel csinálni?! Hiszen még az se biztos, hogy fizetnek, múltkor is mennyit kellett várni! Érdekes, este még jó volt az a rész a nyakkendővel, érdekes… Á, nem is ért hozzá az öreg, meg aztán irigy. Persze, mert a verseit nem közlik. Azért lehet, hogy egy kicsit elsiettem, majd megnézzük. Nem, hát az ilyesmit nem lehet részletezni, egypár vonás, egypár vonás… – talán ott kéne erősíteni, amikor az anya várja Dénest… – A kezét tördeli. – Miért tördeli a kezét? Ez nem fejez ki semmit.

Húszas, annál többet nem adnak.

Tíz apának… – egy frászt! Hatot ad, az éppen elég. Már biztosan komplettet rendelt a kávéházban. Ha leül valahova, már otthon van, kis könyvet húz elő a zsebéből, olvas. Az utcán pedig úgy járkál, mint az előszobában; megállít valakit, beszélget, közben átköszön a másik oldalra, egy szakállasnak megfogja a karját a járda szélén szervusz, öreg! – Arcok, emberek kísérik: az utca. Ahogy szivarozva megy kissé féloldalas járással, egy derűs bárkára emlékeztet. Múltkor az a novella tetszett neki, a macskával…

És ha még nincs meg az utalvány? Holnap megint jön, talán holnapután is, esetleg egy hétig. Közben magyarázni apának, anyának a pénzről, hogy majd megkapja, csak még… Magyarázni, mindig magyarázni!

Egy saroknál megállt, fölnézett a bádogtáblára. – Képes Újság. – Tíz perc múlva ismét itt áll, tíz perc múlva kilökve, pénz nélkül. Ó, de ismeri már ezt az érzést. Mintha minden megfagyott volna az emberben, azt se tudja, hová menjen, csak áll, és néz vissza a házra.

Rántott egyet a sálján és berobogott a kapualjba, föl a lépcsőn. De a folyosón már vánszorgott.

A hosszú, homályos folyosó végén egy sápadt fényű ablak. El se lehet képzelni, hogy kinyílik, hogy ember van mögötte.

Megállt az ablak előtt, köhintett, aztán hátralépett. Az üveg mögött egy bodros fej elomló, sötét foltja, előrehajló váll. – Talán dolgozik, és ha most zavarom… Miért ne adná ki az utalványt, ha lejött? Aha, ír valamit, ír. Meg kéne várni, amíg befejezi, á, vagy, vagy!!

Kocogott, de ezzel mintha mindjárt bocsánatot is kérne, hogy itt van, mozog, él. Hátralépett, kissé meghajolt és mosolygott, hát persze! Fekete hajú nő jelent meg komoly, kissé szigorú arccal. Vörösre festett szájával, sárga selyemsáljával egy pillanatra feléledt a folyosó.

– Még nem jöttek le az utalványok.

– Persze, még nem… – De a fiú ezt már az ablaknak mondta. Még úgy állt, mintha várná, hogy az ablak ismét kinyílik: Most látom csak, hogy a maga utalványa már itt van!

De az ablak nem nyílt ki. Pedig meg kéne kérdezni, meg kéne kérdezni, hogy egyáltalán lejönnek-e ma az utalványok? Vagy csak holnap? De akkor mondta volna a nő, hogy ne várjon. Dehogy mondta volna! Ettől ugyan napokig itt rostokolhat!

A nő… oly szép, és szólhatna valamit, tudom is én, csak pár szót, de meg se lát, észre se vesz. – Mosolytalan, embertelen arc. Kivel járhat, kire mosolyog?

Pár lépés föl-alá, mert még vár, vár a pénzre. Valahol egy kávéházban ül az apja, és délután elmehetne valakivel moziba. Éva, ha most látná, ahogy itt ténfereg… De apa hiába vár, és délután se lesz mozi, mert ez az ablak!… – Közel ment hozzá, mintha bele akarna vágni. – Miért csinálják ezt az emberrel, hogy váratják, hogy kinézik, akár egy rongy koldust?! Csak azért, mert ezek bent ülnek és ő kívülről jön?… – hát akkor már nem ember?!

Az árnyék odabent elmozdult és most már semmit se lehetett látni. Elment, és talán már vissza se jön. Vagy lehozza az utalványokat? Nem, ez elment… micsoda egy rongy, utolsó! Majd egyszer, ha már könyveim is megjelentek és játsszák a darabomat, bejövök ide, és megállok ennél az ablaknál, amikor már nem kell a pénz és nem várok semmire. Megfricskázom az üveget, és ez a nő úgy ugrik ki… majd, majd egyszer!

Végigsimított az arcán és csak az ablakot nézte, mintha kérné, hogy nyíljon már meg!

Aztán leült a széles bőrdíványra, keresztbe vetette a lábát. Ez a rozoga, gonosz dívány a fölhasadt bélés kiugró rugójával, tépett szálaival! – írók ülnek itt sorban, élő és halott írók, egy mozdulatba merevedve, eldőlve a díványon, és várva-várva, hogy megnyíljék az ablak. Itt ülnek éjszaka, akár az őrök. Mögöttük apák, feleségek és gyermekek, hitelezők és főpincérek. De az ablak nem nyílik meg, és ők nem mozdulhatnak. Nem élhetnek, meg se halhatnak, csak várnak, várnak…

A fiú is mintha valami sötét folyamban úszna. Már el se tudta képzelni, hogy valaha feláll és kimegy. Hová is menne? Semmi sincs, csak ez a dívány a folyosóval és az ablakkal. Azt se tudta, mióta ül itt.

– Beültettem kis kertemet a tavasszal…

Mi az? – ki dúdol? Kinek van kedve énekelni? – Beültettem kis kertemet a tavasszal… – az iskola udvarán énekelték régen. Ha most föláll és hangosan rákezdi, akkor megkapja az utalványt. Különben hiába vár.

Fölállt, kinyitotta a száját, aztán becsukta. Marhaság! Az árnyék ismét megjelent az ablak mögött – az utalvány! Igen, igen, mindjárt kinyílik. Dehát mire vár még odabent?! Kopogni kéne… – és visszaült a díványra. Ujjaival a lószőrt csavargatta, mintha ki akarná tépni a belét.

Apró fények imbolyognak a folyosó végén, alvilági lámpák. Mi lehet ott? Egyszer végig kéne menni a folyosón, és akkor talán rábukkanna valamire… Végig a papírhengerek, ócska kasznik között, kinyitni egy elhagyott szekrény ajtaját… megnyílna a sötét, és ott állna egy utcában, emberek között, ahol várnak rá.

Talán ez volna az az utca, amiről a kávéházban hallott Gábortól, a huszonegyedik utca.

A folyosón végig kell menni.

Akkor aztán vége a hajszának, a hosszú, reménytelen várakozásnak. Egy utca, ahol még ő is ember, ahol kedvesen szólnak hozzá, megkérdik, mit álmodott, és mit szeretne csinálni.

A folyosón végig kell menni.

Fölállt, és akkor – egész váratlanul – megnyílt az ablak. A nő kezében kis fehér papír, azon egy szám: huszonöt.

Remegett a keze, ahogy aláírta. Huszonöt, tehát huszonöt pengőt kap! Persze csak húszat mond otthon, az öregnek tíz, anyának nyolc, mondjuk, hét.

Nyargalt a pénztárhoz.

Odalent a ház előtt egy pillanatra megállt. A folyosóra gondolt, a sötét folyosóra és arra az utcára. Majd, majd egyszer máskor! Egy ötössel többet kapott, és a nő az ablaknál mintha rámosolygott volna. Apa vár a kávéházban és vár egy lány is! Majd máskor, mert áll ő még úgy azon a folyosón… – Nem, most ne is gondoljunk rá!

Egy ötössel többet kapott.

 

*

 

– Egy hölgy keresi.

Gábor felemelkedett a díványról, arrébb tolta a takarót. Az egész jelenet akár a délutáni álom: a bútorok belesüppedve a csöndbe és a homályba, odakünn az utca elomló foltja, az ajtóban Brózikné. És a hölgy, aki elindult valahonnan, most pedig a konyhában áll, a konyhában vagy az előszobában.

– Bejöhet!

– Hogyne, igen, hogyne. – Fölállt, ujjaival végiggereblyézett a haján, körülnézett, mintha még segíthetne valamivel a szobán. Egy nyakkendő után kapott, de akkor már itt volt a hölgy.

– Magda!

Csak állt kezében a nyakkendővel, fölhajtott inggallérral. Magda, hát Magda itt, a szobában… a puha fényű haja, a szeme, igen, ez ő! – De hát, hogy talált ide, honnan tudta?…

– Hiszen mondta; mindenről beszélt, a szobájáról meg arról a kisfiúról. Leülhetek?

– Hát persze! – Széket tolt felé, a nyakkendőjét a díványra dobta. De ő azért még nem ült le, nézte Magdát: keresztbe veti a lábát és mintha mosolyogna. Az arcán nem látszik a mosoly, a szemében bujkál, a bunda redőiben, abban a törékeny mozdulatban, ahogy ölébe ereszti a kezét. Hát eljött? Végig a kis utcán, át a téren, föl a sötét lépcsőn, és milyen lehetett az, amikor bekopogott? Most már benne él a szoba a bútorokkal, az utca is csak érte van! Ez volt a pillanata, hogy egyszer végigmehessen az utcán, és egyszer itt leülhessen. Gábor pedig előbb még a díványon aludt? Nem igaz! akkor is őt várta, mindig őt várta!

– Ez hát a szobája?

– Látja, ott vannak a könyveim. Magammal vonszolom őket egyik albérleti szobából a másikba. (De azt a kosz asztalterítőt már igazán kicserélhette volna Brózikné!) Tűrhető hely, ugye?

– A kisfiú?

– Péter? – nem is tudom, azt hiszem, nincs itthon. Sokat csavarog.

Magda feléje emelte az arcát. Oly magányos volt ez az arc, mintha zöldes, hínáros víz alatt úszna távol embertől és emléktől. Keserű, vágott vonás a szája: örökre elnémult ének. A szemében pedig feljött a sírás, a könnytelen, néma sírás.

– Az apám levelet hagyott otthon és pénzt. Elment a nagybátyámhoz.

– Miért?

– Nem írta. Még sose ment el hazulról, színházba se szeretett járni, a rokonokat utálta, és most…

Gábor előtt megjelent az apa a konyhában. Szinte látta, ahogy a gázban áll, hallotta az öreges reszelő hangját. El se lehet képzelni, hogy kilépjen a lakásból.

– Mit írt?

Levél hullott Gábor elé, azon pár kusza sor: – Édes kislányom, pár napra elmegyek Ervinhez, hagyok pénzt, azt hiszem, ennyi elég lesz. Csókol apuka. – Mintha egy hatéves kislánynak írna. Dehát hogy miért ment el, nem, arról egy szó sincs.

A levél fölött a lány arca.

– Mióta anya meghalt, nem tudok vele beszélni, nem tudok vele egyedül maradni. Valami olyan zavar van a szemében, a mozdulataiban… ahogy egyszerre megáll a szobában, rám néz, de úgy, mintha valaki mást keresne bennem. Aztán kimegy, talán hogy fölgyújtsa a lakást, vagy felkösse magát a nadrágtartójára. Ha kimegy vizet inni, nem tudom, visszajön-e? Én, én… – Elcsuklott. Fölemelte a kezét és megfogta Gábor karját. Szemében egy pillanatra az apa magánya látszott, az apáé, ahogy a konyhában áll.

Gábor a lány kezét nézte, a gyerekes, tömpe ujjakat. – Most hát itt van, eljött hozzám, mert ezt senkinek nem mondhatja el. Szétnyíltak az ujjak, lehullottak a fiú karjáról.

– Tegnap délután láttam az utcán. Az apámat, igen. Szembejött velem, de nem vett észre, nem látott meg. Én se szóltam, mert úgy jött, olyan idegenül, nem tudtam szólni. Sietett, keze a zsebében, mintha valami lapos tárgyat fogna, könyöke feszesen leszorítva. Kissé vörös, felfúvódott arca mintha borotválatlan lenne. A kabát válla falas. Utánamentem, de tudtam, hogy nem szólítom meg. A sarkon újságot vett, a pénzt, amit visszakapott, számolatlanul zsebre vágta. A megállónál, ahogy a kocsira várt, föl-alá járkált, belenézett egy-egy arcba, mintha ismerőst keresne. Aztán a villamos ablakában még láttam az arcát, és akkor úgy éreztem, hogy ő is észrevett. Én, én azt se tudom, hogy valójában ott van-e Ervin bácsinál…

– Miért nem megy el?

A lány a fejét ingatta. – Nem tudnék, mert ha nincs ott, ha még sincs ott…

– Talán elmenjünk együtt? Most? Akarja?

Magda körülnézett a szobában, mintha csak most venné észre, hogy itt van. A díványt nézte a lecsúsztatott takaróval, az ablakfüggönyt, aztán Gábort. Úgy állt előtte a fiú, mintha messziről rohant volna, réteken, dombokon keresztül, aztán most, hogy itt van, semmi értelme az egésznek. Az ajtó mögül halk kaparászás, talán be akar jönni valaki?

A szemben levő ház ablakában fölgyulladt a villany, és ezzel a szoba sötétbe merült. Bizonytalanná vált minden, a bútorok, Gábor, és azt se lehetett tudni, hogy ketten vannak-e még. A fiú arcán apró fénypontok vibráltak.

– Elkísérjem?

A lány fölállt.

– Nem, most nem, és különben is mozijegyem van hatra.

Mintha hirtelen gáncsot vetnének Gábornak. – Mozijegye van? hát el tud menni ilyenkor?… Csak úgy följött hozzám beszélgetni mozi előtt?!

– Valakinek el kellett mondani.

– És moziba is el kell menni.

A lány mintha lebegne a homályban, a következő percben talán eltűnik, elvész. – Várják, valaki várja, talán a „hernyó” vagy más, mindegy! Az apa pedig egy hídon áll és a vonatokat nézi, ahogy leng a kormos füst. Az apa, aki elment hazulról.

– Hát nem érzi, hogy szenvedett maga mellett?! – Közel lépett a lányhoz, mintha tényleg attól félne, hogy eltűnik… – nem érzi, hogy nem volt otthona, hogy nem volt, akihez szóljon, hogy maga mellett csak kínlódni lehet?! Mert maga, maga…

Magda arca lassan távolodott, ajtó nyílt, hideg levegő csapta meg Gábort.

– Ezért jött?! Ezért?!

Aztán csak állt egyedül, nem is tudta, meddig. Valaki megérintette a karját. Péter.

– Lent áll.

– Kicsoda, Péterke?

– Aki tőled ment el. Láttam, ahogy ment lefelé a lépcsőn. Egyszerre megállt és a karfába fogódzott, mintha nem tudna továbbmenni. Talán még most is ott van…

Gábor kifutott a lépcsőházba. Üres volt a lépcsőház és üres volt a kapualj. Az utcán se látta a lányt. Ahogy visszament a lépcsőn, körülnézett, mintha egy cetlit keresne, amit Magda elszórt. És ezt a karfát fogta? Itt volt a keze? A sötét, hideg lépcsőház semmit se őrzött meg a lányból.

Gábor fölment a szobájába, magára kapta kabátját, lerohant. Hová, merre? – mindegy! De most nem lehet odafent maradni, most nem lehet az asztalnál ülni és olvasni.

A kis utca a boltokkal és hunyorgó fényekkel… – ezek látták Magdát, ahogy jött és ahogy elment. Talán itt ment a pék előtt és egy pillanatra benézett ebbe a kapualjba. Jött és ment. Két út között egy szobában az apjáról beszélt. Aztán a mozi… igen, most az előcsarnokban áll valakivel, várja, hogy kezdődjék az előadás. Miről beszélhet, miről lehet most beszélni? – a filmről és hogy hová mennek előadás után?… Mert haza nem megy az elhagyott, magányos lakásba.

A Körúton fények lobogtak és Gábor Magdáék felé ment, mintha várnák. Ott van Magda, nem igaz, hogy moziba ment, otthon van az apjával és Gáborról beszél.

Ostobaság.

De mégis, milyen lehet most az a lakás, az ajtó? Talán Kompóthy is arra megy, hiszen ismeri az öreg Szokolayt. Jó lenne találkozni Kompóthyval, egy emberrel. Merre járhat Fürjes, a játékos és Borsos? Az írók az Alagút kávéházban ülnek, Grosits Péter pedig állát tenyerébe dűtve ír, ír a türelemről, a megértésről és a teljes emberről. A tárcájában összehajtva egy megsárgult levél a feleségétől. A seb. És mégis, ezért a sebért érdemes élni, mint Fürjesnek a monte-carlói kaszinó játékrendjéért és neki, Gábornak, hogy néha láthassa Magdát, hogy megállhasson egy sarkon, benézhessen egy kapualjba, és menni, menni az utcán…

Egyszerre csak ott állt Magdáék háza előtt. Csönd volt, de mintha odabent egy láthatatlan zenekar készülődne: a hegedűsök fölemelik a vonót, és mindjárt megszólalnak a kürtök.

Valaki kifordult a kapun. Keménykalapos, fekete sálas férfi kis sárga bőrönddel. Gábor oldalt lépett. – Talán Magda apja? Nem, az alacsonyabb és a tartása is más. De most Magda apja is más. Visszajött még egypár holmiért. Végigment az üres szobákon, fölemelt egy könyvet, egy nyakkendőt, hamutartót, amit a felesége vett, a lánya fényképét. Becsomagolta ezeket az apróságokat, aztán elment a kis bőröndjével?

A moziban már bizonyára megkezdődött az előadás. Magda a sötétben ül, a vetítő fénye megvilágít, kihasít valamit az arcából.

Gábor végigment az udvaron, aztán megállt egy ajtónál. Úgy állt, mint aki előtt már semmi sincs, mint aki már vissza se fordulhat. A kis táblán a név sötétbe merült és elképzelhetetlen, hogy ez az ajtó még egyszer kinyíljon. Odabent miért a könyvek, a bútorok és a ruhák? – és miért áll itt Gábor, kire vár?

De ha mégis kigyulladna a fény odabent az üvegajtó mögött, végigömlene az előszobán a puha meleg fény, és Gábor se állna itt a sötétben.

Becsöngetett.

Fölsikoltott a hang, aztán megint csönd volt. A sötét ajtó Gábor előtt, mögötte senki. Ez az ajtó, amit azelőtt észre se vett, se ő, se más. Megnyílt, ha csöngettek, hiszen azért volt. Ki-be jártak rajta és ha véletlenül belerúgtak? – hiszen azért volt. De most nem nyílt meg, most ő a lakás és a lakó. Megnőtt, kiszélesedett az ajtó, csak ő élt az udvarban.

Gábor megfordult, kiment.

Hát akkor megint az utca.

A Körúton két kirakat között, egy üzlet bezárt ajtajánál három kisgyerek, akár egy halom összedobált rongy. Kormos képű, piros kendős lány ült a küszöbön, kötényében fillérek, egy süteménydarab, spárgával átkötött kis csomag. Fekete ruhás fiú, akár egy patkány, illant el mellőle, belefúrta magát a tömegbe, aztán kezében ronggyal ráhullott egy cipőre, dörzsölte, dörzsölte. Vézna arcát felemelte, úgy nézett onnan alulról a férfira. Leesett pár fillér és a fiú továbbszaladt a lábak között. Olykor arrébb rúgták, de mintha nem is érezte volna.

Gábor úgy érezte, mindig körülötte futkos a fiú és a többiek a boltnál is őt nézik. Az ő szégyene a féllábú koldus is, aki kiült a járda közepére, akár egy páholyba. Mellette a szakadt sapkája és a botja. Vörös, rángatózó arcán csorognak a könnyek… – pár fillért, csak pár fillért… Aztán egyszerre megkeményedik az arca és mint aki elveszítette a türelmét: – Hát adjanak már valamit! Adjanak!

A büfé előtt szakállas rongycsomó didergett. Nem szólt, nem mozdult, csak állt, és didergett. Kezét-lábát mintha láthatatlan zsinóron rángatnák. Ha kicsapódott az ajtó, kissé felemelte a fejét, mintha mélyen magába szívná a büfé illatát. Kockás kabátos, szőke lány lépett ki. A fél szendvicsen a kezében még látszott a fogak nyoma.

– Tessék, Pista bácsi!

A szakállas valahova a rongyok közé dugta a szendvicset és tovább didergett.

– Már megint nincs cipője! – nevetett a lány. – Pedig a múltkor vettek magának. Elitta, akár a nadrágját, amit a Janitól kapott.

A szakállas csak didergett, mintha nem is hozzá szólnának.

Egy arc bukkant fel a sötétből. Vékony, szürke arc barna kalap alatt, a sötétkék kabát fölött piros sál. A sál és a kalap között élettelenül lötyögött az arc: – Heltai Pali bácsi. Úgy lépett Gáborhoz, mintha fél órája váltak volna el. Megfogta a karját.

– Látja azt a nőt a járda szélén azzal a két gyerekkel? Igen, igen, tacskók! Hogy kalapjuk van és cigarettáznak? – semmi az! A nő válláig se érnek. Kétoldalt fogják a karját, most valamit mondanak neki. A nő nevet, lehajol, remeg a karja, a válla, az arca, nézze a lábát, hogy feszül rajta a harisnya! Ő és ez a két tróger! Lehet, hogy megfizetik, de akkor is gazság, hogy vele mernek menni, a karját fogják, magukkal cipelik. Már nem is tudom, mióta kisérem őket, mert nem tudok szabadulni ettől, ahogy megy velük ez a nő, ahogy hagyja magát. Már a nevetése se az övé, és nekik adja a haját, a mellét, a bunda alatt domborodó fenekét, a teste mozgását – ezeknek! Ha megálltak, én is megálltam egy kirakat vagy hirdetőoszlop előtt. Néztem a csokoládétortát és a mozi plakátját, de csak a nőt láttam, hogy hajlong közöttük, csak a kezüket láttam, ahogy a nő karjára tapad. Továbbmentek – én is otthagytam a kirakatot. Már úgy ismerem a nő cipője sarkát, bundája redőit, azt a mozdulatot, ahogy egy pillanatra megtorpan, mintha szabadulni akarna, de aztán csak felnevet és megy velük tovább. Jobbra-balra rángatták, ő akkor is nevetett. Lehajolt, mintha előreesne a járdára, azok ketten fogták a karját. Az előrehajló feneke fölött összevigyorogtak. Gyalázatos, szutykos vigyor! Tudják ők, mi az és mit ér ez a nő?! Most pedig itt állnak a ház előtt és fölviszik magukkal. Egy pillanatra se engedik el a karját, de a nő nem bánja, nem érzi, hogy fogoly. Az egyik megfogja a fülbevalóját, a nő hátralép, de már megy, megy velük be a kapualjba, föl a lépcsőn. Mindjárt fölérnek. Én itt maradok, itt lent – és várok. El nem mozdulok, mert a nő lejön és akkor én viszem el. Mindent el kell mondjon, ami odafent történt. Aztán majd lásson egy férfit, aki tudja, mi az: egy láb, egy váll, egy mell. Reggelig várok, ha kell, de ezt a nőt elviszem.

Belépett a kapualjba, mintha föl akarna menni a nő után. De aztán kijött és megint Gábor elé állt.

– Lehet, hogy egyszer agyonlövöm magam egy kapualjban, mert mindent látok magam előtt, ami odafönt történik. Tudnia kéne, hogy itt van valaki, aki várja, aki szereti. Én szeretem igazán, csak én! – és azt a nőt is, aki a város másik végén egy szobában hever és a gimnazistalányt, ahogy a könyve fölé hajol, a varrólányt, aki vasárnap este a tánciskolába megy. Én, én szeretem őket és csakis én tudom, mi a hűség!

Megint bement a kapualjba, de amikor kijött, úgy ment el Gábor előtt, mintha sose látta volna. Átvonult a másik oldalra, onnan figyelt.

Magas, telt idomú nő ment el, az arcára bocsátott fátyol mögött valahogy fogoly volt a bőre, a tekintete. Gábor már mellette volt, de mintha nem is ő lenne – talán Heltai Pali bácsi. A hangját is hallotta messziről, akár egy másik utca mélyéből szólna.

– Elkísérhetem?

A nő nem szólt, és el se lehetett képzelni, hogy valaha is megszólaljon. És mintha nem is menne, hanem lassan úszna előre. Gábor mellette volt, egyszerűen nem tudott lemaradni, az arcába hajolt, a finom metszésű, kissé szigorú orrát nézte, a száját. Mosolyog. Akkor jó, akkor már nem lehet baj. De nem, mégse mosoly ez, csak ahogy a szája körül megfeszül a bőr. – Ha legalább rám nézne… Miért nem szól? Mondja, hogy menjek a fenébe, még mindig jobb, mint így…

Úgy érezte, mintha valaki jönne mögötte: Heltai Pali bácsi. Mindegy, most már mindegy, csak ez a nő szólna! Nem, ez nem olyan, aki az utcán ismerkedik. Biztosan társaságból megy haza a férjéhez, vagy talán várja valaki, itt, igen, itt a mozi előtt. Mindjárt eléje lép egy férfi, akkor Gábor oldalt kerül, eltűnik a sötétben.

Elmentek a mozi előtt. Senki se volt mellettük és akárcsak ketten lennének az utcán. Egyik se szólt, csak a lépések kopogtak. A nő nem sietett, mintha teljesen mindegy lenne, jön-e valaki mellette. És Gábor úgy érezte, mintha már nem is kísérné, lemaradt egy sarkon, elveszett egy utcában, eltűnt egy kapualjban.

– Feljöhet egy teára.

A nő arca mozdulatlan volt, Gábor szinte nem is tudta, honnan jött a hang. De a nő már beszélt: a férjéről, akitől elvált, a hivataláról, és hogy most moziból jön. Egyedül volt, igen, egyedül. Ő csak a komoly embereket szereti, és ha olyan nincs, akkor inkább…

Fagyott vigyor csapott el Gábor mellett: Heltai Pali bácsi. Igen, mintha benne lenne Heltai Pali és vele együtt nézné a nőt, itt állna egy reklámoszlopnak dőlve, a sarkon cigarettázik és ő van minden nővel! A nő kettőjüknek beszélt, ketten hallgatták. Heltai Pali bácsi, a láthatatlan Heltai Pali bácsi bólogatott, vigyorogva ismételte a nő szavait: – Persze, hát persze hogy a komoly férfiakat kedveli, ezek az utcán mind csak a komoly férfiakat kedvelik. Egy teát ad és ne gondolj semmi rosszra, csak hát kell valaki, akivel néha elbeszélgessen az ember!

A nő hirtelen megállt, Gáborra nézett.

– Mit gondol most rólam?

Gábor hátralépett, és valósággal hallotta Heltai Pali röhögését. – Mit gondolsz róla? Óriási! Nagyszerű!… mit gondolsz róla?!…

Gábor keze a nő karjára csúszott, egy pillanatra oly közel volt az arcuk és a fiú majdnem kimondott egy nevet. – Magda. – Miért nem fogta soha a karját, miért nem volt hozzá soha ilyen közel? Aztán már nem gondolt Magdára és ahogy beléptek egy kapun, Heltai Pali bácsit is elfelejtette.

– Salve. – Ez volt nagy kék betűkkel a kapualj piszkos, besározott kövén. A lépcsőház közepén egy hórihorgas, megfeketedett gázlámpa, akár az utcáról száműzték volna ide. Távolabb az udvarban apró, hajlott ablakok vaksi hunyorgása. Valaki átment az udvaron és a fény – a gyéren szitáló fény – legyezőszerűen szétnyúlt körülötte. Olyan volt, mintha nagy, sötét vízen járna. Az ablakok pedig papundeklivel lennének befödve, mögöttük a konyha a sparheddel és az ággyal. Fönt a gangon ajtók nyíltak, csoszogó lépések, akár egy körmenet vonulna lábasokkal, tüzes vasalót lóbálva. A lépcső széles volt, talán hogy az emberek elkerülhessék egymást. A nő kicsit előrement, kezét hátranyújtotta Gábornak.

– Nem sokáig maradok itt, már néztem is lakást a Belvárosban.

Kopottak voltak ezek a szavak, akár a lépcső köve. Egyszerre kint álltak a gangon, fölöttük az ég és odalent a homályban az udvar. Friss levegő csapta meg Gábor arcát, mintha hajón állna a korláthoz dőlve.

Kulcs csikordult a zárban, az ajtó nyílt és a nő oldalt egy kis szobába tolta a fiút. Egyedül állt a felcsapódó fényben, kint az előszobában halkan beszélt valaki és a konyhában mintha elromlott csap csöpögne. Körülnézett a kis szobában, oly szűk volt, akár egy cella. És benne az elítélt, – úgy is állt hátára font karral, fejét forgatva. Ágy, puha fényű, sárga takaróval, krémszínű szekrény, mintha minden darab máshonnan került volna ide, könyv az asztalon, talán itt felejtette valaki, akár azt a kis bőröndöt az ablaknál.

A nő az ajtóban állt, mosolygott. Már nem volt rajta a fátyol, és kusza fürtjein mintha hó csillogna. Ilyen csillogása volt a szemének és a bőrének is. Szétnyitott bundában támaszkodott az ajtófához.

– Mindjárt kész a tea.

A tea, persze, a tea… – Gábornak úgy tetszett, mintha Heltai Pali bácsi lent állna a kapualjban, kicsit följön a lépcsőn, aztán megint visszamegy. Lent áll és vár.

– Hát nem valami fényes szoba, de meleg. Jó kis vaskályha.

Gábor mellette állt, a nő kezét fogta, a csuklóját és egyszerre csak az ajtó volt előtte. A nő eltűnt. De már jött is vissza kis tálcával, azon tea, sütemény. Az ágy szélén itták a teát, akár a diákok. Gábor a nő testét érezte, rugalmasan feszülő bőrét, a telt, kerek térdét. Átfogta a derekát. A nő arca elhanyatlott egy távoli tó csillogásával, a csukott száj hullámzott, mintha nevek, emlékek bugyborékolnának mögötte. A fal is elhanyatlott fölöttük. Az asztal a vizespohárral oly élesen látszott. Aztán fölemelkedett a takaró, akár egy jótékony, nagy, meleg barlang.

Később a nő feje Gábor vállán, az alvó nő feje: haja homlokába hullott. Dacosan, mintha megtagadná ezt a fejet, ezt a nőt. Egy pillanatra fölnézett, valahonnan nagyon messziről, aztán megint lecsukódott a szeme.

Az ágy végén egy csüggedt harisnya: Gáboré. És a nadrág a széken, már foszladozik az alja. A fiú ásított, a tarkóját vakarta, aztán benyúlt a takaró alá, és megfogta a nagyujját. Úgy fogta, mintha megbeszélne vele valamit. Vele, az egyetlen barátjával, bizalmasával. – Mit mond a nő, ha fölébred? mit mondok én? Jó lenne most megfürdeni, na mindegy, majd otthon. Legokosabb, ha kimászok… hogy alszik ez a nő. – Félkönyökre emelkedett, a nő arcába bámult. Aztán már kint volt az ágyból, lassan öltözködött. Egy pillanatra visszament az ágyhoz és két ujjal megfogta a nő orrát. Az meg se mozdult. Fújtatott tovább, mintha így alva, mozdulatlanul rohanna valamerre.

Gábor az ablakhoz ment, kinézett a sötét udvarra.

Mintha a láthatatlan körmenet lábasokkal és vasalókkal megint elindulna a gangon, és ismét érezte Heltai Pali bácsit is odalent a kapualjban. Magda már otthon van, vagy elment azzal a fiúval. Otthon, vagy máshol, – mindegy. Ül egy szobában és vár valamire. Az apja is vár a halott feleségére, az otthonra. Most talán az utcán áll és egy kirakatba bámul. Gábor pedig egy idegen nő szobájában az ablaknál, de már messze van innen, messze… – Cserepek, mondaná Grosits Péter, cserepek. Magda, az apja, Gábor, Heltai Pali bácsi, a nő, ott az ágyban, csupa cserép. Hol van hát a teljes ember?

Visszanézett a nőre. Oly parányi volt az arca a párnán. Nem is csodálkozik, ha majd senkit se talál a szobában. – Talán hagyok itt pár sort. De mit?… Á, minek, majd még disszertációt írok?!

Fölkapta a kabátját, aztán kilépett az előszobába. – És ha zárva van az ajtó, kit hívok, kinek szólok?…

Sötét volt az előszobában, a hold mintha üvegtetőn keresztül világítana. Gábor úgy érezte, valaki áll mellette. Egy ember, egy szék, egy öreg, megvakult tükör. A régi, rokkant bútorok, a halálos unalomba fulladt előszoba poros képeivel visszahúzták, nem engedték. A padló gonoszul recsegett.

De akkor már az ajtónál volt, lassan, vigyázva lenyomta a kilincset. Az ajtó kiengedte. Valósággal kicsúszott a vékony résen.

Lent, a ház előtt megállt és visszanézett. – Hát ebben a házban volt?… és mintha még most is ott állna a sötét előszobában.

Az utca oly csöndes, oly unott a sárgán vicsorgó házakkal. Távolabb egy tér fáit lehetett látni fekete, kopár ágakkal. Akik átmentek a téren és akik itt laknak, ebben az utcában – hátsó lépcsőházi emberek. Mert csak ott élnek igazán, kis boltokban, almásládák, gombosdobozok között és a hátsó lépcsőházban. Kacsa áll egy kirakatban, kitömött kacsa lehetetlenül szutykos tollakkal. Csőre elhasadt és tört lábával féloldalra dűl, senki meg nem nézi, de azért itt áll, akár az utca cégére. Gábor a sötétben érezte a többi bábut is: a bambán vigyorgó törpét az edényesüzlet előtt, a kopott bundájú, üveges szemű hölgyet a szabó kirakatában. Régen meghalt már, aki kitette őket, most pedig nincs senki, aki bevegye. De ilyen elhagyott estéken mégis ők az utca, bennük van az emberek minden nyomorúsága, fájdalma.

Papírüzlet előtt ment el Gábor, papírkatonák előtt. Ki az a gyerek, aki befut ide irkáért és katonáért? Egyik kezében vajas kenyér zöldpaprikával, másikkal a lecsúszó harisnyáját fogja. Az anyja utánakiabál az ablakból. Kik ülnek ebben a poros kis cukrászdában, miféle párok? Szerelmesek, akiknek nincs Körút, Buda és Belváros. Csak ez a hektikás asztal a kékre mázolt székekkel. A pultnál egy tornyos frizurás nő úgy néz ki, mintha a következő pillanatban ki akarna menni az üzletből, hogy soha vissza ne jöjjön. Kinek a nyaka köré gyűri piszkos kendőjét a borbély, kitől kérdi: – oldalszakáll marad? – És ha megfordítja a széket, olyan az, mint amikor egy kihalt család fölött megfordítják a címert.

Pár lépés a Körút, pár lépés, de az ember egy más világból érkezik. Ahogy Gábor kiért, valahogy a Körút is csöndesebb volt. Az embereket akár felszippantották volna, és csak egy fehér bajuszos, tányérsapkás bácsi állt két kirakat között a kis lépcsőn, mint egy megunt próbababa, akit már minden üzletből kitettek. Sötétbarna posztókabátja fölött sál tekeredett és topogott, topogott. Kezén hatalmas kesztyű, akár a Mikulásén. Ahogy meglátta Gábort, leugrott a lépcsőről, kezét sapkája széléhez érintette.

– Ha kaphatnék egy cigarettát?… Kettőt is? Köszönöm. – Az egyiket a füle mögé dugta, és úgy nézett Gáborra, mint aki még beszélni akar. Arca, akár egy akvárium mélyéből merülne fel. – Tudja, itt állni reggelig, este héttől reggelig… télen! Vigyázok az üzletre, arra a bordó nyakkendőre ott a kirakat közepén. A lányok azt mondják az utcán: – Nem ilyen öregnek való, miért csinálja, bácsi? – Jó kérdés! Hát ők miért sétálnak? A lányom Kairóban van, férjhez ment. Küld néha csomagot meg pénzt is, de mit ér az? A feleségem beteg, kell a pénz. Csak a tagjaim, a tagjaim… Itt derékban kezdődik a fájás, aztán végig a lábamon, a hátamra meg mintha súlyokat raknának. Van úgy, hogy reggelig alig szólok valakihez és már azt hiszem, hogy hangom sincs. Le-föl sétálok, megállok a kávéház előtt, a zenét hallgatom. De aztán jönnek a lányok, és egyszerre más az utca! – Bácsi, tudja, hogy a Karcsi visszajött hozzám?! – Ragyog az arca, cigarettát ad, és beszél, beszél. Ott a túlsó oldalon a kövér Manci. Az meg mindig fürödne. Elmondja, hogy a Gellértben volt, holnapután megint megy. – Elrúgnám azt a pasast az ágyból, ha koszos a lába! – Azt mondja. Kora reggel szatyorral megy a csarnokba, bevásárol a férjének. Úgy szaladgál körülötte az a kis ember, akár egy mopszli. Nézze ezt a fekete nőt! Most megáll egy kirakatnál, visszafordul. Mulatóban énekelt, de mindenhonnan kikerült. Iszik. Most még itt van a Körúton, aztán majd piszkos kis utcákban…

Az öreg elhallgatott. Topogott egy kicsit, és a magányos bordópiros nyakkendőt nézte a kirakat közepén.

– Van úgy, hogy felöltözöm a kirakatokból. Szinte magamon érzem azt a nyakkendőt, a finom házikabátot és a selyemsálat. Bent ülök valami jól fűtött szobában és kibámulok az utcára. Mert ezt szeretném. Kinézni az utcára, ahogy jönnek-mennek az emberek, én meg csak ülök, és nézem őket.

A mozi fényreklámja kialudt, és a kirakat is elsötétedett. A kávéház ajtaja kicsapódott és egy férfi állt a küszöbön nyitott kabátban, zsebretett kézzel. Így állt egy darabig, aztán belevetette magát az utcába. Egyszerre fölragyogott az arca: magas, karcsú, szőke nő jött. Nagy, csodálkozó szeme valahova a távolba bámult. Szinte zengett a teste minden lépésnél. Körülötte három-négy férfi, akár a bolygók, de meg se látta őket.

Az öreg ismét fellépett a kis lépcsőre.

– Kell hogy beszéljek a lányokkal, különben megveretnek. Ó, nem tudja, milyenek ezek… Ha esik a hó, megdobálnak, és még nevetnem kell! Van, akinek én írom a leveleit. A másiknak meg regényeket kell hoznom, tudja, olyan füzetes regényeket. De van egy könyve, az komoly könyv, arra nagyon büszke. Turgenyevtől az Ötödik kerék. Mindenkivel elolvastatja, már olyan, mint a saláta. Valami diáktól kapta, nekem is ideadta. – Olvasd el, bácsi, ez ér valamit! Azt mondta a fiú, hogy majd hoz másikat, de nem hozott, és nem is jött többet. Hanem ez jó könyv, bácsi! – Hát ilyenek ezek. Nézze azt a nőt azzal az öreg úrral! Most mennek be a kávéházba. Tavaly németre tanítottam a fiát. Rosszul állt, el akarták buktatni. Hetenként háromszor járt hozzám, az anyja kísérte. De még itt az utcán se hagyott békén az asszony. – Megy már az igeragozás? Nem vágják el Ferit? A tandíj… nehéz előteremteni. – Azzal ellibegett valakivel.

Miért állok itt? – gondolta Gábor –, miért hallgatom az öreget? A nők szinte szállnak, kavarognak a járdán, mint a fekete hópelyhek. Ismeretlen minden arc, az is, akinél voltam, és akihez majd megyek. Milyen lehet az Üllői út, a kaszárnya környéke? Talán Kompóthy ül a kaszárnya pincéjében, de most ő se ismerne meg. Olyan idegen minden.

– …Kairó… tetszik tudni, néha arra gondolok, mit csinálhat most a lányom? Olykor úgy érzem, én is ott vagyok vele, és nem itt az utcán. Hiszen, ha írnék neki, talán kihívna magához a feleségemmel. De tessék mondani, mit csinálnék ott Kairóban?… én meg a feleségem?

Az öreg legyintett. Lelépett a lépcsőről, aztán elindult lefelé a sarokra, mintha ott várná valaki. Gábor pedig haza. És most már nem kísérte az utca, az embereket se akarta látni. Csak otthon lenne már, egyedül a szobájában. Miért is ment el? mit akart, mit várt? Hogy az utcán egyszerre csak eléje lép Magda?… – mindig, mindig ez!

A kis utca a tér mellett oly ismeretlen, mintha soha nem járt volna erre. A Kék Pipából kihallatszott a zongora, valaki énekelt. A tér magányos foltja. Egy ember ment a sétányon, körbe-körbe: gondolat egy fáradt fejben.

Itt él hát ebben az utcában, valahol az ablakok csatasorában az egyik az övé. Ha majd egyszer elmegy, valaki itt marad helyette: árnyéka, ahogy lecsúszik a lépcsőn, átlebben a kirakat üvegjén. Holnap egyetem, Mohi Éva, levelet írni haza… Anya aztán majd felolvassa, mert ő jobban lát. Apa mögötte, hátratett kézzel krákog.

Becsöngetett.

A kapu kinyílt, és vele együtt mintha megnyílt volna a ház is. Valami föld alatti dübörgés tompa moraja, csoszogás, bugyborékolás, fortyogó hangok és mindezek fölött, valahol a magasban, egy éles női hang. Visított, úgy visított, mintha üldöznék, és már nem tudna menekülni. Egy pillanatra elhallgatott.

Gábor a házmesterre nézett. A felfúvódott, lompos arc, akár egy félig leeresztett alsónadrág. Mögötte, a sötétben árnyak suhantak el, fények villantak, ajtók csapódtak és megint hallatszott a visítás. Döngve zárult a kapu.

– Berúgott a Techlár, kergeti a feleségét. – A házmester elmerült a sötétben.

Gábor pedig azt se tudta, hová, merre menjen? Úgy érezte, az ő szobáját is feldúlták, könyveit pedig talán kidobálták az udvarra. Valaki elrohant mellette, meglökték a vállát, lehelet csapódott az arcába.

A Techlár itt valahol kergeti a feleségét… a Techlár.

Gábor, maga se tudta, miért, fölszaladt a negyedik emeletre, le a harmadikra, elment a lakása előtt, akár egy idegen, aztán egyszerre csak a hátsó lépcsőházban állt egy szemétkosár mellett.

Kint a gangon elfutó alakok, mintha mindenki egymást kergetné.

– De hiszen megöli!

– Fogják le, ne hagyják!

Karcsú nő állt a rácsnál, de a kabátját mintha hálóingre kapta volna. A rácsba kapaszkodott és valahova a háztetőre bámult. Gábor kilépett a szemétkosár mellől, és a lány feléje emelte az arcát. Igen, ez az, aki zongorázik… – Így nézték egymást, oly ismerősen, de szavak nem jöttek. Kövér férfi nyomult a lányhoz szuszogva.

– Gyere, Klári, nem kell neked ezt nézni! – És elvonszolta.

Akkor egy hang: rekedt, keserves hang, mintha maga a ház üvöltene.

– Hát nő ez, hát feleség, ez a hústorony, ez a tehén?! Ehhez jövök én haza, ez vár engem?! És mindig zabál, zabál a Loncika! Ki se mozdul a szobájából, járni se tud, az ablakból csüng ki. Azt akarja, hogy én is olyan legyek, etet, töm, hizlal! Hogy ne lássak nőt, ne lássak semmit, ne menjek sehova, csak egyek, egyek, mint ő meg az anyja! De most vége, vége ennek a…

Elfulladt nyögés, szuszogás és megint a visítás, aztán egy rekedt női hang.

– A lányom, Loncika… segítség! Belenyomja a kéménybe! Lajos, Lajos, mit csinál?! Segítség!

– Bújj át a kéményen, bújj át, te hústorony! Aztán majd az anyád!

A sötétben úgy látszott, mintha lassan dagadna, nőne, felpuffadna a kémény. A háztető szinte hullámzott, és mintha Loncikát már átnyomták volna a kéményen, lecsüngő karral a háztető fölött lebegve.

Aztán egyszerre csönd, és ez éppolyan érthetetlen volt, mint előbb a zaj. Magányosan, szigorúan állt a kémény, mintha rendreutasított volna mindenkit.

Gábor a szobájában volt. Szinte azt se tudta, hogy került oda. Az ágy szélén ült harisnyában, letolt nadrágban, ült, és a sötétbe bámult. Arcokat látott, elsuhanó arcokat: Magdáét, a nőét, akinél fent volt, Heltai Pali bácsiét, de magát nem látta közöttük, magát sehol nem látta. Az éjjeliszekrényen papír és ceruza – olykor este szokott írni. – Most pedig, anélkül hogy meggyújtotta volna a villanyt, fölírta kusza, nagy betűkkel: fáj…

Keze még mozgott, de aztán ásított, és letette a ceruzát.

 

*

 

Mintha valahonnan a múltból, emlékek mélyéből emelkedne fel a kis szoba. Tizenkét lépés a szállodai szoba, tizenkét lépés fel-alá. Szokolay megállt, mintha várna valakit. Most elindult hozzá, hogy hazavigye. Idejön. Talán már be is fordult az utcába, jön föl a lépcsőn. Itt, ebben a szállodai szobában inkább megtalálja, mint ahol eddig lakott. Mégis az lett volna az otthon? idegen arcok és közöttük az egyik a lánya.

Szokolay leült az asztalhoz, a vizespoharat forgatta. A pohár szélén fölmerült az arca, elmosódva forgott körbe-körbe. És mintha ez az arc beszélne, elmondana mindent.

…azt az estét, amikor a lakás ajtaja előtt állt. Oly élesen hideg volt a levegő, mintha pengéket döfnének az emberbe. Csöngetett. Senki. Látta, hogy az üvegablak nyitva van. Benyúlt, kinyitotta az ajtót. Egy darabig a sötét előszobában állt, nem gyújtott villanyt. – Van itt valaki? – Nem felelt senki. A konyhaajtó nyitva, égett a gáz. Bement, szinte tolta maga előtt a sötétet. Valahogy várni lehetett, hogy a kéken lobogó lángban felmerül egy arc. Vagy valaki megszólal a sötétben. A mosdóban tányérok, az asztalon is tányérok. Meg egy beharapott vajas kenyér. Fölvette, mintha tovább akarná enni, de aztán visszatette.

A gázláng kissé megvilágította az ablakot, különös sárgáskék fénnyel. Az ablak megnőtt, messze belenyúlt az udvarba, ki az utcára, a sötétbe. Árnyak lebbentek át az üvegen, árnyak omoltak egymásba. Mintha onnan figyelnék a férfit, ahogy a konyhában áll, egyedül. Apró, fényes kis alak mozgott az ablak sötétjén. Pici kis pont, de mégis oly jól látni. Valamit visz a kezében. Tányért, igen, és most leteszi a fehér asztalra. Aztán leül és vár. Erre fordítja a fejét, néz. Egy asszony. Ismerős a ruhája, a haja, az a mozdulat, ahogy a kezét tartja. Ül és vár. Aztán egyszerre eltűnt, mintha ráborulna egy sötét tenyér.

A férfi körme az ablak kilincsén koppant. Úgy állt a kilincsbe fogódzva, mintha többé el se akarna mozdulni. De odabent, talán odabent a szobában van a lánya.

Átment a fürdőn. Nézte az ajtó hasadékát, kiszűrődik-e alul valami fény? Semmi. Egyszerre bent állt a hálóban. A másik szobából jött valami fény… Az ebédlő félig leeresztett redőnyén áttört a hold, és az elúszó, halvány fényben a szoba szinte felemelkedett.

A vetetlen ágy: dunyhák, párnák egymásra dobálva, paplan lecsüngő sarka. De hogy ehhez a halomhoz egy ember is tartozik?… – nem, azt nem lehetett tudni. Egy pillanatra, mintha valaki mélyen lélegzene az ágyban. Szokolay szinte látta is, ahogy összehúzódva fekszik, féloldalra dőlve. Közelebb ment az ágyhoz, két ujját belenyomta a dunyhába.

– Magda…

Úgy hangzott ez, mint félénk kaparászás egy ajtón. Az ágy mellett állt, és úgy érezte, mintha lassan ő is belesüppedne a dunyhába, elveszne ebben a halomban. Mi lehet itt? mi ez a mozdulatlanság? Hol van Magda? talán itt fekszik az ágyban meggyilkolva?

Keze végigtapogatott a párnán, szinte már érezte az emberi arcot, hajat. Előrecsúszott, belehasalt az ágyba. Úgy maradt: sebesült, fáradt katona. Semmi, de semmi kedve fölkelni. Később a hátára feküdt, keresztbe az ágyon, cipőjét se vetette le. Hirtelen fölült, és belekiáltotta a sötétbe:

– Mocsok!

Visszahanyatlott, és feküdt tovább. Lehunyta a szemét, és mintha fény siklana át az arcán. Zenét is hallott, cigányzenét. Talán az ablak alatt állnak és valaki énekel.

Érezte, hogy egy arc hajol föléje.

– Apa… beteg vagy?

Nem felelt, nem is tudott felelni. Valaki áll a lánya mögött és nem mer közelebb jönni. Magda most megfogja a kezét, és mintha a cipőjét kezdené kifűzni. Ki lehet itt a szobában Magdával? ki jöhetett vele? Itt van még, vagy elment? De miért rángatják? hagyják csak feküdni, nyugodtan feküdni…

Reggel, ahogy felébredt, Magda feküdt mellette. Még aludt, arca gyerekesen felfúvódott. Ő pedig kimászott az ágyból. Egy darabig a szobában ténfergett, mintha föl akarná ébreszteni a lányát, de aztán kiment a mosdóba. Állt a tükör előtt, és akkor már tudta, hogy elmegy innen. Elmegy az idegen lakásból. Anélkül hogy búcsúzna; nincs kitől, nincs mitől búcsúzni.

Az ajtó mögött a lánya, ahogy a párnára hajol, olyan árva az arca. Visszament, úgy szappanos képpel, kezében a borotvapamacs és leült az ágy szélére. Magdának csak a fölcsúszott válla látszott, az élettelen karja és a paplan, ahogy emelkedett, – emelkedett meg süllyedt. Ez hát a lánya, őt kereste tegnap este, és ha most felkeltené, hogy beszéljen vele… Az ecsetről lehullott a szappanhab. Papucsa orrával dörzsölgette, kenegette a szőnyegen.

Aztán megint a fürdőben állt, de mintha kint lenne a Duna-parton, a hűvös, esőmosta Duna-parton. Úgy mozognak az emberek, akár a lomha zsákok, és a vasszürke ég is mintha indulni készülne valamerre. Menni, menni… a reggelit majd egy kávéházban, most már nem lehet tovább maradni.

Az ajtóra bámult.

Most kel föl Magda, kijön, és eléje áll. Megfogja a kezét és nem kell elmenni.

Az ajtó nem nyílt meg.

Később megírta azt a levelet, pár sort. – Édes kislányom, pár napra elmegyek Ervinhez… – Pénzt tett egy borítékba, aztán csomagolt. Ing, harisnya egy kis bőröndbe. Egy könyv: Buda halála. Még a feleségének vette, aztán a lányának olvasta esténként.

Közben pedig várt… mert az mégse lehet, hogy elmenjen innen, hogy Magda elengedje. Miért is alszik, hát nem érzi, hogy?…

Szemüvegben állt, keze a bőröndön, akár egy pályaudvaron. – Minden jót, majd írok, minden jót! – Megint az ajtóra nézett, a hálószoba ajtajára.

Aztán végigment az előszobán, az udvaron, és már a ház előtt állt. Fölnézett. Most látta először a házat, a házat, ahol lakott. Valahol egy szobában alszik a lánya, az asztalon a levél. Mi az ott fönt, a harmadik emelet balkonján, kőangyal? Viszi, röpíti a mozdulatlan házat.

Ervinhez, a sógorához? Beszélni, magyarázni? Nem, nem! Az arcát se tudná látni, ahogy hallgat, figyel. Az üzletbe se megy be. – Nem fontos…

Most pedig itt ül ebben a szobában, előtte az asztalon Buda halála. Ide is csak elhurcolta magát, itt se tudott megszabadulni semmitől. Idegen zajok a szomszédban: arrébb tolnak egy széket, valaki köhög, csoszogás a folyosón. Mi köze hozzá?! – és ehhez a ronda terítőhöz meg a mocskos falhoz?

Fölkapta kabátját. A portán, ahogy leadta a kulcsot, belelapozott a vasúti menetrendbe.

A kövér portás feléje hajolt.

– Utazni tetszik?

– Nem, nem utazom! – Aztán, mint aki még ezt a pár szót is megbánta, kiment.

Az utcán körülnézett, mintha várná, hogy valaki megszólítsa, valaki hozzálépjen és megfogja a karját. Igen, most szépen hazamegy. Ez egy pillanatra oly valószínű volt. Magda otthon ül és várja, nem kérdez majd semmit, és neki se kell beszélni, magyarázni. – Aztán eltűnt ez a kép az otthonról, úgy kihullott belőle.

Hát akkor talán egy vendéglőbe, kávéházba vagy megint a pályaudvarra? Tegnap délután is ott volt, a vonatokat nézte, a búcsúzókat, aztán beült a vasúti étterembe, mint aki indulásra vár.

Magda már biztosan volt Ervinnél és most együtt keresik. Ha összeakadnának a pályaudvaron vagy egy mozi előcsarnokában…

– Jónapot, Szokolay uram, már éppen fel akartam menni!

Sovány, szalmabajuszos férfi állt előtte, üveges tekintetű kék szemmel. Zsineggel átkötött csomagot szorongatott a hóna alatt, és széles karimájú, kopott barna kalapja, akár egy öreg seriffé. A hosszú, pokrócszerű kabát alul biztosítótűvel összetűzve.

– Maga, maga?…

– A biztosítás miatt kerestem. Kompóthy vagyok, ha tetszik emlékezni.

– Ja, aki felolvasta azokat a verseket!

– Igen, még a kötetemre is előjegyzett, kérem, a verseskötetemre és most elhoztam a nyugtát.

– Miféle nyugtát?

– Hát az életbiztosítás miatt. A múltkor nem volt nálam a nyugta, tetszik emlékezni? Kérem, hiába csöngettem önöknél, pedig odabent égett a villany. Tegnap délután jártam ott, két új verset is vittem és tetszett ígérni, hogy a sajtból esetleg kaphatnék…

Ki ez az ember, ez a Kompóthy, mintha az utcakövekből emelkedne fel? Mit beszél biztosításról és sajtról? Közben milyen dermedten néz. Ott járt nálunk, látta, hogy odabent ég a villany.

– A lányommal nem beszélt?

– Mondom, hogy nem nyitottak ajtót, pedig többször is csöngettem.

– És Magda nem jött? (Olyan hálás volt, hogy kiejthette ezt a nevet, és most már szerette ezt az embert itt a járdán a csomagjával, nagy kalapjával.)

– Nem, senki nem jött az ajtóhoz, de itt átadhatom a nyugtát. – A falhoz húzódott, és a zsineget bontogatta. – Már megint úgy összegubancolódott, én nem értem, micsoda göb!

– Hagyja, hagyja kérem, igazán nem olyan sürgős! Majd ideadja máskor a nyugtát, elhozza a lakásomra. – Kompóthy tőlünk jön, gondolta, ott állt az ajtó előtt és régebben már volt bent a lakásban, télen, a lányomat is látta. – Ugye ismeri Magdát, a lányomat? Hát persze hogy ismeri!

– Ismerem, kérem, igen. És azt a fiatalembert is, aki odajár, a Gábort.

– Gábort, azt mondja, Gábort? – Szokolay egy fűszerüzlet tábláját nézte, a lassan növekvő árnyakat, és az utca mintha áthömpölyögne rajta minden zajával. Ebben az örvényben egy vékony szál az otthon. Kinyújtotta a kezét, és megfogta Kompóthy karját. – Tudja, hozzánk annyian járnak, fiatalemberek, lányok. De erre emlékszem, a Gáborra. Beszélgettünk néha. Mert a többiekkel nem lehet, azok meg se látnak, csak jönnek: Magda itthon van? – Vagy semmit se kérdeznek, csak nyomulnak befelé. Hogy miért kell ez Magdának, miért nem tud néha egyedül lenni velem? Régebben egypárszor el akartam vinni színházba, a jegyet is megvettem előre, igen, előre, hogy örüljön. – Apus, most nem érek rá – és megsimogatta az arcomat. Oly gyorsan ki tud menni a szobából…

Kompóthy vékony alakja mintha lassan elszakadna, szétfoszlana a sötétben. Megigazította a hóna alatt a csomagot és beszélni kezdett.

– A feleségemnek nem volt valami jó élete mellettem, de mégis azt hiszem, boldog volt, ha néha elvittem egy kávéházba, vagy fölolvastam neki. Nagyon szerette a könyveket, de ő maga sose olvasott, azt akarta, hogy én…

– Együtt voltak, sokat voltak együtt?

– Igen, kérem, hiszen nem volt neki senkije. Télen otthon ült valami ócska katonaköpenyben, mert hát nem volt fűtés nálunk, ült és várta, hogy beszéljek a keleti bölcsekről, a lélekről, és hogy ez csak egy álom, amit életnek hiszünk. Néha pedig azt gondoltam, hogy miért is nem szól ő nekem, miért nem küld dolgozni. De nem szólt semmit, sosem veszekedett. Múltkor álmodtam róla, igen, kérem. Nem is éjjel volt ez, hanem már úgy hajnalfelé… Mintha az ágyamnál állt volna, az ágyam fejénél, nem láttam, de tudtam, hogy ott van, és én olyan csodálatosan könnyűnek éreztem magam… feküdtem, és tudtam, csak a kezemet kéne kinyújtani, hogy elérjem, és ez, ez az érzés egész nap tartott, mintha az utcán is velem lenne a feleségem.

Valahol Szokolay feje fölött lecsapódott egy redőny, egy lárvaszerűen fehér arc jött felé hasadt, vörös szájjal. Mindezen túl Kompóthy hangja, mintha csak ketten lennének az utcán. A feleségéről beszélt Kompóthy, de mintha Magdáról szólna, Magdáról, akit az apa itt az utcán oly közel érzett.

– Majd, majd eljön hozzánk, Kompóthy, kedves Kompóthy barátom, hozzám meg a lányomhoz. A verseket is felolvassa. Én nem sokat értek az ilyesmihez, de a lányom!… – csettintett. – Mennyit olvas, és talán az is a baj, hogy én nem tudok vele ilyesmiről beszélni. De majd maga…

Kompóthy kicsit hátralépett a sötétben, tenyerét rátette egy földszinti ablak párkányára. Várni lehetett, hogy az ablak kinyílik és behívják Kompóthyt, aki úgy otthon van ebben az utcában.

– Csak az a fontos, ami bennünk van – de ki figyel önmagára? Pedig azt kéne: lejegyezni minden rezdülésünket, és akkor az ember eljut oda, hogy…

– Öreg gazember, sötét csirkefogó!

Magas, telt keblű nő állt Kompóthy mellett. Nem is tudni, hogy került elő, mintha az utca vetette volna ki magából. Egyszerre rázta kezét, fejét, lábát. Fulladt, izgatott toronyra emlékeztetett. Kompóthy alulról fölfelé pislogott rá, és szinte belecsúszott, elveszett a szalmaszínű bajuszába.

A nő csípőre tette a kezét.

– Hát nem sül ki a szeme, maga közönséges csaló? Mit keres ebben a kerületben, azt mondja meg, mit keres? Azt hiszi, nem tudom, hogy ellopja a címeket? Idejön biztosítani, ahelyett hogy Kőbányára menne, ahova beosztották! Múltkor az Andrássy úton csípték el, meg a Belvárosban. Aztán az ember hiába dolgozik, mert ilyen alakok vannak!

Kompóthy motyogott valamit a bajuszából, Szokolayra nézett, a nőre, aztán belekapaszkodott az iratcsomóba, mintha azzal akarna elevezni a sötétben. De a nő úgy állt előtte, akár egy fal.

– Már régen figyeljük magát! Vigyázzon, csak arra figyelmeztetem, hogy vigyázzon! Arról nem is szólva, hogy az elszámolással is baj van. Mit motyog? – hogy költő és nincs feje az ilyen apróságokhoz? Azért kegyelmeztek meg múltkor! Jó, jó, tudja, amikor elsüllyesztette a bevételt az utolsó vasig. De ezt nem lehet mindig, és azt se lehet, hogy ellopkodja mások elől a címeket!

A nő ismét megrázta magát, hatalmas keble megremegett, mintha Kompóthyra akarna zuhanni. Kompóthy pedig csak állt pocsolyává olvadva.

Szokolay előrelépett.

– Bocsánat, hogy beleszólok, de itt tévedés lesz. Ismerem én Kompóthy urat, hiszen jár hozzám, és előfizettem a verskötetére…

– Maga is?! – trombitált a nő. – Mindenkitől beszedi a pénzt, de azt hiszem, sose látjuk azt a kötetet.

– Miért ne látnánk? De ha véletlenül nem jelenik meg, hát arról se Kompóthy barátunk tehet. Nehéz dolog ez manapság. Egy verskötet.

– Bizony nehéz! – Ekkor szólalt meg először Kompóthy, ekkor emelkedett föl a pocsolyából. A bajuszából is kibújt, és közel lépett a nőhöz. Most úgy fogta a kéziratköteget, mint a fegyverét, és az arca is, akár egy paripáról nézne… – mert csak azt látják, hogy az ember elindul különféle címekkel, és utcáról utcára vándorol. De hogy közben megáll és egy rongy cetlire verset ír!… Ellopkodom a címeket, elsüllyesztem a bevételt… dehát csak ez volnék?! Hiszen mindez azért kell, hogy írjak… vagy beesek egy kávéházba és a levegőbe bámulok, akkor érzem, hogy vagyok! A bűn is az enyém és aki nem éli ki a bűnt, az még gyalázatosabb. Örökké csak arra vigyázzon az ember, hogy ne hibázzék? És egyszer mégis megjelenik a kötetem, a verskötetem, hiába röhögnek rajtam. Mert azt tudnak a hibátlanok, az óvatosak: röhögni!

A nő legyintett.

– Süket duma.

Azzal otthagyta Kompóthyt.

– Ne törődjön vele – mondta Szokolay –, ne törődjön vele, kedves Kompóthy.

– Éppen ezzel törődjek? Hát amikor kirúgtak a várostól, ahol voltam, meg a tanfelügyelőségtől? Majd a biztosítástól is kirúgnak, és akkor lesz valami más. Legfeljebb megint bevonulok egy barlangba vagy az erdőbe, aztán majd onnan is továbbmegyek, mindig tovább… Különben, különben hát lehet, hogy nem jelenik meg a kötetem…

Egy pillanatig így állt lecsuklott fejjel, aztán fölnézett.

– Most fölmegyek ide, egy címre, isten vele. – A sötét szinte összecsapott fölötte, ahogy eltűnt.

Szokolay pedig egyedül maradt az utcán, és még mindig azt érezte, hogy Kompóthy tőlük jött, a lakás előtt állt. Magda otthon van, egyedül, föl-alá járkál a szobában. Milyen lehetett, amikor eljött Ervintől, amikor megtudta, hogy nincs ott az apja? Hogy nézhetett Ervin, az a hólyag, biztosan még előadást is tartott… aztán az út, ahogy Magda hazament…

Az apa, mintha gőzfürdőbe lépne, úgy elöntötte a forróság, és olyan értelmetlen volt körülötte minden. Valahonnan messziről látta az embereket, a házakat és önmagát, ahogy itt áll az utcán.

Megfordult.

Nem, nem, hát ebből elég! hazamegy Magdához, holnap majd elküld azért a pár holmiért a szállodába, de most nem tud visszamenni, nem tud máshova menni.

Szinte futott. Aztán lihegve megállt egy kirakat előtt. Venni kéne valamit, hazavinni a lányának. De mit? Talán azt a zöld ridikült vagy inkább süteményt?

Fölugrott egy villamosra. A peronon állt és kifelé bámult az utcára. – Mit vegyen? minek örülne Magda? Új gramofonlemezt? dehát azt se tudja, milyen zenét szeret.

Mi az, miért állunk olyan sokáig? Kidugta a fejét. Hosszú kocsisor állt előttük. Valami történhetett. Eh, nem várunk, nem! Leugrott a villamosról. Az szinte abban a pillanatban elindult. Egy darabig mellette futott, aztán lemaradt, és a következőre lépett fel. Leült. Homlokát az ablakhoz nyomta, figyelte az utat, mintha nem bízna a villamosban. Aztán megint fölállt, és egy háton dobolt.

– Szintén leszáll?

– Hol van még a megálló?!

Végre leszállt, és egy virágosüzlethez loholt. De a boltot már bezárták. Hát semmit, semmit nem tud hazavinni? Nagy, lusta, fehér virág egy vázában. Azt nézte egy darabig, majd otthagyta a kirakatot. Elmegy Magdával vacsorázni valami kedves zenés helyre… vagy talán előbb színházba? Mindegy, mindegy, csak gyerünk már!

Mintha vele együtt, az utca fekete vonalán, egy másik Szokolay futna és átkiabálna hozzá. – Minek mész? hiszen a kutya se vár! Ülj le egy padra, vagy eredj vissza a szállodába!

Nem, most nem akarta hallani ezt a hangot. De a másik nem hagyta.

– Nevetséges figura vagy, ahogy így loholsz! Mintha törődne veled valaki… fordulj vissza, még van idő!

De akkor már elérte a házat. A kapualjban majd feldöntött valakit. Át az udvaron, és mintha mindenki őt nézné a földszinti ablakokból. Aztán ott állt az ajtónál, és egyszerre dideregni kezdett. Odabent világos volt a nagyszoba üvegajtaja, és a fény végigcsúszott az előszobán, oly alattomosan, mintha gáncsot akarna vetni. Valaki élesen nevetett… ez, ez a lánya… mond is valamit. – Már megint baj van Kínában, a japánok betörtek… – Egy furcsa torokhang: – Kína messze van! – tegyünk fel egy lemezt.

Az apa becsöngetett.

Magda, akár a fényből jönne felé, de ahogy megnyílt az ajtó, hátralépett. – Apa… – akár kettéhasították volna az arcát.

Szokolay már tudta, hogy nem várta őt itt senki, és Magda nem is volt Ervinnél.

Végigment az előszobán, mögötte a lánya. Magda szólt, de nem lehetett érteni. Egy pillanatra mintha meg akarná fogni a kezét.

Odabent, a szobában egy sovány szőke fiatalember hajladozott valami hallhatatlan zenére. Ingben volt, kabátja, nyakkendője ledobva egy székre. A földön egy újság. – Japán csapatok… – ennyit lehetett látni. A fiú, ahogy meglátta az apát, kiegyenesedett, elvigyorodott, mintha maga a tréfa közeledne felé.

– Régen láttunk, Bandi bátyám…

– Kotródj!

– De apa… – Magda elcsuklott. Csak nézte ezt az arcot, az apa arcát… honnan jöhet, merről? és most át a szobán feléje indul. Valami csörömpöl körülötte, mintha üvegbe lépne. Az üvegajtó… ki verte be a szekrény üvegajtaját?! – Itt áll előtte az apa, itt áll, és neki is azt mondja, mint előbb annak az idegennek.

– Kotródj!

 

*

 

Guszti, Králik Guszti a hentesüzlet ajtajában állt, és a havas utcát nézte. Nagy, lusta pelyhekben kavargott a hó, a kocsiutat már feltöltötte a járdáig, és lassan, lassan mintha befedné a kis boltokat és a házakat. Távolabb a tér elomló, fehér foltja, a hótól roskadozó, sovány fákkal. Közel volt már a tér az utcákkal és a vonat füttye a pályaudvarról.

– Csak így kabát nélkül, Králik úr?

Valaki benyomult Guszti mellett az üzletbe. A fiú pedig úgy állt sínadrágban, sötétpiros szvetterben, sportsapkában, akárcsak egyenesen bele akarna rohanni a hóba. Legjobb lenne fölmenni a szánkóért, aztán ki a térre! De minek? Hiszen már biztosan kint van a Habetler meg a Nagy Misa és a Vay Ádám utcai fiúk. Fölülhet ő akárkinek a szánkójára! Talán már verekednek is, mert a Vay Ádám utcai fiúk mindig verekednek. Úgy ismerik őket a téren meg a ligetben és a Ludovika-kertben. Hanem Guszti sosem ijedt meg tőlük.

Kifeszítette a derekát, ahogy a verekedésre gondolt, arra, amikor átmentek a ligetbe, ahol elkaptak egy téri fiút. Mert ők nem hagyják egymást! És most ott a bolt előtt, a havazásban, oly jólesett neki, hogy ő is téri fiú, hogy ha majd kimegy, a nevét kiabálják: Guszti! itt a Guszti! – Mindenki ismeri a téren és a kocsmáros ott a túloldalon, akit egyszer kiráncigáltak a pult mögül, mert rossz bort adott. Vagy amikor megostromolták a mosodát! Úgy volt, hogy az öreg Geréb ki akarta rúgni a Habetler húgát, mert pár hétig beteg volt. Nem akarta visszaengedni az üzletbe dolgozni. Aztán a fiúk meglátogatták, beszéltek vele. Nagy Misa egy kábelcsövet nyomogatott az oldalához. Közben bejöttek az öreg fiai, két nagy lakli. Az egyik átfutott a Bezerédy utcába a Leitwiller testvérekért. Valami sebhelyes pofájú is velük jött, meg egy dugó alak. Na, akkor aztán rákezdték ott bent az üzletben! Az öreg Geréb úgy futkosott közöttük, akár egy megriadt patkány. Guszti fölkapott egy vasalódeszkát, aztán szétszedték a pultot… az öreg Geréb beesett egy ruháskosárba, ott imádkozott és káromkodott.

Visszavette a Habetler lányt, és amikor legközelebb beteg volt, süteményt vitt neki.

Így kavarogtak Guszti előtt ezek a verekedések, csaták, így vonultak el előtte a fiúk. Ha most kimegy a térre, megint lesz valami. Még nem tudja, hogy mi, de hisz éppen ez a nagyszerű a dologban! – talán egy nagy verekedés, amiről aztán hónapokig, esetleg évekig beszélnek a tér környéki kis kocsmákban.

Elindult. Lassan ment, szinte külön élvezve minden lépést, és már nem lehetett tudni, ő megy-e a tér felé, vagy az közeledik hozzá? A külső sétányon recsegett, ropogott alatta a hó. Lehajolt, labdát formált, megcélzott egy fát. Szánkó vágtatott el mellette, gőzölgő lehelet csapott az arcába. Aztán még egy szán… harmadik. Az utolsón nem ült senki, tele volt keményre gyúrt hógolyóval, mintha ütközetbe szállítaná a löveget.

A havas fák és szeszélyesen kanyargó sétányok mögül egyszerre kibomlott a nagykör. A csúszda fehéren, fagyottan emelkedett a magasba, akár egy bedűlt vár utolsó bástyája. Körülötte ragyogó sima jégpáncél, mint a befagyott tó. És ezen a kis jégen korcsolyázók: fiúk és lányok, akik idejártak „korizni”, ide a térre, ahol egy vasat se kell fizetni. Habetler húgát lehetett látni, ahogy jobbra-balra hajladozott, szinte alámerülve egy-egy figurába… széles ívben nekilendült, mintha hatalmas, végtelen jégpálya lenne előtte, majd hirtelen megtorpant egy alattomos hókupacnál.

Králik Guszti nézte a korcsolyázókat, oly büszkén, mintha mindez egy kicsit az ő érdeme lenne. Igen, szinte úgy állt itt, mint egy nagy úr a kastély parkjában. – Kuttogó, a padon, most csatolja fel a korcsolyáját, nekiindul, egy-két lépés, el is vágódik. Piros orrú fiú vágtat el széttárt karral, szinte úszva a levegőben.

– Guszti! Králik Guszti!

Szánkósor vonult el a csúszda mögött, mindegyik szán telerakva „löveggel”. A mozgó fekete alakok élesen kiváltak a hóból. Az egyik az utolsó szánkónál megállt és integetett.

– A kiskör felé.

Guszti nekiiramodott, elérte a szánokat: Nagy Misát, a Habetlert meg a két Patakit.

A hátsó sétány hókupacai mögött egy-egy fiú, oly mozdulatlanul, akár az őrszemek. Mögöttük nagy halom hógolyó. Mikor a szánok megérkeztek, az egyik őr hátrafordult.

– A kiskörben vannak a Vay Ádám utcaiak, az óvoda mellett.

Többet nem mondott, de Guszti tudta, hogy mindjárt kezdődik a csata… – a Vay Ádám utcaiak… – ettől szinte megremegett a levegő, ez jelentette a verekedést, a csatát. Odabent a kiskörben gyülekeznek szánokkal és hólabdákkal, de támadnak majd a tér melletti kapualjakból is!

Most még csend van, de ez már a támadást jelzi, akár a ragyogó hó és a mozdulatlan fák. Bundás kisasszony megy el a „sáncok” előtt, mint aki semmiről nem tud, mint aki nem érzi a csatát. De ahogy erre fordítja a fejét és az arcokra néz a sáncok mögött, egyszerre sietni kezd.

Guszti utánavág egy hólabdát, csak úgy figyelmeztetőül. A nő vissza se fordult, de még gyorsabban ment, és vele mintha mindenki más eltűnt volna a térről.

Csak a fiúk maradtak.

A havas bokrok megnyíltak, akár az elszakadó csönd. Feltűnt egy fekete pont, az első Vay Ádám utcai. Mögötte szánkó. Aztán még egy fiú és már látni lehetett a hosszú szánkósort, akár egy furcsa szekértábort.

Öt-hat Vay Ádám utcai előrerohant valami hosszú fémrúdra döfött hólabdával. A rudak szinte láthatatlanul megrezdültek… egy golyó Guszti mellett csapott le, és akkor már havas ködön keresztül látta a hólabdákat, a kivörösödött arcokat, aztán ahogy kiugrálnak a sáncok mögül, előre, a Vay Ádám utcai szánok felé! Egyszerre minden elveszett valami hideg csillogásban, az arca mintha feldagadna, nőne, ahogy belevágott a hólabda. Nyirkos lé csöpögött a nyakába… kék, piros csillagok gyulladtak ki ebben a nedves csillogásban, hideg fénnyel lobogtak a fák valahol távol.

Valaki feléje rohan, és mintha vele futna a tér a fákkal.

Guszti prüszkölt, lehajolt, derékon kapta a Vay Ádám utcait. A hóban hemperegtek. Nyomás Guszti mellén, fölül egy vigyorgó arc. Majd elcsúszik az arc és már alul van. Havat a pofájába! nesze, nesze, zabáld!

Fölugrott, otthagyta és továbbrohant. Fiúkat látott rohanni a tér mellett egy kapualjból. A kapualj szinte csorgott a hólétől. Guszti egyszerre kiabálni kezdett.

– A hátsó kiskör felé! Keríts! Keríts!

Rohant, kezében a hólabdával.

Mellette futott valaki, nem látta az arcot, csak a szaggatottan mozgó fekete vonalat. Most egy pillanatra feléje fordul… ohó, kitolja a lábát, Guszti átesik…

Ketten is térdeltek rajta, mintha bele akarnák nyomni a havas földbe. Fölötte, akár valami dombon, szánok robogtak, aztán mintha a fiúkat látná – és felordított.

– Misa! Nagy Misa!

Csontos, hideg kéz tapadt a szájára. Beleharapott. Egy ordítás, azok ketten mintha meglódultak volna és Guszti már állt… egy tántorgó mozdulat, majd hirtelen lecsücsült a hóba és az állát fogta. Nem is látta, ki ütött. Köpött egyet, és a hó véres lett. Várta, hogy valaki ráugrik, de senki. Akárcsak egyedül gubbasztana a havas téren.

Valahol messze utakat látott szánkókkal, fiúkkal, a hangjukat is hallotta, aztán mintha ő is egy kapualjból rontana elő. – Marhaság – mondta –, marhaság. – Fölállt, satyakját úgy tartotta a kezében, akár egy gyűrött, tépett zászlót.

Dehát hová tűntek a Vay Ádám utcaiak? és a fiúk? – Trappolt a hóban.

Hógolyó vágott le mellette, és egy keménykalapos úr két kezével orrát fogva pörgött, arcát mintha elmosták volna. Ordított, előrehajolt, hátra, és már ketten fogták a karját.

– Már megint verekednek ezek a csirkefogók! – mondta valaki. – Hát nincs itt rendőr? Az ember már át se mehet a téren. Ez is közéjük tartozik, ez is… – mutogatott Gusztira.

– Menjen a… – és a fiú továbblépett. De egyszerre egy arc volt előtte. Ismerős, de mégis oly távoli… először csak a kissé szigorú száját látta, a keskeny orrot, a hűvös, magas homlokot, aztán az egész alakot, ahogy itt áll előtte táskával a hóna alatt.

– Klári!

A lány csak nézte és egyre szigorúbb lett rajta minden, a szürke kabátja a sállal, és még a hócsizmáján is volt valami fenyegető. Végigsimított a fiú kipirult arcán.

– Hogy megizzadtál! Biztosan megint hógolyóztatok, verekedtetek, te, te, vén szamár!

– Na és aztán?… miért ne hógolyóznék?… Ne tapogasd a nyakam! nedves, jó, tudom! Hová mész? Különben, ha már itt vagy, megszánkáztatlak… bár nem tudom, mi van a fiúkkal!

– Hagyd csak a fiúkat, már éppen eleget verekedtél. Legjobb lenne, ha elkísérnél az angolórára.

Guszti végignézett magán, felröhögött.

– Így? csata után? Menj csak szépen egyedül!

– A Misa is verekedett? az a vén kamasz? Hát nem jön meg az eszetek? Még ötvenéves korotokban is kijártok a térre hólabdázni!

Guszti rándított egyet a vállán. – Szemtelen vagy, te csirke, legokosabb lenne, ha megfürdetnélek a hóban. Hát miért fáj az neked, ha kijárunk a térre? Hová menjünk, a kaszinóba? Misa is az apja üzletében dolgozik, és ha végzett, hát kijön ide a térre.

Kucsmás, barna kabátos fiú tűnt fel szánkóval. Ő is, a szán is úszott a hólétől. Félni lehetett, hogy egyszerre csak pocsolyává olvad. Levette a kucsmáját, megállt egy lámpaoszlopnál, hol Klárira pislogott, hol Gusztira.

– Megkergettük őket, a Vay Ádám utcaiakat! – Most már csak Klárit nézte, és egész váratlanul meghajolt. – Hát kijött egy kicsit, hát ki tetszett jönni? Jó most a levegő… – egy pillanatra elhallgatott, aztán hozzátette – …acélos. Olyan acélos a levegő.

– Tévedsz, Misa – legyintett Guszti –, nem a térre jött. Angolórára megy.

Misa kicsit közelebb húzta a szánt, aztán úgy fogta kezében a zsineget, mintha imádkozna. A lányt nézte, ahogy itt áll előtte kis, barna táskával, itt áll, de mindjárt továbbmegy. Hiszen sose jön ki a térre, csak éppen átmegy rajta. Mindennap lehet látni, ahogy átmegy a téren.

Misa rántott egyet a szánon. – Angol, persze, angol… Egy unokatestvérem beszél angolul. Orvos. – Olyan reménykedve nézett Klárira… talán ez még segít, ez az orvos unokatestvére. A lány a táskájához nyúl, most mindjárt indul. Még mondani kellene valamit az unokatestvérről.

De akkor Guszti Klári elé állt, megfogta a karját!

– Csakhogy nem engedjük ám el, Misa, megszánkáztatjuk egy kicsit.

Misa hátralépett. Hogy Klári itt marad, itt a téren?… és nem engedik el, amikor angolra megy? és talán majd a szánkójára ül?… – Előkapott egy nagy kockás zsebkendőt, nekiesett a szánnak, törölte, dörzsölte. Nem fordult hátra, nem, ne is hallja, hogy azok mit beszélnek, csak a szán legyen rendben! Nedves egy kicsit, nedves, de ha az ember rátenne valamit, mondjuk, a kucsmáját, azon lehetne ülni.

Klári a Misa széles, előrehajló hátát nézte, szinte eltűnt mögötte a szán. Hogy dolgozik! Guszti meg csak beszél, beszél… és a tér… miért ne maradhatna egyszer kint a téren? Mi az? Misa leteszi a kucsmáját a szánra…

– …hogy erre üljön, ha akar. – A fiú borzas haja egy perc alatt megtelt hóval, és már fehér prémsapkája volt.

– Te húzd – mondta Guszti –, én majd hátul tolom, aztán fordítva! Na ülj föl, Klári!

Nagy Misa a szán mellett állt és nézte, ahogy Klári ráül a kucsmájára, fölhúzza térdét, mindkét kezével átfogja táskáját, mintha attól félne, hogy elveszti. Nem lesz nehéz húzni, és a fordulóknál majd vigyázunk!

Misa megfogta a zsineget, felnyerített, és a szánkó elindult. Hátulról egy arc hajolt Klárihoz: Guszti. Nagyokat nevetett a fiú, mondott is valamit, de nem lehetett érteni. Bokrok, fák mellett futott a szán és olyan volt ez, akár egy utazás. Misa egyenletesen emelte lábát, barna posztónadrágja élesen kivált a fehér térből, haját elfedte a hó. Olykor, úgy oldalról, egy-egy pillanatra hátrasandított, aztán csak ügetett a szánnal.

Klári, ahogy így hátulról nézte, egyszerre érezte, hogy ez a fiú szereti, hogy estig húzná a szánt, és ezért is nyerít, mókázik közben, kezével az ülepére csapkodva… – gyü, gyü paci! – Valaki szereti… ez a fiú, aki itt lohol előtte. Haja benőtt a nyakába és minden olyan „hasznos” rajta: nadrágja, cipője. Az a másik, a diák semmit se tud róla. Egy este együtt álltak a gangon, amikor a Techlár kergette a feleségét. Akkor már úgy volt, mintha beszélnének.

– Utazunk! Utazunk!

Guszti arca közel hajolt, és a szánkó átvágott a kiskörön. Valaki félreugrott előlük. Nagy Misa röpült a szánnal, mintha ezzel a vágtatással akarna mindent elmondani a lánynak.

Klári oldalt hajtotta a fejét, haja röpült a szélben. Félig lehunyta a szemét, és mintha messziről látná a szánt, nagy, lovas szánt, ahogy vágtat a havas úton. Mellette ül valaki: a diák. Nem szól, nem mozdul, de itt van. Mindjárt megérkeznek egy fogadóba, ahol senkise ismeri őket, ahol furcsa, idegen nyelven beszélnek és különös italokat adnak.

– Jól ül? – Most Nagy Misa arca hajolt fölé, és Guszti húzta. A diák messze volt az idegen utakkal, ezek ketten voltak vele… körülötte a tér a vézna fákkal.

Egyszerre úgy fájt, úgy belehasított, hogy vannak más fák is, más országok és utak, de ő azt sose látja, csak itt, mindig itt körbe-körbe. Talán Párizsban is hull a hó, Lengyelországban és valahol Svájcban… vonatok vágtatnak a hosszú alagútban, a kalauz kinyitja a hálókocsit egy párnak. És a hegyek, a hegyek!

De őt elzárják ezek a házak a kis utcákkal, és hiába tanul angolul, sose jut ki, és még csak beszélni se tud erről senkivel, el se tudja mondani.

– Klári, mi baj, Klárika?! – Misa ijedt arca hajolt felé. A szánkó rándult egyet, aztán megállt. Guszti megfordult.

– Na, mi a görcs jött beléd már megint?!

A lány pedig csak ült a szánon összekuporodva, táskáját hóna alá szorítva – és sírt. Apró, tüskés könnyek futottak az arcán, akár eső verné. Ketten topogtak körülötte a havon, valaki melléült és átfogta a vállát. – Talán megütötte magát? – Azt kérdi: – Megütötte magát?

Aztán Gusztit hallotta.

– Ilyen ez a Klári, nála sose lehet tudni… Te, ne bőgj már! Hagyd, Misa, ne kérdezd, úgysem beszél!

Misa arca úgy volt a lány előtt, mint egy becsületes, kemény kődarab. – Dehát mi baj? mi történt?

Fölállt, végigsimított a nedves arcán:

– Ne haragudjatok.

Elindult, átvágott a téren.

Misa pár lépést tett, mintha kísérni akarná, de aztán megállt és utánabámult. Guszti pedig a lábával meglódította a szánkót.

– Elmegy az étvágyam, ha látom, biz’ isten elmegy!

 

*

 

– Éva nincs itthon, várja meg, mindjárt jön.

Mohiné rozsdás, középkorú arccal állt az ajtóban, egyik szemét félig lehunyta, a másik mintha felcsúszott volna a homlokába és onnan nézne Gáborra. Piszkos, hideg konyhát lehetett érezni rajta mosatlan edényekkel; szobák megáporodott fülledtségét. Akár tíz éve nem lépett volna utcára és gyanakodva figyel mindenkit, aki kintről jön. Sötét arc, mély redőkkel, a mosoly emléke is eltűnt róla.

Gábor beljebb lépett a szobába, becsukódott mögötte az ajtó. Egyedül maradt, de mintha valami láthatatlan nyílásból figyelnék minden mozdulatát. Körülötte elhagyott tárgyak, furcsa otthontalanság: kottatartó a tükör előtt, a sarokban egy halom egymásra dobált kotta, szétnyitott könyv az asztalon: Anatole France: Lúdláb királyné. Mellette rúzsos szélű színházi lap. De ezek a dolgok valahogy nem tartoznak senkihez, nem vártak senkit, mintha minden valaki másé lenne.

Éva, Mohi Éva hol járhat, honnan jön haza? Biztosan megint pénzért küldte az apja, most talán egy idegen szobában ül és vár. De még nála is szánalmasabb Gábor, ahogy itt ül és várja a Vergiliusával. Hazugság, csúfos hazugság! Udvarias pofával kérdezi a latin szavakat, amikor egész másról van szó. Ahhoz a másikhoz kéne elmenni, Szokolay Magdához. Talán már hazajött az apja, vagy végképp eltűnt. Az legalább megmozdult, otthagyta az otthont.

Gyors lépések az előszobában, aztán már előtte állt a lány, Mohi Éva. Állt az ajtóban, barna sálja lecsúszott, kabátja kigombolva, egyik zsebéből valami papír csüngött ki. Arca oly mozdulatlan, akár egy kifeszített tenyér és a tekintete, a tántorgó tekintete…

Gábor hozzálépett. (Hát akkor kérdezzük meg tőle, hogy készült-e, hogy miért nem várt itthon?) A lány hirtelen feléje hajolt, mintha meg akarna benne fogózni, arca szinte belecsúszott az arcába.

– Nem megyek többet, engem ne küldjenek pénzért, engem ne adjon el az apám, akkor inkább kiállok a sarokra, de ezt nem, ezt nem!

Gábor erős szorítást érzett a karján, aztán két kézzel fogta a lány vállát, hogy el ne vágódjon. Éva arca még mindig olyan közel volt és beszélt, beszélt, mintha önmagát korbácsolná. Homloka elszűkült, de a szeme megnagyobbodott, égett, lobogott.

– Pénzért küld az apám, kölcsönökért, amiket ő sosem kapna meg! Hogy vigyorognak rám, és hogy néznek… A Mohi már megint elküldte a lányát. – Megkínálnak cigarettával és likőrrel… utálom az italt, érti, utálom… és ezt az egészet! Most mindjárt bejön az apám, elém áll és kérdez… hát mit mondjak neki, az arcába vágjam, hogy a lánya, hogy a lányát?! – Egy pillanatra elhallgatott, aztán megint megragadta Gábor karját. – Vigyen el engem innen, akárhová, csak vigyen el!

Gábor egy mozdulatot tett, mintha tényleg el akarná vinni a lányt. Ugyan hová vinné? kin segíthet ő, várhat tőle valaki valamit?… Különben Éva is csak „úgy” mondta, mint ahogy neki mindenki mindent csak „úgy” mond. Talán tükörbe beszélnek ilyenkor, vagy egyedül egy magányos szobában. Hogy ráng a lány arca… mindjárt sírva fakad. Gábor azt is végignézi.

– Egyszer beszélt nekem valami utcáról, Gábor, egy kisfiú utcájáról, tudja, akinél albérletben lakik…

– A huszonegyedik utca. – Gábor benyúlt a zsebébe, elővette a gyűrött kis cédulát, Péter céduláját. – Fölrajzolta nekem, merre menjek, merre keressem; nézze, nézze csak! Ez a nagy kör a tér; mellette a kocka a színház… ha átvágok a téren és befordulok a színháznál, akkor megtalálom a huszonegyedik utcát. Így mondta Péter.

– Milyen utca az? Ott, ott élhet az ember, nem küldenek senkihez, akihez nem akarok menni?

– Nem. Akár reggeltől estig hegedülhet, senki nem zavarja. Én se kérdezem a latin szavakat.

– Hozza el egyszer azt a kisfiút, hozza el, hogy beszéljen erről az utcáról!

Hirtelen fölpattant az ajtó, az apa úgy állt a küszöbön, akár egy fenevad, ormányát előredöfve, szinte magával sodorva az egész lakást a feleségével.

– Na Éva, mit mondott a Ströck, rendben van a dolog? és miért nem jöttél be mindjárt hozzám, órákig kell rád várni, mikor tudod, milyen fontos, milyen sürgős! Beszélj már, beszélj! – megbocsájt tanár úr…

Éva az apjához lépett. Most arcul vágja, gondolta Gábor. De nem. A lány benyúlt a táskájába, kihúzott egy borítékot. Az apa elkapta tőle, mintha meg akarná szagolni, két ujja végigfutott rajta, akár az arcán a moslék vigyor.

– Derék, derék, derék kislány vagy. Így megvesszük azt a cipőt.

– Hagyd, apu, majd a Ströck megveszi. – Ezt úgy mondta Éva, olyan kedvesen, kislányosan.

Az apa tömzsi ujjai még mindig a borítékot tapogatták, látszott, hogy legszívesebben egyedül lenne vele.

– Mi… mit vesz meg a Ströck?

– A cipőt, aztán majd mást is.

Az anya egyszerre a szoba közepén volt, akár egy lavór szennyes vizet zúdítottak volna be.

– Mit mondtál, Éva?! ismételd meg, ismételd meg! Hogy jön ahhoz egy idegen, hogy neked vegyen valamit, hát ki ő neked, ki az a Ströck?

– Ezt én is helytelenítem. – Az apa a borítékot simogatta és az ajtó felé pislogott.

– Helyteleníted, apa? hát akkor miért küldesz? Hiszen mindig én megyek ezekhez a vén mukikhoz.

– Mi az, miféle mukikról beszélsz? igazán nem értem. Nagyon derék, tisztességes ember a Ströck meg a Rázsó és csak azért küldelek, mert én nem érek rá.

– …mert neked nem adnának egy vasat se. A te üzleteid! Ugyan, apa, ki ad arra pénzt?!

– Na de most már elég, elég legyen, nem tűröm ezt a hangot! Az ember dolgozik, izzad, hogy a lányának mindene meglegyen és akkor ilyeneket vágnak a fejéhez! Hát ezért aztán érdemes volt küzdeni, ezért igen… te ne röhögj Éva, mert úgy váglak pofon!…

Az anya közéjük ugrott, akár egy leomlott, ócska erkély. – Az egész azért van, mert mindenhova az Évát küldöd, azért beszél így és a hozományomat is elverted az utolsó fillérig, a házat, a telket!…

– Kezdi, megint kezdi ez az átok! – Az apa mindkét karját egyszerre lökte a levegőbe. – Most elmondja élete történetét! Mi az, hogy nőkhöz jártam a Nagymező utcába?… hát melletted kellett is!

– És ezt még a szemembe vágod a gyerek előtt?! Most még csak azt mondd, hogy a pénzemért vettél el!

– Már mondtam, és azt is mondtam, hogy utállak, mert kövér vagy és mocskos…

– …te beszélsz, te lúdtalpas vigéc?! A koszból húztalak ki, a mocsárból, ó, bár hallgattam volna az apámra meg a Sándor bátyámra, és nem mentem volna egy ilyen link trógerhez… én vagyok neked mocskos, én, te kaucsukgalléros csirkefogó, nem volt egy rendes inged, plasztront akasztottál a nyakadba és tintával bekented a sarkadat, mert kilógott a cipőből, a büdös harisnyádból, nem volt egy gatyád, amikor hozzád mentem… és én vagyok neked mocskos?!

– Te, drágám, te, és inkább fogok magamnak egy cigánylányt vagy akárkit…

– Tudom, hogy a Mátyás térre jársz nőt fogni, meg a Nagyfuvaros utcába, a Sándor is látott, az való neked, egy ilyen vigécnek!

– Vigéc, lúdtalpas vigéc?… hát igen, az voltam! Aztán ki a fene vett volna el téged, még a pénzedért se kellettél senkinek! Nehogy megint azzal az orvossal gyere nekem, mert felképellek, azzal az orvossal, aki Brazíliába szökött előled!

– Előlem?!

– Rosszul mondtam, bocsánat, pardon, rosszul mondtam… – A férfi meghajolt, mintha pukedlizni akarna, valami cukros, kislányos mosoly jelent meg az arcán, és Gábor egy pillanatra szinte pruszlikban és főkötőben látta… – előletek menekült, előletek! az őrült Sándor bátyád meg a vén, fosos apád elől!

– Így beszélsz az apámról, akit kifosztottál, te, te sikkasztó?! Azt hiszed, nem tudom, hogy…

– Kuss!

Ebben a pillanatban fölhangzott a hegedű. Éva a szülei mellett hegedült, de mintha valahol egy távoli szigeten lenne. Azok ketten elhallgattak és csak nézték. Gábor a cédulát nézte a kezében, amire Péter fölrajzolta a huszonegyedik utcát, aztán a hegedülő lányt és azt a kettőt… olyan torz, olyan értelmetlen volt az egész. A lány fél arcát a hegedűre dűtötte, vonót tartó keze pedig mintha el akarna szökni, röpülni, de közben a szüleit nézte, ahogy lassan hátrálnak az ajtó felé.

– Nem normális ez a lány.

– Inkább latint tanulj, hallod-e? nem potyára fizetünk érted!

Ahogy kivonultak, Éva leeresztette a vonót, aztán csak állt lecsuklott fejjel, kezében a hegedűvel.

– Felemelő dolog, nem?

Így állt a hegedűvel meg a vonóval és valósággal felragyogott a fájdalomban. Fényt kapott tőle a szoba. Kissé duzzadt, gyerekes ajka nedvesen szétnyílt, a vonóval egy mozdulatot tett, és Gábor megcsókolta…

…megcsókolta, mert sehogy másképp nem tudta volna elmondani, hogy milyen kedves, mennyire ember… egy pillanatig egymás mellett voltak, aztán a lány fölnézett.

– Ez butaság.

Nagyon halkan mondta, alig lehetett érteni. Gábor vette a kalapját és ment, nem köszönt, nem nézett vissza: úgy maradt előtte a lány, kezében a leeresztett hegedűvel.

Ez a kép volt előtte, ahogy ment lefelé a lépcsőn, ez a kép, akár egy csöndes, tiszta ének békésen úszó dallama. Amikor már nagyon fáj valami, akkor tör föl az emberben ez az ének, elmossa a szenvedést, a kínt. Ha legközelebb jön, megkéri Évát, hogy hegedüljön. Legközelebb… – akkor már megint a latinnal piszmognak, az anya esetleg bejön és mögéjük áll. Legjobb lenne nem jönni többet.

Aztán nem gondolt semmire Gábor, csak a hegedűre. Énekelt magában, nagy zenekart vezényelt, egyszerre állt a hatalmas, kivilágított színpadon és egyszerre fogta az anyja kezét, aki föléje hajolva dalolt. Végtelen, sáros úton vonult a katonákkal és énekelt. De egy dallama volt mindegyiknek: a tisztaság és a szeretet.

Egyszerre csak hosszú fasorban állt villák és kertek között. Hol van? hogy került ide?

– Na mi az, fiatalember?

Valaki megfogta a karját: Borsos. Hatalmas kucsmában, sállal állt mellette, kétoldalt a kucsma mögül kusza, szürke fürtök lógtak; hatalmas, vörös arcán valami olyan kielégültség, mintha verekedett volna. Szájában derűsen szortyogott a szivarcsutak.

– Vívtam, fiatalember, asszóztam, tudja, mi az? Érzem az izmaimat. Megvan a rádió-előadás és azt hiszem, a kiadónál sincs baj. Onnan jövök, a kiadótól. Elhoztam a zsákmányt, a pénzt és a rablólovag most megtér várába, egy kávéházba. Ezek a harcok kiadókkal, szerkesztőkkel micsoda megalázó, pokoli küzdelmek és mégse tudnék nélküle élni!

– Még sosem volt lapnál vagy állásban?

– Nem, azt nem! Viszem a kéziratot… Kell? ide a gubát, gyerünk, jó napot, alászolgája, semmi közöm senkihez! Inkább éjjel-nappal dolgozom, de hogy örökké egy csomó hülye, savanyú pofát nézzek?… nem, nem!

– Mikor látta Kompóthyt?

A szivarcsutak valósággal elborult Borsos szájában, húsos alsó ajka fáradtan, kedvetlenül lecsüngött.

– Kompóthyt kirúgtam az életemből. Kész. Végeztem, elég volt. Maga találkozik vele? Mit csinál? ügynököl? Majd onnan is kirúgják. Mert jegyezze meg magának, Kompóthy az az ember, akit mindenhonnan kihajítanak. Őrült. Én pedig már megelégeltem az őrültségeit. Magának például nem mesélte, hogy a kislányok üldözik? Igen, villamoson, utcán a kislányok… csettintenek neki. Csettintenek. De ez csak egy apróság. Kompóthy például már meghalt. Igen, igen, ő persze nem tudja, egész egyszerűen elfelejtette.

Borsos kihúzta magát, fölemelte a fejét, szippantott a csutakból, „jelentősen” szippantott.

– Ezerkilencszáztíz május … Kompóthy Budán lakik egy albérleti szobában, onnan jár be Pestre kölcsönökért a kávéházba. Aztán egyszerre csak eltűnik, nem jelentkezik. Eltelik egy hét, tíz nap… Kompóthy nincs. Elmegyünk a lakásába Farkas Lóránddal, neki volt az első bábszínháza Pesten, a fiát most csukták le valami panama miatt, tehát elmegyünk Farkas Lóránddal és megkérdezzük a háziasszonyt, mi van Kompóthyval? Nem tudja. – Beteg? – Nem tudja. Kopogunk az ajtaján. Semmi. Az ajtó zárva és valami, valami illat árad belülről. Lórándra nézek. – Be kell menni. – Az asszonynak nem volt más kulcsa a szobához, lakatost kellett hívni…

Borsos egy pillanatra elhallgatott, még a szivar se szortyogott.

– Az a bűz!… csak álltunk az ajtóban, nem láttunk semmit. Aztán lassan, mint távoli derengés, egy ember, egy meztelen ember vékony vonala az ágyon. Az ágyról eltűnt a takaró, párna és a székek is hiányoztak a szobából. Közelebb mentünk: – Kompóthy csukott szemmel az ágy vasán… de micsoda egy halomban, rakásban feküdt az az ember! A háziasszony úgy esett össze hangtalanul, akár egy zsák, Farkas Lóránd mentőkért rohant, én pedig kinyitottam az ablakot.

– Az ablak alatt egy vörös nadrágos, apró szemű férfi állt. Ahogy megpillantott, fölemelte az ujját. – Hát az úr? – Miféle úr? – kérdem – miféle úrral van magának dolga? – Egy darabig csak néz, aztán beszélni kezd az úrról, aki az ablakon át eladta a nadrágját, kabátját, a széket, a lepedőt és még mást is, de most már pár napja nem nyitja ki az ablakot… csak nincs valami baja? – Nem várta meg a választ, hirtelen megfordult és elinalt.

– Jöttek a mentők, Kompóthyt becsavarták egy lepedőbe, aztán gyerünk a kórházba! Ott injekciót adtak Kompóthynak, kitisztították. De ahogy fölébredt, ahogy fölült az ágyon és cigarettát kért, már nem emlékezett semmire. Nem tudta, honnan hoztuk el, nem tudta, hol lakott és mit csinált. Két hónapig volt a kórházban, aztán kirúgták. Italt és cigarettát csempészett a betegeknek.

– Ilyen volt Kompóthy halála, amiről ő már semmit se tud.

Borsos szivarja kialudt, gyufa után keresgélt a zsebében, de aztán kikapta szájából a csutakot és a földhöz vágta.

– Elég volt Kompóthyból, elég! Különben se érek rá, isten áldja, fiatalember!

Gábor ismét egyedül maradt a hosszú fasorban, nézte, ahogy Borsos elvágtat, eltűnik, aztán elindult ő is a liget felé.

 

*

 

Péter bejött a szobába, valósággal becsúszott két kezével a kilincsbe fogózva. Arca égett és egyik harisnyája lecsúszott, haja nedvesen csillogott, mintha kint futott volna a hóban. Megint akkor jött, amikor Gábor készült valahova. A tükör előtt húzogatta a nyakkendőjét és a szeme sarkából nézett a gyerekre. Nem szólt, nem is köszönt; ők ketten sosem köszöntötték egymást, sosem búcsúztak, mintha tulajdonképpen mindig együtt lennének. Gábor azt se mondta: ülj le, maradj csak… – tudta, hogy a gyerek úgyis marad és beszél. Elmond valamit, ami néha olyan, mintha Gábor gyerekkorából jönne, mintha vele történt volna. – Egyszer majd az anyámról beszél, meg hogy egy fűszerüzlet pincéjében kísértetet játszottunk. Hogy lötyög a harisnyája és biztosan nedves az orra…

– Elmondtam már neked, hogy temettük el a macskát? Tudod, hatalmas macska volt, olyat még nem is láttam…

Gábor tovább húzogatta a nyakkendőjét. Tulajdonképpen leülhetnék és hallgathatnám – gondolta –, hova a csudába kell nekem sietni? Hanem azért azt mondta:

– Biztosan nagyon érdekes volt az a temetés, de láthatod, hogy dolgom van.

A gyerek valahol Gábor mögött állt, és csak beszélt, hiszen megszokta már, hogy mindenkinek mindig dolga van, és sosem érnek rá semmit se meghallgatni.

– …akkor még nem itt laktunk, hanem egy telepen a vasúti töltés mellett. Nagy vonatot sosem láttam, csak megrozsdásodott mozdonyokat egy-két teherkocsival. Egyszer elefánt állt egy fedetlen kocsiban, fölemelte az ormányát és úgy állt, akár én a lavórban, amikor a hátamat mossák. A testvérem sokáig beszélt az elefántról és várta, hogy majd megint föltűnik a vagonban. De nem láttuk többet. Igaz, a testvérem mondta, hogy egyszer este látta a telep végén, a mezőn, ahol már nem lakik senki. Ócskavasak között állt az elefánt, aztán elindult a kertes házak felé, de nem látta senki, nem vette észre senki, hát eltűnt. Mindenki eltűnik, akit nem vesznek észre, mondta a testvérem – és ha valaki hiába csönget az ajtón, hát elmegy, és soha többé nem jön vissza.

Péter fölcsúszott egy székre, onnan beszélt, akár egy doromboló macska.

– A házunk pedig éjjel hajó volt, hatalmas, nagy hajó, úszott a sötétben. Már este be kellett vinni mindent az udvarról, széket, játékot, könyvet, hogy el ne merüljön. A testvérem volt a kormányos, én a kapitány. A fedélzeten álltunk a sötétben és a szélben… keveset beszéltünk. Távcsővel figyeltem a tengert. – Kapitány, nem látja a kalózokat? – Mindig a kalózhajókat vártuk. Az apró, kis házak a mező szélén kalózhajók voltak éjszaka és a Nyúlszájú vezette őket, de bennünket nem mertek megtámadni, mi védtük a többi hajót is. Volt egy tépett szőrű macskánk, egyik füle behasítva lógott – még a régi tengerészek hagyták itt. A testvérem azt mondta, hogy apa is tengerész volt, csak most már nem akar róla beszélni.

Gábor lerántotta a nyakkendőjét és bedobta a szekrénybe. Másikat keresgélt a szekrényben – és fölvett egy szalmakalapot. Bevágta a sarokba. Aztán leült a dívány sarkára és a gyereket figyelte.

– Mindenki félt a macskától, mert vad volt, és a kutyákkal is megverekedett. Nappal nem is lehetett látni, csak este került elő, amikor mi már a fedélzeten voltunk. Mellénk kuporodott, akár egy kötélcsomó, és el nem mozdult. Azt hiszem, egy régi, elátkozott kapitány volt, akinek elsüllyedt a hajója tele kinccsel. Vihar jött, hajtotta a szél a hullámokat, és a macska fölállt, a hátát görbítette… megnőtt, egyre nagyobb lett, felért a holdig. Oly hatalmas volt, hogy már nem is lehetett látni… ő volt az éjszaka és a vihar. Akkor föltámadtak mind a régi kapitányok, kormányosok és matrózok, az elsüllyedt hajók följöttek a tenger mélyéből, és az egyik roncson észrevettem apát. Csíkos pizsamában volt és pipázott, a fején valami turbánféle. A roncson állt és a hátát vakarta. Ő is látott bennünket, de nem szólt, a fejét is elfordította, mintha megijedt volna tőlünk. A kövér Rabnec bácsi egy ablakban úszott előre, éppen úgy állt ott, mint amikor délután kinézett az udvarra, csakhogy most mindenféle kis zászlóval integetett. Volt neki piros, kék meg sárga. Aztán némely hajónak csak a hatalmas árnya látszott, a kettéhasadt vitorlával, a kormánnyal, amely magától forgott. Aztán a macska lassan visszakuporodott, a vihar elmúlt, és a hajók is eltűntek.

– Hát ilyen macskánk volt és anya meg a házmester mégis azt mondták, hogy meg kell mérgezni. Nappal nem láttuk a macskát, éjszaka se jött elő… pedig kerestük a testvéremmel, hogy elvigyük, elbújtassuk. A pincében kerestük, a fáskamrában, tudtuk, merre szokott járni. Egy este a mezőre is kimentünk, hátha ott van. Sehol nem találtuk. Elment, gondoltuk, megérezte a veszélyt és elszökött. Aztán egy délután ott volt az udvaron: szája széthúzódott és forgott, forgott. Fújt, prüszkölt, majd lehasalt és négy lábon kúszott előre. Kijöttek a gangra, úgy nézték. Valaki követ dobott felé, aztán többen is. Elnyúlt… így hevert egy darabig, majd megint csak talpon volt és jött előre, mintha mindenkivel meg akarna verekedni. Egy kődarab a két szeme között találta. Előrecsuklott a feje, fölbukott. Este már a szemeteskosáron láttuk: a feje mintha le akarna esni, teste fölpuffadt, megnőtt, hasából egy csomó légy szállt föl.

– Kivittük a mező szélére, a testvérem meg én. Tengerésztemetés volt. A testvérem ásta a sírt egy ócska konzervdobozzal, én pedig mellette álltam és fújtam a trombitát. – Hű bajtárs – mondta a testvérem –, nem felejtünk el. – Nem jelöltük meg a sírt, de tudtuk, hol van, és minden este kimentünk hozzá. Egyszer azt mondta a testvérem: – már nincs odalent. – Hát hol lenne? – Majd meglátjuk… – és kezdte kikaparni a földet. A macska eltűnt, csontokat se lehetett látni, csak valami nagy, fényes hátú, mozdulatlan bogarat. Visszadobáltuk a földet, hazamentünk. Egy éjszaka, amikor a fedélzeten álltunk, megjelent a macska… tépett szőrrel, megdagadva, széthúzódott, vigyorgó szájjal. Csak éppen átlebbent a hajón és már el is tűnt.

Péter elhallgatott, és Gábor úgy érezte, hogy már régen hallgat, és talán nem is beszélt, amikor egyszerre a térdén volt a gyerek. Két kezével átfogta a nyakát és hozzáhajolt.

Ugye, te meghallod, ha a testvérem csönget… és szólsz nekem?

Lecsúszott Gábor térdéről, és kiment a szobából.

 

 

*

 

A pályaudvar hatalmas üvegteteje valahogy eggyé vált a füstösen gomolygó éggel, és az apró, gomba formájú emberek mintha ebből a megfeketedett égből lépnének le csomagjaikkal. Gábor végigment a sínek mellett, aztán odakint megállt, háttal a pályaudvarnak, a legfelső lépcsőn, szinte lebegve ég és föld között… mögötte vonatfütty, árusok, hordárok kiáltozása, és lent előtte az utca meg a tér, mintha arra várna, hogy egy mozdony kitörjön, kiszabaduljon óriási üvegketrecéből.

Így állt Gábor és ismét érezte a füstös várótermet a hirdetésekkel, azt a pillanatot, amikor fölszállt egy üres kupéba, hogy a másik oldalon kilépjen, két ajtó között elsuhanó alakját. – Drágám! – lihegte felé egy vörös szájú, szőke nő. Úgy jött lobogva, kigyulladt arccal, zöld selyemsálja repkedett körülötte. – Drágám! … – és egy bajuszos férfi karjába omlott. Gábor mellettük állt: miért nem engem ölel? – gondolta, és egy mackónadrágos nő után fordult. Kocsit tolt a nő mindenféle könyvvel, folyóirattal. Gábor egy darabig vele ment. – Vesznek könyvet? – A nő nem hallotta, mereven föltartott arccal tolta a kocsit. – Öregem, édes öregem! – valaki átölelte Gábor vállát, de mindjárt el is engedte, ahogy az arcába nézett, a nő is eltűnt a kocsival. Egy mozdony fújtatott gőzben verejtékezve, mintha magával akarná rántani az egész pályaudvart.

A fiú, ott a lépcsőn, kihúzott a zsebéből egy levelet. – Csütörtök délután várom. Magda. – Ennyi volt rajta, nem több, és ahogy ezt megkapta, elindult, de nem Magdához, hanem ide a pályaudvarra, mint aki utazni akar, utazni… Szűk a város, és elég volt ezekből az arcokból! – Magda vár, még sose írt levelet, sose várt… De nem, nem megyek, semmi közöm hozzá!

Aztán mégis elindult lefelé a lépcsőn, de a pályaudvar továbbkísérte. Emberek ültek a lépcső mellett a hóban, vékony, száraz férfiak, akár az elhullott dohányszálak, mezítlábas fiúk, leventesapkában… az egyik kenyeret evett szalonnával, mellette egy kövér nő aludt. – Lenyúlt a sor a térig. A vidék kilökte őket, a város nem fogadja be. A tér vaskorlátján ringatja anya a gyerekét, föléje hajol, énekel. Kesebajuszos férfi cigarettázik mellette fölhúzott térddel. Katonaládák, színes-rongyos batyuk a hóban, a tér padjain. Egy öreg lomposbajuszú fölállt, vállára kapta motyóját.

– A Garay tér merre van? Kovács Jenőt nem ismeri az úr? Ott lakik a Garay téren, föl is van írva… – Piszkos, kis cédulát húzott elő.

Nem, Gábor nem ismeri Kovács Jenőt, hanem a Garay tér… és megint az anyát látta a gyerekével. Úgy lebeg a tér felett, akár a gyászszínű füst. A leventesapkák megmozdultak, mintha mindnyájan fölállnának, megindulnának. – Adj egy cigarettát, Lali! Mi a fenének jöttünk ide, mi a fenének?! – darálja egy hang.

– A fiam is fönt van, de ahhoz nem megyek… iskolába járattam, kitaníttattam… – Az öregnek csak a nagy szürke bajusza mozgott. – Már két éve nem ír semmit, nem is tudja, hogy eladtuk a házat, és feljöttünk anyával. Nagy Jánosnét se tetszik ismerni? egy vendéglőben főz…

Gábor lelépett a járdáról, otthagyta az öreget motyójával, gyűrött cédulájával. A túlsó oldalon megállt és visszanézett. Az öreg még mindig utána bámult, csakhogy már többen voltak körülötte: két nagykendős asszony meg egy szakállas férfi. Gábort nézték. A szakállas fölemelte a kezét és füttyentett, aztán mondott valamit az asszonyoknak. A kocsiút az autókkal, villamosokkal úgy hömpölygött közöttük, akár egy harcias, vad tenger. A kis csapat egy pillanatra mintha át akarna kelni Gáborhoz, de a járda szélén megálltak.

– …Azért se fáj, azért se mutatom!…

Vékony, festett arcú kislány énekelt Gábor mögött, hátát a vendéglő táblájához dűtötte, és énekelt kezében kis füzettel. A hátak és vállak egy pillanatra eltakarták, de aztán megint Gábor előtt volt. A lány arcán látta az utcát, a hosszú utcát, végig a régi Lóverseny tér felé. A félszemű katonát, ahogy egy ládikát nyekerget, az árusokat, a nőket és a kocsmákat. – Az én babám, az én babám egy szerecsen törzsfő!…

Most kimenni a régi Lóverseny térre, ahol egyszer megöltek és elástak egy nőt, megállni a havas mezőn, a régi futballpálya mögött… ott majd előveszi a levelet, Magda levelét. – Vár, már ott kéne legyek… Mit tud erről ez a lány, aki itt énekel, és mit tud Magda a régi Lóverseny térről? Mikor ölték meg azt a nőt, talán két éve, a Grassalkovich utcai kocsmákban még biztosan emlékeznek rá. Egy kis szemüveges férfi volt a gyilkos, beásta a földbe a nőt, aztán narancsot vett.

Megint előkotorta a levelet. – Vár, már vár, de engem nem lehet rángatni! talán az apjával van valami. Ilyenkor kellek én! hát nem, nem! Az írás, milyen az írása?… Nyugodt, közönyös betűk, de ahogy a nevét alákanyarította, az olyan, mint egy kiáltás.

Magda, olvasta, Magda, és közben már ment. – Ez is levél? semmi megszólítás, csak egy sor: csütörtökön délután várom. – Ez inkább parancs, vagy mi a fene! miket írhat másnak, például annak a „hernyópofának”! Nem, hát biztosan történt valami, az apja megőrült, talán már meg is ölte… na, na! Az ám, hogy megölte, mindjárt ilyesmire gondolni. Bolond az öreg, ahogy állt a konyhában, meg ahogy elment hazulról… Talán megfojtotta Magdát és abba a hatalmas zöld vázába dugta, ő pedig újságot olvas. Én bivaly, állat, hát megint bedűlök ennek a lánynak, hát megint miket gondolok! Frászkarikát ölték meg, a díványon hever, már el is felejtette a levelet… de mégis, ha az öreg megölte volna… az ilyeneknél sosem lehet tudni, akkor már ez a levél itt a zsebemben egy halott levele. Zenét hallgat, zenét egy kultúrtetűvel és fütyül rám! Hát milyen volt a lóversenytéri gyilkos? csöndes, szerény kistisztviselő, aztán összeakadt azzal a nővel, megölte, kirabolta. Erről mit írnak majd a lapok?! a gyilkos apáról?

Az utcák egyetlen vékony vonalba szaladtak és Gábor ezen az éles pengén futott. Oldalt elmosódva kirakatüvegeken, ablaktáblákban látta önmagát, olykor eltűnve, elmerülve, aztán megint fölbukkanva… idegen, csodálkozó tekintetekben látta önmagát, riadt, bosszús mozdulatokban, ahogy félreugrottak előle. Mintha kiszívták volna körülötte a levegőt, a zajokat se lehetett hallani. Valami hatalmas szürke üvegbura alatt futott, egyre kisebb lett, egyre parányibb és nem jutott előbbre.

Valósággal beesett a kapun. Pár lépés az udvar és már zengett a csengő.

Az apa állt az ajtóban, kissé félrecsúszott svájcisapkában, kezében újsággal.

– Éppen most ment el.

Még mondott valamit, de Gábor azt már nem hallotta. Úgy zúgott a feje, és az apa arcát is szakadozott, tört vonalakban látta… mintha tányérok zuhannának a földre csörömpölve, darabokra törve.

– De azt írta nekem, azt írta…

Az apa hunyorogva a papír fölé hajolt. – Igen, az ő írása.

– …hogy vár. Itt van: csütörtök délután vár.

– Nekem nem szólt, nem mondta, hogy vár valakit.

– Azt se mondta, hogy visszajön?

– Nem mondta…

Aztán csak álltak az előszobában. Gábor az újságot nézte az apa kezében, fagyott hidegség indult a lábából, akár egy lavór hideg vízben állna.

– Menjünk be – mondta az apa –, várja meg. Lehet, hogy nemsokára visszajön.

Gábor mintha a földön gubbasztana törökülésben és többé már fel se áll… aztán megint bement a szobába, távolról hallotta az apát.

– Ilyeneket csinál ez a Magda, ilyeneket ír valakinek, aztán elmegy. Úgy el tud felejteni mindent! – Megfogta Gábor vállát. – Menjen, menjen innen, ne is várja meg, kérem erre, én kérem! Én visszajöttem, nem tudtam itt hagyni. Mit mondott magának? hogy szereti? – nem igaz! Senkit se szeret, önmagát se, senkit! Látja a szekrény betört üvegajtaját? Ez akkor volt, amikor visszajöttem. Én törtem be. Itt találtam egy trógerral… szólt a gramofon, Magda pedig, mintha már nem is emlékezne rám… azt hiszem, megütöttem akkor, arcul vágtam. Elesett, vérzett a szája, lemosta, mintha nem is az ő arca lenne, nem is az ő vére.

Az apa lecsúszott egy székre, még mindig fogta az újságot, elővette a szemüveget, de nem tette föl.

– Ha ember, ha férfi, hát akkor elmegy, mert érzi, kell érezze, mi történik, micsoda megalázás! Látom én, hogy már semmit se tud csinálni. – Legyintett az újságjával.

Miért mondja ezt? azt hiszi, olyan fontos ez nekem? – Gábor az apa mellett állt… bosszúság áradt el benne, tüskés bosszúság, hogy ilyeneket mond neki az apa. Miért nem tud ő már semmit se csinálni, miért? – Tessék megmondani?!

De az apa nem felelt, csak a fejét ingatta. Gábor bele tudott volna kapaszkodni a húsos, kövér tarkójába és rángatni, rángatni, ököllel ütni a fejét.

– Mondja meg legalább!

Az apa fölnézett, szeme vékony réssé húzódott.

– Akkor menjen hát, menjen el! mit akar itt?!

Gábor hátralépett, keze végigcsúszott a kis asztalkán. – De hiszen nem mondta, hogy szeret, sosem mondott ilyesmit. Nem csapott be, ne tessék azt hinni és el is megyek. – Az apára nézett és most, most már nem értette, miért haragudott rá.

– Nem csapta be? No lám, hát nem is csapta be? Mert még annyira se törődik magával! Menjen hát és hagyja, hogy egyedül várjam, találkozzon mással, várjon mást, de nekem csak ő van!

– De hiszen az előbb azt mondta, hogy nem tudok elmenni, hogy már semmit se tudok csinálni…

– Az előbb, az előbb… nem emlékszem én már, mit mondtam… Micsoda egy ember maga, üljön hát le! Hallja, mit akar azzal a vázával, még feldönti!

Gábor a hatalmas, zöld váza szélét fogta és belebámult. Szinte ugyanazt az izgalmat érezte, mint amikor az utcán rohant. – Meggyilkolták Magdát, meggyilkolták. – Hideg sötétség csapta meg a vázából. Hirtelen fölnézett a másik szoba csukott ajtajára, az apát valahogy oldalról látta az újságjával.

Az ajtóhoz ugrott, fölrántotta, mögötte földűlt egy szék és az apa elkapta a vállát.

– Megőrült?!

– Hol van, mondja meg, hol van? Én tudom, miért írta azt a levelet! – Mert félt.

– Kitől?

– Magától!

– Beszélgettetek?

Magda állt mögöttük bundában, mosolyogva, kezében kis csomaggal és még egyszer megkérdezte: – Beszélgettetek? Ugye mondtam, Gábor, hogy az apám szereti magát? Apus, az újságod… – fölemelte a földről a lapot és az apa kezébe adta.

Az egy pillanatig csak állt az újságjával, aztán elfordult, megigazította a feldűlt széket és kiment. – Oly észrevétlenül tűnt el és már hallatszott, ahogy odakint becsapódik az ajtó.

Gábor még mindig a hálószoba nyitott ajtajában állt és hallgatott. Ez, ez a mosolygó lány nem is Magda, nem ő írta a levelet, nem hozzá jött, nem ezt féltette. Ez a lány csak betévedt ide.

Magda közelebb jött.

– Miért hallgat?

– A levél… – furcsán, érdesen recsegett a fiú hangja.

– Ja, igen! – felnevetett. – Hát látni akartam!

– Semmi más?

– Mi lenne? Gondoltam, magától úgyse jön, hát írtam. Tegye az asztalra ezt a csomagot, bontsa ki. Sütemény. Akad itt ital is. Igen, mert maga nem jön, bebújik az odújába, mintha mindenkire haragudna. Írtam, mert látni akartam – hát nem elég ez? mit akar?

Gábor előtt füstszínű pohár, mintha bánat, szenvedés, méreg kúszna fel a szélére. Nem nézett Magdára, csak a kezét látta.

– Semmi se jó magának, semmi? igyon hát!… Egyszer régen azt mondta, hogy egyedül akar velem lenni, most itt van – na és?! Slemil! tehetségtelen slemil, egyebet se tud, mint borús pofákat vágni! Hát nem tudta, nem érezte, hogy szeretem? Azért, mert mások lógnak körülöttem? Miért néz úgy, nem hiszi?…

– Nem igaz! Maga se hiszi, az egészet csak azért mondja, azért csinálja… ó, ismerem én, ismerem! – Úgy hajolt a lányhoz, mintha meg akarná ütni, aztán elkapta a száját… mintha fölszívná a száját, arcát, testét.

Egy pillanatra elszabadult a lány… hátracsuklott a feje, öklével a fiú karját verte.

– Engedjen most, engedjen!

Visszahanyatlott Gábor vállára, haja az arcába zuhant, és a fiú a karját érezte, a bőrét, a mellét, ahogy kibomlott a ruhából: két egymástól elforduló, haragos nővér!

Később nézte, ahogy a lány aludt, akár a holdsarló, emelkedett a homloka, fehér volt és oly sima, de az arca elsötétedett a leeresztett, hosszú szempillájától. Gábor végighúzta ujját a lány homlokán – …és most szeret? csak azt tudom, hogy itt van a karomban, fények, fények suhannak át az arcán, mintha mély, tiszta vizű tóban úszna, amit még ember nem látott, ha felébred és rám néz, talán meg se ismer, nem érti, miért vagyok mellette, de már nem küldhet el! – alszik, rángatnám, tépném a haját: nincs idő alvásra! Felcsillan a szeme, valahonnan messziről, az álomból, onnan lát engem, aztán megint elmerül.

Gábor felállt a díványról, oly idegenek voltak most a bútorok az alvó lány körül. Kint az előszobában a kabátja egyetlen, gyűrött ránc… visszamenni a lányhoz és együtt ébredni!

Kilépett az ajtón.

Fehéren villogott a havas éjszaka, a sarkon ketten toltak egy hóba ragadt taxit, Gábor közéjük állt. – Nyomás, na még… jól van, édesapám! – és akárcsak a nevét kiáltaná: – Magda! Magda!

 

*

 

– Mit akarsz aranyapám, mit akarsz aranyapám? nem jó már neked az Ica, meg a falábú Irénke, pedig őt még az is kedveli, aki különben nőre se néz! Ki jó hát neked, kit akarsz? – Aranka az asztalra hajolt, két kerek kezét összekulcsolta; úgy nézett a sovány arcú, ősz férfire, akár egy ápolónő. Közöttük borosüveg két pohárral. Aranka három egybefolyt, nagy pacni: az alfele, a hasa és a feje. Hátsója túlcsordult; és ahogy ült, szinte felcsúszott a nyakáig, hatalmas keblei majd kiestek a házias, kötött szvetterből. Kerek, púderes folt az arca, de púderes libakék szemének csüggedt, bánatos tekintete, szalmaszínű haja a komoly, fekete kalap alatt. Ölében táska, akár a fegyvere. Olykor kikapott egy hihetetlenül apró zsebkendőt, szeméhez, orrához nyomkodta. Aztán megint csak az ősz férfire nézett, akinek az arca mintha elveszne a borosüveg mögött. Igen, mintha az ember már tulajdonképpen itt se lenne, csak két kezét, kinyújtott kezét hagyta volna az asztalon.

– Nem vagy te már a régi Heltai Pali, nem lógattad te így a fejed! Züm-züm, mondtad azelőtt, ha bejöttél és kezdődött a muri: magad mellé ültetted a harmonikás Mancit, a lányokat és nekem, nekem Aranka néninek fasírtot rendeltél. Nem azért mondom, aranyapám, igazán nem azért! Margit! két szép fasírtot tört burgonyával és még egy fél litert szódával! Hiszen jó fiú vagy te, Heltai Pali, csak hát beléd esett a féreg. Nem kellenek már ezek a lányok. Pedig hol találsz ilyeneket, mondd, hol találsz, mint itt, Aranka mamánál?

Heltai Pali fölemelte az ujját és megkopogtatta az asztalt. Nem szólt, nem felelt. A pult felé nézett, ahol két lány állt, akár két színes, egzotikus toll, közöttük egy nyurga fiú, sápadt homlokára tolt kalappal. Hátul, a kályhánál, egy ráncos, öreg indiánarc szürke trikóban, sima, rövidre nyírt hajjal; olykor fölemelte a kályha ajtaját, belapátolt egy kis szenet. Nem volt már az se nő, se férfi. Pár lépcső vezetett egy elfüggönyzött, sötét helyiséghez. Egy pillanatra felgyulladt a villany, látni lehetett, ahogy valaki feláll az asztaltól, aztán megint sötét lett, csak elveszett, tétova lépések nyikorogtak odafent.

Harmonikás nő lejtett fel-alá, leült egy asztalhoz, hogy megint fölálljon. Sötétkék munkaköpenye, akár egy fűszerüzletből, középen elválasztott, barna haja egy házilányé.

– Semmi forgalom! – sóhajtott Aranka – ilyen rossz napot, mint a mai… és már két razzia volt! talán azért még lesz valami, hiszen még tizenegy sincs. Hol hagytad a barátaidat, Heltai Pali, azok is elmaradtak? Azelőtt sose jöttél egyedül, emlékszem a tanár úrra meg arra a másikra, aki megígérte, hogy megírja az életemet. Hogy tudnék néha sírni, nem is gondolod… hogy még fölkelni sincs kedvem, hát még marháskodni!… Színésznők voltak itt a múltkor, kedves, drága színésznők, biztosan ismered őket. Persze már elfelejtettem a nevüket, az egyik valami Mária… Jegyet adtak vasárnapra, hogy menjek el, okvetlenül menjek el… Hát el tudtam én menni… hát mondd? Taxira nincs pénzem, gyalog pedig nekem már nem lehet, ezzel az alakkal, apám, nem, nem!… és villamosra se szállhatok, meg aztán hangulatom se volt. Sok minden kell ám egy színházhoz, nem elég az, hogy itt a jegy, aztán menj! Hogy milyen rosszak, komiszak az emberek… már egy kis púdert se hagyhatok kint, ellopják! Sírni tudnék, nem a púder miatt, de hogy ilyenek. Grüss Gott! Grüss Gott! – szeme felragyogott, úgy ingott a feje, akár egy hirtelen kigyulladt lampion. – Megbocsátasz, átülök ehhez a lengyelhez egy pillanatra, megbocsátasz?

Fölkapta hatalmas hátsóját, kezét csípőre rakva átperdült egy szőke bajuszos, apró szemű férfihoz. Kezével, keblével egyszerre integetett; vidám, rikácsoló madár. – Ó, te, már megint mennyit ittál, beszoptál, bekávéztál!

A lengyel sovány feje Aranka vállára csuklott. Áthajolt rajta Heltai Palihoz.

– Hát nem jönnek már a barátaid, az író se? igaz, az Etussal csúnyán bánt, tudod, azzal a lánnyal, aki, ha iszik, Villon-verseket szaval. Elvitte magával, aztán nem akart fizetni. De nekem azt ígérte, hogy megírja az életemet.

Rángatózó, vonagló sor kígyózott el közöttük ideges, lobogó szalagként. Elöl egy széles vállú, vörös lány, mögötte patkányarcú férfi, kezével a lány csípőjéhez tapadva. A többi arc elveszett a füstben. Mintha az utcáról rohantak volna be énekelve, táncolva. Egy pillanatra Aranka körül forogtak, mintha fel akarnák röpíteni.

 

Micsoda kebel, ez aztán a mell! elöl csupa tűz, hátul csupa bűz! Negyvennyolcban voltam szűz!

 

Heltai Pali fölemelte a szódásüveget, mintha a táncolók közé akarna spriccelni, de az élő, lángoló szalag már továbbkígyózott, csak egy vékony arcú kislány maradt a széken, Heltai Pali asztalánál, mint rom a tűzvész után. Barna kabátja kigombolva, keze zsebredugva.

Heltai Pali bólintott, elengedte a szódásüveget, és már megint Arankát hallotta egy harmadik asztaltól.

– Édes fiaim, drága gyerekeim, most vagytok itt először? még sose láttalak benneteket… csak úgy, mint otthon, csak úgy, mint otthon, csibéim! Iszunk?

Három-négy fiatalember között ült Aranka. – Nézzétek azt a zöld szoknyás lányt, a Rózsit… olyan szépen táncol és kedves, nem is hiszitek, milyen kedves. Te ismered, Heltai Pali, te ismered, magaddal akartad vinni külföldre!

– Rendelhetek?

A lány nem mert hátrdűlni a széken, mint aki még mindig attól fél, hogy elzavarják. Tenyerével végigsöpört az asztalon és várni lehetett, hogy megigazítja Heltai Pali nyakkendőjét.

– Rendelhet.

Heltai Pali nézte, hogy eszik a lány, belehajolva a tányérba, késével a sovány, inas húst nyeszetelve. Vörös körme körül sárgásbarna az ujja, mintha dohányszálak tapadnának hozzá. Olykor fölemelte a fejét, aztán megint visszahajolt.

– Isztok még, aranymadaraim? várjatok csak, mindjárt szólok! – Aranka a pulthoz perdült, aztán egy pillanatra megállt Heltai Pali előtt. – Vigyázz, Heltai Pali, egyszer ez a lány, az Erzsike, megmérgezte magát egy vasutas miatt.

– Gyakorlata lehet az ilyesmiben.

A lány evett, mintha nem is róla beszélnének.

– Mindennap megkérdi, mikor jön ide a százados úr. Azt hiszi, százados vagy, Heltai Pali, nyugalmazott százados. Vigyázz, nehéz lerázni!

Heltai Pali tenyerét az asztal lapjához szorította, félig fölemelkedett.

– Mióta járok ide?

– Nem tudom, kedvesem, honnan tudnám én azt, de ha rosszul vagy, eredj föl a szobámba, odaadom a kulcsot, úgy nézel, hogy az ember megijed… eredj föl és feküdj le, az Erzsike elkísér.

– Láttál berúgva?

– Nem, aranyapám, mindig úr voltál, de most már visszamegyek a csibéimhez, a fiacskáimhoz, drága kis tojásaimhoz!

– Mióta járok ide?!

Aranka már a fiúk közül felelt. – Csak azt tudom, hogy amikor először idejöttél, a kecskebékát énekelted és virágot vettél nekem, hát elég régen lehetett.

Heltai Pali visszacsúszott a székre, a tenyerét nézte. – Bejöhet ide valaki, akit ne ismernék? jöhet egy nő, akit ne láttam volna? A Nyugati pályaudvartól a Keletiig ismerek mindenkit, kocsmában, téren, utcán…

– Rágyújthatok?

A lány két cigarettát húzott elő, az egyiket Heltai Pali felé tolta, de az pénzt dobott az asztalra.

– Legalább egyszer föltehetnétek egy tiszta terítőt!

– Eddig sosem volt bajod a terítővel, dehát menj csak, jobb ha most elmész, nem tetszik neked itt már semmi. Aztán majd visszajössz, de lehet, hogy nem látunk többet, mint a barátaidat, a tanár urat, meg azt, aki megírja az életemet… mondd meg neki, Heltai Pali, mondd meg, hogy az Aranka…

…Heltai Pali akkor már kint volt az utcán. A járda szélén állt, mint akit kihajítottak és a sarki kávéház kéken ragyogó fénybetűit nézte. A hó alulról világította meg az utcát, és ezzel valami nedvesen csillogó, elomló ködbe emelte a házakat a piros, kék és sárga fénybetűkkel. A hó alatt már ott volt a megfeketedett, csatakos utca, fekete dombokkal kétoldalt a járda mellett, akár valami nagy temetés után.

Heltai Pali megint azt érezte, mintha elutazna a városból, hogy soha többé nem látja ezt az utcasarkot a kávéházzal, a félkarú újságárussal, nem hallja az utcára áradó zenét, a szakállas koldust is utoljára látja. Olyan egyszerű volt minden, mint utazás előtt.

Az első nőre emlékezett, akit valamikor nagyon régen egy mozi előtt ismert meg. A nő a képeket nézte, ő pedig mellette állt… – a telt karját nézte a zöld téli kosztüm alatt, kibuggyanó, piros sálját, csípőjét, olyan volt a csípője, mint egy bárka. A lába hogy világított, ragyogott, egy pillanatig se állt nyugodtan, táncolt, topogott, toporzékolt, akár egy paripa. Hirtelen ránézett, és ő majdnem elsírta magát, aztán ment mellette, kísérte, és közben mindig várta, hogy majd hirtelen eltűnik egy kapuban. A nő megállt, de a dereka, a csípője tovább mozgott, himbálózott. – Kisfiú, mit akar, kisfiú?… – és ő már vele ment, szólni nem tudott, a szeme tele könnyel, olyan hihetetlen, olyan csodálatos volt!

Aztán a többiek… – arcokra már nem emlékszik: mellekre, csípőkre, lábakra. Nők végtelen sora, akiket elkísért. – Nem tehetek róla, de úgy megtetszett… – ez volt a vallomása, ez volt minden, amit mondani tudott. Csodálkozó, gúnyos tekintet. – Magánál ez ilyen könnyen megy? első látásra?

Mit mondott, mit mondhatott erre?! az első pillanatban, igen, az első látásra érezte a nőt: combját, vállának síkos hajlását és már szinte látta, ahogy lassan vigyázva kifejti, kibontja a ruhából. A kesztyűt majdnem végig rajtahagyja… úgy áll a nő kesztyűsen, meztelenül, így nézi egy kicsit, megforgatja a vállánál. – Barnára sült, kemény bronztestű nőkről lefejteni a ruhát és közben ringatni, csókolni, ölelni őket – a gyönyör és a téboly sikolya!

Heltai Pali fölnézett és a lány állt mellette, az Erzsike. Pár lépésre tőle, fejét kissé hátradűtve… két kezével táskáját fogva, mintha annál keresne védelmet.

– Hagyj most! – és Heltai Pali akárcsak azokat a nőket vágná arcul, akik meg se látták, akiket soha meg se érinthetett, aztán a Körút felé indult.

Egy nő állt a villamosmegállónál, magányos nő, magas, széles vállú, és ahogy megmozdult, ringott a feneke, jobbra-balra csúszott a kabát alatt. Kicsit előrement a sínek közé. Mögötte Heltai Pali állt és várt.

Vékony, esett vállú férfi szaladt el a nő mellett zsebre tett kézzel, kiskabátban, széles karimájú nagy kalapban. Elvágtatott, aztán visszafutott, mintha valami szélvihar sodorná a nőhöz. Fölnézett rá, mögéje került, topogott, előkapta kezét a zsebéből, tenyerébe fújt, és megint a nő elé ugrott.

Az oldalt lépett.

– Elég legyen!

A kis ember hátraugrott. Egy pillanatra Heltai Palira nézett, de nem látta, semmit se látott. Levágtatott a sarokig, mintha végig akarna rohanni a városon, de ahogy berobogott a villamos, ismét itt volt. Fölszállt a nő után, a lépcsőn állt, a korlátba kapaszkodva.

Heltai Pali is föllépett. Kint maradt a peronon, a férfit nézte, ahogy a lépcsőn lóg, a nőt, aki bent ül a sarokban.

A férfi a lépcsőn már csak fél kézzel fogta a korlátot, sovány mellét kifeszítve az ablak felé hajolt, mintha be akarná zúzni az üveget, mintha ő kiabálna, káromkodna a kerekek csattogásában. Szinte szállt, repült a kocsival. Most ő, most ő viszi a nőt, benne van testének ringása, hozzádűl és átfogja, átöleli.

A nő hirtelen megfordult és úgy maradt egy mozdulatban, mint aki csapdába esett. A férfit nézte, a férfit az ablaknál, ahogy egyik kezét messzire kinyújtja, mintha el akarna kapni egy házat vagy egy embert.

Heltai Pali előbbrejött. – Nézi, hát mégis nézi azt a szennyes kis pofát?! Elfordítja a fejét, de hiába, most már hiába, megint csak kinéz.

Heltai Pali bement a kocsiba és a nő elé állt. Kint, az üveg mögött a másik férfi az elrohanó házakkal, utcákkal. A nő fölnézett Heltai Palira… – reménytelen, üres tekintet. Elmosolyodott, de ez a mosoly nem Heltai Palié volt. – Teszik neki, hogy az a másik ott kint tornázik. Érte! hogy a villamos alá bukna és fölmászna a tetejére…

Heltai Pali nem mozdult. Egy pillanatra oldalt nézett, aztán egy térd ugrott elé: a nő térde kibukva a kabát, a szoknya alól egyetlen kerek villanással. Az ablaküvegen elmosódott arcok, mint távoli, elsüllyedt lámpák lengő fénye. Az egyik Heltai Palié. Nézte az arcát, a karját, ahogy a bőrfelület fogja… előrehajol, mintha ráesne a nőre, hogy eltakarja, megvédje mindenki elől. Most már fájt, égetően fájt az a mozdulat, ahogy a nő engedelmes iskoláslányként ölébe ereszti a kezét, kemény vonású arcán elömlő lágy kifejezés, akárcsak éneket hallana messziről.

Heltai Pali kinézett az ablakon, de nem látta azt a férfit, talán lesodorták a lépcsőről, vagy leszállt? Kiment a peronra.

A férfi a lépcsőn ült, a legfelső lépcsőn és cigarettázott. Rajta kívül senki más nem volt a peronon. Odakint hidegen ragyogott a téli este, és ő a robogó lépcsőn fújta a füstöt. Előrehajolva, görnyedt hátával oly mozdulatlan, oly nyugodt volt. Házak futottak el előtte, hosszú kerítések, sötétbe merülő vasrudakkal… elnyújtott, panaszos kutyaugatás hallatszott. – Ez, ez a zsíros, vékony hát várja azt a nőt, ez akarja elvinni?!

A kocsi zökkenve megállt, a férfi egy ugrással lent volt – és kilépett a nő is. Aztán Heltai Pali.

A nő mintha egy pillanatra megállna, hátrafordulna. Vállának remegése, feszes ívű lába mind várta, hogy megszólítsák. Az a kis pofa oly közel hozzá… két keze megint a zsebében, arcát a nőhöz emeli. Szól hozzá. És a nő? felel? megáll? továbbmegy?

Heltai Pali mögöttük, mindig mögöttük. Nem hallott hangot, csak a mozdulatot látta élesen, kegyetlenül, ahogy a férfi egyszerre belekarol a nőbe, és most már így mennek!

Heltai Pali, a másik oldalról, úgy lépett eléjük, mintha el akarná gáncsolni a nőt. Most látta csak, hogy egy téren vannak, nagy, hasas, üres téren.

Azok megálltak. A nő Heltai Palira nézett, a nagy kalapos férfi fogta a karját és hallgatott, úgy tapadt hozzá, mint kinek a világon semmije és senkije nincs, csak ez a női kar, amit többé el nem enged.

– Mit akar az úr?

Heltai Pali nem felelt. A nőt nézte, csak a nő volt előtte, belehajolt az arcába, a közönyös, sima arcába és valahonnan alulról hallotta.

– Hagyjon bennünket, engedjen!

Heltai Pali az ujjakat látta a nő karján belesüppedve, belemarkolva, az idegen ujjakat… nem lehet, hogy így fogja, hogy így elvigye! – A nagykalapos egyszerre előtte volt, két kézzel fogta a kabátját.

– Menjen tovább, menjen! Mi baja velünk?!

Ellökte magától és megint a nő mellett volt.

– Jöjjön!

De a nő hátrált, az arca, a tekintete, anélkül hogy megmozdulna, hátrált.

– Jöjjön!

Valaki rángatta a karját, kiabált, de ő csak ment a nő felé.

A nő arca megrándult, felső ajka furcsán, riadtan felhúzódott – elakadt sikoltás.

Egy nyilallás… Heltai Pali az oldalához kapott, a kabát, a ruha felhasítva és valami undok iszap szivárog belülről… vér, hiszen ez vér! Előrehajolt, kalapja leesett. Előtte a másik férfi, kezében hosszú pengéjű bicska… hirtelen eldobta és térdre esett. Két öklét homlokához verte.

– Miért, miért nem hagyott engem békén?!

A nő eltűnt, mint ahogy egy fátyolt elrántanak és most már csak ketten voltak. A nagykalapos fölugrott a hóból, mintha pörögne Heltai Pali körül, megfogta a vállát, egy padhoz vonszolta. Beszélt, beszélt, de egy szót se lehetett érteni.

Heltai Pali a kinyújtott lábát látta, feje előrebillent, mintha le akarná köpni cipője orrát. Szomjas lett, nyelve megnőtt, megdagadt: nagy, száraz békaként lapul a szájában.

– …már egy hónapja lesem, kísérem ezt a nőt, azóta nem dolgozom, nem gondolok másra, csak ő van előttem mindig, egyszer már megígérte, hogy találkozunk, aztán megint elkergetett és meg se ismert… megveretett valakivel az utcán… most végre jött velem, de lehet, hogy megint kinevetett, kirúgott volna… vizet hozzak, orvost? Dehát mit akart az úr, mit akart?! elvinni, ugye elvinni, mi az magának, egy szó, egy mozdulat és a nő már megy, ugrik egy füttyre, hát nem sajnálom, érti, nem sajnálom, dögöljön meg!

Úgy hajolt Heltai Palihoz, mintha bele akarna vágni az arcába, majd hirtelen megfordult és elrohant.

Marad a pad és a tér… Heltai Pali előtt egy vézna, havas fa. Valahol mellette mintha emberek mennének súlyos, fekete lépésekkel, de egy se fordul felé. Kocsi futott az úton – nem állt meg.

Áll valaki a fa alatt, áll és néz. Mit akar? jöjjön ide, ha akar valamit, jöjjön ide! – kiáltotta Heltai Pali. Némán repült el a hangja.

Hosszú, fényes ablaksor a tér felett – ragyogó, kiterjesztett szárnyak. Egyre közelebb repülnek és már látni az ablakok mögött az embereket is: egy nő vetkőzik a függöny mellett, keze végigcsúszik a harisnyás lábán és idenéz. A többiek is őt nézik, a nők az ablakokban, Heltai Palit. Vállak, mellek oly közel hozzá. Aztán megint csak az egyenes sima ablaksor – fölszáll és lassan távolodik.

Az az alak, ott a fa alatt… elmegy, vissza, visszanéz, de hiszen itt ül a padon, Heltai Pali mellett!

Ott egy kapualj fényköre félkaréjba hasítja ki az udvart, valaki jön le a lépcsőn, akit várni kell. Nem lehet az, hogy ne várja… pár lépés, éppen csak föl kéne állni. No lám, hát ilyen egyszerű. – Heltai Pali már áll, a másik, az ott maradt a padon, de ő áll, és belép a kapualj fénykörébe.

 

*

 

A hó vékony résű ablakokon világított be a pincébe. Lentről egy-egy elsiető láb fekete vonalát lehetett látni, üveghez tapadó arcot, ahogy azt a hosszú sort nézi a hatalmas leveseskondér előtt. Valahol, a sor végén egy kanál a tányérhoz zörrent, a hang egy pillanat alatt megerősödött, és most már egész zenekar zengett. Ütemes, fenyegető indulót vertek, de az arcok a tányérok fölött jámborak, mozdulatlanok voltak.

Kopasz, ráncos arcú férfi ugrott be egy oldalajtón kék házikabátban, mintha éppen álmából verték volna fel.

– Csönd legyen! elment az eszük?

A csörömpölés abbamaradt, és akkor egy éles hang:

– Már negyedik napja bab, mindig bab!

A kopasz a kondérhoz ment, kivette a lány kezéből a merőkanalat és megkavarta a levest. – Bab, hát bab! Menjen a Ritzbe, akinek nem jó a menza. Mit gondolnak, mennyi pénzt kapok erre az egészre? és könnyen lehet, nagyon könnyen lehet, hogy bezárjuk a boltot! Mit csináljunk, nincs pénz! – Elengedte a kanalat és egy alacsony, rongyos fiúhoz lépett. Olyan volt az, akár egy rongycsomó. Arca tele vörös tüskékkel, haja, mint a seprű, két szeme szinte elveszett a tüskék között. Lehajtotta a fejét.

– Maga főiskolás?

– Én nem szóltam semmit, doktor úr.

– Mutassa a jegyét!

A fiú benyúlt a rongyok közé, aztán kihúzta az üres kezét. – Nincs nálam. Azt hiszem, már odaadtam, amikor bejöttem, igen, akkor odaadtam a Nyári úrnak, vagy… amikor bejöttem.

– Művészettörténetre jár – mondta valaki. – Szobrász.

– Kinek adta a jegyét? – A doktor végigcsúsztatta tenyerét az arcán. – Nyári úrnak? Nyári úr!

Bajuszos, oldalszakállas fiú lépett elő, felhúzta a vállát és mosolygott.

– Azt hiszem, már hétfőn ideadta.

– Maga is azt hiszi? Így törődik a jegyekkel, a menzával, magától minden koldus belóghat az utcáról! Múltkor azt az újságost ebédeltette, de az ingyen koszt az jó, a tejet haza tudja vinni este! Holnap hozza be az indexét! – kiáltott a tüskés arcba. – Tudom én, hogy egy csomó lógós van itt, soha nem látták az egyetemet, és még lármáznak, még pimaszkodnak!

– Sok a szöveg, gyerünk azzal a babbal!

A doktor még mondott valamit, de azt már nem lehetett hallani a csörömpöléstől. A tüskésképű már egy hosszú fapad végén ült, kanalát becsúsztatta a levesbe. – Hozzak indexet, honnan hozzak én ennek az állatnak indexet?

– Lehet, hogy holnapra elfelejti. Tudod, milyen bolond.

– Hozd ide a tányérodat, Gábor, van itt még hely!

Gábor a tüskésképű és egy fekete hajú lány közé ült. Honnan ismeri ezt a tüskés arcot? Magdáéktól persze, ott látta.

Az eltolta a tányért, homlokát tenyerébe dűtötte. – Nem jövök ide többet, nem is jöhetek. De bemegyek az irodába és megmondom neki, hogy velem ne ordítson.

– Ne bolondozz, Milán! hol is ennél? Adjatok még egy kis kenyeret a Milánnak!

Milán visszahúzta a tányérját. – Éppen velem van baja? mert rongyos vagyok, mert…

Gábor előtt felemelkedett egy vékony, sima arc. Akárcsak a tükörből nézne. – Azt hiszem, meg kell mondanom, hogy az ilyesmit én se helyeslem. – Gáborhoz szólt, Milánt meg se látta.

– Mit nem helyeselsz?

– Hogy mindenki idejár, már úgy értem… – egy pillanatra elhallgatott. – Mégsem lehet mindenkit becsődíteni. Az ember már azt se tudja, ki ül mellette. Inkább vinné haza az ételt.

– Hová haza, hová?! – Milán fölugrott, akárcsak a sima arcba vágná a tányért. – hát van egy lyuk, ahova bebújhatok, hát idejönnék akkor?!

– Ez nem az én dolgom, és különben is csak azt mondtam…

– Ne mondj semmit, Dénes! – Gábor megfogta Milán karját, és visszanyomta a padra. – Rém előkelő vagy, de kint kuncsorogsz a konyhában, hogy még egy tányérral adjanak, neked mindig dupla kenyeret csúsztatnak, hát legalább fogd be a szád!

– Én koldulok a konyhában?! Ez nem igaz! Hallod-e, ennek következményei lesznek!

– Milyen következményei? – Gábor áthajolt hozzá. – Kapsz két pofont, hogy hazáig csúszol!

– Csönd, fiúk, megint kijön az öreg! – Nyári elment az asztal mellett. – Akarsz még egy tányérral, Milán?

Az egy kemény babszemet ütögetett a kanalával. – Igaza is van, minek járok ide, egy ilyen vén barom a menzára? Hány évig kussolok még itt egy tányér levesért?! A zsebemben egypár régi újságkivágás, amit rólam írtak, a dolgaimról, no, azt megmutathatom. És aztán? mi van aztán? mégiscsak itt ülök a padon meg a téren. Nem dolgozom, nem csinálok semmit. Már nem is nagyon gondolok rá, csak arra, hogy mit egyek, hol aludjak. Hát ennyi az egész?

A babszem kipattant az asztalra, utánakapott, két ujja közé vette. – Durvák az ujjaim, a szemem se jó. Becsaplak benneteket, Miska, hogy szobrász vagyok, művész. Az ám, művész úr! Na, mindegy. – A babszemet becsúsztatta a belső zsebébe. – Adjatok még egy tányérral, Miska. Holnap mi lesz? sárgarépa-főzelék? Attól tudunk fütyülni, gyerekek.

Gábor megfordult: Magda állt mellette. Valahogy úgy, mintha mindennap idejárna, itt enne. – Üljön le. Miért áll? ebédel?

– Hát maga is idejár? – Megfogta Gábor karját és a vállán át Milánra nézett.

– Nem tudta?

– Azt hittem, csak ő. Ismeri Milánt?

Milán nem nézett föl a tányérjából, nem is köszönt. Arca egyetlen kemény vonássá merevedett.

Gábor úgy volt közöttük, akár valami kanál, amit legjobb lenne félretolni. Hát ezért jött ide Magda? Milánért? Mindegy. Ez a szőrcsomó igazán nem számít. Mégis, hogy nézi Magda, az pedig oda se bagózik. Biztos a dolgában. Ugyan, miben? – ez már megint hülyeség! De ahogy a lány most mellé ül, igen, Milán mellé… hozzáhajol, mond valamit. Az fölemeli fejét a tányérjából, és még mindig nem néz a lányra. Á, Magda mindig szerette az ilyen fura pofákat, meg aztán szobrász! – Gábor csak a lány hátát látta, elforduló vállát, könyökét az asztalon. Ezt tartotta a karjában? ennek írta a leveleket? (egyiket se küldte el.)

– Mit törődik az apámmal?! – Magda Milánhoz hajolt, keze lecsúszott az asztalról.

Gábor az üres tányért nézte. Az apja, persze, mit törődik az apjával?! Miért kérdi ezt Magda? Most föláll és Milán is.

– Kedden várom, Gábor. – A lány a kezét nyújtotta, aztán ment Milánnal.

– Jó nője van!

Gábor egy ostobán vigyorgó arcba bámult. – Belevágni a képibe ennek a hülyének! – De Gábor csak ült a padon, kanalával a tányért kocogtatva. Hova mehettek? Magdához, tiszta dolog. Hiszen azért mondta a fiúnak: – mit törődsz az apámmal? – Ott alszik… na és! Megsajnálta, mert szegény, mert… Ezek még mindig róla beszélnek: a Milán nőjéről? Azt hiszik, mert egyszer vele megy… de talán többször is együtt látták őket? Meg kéne kérdezni. Mit, mit kéne megkérdezni?

– Már mész, Gábor?

A fiú hóna alá csapta a táskáját, indult. Kint az utcán megállt, mintha várna, hogy hirtelen eléje lépnek karon fogva. Ki bánja? akkor is az övé volt! Ki veheti el tőle azt az éjszakát? – Az az éjszaka, az egyetlen éjszaka úgy benne volt, akár a felszakadó seb. Azóta semmi értelme, ha egyedül gubbaszt otthon, nőnél van, vagy az utcán csavarog.

Valaki állt a túlsó oldalon. Vékony, ismerős alak: Kompóthy! De hol hagyta a kéziratköteget, a „deszkákat”? és micsoda barna cipője van, rendes kabátja, kicsit rövid, a bokájáig se ér. A bajusza se olyan lompos, mi az, megnyiratkozott?

– Kompóthy! Kompóthy!

– Már régóta figyelem, ahogy ott áll. Egyszer mintha elindult volna, aztán megint megtorpant. Talán vár valakit?

– Nem én, senkit! De hát beszéljen! Új cipő, kabát, és bizonyára valami remek vendéglőből jön.

– A menyasszonyom főz, nagyon ízesen, és a töltött paprikát különösen érti, tegnap csinált egy tojásos nokedlit!…

– A menyasszonya?

Kompóthy a cipőjét nézte, az új barna cipőjét. Valahol a szalmaszínű bajusz táján elindult egy mosoly, de nem folytatódott, elakadt a ráncokban. – Hát nem mondhatnám, hogy fiatal, de mit is kezdenék egy csitrivel? Na, ez egész más. Megfontolt, komoly özvegyasszony, vasárnap ismertem meg a nővéremnél az ebéden. Jelzem, hogy megint mit csinált a nővérem! nemcsak hogy kevés tésztát adott, de megint azt fújta, hogy olyan verseket ő is tudna írni! Hanem a nő akkor már figyelt, láttam én azt. És mondta is, hogy mennyire szereti a verseket, valami Komócsyt emlegetett, egyszer egy emlékkönyvben olvasott tőle. És hát én ismerem-e Komócsyt? Nem, mondtam, nem ismerem Komócsyt, de talán felolvasok egy-két verset. A nővérem kiment a szobából. Menjen csak! Mi lett a vége? Két óráig olvastam és meghívott uzsonnára. A Sziget utcában lakik. Őszintén szólva a cipő kissé szorít, hiszen a férjéé volt, akárcsak a kabát.

– …és megnősül?

– Egyelőre vidékre ment a rokonaihoz és rám bízta a lakást. Itt a kulcs. Végre nyugodtan alhatom éjjel, nem zavar senki. Akkor kelek, amikor akarok, és mondta, hogy a kamrában van lekvár, nyugodtan delektáljam magam. Így mondta. Most utazott el, kikísértem a vonathoz, kért, hogy integessek neki, hát integettem. De hova néz, kedves Gábor, hova figyel, hiszen nem is hall engem.

Gábor az apró, egyemeletes sárga házat nézte Kompóthy mögött, a kövér nőt a kapuban, a sarki cukrászdát, és mindez mintha Kompóthy hátából nőtt volna ki. Úgy állt itt a sarkon, hogy maga volt a kis józsefvárosi utca: szűk, sötét kapualjakkal, és széles, vidéki udvarokkal. Ha elmegy innen, mindezt magával viszi.

– Lehet, hogy az ember a karjában tart valakit egy éjszaka, és aztán mással lássa, másé legyen? – hát nem jelent semmit, hogy az enyém volt?

Kompóthy bajusza megrezdült, mintha csak az hallotta volna a kérdést. – Nem tudom, nem sokat értek az ilyesmihez, a feleségem szeretett és én is szerettem. De ha egyszer a magáé volt, hát mit törődik vele, hogy mással látja? Mi fáj? a hiúság?

– …nem, ez más. Nagyon szeretem.

Még egyszer fölnézett Kompóthy arcába, aztán ment. – Otthon, fölfelé a lépcsőn, egyszerre csak előtte állt egy széles vállú, kék szvetteres fiatalember sportsapkában. Egyik kezével a korlátot fogta, mintha hirtelen le akarna csúszni.

– Ne haragudjon, hogy így megszólítom. Tudom én, hogy ez nem egészen rendes dolog, de hát egyszer mégis kell beszélnünk, mert a Klári ugyan sosem szól, és ha megtudná, hogy én így a lépcsőházban…

– Milyen Klári?

– A testvérem. Králik Guszti vagyok, innen a hentesboltból. Különben itt lakunk a második emeleten, már biztosan látta a húgomat. Kicsit vékony csirke, de azért úgy gondolom szép, nekem legalábbis. Most különben ez a divat: vékony alak… filmszínésznők, meg minden… Tetszik egy rágógumi? Én már megszoktam, az üzletben, futballmeccsen meg se tudnék nélküle lenni. Biztosan hallotta már zongorázni a Klárit, mindenféle klasszikust játszik, én a nevüket se tudom. De hát Klári, az más. Angolul tanul és komoly könyveket olvas, nem ám sportlapot meg sárga regényeket. Hát, ha meg akarja ismerni a Klárit, én nagyon szívesen… már úgy értem, ha eljön hozzám, mert mire való az, hervadozni az ablakban és zongorázni? Tessék, ismerje meg azt a fiút, ha tetszik neki, aztán, ha a fiú is, ha a fiúnak is… na szóval… Hát akkor csak jöjjön le hozzánk, mintha engem keresne, a Gusztit. Neki persze erről nem szabad tudni, hogy mi itt beszélgettünk, de nem szeretem, ha valaki örökké nyavalyog. Második emelet öt, este héttől mindig otthon vagyok, és azért velem is lehet sakkozni, meg értek ám az autókhoz is, motorokhoz. Sakk, dominó, ez megy, meg aztán bikázni tudok patkószögekkel. Majd megtanítom. A téren mindenki játssza. Mondjuk, ha hozna egy könyvet a Klárinak, az jó lenne, de nem, az már feltűnő. – Hirtelen oldalt lépett és leszaladt a lépcsőn. Gábor már csak a fütyülését hallotta, a jelt, amit mindenki ismer ebben az utcában.

Gábor még egy kicsit állt a lépcsőn. – Klári, Klári, szépen zongorázik… na istenem! – Rántott egyet a vállán, és továbbment.

 

*

 

Az arcot nézte a tükörben, a vékony, szalmaszín bajuszos arcot. Oly élesen vált ki a háttérből; két kép lógott fölötte: nő díványon lecsúszott kézzel és egy bágyadt tekintetű férfi, ahogy a kávéscsészét tartja. – Mikor látta az arcát? Ócska kávéházi tükrökben egy-egy pillanatra, a kirakatüvegen, tiszta vizű tóban és pocsolyában. Mindig más volt. És most, a szobában?

Kompóthy kicsit közelebb ment a tükörhöz. – A szobában – mondta. Az erdő, az utca, kávéházak, kocsmák után a szoba és az arc mindig más. Hol maradtak az utak? – most már vége a csavargásnak és annak az embernek, aki az erdőben lakott, az utca padján aludt? Belépett a szobába.

Leült a dívány sarkára, az üres lekvárosüveget nézte az asztalon, az elszórt kenyérhéjakat. Jó lenne eltakarítani. Á, ráér holnap is. Ráérünk, semmi se sürgős. Végigheversz a díványon, olvasol, vagy verset írsz, vagy semmit… igen, csak bámulni a levegőbe. – Erre gondolt az utcán, hogy egyszer majd így ül a dívány sarkán, eltelve, telezabálva? És ha Borsos most látná, Borsos, aki mindig küldte valahová: telefonálni, kiadóhoz, rádióhoz, újsághoz… Mit mondana most Borsos? – Eladtad magad, Győző! – Szinte hallotta a vastag, zsíros hangját. – Hát kellek én még valakinek? és akikkel valamikor együtt voltam: a feleségem, Kásás Lajos, aki megfagyott az erdőben, Fürjes, a játékos… mi közük ehhez az emberhez itt a dívány sarkán?

Fölállt, ujját bedugta a lekvárosüvegbe, végigsöpört a szélén, aztán leszopta. A rádióhoz ment, megcsavart egy gombot, elkattintotta. Nem kell most zene, semmilyen hang nem kell, ha az ember csöndben van. A nő talán vissza se jön, sose látja többet, egyedül marad ebben a szobában. Valahonnan majd küldenek ételt (mert a nő ezt elintézte), és ő ki se mozdul. Ki jöhet ide? ki állhat az ajtó előtt? ki csöngethet?

Levelet kéne írni valakinek, levelet a várból.

Eloltotta a nagyvillanyt és megnyomta a kis asztalilámpa gombját. Sárga fény buggyant ki a sötétből. – Kompóthy félrecsuklott fejjel állt, maszatos, lekváros kézzel. – Kié lehetett régen ez a szoba? Hol van az az ember? Talán itt áll a sarokban, csak hívni kéne, és itt vannak a régi lakók is, senki nem veszhet el a szobából! – Lámpa – mondta, de a lámpának nem volt rabszolgája és magában állt minden bútordarab. Fölemelte a kezét, és megint azt érezte, hogy ő van! Akárcsak régen, gyerekkorában, amikor fakanállal, arab harcosként rohangált a gangon és egyszerre megállt, megtorpant, mert érezte, hogy ő van: övé ez a kinyújtott kar, ez a fej, ez a láb, a hang és még valami…

Leengedte a karját, ásított. Borsos mit csinálhat? Teát főz a beteg feleségének, az mindig beteg, talán azért is olyan ideges a Béla. Mindegy, nem fontos. Kik ülnek most az Alagút kávéházban? Hát a régi alakok: Gábor, Fürjes… akvárium, tiszta akvárium! Az utca, hm, az utca… az Üllői úton, a kaszárnya mellett már ott áll a hajlott hátú, sétapálcás férfi, aki a cselédeket lesi. A bolond Dani a Körúton pörge kalapban, lobogó ingujjban, csak a hatos villamos előtt megy át a másik oldalra. A szendvicsember télen is borotvált feje tele reklámmal, Blum úr, a kövér Blum a Fecske utcában, aktatáskájában nádpálcával, egy nőt keres, aki elnáspángolja. A Mátyás téren ül Spinyóka, a bolond cigánylány kibontott hajjal és a vőlegényét várja, mindig azt várja: a tér padján, a lépcső kövén, a vékony külvárosi fa alatt a földön ül és vár. – Fuvaroskocsik mennek át a hídon, nagy, öblös hasuk alatt lámpa leng. Stanicliba tett gyertya izgatott, remegő fénye a száguldó biciklista kezében. Aztán ahogy este a házak homloka felragyog a fénytől!

…hát lehet az, hogy ő itt álljon ebben a nyugodt, kényelmes szobában? De ha már itt áll és egyedül van, akkor elénekel egy kis dalt a gyűrűről, aki vándorútra ment… egyik kézből a másikba, aki tudja, meg ne mondja, merre van a gyűrű útja (közben látta a régi szobáját, szalmazsákokat egymás mellett, a falon egy nadrág felpuffadt, hatalmas árnyát, alatta vékony, reszkető arc pénzt számol, mellette a vastag bajuszos kártyás… arcok, arcok a sötétben. Nem lehet énekelni, beszélni se lehet, csak feküdni. (csili-csalamádé, csili-csalamádé, Sári, hopp!) – Lehuppant, mint gyerekkorában, csakhogy fölkelni már nem tudott. Remegett a térde, fájt a háta. Ült a szőnyegen kinyújtott lábbal, mint akinek már végképp nincs semmi dolga.

Ha megfürödne! Egy kellemes langyos fürdő alvás előtt… mit szól ehhez, mesterem? Elfogadjuk, elfogadjuk!

Fölkecmergett, kiment a fürdőbe. Zöld csempén állt a kád síkos fehéren. Kompóthy megkopogtatta az oldalát. Á, itt egy kagylóban szappan, téglaszínű szivacs.

Csöngettek, és ez olyan hihetetlen volt. Kompóthy úgy maradt a kád fölé hajolva, kezében a szivaccsal, meg se mozdult. Nem, ezt nem engedjük be. Menjen csak szépen tovább, semmi dolga nálunk. Megint csönget? Talán hozzám jön, megtudták, hogy itt lakom, Fürjes vagy Béla!

A szivacs kicsúszott a kezéből, és már az ajtónál állt. Előtte egy pufók arcú lány kék fülbevalóval, hóna alatt csomag és oly mozdulatlan, merev volt. Rövid sárga kabátja térdéig se ért. Szinte meg se mozdult, ahogy belépett Kompóthy mellett. Ment a szoba felé, válla alig észrevehetően ringott, az ajtónál hátrafordult.

– Sári?

– Nincs itthon, elutazott pár napra.

– Hát akkor maga mit keres itt? – A lány Kompóthyhoz lépett, arca még pufókabbnak, merevebbnek látszott.

Kompóthy a csomagot nézte a lány hóna alatt. Oldalt már kissé szakadozott az újságpapír, valami barna szövetet lehetett látni, és ezzel a lány otthonossá vált, Kompóthy pedig mintha kint állna az utcán, a ház előtt.

– Rám bízta a lakást. A menyasszonyom. – Úgy ejtette az utolsó szót, olyan önkéntelenül.

– A menyasszonya, a Sári… – A lány elhúzta a száját, de nem nevetett. Aztán egyszerre: – Na ne zenéljen! Most már azt se hiszem el, hogy nincs itthon!

Bevonult a szobába, mögötte Kompóthy. Úgy álltak a felcsapódó villanyfényben, mintha várnák, hogy Sári hirtelen előlépjen. A lány az asztalra tette a csomagját és leült háttal Kompóthynak, de hirtelen feléje fordult.

– De hiszen akkor maga vőlegény, nézd csak! – és most már nevetett.

Kompóthy pedig szinte elveszett ebben a nevetésben. Sok mindent kéne kérdezni ettől a lánytól, mit keres itt, honnan ismeri Sárit és hogy miért nevet? Na, most abbahagyta, cigarettára gyújt, közben engem néz.

– Azt hiszed nagypapa, belódítasz? Az egészet azért főzte ki a Sári, mert nem akar velem találkozni. Gizit fölszedte a Topogóban és azóta látni se akar. Jó kis hely a Topogó, nagypapa, hát igazán vőlegény vagy, mondd még egyszer! Hová utazott a Sári, mikor jön vissza? Ugye hazudsz, ugye nem is utazott el? De téved, ha azt hiszi, hogy engem lerázhat! – Meglátta az asztalon az üres lekvárosüveget. – Van még valami?

Kompóthy kiment a kamrába. Lekvárosüvegek, kolbászrudak között állt. Megfogta az egyik rúd végét. – De hiszen ez a nő úgy beszél a Sáriról, mintha féltékeny lenne rá! Sári a Topogóba jár? Persze hogy ismerjük azt a moslék kiskocsmát, ahol a pincérlányoknak is férfifrizurájuk van. No lám, és én vagyok a vőlegény. Egy ostoba kis dal jutott az eszébe, ahogy a végén a kórus zengi: a vőle-vőle-vőlegény, a gallérja kőke-kőke-kőkemény! – Ezt dúdolta, ahogy visszament a szobába kolbásszal, lekvárosüveggel, kenyérrel.

A lány már letette a kabátját és feszes, fekete pulóverben állt.

– Ez igen, nagyapa, látom, otthon vagy! Mi az, baracklekvár? Na ülj le te is. Kés, villa… maradj, tudom én, hol van.

Átment a másik szobába, tányérral jött vissza, meg egy hosszú, sárga üveggel. – Látod, akad itt ital is. Engedd, hogy szalvettát kössek a nyakadba, olyan kedves pofa vagy!

Kompóthy engedte. Úgy ült szalvettával a nyakában. Evett, és a lány beszélt.

– Azt mondják a Topogóban, hülye vagyok, hogy futok a Sári után. Majd visszajön magától és különben is így csak elrontom a dolgot. Jó, hát most mást szeret, de azért nem kéne velem így kibabrálni. Nem is köszön. Amikor a Topogóban odamentem az asztalához, szódavizet spriccelt az arcomba.

– A derék özvegy! – Kompóthy fölszúrt a villájára egy kolbászkarikát és megforgatta.

– Miféle özvegy? neked talán azt mondta? Én azt hiszem, téged is be akar dönteni, nem volt ő sose férjnél! Igyál, öregem, csuda vagy azzal a szalvettával! Most mosolyogj, úgy, úgy!

– Zuglóban a verseimet hallgatta, amikor a nővéremnél megismertem.

– Engem is azzal főzött, verseket olvasott valami franciától.

Haragoszöld színű ital futott föl Kompóthy poharába. Ahogy ivott, a lány egyre kisebb lett, szinte elveszett az üveg mellett, és akárcsak a tányér széléről beszélne.

– …mikor először nála voltam, ledörzsölte rólam a festéket és átfésülte a hajamat, aztán nadrágba bújtatott. – Add ide a kezed kis pofám, te áprilisi vőlegény!

Átnyújtotta kezét az asztalon, Kompóthy megfogta. A fekete szvetteres kar élettelenül kinyúlt tányérok, poharak között, fölötte egy elmosódott arc nézte Kompóthyt. Egy pohár feldűlt és az ital lassan, unottan csöpögött a szőnyegre. A kéz, a lány keze kicsi volt és duzzadt, az ujjak vörösek, recések, mintha sokat sikálna. Körméről lepattogzott a festék.

– Sose iszunk? Látod, fölborult a pohár. Sári mindig murizott az ilyesmiért, de most nincs itt. Az ám, hogy nézne, ha egyszerre belépne és meglátna bennünket. Ahogy ülsz partedlivel a nyakadban és a kezemet fogod. Tölts nekem! Állítsd föl azt a poharat, állítsd föl. Mit mondtál, hogy verseket írsz? Volt egy Petőfi-könyvem; elveszett, ellopták, vagy tudja a fene, hova lett. Igaz, nem sokat olvastam belőle. Tudod, mit szeretek? – csónakázni! Most pedig megfürödnék.

– Azt lehet, miért ne? Majd én elkészítem. – Kompóthy felállt. Hiszen az előbb ő akart fürödni, de aztán jött ez a lány.

A lány felemelte a kezét, Kompóthy után intett.

Az pedig megint a kád előtt állt, és kinyitotta a csapot. Hörögve, bugyborékolva tört elő a meleg víz, akár egy haragos szellem. Könnyű pára szállta meg a fürdőt, elhomályosította a tükröt. – Kompóthy a borotvakészülékét, pamacsát nézte: milyen otthonosak ott a mosdón. Berendezkedtek. Szépen levette őket, zsebre vágta. Átment a nagyszobán és látta, hogy a lány alszik. Feje karjára csuklott, ráborult az asztalra. Kompóthy bólintott, aztán belépett a hálóba, a szekrényből kivett egy agyonstoppolt inget és két verskötetet. A kéziratcsomót a párna alól húzta ki.

Aztán már ismét ócska kalapjában állt, pokróckabátjában, hóna alatt a „deszkákkal”.

Visszament a fürdőbe. A gőz fölszállt, elöntötte a kádat, alig lehetett látni. A csap megvadulva zakatolt. Kompóthy mintha sűrűn gomolygó felhőkön szállna kifelé: a gőz utánaúszott, mögötte a víz kilépett a kádból.

Kompóthy behúzta maga után az előszoba ajtaját, vígan ügetett le a lépcsőn. Az utcán egy pillanatra megállt, intett a háznak, aztán továbbvándlizott a havas éjszakában egy kávéház felé.

 

*

 

– Mit mondasz, Gábor, hogy este a házunk előtt álltál? Miért nem jöttél be?

– Gondoltam, van valaki nálad, akit magaddal vittél a menzáról, a Milán.

– Na és?

– Magda, hát itt volt nálad, mégis eljött hozzád, és ezt így tudod mondani?

– Hogy mondjam? Nem volt hol aludjon, mert neki még egy albérleti luka sincs. Vásárcsarnokban alszik, pályaudvaron, és néha nálam. Kergessem el, mert valaki kint áll a ház előtt és nem mer bejönni?

– Tudod, mit mondtak, amikor elmentetek? „Jó nője van a Milánnak.” Én tudom, hogy ez hülyeség…

– …akkor miért mondod és miért hülyeség?

– Mert az nem lehet, hogy te…

– …egy ilyen koszos, szakállas alakkal, ugye, az nem lehet? Dehát az legalább férfi, nem siránkozik örökké. Sose kérdez semmit.

– Én kérdezek, hát igen, mert érzem, hogy hazudsz, most se vagy mellettem, nem is látsz, mint ahogy soha még emberrel nem törődtél Magda, se az apáddal, se velem, se Milánnal, csak éppen hogy valaki legyen veled. Nyavalygok, azt mondod, nyavalygok? mert nem vágok fölényes pofát, amikor szeretlek, mert a huszonegyedik utcáról beszélek, ahol te is ember lehetnél, arról a kisfiúról, a Péterről, aki többet ér, mint az a sok moslék alak körülötted?! és most, ha itt vagyok, akkor se tudom elfelejteni a külvárosi kapualjakat, hideg lépcsőházakat és azokat az embereket. Voltál valaha a régi Lóverseny téren? Inkább könyvekben olvasok francia külvárosokról, betörőkről, mert az mégis más, az mégis finomabb!

– És ha így van? De mégse kergetek el senkit, ha nincs lakása.

– Miért nem?! mert ezt olyan jól el lehet mondani a többieknek. „Milán, a szobrász, tegnap itt aludt.”

– Hülye vagy!

– Miért kergeted el az apádat? Hol van? most sincs itthon és nem is tudod, megjön-e. Mert az apád nem érdekes, kivel lehet arról beszélni? – Az csak az apád!

– Véded az apámat, mert tegnap este kint capliztál a kapu előtt, és ezt nem tudod megbocsátani, ezért beszélsz itt kapualjakról meg tudom is én micsodákról.

– Tudod, hogy nem igaz!

– Tudod, hogy igaz!

– Az apád…

– Hagyd az apámat. Miért beszélsz másról, miért beszélsz mindig másról? – Hallgass, ne mondj semmit!

 

Gábor megint kint állt a ház előtt és nem is tudta, mikor jött el a lánytól. Beszélgettek, de a szavakra már nem emlékezett, csak hogy megint ostoba volt és semmit nem tudott elmondani. Egyszerre a lány combjait érezte a lábára fonódva oly elevenen, hogy szinte mozdulni se tudott, a száját, hajának illatát. Aztán, akár egy ölelésből szabadulna, lassan elindult.

Nem látta az utcát, a fényeket, az embereket, üres volt, mintha kiszívtak volna belőle mindent. Az otthonra gondolt, nem a kis szobára a tér mellett, hanem a szüleire. Megírni az anyjának ezt a nyomorúságot, Magdát, a huszonegyedik utcát, ami valahol itt van előtte és amit sosem talál meg. Hülyék, körúti cinikusok nevetésében hal meg ez az utca. Dehát kell-e velük törődni? Nem többet ér, ha Péterrel beszélget? Meghal az a gyerek, elmegy a testvére után, akit mindig visszavár. A halott testvért éppúgy érezni abban a lakásban, akár Magdánál az apát. A huszonegyedik utcában mindenki együtt van és még beszélni se kell. Ha ott az ember Magda mellett van, akkor nem veheti el tőle senki. Csak lenne bátorsága továbbmenni az éjszakában…

Hosszú, fekete kerítés kísérte Gábort. Egy helyen megszakadt. Ez kapu. És odabent? Sötéten vigyorgó tribün… – ez pálya, persze, futballpálya.

Gábor bement, megállt a pálya szélén. Mellette a tribün mintha tele lenne emberrel, akik valami láthatatlan csapatot néznek, régi híres csapatot. Szinte hallani a morajt, ahogy a labda végigfut a pályán.

A játékosok nevét csak ilyenkor éjszaka tudják; a kerítés emlékezik, az öreg tribün őrzi a nevüket, a régi öltöző. A kapus talán még a háborúban esett el, idegen országban. Hol lehetnek a többiek, akik megmaradtak?

– Bocsánat, uram, de ilyenkor jön ki? Igaz, magam is szívesen ácsorgok egy kicsit, ha éppen nem tudok aludni, ami bizony megtörténik.

Alacsony, keménykalapos férfi állt Gábor mögött, fekete kabátban, hosszú vörös orral, könnybe lábadó szemmel. Akárcsak valami odvas fogból lépett volna ki, hogy rövidesen ismét visszatérjen mint fájó ideg.

– Eddig még sosem találtam itt senkit éjszaka, hiszen még nappal se kíváncsiak erre a pályára. Külvárosi kis csapaté. Hanem én kijárok ide, még a grundokra is, mert ott lehet igazi játékot látni. Ezeket még nem a pénz érdekli. Szereti ön a labdarúgást? – mert én nagyon. Sokan kinevetnek, hogy komoly ember így meg úgy, de nem törődöm velük. Én láttam azt a vézna, szakadt nadrágos fiút, ahogy elindul a telepről a pálya felé és megáll a kapu mögött. Ha arra rúgják a labdát, utána dobja magát. Közben külföldre gondol, nagyvárosokra, ahová majd elmegy a csapattal. Mert egyszer észreveszik őt is, hogy nini, ez a fickó a kapu mögött milyen biztosan fogja a labdát! hátha kipróbálnánk. Aztán a kis csapatból nagy egyesületbe kerül, és akkor írnak róla az újságok. – Csuzmák a válogatottban! – Tudja, mit jelent ez?! És van úgy, hogy a fiú megszédül: inni kezd, nőzni, azt hiszi, neki már minden sikerül, elég, ha kijön a pályára. A válogatottban már szóba se kerül, a csapatából is kiesik. Vissza a salakos, kis pályákra! Eljön egy vasárnap délután, hogy a fűben fekszik és egy régi, tépett szélű sportlapot néz, amiben róla írtak.

– Aztán az a sok ember a játékosok körül! Az öreg rókák, akik a focistákat adják-veszik. Kis pályákra járnak, vidékre, ha megszagolnak valami tehetséget. Vagy ha külföldről érkezik egy nagy játékos, kimennek a pályaudvarra, napokig várják, el nem mozdulnak, a restiben alszanak. Magam is több játékost fedeztem fel, ha véletlenül emlékszik a kis Sopira, a karikalábú szélsőre. Tanyáról hoztam Pestre. Sajnos ellopták tőlem, amikor egy este magára hagytam a szállodában. Klébner Gyula, a félszemű Klébner leitatta és elvitte autón. Ő is adta el az egyik nagy csapatnak. Igen, ilyesmi megtörténik, az ember sosem lehet elég óvatos. Én pedig Kockát csíptem el Klébner elől. Tavasszal megint lemegyek vidékre körülnézni. Szeretem a vidéki pályákat a szénakazlak között. Leülök a fűre, lehúzom a cipőmet, úgy nézem a játékot. Különben ha utazom, mindig van nálam könyv, többnyire az Ember tragédiája. Már többször olvastam, egyes részeket kívülről is tudok. – De mintha hangot hallanék a tribünről, mozgást. Egyszer egy játékossal találkoztam itt éjszaka, egy olyan kiöregedett játékossal. Ült a tribünön és a sötét pályát nézte. Elmondta, hogy most pincér, és olykor kimegy a ligetbe focizni rongylabdával. – Most megint! figyeljen csak! Valaki köhög.

Gombaformájú, széleskarimájú kalap emelkedett föl mellettük, szinte árnyékot vetve a tribünre. A kalap alatt vékony fehér arc; minden vonása külön élt, mozgott. Satnya bajusza úgy ugrált, mintha fel akarna csúszni az orrára, de maga az arc mégis merev volt, és akárcsak egy másik arcot tükrözne. Kiemelkedett a kéz is, hozzátapadva a deszkához. Az alacsony kis ember mögött rongyokat lehetett sejteni, kenyeret szalonnamaradékkal, – mint aki itt lakik. Úgy is nézett Gáborékra, akár egy fölvert lakó, az ágy szélén ülve.

Meg se szólal, gondolta Gábor, és mindjárt visszabújik.

De az megszólalt, olyan hangon, mint amikor élettelen késeket dörzsölnek egymáshoz.

– Mit akarnak, mire kíváncsiak? Leskelődnek, mi? Már régen mászkálnak utánam? – és most röhögnek, hogy kiugrasztottak!

A keménykalapos fölemelte a kezét. – Egyáltalán nem röhögünk, és még kevésbé leskelődünk. Bennünket igazán nem érdekel, hogy maga hol alszik, akár vissza is bújhat, ha tetszik!

– Ha tetszik… nagyon jó! Maguk pedig szépen hazamennek és a paplan alá csúsznak. De persze előbb még elintéznek.

– Nem értem, mit akar – Gábor közelebb lépett hozzá. – Miért intéznénk el?

– Én se értem, és még kevésbé érdekel! Jóéjszakát, uraim! – A keménykalapos meghajolt és elsietett. Még hallani lehetett, ahogy kint elmegy a kerítés előtt.

A bajuszos megfogta Gábor kezét. – Hívja vissza, rögtön hívja vissza! vagy persze így beszélték meg… – Elengedte Gábort.

– Ezt az embert is most láttam először, akárcsak magát.

A másik átlendült a deszkán, és így a tribün mellett még kisebbnek, véznábbnak látszott. Szakadt kiskabátja alatt foszladozó szvetter, a nyaknál rongyos volt az ing, kilátszott a vöröses bőre.

– Elfuthatnék, de minek? Előbb-utóbb úgyis ez lenne a vége, és unom is már. Érti? – unom! Rendőrért ment a barátja, ugye? Na, ezen a környéken nehezen talál. – Hunyorogva nézett Gáborra. – Lehet, hogy nem is detektívek, csak éppen unatkoztak és kijöttek ide. Hát akkor meg piszok dolog! Ilyenek maguk mind, idejönnek jó kabátjukban, körülszaglásznak… az is, aki a Gizit el akarta vinni tőlem. Egyszerre csak odalépett hozzánk a téren, hogy a nő menjen vele, én pedig, mintha ott se lennék, meg se látott, észre se vett. Tudja, mi volt nekem az a nő?! hogy hónapokig jártam utána, hogy megvertek érte, kidobtak a gyárból?! Ez meg akkor látta először, és mindjárt, egy füttyre!… De aztán megadtam neki, meg én, nem sajnáltam! Úgy vágtam bele a bicskát… ott esett el a hóban. Hohó, barátom, nem úgy megy az! Micsoda finom kabátja, sálja volt… Nem vettem el tőle semmit, nem, nem! Vigyázzunk! – fölemelte a reszkető ujját. – Vigyázzunk! Lehet, hogy gyilkoltam, beismerem, lehet. De lopni, azt nem! Ő, ő akarta ellopni azt a nőt, mert az nem lehet, hogy nekem legyen valakim, akkor mindjárt jön egy úri pofa!

Egy pillanatra elhallgatott, Gábor cipőjét nézte, mintha a lába között akarna elfutni.

– Van egy cigarettája?

– Tessék. – Ha elfogják és megverik… Gábor szinte látta a két rendőr között.

– Biztosan már az újságok is megírták. Én nem tudom, azóta nem láttam lapot. Azt nem hiszem, hogy a Gizi beköpött. Most se törődik ő velem, még annyira se. Ha látta volna annak a férfinak az arcát, amikor hozzánk lépett, hallotta volna a hangját. Én, én nem tudom, ki volt az az ember. Van még egy cigarettája? Mi az? pénzt is ad? Mit akar ezzel, azt mondja meg?! Mindegy, na! Felkapaszkodom valami vonatra és kilógok. Csak ne fájna úgy a fejem. – Miért kellett neki éppen a Gizi, éppen az a nő? Magának is van talán valakije, és ha azt elvennék, ha az orra elől vinnék el… Most se sajnálom azt az alakot, hiszen mindenki megérti, hogy nekem volt igazam, majd elmondom én, akkor se ijedek meg, ha elfognak, kinyitom a számat. Aztán nem bánom, kössenek fel, de hagyjanak beszélni, hallgassanak meg. Ott is csak emberek vannak, hiszen maga is meghallgatott.

Hirtelen fölágaskodott, Gábor arcába hajolt.

– És most hova lesz a séta?

Elvakkantotta magát. Remegett, mintha a következő pillanatban darabokra hullana szét, aztán elfutott Gábor mellett, ki a pályáról.

Gábor pedig a tribünhöz ment, behajolt egy kis páholyba. Megfeketedett újságpapírt talált, más semmit.

Kocsik zörögtek kint az úton hosszú sorban. Csípős szél jött. Valaki fütyült a szélben és a sötétben, aztán szájharmonikát lehetett hallani, egyenletesen dobogó lépéseket. – Vége volt az éjszakának.

 

 

*

 

Gábor hirtelen felébredt. Csönd volt körülötte, mélységes csönd, de mégis történt valami a házban vagy az utcában. Fel kéne kelni és kimenni. – Feküdt mozdulatlanul.

Egy kiáltás, aztán mintha körbe futnának a gangon. Egyszerre kinyílt az ajtó, világosság áradt be a konyhából. Valaki állt a küszöbön. Brózik, postásruhában. Feszesen állt, tenyerét a nadrághoz szorítva.

– Techlár veri a feleségét.

Gábor még mindig nem mozdult. – A Techlár, persze, az a vasutas, a kövér feleségével. Most veri. Hát mi közöm hozzá, miért kell ezt bejelenteni? Menjenek a pokolba!

Az ágy alá nyúlt, mintha a cipőjét akarná Brózikhoz vágni, de a férfi már eltűnt és az ajtó becsukódott.

Gábor morgott valamit, lehanyatlott a keze. A sötét gangot érezte és egy nagy kövér arcot, ahogy az ajtóhoz nyomul, szűkölve, mint egy ijedt állat: Techlár felesége. Az ajtó nem nyílik meg, nem engedik be sehova. Mögötte a férje, rángatja, tépi, cibálja a haját. Végiggörgeti az asszonyt az ajtók előtt, aztán egyszerre eltűnnek.

Vékony, éles szalag gyulladt ki az ajtó fölött. Gábor, anélkül hogy felnézett volna, látta az apró, vékony vonalú alakokat. Bajuszos, nevető arc, régimódi, gömbölyű kocsi futott mellette kis fekete lóval. Mögöttük két labdázó gyerek. Az egyik Péter. Földobta a labdát, de az nem esett vissza és a másik gyereket se lehetett látni. Elfutott a kocsi, eltűnt a nevető arc, és most már csak Péter volt. Az ágy szélén ült és a lábát lógázta.

– Itt volt a testvérem. Néha eljön hozzám, de nem akarja, hogy apáék észrevegyék. Hirdetőoszlopban lakik a testvérem. Hátul van egy kis ajtó és odabent… te, ha tudnád! Kis kályhája van, karosszékben pipázik és rádiózik. Senkise tudja, hogy odabent lakik. Ha szólítom, meghallja és eljön. Apáék sosem hívják, sosem szerették, azért is ment el a hirdetőoszlopba.

Nehéz, fullasztó volt a takaró Gáboron. Egy mozdulat, hogy letépje és Péterre kiáltson. – Nem igaz! te nem vagy itt! – Meg se tudott mozdulni és tovább hallotta a gyereket.

– Félnek megállni a lépcsőn, sosem mernek benézni egy kapualjba. Félnek, hogy egyszerre csak a testvéremmel találkoznak. Mert ő tud róluk mindent. Látta, amikor megfojtották az öreg verklist a Málik pincéjében. Lecsalták, hogy lekvárt adnak neki. Megölnek mindenkit, aki bejön ebbe a házba. Nemcsak a szüleim, a többiek is. Rabnec bácsi, Málik, Techlár, Hudák néni. De a testvérem látja őket, van egy kis készüléke a hirdetőoszlopban, csak bele kell hogy nézzen. – Te is menj innen! Miért is jöttél ide?!

A szoba közepe a kis asztallal, a rongyos szélű szőnyeggel hirtelen megvilágosodott. Egy sovány, magas homlokú fiatalember állt az asztalnál és levelet olvasott. Egyik kezével a szék támláját fogta. Száját összehúzta, és a levél fölött valahova a sarokba bámult:

(A régi albérlő áll itt és levelet olvas. Most leül az asztalhoz, leveti a kabátját. Tenyerét homlokába dűti, lába elvész az asztal alatt. Már csak az előrehajló hátát látni, egyre vékonyodó vonalban, gombostűvé szűkülő fejét, aztán eltűnik és kilobban a fény is.)

– Nyomorult! Nyomorult!

Gábor az ágy mellett állt a sötétben, két kézzel fogta az ingét. Ki ordít? Most mintha vernék az ajtót, aztán egy mély, öblös hang.

– Na végre, itt a rendőr!

Egyszerre csönd, aztán súlyos lépések és egy tépett női hang.

– Nem igaz, nem bántott, hozzám se nyúlt, ne vigyék el!

Gábor leült az ágy szélére, a hátát dörzsölte. Ez a Techlár felesége… hát akkor még él. Most valaki kiabál: – megölöm, egyszer úgyis megölöm! Ne hagyjanak itt vele, vigyenek el inkább, nem tudom látni ezt a tehenet, leverem a háját, ne hagyjanak itt!…

Gábor egy mozdulatot tett, aztán beesett az ágyba és elaludt. – Reggel bejött Brózikné. Arca kipirult, ahogy az ajtóban állt. Olyan volt, mint aki messziről hozza a hírt.

– Majd agyonverte a feleségét a Techlár. Persze megint beivott. Átok egy ilyen ember. És képzelje, a rendőr nem vitte el, csak éppen felírta csendháborításért. Föl kéne kötni az ilyen alakot! Ja igaz, a húgomtól kaptam levelet. Márciusban feljön Pestre, itt akar állásba menni. Nálunk lakna. De az még messze van, március… Addig nyugodtan kereshet új szobát, Gábor úr.

 

*

 

Az ajtó bevágódott Borsos mögött. Még hallotta a felesége hangját, csoszogását, aztán csönd lett. Nem mozdult az ajtótól. Arca felfúvódott, majd összezsugorodott, akár egy kipukkant léggömb. A neve a sárgaréz táblán: Dr. Borsos Béla. De ezzel még idegenebb volt az ajtó és mögötte a lakás a feleségével. Megint a veszekedést érezte, a kiabálást, az asszony érdes, rikácsoló hangját. – Miért nem voltál a kiadónál, háromszor is idetelefonált és cukrot se hoztál haza, pedig tudod, hogy beteg vagyok! – Hosszan pergő mondatok és a szavaknak már nem is volt értelmük. Csak egy vörös kis arcot látott lógó hajjal. Nem hagyja abba és csak nem hagyja abba! – Akaszd föl magad, Margitka! – A nő egy pillanatra elnémult, ő pedig fölkapta a kabátját, fejébe csapta kucsmáját és a botja után kapott, mint aki verekedni indul.

Az ajtó mögött csönd. Az asszony biztosan fekszik, a szívén borogatás. Mellette kéne ülni. – Adjak egy borogatást? – Út a fürdő és a szoba között egy kifacsart vizes kendővel.

Hát mindegy! – Megmarkolta a botját és elindult. Az autóbuszmegállónál valaki köszönt; vékony, szőke bajuszos férfi lépett hozzá. Együtt szálltak fel. Borsos beszélt, hallotta a hangját. – …Goethe kollégám erre azt mondta… – és látta, hogy a másik nevet. Úgy ült, mint egy kivilágított színpadon, ahol mindenki őt figyeli. Egy kisgyerek piros arca a szemközti ülésen… milyen figyelmesen néz. Az anyja súg valamit, és a gyerek megkérdi.

– Te vagy a Mikulás?

– Hát persze!

– Hol a szakállad?

Borsos lekapta a kucsmáját és az állához tette. – Tessék!

A kisfiú a fejét ingatta. – Az nem igazi.

– Dehogynem! Csak néha a fejemre teszem, mert úgy kényelmesebb. Különben a nevedet is tudom. Tomi vagy, és csak tojással eszed a spenótot. Tanulás helyett inkább szánkózol, és nyáron a balkonról leköpted az alattad lakó bácsi fejét. Így nem leszünk jóban, fiatalember, pedig most éppen bevásárolni megyek.

– Autóbuszon?

– Mindig nem repülhetek. Különben is így sokkal közelebb vagyok az emberekhez meg az ilyen kisfiúkhoz. – Lekapta a „szakállát” és a fejébe csapta. Intett a kalauznak és a gyerekre mutatott. – Nem szokott felállni az ülésre? nem kiabál és nem rugdalózik?

A kalauz bólogatott, hajlongott. A gyerek anyja fölállt. – A Tomi megígéri, hogy rendesen tanul.

– Jó, jó, majd meglátjuk!

Borsos leszállt. Az autóbusz csörömpölve elrohant mellette, és ottmaradt a sötétben. Tudta, hogy a szőkebajuszos mellette áll, de nem nézett rá.

– Úgy ismernek, mint a Mikulást. Régebben idegen családokhoz is elmentem Kompóthyval. Ő volt a krampusz. Egy szót se szólt, csak nézett, és a gyerekek sírvafakadtak.

– Az ám, mi van Kompóthyval?

– Mit tudom én?! Múltkor láttam az utcán, a járda szélén állt egy tejesüveggel.

– Nekem is tartozik, meg valami kötetre is előjegyeztem. Akkor azt mondta, hogy kórházba megy, és kell a pénz.

– Ha kirúgják valahonnan, mindig kórházba megy. Na, isten vele, majd elküldöm a cikket.

Kicsit megemelte a botját és oldalt lépett. Ez az alak is lepergett róla. Így tűnnek el mellőle szerkesztők, barátok és ellenségek, így megy el hazulról a feleségétől, így lép le az autóbuszról, ahol Mikulás volt. Minden csak része egy csodálatos darabnak, amit nem lehet végigjátszani.

Egy kapu döngve bezárult mellette. Megállt és fölnézett a házakra. Feketék voltak a házak – fejük búbján egy kis félrecsúszott hóval – és nem árulták el a lakókat. A házak már nem adják az emberek arcát. Régen mennyit ácsorogtak Kompóthyval vén, roskatag házak előtt! alig akadt kapualj, amit ne ismertek volna. Különösen a Király utcát szerették. Benézel egy kapualjba, oly szűk és odvas, aztán belépsz és egy városrész nyílik előtted. Az udvar oly hosszú, hogy nem látod a végét. Középen egy bazár sárga épülete, mellette patika és egy kocsma hátsó helyisége. A körbefutó gang, akár egy utca. Vagy csak mész, mész egyik udvarból a másikba, szűk, hajlott hátú lépcsőházak mellett. A lépcsők oly feketék és a boltozatot mintha fáklyafüst pörkölte volna. Szinte várod, hogy egy csapat török rohanjon le a hátsó lépcsőn. De csak félszemű árus jön kezében gombosdobozzal, cipőpertlivel. Árusok gombokkal, cipőkanalakkal és fűzőkkel, edényekkel és tányérokkal, notesszal, naptárral (– zsebbe, ridikülbe, ebbe mindent följegyezhet, nem kell a fejben tartani! itt a zsebnaptár!), csavaros ceruzák, törhetetlen pengék: svéd acél, valódi svéd acél gyári áron! – Csüngő harisnyák és csíkos mellények, nadrágok, kerek fekete kalapok, szőke parókák. Örökké dühös, ordító árusok, némák, akik kitárják két kezüket és az égre néznek. Kézikocsik karavánja, mintha az egész udvar, az utca, a város megindulna. Gyalogosok: görnyedtek és szótlanok, csak mennek, mennek: sivatagi vándorok.

De némely udvar üres. Magányos, rosszkedvű fa áll a közepén, félkönyökkel dől az emeletre. Vidéki úr, aki unatkozik Pesten.

Mióta nem állt Borsos egy Király utcai kapualjban? Kompóthyt is régen látta. – Mindegy.

Belépett egy kávéházba. Fekete függönyt rántott félre és alakok villantak fel előtte. A zongora mellett egy sárga hajú nő énekelt oly halkan, mintha senkit se akarna zavarni. Az asztalok felett úsztak az arcok, álmos arcok a füstben. Akárcsak egy mulatságról jönnének és itt akarnák megvárni a reggelt. A sárga hajú nő elhallgatott. Meghajolt, mintha összecsukná magát, és eltűnt a zongora mellől.

Borsos pedig meglátta Kompóthyt, Kompóthy szalmaszínű bajuszát, savótekintetét. Nem, nem ülünk le hozzá, észre se vesszük. Az ablakhoz ült és csak nézte Kompóthyt. Az ősz haját, ahogy fáradtan a homlokába hull, bajuszát, száját. Mozog, ugrál az arca, mert megint eszik, zabál. Micsoda kirakatot rendezett ott az asztalon! Egy hatalmas vaj szürke tömbje (hol kapni ilyen piszkos vajat?), cipó és felvágott. Kompóthy félrehajtja a fejét és egy pincérnek magyaráz. Biztosan rendel valamit, mert ez még nem elég. Éhen hal, elájul, lefordul az asztaltól. Hát lehet egy ilyen gusztustalan alakkal beszélni? A versei, na, az más. Most idenéz és csak néz, mintha lenyelt volna valamit, hosszan, elnyújtottan bólint.

Kurta biccentés, és Borsos már egy kerekképű bácsit nézett. Aztán megint Kompóthyt. Honnan jöhet, merről, micsoda utak vannak mögötte? Még mindig Óbudán lakik, késelők és hamiskártyások között? Nem ismeri a rendes ágyat, és tükröt csak kávéházban lát. Felesége meghalt, a gyereke meghalt, mindenki elpusztult mellette. De ő itt ül egy kávéházban és vacsorázik.

(Szájába veszi a felvágottat, fogával lerántja a héját, mintha megskalpolná. Valami port vesz elő a zsebéből, hátrahajtja a fejét és bedűti a szájába.)

Hová megy még ez az ember? – kórház, barlang, kávéház? – A tér padján olvas verseket kislányoknak és csibészeknek.

Kompóthy fölállt, egy újság mögött nyomult előre. De nem jött Borsoshoz, megállt két asztallal arrébb. Olvasott. Kidugta a fejét a lapból, aztán megint visszahúzta. Zsebe kitömve, szélesen elállt kabátjától, mintha tele lenne konzervdobozzal és hogy lötyög a nadrágja! Letette az újságot, egy papírlapot húzott elő. Gondosan széthajtotta, Borsosra nézett, aztán visszasomfordált az asztalához és leült. Ceruzacsonkkal húzogatott valamit a papíron.

Biztosan verset javít, gondolta Borsos, vagy valami számlát. Ennél az alaknál sosem lehet tudni. Fölírja, mennyi előleget vett fel, és tulajdonképpen neki még jár pénz. Neki tulajdonképpen mindig jár pénz. De ha mégis vers… Majd elveszti azt is, mindent elhagy, elszór. Istenverte hülye! meg kéne rázni és ráordítani: fölébredni, ember! Úgy jár, mint egy holdkóros, csoda, hogy mindenhonnan kihajítják?! – Nem, már elég volt Kompóthyból, hogy újrakezdje az őrültségeit…

Kompóthy egy szomszédos asztalhoz ült a cetlikkel, és mintha minden asztalnál ő ülne. Ceruzája kopogott a papíron, egyedül ez a szerény kis zaj élt a kávéházban. Fölnézett Borsosra, fölállt a papírral, akárcsak valami jelentést olvasna. Így állt egy pillanatig, aztán megfordult és visszament a csomagjai közé.

– Ez a hülye határozatlansága! – Borsos hátradűlt a széken – de legalább elment.

…szutykos vajtömb ereszkedett az asztalra, kristályvizes üveg és még két stanicli. Utána, valahonnan a levegőből, Kompóthy, az égi postás.

– Nem tudom, hogy vagyok ezzel a verssel, már egy hete javítgatom. Kinek mutassam? A nővérem nem érti, a menyasszonyom se. Különben már nem is a menyasszonyom, mert otthagytam, meglógtam tőle. Pedig volt fürdőszobája és rendes koszt. Mégis otthagytam. Szennyes alak volt a derék özvegy. Megint visszamentem Óbudára Propilnéhoz és a verseimnek meg a könyveimnek megint nincs helye. De így is jobb, és azt gondolom, te is helyeselnéd, ha elmondanám, ki volt a menyasszonyom, micsoda beteg lelkű…

– …vidd a fenébe azt a ronda vajadat, vidd innen Győző, mert a képedbe vágom! Mi az én asztalom, szeméttelep?! De hiszen szaga van, és te megeszed?!

Kompóthy hatalmas orrával a vajhoz hajolt, búsan ingatta a fejét.

– Tudod, hogy az orgonaillatot se éreztem áprilisban, amikor a kertben sétáltunk, egyáltalán semmiféle szagot. De nem hiszem, hogy romlott lenne ez a vaj, bár, ha megkóstolnád…

– Meg akarsz mérgezni, te himpellér, azért jöttél ide, hogy megölj, te sakálképű?! Vidd azt az átkozott vajat meg a kristályosüveget, mert fölborítom az asztalt!

Kompóthy fogta a vajat és egy kicsit arrébb tette, az üveget pedig le az asztal mellé. – Már megint hogy kiabálsz, Béla, miért kell ezt az egész kávéháznak hallani? Különben se mondtam, hogy kóstold meg, azt nem mondtam. Ha tudnád, hogy fájnak az ízületeim, már meg is van a kórházi beutalásom. Jót tesz egy kis pihenés, ez a nőhistória is levert. Azt hittem, végre tiszta otthonba jutok, derék polgári házba – mocsár, mocsár! Micsoda világ ez, ahol a nő nem nő, a férfi, nem férfi? De azért felöltöznek reggel, van jó lakásuk, kép a falon, könyvek, és a házmester köszön nekik. De hol van az ember?

– A kórházban, hogy be ne csukják. – Borsos rágyújtott egy szivarra, Kompóthy arcába fújta a füstöt. – Mennyit sikoltottál? Tudom, tudom, csak előleget vettél fel, amit utólag nem számoltál el. Igen, az ember kórházban csücsül, mert költő és egy pocsék tróger.

Kompóthy lehajtotta a fejét, nagy megbarnult ujjával köröket vont az asztalon. Arcából csak az orra és csüggedt bajusza látszott.

– A játszó gyerek hazafut a térről és az otthonát keresi, de az ajtó zárva, a szülei nincsenek sehol, a szomszéd ajtók se nyílnak meg, senki nem is meri a házban. Aztán megint az utcán áll, valahol a körúton és nézi, ahogy a porban elmegy a délután, az otthon, az élet. Villamosok, házak látszanak a délután porában, egy óra számlapja, de ezek már oly messze vannak. Az óra nem mutat időt, mögötte a sötét leselkedik, a magányos, nyirkos reggel. Minden elmegy a délutáni porban, egy arc sem fordul az ember felé, soha nem szól senki. Hányszor érzem ezt Béla, ahogy rovom az utcákat és néha egy-egy pillanatra megállok. Fölnézek egy házra és gondolom: ott várnak rám. Van úgy, hogy elindulok a lépcsőn, és sokáig állok egy ajtó előtt. Aztán beülök valahova, emberek között kell lennem. A kávéházban néha azt hiszem, mindenki ismerősöm. Pénz van a zsebemben, de a pénz nem az enyém, – gyalázatos dolog ez! Kirakatokat mutatnak, pénzt is dugnak a zsebembe, mégse mehetek be sehová. Hát én bemegyek! Aztán majd mondok valamit, mindig mindenkinek mondok valamit.

– Megéri?

– Nem lehet fölmérni se a boldogságot, se a szenvedést. Most jó, de ha megyek haza az úton egyedül… Ezért szerettem volna otthont, valakit, aki törődik velem, ezért indultam a rendes emberek felé, de becsaptak. Ők tudnak igazán hazudni: a rendesek. Nekik mindig igazuk van, minden őket igazolja. De ez nem az isten és nem az ember igazsága.

Borsos megkocogtatta a poharát. – Fizetek! – Aztán ült mereven előrebámulva. Mellette Kompóthy, akár egy gyűrött, ócska kabát, előtte a falon egy vigyorgó néger arcképe. Hirtelen felállt, ment kifelé.

Kint a sötétben, a kávéház előtt, megállt. Mellette Kompóthy lelépett a járdáról és elindult. Utánanézett, ahogy a vékony alak lassan szétfolyik, eltűnik a sötétben, Óbudán várja egy ócska kapu és egy szalmazsák.

– Mi az, visszajöttél?

Kompóthy a gázlámpa alatt állt a csomagjaival, arca fehér volt a fényben.

– Gondoltam, együtt mehetnénk, elkísérlek. Talán nem is kell mindjárt hazamenni, beülhetnénk valahova.

– Gyerünk.

 

*

 

Kávéházban voltak Magdával, és Gábor, ahogy a lány kezét nézte az asztalon, csillogó arcát, úgy érezte, mintha egy váróteremben ülnének. Még néhány szót, aztán jön a vonat és Magda elutazik. Hiszen egyszer mondta is, hogy Svájcba megy, igaz, azóta nem beszélt róla. Most idefordul és kérdez valamit.

– Megint költözöl?

– Igen, márciusban feljön egy rokonuk és neki kell a szoba. Még van időm, de már most nézek új helyet, nem tudok én már ilyenkor megmaradni. Most vagyok igazán albérlő. Már senkise jön be hozzám, alig beszélnek velem. Nem mintha haragudnának, csak hát idegen vagyok, aki nemsokára elköltözik. Mert néha úgy viselkednek, mintha közéjük tartoznék, kedvesen mosolyognak: mi a kedvenc étele, hogy aludt? – De aztán jön egy nap, amikor megint idegen arcok néznek rám és akkor látom a képeiket a falon, az ocsmány terítőket, vacak csecsebecséiket. Szobáról szobára kísérnek ezek a holmik és ha éjszaka fölébredek egy idegen ágyban, nem tudok tovább aludni, csak fekszem a sötétben. És az örökös birkózás az emberekkel! úgy ismerem az apró ravaszságaikat, hogy örülnek, ha becsapnak! Az utolsó hetekben már az ágyneműt is lehúzzák, és ha nagyon meg akarnak bántani, valamelyik állati képet leakasztják: Érezd megvetésünket, te piszok!

A lány a halkan kalimpáló zongoristát nézte. Mosolygott, tunyán mosolygott, mint amikor a délutáni napban fölcsillan egy tó.

– Akár egy álmos párduc, fekete párduc, és ha mosolyog, mintha egy lámpasor gyulladna fel. Meghívhatnám zongorázni.

– Ezt?

– Miért ne?

– Hát lehet ez ember, aki így kikeni a haját? és az az örökös vigyorgása! Tudnál vele beszélni?

– Ki akar beszélni?

Csönd lett, a zongora is elhallgatott. Magda egy képeslap után nyúlt, aztán megint a zongoristát nézte. Ásított és mosolygott.

Ez odamegy hozzá, gondolta Gábor. Hát menjen, csináljon, amit akar, vigye haza magával!

…egy arcot látott az egyik újságon. Vékony, ijedt arcot, és alatta: Elfogták a Lehel téri gyilkost… – hiszen ez a kis ember a futballpályáról! hát mégis elfogták a nagy kalapjával? Persze, hiszen nem is akart menekülni. Fáj a feje, azt mondta akkor éjszaka, fáj a feje. És hagyták „beszélni” a rendőrségen? A bírók meghallgatták? „Hiszen ott is emberek vannak…” – szinte hallotta a hangját. Beszélni akar, beszélni, és akkor azt se bánja, ha felkötik. Csak hagyják elmondani, miért volt ez az egész, mit jelentett neki a nő és az a másik, akit megölt. A tárgyaláson talán elmondhatja. Nem akadt egy ember, aki meghallgassa, ölni kellett, hogy beszélhessen.

– Gyáván viselkedett – írja a lap. Hát viselkedett? és gyáván? Ilyen marhaság!

– Mit olvasol?

– Elfogtak valakit. Egy gyilkost.

– Ismerted?

– Egyszer, ahogy tőled elmentem, egy éjszaka találkoztam vele.

– Sosem tudom, hol jársz és mit csinálsz. Néha érzem rajtad az utakat, a szobákat, az embereket, akikkel beszéltél. – Most pedig elmegyünk!

Együtt voltak ebben a pillanatban, és most már minden más idegen. El innen, hogy egyedül lehessenek!

Valaki megszólalt az asztaluknál. – Elmentek? hova?

Sötétkék kabátban állt, szemüveges arccal, kezében keménykalap. Nem rájuk nézett, valahova a falra. Kabátja, kalapja siralmasan rendes, és mégis mintha szakadó esőből jönne, ázott útról.

– Apa!

Még mindig nem nézett Magdára, de hirtelen valósággal feléje lökte arcát. – Most végre látsz?! – Leült a székre. Kabátja felfúvódott, feje előrecsuklott.

– Miért jöttél?

– Kértem, hogy maradj otthon legalább ma este. Öt éve halt meg anyád, és szerettem volna…

– Szeretted volna, szeretted volna! És ezért most veled gubbasszak otthon? nem, apa, nem. Én élek!

– Te élsz?

– Gyere! – Magda megfogta Gábor karját.

A fiú hátralépett az apa mellé, hátralépett és megállt mellette. Még látta a lány távolodó arcát, ahogy visszanéz a forgóajtóból. Még vár ez az arc, szája elhasad, szemöldöke csodálkozva felhúzódik – még vár, aztán kilobban s az üveg elfordul. Most kint sétál, átmegy a másik oldalra, megáll a sarkon, visszajön, elmegy.

– Az utcán megláttam magukat, nem is tudom, mióta kísérem. Mindegy már. Kint álltam a kávéház előtt, gondoltam, úgy lépek az asztalukhoz, mint egy kéregető vagy pertliárus. Mert Magdához én nem mehetek. De honnan van benne ez a kegyetlenség? és ha elmegy tőlem, tud másra gondolni? Magának beszél rólam? Nem, semmit? Miért nem megy utána? Ne törődjön velem, én majd elülök itt.

Gábor az arcot nézte, az apa arcát. – Hogy ráng minden vonása. Miért maradok vele, akitől Magda menekül, aki örökké a feleségét gyászolja? Itt tart maga mellett! De hiszen sír!

Az apa kezét előrenyújtotta az asztalon, könnyek csorogtak végig a szemüvege alól. Így sírt, hangtalanul, mozdulatlan arccal, és mintha egy rendetlen, reggeli konyha hokedlijén ülne, szakadt ingben, borostásan, mosatlan edények között. A könnyek eltűntek, fölszáradtak a ráncokban és az arc oly száraz volt.

– Ahogy mentem maguk után, senki se volt idegenebb, mint ő. Ez a lányom? ha felém fordul, meg se ismer. Mit érezhet a szeretetemből? Hiszen egyszer megkérdeztem tőle. Rám nézett és azt mondta: Isszonyú szeretet ez, apa. – Iszonyú szeretet, amitől fél, ami úgy üldözi, mint egy veréb. Talán csak önzés, semmi más. Értem én ezt. Iszonyú szeretet. De ha egyszer megpróbálna velem beszélni… tudom, műveltebb, okosabb, de mégis…

…akár a Lehel téri gyilkos, gondolta Gábor. Ez is beszélni akar. Talán a másik már nem kínlódik úgy, azóta meghallgatták. De mi lesz az apával? neki is ölni kell?

Az apa fölállt, kezében a hamutartóval.

– Műveltebb? hát ehhez kell a műveltség? Mit ér az egész, ha idegenek vagyunk?

Gábor arcába hajolt, aztán visszacsúszott a székre.

– Nincs már szava a szeretetnek, fájdalomnak, gyűlöletnek! Csak társalognak, csevegnek. A szeretet, az isszonyú! Hiszen magától is fél Magda, fél, mert szereti, mert ember! Nincs már benne érzés és abban az egész csordában körülötte! De a lélekről tartanak előadást, ó, nagyon szépen megmagyarázzák, mi a lélek. Ha pedig valaki összeesik előttük, átlépik. Hát én fütyülök az előadásaikra, a műveltségükre, nekem a lányom kell, egy ember!

Elhallgatott, csak az ujjai doboltak az asztalon. Fejét ingatta, szája rángott, mintha magában beszélne. Fölnézett a székről.

– Nem tudtam elmenni hazulról, nem tudok elmenni tőle.

Kint az utcán Gáborba karolt.

Szótlanul mentek, de egy saroknál megállt az apa.

– És otthon, azt hiszi, beszél majd erről? Meg se említi, mintha semmi se történt volna. – Csak ülni és hallgatni, hallgatni. De ugye vannak más emberek és más fiatalok? – Elengedte Gábor karját. – Most már egyedül megyek tovább, köszönöm, hogy elkísért, meghallgatott, ha unt is. De nem! azért mi együtt vagyunk.

Intett és eltűnt a sarkon.

Gábor hazafelé indult, aztán visszafordult, ki a Körútra, be egy mellékutcába: nőtt, nőtt benne a harag. – Az öreget látta a hajlott hátával és ő maga volt az apa, az isszonyú szeretettel, égő gyűlölettel.

Csattogtak a lépései a csöndes kis utcán. Az apa hangja szólt benne, Magda sima arcát látta, a többiekét. – Tetvek, szennyes, hülye kis tetvek! és még ezek pofáznak, ezeknek van véleményük, bólogatnak és vigyorognak, olvasnak és vitatkoznak, járnak az utcán, fölülnek villamosra! közöttük Magda, közöttük Magda!

Megállt és egy falhoz dűlt.

– Cirkusz, micsoda hülye cirkusz!

Leköpte a cipője orrát és továbbment.

 

*

 

Öt-hat fiú a kapu előtt. Az egyik szájharmonikát ütöget a tenyerébe, a másik énekel, jobbra-balra ingatja a fejét. Králik Guszti a teret nézi, a színház lámpasorát. Egyhangú dal hallatszik valahonnan, mintha végig a kapuknál fiúk állnának. Gitár peng, és a színház mellett ketten jönnek karonfogva. Egy pillanatra megállnak, akárcsak egymás nyakába borulnának. Az egyik fölemeli a kezét.

 

Sötét az utca, sötét a város, ki lesz a vesztes, ki lesz a káros?

 

Megszakad az ének, és kis dugóalak áll Gusztiék előtt. Arca vörös, liheg. Sálja repked a nyaka körül.

– Elkapták a Lejmi nőjét a Sportkávéházban. Razzia van!

Többen is állnak körülötte, kabátját rángatják, karját. – Az Icát is láttad? pedig mondtam, ne menjen oda!

Csupa kérdés.

Egy távoli kapuból még hallani a szájharmonikát. Ütemesen pattogó dalt játszik. Guszti csak egy szót hall: razzia. – Akkor verekedés lesz. A sarokról jön a Boros a két Briákkal. Nyurga, szvetteres alak vágódik ki a kocsmából: Angyalka. Jön, jön, szelíd, ártatlan csecsemőarcával és azt mondja.

– Gyilkost keresnek, a dadogó Rudit. Múlt héten leszúrt valakit a téren.

– De mit akarnak a lányoktól?

– A Gabit tegnap hülyére verték az őrszobán. Kinek ártott a dilis Gabi?

– Fölrúgott egy rendőrt.

– Az nem a Gabi volt.

Futó, fekete pontok a hóban, és már egész csapat áll a kapu előtt. Mind egyszerre beszél és megint azt hallani: – Mit akarnak a lányoktól?

Valaki bekiáltja. – Az éthordós Briszit a munkahelyéről vitték el! – még most se engedték ki! Pedig az mindig dolgozott.

A tér sarkánál ordítás hallatszik, sípolás.

– A Lejmi dolgozik. Nem hagyja a nőjét.

A dugóalak előregurul, utána a többi. Kábelcső kerül elő egy kabát alól, bokszer. Fekete kabátos nő fut a sor mellett, kezét tördeli, kiabál.

– Ne menj velük, ne menj velük, megint megvernek!

Nem tudni, kinek könyörög, csak fut a fiúk mellett, mintha mindenkit vissza akarna tartani. – Guszti mellett Nagy Misa trappol.

– Odaadtad?

– Mit? – Guszti rá se néz és még egyszer kérdi. – Mit?

– Hát a levelet, tudod, amit Klárinak írtam.

– Hagyj most!

Nagy Misa elhallgat, de aztán megint megszólal. – Ha lesz valami, ne tudjon róla. Minek, hát nem igaz?

A tér mellett egy kis utca sarkán a Sportkávéház. A sarkon rendőrök sorfala, mögöttük detektívek. A kávéház előtt magas, tépett hajú lány két rendőr között, kabátja vállára dobva. Bentről kirepül egy szék, akár az üdvözlet. Vérző fejű rendőrt hoznak.

A fiúk az utca előtt állnak. Guszti zsebretett kézzel bámul, szájában rágógumi. Boros nagyot köszön egy rendőrnek.

– Jóestét kívánok, biztos úr!

– Csak vissza, vissza! Ismerünk benneteket!

– Nézni csak szabad?

– Ne pofázz, anyád!…

– Hé, hé, mit akar az anyámtól?!

Boros nagyon kényes az anyjára, senkise szereti, ha az anyját szidják. Előkerülnek a kábelcsövek és a bokszerek. – Jövünk már, Lejmi! – Nyomás hátulról, mintha egy nagy, élő fal dőlne előre. Králik Guszti szinte beleragad egy idegen arcba, valósággal benyomja az orrát. Két szem, két rémületesen megnőtt, kitágult szem mered rá. Az arc leszakad róla, de akkor meg ketten rángatják a karját – és micsoda ordítás! Két rendőr között táncol Guszti, oldalt rúg, és az egyik elesik. A másik is összecsuklik, és fölötte a Boros vigyorgó képe. – Te szidtad az anyámat?

Kardlap villan a levegőben, egy kék szvetteres fiú a homlokához kap. Valaki ráesik Gusztira, akárcsak a háztetőről ugrana le. Összeragadva együtt gurulnak be a kávéházba és ott leülnek a földre. Egymásra néznek: – Guszti és Nagy Misa.

– Marha, mit akarsz tőlem?!

– Azt hittem, hogy…

– Ilyen pancser!

Szódásüveg repül mellettük. Egy fölfordított asztal mögé húzódnak.

Az egész kávéház repül, táncol. Asztalok, székek csúszkálnak, a biliárdasztal zöld posztója felhasítva. Szék mögül nyúl ki a dákó és kupán vág egy rendőrt.

Bent a pultban kushad a kecskeszakállas tulaj. Két kezét összekulcsolja felhúzott térdén. Csak néz maga elé, olykor lehunyja szemét. Egy nagy csörömpölésnél előrecsuklik a feje. – A tükör, a nagy tükör… – Keresztet vet.

Guszti kinéz az asztal mögül. Törött biliárddákóval, karján sárga pulóveres nővel dagadt képű, széles vállú fiatalember ugrik elő a telefonfülkéből. Pillanatra elengedi a nőt, fölugrik egy székre és belecsap a villanykörtébe. Sötét lesz.

Guszti előtt földűl az asztal, valaki átugrik rajta. Úgy marad a földön összekuporodva.

– Most tört ki a Lejmi!

Kintről kiáltás.

– A lovas rendőrök!

Ohó, ez rossz vicc! akkor sose jutunk ki az utcából! – Misa… – kinyújtja a kezét, nincs mellette senki. Hova a fenébe tűnt ez az ökör?! – Fölugrik, átesik egy széken, de aztán már robog föl a lépcsőn. Mellbe taszít valakit, és kint van. Csattog a kövezet, egy ló prüszköl az arcába. A nagy Briákot látja, ahogy fut, fut és két kezével a fejét fogja. Az utca közepén elesik. Mintha nagy fekete bogarak rohannának rá, úgy ellepik a rendőrök.

Guszti oldalt, a fal mellett fut. Egy kéz utánanyúl, de nem éri el. Aztán rohan át a téren, be egy sötét kis utcába. Még mindig fut, mintha többé meg se tudna állni. Nem haza, dehogy! Beesik egy idegen kapualjba. Fölrohan a lépcsőn és kinéz az utcára. Az utca csöndes, hideg, és mintha sehol se történt volna semmi.

– Guszti…

Fönt, a legfelső lépcsőn, a padlásajtó előtt ül Nagy Misa. Vörös csík a homlokán, egyik keze zsebkendőbe csavarva.

– A többiek?

– Lejmi meglépett a nőjével, de volt, akit elkaptak. Én is egy ló alá kerültem.

– …aztán?

Nagy Misa hallgat, csak ül a padlásajtó előtt. Guszti is melléje kuporodik és látja, hogy a másik reszket, citerázik a térde, a szája meg mintha elrepedne.

– Lovasrendőrökkel jönnek – mondja Guszti. – És miért, mit akarnak a fiúktól? Csibészek, azt mondják, csibészek, mert nincs vasalt nadrágjuk. Piszok dolog.

– Pszt, hallgass.

Autó szirénázik vészes, tépett hangon. – Az ablakhoz mennek. – Nagy, fekete autó kanyarodik be az utcába, aztán eltűnik.

– A zsuppkocsi, viszik a nagy Briákot meg a többieket.

A fiúk lassan lemennek a lépcsőn. Ajtó nyílik mögöttük, becsukódik. Kint az utcán azt mondja Guszti.

– Gyere föl hozzánk, így nem mehetsz haza. Csupa vér a kezed.

– Mit szól az öreged?

– Bánja is ő.

– Klári?

– Az se ijed meg egy kis vértől. Ne hidd, hogy olyan nyafka. Különben átadtam a leveledet, talán már el is olvasta.

– Nem mondott semmit?

– Nem.

– Kár volt az egészért! Mit akarok én tőle? találkozni, beszélgetni? Nem szereti ő a téri fiúkat.

Guszti megáll a sarkon. – Majd bemegyek a toloncba, ismerek ott valakit. Cigarettát viszek a Briáknak.

Továbbmennek, át a csöndes, havas téren. Hó pereg a vézna fákról, mintha valaki rázná őket.

 

*

 

A levelet nézi a kezében. – Szerdán este felmegyek, szeretném, ha beszélgetnénk… – Aztán csak a betűket nézi, a gömbölyű, gyerekes betűket. Akkor hát, ma este feljön Nagy Misa.

Klári leül a zongorához, arra gondol, ahogy Guszti átadta a levelet. – Misa küldi, azt hiszem, beszélni akar veled. – Később még hozzátette: – nem szeretném, ha kinevetnéd. Emlékezhetsz, amikor beteg voltál, minden nap bement hozzád a kórházba.

Igen, Misa mindennap bejött a kórházba. Virágot hozott, süteményt, és alig beszélt. Ült az ágy mellett simára fésült hajjal, két keze a térdén és hallgatott. Olykor fölemelt egy könyvet az éjjeliszekrényről, belelapozott, aztán visszatette. Klári közben elaludt és amikor fölébredt, Nagy Misa még mindig ott ült az ágynál. Ahogy kijött a kórházból, alig látta, csak néha, amikor átment a téren. Egy este a füvön birkózott Misa, a bokrok előtt. Fölnézett és meglátta Klárit. Egy pillanatig nézett, mint aki még nem tudja, köszönjön, fölálljon. Aztán beleharapott az ellenfél lábába.

Megint Gusztit hallotta. – Megveszett ez a hülye, tisztára megveszett! fene tudja, mit eszik rajtad. Egy ilyen vékony seprűn! Van az üzletünkben egy nő, a kasszában, na, az igen! olyan a karja, akár egy birkózóé.

A lány fölállt, az ablakhoz ment. – Ez az út a zongorától az ablakig, ez az ő útja. – Legjobb lenne elmenni hazulról, sétálni, sokáig sétálni. Mit mondjon Misának? Régen, gyerekkorukban tegezték egymást. Akkor még ő is a térre járt a fiúkkal.

Fönt, a harmadik emeleten Gábor becsukja az ajtót, elmegy. Azt mondják, elköltözik. Brózikné telebeszéli a házat. – Lumpol, éjszakázik, és még azt hittem, egy rendes fiatalember! – Elmegy, és akkor legalább nem látja többet. Becsukódik mögötte a ház, még egy darabig beszélnek róla, a diákról, aztán elfelejtik.

Egy kisfiú az ablaknál, télikabátban, fülére húzott satyakkal. Péter! Úgy mászkál itt a házban, mintha mindenhol ő lakna. Most lemegy az elsőre, bekopog Rabnecékhez. Nem nyitnak ajtót. Lemegy, és már az udvaron látni, ahogy a nagy kalapos Málikkal beszél. Málik összefonja a karját, roppant komolyan bólogat. Eltűnnek az udvarról, és Péter már megint itt van az emeleten.

Klári kiszól az ajtóból.

– Nem jössz be, Péter?

A gyerek bejön, leveszi a sapkáját. – Régen voltam nálatok. Guszti hol van, még bent a boltban? Majd lemegyek hozzá töpörtyűért. És te, te csak itthon ülsz?

– Hát néha itthon is kell lenni. Lóg a gombod, majd fölvarrom.

– Dehogy varrod! Te csak varrd a Gusztiét meg az apádét.

– Milyen szigorú vagy! – A lány nevet. – Zongorázzak valamit?

A gyerek a vállát vonogatja, a zongorához megy, leül a kerek székre. – Te mindig csak olyan ábrándokat tudsz, inkább valami indulót. De most lemegyek a térre, várnak a barátaim.

– Maradhatnál.

A gyerek megkérdi. – Tudod, hogy elmegy?

– A lakótok? Igen, már hallottam.

– Anya azt mondta neki, hogy a húgának kell a szoba, de ez nem igaz. Talált valakit, aki többet fizet. Már volt is nálunk megnézni a szobát. Egy nagy sárga fejű madár. Olyan csőrös szája van és csak hallgatott, hallgatott. Vártam, hogy felrepüljön a szekrényre. Ez lesz az új lakó, de én soha nem megyek be hozzá.

– És Gáborhoz?

– Nem is kellett kopogni, köszönni se. Nem csinált soha semmit, csak néha olvasott, meg valami füzetbe írt. Sokszor még éjjel is írt. Egyszer hallottam, hogy kiabál álmában. Fölkeltem, bementem hozzá. Az ágy szélén ült, felém fordította a fejét, de nem látott. Az írásait elrejti a padló hasadékába, és ha elmegy, én majd előveszem. Mert nekem ír, hogy hol lakik, hova menjek utána, hol van a huszonegyedik utca. Megtalálta, csak nem akarja megmondani, fél, hogy valaki más is meghallja.

– Milyen utca az?

– Úgyse érted! A testvérem már ott lakik, és azt hiszem, Gábor is odamegy. Abban az utcában még téged is hagynak zongorázni és csak azzal beszélsz, akivel akarsz. Mi hárman majd ott lakunk és többet nem jövünk vissza.

– Ti hárman.

Péter lecsúszik a székről, megy kifelé. Az ajtóból visszaszól.

– Velünk jössz?

A lány lépéseket hall, ismerős lépéseket. Nem néz arra, a gyereket nézi, ahogy végigmegy a gangon. Valaki megfogja a vállát és azt mondja.

– Ne hűtsd ki a lakást.

Aztán valamivel később.

– Mindjárt jön Nagy Misa.

 

*

 

– Apa, Anya!

Úgy mondom ezt a két szót, mint régen, gyerekkoromban, amikor még alig tudtam mást. Ezt kiáltottam, ha meg akartam nektek mutatni a holdat, ha elestem, vagy éhes voltam és szomjas voltam. Máshoz nem szólhattam – ti voltatok ketten.

Elköltözöm, megint új szobába megyek, mint már annyiszor. Már találtam is helyet, nem várom meg a felmondási időt. Csak egy embertől búcsúzom, egy kisfiútól, akiről már írtam nektek. Pétertől. Az utcájáról is írtam, a huszonegyedik utcáról. Azt hiszi, hogy valahol messze van, és nem itt az emberek között. Haragszik rám, mert én szeretem ezt az utcát, ahol lakom, és azt is, ahova majd költözöm. Az elhagyott kis mellékutcákban van a huszonegyedik utca. Hogy néha verekednek és káromkodnak? A mi hangunk az is. Én láttam a kocsist, ahogy pofán vágja a lovát és aztán elbeszélget vele, dörzsöli, simogatja a képét. Koldusok, árusok, tolvajok vonulnak át tereken és utcákon és az utca nem hagyja el őket.

– Hazudsz! – kiáltotta Péter, amikor az utcáról beszéltem. Égett az arca, a szeme. Úgy álltam előtte, mint egy csaló, aki rossz árut ad, a jót, az igazit elrejti. Ő lát valamit, amiről én nem tudok, mintha a halott testvérével beszélne.

De most elhagyom ezt a szobát, és Pétert nem látom többet. Az utcán se ismerem meg, ha véletlenül találkozom vele. Majd elfut mellettem, félkézzel a lecsúszó harisnyáját rángatva. Emlékezni mindig emlékszem rá és az utcájára, amit nem találtam meg. Nem találhattam meg, mert én már jól érzem magam ebben a városban. A földön állok, tudom a helyemet.

Abba a kis szobába majd jön valaki más, és Péter annak is odaadja a cédulát. – Keresd meg a huszonegyedik utcát!

De hogy nevessenek ezen a gyereken és az utcáján, az gyalázatos dolog! Magdára gondolok. Írtam már nektek erről a lányról és azt is megírtam, hogy nagyon szeretem. Beszéltem az apjával, aki átbolyongja a várost, üldözi az „iszonyú szeretetével”. Ezt Magda mondta, aki holdkórosok és heréltek között él. Mert nem más az ő társasága. Ha van valami, amit gyűlölök, hát akkor ez a társaság és a társaságok, ahol nincs barát, szerető, ember, csak nevek, üres nevek. Hogy tudják elnyomorítani az életet, hogy halnak meg mellettük tájak és emberek! Nincs örömük és nincs fájdalmuk. Fuldokló, vergődő szavak kiáltják, hogy nincs semmi, semmi, semmi! a szenvedés nem szenvedés, a harag nem harag.

Magda menekül az apjától és azt mondja, hogy én nyavalygok. Nyavalygok, mert érzem az utcát, ahol járok, látom az embereket és beszélek róluk, mindig is beszélek róluk! De kinek? Az a szerencsétlen Lehel téri gyilkos, Magda apja és én mind beszélni akarunk, de süket szikla van előttünk. Akkor hát hallgassunk, de átok van ebben a hallgatásban. Magdát éppúgy nem látom, mint Brózik Pétert. Én is tovább tudok menni.

Az ajtó előtt roppan a padló, talán Péter áll kint. Nem hiszem, hogy bejön, de azért várok rá.

És most, ahogy így ülök a kis szobában, megszólal a ház. Megszólal, dúdol, halkan muzsikál. Lentről az udvarról indult el a hang, vagy egy alkonyodó szobából. Jön erősödve, egyre feljebb, fel a szívemig a falak és bútorok éneke.

Az udvar dalol, zsong a lépcsőház, és most érzem a lakókat, akik itt vannak és akik itt voltak.

Ilyenkor látogat el Péter halott testvére és a többiek, akik már régen elköltöztek. Mögöttem állnak a régi albérlők, a szekrény sírja panaszukat, a tükör mutatja arcukat. A tükör homályos üvegjén felmerülnek az arcok.

Zeng a ház, az ajtók kitárják szárnyukat és repülni akarnak. A képekről fölszáll a por, elkeveredik a muzsikával. Lent az udvaron az amerikai unokaöcs áll szivarral, zsebre tett kézzel, az amerikai unokaöcs, akit oly régen vár egy félbolond öregasszony. A gangon végigmegy a herceg, a szerelmét keresi, aki valamikor itt lakott. Az ajtó előtt, egy sámlin ül Péter testvére, lebámul az udvarra.

Csönd lesz, – az ajtók becsukják szárnyukat.

A poharat nézem az asztalon, a szürke, állott vizű poharat. Ez a búcsú a szobától és a háztól.

Tőletek is búcsúzom, apa és anya! – Gábor.

 

*

 

Megint a ház előtt állt, a két kőangyalt nézte, a kaput, a mozdulatlanul szálló ablaksort. Hogy indult el Magdához? nem fontos. Akkor hát most bemegy, és megint látni fogja. Mióta nem volt itt? napok, hetek óta? – Most itt van.

Csöngetett. Kicsit hátralépett, várt.

Az apa állt előtte és mosolygott. Intett, nemcsak a kezével, hanem az arcával, a mosolyával. Gábor belépett, odabent a szobában megállt a zongoránál. Az apa a kottára mutatott. A szőnyegen is kották hevertek szétszórva.

– Beethovent játszom évek óta először.

Fölemelt egy kottát a szőnyegről, az ablakhoz lépett és azt mondta.

– Magda elutazott Svájcba.

A szoba megnőtt, az ablak csodálatosan kitágult az apa mögött. Gábor élesen, felnagyítva látta a bútorokat. Az ajtók végig nyitva odakint, mintha fiatal fák állnának a ház előtt. A zongorát hallotta, lassan emelkedtek a hangok, süllyedtek.

A zongora abbamaradt, és az apa feléje fordult. Még mindig mosolygott, mintha most már nem tudna szabadulni a mosolytól.

– Elutazott a rokonunkhoz, és majd ír nekem. Nem, azt nem tudom, meddig marad. Mindenesetre beiratkozik az egyetemre.

– Nem üzent semmit?

– Semmit. – Merevek az ujjaim, hiába, merevek, de ez igazán nem csoda.

Megint fölhangzott a zongora: lassan, ünnepélyes hangon, és benne felsikoltott a fájdalom, az embertelen, üveghangú fájdalom.

Gábor leült a szőnyegre, a kották közé. Lapozott közöttük, nevek, címek röpködtek előttük. Kis papír hullott ki Magda írásával. – Garancsy. – Ennyi volt a papíron, egy név: Garancsy. Fölnézett, az apa olyan hatalmasnak látszott. Most fölállt az apa és megkérdezte.

– Csináljak egy rántottát? Ahogy hazajöttem az állomásról, elkezdtem enni, aztán kipucoltam a cipőmet, a ruhámat keféltem.

Az állomás, persze, kimentek az állomásra, aztán Magda beült a vonatba, mint más a villamosba. Milyen lehetett az arca az üveg mögött? hol van most?

– Csodálatos volt, amikor először leültem a zongorához. Bőgni tudtam volna örömömben. Ja, igaz, tegnap valami Brúnó kereste. Kirúgtam. Maga jöhet, akkor jön, amikor akar. Most pedig tovább játszom.

Gábor a szőnyeg mintáit nézte. Nagy piros, kék, zöld virágok íve, ágak, koszorúk egy láthatatlan tó fölött. Lassan megmozdulnak, lányok emelik őket, fehér ívű karok fájdalmas hajlása. A karok lehullanak, a koszorúk mozdulatlanul továbbúsznak. – Hamu a szőnyegen, por és hamu. Barna szivarcsutak – a magány utasa.

Az apa a kotta fölé hajolt. Nem is látta, hogy Gábor fölkel és kimegy.

A fiú a kapu előtt a zsebébe nyúlt és kivette a ráncos szivarcsutkát. A szivarcsutkát a szőnyegről. Tudta, hogy valaki áll mellette, de nem fordult meg. A szivarvég kipergett a kezéből, fölnézett a két kőangyalra.

Egy kabát szegélyét látta, a sálat. Valaki vár mellette, nem mozdul. Most beszél, de Gábor még mindig nem fordul felé.

– Én is innen jöttem, ebből a házból. A lépcsőről láttam magát.

Megint úgy volt előtte Mohi Éva, mint amikor a kis szobájában hegedült. A moslék szülei között fölemelte a hegedűt és játszott.

– Ide küldött az apám. Sokáig vártam, míg megkaptam a pénzt, de arra gondoltam, hogy aztán egyedül leszek kint az utcán.

Mögötte felgyulladtak a fények: lámpák álmos, tétova fénye. Felragyogott egy kirakat, oly mohón, mintha el akarná nyelni az utcát. Messzebb, valahol a Körúton, óriási, ragyogó kék meg piros betűk futottak föl a falra. – Ők pedig a járda szélén álltak.

– Nem törődöm vele, ha veszekednek otthon, ha ide-oda küldenek. Néha hegedülök. Meg aztán az utcán annyi mindenre gondolok. Idegen emberekkel beszélek, hátakkal, akik mennek előttem. Egy-egy alakot elkísérek, anélkül hogy tudna róla.

Egy ablakból fénykocka hullott a járdára. Vak koldus dűlt az ablakhoz, fénytelen arcát az ég felé tartva énekelte: Ültünk a parkban, ketten ültünk a parkban…

(Milyen egy svájci utca? ott is így bolyonganak a koldusok? ott is így ácsorognak a járda szélén? – Utoljára egy kávéházban látta Magda arcát a forgóajtó elsuhanó üvegjén.)

– …itt, akinél most voltam, az arcomba röhögött. Tudja, ő nagyon jól tudja, miért küldött engem az apám! A képibe vágtam. Az arcához kapott és elkezdett ordítani. Aztán elhallgatott és azt mondta, hogy édes vagyok. Édes vagyok. Mindenféle képeket mutatott, olyan ocsmány képeket.

(Az apa, ott a szobában feláll a zongorától. Le-föl sétál, olykor megáll, aztán tovább, le-föl, le-föl, egyik szobából a másikba, villanyt nem gyújt, csak át egyik sötét szobából a másikba.)

– Holnap költözöm, Éva. Megint továbbmegyek. Egyszer majd a maga szülei is azt mondják: elég volt, köszönjük.

(Az apa kint a konyhában rántottát csinál, fölüt egy tojást, kenyeret szel, aztán abbahagy mindent és leül a hokedlire.)

Gábor mintha alkonyodó nyári kertben ülne, az arcokat elmossa a homály, a hangokat is messziről hallja. Lépések a kert homokján. Az ég sötétkék, rózsaszínű és szürke, a levegő remeg, mintha finom port szitálna. Mellette egy kinyújtott kéz az asztalon. Egy pillanatig él ez a kert, aztán kilobban.

Éva arca eltávolodott, aztán egyszerre közel volt a két nagy szeme, gyerekesen duzzadt ajka. Megfogta Gábor kezét, megkapaszkodott benne. Így tartotta, majd elengedte és ment.

Gábor később egy szűk szobában ült, előtte hullámzó keblű nő lejtett fel-alá a gramofon recsegő hangjára. Két hatalmas izmos karját fölemelte, leengedte. Sivatagszőke hajában elveszett piros virág. Mögötte, az ajtó fogasán, ráncosan csüngő kabát, gyűrött kalap.

A nő teste hullámzott, fodrozódott a sárga ruha alatt. A gramofonhoz ment, elállította. Aztán jött Gábor felé elhasadva, megnyílva, ringva, remegve, óriásivá nőve, jött és dúdolta:

– Szomorú a szemed, kicsi, elhagyott a nőd? Gombház, ha leszakad, lesz más, gombház! – kicsi, kicsi…

 

*

 

– Remélem, jól érezte magát nálunk. Istenem, az ember igyekszik.

Brózikné lehajtotta a fejét, két karját összefonta sovány, elfelejtett mellén és Gáborra nézett, a bőröndre, a pénzesborítékra az asztalon, aztán megint Gáborra.

– Nagyon szerettük magát. Az uram is mondta: – Komoly ember a Szerdahelyi úr.

Gábor a szobát nézte és keresett valakit, aki az ágy szélén gubbasztott, írt és olvasott, az ablaknál állt és kibámult az utcára, várta, mindig várta, hogy kopogjanak az ajtaján, innen ment el és ide tért haza, itt gondolt a szerelmére, itt beszélgetett egy kisfiúval.

– Péter hol van?

– Nem tudom, mindig mászkál. Ő is nagyon szerette magát. – Az asszony kihunyt arcáról lecsúszott egy mosoly. Fölszegte a fejét, oly mereven, mintha zsoltárba akarna kezdeni.

Az üres táska felemelkedett, Gábor elindult. Ki a szobából, át a konyhán, de már nem látott mást, csak üres, csupasz falakat.

A gangon egy pillanatra megállt, mintha még várná, hogy valaki hozzálépjen. Csakugyan! lépések csattogtak mögötte. Megfordult. – Brózikné! Igen, Brózikné állt a korlátnál egy puha gallérral.

– Ezt itthagyta.

– Köszönöm.

Elvette tőle, úgy állt a gangon a gallérjával. Állt és nézte a gallért, aztán zsebre gyűrte. Le a lépcsőn – és még egy macskát se látott. Csak a lépcső szutykos köve és a megfeketedett korlát. – Itt állt egyszer Magda és sírt. Péter látta. – Dúdolni kezdett, nem nézett a korlátra, sehova se nézett. – Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át… – A kapunál majd hozzáugrik valaki, megfogja a kabátját.

Kilépett a kapun az imbolygó bőröndjével, szemére húzta kalapját. Szél van, micsoda szél, hordja a havat! – Elindult a kis utcán az üzletek és a házak mellett. Kerek bajuszos arc hajolt ki a hentesüzletből. Ez az a Guszti, akinek a húga zongorázik.

– Hát költözünk?

Nem felelt, csak intett a kezével. A saroknál elkapta a szél. Mintha ott guggolt volna a sarkon, hogy aztán rávesse magát. Letette a bőröndjét, két kézzel fogta a kalapját. Féloldalt visszanézett a vállán át, és látta az utcát eltűnni a szélben, a kavargó hóban.

A szél elvágtatott, és ő ott maradt a süket csöndben a bőröndjével. Fölemelte, aztán ment, át a téren. Senki nem nézett utána, senki nem látta, ahogy eltűnt a csupasz fák között.

Fönt, az elhagyott szobában nyílt az ajtó, és belépett Péter. Megállt, körülnézett, aztán az ablakhoz ment és leguggolt. Fölemelte a padló meghasadt kockáját, alácsúsztatta a kezét. Így maradt előredűlve. Nem, nem volt ott semmi. Akkor hát Gábor máshova tette a cédulát, amire fölírta, hol van a huszonegyedik utca. Por a padló alatt, por és piszok. A szobában pedig olyan csönd, mintha többé ide már nem lépne ember. Péter fölhajtotta a szőnyeget, tovább kutatott.

Vannak még lukak, repedések az ablak párkányán, de lehet, hogy a szekrény fiókjába tette.

Hangokat hallott, valaki szólította. Anya szól, anya hívja.

Péter fölállt. Most kimegy, de aztán megint visszajön, hogy megkeresse. Majd egy délután nyugodtan megkeresi, amikor senki sincs itthon, mert itt van a cédula, ebben a szobában, a padló repedésében vagy az ablak deszkájában.

 

– Vége. –

A pálya szélén

 

Valaha neki is lehetett neve. Miért éppen neki ne lett volna? Csak aztán szétfoszlott, elrongyolódott, mint egy darab papír, amit előbb összegyűrnek, majd apró darabokra tépnek.

Most már csak úgy szólították, ha lejött a lépcsőn Habácsné pincéjébe:

– Szervusz, Csempe-Pempe.

Valaki mindig megkérdezte: Emőd, Barasics vagy Sebők Laci.

– Hogy áll fel vasárnap a Titánia?

Csempe-Pempe odalépett a székhez, ahol a hálóinge volt, apró, rendes kis mozdulatokkal vetkőzni kezdett, és közben azt mondta:

– A Miatoff Iván kimarad.

– Biztosan megint sokat ivott – hallatszott a pince mélyéből.

– Miatoff Iván sose iszik. – De akkor már felöltözött. Micsoda rétegeket vett magára! Csak éppen inget cserélt – ing nappalra, ing éjszakára –, aztán egy hatalmas, zöld szvetter, mellény, még egy mellény, és végül magára kapta a zakóját.

Emőd, aki már lefeküdt az ágyába, magához intette.

– Szeretném, ha tájékoztatna.

Helyes kis rézágyban feküdt Emőd. Zöld paplan, párna, mindez egy rendes lakásból. Emőd talán ezzel az ággyal, paplannal menekült el egy lakásból. Mellette hokedli, azon állólámpa. Emőd szeretett ágyban olvasni. Egyik kezével a paplant paskolgatta, és közben olvasott.

Csempe-Pempe átlépett két szalmazsákon, megállt Emődnél. Olyasformán, mintha azt várná, hogy Emőd leülteti az ágy szélére.

Emőd nem ültette le az ágy szélére. A könyv fedelén kopogtatott, mint aki tulajdonképpen már bánja is, hogy idehívta Csempe-Pempét.

– Az előbb egy bizonyos megjegyzést tett valakire.

Csempe-Pempe kissé szédülten bámult. Ez az Emőd mindig ilyeneket tud mondani. „Az előbb egy bizonyos megjegyzést tett.” Biztos, hogy magándetektív, figyel valakit, talán éppen Habácsnét. Sebők is mondta, hogy Emőd miatt még baja lesz valakinek. Mit akar itt az ágyával, a zöld paplanával?

– Csak azt szeretném tudni, miért marad ki Miatoff Iván a csapatból, ha egyszer nem iszik. – Aztán magyarázatképpen: – Zuglói fiú.

Sose tudtam, hogy Emőd zuglói, gondolta Csempe-Pempe. Különben nem is zuglói, nem erzsébeti, Vay Ádám utcai … – Egyre kevésbé tetszett neki ez az Emőd. Sebők Laci felé pislogott. De az őszes, hegyes szakállas Sebők Laci teát szagolgatott a szalmazsák szélén. Egy kis zacskóból a tenyerébe szórta a teát, és azt szagolgatta.

– Miatoff Iván nincs formában. – Csempe-Pempe megnyugodott a saját hangjától. Akárki lehetsz te a zöld paplanod alatt, és akárki akárki lehet, de hogy Miatoff Iván miért nem játszik a Titániában, azt csak én tudom.

– Nincs formában. – Emőd a takarója alá csúsztatta a kezét, és figyelmesen bólogatott.

– Ez mindig így van, ha valaki kis csapatból kerül nagy csapatba. Három hét után letörik. Legalábbis átmenetileg.

– Átmenetileg – bólintott Emőd. Láthatóan tetszett neki ez a szó, és most már várni lehetett, hogy Csempe-Pempét leülteti az ágy szélére. – Úgy gondolja, hogy szokatlan a környezet?

– Nézzük meg, ki volt Miatoff Iván szélsője a Danuviában, és ki a szélsője a Titániában. – Csempe-Pempe lenézett a földre, és egy arcot pillantott meg a lába előtt.

A padlón feküdt az arc, lehunyt szemmel, rezdületlenül, mintha valaki itt felejtette volna.

– Breznainak más a stílusa, mint Kovács III.-nak. És ezt a Miatoff Iván meg kell hogy szokja.

Csempe-Pempe már egy szárítókötélen lógott. Ott lógott néhány alak között, akiknek már nem jutott más hely. Belekapaszkodtak a kötélbe, így aludtak, így szálltak mozdulatlanul a kifeszített kötélen.

(Bánta is ő! Bánta is Csempe-Pempe, amikor Habácsné azt mondta: – Új vendégem jött. – Felkelt a szalmazsákról, és feldobta magát a kötélre. Helyszűkében voltak, és mindig jött valami új vendég. Helyszűke miatt maradt a pincében a két párhuzamosan lógó szárítókötél, és akárcsak Csempe-Pempe hóna alá nyúltak volna, mint két mogorva testvér.)

– Breznai rövid passzokkal dolgozik. – Egy hát emelkedett és süllyedt Csempe-Pempe előtt. – Kovács III. pedig hosszú lábakkal dobta előre Miatoffot.

Sötét volt a pincében. A kis állólámpa világított csak az ágy fölött.

Csempe-Pempe elhallgatott. Érezte, hogy most nem volt elég szakszerű, és ettől zavarba jött. Az összekötő dobja ki a szélsőt, az összekötő küldi rohamra a szélsőt, akár körömpasszal, akár szépen, hosszan csúsztatott labdával. De hát Emőd ezt úgyse érti. Vagy érti? Talán titokban futballtréner – nála sose lehet tudni.

– Érdekes dolgokat mond – Emőd mellett kialudt a villany.

Csempe-Pempe lehunyta a szemét, két kézzel kapaszkodott a kötélbe. „Érdekes dolgokat mond.” Ez megint olyan furcsán hangzott. Emőd nem is figyelt. Vagy talán nagyon is figyelt. És most a sötétben leírja, amit mondtam. Van egy kis világító hegyű ceruzája, és azzal ír.

Ki lehet ez itt előttem? Ugyanaz, aki tegnap? Á, itt mindig mások vannak. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen őslakó. „Mint a száradó ingek.” Ezt egy fiatalember mondta. Vagy kétszer lógott itt mellettem, és azt mondta, olyanok vagyunk, mint a száradó ingek. Valaki kikérte magának. – Köszönöm szépen, nem érdekelnek a megjegyzései. – Ez nem megjegyzés, ez egy hasonlat.

Érdekes, mintha csak tegnap hallottam volna. Azt is tudom, mit felelt rá a másik.

– A hasonlatai se érdekelnek, és vegye tudomásul, ez sose történt volna meg velem, ha nem csúszik ki a talaj a lábam alól.

– Mit röhög? – Ez Sebők Laci volt.

– Maga alól is kicsúszott a talaj? – kérdezte Csempe-Pempe a kötélről.

– Csak azt nem értem, miért nem tudott annyit összehozni, hogy legalább egy szalmazsákra kerüljön.

– Egy időben három ember dolgozott a kezem alatt.

– A maga keze alatt? – Száraz és józan volt Habácsné hangja.

Csempe-Pempe elnémult. Most már abban se volt biztos, hogy akár csak egy ember is dolgozott a keze alatt.

Habácsné hangja is a sötétből jött. A kis szobájából. Félig nyitva hagyta az ajtót, és figyelt, mindig figyelt.

Vagy azt akarja, hogy bemenjen hozzá valaki?

Mi bajod vele, Csempe-Pempe? Amikor kórházban feküdtél, bejött hozzád. Azzal kezdődött, hogy a nővérke megállt az ágy lábánál, és azt mondta:

– Látogatója van.

És akkor már jött Habácsné, azzal a mosolytalan arcával. Sört hozott és narancsot. Bakosi bácsi átjött a szomszéd ágyból, és ő is ivott a sörből.

Bakosi bácsi többet beszélt az asszonnyal, mint Csempe-Pempe.

– Ismertem a férjét – bólintott Bakosi bácsi. – A Práter utca ötvenkilencben volt bútorfényező.

Az asszony az ágy sarkán ült, Csempe-Pempe pedig sportlapot olvasott. A csapat-összeállítás…

– Mert magának akkor is csak az volt a fontos – mondta Sebők Laci. – A csapat-összeállítás. Pedig ha egy kicsit foglalkozik a nővel…

– A nővel!

Nagyon buta képet vághatott, mert Sebők dühbe gurult.

– Hát milyen nőre vár?! Bemegy magához Habácsné, egy rendes, komoly asszony, és akkor maga a sportújságot olvassa! Talán a Gloria Swanson fogja meglátogatni vagy Anita Page? Különben lehet, hogy akkor is a csapat-összeállítással törődne. – Aztán arról kezdett beszélni, hogy egyszer őt is meglátogatta Habácsné. – Amikor egy bizonyos ügy miatt kellemetlenségem támadt. Egy biztos: Habácsné nem hagyja cserben az embert.

Narancsot és sört hozott.

Csempe-Pempe a kórházra gondolt. Arra a mozdulatra, ahogy kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, majd újra betolta. És feküdt, feküdt! Ez ugyan nem izgatta túlságosan, de most valahogy mégis… A keze a takarón. Ha még egyszer láthatná, ahogy a keze a takarón fekszik!

Ez az alak itt előtte mikor aludt utoljára ágyban? Nagyon is rácsavarodik a kötélre, aztán majd lepottyan. Ez így nem megy. Csak szép könnyedén, mintha hintázna, hinta-palinta…

Azt mondják, egyszer egy herceg is idekeveredett. Egy svéd herceg. Elüldözték, mert ivott, meg nőkkel bolondozott. De hát miért ne ihatna egy herceg, miért kell mindjárt elkergetni. Egy uralkodó persze más, annak nem lehetnek ilyen kilengései. És talán trónörökös volt az illető.

– Hagyjon békén. – Sebők hangja távoli volt. – Nem emlékszem semmiféle svéd hercegre.

– Hercegek járnak ide! – nevetett egy nő. Lefelé jött a lépcsőn, a felcsapódó fényben, és nevetett. – Hol vannak a hercegek?

Mögötte megjelent egy kalauz, és ő is megkérdezte:

– Hol vannak a hercegek?

Körültáncolták Emőd ágyát, aztán csönd lett és sötét.

 

Mintha már régen útra készen állt volna, amikor odafent megszólalt egy hang.

– Csempe-Pempe!

Egy pocsolya fényben állt, és felfelé bámult. Lassan köréje gyűltek a többiek is. Sebők Laci, Habácsné, Béres Gabi. Emőd nem kelt fel az ágyból. A takaróját paskolgatta, ahogy azt mondta:

– Ezt szeretem. Nem csinálnak kavarodást. Azt szólítják, akire szükségük van.

Sebők vállat vont.

– Azért várja meg, amíg lejönnek.

– Mindig történhet valami – mondta hátul egy hang.

Emőd az ágyból: – Én már csomagolnék.

Csempe-Pempe mozdulatlanul állt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy csomagolni akarna.

A hang a magasból újra megszólalt.

– A vörös Hungler akar veled beszélni.

Csempe-Pempe megmozdult. De hiszen ez a Balla Tóni a Titániából! Ha a vörös Hunglernek kell valami, csak int: – Tóni, nézd meg, mi van ezzel meg ezzel. – Tóni elrohan, és megnézi, mi van ezzel meg azzal.

– Mindjárt! – Lavórba mártotta az arcát, aztán magára kapott valami pokrócot. Érezte, hogy többen ugrálnak körülötte. Valaki megigazítja rajta a pokrócot, és megkérdi:

– Ki az a vörös Hungler?

Mire Emőd:

– Egy jelentős személy a Csempe-Pempe klubjából.

Csempe-Pempe hálásan nézett az ágy felé. Az előbb utálta Emődöt, amikor a rendőrségre célozgatott, meg arról a csomagolásról beszélt, de most, hogy ezt mondta:

„Egy jelentős személy a Csempe-Pempe klubjából.”

Ezt mindenki hallotta. És ezt örökké hallani fogják, akik valaha is megfordulnak Habácsnénál. Akár szalmazsákon fekszenek, akár kötélen lógnak. Mint ahogy azok is hallják, akik örökre eltűntek ebből a pincéből. A svéd trónörökös rábólint: – Szép dolog, Csempe-Pempe, kérem, ha az embert egy jelentős személy keresi a klubjából.

– Lordom!

Csempe-Pempe kint az udvaron könnyedén meghajolt Balla Tóni előtt.

A répaorrú fiú kissé meggörnyedve állt. Halottmerev arcával akárcsak egy kútfigura. Befagyott, elromlott szökőkút.

– Mit csináltál ilyen sokáig?

Ahogy az utcán elmentek a pince ablakai mellett, Csempe-Pempe el se tudta képzelni, hogy itt lakik. De hát erről szó sincs, ebben a hatalmas, ormótlan kabátban lakik. Morzsa egy leszakadt zsebben.

– Miről van szó? – kérdezte. – Mit akar a vörös Hungler?

– Hozott már néhány tisztességes játékost a Titániába, hozott már néhány jó kis focistát.

Hungler le-föl sétált Csempe-Pempe előtt. Rövidre nyírt, őszesvörös haj, zömök alak, enyhén karikalábak.

Sose volt komoly játékos, gondolta Csempe-Pempe. És mégis mindig biztos helye volt a csapatban. Az igaz, hogy tudott küzdeni, és ha egyszer ráállították valakire…!

Lent ültek az irodában, a nagy tribün alatt. A falon fényképek. A Titánia csapata 1903-ból. A legtöbb játékos bajusszal, oldalt egy meghatóan szelíd tekintetű családapa guggolt.

A Titánia az uruguay turnéról. A legendás hírű fedezetsor: Lovas, Kondik, Szabadits. Egyszer, évtizedekkel később, egy osztrák szakember itt a Titánia-pályán látta a csapatot. Nézte, hogy működik a halfsor, nem volt reménytelen eset, azt aztán nem lehetett mondani, de az osztrák mégiscsak a fejét csóválta. – Gurigáznak, gurigáznak, de a Lovas, Kondik, Szabadits… – Felsóhajtott, és szinte könnybe lábadt a szeme.

– Aber, Lovas, Kondik, Szabadits – sóhajtott Csempe-Pempe.

– Mióta tud maga németül? – nézett rá Hungler.

– Én nem tudok németül, de egyszer Billy Weissner azt mondta itt ezen a pályán…

– Billy Weissner! – Hungler megrándította a vállát. – Túlságosan szeszélyes volt, egy szövetségi kapitány azért nem lehet ennyire szeszélyes.

Felsorolta Billy Weissner kedvenceit. A legtöbb olyan játékos, akinek szerinte nem lett volna szabad bekerülni a válogatottba. – És a Noschkét éppen egy Közép-európai Kupa mérkőzésen próbálta ki!

Csempe-Pempe a fiúkat nézte, a régi fiúkat azon az uruguayi pályán. Lovas, Kondik, Szabadits, a legendás hírű fedezetsor. Az első mérkőzést megnyerte a Titánia, 3:0-ás félidő után 4:3-ra. A világbajnok Uruguay ellen, saját otthonában.

– Ha azt mondom, hogy az oroszlánbarlangban, akkor keveset mondok. És az a 3:0-ás félidő sok mindent elárul. Hogy úgy játszottak a világbajnok együttessel, mint egy vidéki csapattal, vagy mondjuk, a Soroksárral. A második félidőben egy kicsit engedni kellett, ha épségben akarták elhagyni a pályát.

– Én nem mondom, hogy Billy Weissner homokos volt. – Hungler maga alá kapott egy széket, és leült. Látszott rajta, hogy nagyon feldühödött Billy Weissneren. – Akkoriban ilyesmiről beszéltek, de én egy pillanatig se hittem a dologban. Billy Weissner még csak homokos se volt, semmi se volt!

Az a közönség ott Uruguayban felgyújtotta volna a pályát, forradalmat robbantott volna ki, ha a második mérkőzést is megnyeri a Titánia.

– Senki se tudott úgy faultolni, mint a Szabadits Gabi. – Csempe-Pempe szédült a gyönyörűségtől. – Senki a világon.

Hungler, aki még mindig Weissnerről és Weissner kedvenceiről magyarázott, elvigyorodott.

– Szabadits Gabi! – Olyan szeretettel nézett Csempe-Pempére, mintha ő volna a Szabadits Gabi. – Megnyomott valakit, szépen, finoman…

– …de olyan finoman, hogy senki se vette észre.

– …még az sem, akit megnyomott, csak éppen összecsuklott, húsz perc múlva csuklott össze a pálya túlsó felén.

Már nem is beszéltek. Valósággal énekeltek, elandalodva, egyszer az egyik énekelt egy strófát, aztán a másik, majd kórusban.

– Húsz perc múlva a pálya túlsó felén!

Vonítottak, visítottak, hemperegtek a kéjtől.

– Szabadits Gabi! Szabadits Gabi!

Aztán Hungler ránézett Csempe-Pempére. Az pedig egyszerre abbahagyta a nevetést. Összeszűkült vállal ült, és azt gondolta: jó, hát akkor mondja meg már végre, hogy mit akar.

– Mi a véleménye Rózsavölgyiről?

– Rózsavölgyiről? – Csempe-Pempe hátradűlt. Az volt az érzése, hogy rövidesen megkínálják egy szivarral. Ha már egyszer megkérdik, hogy mi a véleménye a Rózsavölgyiről. – Fiatal kapus, és azt hiszem, hogy…

– Nézze – Hungler felállt, és eléje lépett. – Ha azt hiszi, hogy Rózsavölgyit én hoztam a Titániába, hát akkor nagyon téved. Úgyhogy ne halandzsázzon. Különben pedig nagyon jól tudom, hogy mi a véleménye róla.

Csempe-Pempe akárcsak egy kellemes langyos fürdőben ült volna. Adnak a véleményemre, semmi kétség, adnak a véleményemre. Hiába röhög a Bednarik, azért a Hungler mégiscsak tőlem kérdi meg, hogy mit tartok erről vagy arról a játékosról.

– Szóval? – kérdezte Hungler.

– Baj van a reflexekkel.

– Reflexek! – Hungler legyintett. És ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha nem is nagyon törődne Csempe-Pempe véleményével.

Az meg beszélt, beszélt, egyre izgatottabban.

– A kifutások… egyszerűen nem tudja, mikor kell kifutni. Egyszer korábban indul, aztán meg bent ragad a kapuban. Hiába, ha valakinek nincs tempóérzéke! De a magas labdákat szépen védi. – Hungler arcát figyelte. Arról a száraz, közönyös arcról próbálta leolvasni, hogy tulajdonképpen mit is mondhat Rózsavölgyiről. Aztán elhallgatott. Nem, ez reménytelen. Hungler nem is figyel.

Hungler előtte állt, az állát dörzsölgette, lassan, elgondolkozva. Aztán egyszerre megszólalt.

– Új kapus kell a Titániába.

Csempe-Pempe megmerevedett. Új kapus kell… Hát az más, akkor Rózsavölgyinek vége, akkor Rózsavölgyi kirepült a kapuból.

– A harmadik mérkőzésünket veszítjük el miatta. – Ráförmedt Csempe-Pempére. – Ne beszéljen itt arról, hogy nincs formában, meg hogy hullámvölgyben van, engem ilyesmivel nem lehet megetetni. – Ordított. – Nagyon jól tudom, hogy miről van szó! Rózsavölgyi nem kapus!

Csempe-Pempe hallgatott. Nem, itt neki már nem kellett beszélnie.

– És ha jól meggondolom – folytatta Hungler –, a Lakos Náci óta nem volt klasszis kapusa a Titániának. Egyszóval, éppen itt az ideje, hogy…

Csempe-Pempe bólintott.

Csönd volt. Ünnepélyes csönd. Most már akármit is mond Bednarik, Nagy Béla meg Irsay úr, akkor is csak mi ketten tudjuk a Hunglerrel, hogy éppen itt az ideje… Talán még az Elnök se tudja. Bizonyos dolgokról Hungler előbb tud, mint az Elnök. Jó, rendben van. Akkor hát új kapusa lesz a Titániának. Klasszis kapusa.

– Volna valaki. – Hungler Csempe-Pempéhez hajolt.

– Volna valaki – ismételte áhítattal Csempe-Pempe.

Üres a Titánia kapuja. De egy pillanat, és beáll valaki.

Most még egy téren ugrál, két földre dobott kabát között, odakiáltják neki: – Vigyázz! Lövöm a tizenegyest. – Ő pedig a térdét dörzsölgeti, összehúzza magát, és ugrásra készül.

– Ha szerda délután kinézne a Dohánygyár-pályára, tudja, a Dohánygyári Lendület-pályára. – Hungler elkezdte sétáját a kis szobában.

– Lehet, hogy kinézek – suttogta Csempe-Pempe.

– Nagyon örülnék, ha kinézne. – Várt egy kicsit, aztán valami olyat mondott, hogy Csempe-Pempe majd elszédült. – És a Titánia elnöksége is nagyon őrülne. – Élesen szembefordult Csempe-Pempével, és most már katonásan pattogott a hangja. – A Hálókocsival játszik a Dé Lendület. Szeretném, ha megfigyelné a Hálókocsi kapusát, szeretném, ha beszélne vele mérkőzés után vagy félidőben, vagy guruljon be labdának mérkőzés közben, bánom is én, de beszéljen vele, mert azt a fiút meg kell szerezni. Érti?! Ez a fiú hozzánk kell hogy kerüljön. Ember! A Titánia elnöksége bízik magában!

De mit az elnöksége…?!

Nem, ez már sok volt. Ezt már nem lehetett elviselni.

– A Titánia közönsége!

Csempe-Pempe már a nagytribün zúgását hallotta.

– Kivédte!

Egy férfi odafordult a szomszédjához:

– Én már a hálóban láttam a labdát, és akkor ez a fiú…

– Micsoda kapus!

– Ki hozta ezt a kapust a Titániába?

– Csempe-Pempe. Mi az, talán nem hiszi? Igenis, hogy a Csempe-Pempe. Igenis, hogy a Csempe-Pempe hozza a legjobb játékosokat a Titániába.

És akkor már kórusban üvöltötte a tribünök közönsége, az állóhely, a lelátó közönsége, és azok is, akik odakint ácsorogtak a pálya körül.

– Csempe-Pempe! Csempe-Pempe!

Hungler folytatta sétáját.

– Figyelmeztetem, nem lesz könnyű dolog. Mások is felfigyeltek a fiúra. Az Atalanta is szívesen látná a kapujában, nem is szólva a Kossuthról. Azt pedig már nem is kell mondanom, hogy az Atalantának is meg a Kossuthnak is megvannak a maguk emberei.

– Megvannak – sóhajtott Csempe-Pempe. – Császár Miklós és Stetcz.

– Ezek az urak nem ismerik azt a szót, hogy lehetetlen. Császár már Spanyolországból is hozott játékost az Atalantának.

– Nőnek öltöztetve. Mert másképp nem tudta kicsempészni.

– Nem, az más volt. A Tokics léptetett meg egy arab játékost a Kossuth részére. Aztán a hajón majdnem elkapták.

– Ennek az arabnak volt cukorkaüzlete az Üllői úton?

– Ennek, ennek. Különben pedig Tokics is ott lesz a Dohánygyár-pályán. – Kis szünetet tartott. – De mi bízunk magában.

Kifelé tolta Csempe-Pempét. Szűk, repedésszerű szobákon át pörgette kifelé. Emeletes faágyak voltak az egyik szobában, pokróccal letakart faágyak. Aztán valaki egyedül kártyázott egy asztalnál. Bőrszagot lehetett érezni, átizzadt dresszek szagát. Csempe-Pempe forgott, Hungler meg ordítozott.

Nagy krekkeket küldenek azért a fiúért, de mi mégis magát választottuk.

Mégis! Ez a szívébe nyilallt. Éppen a zuhanyozóban voltak, amikor végre megkérdezte.

– És mi lesz a…? – Két ujját összedörzsölte.

Hungler elengedte Csempe-Pempét. Csak nézte, valósággal bámulta.

– Maga eddig még sose beszélt ilyesmiről.

Ettől Csempe-Pempe dühös lett. Most már aztán igazán dühös lett.

– Azt hiszi, hogy ingyen fogom megszerezni azt a fiút?

– A klubszeretet…

– Hagyjuk a klubszeretetet! Császárban nincs semmiféle klubszeretet, és a Tokicsot is megfizetik, én tudom, hogy napidíjat kap, de még milyen napidíjat, persze, neki nem is merik mondani, hogy mi mégis a Tokicsot küldjük.

– Jó, jó, hát majd maga is megtalálja a számításait.

– Nem hiszem. – Kint álltak a pályán. Csempe-Pempe a kaput nézte, az Alapító szobrát a kapu előtt.

– Szerezze meg nekünk azt a fiút.

Csempe-Pempe mereven nézte az Alapító szobrát.

– Megszerzem. – Aztán, ahogy lassan kifelé indult a pályáról. – Legalább villamospénzt adjon.

Az utcán már tudta, hogy éppen ezt nem lett volna szabad. Császár Miklós, Stetcz vagy Tokics sose kérnek villamospénzt. Mást mondok. Azt szeretném látni, hogy valaki ezeknek az uraknak villamospénzt merjen adni!

– Mit csináljak – mondta Csempe-Pempe a léggömbárusnak. – Fölingereltek.

– Sose találom meg a számításaimat – mondta a pattogatottkukorica-árusnak.

Egész nap ezt magyarázta.

– Mert nézzük meg a dolog anyagi oldalát. (Akárcsak Emődtől hallotta volna.)

– Az ember ne hagyjon magával kibabrálni.

– Annyit érek, amennyit… – Nem tudta tovább folytatni. Kért egy féldecit, felfújta az arcát, és sértődötten hallgatott.

– Maga egy nagy szamár – mondta Habácsné a pincében. – Sokkal határozottabban kellett volna fellépnie.

– Maga most egy valőr – szólalt meg Emőd az ágyból.

– Valőr – suttogta elragadtatva Csempe-Pempe. – Akkor, ha megengedi. – Leült az egyik szalmazsákra. – Holnap pihenten kell csatába indulnom. – Elhallgatott. Érezte, hogy Habácsné nézi.

Felállt, feldobta magát a kötélre.

A fiú a Titánia-pálya körül keringett. Benézett a kőkerítés apró, vágott kis résein. Akárcsak a lőrések, ahonnan az ellenségre tüzelnek. Lement a teniszpályáig. A pálya üres volt, de ő úgy bámult, mintha játszanának. Sipos II. a Titánia teniszcsapatát is erősíti. Sipos II., aki pillanatnyilag talán a legjobb középcsatár, most mint teniszjátékos is… Igen, ezt olvasta a sportújságban, és most úgy nézte a pályát, mintha Sipos II.-t látná trenírozni.

Aztán megint a futballtribünök. Üres tribünök, üres pálya. De ő látta, ahogy a Titánia kifut, hogy összemérje erejét az olasz Ambrosianával a Közép-európai Kupa döntőjén.

– Elkapjuk őket – bólintott a fiú.

Látta, ahogy odabent a játékosok bemelegítettek. Bene Gabi egy helyben ugrált, mintha egyszerre csak fel akarná lőni magát az égbe. Fitos és Kállai összefejeltek, Rózsavölgyi fölhúzódzkodott a felső kapufára, Sipos II., a csapatkapitány előrement, hogy kezet szorítson Rosettával, az olaszok csapatkapitányával. Sipos mosolygott, kedvesen, kisfiúsan. A levegőbe dobott pénzdarabot nézte.

– Helyes – mondta a fiú –, tehát az első félidőben nappal szemben játszunk.

– Eredj haza – hallatszott egy hang.

A fiú hátrébb húzódott. Mi ez? Honnan jön a hang? Látni nem látott senkit.

– Nem szeretem, ha a pofámba bámulnak. – Kedvetlen hang. Mint amikor kiráznak egy törlőrongyot.

A falból jött a hang, a kerítés falából.

Vékony, borotvált arc. Mikor csúszhatott be a repedésbe?

– Jó napot kívánok – mondta a fiú. Legszívesebben elfutott volna, de mozdulni se tudott.

– Ma nincs iskola? – kérdezte az arc.

– De van, csak én…

– Értem. Inkább kijöttél ide. Pedig nincs mérkőzés, még csak tréning sincs.

– Elővétel? – kérdezte a fiú.

– Mi az, hogy elővétel? – Felhúzta a szemöldökét.

– Itt lehet elővételben jegyet venni vasárnapra?

– Itt semmit se lehet venni. – Nézte a fiút, aztán megismételte. – Eredj haza.

A fiú nem ment el. És most már nem is félt ettől az arctól. Kicsit közelebb ment, ahogy megkérdezte.

– Mit tetszik itt csinálni?

– Drukkolok.

– Nincs is meccs.

– És ezt éppen te mondod? Azt hiszed, nem láttam, hogy ugráltál itt, és hogy kiabáltál. Ti-tá-nia! Ti-tá-nia!

– Ki tetszik nézni az utcára.

– Mindegy, hogy merre nézek, teljesen mindegy. – Nézte a fiút szomorúan, sajnálattal. Majd hirtelen ingerülten. – Különben miért ne fordulhatnék meg! Ki tiltja meg nekem?!

– Senki – dadogta a fiú. – Tessék csak nyugodtan.

– El fognak húzni félévben – mondta az arc a repedésben –, és év végén is el fognak húzni.

– Még javíthatok.

– Ha tanulsz. De nem tanulsz. Örökké itt lődörögsz a pálya körül.

A fiú nagyon szeretett volna másról beszélni, inkább valami másról.

– Ki tetszik jönni vasárnap?

Elkínzott nevetés a falból.

– Vasárnap! Melyik vasárnap?

– Most vasárnap, amikor az Ambrosiana ellen játszunk.

– Az Ambrosiana ellen? – Ez mintha egy kicsit meglepte volna.

– Nem is tetszik tudni?

– Ki mondta neked, hogy nem tudom?! – A hang dühös volt. – És mit akarsz azzal, hogy játszunk? Talán te is játszol? Talán te leszel a jobbösszekötő?

– Én nem, de…

– …de mindenesetre itt leszel. Ha ki tudsz csalni pénzt a kedves papától, akkor bejössz, ha nem, akkor kint a kerítésnél várod, hogy az utolsó tíz percben mindenkit beengedjenek.

– Győzni fogunk? Mit tetszik gondolni, győzni fogunk?

– Az olaszok ellen nem lehet tudni. Van valami az olaszok stílusában, ami ellen nincs ellenszerünk. – Elhallgatott, aztán kiejtett egy nevet. – Boross Gyurka.

– Boross Gyurka?

– Ne erőltesd magad, te erre a névre nem is emlékezhetsz. De én itt voltam, amikor Boross Gyurka először kifutott erre a pályára, én itt voltam, amikor lefutott a jobbszélen, és kiabáltam: „Boross! Boross!” Én itt voltam, amikor a Turner Vili bombalövése kiszakította a hálót, amikor a Csiszarik Zolit hordágyon vitték el, akkor beszaladtam a pályára.

– És ismerni is tetszett azokat a…?

Az arc még sötétebb lett.

– Amikor Csiszarikot levitték a pályáról, odakiáltottam neki: „Semmi baj, Zolikám!” Akkor egy pillanatra rám nézett. Az öltözőig kísértem a hordágyat. – Elhallgatott.

A fiú nem mozdult. Még hallani akart valamit.

Az meg beszélt odabentről.

– Vasárnap jönnek a szüleim, mondta a feleségem, vasárnap jön édesapám és édesanyám, itthon kell lenned. – És mert a fiú kicsit értetlenül nézett rá. – Mit bámulsz? Már kora délelőtt itt voltam, már a kölyökcsapat mérkőzésénél itt voltam.

A fiú hátrálni kezdett, lassan távolodott a faltól.

– Van fia a bácsinak? – kérdezte, csak hogy kérdezzen valamit.

– Lehet, hogy van. – Összehúzott szemmel figyelte a fiút. – Meg fogsz bukni, idén is és jövőre is, és amíg csak egyáltalán meg lehet bukni.

– Nem! Nem! – iszonyodva hátrál a villamosmegálló felé.

Az meg csak vigyorgott odabent.

– Erős mérkőzésünk lesz vasárnap, össze kell magunkat szednünk vasárnap, ó, nagyon össze kell magunkat szednünk!

– És aztán itt van a kapuskérdés.

Bódé a kispesti határnál. Egy elűzött piac utolsó bódéja. Kenyér, péksütemény, dobostorta kövülete. Könyvek egy toronyban. Maga a bódés zsebre tett kézzel áll odakint. Mellette zöldesfekete arcú férfi, kabátgombján kis csomaggal.

– Az, az… – megbillenti a csomagot, mint egy mérleget. – Mert a Rózsavölgyivel aztán nem oldottunk meg semmit. – Vár egy kicsit. – Szívesen látnák mást a kapuban.

Teherautók, motorbiciklik, szekerek karavánja vonul Kispest felől. Valaki lekiált az egyik kocsiról.

– Fábián bácsi, mi lesz vasárnap?

A bódés mosolyog, és utánaint.

– Nem félek az Ambrosianától.

A másik mereven nézi a csomagját.

– Baj van a védelemmel.

– De nem sokáig. – A bódéja körül kering. – Nem mondom, hogy a jövő héten már új kapussal állunk fel, de talán már egy-két hét múlva.

– Pedig hogy bíztam a Rózsavölgyiben.

– Sose bíztam a Rózsavölgyiben.

A másik komoran nézi a csomagját, majd hirtelen:

– Miféle kapusról beszél, miféle új kapusról?

A bódés egy motorosnak integet, kicsit utána is megy, majd ahogy visszajön:

– Párducmozgása van annak a kapusnak. És a reflexei! A labdafogásai! Egyelőre még a Hálókocsi kapuját őrzi, de ma délután elmegy érte Csempe-Pempe.

– Csempe-Pempe?

A bódés beül a bódéjába. Kolbászt eszik kenyérrel. Elgondolkozva falatozgat.

– Talán mást is küldhettek volna, mondjuk, Bednarikot vagy Felkait.

– Csempe-Pempe? – Közelebb megy a bódéhoz. A kis csomag ingerülten himbálózik a kabátgombon. – Az a nyamvadt alak?

– No, no. – A bódés felemeli a kezét. – Én inkább Bednarikot küldtem volna, de azért Csempe-Pempéről nem lehet így beszélni.

A másik körbejárja a bódét.

– Miért nem lehet róla így beszélni?

Ragyogó tekintetű, fekete nő merül fel odabent, átfogja a bódés nyakát. Mögöttük kis ágy. Mindjárt lehevernek, aztán majd szétválnak, de közben a bódés egyre csak arról beszél.

– Nem olyan tutyimutyi az a Csempe-Pempe. Bulldogtermészete van, és ha egyszer ráeresztik valakire…

Az meg ott kint körbejárja a bódét, legalább ötször körbejárja a kabátgombjára kötözött csomaggal. Közben olyan képet vág, mint aki egyáltalán nem hisz Csempe-Pempe bulldogtermészetében.

– Ide figyeljen. – A bódés megint kint van a bódé előtt. – Egyszer eltett valakit láb alól.

– Kicsoda?

Megáll a sétában, valósággal megmerevedik.

– A felesége fölcsalt valakit a lakásba, leitatta, picsi-pacsi, és akkor jött a Csempe-Pempe. Ronda munkát végeztek, a felesége most is ül.

– És ő?

– Kiengedték. – Belehajol abba a megkövült arcba. – Nekem a Felkai elmondta az egészet. Hozzátette, hogy még ő is fél a Csempe-Pempétől.

– Vacak kis pofa.

– Azt maga csak úgy gondolja. – És megint arról beszél, hogy Csempe-Pempe megszerzi azt a kapust a Titániának.

A másik előhúzza az óráját.

– Mennem kell. – Megpöccinti a csomagját. – Kórházi látogatás.

– Ki van bent?

– A feleségem.

– Javulást.

– Köszönöm. – Aztán ahogy elindul, visszaszól. – Nem hiszem, hogy a Csempe-Pempe bárkihez is hozzányúlt volna, ne is meséljen ilyesmit.

 

 

Bundák lógnak a falon, szőrmebundák. Fehér női bunda a pultra dobva. A pult mögött egy színtelen arcú férfi. Hátrateszi a kezét, fejét oldalt hajtja, mint aki mindig figyel valamire. Kövérkés, ősz nő a vaskályhánál. Felnéz a divatlapból.

– Nagy kérésem van, Császár úr.

Császár a pult előtt áll, kékesszürke nyakkendőjét igazgatja.

– Mindent megteszek, nagyságos asszony.

– Tud nekem nercet szerezni? Volna egy megrendelésünk.

A színtelen arcú férfi megszólal a pult mögött.

– Tényleg van valami abban a fiúban?

Az asszony még mondana valamit a nercről, de Császár a pulthoz fordul.

– Sárosi úr – kezdi lassan és ünnepélyesen –, bízik az ítéletemben?

Sárosi alig észrevehetően bólint, mire Császár még ünnepélyesebben.

– Az évtized legnagyobb kapustehetsége.

Az asszony hol az egyikre, hol a másikra néz.

– Már megint kezdik! És most már nincs nerc, nincs semmi, csak az az átkozott… – A divatlap után nyúl.

Azok ketten meg mintha párbajra készülnének.

Sárosi: Miért nem jó az Atalantának a Benedek Pubi?

Császár: Majd ha azt a fiút meglátja az Atalantában, maga is rájön.

Sárosi (éllel): És ezt én még megérem?

Császár eltávolodik a pulttól.

– Nyugodt lehet.

– Mi lesz a nercemmel?

– Skaja óta nem volt ilyen kapus, nemcsak az Atalantában, de sehol. – Megfogja a pult szélét. A következő pillanatban talán ráveti magát Sárosira.

– Skaja óta. – Az arca rezdületlen, vérlázítóan rezdületlen. – Mondja mindjárt, hogy Kéri óta, mondja mindjárt, hogy Zamora már gyufát árul Madridban, mert hallotta, hogy valaki feltűnt a Hálókocsi kapujában.

– Átmegyek ebédért. – Sárosiné kibújik a divatlapból, fogja a kis ételhordót, és eltűnik.

A két férfi az ajtóig kíséri. Aztán ott állnak hátratett kézzel, és kibámulnak az utcára.

Sárosi a szemben levő üzletet nézi.

– A lúdtalpas szerint maga a feleségem miatt jár ide.

– Régi tisztelője vagyok a nagyságos asszonynak.

– Milyen régi?

– Mindig a keretek között maradtam.

– Nagyon kérem, maradjon továbbra is a keretek között. (Fáradt, szomorú hang.)

Állnak, kifelé bámulnak.

– És az Atalantáé lesz az a kapus?

– Magam megyek el érte. Higgye el, Sárosi úr, nem a pénz miatt. De ezt a fiút én akarom megszerezni az Atalantának.

Mozdulatlanul, mereven állnak az ajtóban. Akár a bábuk.

– Mindenkinek tudnia kell – mondja Császár –, hogy ezt a fiút én hoztam az Atalantába.

 

 

– Hallom, komoly megbízatásod van, Csempe-Pempe.

– Szálljon le rólam.

– Miért? Én mindig mondtam, hogy téged foglalkoztatni kell.

– Jó, jó…

– Hungler most is behívott. Nézze, Bednarik, volna magának valami.

– Ezt mondta?

– Miért? Általában velem szokott tárgyalni, de most itt van ez a belgrádi út. Két játékost kell megfigyelnem. Mi az, hova megy, meg se iszik velem egy féldecit?

– Nem érek rá, és csak figyelje azokat a játékosokat Belgrádban.

 

 

Két széles hát egymás mellett: Tokics és Brüll. Szótlanul jöttek át a kis udvaron, aztán megálltak az ajtó előtt, és Tokics bekopogott.

Mocorgás hallatszott, majd mintha egy vaságy csikorogna. Kaparászás az ajtón. Bedagadt szemű, őszes férfi hálóingben.

– Ki az?

Tokics nem felelt, ahogy benyomult az ajtórésen. Brüll se szólt semmit.

– Ki az? – A hálóinges a szoba közepén állt. De akárcsak valami álomban állna, és úgy nézné, hogy mit művelnek azok ketten.

Tokics egy mozdulattal felhúzta a redőnyt, de úgy, hogy majd leszakadt, aztán körülnézett a kis szobában.

Brüll nem is nézett körül. Megfogott két széket, és vitte az udvarra.

– Maguk! – És megint, mintha a vaságy nyögne.

– Pártos úr küldött bennünket – Tokics kinyitotta a szekrényajtót.

– De hiszen a Pártos úr tudja, hogy fizetek. – A hálóinges férfi Tokics körül topogott. Az elmaradt lakbérről beszélt meg a haladékról, aztán megint csak azt mondta: – A Pártos úr tudja, hogy fizetek. – Még akart valamit mondani, de el kellett kapnia egy kabátot.

Tokics kihajigálta a holmikat a szekrényből. Brüll visszajött az udvarból, és akkor elkapták a szekrényt, vitték kifelé.

A két szék már várta a szekrényt. Az asztal is megérkezett. A vaságy is megérkezett.

Az öreg kint állt az udvaron, és megint azt mondta:

– Haladék.

Ajtók, ablakok nyíltak a kopott, kis kertes házakból. Megjelent egy asszony, aztán még egy.

– Ők vannak itt – mondta valaki. – Tokics és Brüll.

– Pártos úr elküldte az embereit.

Az öreg hol egy bútordarabot, hol egy lavórt kísért ki az udvarra. Tokics és Brüll mindent kirámolt.

Közben rémült suttogás szállt át az udvarokon.

– Itt van Tokics és Brüll.

– Pártos úr elküldte Tokicsot és Brüllt.

Hallgatagon, módszeresen rámolták ki a holmikat, letarolták a lakást, nem maradt egy szög se.

Az öreg leült egy székre, és most már azt se mondta, hogy haladék. Valaki egy bögre kávét hozott ki neki. Eltolta maga elől, és csak nézte, hogy Tokics és Brüll az udvar közepén leülnek a vaságyra.

Leültek a vaságy szélére. Brüll elővett egy kék sportlapot.

– Ha a Viennával kerülünk össze a KK.-ban, akkor nem félek.

Mire Tokics:

– Én még emlékszem, amikor az Adamák úgy hidegre tette a Nemes Pistát, de úgy hidegre tette…

Egész kis gyűrű támadt a vaságy körül, egész kis gyűrű vette körül azt a két embert. De azok csak a sportlapot böngészték.

– Hogy állunk fel? – kérdezte Brüll.

– Katona Feri kimarad – bólintott Tokics. – Nem való nagycsapatba, vágja a labdát, igazi mezei futballista. – Hirtelen fölpillantott.

Asszonyok és férfiak a vaságy mellett.

Vékony, fekete vonalak a hideg reggeli fényben.

– És a kapuskérdés! – mondta Brüll:

– A kapuskérdés! – Az öreg felnyögött a széken. – Idejönnek hajnalban, kiraknak az udvarra, és akkor a kapuskérdés! – Eszméletlen mozdulattal nyúlt a bögre után, eszméletlenül kortyolgatta a kávét.

– Ide figyelj – Tokics olyan mozdulatot tett, mintha be akarna ugrani az ágy közepére. – A kapuskérdés az én kezembe van letéve.

A gyűrű tágulni kezdett. Egy fiú megkérdezte.

– Új kapusa lesz a Kossuthnak?

Tokics pedig, mintha senki más nem volna itt, csak ő meg a Brüll.

– Szerdán délután kimegyek a Dohánygyár-pályára.

Brüll felcsillant.

– Azért a fiúért?

– Azért a fiúért.

– Milyen fiúért? – nyöszörgött az öreg.

– Azt hallottam, hogy Császár is ott lesz az Atalantától, aztán a Titánia is felfigyelt a fiúra, a Titánia is kiküld majd valakit, Bednarikot vagy Csempe-Pempét.

– Csak küldje! – Tokics alatt felzendül a vaságy. – Megeszem Bednarikot, és megeszem Csempe-Pempét. Felőlem Császár is ott lehet, az orra elől fogom elhalászni azt a fiút. Igenis!

A többiek ott álltak körülöttük, és hallgatták. Az öregre ráadtak egy kabátot, ahogy még mindig a bögrét fogta, és megkövesedett tekintettel nézte Tokicsot és Brüllt.

– Érdekes – mondta Tokics a sportújság fölött. – A Wacker az idén nem tud feljönni.

 

 

Habácsné leszedte a kötélről, mint egy összeaszott, fonnyadt gyümölcsöt.

– Már megágyaztam.

Megvetett szalmazsák Habácsné ajtajánál. A szalmazsák mellett szék. Csempe-Pempe leteheti a ruháját – a kabátját, a nadrágját – szépen egymás mellé.

Ünnepélyes csöndben ment a szalmazsákhoz.

Emőd kezében könyvvel megfordult az ágyban.

Sebők meg Csempe-Pempe nyomába szegődött. Olykor megállt, akárcsak vetített képes előadásokat akarna tartani Csempe-Pempéről, de csak ilyeneket mondott.

– Erős napja lesz holnap.

– Nekem is erős napom lesz – hallatszott a kötélről.

Meg se hallották. Most csak Csempe-Pempére figyeltek, aki Sebők kíséretében ment, ment a szalmazsák felé.

– Átgyúrja az egész Titániát – magyarázta Sebők.

Csempe-Pempe mosolygott, integetett, hogy hát az azért túlzás, de akkor már pergett a film. „Csempe-Pempe ott áll a Titánia-pályán, és átgyúrja a csapatot.”

Sebők Laci, mint a filmfelirat.

– Először is a védelmet veszi kézbe.

És akkor mindenki láthatta, ahogy Csempe-Pempe kézbe veszi a védelmet. A kapust egyszerűen lekergeti a pályáról. A hátvédeket megtanítja a helyes lestaktikára. Meginti a válogatott jobbhátvédet, hogy ne bízzon annyira a gyorsaságában, nem szabad könnyelműsködni.

Csempe-Pempe és Sebők a szalmazsák szélén ültek.

– Látja – mondta Sebők –, én a maga helyében foglalkoznék Habácsnéval. Nem hagynám futni.

Még mielőtt felelhetett volna, Sebők Laci eltűnt.

– Félreérthetetlen gesztus – mondta Emőd az ágyból.

Felkapta a fejét. Szerette volna megkérdezni, hogy mégis, mire gondol Emőd. De attól az ágytól semmit se lehetett megkérdezni.

Másnap reggel, ahogy az udvaron állt, egy nő leszólt az emeletről.

– Megveszi a kutyának a húst?

Mire Habácsné a mélyből:

– Nem veszi meg, és mondja meg a Rabnecnénak, hogy az ő kutyájának se veszi meg, és a Gnadentürné kutyájának se.

– Ma nem ér rá ilyesmire. – Sebők Laci ott állt Csempe-Pempe mellett, és megfogta a karját.

– Bagatell ügyek – hallatszott lentről Emőd hangja.

Ő meg csak állt az udvaron. Mintha valami olyasmit akarna mondani, hogy hát ő igazán nagyon szívesen megveszi a kutyának a húst, de a mai napon nem lehet.

– Egyáltalán nem akar megnősülni? – kérdezte Sebők.

A tejcsarnokban ültek, egy apró kis asztalnál.

– Azt nem mondtam. – Tulajdonképpen nem is tudta, miről beszélnek. Az Elnök volt előtte, a Titánia elnöke, ahogy odafordul Hunglerhez. „Szóval akkor Csempe-Pempét küldjük.”

– Már elhullatta a csikófogait. – Sebők elgondolkozva nézte Csempe-Pempét. Majd váratlanul. – Szereti a joghurtot?

Nem is tudta, mit mondjon. Ha bevallja, hogy szereti a joghurtot, akkor talán feleségül kell vennie Habácsnét.

– Firkás ember maga.

– Maga meg trotli. – Sebők Laci csöndesen dühbe gurult. – Higgye el, hogy ha valakit nem értek, hát az senki más, mint Habácsné. Hogy miért éppen magára harap…? Már megbocsásson, de azért mást is találhatna.

 

 

Kicsapódik az öltöző ajtaja, és dobogva befut a Titánia csapata. Lantos Árpi levágja magát a gyúrópadra. – Hát így aztán nem lehet győzni! Egyszerűen nem kapunk labdát a fedezetsortól. – Kalló felemeli a kezét. – Azt hiszem, két félidőből áll a mérkőzés, azt hiszem, a második félidő még hátravan.

– Különb férfit is találna, én tudom, hogy Emőd is szívesen foglalkozna vele. – Szünet. – Remélem, nem akarja magát összehasonlítani Emőddel, akit különben utálok?

Csempe-Pempe bólogatott. A Titánia öltözőjéből bólogatott, ahol most éppen Béri Totót hallgatta, a trénert.

– A csatársorral is baj van, be akarjátok vinni a kapu torkába a labdát, mintha arról még nem is hallottatok volna, hogy szét kell húzni a védelmet.

– De ha egy nő egyszer kiszemelt magának valakit, akkor többé nem lehet vele beszélni. – Közelebb hajolt Csempe-Pempéhez. – Maga már egyszer nős volt.

– Nem, nem – Csempe-Pempe a fejét rázta. – Nem vettem el Bagdi Arankát.

A vásárcsarnok körül sétáltak időtlen idők óta.

– Én mást hallottam, nem adok a szóbeszédre, de valami egész mást hallottam.

– Nem tudom, mit hallott.

– Nem szeretek mások ügyeiben turkálni, de magát otthagyta a felesége egy jéghokizóval, és akkor történt, hogy megcsúszott maga alatt a talaj.

– Ugyan kérem!

Elhagyatott, kis utcán jártak. Sebők megállt egy kapu előtt, úgy magyarázott.

– Ehhez persze még hozzájárult, hogy a társa is csúnyán elbánt magával, tudja, akivel sportszerüzletük volt.

– A sportszerbolt, az igen, de hogy nős lettem volna? Mondom, hogy nem vettem el Bagdi Arankát.

– Hagyjon már ezzel a Bagdi Arankával! Ha nem Bagdi Arankát, akkor valaki mást.

– Nem, mást se.

Egy kéz benyúlt az uborkásüvegbe, és kivett egy uborkát. Sötét tajték támadt utána.

A Marton-kocsmában ültek. Sebők rendelt valamit. De tulajdonképpen ők úszkáltak ott az üvegben, abban a mérgeszöld lében. Tíz évig se néz feléjük senki, és aztán egyszer benyúl egy kéz.

– Miért nem felel?!

Felrezzent, Sebők Lacira bámult. Az meg áthajolt az asztalon, úgy kérdezte, szinte könyörögve.

– Miért nem mondja meg, hogy mit akar ezzel a nővel?

– Milyen nővel?

Sebők Laci úgy hajolt feléje, mintha imádkozni akarna.

– Ne fölényeskedjen, ne csináljon úgy, mintha nem tudná, hogy Habácsnéról van szó.

Habácsné! Harangzúgás hallatszott, és ebben a harangzúgásban vezette Csempe-Pempe oltár elé Habácsnét. A templom szőnyege teleszórva virággal, Habácsné mereven előrenéz, Csempe-Pempe pedig jobbra-balra bólogat.

Aztán mindez eltűnt, és nem hallatszott más, mint Sebők Laci csöndes, átható hangja.

– Ha nincs vele semmi szándéka, mondja meg neki. Vagy – egy pillanatra elakadt – mondja meg nekem.

– Magának?

– Miért? Higgye el, én olyan életet tudnék neki biztosítani. Nem mondom, hogy fölvet a pénz, de azért mégis…

Csempe-Pempe bólogatott, hogy persze, persze, Sebők mégiscsak más életet tudna biztosítani Habácsnénak.

Sebők meg hirtelen elhallgatott. Figyelmesen nézett Csempe-Pempére, majd megrázta a fejét.

– Nem kellek neki. Nagyon jól tudom, hogy ha a fejem tetejére állok, még akkor se kellek neki.

Csempe-Pempe mondani akart valamit, de akkor hirtelen fölpillantott.

Többen álltak az asztal körül.

– Ő az – bólintott egy szürke pulóveres férfi. – Ő az, aki kapust szerez a Titániának.

Lehajtotta a fejét, az asztalterítő szélét tépkedte. Égett az arca a büszkeségtől.

– Szereti a krumplisalátát? – kérdezte egy fehér bajuszos alak. – Krumplisalátát rendelek magának.

Nézték, hogy eszik. Nem ültek oda az asztalhoz. Csak nézték, hogy ebédel az a férfi, aki új kapust hoz a Titániának.

Sebők Laci a tenyerébe dűtötte az arcát. Csak akkor szólalt meg, amikor Csempe-Pempe már a tésztával is végzett.

– Elkísérem a villamosmegállóig.

A többiek nézték, ahogy Sebők Laci elkíséri azt a férfit, aki új kapust szerez a Titániának.

A villamos még nem indult. Ott álltak az üres peronon. Aztán, ahogy megjelent a kalauz, Sebők Csempe-Pempére nézett. Gonoszul, ellenségesen.

– Azért ne kívánja, hogy megváltsam a jegyét.

Azzal leszállt.

A férfi, aki új kapust szerez majd a Titániának, pénzt guberált elő a zsebéből.

– Egy átszállót.

Orrát az üveghez nyomta, kifelé bámult. Félelem fogta el. Hogy ő megszerzi azt a fiút? Hogy ő elhozza Császár és Tokics orra elől? Nem, ez a kép valahogy nem volt előtte. Legjobban tenné, ha leszállna, aztán bebújna Habácsné odújába.

Bepréselte magát a sarokba. Nem volt egyéb, mint egy zsák, amit otthagyott a gazdája.

Csak azért küldtek ki, hogy leégessenek. Jól kifőzték ezt az egészet. Hungler összeült Bednarikkal, és akkor megbeszélték, hogy lehet engem lemosni a pályáról. – Ne félj – mondta Hungler Bednariknak –, Csempe-Pempe nem áll többé az utadba. Most aztán úgy lejáratjuk…

Lejáratnak.

A fiút már biztosan leszerződtette az Atalanta. Az Atalanta vagy a Kossuth. És mire én kimegyek, már hiába megyek.

Hungler most együtt ül Bednarikkal, és ráhunyorít. – Már úton van a barátunk. – Mire Bednarik: – Csak aztán nézd meg, hogy jön majd vissza. – Sört isznak, és jókat röhögnek.

Lejáratnak.

Mindig is nyomták azokat a játékosokat, akiket én hoztam a csapatba. Varga Bélát vidékről hoztam fel. Higgye el, Hungler úr, hogy nem sok olyan összekötőnk van, válogatott klasszis. És mégis, mit tettek vele? Mindjárt bedobták az első csapatba. Persze hogy lámpaláza volt, és labdába se tudott rúgni. Ó, Hungler úr, nagyon könnyű összetörni valakit, és ha engem most csak azért küldenek ki a Dohánygyár-pályára, hogy…

Az lesz a vége, hogy majd odaszól valaki, ha elmegyek a nagytribün mellett.

– Szervusz, Csempe-Pempe! Igaz, hogy elhoztad Franzlt, a bécsi csodakapust?

Ilyeneket mondanak, és még majd mást is mondanak.

Hát akkor meg fütyülök rájuk! A röhögőkre, a bólingatókra, a vállvonogatókra. Elmegyek a fiúért, és elhozom a Titániába. Akkor is elhozom, ha már leszerződtette az Atalanta vagy a Kossuth. A tökénél fogva hozom el.

Aztán majd egy fénykép a Képes Híradóban. – Hübner az utolsó pillanatban vetődéssel ment Simándi elől. Háttérben Keczeli II. (Pobuda-felvétel.)

Ő, Csempe-Pempe sehol sincs a képen, de azért mindenki tudni fogja, hogy kinek köszönheti Hübner kapust a Titánia.

Háttérben Keczeli II. A hátvéd kétségbeesetten robog Simándi felé, de az úgy tör kapura, olyan ellenállhatatlanul, hogy itt már semmit se lehet csinálni. És akkor Hübner rádobja magát Simándi lábára, leszedi a lábáról a labdát.

Pobuda a kapu mögött fényképez. Ott áll ezen a sáros, ködös mérkőzésen, már alig várja, hogy félidő legyen, és kicsit megmelegedjen a klubhelyiségben. De erre a vetődésre felfigyel.

– Hübner vetődéssel ment.

Egy fiú nézi a sportlapot. Fejek hajolnak át a vállán. Hübner vetődéssel ment Simándi elől.

Mégpedig az utolsó pillanatban.

– Add már ide azt a lapot!

– Nekem is.

Csempe-Pempéről nem beszélnek, a nevét se ismerik. Nem baj, azért mégiscsak az ő zsákmánya Hübner kapus.

Hübner kirúgja a labdát. Keczeli II., aki a háttérből aggódva figyelte a fejleményeket, odamegy hozzá, és átöleli a vállát.

– Ha kezet csókol neki, még az is kevés – mondja valaki a tribünön. – Majmot csináltak belőle, és ha nincs Hübner… – Vészes legyintés.

És ha kézcsókra járulnak hozzám, még az is kevés. Hübnerről már lemondott a Titánia, az Elnök, Hungler, mindenki, és akkor én kimentem érte a Dohánygyár-pályára.

Hogy nem mondtak le róla?

Akkor nem engem küldtek volna, hanem Bednarikot vagy valaki mást. Tessék csak nekem elhinni, ismerem én ezt a társaságot, de nem fognak leégetni, azt megígérhetem.

Az üres sínpárt nézte. Nem is tudta, mikor szállt le a villamosról.

Havas bucka, beledöfve egy fadarab.

Apró, havas buckák, amerre csak nézett. Mi az, tél van, téli idény? Holtszezon? De hát amikor elindult… Jövő vasárnap Titánia–Ambrosiana. Télen nem játszanak K. K.-át. Télen semmit se játszanak. Takács Csibinek labdaundora van. Igaz, a téli portyák, a nagy téli portyák Spanyolországba, Olaszországba…

Az ott egy őrház?

Tudja a fene, de ronda hely, az biztos.

Tél van. Télen csöndesek a pályák, de ez a csönd csupa készülődés. Honigberger: Csapatom szorgalmas tréninggel készül a tavaszi idényre.

Feltűnt egy biciklista, éthordóval. Visszanézett Csempe-Pempére, mereven bólintott.

Ő meg egy lépést tett, aztán megállt. De hiszen ez Skaja, a párduc, akinél még nem volt nagyobb kapus. Ételt visz haza, vagy ételt szállít? Akkor mégis itthon maradt. Szebehelyi azt mondta, hogy kiment Portugáliába. Mit keresett volna Portugáliában? Amikor az Atalanta túladott rajta, már nem volt kapus. Egy darabig még a Húsosban védett, aztán eltűnt. Szebehelyi azt mondta, hogy kiment Portugáliába trénernek. De nem ment ki, hanem ételt szállít.

A hátáról megismerem, de hát még intett is nekem. Mindig jóban voltunk. Egyszer, amikor egy válogatott mérkőzés után úgy hoztuk le a vállunkon, azt mondta: – A vendégeim vagytok! A hivatalos muri után majd összeülünk egy kicsit.

Lehet, hogy hazaviszi az ebédet, talán beteg a felesége.

A konyhában ebédelnek. Skaja a tányér fölött belebámul a levegőbe.

Majd megmondom a Szebehelyinek, hogy Skaja nem ment ki Portugáliába.

Topogott, ahogy a villamosra várt. Régen kint kéne lennie a Dohánygyár-pályán. Császár, Tokics és a többiek már ott vannak. Császár már el is szipkázta Hübner kapust.

És akkor megint elöntötte a düh, hogy villamossal kell kimásznia a világ végére. És nemcsak ez dühítette. Szebehelyi nem fogja elhinni, hogy látta Skaját.

– Más volt, biztosan más volt, ugyan kérlek! Múlt héten mutatott egy levelet a Skaja nővére, Portugáliából!

Mert a Szebehelyi mindig ilyeneket tud mondani, hogy a Skaja nővére meg Portugália. Még egy játékost se hozott a Titániába, de azért hallgatnak rá. Mérkőzés előtt megkérdezik a véleményét.

Úgy meglepődött, amikor előtte állt a villamos, hogy alig akart felszállni.

A gyászos kupacok elmaradtak a villamos mellett. Széles, kövezett utat lehetett látni, oldalt meg apró, vágott kis utcákat. Sáros kis utcákat.

Egyszerre csak valaki fölkelt egy ágyból Csempe-Pempe előtt.

A kocsi továbbrohant, de az a mozdulat még mindig előtte volt, ahogy egy kövér férfi kilép egy ágyból.

Későn kel, gondolta Csempe-Pempe, biztosan beteg, és most kimegy egy pohár vízért. Én bármikor kaphatok egy pohár vizet. Azt aztán bármikor kaphatok! De ágyat… Bár, ha foglalkoznék Habácsnéval…

A szomszédjára nézett, mintha tőle akarná megkérdezni, hogyan is kéne hát foglalkozni Habácsnéval.

Komor, kerek képű férfi ült mellette, ujjait összefonta a hasán.

– Úgy kezdődött az egész, hogy Czilleinek nem adtak kulcsot.

Ezt mondta a kövér férfi, és a másik oldalról előrehajolt egy vékony kis ember. Akár egy dühös kis mókus, úgy ugrált a tekintete.

– Ezt maga csak úgy olvasta valahol.

– Természetesen, olvastam, hiszen nem lehettem jelen, amikor Czilleinek nem adták oda a vár kulcsát.

Csempe-Pempe hallgatott, fülelt. Ez valami olyan lesz, amit majd elmondhat odalent Habácsnénál, igen, ezt még Emőd is meghallgathatja.

– Szóval – a kis mókus le-föl ugrált a terebélyes szomszédján – azt akarja velem elhitetni, hogy Czillei Ulriknak tíz után be kellett zörgetnie a kapun. Aztán kint ácsorgott, amíg Hornusné nem jött a kulccsal.

– Komolytalankodik.

– Én komolytalankodok? Azt hiszem, sokkal inkább maga! Hát csak nem akarja velem elhitetni, hogy ezért robbant ki az ellentét Czillei Ulrik és Hunyadi László között?

– Szögezzük le: Czilleit nagyon sok méltánytalanság érte Buda várában. – Súlyosan döngött a hang…

Csempe-Pempe a lélegzetét is visszafojtotta. Sok méltánytalanság érte Czilleit!…

– Na nem, ezt nem hallgatom tovább! – A kis ember izgatottan fészkelődött. – Hogy Hunyadi László csalt a kockajátékban?!

– Ezt nem én mondom, ezt Czillei mondta, amikor meghívta magához Hunyadit.

– Csak azért hívta meg, hogy tőrbe csalja.

– Persze hogy ezért hívta meg, de közben kockáztak, és Hunyadi mindig nyert, és akkor Czillei iszonyúan feldühödött, és kardot rántott.

Aztán olyasmi következett, amitől az apró termetű férfi vonítani kezdett.

– Szóval még ezt is el akarja velem hitetni?! Hogy Czillei körbekergette Hunyadi Lászlót a szobában, és hogy Hunyadi László magára húzta az asztalt, és onnan kiabált, hogy „Istenem… Istenem!”.

A kalauz is előttük állt, és úgy hallgatta, hogy kiabált Hunyadi László az asztal alól.

– Én láttam az operát – szólalt meg valaki a villamos túlsó feléből –, de ott másképpen van.

– Másképpen van. – Összefont ujjak végtelen nyugalma egy terebélyes pocakon.

Több szó nem esett. Csöndesen gurult a villamos.

– Sok minden másképpen van – bólintott Csempe-Pempe. Kibámult az ablakon, majd odafordult a kövér férfihoz. – Hogy tetszett mondani? Czilleinek levágták a fejét?

– És még mi minden történt…!

– Mi minden… – suttogta Csempe-Pempe. Hirtelen fölugrott, és valósággal ledobta magát a villamosról.

Még csak az hiányzik, hogy továbbutazzon, amikor már mindenki kint van a pályán.

Átkelt a síneken.

Üres, elhagyott mező. Távolabb apró kis házak. Akárcsak valahol vidéken.

Rendben van, gondolta, majd leülök a szénakazal mellé, és onnan figyelem a játékot. Lehet, hogy közben megszakad a mérkőzés, mert áthajtanak egy tehéncsordát. Marhabőgés tölti be a pályát, az emberek kiabálnak, a kapu a futballistákkal elvész a porban. De aki tud játszani, az ilyen pályán is tud játszani. És akinek van szeme, hogy észrevegye azt, aki…

Beleütközött valakibe. Úgy állt előtte az a férfi, mint egy fa.

– Keresse a Schlemmert.

Ezt mondta az a férfi, aki ott állt a sínek között a mezőn.

– Amint kiér a pályára, keresse meg a Schlemmert.

Csempe-Pempe bólintott.

Hol láttam én ezt az alakot? Talán a Hungler irodájában vagy csak a pálya körül? Ki tudja, mióta követ, vagy talán éppen itt várt rám.

– Siessen. – Megfogta Csempe-Pempe karját, és előrelódította.

Ő pedig ment, és nem nézett vissza. Tudta, hogy az a férfi még mindig ott áll mozdulatlanul. Miért küldik utánam? Nem bíznak bennem? Magamtól is eszembe jutott volna, hogy… Behúzta a nyakát. Nem jutott volna eszembe, sohase jutott volna eszembe.

Egészen meggörnyedt, ahogy ment a pálya felé.

Az a férfi lángoló tekintettel néz utána. Hungler meg az irodából nézi. Irsay pedig azt mondja a nagytribün alatt:

– Csempe-Pempe tökéletesen megfeledkezett Schlemmerről.

Közben már futott. Zsebre dugott kézzel, meggörnyedve futott a Dohánygyár-pálya felé.

De hát hogyan is feledkezhetett meg Schlemmerről? Amikor mindenki tudja, hogy a Hálókocsi gyúrója a Titániának dolgozik. Valaha ő maga is a Titániában játszott. A második csapatot erősítette, az egybe, a nagycsapatba nem tudott bekerülni. Más, kisebb csapatok szívesen átvették volna, de Schlemmer nem ment. Schlemmernek Titánia-szíve volt.

Lehetetlenül vékony fák között futott Csempe-Pempe. Most már az is eszébe jutott, amit egyszer Schlemmer mondott neki a Titánia–S. K. Beogradski mérkőzés után.

„Én a Hálókocsiban is mindenkit a Titániának nevelek.”

Szép védés volt.

Félmagas lövést fogott ki egy fiú két fa között. Kiabált, ahogy kirúgta a labdát.

– Most te lősz, Lencsés!

Fekete hajú fiú állt neki a lövésnek.

– Megy a Lencsés-bomba – mondta igen komoran. Egyelőre csak készülődött. Előrehajolt, a lábát dörzsölgette, aztán a cipőjén igazított valamit.

– Lássuk már azt a Lencsés-bombát. – Csempe-Pempe állt, és várt.

Lencsés fölnézett rá. Aztán nyakát válla közé húzta, és rászúrta a labdát. Majd egy lépést hátrált. Vele együtt hátrált Csempe-Pempe is.

Sarokra megy. Sarokra helyezett, magas labda. A kapus meg valósággal úszik a levegőben… robinzonád, fiacskám, ez bizony robinzonád!

Csempe-Pempe odarohant a fiúhoz, fölemelte, és az arcába kiáltotta:

– Robinzonádát csináltál!

Maszatosan csillogó tekintet a felhúzott térdek között. A labda még mindig ott volt a kezében. Ő meg úgy guggolt, mint aki többé nem is akar felállni. Minek is? Mi történhet még vele, ha már egyszer robinzonádát csinált?

Lencsés a sarkán pörgött, és ordítozott.

– Én már bent láttam!

Csempe-Pempe a kapushoz hajolt.

– Talán nem is tudod, hogy mi az a robinzonád.

– Dehogynem. Egyszer már csináltam ilyet.

Többen is álltak körülöttük.

– Igen – mondta valaki –, már láttunk robinzonádát a Fémingertől.

Féminger, a földön:

– Arról az angol kapusról nevezték el, akinek nem lehetett gólt lőni.

És akkor Féminger beszélt Robinzonról, akinek nem lehetett gólt lőni.

A stukker meg oda volt akasztva az egyik kapufára, és amikor egyszer, egyetlenegyszer mégis megtörtént, hogy Robinzon hiába vetődött a labda után, ugrás közben elkapta a stukkert, és durr! Főbe lőtte magát, aztán ott mindjárt meg is halt a kapuban.

A csatár, aki belőtte a gólt, úgy maradt, mozdulatlanul, és a többi játékos se mozdult, a nézőtéren pedig senki se tapsolt, mindenki dermedten állt, és nézték Robinzont, ahogy ott fekszik véres fejjel, nézték a labdát a hálóban, és nem akadt senki, aki odament volna, hogy kivegye.

– Majd én is így csinálok, hogy a revolvert odaakasztom a kapufára, és ha egyszer gólt kapok, akkor: durr!

Féminger a homlokához illesztette két ujját, és hanyatt dőlt.

– Persze – bólintott Csempe-Pempe. Aztán fölállt, és továbbment.

Éppen erre van időm!, gondolta. Már úgyis elkéstem, teljesen elkéstem, de hát nekem a gyerekeket kell bámulni, mert az a legfontosabb! Nahát, akkor rákapcsolni!

– Rákapcsolni! – zúgták a Titánia-dukkerek. – Tempó, Csempe-Pempe!

Őket hallotta vágtatás közben, őket, akik láthatatlanul kísérték ezen az úton. És ebből a zúgásból is kivált egy hosszan elnyújtott hang.

– Pempe, mi lesz?! Pempeee!

Ő meg rohant. És egyszerre csak ordítozni kezdett.

Angol ligacsapatok nevét kiabálta ebben a tébolyodott futásban. Régi és új csapatok nevét. Akik valaha bajnokok voltak, és akik most törnek az élre.

– Bolton Wanderers! Arsenal! Aston Villa! – Majd, mint aki megveszett. – Bol-ton – Wan-de-rers! Bol-ton – Wan-de-rers!

Elhallgatott.

Elszállt belőle a hang, és csak nézte azt a fehér autót a pálya közelében. Ellenszenvesen tömpe orrú, fehér autó. Közel hajolt, hogy megnézze a márkát.

– Nem kell megszagolni.

Egy kéz kihajolta kocsiból. Aztán Császár kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem szállt ki. Onnan bentről beszélt.

– Puch kocsi. Már sofőröm is van, az öcsém személyében. – Fölényes nevetés. – A legügyesebb és legolcsóbb sofőr.

Csempe-Pempe a vezetőülésre nézett, de ott nem volt senki.

– Estefelé versenyeket rendezünk a barátaimmal – folytatta Császár. – A Kéményseprőtől az Oktogonig tart a verseny, és mondhatom, hogy…

– Én is olvastam az e heti Színházi Életet – mondta Csempe-Pempe. Bekönyökölt a kocsiba.

Császár arcán elakadt a kocsiverseny. Hallgatott odabent, nem szólt rá, hogy na, legyen szíves, kedves Csempe-Pempe, azért mégse könyököljön bele a pofámba!

Csempe-Pempe meg egészen kivirult.

– Láttam Halmay művész urat, a fehér Puch kocsijában, igazán megérdemelte, olyan ragyogóan táncolt, és remélem, hogy az öccse tényleg olyan jól vezet, és amikor azt olvastam, hogy Lukács Palit mindig lehúzza azokon az éjszakai versenyeken, a Kéményseprő és az Oktogon között…

Elhallgatott.

Tokics állt mellette, két pohár sörrel. Összehúzott szemöldökkel, bizalmatlanul nézett rá. Az egyik poharat beadta a kocsiba. Császár meg olyan savanyú képet vágott, mint akinek már nincs kedve a sörhöz.

– Nem látta az öccsét? – kérdezte Csempe-Pempe, és bebökött a kocsiba.

Tokics morgott valamit, a vállát vonogatta.

Császár hallgatott, még akkor is hallgatott, amikor Csempe-Pempe azt mondta:

– Az öccse vezeti a kocsit, akárcsak Halmay Tibor művész úrnak. A legügyesebb és a legolcsóbb sofőr.

– Mit locsog itt? – kérdezte Tokics a söröspohár mögül.

Csempe-Pempe azt gondolta:

Ezek ketten összejátszanak. Talán megegyeztek, hogy Császár viszi Hübnert az Atalantának, de azért Tokicsnak is leesik valami a pénzből. Csakhogy Tokics nem olyan, aki beéri azzal, ami leesik. Akkor meg miért hoz sört Császárnak? Talán együtt is jöttek az autóval?

– Jó pofájú kocsi – Csempe-Pempe körbejárta a Puchot. Aztán megállt Tokics mellett, rátette lábát az autó lépcsőjére.

– Milyen mérkőzést látunk ma? Nem is tudtam, hogy így érdekli magukat a Dé Lendület–Hálókocsi.

Császár még mindig nem szólt odabent. Fogta a poharat, lassan iszogatta a sört. Összerezzent, amikor Tokics beszólt.

– Mit gubbaszt ott, mint egy gyomorsavas majom?!

– Én nem mondtam, hogy hozzon sört. – Kiszállt a pohárral.

– Nem mondta, nem mondta, de azért mégse maga ment sörért. – Rászólt Csempe-Pempére. – Szálljon be!

– Köszönöm, jobban szeretek itt kint. – (Köszönöm szépen, aztán majd szépen elgurítanak valahová, vagy Tokics beugrik, és egyszerűen leüt.)

Mosolygott, és a fejét rázta, hogy nem, nem.

Mind a hárman ott álltak az autó előtt. Tokics egyik kezével átfogta Csempe-Pempe vállát. Császár is átfogta a másik oldalról. A három vidám fiú. Még csak az hiányzott, hogy énekeljenek.

– Ezt itt sose veti fel a pénz. – Tokics szeretettel csapkodta Csempe-Pempe vállát. – Le merném fogadni, annyi sincs nála, hogy egy pohár sört megigyon.

Császár tétova képet vágott, mint aki nem tudja, hogy most adjon-e valamit Csempe-Pempének.

– Elkaparják, öregem! – Tokics atyai gyöngédséggel veregette a vállát. – A végén majd elkaparják.

Ez volt az a pillanat, amikor Csempe-Pempe kicsúszott Tokics és Császár közül. Levágott a pálya mellett, az öltözők felé. „Azért a Császárt mégiscsak benyomták egy Puch kocsiba, nekem meg klubszeretetről beszélt a Hungler!”

Féloldalasan a pályára nézett.

Lapos, szürke tenyér – ez volt a pálya. A kapuk meg bármely pillanatban készen voltak elsüllyedni valamilyen lassan leereszkedő ködben.

Alig egypáran ácsorogtak a pálya körül. Valaki Csempe-Pempe után fordult, és azt mondta:

– Maga is örökké csak lót-fut.

Mennyit látta ezt az arcot! Sejtelme se volt a névről, de ez a ráncos, fekete arc úgyszólván minden pályára elkísérte. Most pedig nagyon is jól tudja, hogy miről van szó, és majd elmondja. „Én láttam Csempe-Pempét, amikor bement az öltözőbe, ott voltam, amikor kijátszotta Tokicsot és Császárt.”

Amikor kijátszottam Tokicsot és Császárt! Ugyan, ugyan, hol vagyok én még attól! De mégis… ezt az alakot eszi a penész, hogy… no, szóval hogy most nem jöhet velem.

Benyitott egy kis ajtón a tribün alatt.

Bádogfolyosó, akárcsak a mosdó a kaszárnyában. Hol a csudában vannak itt az öltözők?

Üvegajtó. Azon névtábla: Ormos Tibor. Mi ez, lakás? És ki lakhat a tribün alatt?

Miért nem adnak nekem egy szobát a tribün alatt? Egy tribünpáholyban is megvolnék.

Bent ült a kissé korhadt, sötét tribünpáholyban, és reggelizett, lassan, elgondolkozva evett, és közben az üres pályát nézte, mellette lavór, törülköző, a páholy oldalán száradó harisnya, egy zöld-fehér mezes játékos kijött a pályára, fölintett neki, ő meg visszaintett.

A páholy eltűnt.

Maradt a szűk, homályos folyosó. Az öltözők… hol vannak az öltözők? Lehetetlen, hogy ne legyenek öltözők. Miért volna lehetetlen, ez azért mégse a Titánia-pálya. A Dohánygyár kis csapat. Egy kis csapat is öltözik. És nemcsak olyan egyszerű kis csapat… mögötte áll a Dohánygyár, az mégiscsak jelent valamit.

Vagy ez egy ház? Véletlenül beszaladt egy házba? Miért ne? A Dé Lendület játékosai talán egy lakásban öltöznek, aztán úgy dresszben lemennek az utcára – és ki a pályára.

Ezen az ajtón nincs tábla.

Üres szoba, fényképekkel. Futballisták… középen egy nagy bajuszos férfi mellényben. Az alapító. Itt meg… – lábujjhegyen közelebb ment a fényképhez – a Titánia csapata. Amikor egyszer itt játszottak tréningmérkőzést. Csordás Laci, Szűcs, Hermann, Birkás I., Birkás II.

Felkapta a fejét.

Labda döngött a folyosón.

– Schlemmer!

– Mit kiabál?

Magas, kefefejű férfi állt előtte a folyosón. Gyanakodva nézett rá.

– Feljött egy rokona vidékről – mondta Csempe-Pempe. – Csomagot hozott, meg üzenet is van.

– Maga akkor se mászkálhat itt. – Lassan elindult, maga előtt tolta Csempe-Pempét. – Még csak az kéne, hogy mindenki bejöjjön az öltözőbe.

Mire Csempe-Pempe ártatlanul:

– Úgy ostromolják ezeket az öltözőket?

Majd megint Schlemmerről beszélt, meg arról a vidéki rokonról. Aztán megkérdezte, hogy hol öltözik a Hálókocsi.

– Azt mondták, hogy ott megtalálom.

– Nem találja meg, mert nincs itt.

– Nincs itt?

– Beteg. Ha valami üzenet van, adja át nekem.

– Nincs itt? – Süket csönd vette körül. A saját hangját is messziről hallotta.

Közben már kint volt a pálya szélén. Hátrafelé pislogott, mintha azt várná, hogy utánahajítanak valamit.

A labda döngött odabentről, akár egy harci dob. És akkor már tudta, hogy nem lett volna szabad kijönnie. Schlemmer odalent van az öltözőben, csak ez az alak nem akarta, hogy beszéljek vele, nem akarta, hogy a közelébe kerüljek, mert ez az alak a Császárnak dolgozik, a Császárnak vagy a Tokicsnak.

Egyre közelebbről hallotta a labda döngését. Akárcsak egy derbimérkőzésen. K. K.-n vagy rangadón.

Kifutnak a csapatok. Még egy perc, és kifutnak a csapatok.

Előrehajolt, és most nem érzett semmi mást, csak ezt az izgalmat, ami minden mérkőzés előtt elkapta.

Egy kénsárga dresszes játékos kimászott a lyukból. Megállt a pályán, fázósan dörzsölgette a karját. Az egyik harisnyája kissé lejjebb csúszott.

Na né, a Hargittay Bimbi!

Csempe-Pempe a pálya szélén állt, ott, ahol a játékosok kijönnek, és a Hargittay Bimbit nézte. Hát ide került, a Dohánygyárba? Nagy esés a Kossuth után. Azt mondják, egyszer összeugrott a trénerrel, ráborította az asztalt.

– Örülök, hogy megszabadultunk tőle – mondta Tokics. – Ő volt a csapat rossz szelleme. – Csempe-Pempére hunyorított. – Nem akarja átvinni a Titániába?

– Nem azért vagyok itt. – (Mit lóg a nyakamon? Így nem tudok beszélni Schlemmerrel, aki majd mindjárt kijön a Hálókocsival.)

– Persze, miért is akarná átvinni a Bimbit? A Bimbit vagy valaki mást? Csak úgy kinézett ide – mondta Császár. – Az ember mindig láthat valamit.

Csempe-Pempe ránézett. Császár mosolygott. A tekintetében se volt semmi gúny.

– Egy biztos: ezek a fiúk szívvel játszanak – szólalt meg valaki.

Kint voltak a csapatok. Lassan szállingóztak elő az öltözőből. A Dohánygyár kénsárga dresszben, a Hálókocsi pirosban.

Valaki megjegyezte:

– Ezek mind hálókocsi-kalauzok.

Mire egy száraz hang:

– Soha életükben nem láttak hálókocsit.

Két merev, mozdulatlan arc Csempe-Pempe mögött: Tokics és Császár. Mintha meg se látták volna azt a fehér dresszes fiút, aki kijött a Hálókocsival.

– Hübner.

Úgy dobta be valaki ezt a nevet, akárcsak egy pénzdarabot.

Hübner meg elindult az egyik kapu felé, lehajtott fejjel, arcát masszírozva, mint akit éppen felpofoztak.

Most még itt van a pályán, gondolta Csempe-Pempe. A kapujában ugrál, a felső lécet ütögeti, felhúzódzkodik, de aztán majd elviszik.

Schlemmer? Hol a Schlemmer? Mi történt? Miért nem jött ki a csapattal? Mégis beteg? Vagy leitatták, hogy ne legyen itt, amikor…

Hátul a Puch kocsi, Császár Puch kocsija, az Atalanta Puch kocsija. Majd szépen felpakolják a fiút, és aztán gyerünk!

Csempe-Pempe átment a pálya másik oldalára. Talán mégis jobb, ha nincs mellette Tokics és Császár. Meg aztán miért is nézné őket? Arról nem is szólva, hogy majd olyanokat mondanak…! Egyik se ért a futballhoz, de azért olyanokat tudnak mondani!

– Az ilyeneket ki kéne tiltani a pályáról.

– Milyeneket? – A ráncos képű kis ember állt mellette.

– Egyesek azt hiszik, hogy mindent tudnak, pedig nem tudnak semmit. – Csempe-Pempe egy kis kör közepén állt. Tíz éve állhattak így együtt. Húsz éve. Olykor valami forgószél felkapta őket, hogy átrepítse egy másik pályára, de csak azért, hogy ott folytassanak tovább egy beszélgetést:

– A Hirman volt az első – mondta valaki. – Emlékszem, hogy a Hirman ment ki elsőnek Olaszországba, amikor megindult a nagy játékosvándorlás.

Egy jeges hang:

– Először is a Hirman Bécsbe ment ki, ahol nem balszélsőt játszott, mint itthon – balösszekötőt, másodszor pedig a Kutas Sanyi kezdte el a vándorlást, de ő se Olaszországba ment, hanem Spanyolországba.

Pillanatra csönd lett.

A pályán felálltak a csapatok.

Csempe-Pempe egy régi kamaszmozdulattal előrehajolt. Benyúlt a zsebébe, tört a kenyérből, aztán már potyogtak körülötte a morzsák.

– Na tessék – mondta –, na tessék, így indít a center!

A Dohánygyári Lendület középcsatára indította el a labdát, közben megcsúszott, és majdnem fölbukott. A labda a Hálókocsihoz került, a Hálókocsi lendült támadásba.

– Veszélytelen akció. Az összekötőnek már régen le kellett volna adnia a labdát.

Csempe-Pempe nem törődött az akcióval. Hübnert nézte, ahogy összefonja a karját, és odadől az egyik kapufához. Úgy nézte Hübnert, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban Tokics berohan a pályára, zsákot dob Hübnerre, és aztán már viszi is.

Hübner levált a kapufáról.

– Na… na – Csempe-Pempe a nyakát nyújtogatta.

Nem, semmi, a dohánygyári szélsőt leszerelték.

Egy hang hátulról:

– A Dohánygyár nem tud kibontakozni.

Valaki felvonított.

– Kibontakozni! Még hogy kibontakozni! Labdába se tudnak rúgni, én még ilyen csetlést-botlást nem láttam!

– Emlékszik arra a cseh–magyarra? Öt… nem is, hat évvel ezelőtt. Akkor játszott először a Kapatos Gyuri a sérülése után?

– Igen, igen, mindjárt be is tették a válogatottba, hogy erősítse a csapatot.

– Csakhogy nem nagyon erősítette – mondta Csempe-Pempe. – Alig volt egy-két megmozdulása, ami persze nem is csoda egy olyan sérülés után. Hát csakugyan! Azon a mérkőzésen mintha meg lettünk volna babonázva… úgy potyogtak a játékosok.

És akkor már az a régi cseh–magyar volt előttük.

Rajnai Sanci dobta támadásba a csatársort, olyan forinthúszas labdával, amire a közönség felzúgott.

– Magyarok! Tempó, magyarok!

Csordás, a középcsatár átlépte a labdát, de a közelében nem volt magyar játékos. És már Kolenaty, a cseh fedezet hozta fel a labdát.

– Na tessék! – kiabált Csempe-Pempe. – A csatársorunk nem tud labdát tartani. – Dermedten bámulta Kolenatyt, aztán feljajdult. – Hogy jön ez a Kolenaty, hogy jön…!

A Kakas-paszta táblája alatt állt. Nem volt egyéb, mint egy megfagyott, párás lehelet azon a nyirkos őszi délutánon. Valaki megérintette a karját.

– Fázol? – kérdezte Csempe-Pempe, anélkül hogy odanézett volna.

A vékony kis nő összehúzta a kabátját.

– Kint voltunk a Budapest–Prága mérkőzésen, az ifjúsági mérkőzésen, és már kora délelőtt kijöttünk, hogy helyet kapjunk.

Ez volt az a pillanat, amikor Kapatos Gyuri megint elesett a labdával.

– Már legalább hatodszor! – ordított Csempe-Pempe. – Hogy lehetett beállítani! Lelkiismeretlenség!

Az állóhely közönsége átvette a hangot, és már a tribün is azt bömbölte.

– Lelkiismeretlenség!

– Egy kis teát – nyöszörgött a nő –, hol lehetne egy kis teát inni?

Csempe-Pempe valami olyasmit morgott, hogy „eredj a büfébe”, de a nő már mozdulni se tudott.

Odalent a pályán Kapatos a szélső háta mögé adta a labdát.

Csempe-Pempe meg, mint egy sötét sakál:

– Kapitány! Látja ezt a szövetségi kapitány?! – Majd amikor Kapatos ismét felbukott. – A kapitány mondjon le!

Az állóhely közönsége átvette a hangot, és már a tribün is azt bömbölte.

– A kapitány mondjon le!

– Le is mondott – bólintott Csempe-Pempe a kör közepén. – Abba a cseh–magyarba belebukott.

A többiek bólogattak, és a sötét képű alak azt mondta:

– Az a mérkőzés megpecsételte a sorsát.

– Ugyan kérem – hallatszott egy hang –, Csempe-Pempe pecsételte meg a sorsát.

Csempe-Pempe megfordult.

Császár állt mögötte.

– Nincs ember, aki ne tudná, hogy Csempe-Pempe buktatta meg Hunyor Béla szövetségi kapitányt.

Mire Csempe-Pempe csak annyit mondott:

– Ha én autóval jöttem volna, onnan nézném a mérkőzést.

– Miért? – Császár vállat vont. – Igazán nem akartam megbántani.

Csempe-Pempe a levegőbe fúrta az orrát, és hallgatott. Mit akar itt Császár, minek jött utánam? Le akar velem paktálni? Tokicstól akar megszabadulni? Aztán egyszerre elfelejtette Császárt. Az a kapus, a Hübner…!

– Micsoda védés volt!

Egy vonalban dűltek Hübner kapuja felé.

Kapu és kapus eltűnt a porban. Aztán, ahogy a porfelhő eloszlott, Hübner még mindig ott feküdt a gólvonalon. A hátvéd hozzárohant, és felsegítette, úgy emelgette, akár egy zsákot.

– Párducvetődés volt – mondta Csempe-Pempe. – Ezt a saroklövést így kifogni!

– Hát látja, ez az, amit nem ért meg a feleségem – fordult hátra egy bajuszos arc. – Hogy az ember olyan dolgokat láthat… ez is kérem, valóságos artistabravúr.

– A maga felesége – Császár belehajolt Csempe-Pempe nyakába. – A maga felesége, azt hiszem, nagyon is jól megérti az ilyesmit.

A hátvéd végre talpra állította Hübnert.

– Minden meccsre elkísérte a felesége. Tudja, hogy irigyeltem? Egy ilyen megértő asszony! – Kis szünet. – Mostanában nem látom.

– Szedd le a ruhát. – Ezt mondta az asszony, amikor odakint ebédeltek a konyhában. – Ha végeztél az ebéddel, szedd le a ruhát.

Száradt ruhák a fregolin. Ing, alsónadrág, pizsama. Csempe-Pempe alattuk ült, és a levest kanalazta.

– Nem szeretem, ha erről beszélsz. Legalábbis ebéd közben.

– Hát mikor?

Csempe-Pempe meg folytatta.

– Már azt se szeretem, hogy a konyhában ebédelünk, és akkor még, hogy szedjem le a ruhát.

– Hol ebédeljünk? Tudod, hogy kiadtuk a szobát. – Csöppet se volt ingerült a hangja. – Erről talán még te is tudsz.

Csöppet se volt ingerült az asszony hangja, de Csempe-Pempe már érezte, hogy elfogja a remegés.

Lecsapta a kanalat. Ordított, ahogy lerángatta a ruhákat.

– Tudom… nem törődtem az üzlettel… tudom! mert engem csak egyvalami érdekel, és te már torkig vagy velem, de elmehetsz, én senkit se tartok vissza!

Az asszony eltűnt a potyogó ruhák mögött. Ő meg csak kiabált, aztán be se fejezte az ebédet, és rohant a Titánia–Simontornyai BTC-re.

– A Nyergesre! – kiabált a tribün alatt. – A Nyergesre játsszatok! – De még mindig csak azt látta, ahogy potyognak körülötte az ingek és az alsónadrágok.

– A Nyergesre játsszatok!

Valaki megérintette a vállát.

– Miféle Nyergesre?

Elhallgatott, zavartan hunyorgott.

Egy sárga trikós játékos botladozott a labdával, a végén szabályosan rácsücsült.

– Tiszta kabaré! – Császár nevetve ingatta a fejét. – Most már legalább tudom, hogy miért jöttem ki. – Hirtelen Csempe-Pempéhez fordult. – Az előbb a Nyergest emlegette, nahát, szép kis alak volt a maga Nyergese! Ellopta Szabó Bandi kabátját.

Egy diáksapkás fiú úgy nézett Csempe-Pempére, mintha ő lopta volna el a Szabó Bandi kabátját.

Mire Csempe-Pempe védekezett:

– Azért tudott futballozni, igazán nem lehet mondani, hogy nem tudott futballozni.

– Akkor is! Hogy az öltözőből ellopja egy játékostársa kabátját! – Így mondta: „egy játékostársa kabátját”. És ez megsemmisítően hangzott.

Dohánygyári támadás futott végig a pályán. A jobbfedezet a szélsőhöz gurította a labdát, az két lépést tett, és a balösszekötőhöz játszott.

Valaki elismerően füttyentett. Császár pedig megjegyezte:

– Akárcsak egy komoly mérkőzésen.

 

 

A balösszekötő mozdulatlanul állt szemben a kapuval. Dermedt mozdulatlanságban volt az egész pálya.

Egy elkeseredett hang bekiáltotta:

– Támadjátok meg!

Nem támadták meg. Még ahhoz is volt ideje, hogy egy kicsit igazítson a labdán – és aztán már zúgott a lövés.

Hübner ujjheggyel tolta a léc fölé.

A balösszekötő állt, és nézte, ahogy a labda kivágódik a felső kapufa fölött.

– Ez a fiú… – hallatszott a nézőtéren.

– Miféle fiú?

– Hogy hívják?

– Ördög tudja, valami Hübner.

– Jó lesz megjegyezni ezt a nevet – mondta egy profetikus hang.

Ott állt Csempe-Pempe mögött a sovány, ősz hajú férfi, könyvekkel és füzetekkel a hóna alatt. Egy szót se szólt, ahogy feléje fordultak az arcok, de ezt a nevet, hogy Hübner, láthatatlanul beírta a pálya mezőnyére, odarótta a tribünre és a kerítésre, hogy belereszkessenek azok a kapusok, akik azt hiszik, hogy nekik már mindent lehet, hogy nekik már bérelt helyük van valamelyik nagycsapatban vagy talán éppen a válogatottban.

– Szerencsés keze van – bólintott Császár, és a következő pillanatban eltűnt Csempe-Pempe mellől.

Utánamegyek! Még ebben a pillanatban utánarohanok, gondolta Csempe-Pempe, hiszen most indít el valami akciót.

Közben az ősz hajú férfi még egyszer megszólalt:

– Mit mondott ez az ember? Hogy szerencsés keze van? Szerencsés kéz! – Még valami nevetés hallatszott, mint a villámlás és mennydörgés, aztán az ősz hajú férfi elhallgatott.

Időtlen, kőbe vésett arc! Mióta látja ezt Csempe-Pempe? Amikor először kiment a Titánia-pályára, már ott volt, könyvekkel és füzetekkel a hóna alatt. Talán a kis Szenes mondta, hogy Stuttgartban katedrája volt, de el kellett jönnie, és aztán „itt se alakultak valami jól a dolgai”.

Az őszhajú pedig mintha a Játékosokról a közönségnek című könyvéből olvasna fel egy részletet.

– Burghardt valósággal vonzza magához a labdát. Verő a vetődésben félelmetes, Köves Karcsi kifutásai káprázatosak, de ez a fiú mindent egyesít magában.

Mire egy méla hang:

– Nem is lesz sokáig a Hálókocsiban.

– És akkor még azt mondják, hogy szerencsés keze van! – Csempe-Pempe reszketett a felháborodástól. – De nagyon jól tudom én, hogy miért mondja.

Kifelé sodródott a hátak közül.

Mert akkor már sodródni kellett. Egész kis tömeg gyűlt össze. Vajon miért? Vajon miért? Honnan szagolták meg, hogy ma itt egy olyan kapust láthatnak…?!

Belebámult az arcokba, mintha feleletet várna. Gúnyos nevetés hallatszott.

– Siess, Csempe-Pempe, mert lemaradsz.

Visszanézett.

Ki lehetett? Ki tudja, hogy én miért vagyok itt?

Előrefúrta magát a pálya mellett. Egy vonalban futott a szélsővel. Úgy festett a dolog, mintha a Hálókocsi szélsője neki akarná lepasszolni a labdát, hogy aztán ellenállhatatlanul törjön kapura.

A fiú összehúzta magát a padban, hogy a tanár úr ott elöl meg ne lássa, amint előveszi a Sportot, és olvasni kezdi: „Hübner ragyogó teljesítményt nyújtott a Titánia kapujában.”

De nem kezdi olvasni, mert Hübner semmiféle teljesítményt nem nyújt a Titánia kapujában! Talán inkább az Atalanta vagy a Kossuth kapujában.

Csempe-Pempe elkapott egy vállat.

– Schlemmer? Hol a Schlemmer?

A vékony bajuszos férfi feléje fordult.

– Megvált a Hálókocsitól.

Akár egy hivatalos jelentés.

– Az nem lehet.

– Miért? – A vékonybajuszos sértődött képet vágott. – Azt hiszi, mindent eltűrünk a Schlemmertől? Az utóbbi időben túlságosan sokat ivott, és ez a játékosokra se volt éppen jó hatással.

– A szaktudás – mondta Csempe-Pempe. – Azért mégis meg kell gondolni, hogyha valakinek ilyen szaktudása van.

– Szaktudás? Mit akar a szaktudással?

– Becski úr!

– Mi az? – A vékonybajuszos visszanézett rá. – Talán maga pályázik a Schlemmer helyére? – Felnevetett. – Ne féljen, majd pártolom az ügyet.

Csempe-Pempe két lépést tett, aztán megállt.

Tehát kitették a Schlemmert. Egyszer beteg, aztán kitették, mindenki azt mond, amit akar. Szép dolog, az már igaz. És éppen most! Ebben valakinek benne van a keze.

A Császár meg közben talán éppen odalent tárgyal a Hálókocsi-vezetőkkel.

A Puch kocsi felé indult. De úgy, mintha magával az autóval akarná megbeszélni ezt az ügyet.

Ketten ültek odabent a Puchban. Tokics és egy szőke nő. Tokics átfogta a nő vállát, és Csempe-Pempére hunyorított.

– Azért nem kell mindjárt elszaladni, azt hiszem, maga se nőgyűlölő.

Csempe-Pempe állt, és bámult. Hát ez meg mi a csoda?! Tokics berendezkedett a Császár kocsijában? És ez a nő? Mit lehet tudni, talán a Császár felesége vagy a Császár lánya.

Tokics, úgy az állánál fogva, Csempe-Pempe felé fordította a nőt.

– Hát nem olyan, mint Laura La Plante? No persze, én nem vagyok Reginald Denny.

A nő felnevetett.

Csempe-Pempe meg olyan képet vágott, mint aki komolyan gondolkozik azon, hogy Tokics mégiscsak olyan, mint Reginald Denny.

– Nyugodtan eljátszhatta volna a Zendai fogoly főszerepét. – Tokics még mindig nem engedte el a nő állát. Aztán Csempe-Pempe felé intett, és lehúzta az autó függönyét.

– Na! – mondta Csempe-Pempe, ahogy lassan eltávolodott! – Na! – Visszanézett a kocsira. Mégis, hogy egy ilyen nő a Tokiccsal…! Butuska lehet, de helyes. És ahogy rám nevetett… Ki tudja, talán szívesebben volna velem. Igaz, én se vagyok éppen Reginald Denny, de hát Sebők Laci azt mondta, hogy a Habácsné bármikor… A Habácsné! – Ettől úgy elkeseredett, mintha egy mosogatórongyot dobtak volna az arcába.

De ez a nő a Tokiccsal! Mintha egy osztrák–magyaron láttam volna, meg a Titánia–Atalantán, tavaly ősszel. Mindig csak nagy meccsen, és akkor most mit keres itt?

Valaki megfogta a karját. A hosszú Krammer. Megfogta Csempe-Pempe karját, és elkezdett vele le-föl sétálni a pálya mellett. Csempe-Pempe nem is igyekezett szabadulni. Ha egyszer a Krammer elkapja az embert, akkor úgyis reménytelen.

– Emlékszik a Stefanek Dodóra? – kérdezte Krammer.

– Persze hogy emlékszem. Az Optikában halfolt.

– Az Optikában halfolt! – Türelmetlen nevetés. – Megmondaná, honnan került az Optikába?

– Valahonnan vidékről.

– Igaza van, valahonnan vidékről. Azt is elárulhatom, honnan. A Kaposvári Turulból.

Csempe-Pempe a pálya felé pislogott. (Hübner még a kapuban volt.) A Puch kocsi felé pislogott. (A Puch kocsi még nem hullámzott.)

– Egy napon vonatra ült, és feljött Kaposvárról. Én tudom, hogy maga a Herczenik várta a Nemzeti Kávéházban, tudja, ott, a pályaudvar mellett.

 

 

Az arcok a Nemzeti Kávéházban merevek és mozdulatlanok, akárcsak bélyegre ragasztották volna őket. Tamkó Vili előveszi a Sportot.

– Nézzük ezt a szennylapot.

– Mi baja a Sporttal, Tamkó úr?

– Ugyan kérem, amióta azt a cikket írták!

– Magáról cikket írtak?

– Ne hülyéskedjen, nagyon jól tudja, hogy miről van szó. „Hitelrontás Törökországban.” Hogy én rontottam az Atalanta hitelét!

– Hát jól tönkretette azt a túrát, a végén harmadosztályon utazott haza a csapat.

– Én csak azt mondtam a Baubach Vilinek, aki évek óta tréner Törökországban, hogy az Atalanta csatársora akár a Nyomorék F. C.-ben is játszhatna, mert itt van Komora, az örökös húzódásával, aztán az Engelhardt…

Elakad. A nyeszlett, esett vállú fiút nézi.

A fiú az ajtóban áll, aztán egy félfordulattal odavágódik Herczenikhez. Súg valamit.

Herczenik a következő pillanatban már kint van. Ahogy a pályaudvar peronján megfordul: az egész társaság ott van előtte. Tamkó Vili, Kardos bácsi, Nádai. Mintha csak fel akarnák köszönteni.

– A nagybátyámat várom – mondja Herczenik.

– A nagybátyját, persze.

– Én is a nagybátyámat várom.

– Ha hiszi, ha nem, én is!

Együtt sétálnak, sétálgatnak.

Kardos bácsi szelíden karon fogja Herczeniket.

– És még magára mondják, hogy ravasz róka.

Herczenik legyint, az órájára néz.

Ahogy befut a vonat, szaladni kezd a sínek mellett. Mögötte a többiek. Belevesznek a gőzfelhőbe, majd megint felmerülnek.

Egy férfi a vonat lépcsőjén. Hegyes arc, elnéző mosoly.

– Miféle versenyfutás? – Ezt mondja a férfi a vonat lépcsőjén. Aztán még hozzáteszi: – Nem mondom, Herczenik úr, nem árt, ha lead egypár kilót, de Kardos bácsi… ebben a korban és a maga szívével!

Az arcok odalent, mint a kipukkadt léggömbök.

– Az Ószer – dünnyögi valaki.

– Örülök, hogy végre megismernek. – Ószer még mindig nem mozdul a lépcsőről. Majd leugrik, és megfogja Herczenik kabáthajtókáját. – Akarnak egy szép párt látni? Egy olyan igazi, szép fiatal párt?

Az arcok, mint a fonnyadt léggömbök.

Ebben a pillanatban Ószer ünnepélyesen félreáll, hogy utat adjon egy kockafejű fiatalembernek és egy magas, fekete nőnek.

Kardos bácsi felnyög.

– A Stefanek Dodó!

– Á, hát maga is ismeri! – ragyog Ószer. – Csakugyan Stefanek Dodó, a menyasszonyával.

– A menyasszonyával?

– Uraim! Ilyet csak filmen lehet látni. – Egy pillanatra elfordul a csoporttól, Dodó után integet. – Csak üljetek taxiba, én majd később utánatok megyek.

– Miért megy később utánuk?

Ószer meg se hallja a kérdést. Úgy folytatja, elandalodva.

– Ha mástól hallom, el se hiszem: szerelem az első látásra! A fiú bent ül a kupéban, a lány benyit: „Bocsánat, van egy szabad hely?” A fiú már el is veszi a lány bőröndjét, beszélgetés kezdődik az útról, a tájról, tudom is én, miről, és közben már mind a ketten érzik, hogy… – Szünet. – Uraim! Én nem tudok erről meghatottság nélkül beszélni… ez… ez… valami gyönyörű… felemelő!

– Felemelő! – hunyorog Tamkó Vili.

– Vannak még érzések! – Ószer elindul a taxiállomás felé.

A többiek úgy követik, mint egy letört dalárda.

Ószer lelkesen magyaráz.

– Én csak az érzelmekben hiszek! Két fiatal szív találkozásában. És tudják, mi a legszebb? – Megáll egy taxi előtt. – A kislány vérbeli futballdrukker!

– Igazán?

– Mármint hogy a kislány?

– Úgy bizony! (Mintha nem is látná ezeket a savanyú arcokat.) Minden Optika-meccsen kint van. És az csak természetes, hogy Stefanek Dodó ezek után az Optikában rúgja a labdát. – Elhallgat. És akárcsak most venné észre az arcokat. – Mi az, nem is örülnek? – Felsóhajt. – Á, hát minden érzés kiveszett már magukból! – Beugrik a kocsiba.

– Csak egyet mondjon meg! – Herczenik a kocsi után rohan. – Ki csempészte be azt a nőt a Stefanek kocsijába?

– Maga ócska felhajtó!

 

 

Krammer megállt a sétában, megfogta Csempe-Pempe kabátgombját.

Csempe-Pempe a Puch kocsit nézte, és nagyon nyomorultul érezte magát. Laura La Plante… Hát ez aztán gyönyörű! Mert egyelőre ugyan még mással van elfoglalva, de bármelyik pillanatban… Az ám, bármelyik pillanatban bemutathatják Hübnernek.

– Honnan szerezzek egy nőt?

– Mit beszél!

– Kéne egy nő. – Ez már egészen kétségbeesetten hangzott.

– Kéne. – Krammer a vállát vonogatta. – Nekem is. Majd gyanakodva. – Mi történt, hogy ilyen hirtelen?

– Á! – legyintett Csempe-Pempe. – Úgyse értené meg.

Otthagyta Krammert, és odament a Puch kocsihoz. Csönd, még mindig csönd. Persze, az ember ilyenkor csöndben van. Milyenkor? Talán nem is történik semmi, talán csak beszélgetnek. Beszélgetnek! Ó, hogy te micsoda állat vagy!

Néhányszor körüljárta a kocsit. Különben miért ne beszélgethetnének? Ki tudja, talán éppen most főzik ki a tervet, hogy mutassák be a nőt Hübnernek.

Hübner kifutott, és elszedett egy labdát a dohánygyári balösszekötő elől.

– Ruganyos mozgás – mondta valaki.

– Ruganyos – bólintott Csempe-Pempe. – Nem sokáig lesz ilyen ruganyos.

– Miért?

– Majd lenyúzzák a nők. – (Ez már borúsan, vészjóslóan hangzott.)

– Olyan nőbolond?

Csempe-Pempe nem válaszolt. Elnézte Hübnert, ahogy visszamegy a kapujába. Talán nem is izgatják a nők, legalábbis nem annyira. Vagy csakugyan olyan nőbolond. Eszi a nőket?

Dohánygyári támadás indult. Hübner előregörnyedt, kezét térdére tette.

Ha sok nőt fogyaszt, akkor rendben van. Akkor egy ilyen Laura La Plante nem tudja levenni a lábáról. Bár, ha éppen ez az esete…

Hübner keze levált a térdéről, ő maga pedig kiegyenesedett. Elhalt a dohánygyári támadás.

Talán már nős, vagy éppen menyasszony van, és akkor nem érdekli más.

Ha a Tachauer Lili itt volna!

Tachauer Lili mindent megtesz a Titániáért, mindent. Igazán elhozhattam volna. Sokkal csinosabb, mint az ott, az autóban. Különben, ízlés dolga. Mindenesetre, ha Tachauer Lili rászáll Hübnerre…

– Ugye, a Gyár utca sarkán volt? – Császár állt mellette.

– Mi volt a Gyár utca sarkán?

– A patikája. Emlékszem, egyszer éppen ott kapott el a fogfájás.

– Sose volt patikám.

– Ugyan ne beszéljen! Ha valaki patikus, hát akkor patikus, igazán nincs abban semmi. Egyébként nagyszerű port adott, mindjárt elmúlt a fogfájás, és akkor én elmondtam magának, milyen összeállításban verte meg a BTC 1902-ben a Slavia csapatát.

Csempe-Pempe mondani akart valamit, de akkor egy fej közéjük hajolt, és elfújta, hogy milyen összeállításban győzte le a BTC a verhetetlennek hitt Slaviát.

– A Rumbold balhátvédet játszott – mondta egy távoli hang.

Ez már régen nem a BTC volt, és nem a Slavia.

– A Rumbold jobbhátvéd volt.

– Micsoda fölfedezés! – Éles, csikorgó nevetés. – De azon a mérkőzésen mégis balhátvédet játszott.

– Várjon csak, lehet, hogy igaza van.

– Lehet! Még hogy lehet!

Csempe-Pempe hirtelen megfogta Császár karját.

– Kiüldözték onnan?

Az autó felé intett.

– Hogyhogy kiüldöztek? De hát csak nem ülhetek bent az egész meccs alatt! Persze, ha az ember elfárad… – Karon fogta Csempe-Pempét, és vitte a Puchhoz.

– Nem! Nem!

– Mit nem, nem! Vagyunk mi olyan jóban. Éppen ezért azt is megmondhatom, hogy kár volt elkönnyelműsködni a patikát.

– Sose volt patikám! – Majdnem sírt. Aztán, ahogy a kocsihoz értek, megnyomta a dudát. Nem tehetett róla, de meg kellett nyomnia egyszer, kétszer, háromszor. Lesz, ami lesz… legalább abbahagyják, vagy sose tudják abbahagyni, és akkor úgy kell őket elszállítani, mint azt a szerelmespárt a moziból, akik…

– Megőrült?

Már többen is odanéztek.

– Jól működik. – Elengedte a dudát. Rettenetesen elfáradt, leült az autó lépcsőjére. – Sportszerüzletem volt – mondta összetörten. – Patikám sose volt. – Akárcsak egy tárgyaláson vallana. Közben várta, hogy kinyíljon fölötte az ajtó.

– Mit ül a lépcsőn? – Császár benyomta a kocsiba. Talán a nő ölébe, talán Tokics ölébe.

Összehúzta magát, de nem szólt rá senki. Császár kintről integetett, ő meg visszaintett. Még mindig nem mert oldalt nézni – de aztán mégis…

Egyedül volt a kocsiban.

Hová tűntek azok ketten? Mikor szálltak ki?

Mindegy, egy kicsit ülök, kifújom magam. Hajcsat az ülésen. Igazán nem csoda, még mást is találhattam volna. Furcsa innen a pálya. Ki is mondta, hogy autóból minden más? Hübner a kapufához dőlt, összefonja a karját. Nagy kapus lesz, válogatott klasszis. Majd írnak róla, és a fényképét is közlik a lapokban.

A fiú a fák között futott, labdáját a magasba dobta. Felugrott, és lehúzta a labdát, szépen húzta le, úgy parádésan: két tenyere között a melléhez szorítva. Úgy hullott vissza a földre. Közben pedig ezt kiáltotta.

– Hübner lehúz egy magas labdát Swoboda elől!

Megint feldobta a labdát, hogy belebokszoljon.

– Hübner lebokszolja a labdát Gibisch fejéről!

Futott a fák között, a labda repült, ő meg ugrott, vetődött, kifutott, labdára dobta magát, és közben kiabált:

– Hübner félmagas labdát hárít!

– Hübner kornerre tolja De Secchi bombáját!

– A barna bombázó tehetetlen…

– Hübner véd! Hübner véd!

 

 

Csempe-Pempe behúzódott a Puch kocsi sarkába. Hübner a kapuban mászkál. Rólam persze egy szót se szól majd, meg se említ, ha az újságíró megkérdezi:

„Ki volt az, aki fölfedezte? Ki hozta a Titániába?”

Egyelőre még nem hoztam át a Titániába. Ha Hungler látná, hogy itt ülök egy autóban…!

Valaki megkocogtatta a Puch kocsi ablakát.

A nő, Laura La Plante. Szétázott, felpuffadt arccal bámult Csempe-Pempére. Egy darabig csak bámult, aztán elmosolyodott. Valósággal ráterítette a mosolyát Csempe-Pempére.

– Édes.

Csempe-Pempe rábólintott, majd megrázkódott. De hiszen ez a nő tökrészeg!

A nő elkomorodott, behajolt az ablakon.

– De a barátod egy ronda alak. Azt mondta az anyámnak, hogy majd vigyáz rám, és akkor… – Eltűnt az ablakból, a kocsi oldalát döngette, majd leült a lépcsőre.

Csempe-Pempe kihajolt, a nő haját, vállát nézte. Nehezen tudta elképzelni, ahogy Tokics a nő anyjával beszél. És miért kéne vigyázni erre a… Megérintette a vállát.

– Miért nem ül be?

A nő megfordult. Akárcsak lemosták volna az arcát: hideg volt és ellenséges.

– Melléd?! – Felállt, figyelmesen nézte Csempe-Pempét. – Hogy kerülsz ide? Te nem voltál velünk, ne is mondd, hogy velünk voltál.

– Egy szóval se mondtam.

– Mit uraskodsz itt?

Ugyan, mit lehet erre mondani? Még hogy ő uraskodik?

Valaki elment a kocsi előtt, megemelte a kalapját, és meghajolt.

– Ez ki volt? – A nő hol le-, hol felcsavarta az autó ablakát. És ez olyan volt, akárcsak magát Csempe-Pempét csavargatná. – Itt fogadod a barátaidat?

Vállat vont. Ebben a pillanatban éppen lecsavarták.

A nő megkerülte az autót, és most a másik oldalról tűnt fel.

– Mindenkit idecsődítesz?

– Szó sincs róla. – Legszívesebben kiszállt volna. De akkor a nő nekiugrik és megveri.

Hübner a térdére tette a kezét, előrehajolt.

– Ez egy majom. – A nő rákoppintott Csempe-Pempe vállára.

– Ismerik egymást? – Igyekezett nyugodt képet vágni.

Most mind a ketten Hübnert nézték.

– Hogy én kiket ismerek…! – A nő hátrébb húzódott. Csöppet se volt kérkedő a hangja, ahogy azt mondta. – Múltkor Bécsből hívott fel valaki. A Száguldó Csoda. – Kis szünetet tartott, majd egyre csüggedtebben. – Legalábbis ti így hívjátok… engem nem nagyon izgat, se ő, se az a spanyol majom. – És mert Csempe-Pempe még mindig Hübnert nézte. – Ne féltsd tőlem a fiúkát, én ugyan nem teszem tönkre a kondícióját. – Megint a spanyolról kezdett beszélni, hogy az mi mindent akart tőle.

– Azt hiszem, felesége van – mondta Csempe-Pempe. – Legalábbis azt olvastam.

– Úgyse akartam hozzámenni, de azért megmondhatta volna.

– Megmondhatta volna – bólintott Csempe-Pempe.

Császár tűnt fel a nő mögött. Rávert a vállára, majd félretolta.

– Ne barátkozzatok.

A nő eltűnt. Csempe-Pempe meg egyszerre kint volt a kocsiból.

– Azt hiszem, most már kipihenhette magát.

– Nem voltam fáradt. – Otthagyta Császárt, Hübner kapuja mögé ment.

Ha azt a nőt ráeresztik a fiúra…! Lehet, hogy Zamorát sose látta, de azért ennek a fiúnak még mindig éppen elég.

Érezte, hogy valaki áll mellette. Rá se nézett, ahogy megkérdezte.

– Nem tudja, hogy Zamorának van-e felesége?

Az meg úgy felelt, mintha már évek óta Zamoráról beszélnének.

– Két gyerek is van. Az asszony és a nagyobbik fiú minden meccsre kimennek. Nézik, ahogy Zamora kijön a csapattal, na, de ez nem is olyan közönséges dolog ám! Spanyolországban nem jöhet úgy ki egy kapus, mint nálunk.

– Miért nem jöhet ki? – kérdezte Csempe-Pempe kissé sértetten.

– Mert egyszerűen kifütyülik. Ott mindig kell valamit csinálni, a közönség megköveteli. Zamora például az ujja hegyén pörgeti a labdát, a mutatóujja hegyén, és mindenki őrjöng, amikor így megy körbe a pályán.

– A futball nem cirkusz. – Csempe-Pempe maga is elcsodálkozott, hogy milyen szigorú a hangja.

Az az alak ott mellette meg egyszerűen szétfoszlott.

Hübner le-föl sétált a kapuban. Pillanatra megállt, majd élesen szembefordult Csempe-Pempével.

– Most!

Csempe-Pempe szinte öntudatlanul előrelépett, mintha így akarna begurulni a hálóba.

De akkor valaki megfogta a vállát. A kefefejű, aki elkergette az öltöző elől.

– Nem beszélgetünk a játékosokkal.

– Ennyit én is tudok. – (Ocsmány pofa, és a Császárnak dolgozik, a Császárnak vagy a Tokicsnak.)

Az meg úgy folytatta, mint egy tornatanár.

– Mit kuncsorog itt? A nézőnek nincs helye a kapu mögött.

Fél fordulattal megkerülte a kaput, de közben azért még beszélt, társalgott.

– Érdekes ez a dolog a spanyol kapusokkal, éppen az előbb hallottam, hogy…

– Ide figyeljen! – Elkapta Csempe-Pempe vállát, és úgy rántotta vissza. – Engem nem érdekelnek a spanyol kapusai, és én nagyon is jól tudom, hogy mit akar itt. – Közel hajolt hozzá. – Maga ócska kis felhajtó!

– Én… hogy én?

– Azt hiszi, nem tudom, hogy a Meitner Sándor küldte? Azt hiszi, nem tudok a Meitner Sándor-féle mulatságokról? Azokról a szolid kis mulatságokról?

– Miféle mulatságokról? – Elvékonyodott az arca. Pofont várt az arca. Alig tudta kinyögni:

– Összetéveszt valakivel.

– De itt nem talál anyagot, azt megmondhatom… innen nem fogja elvinni se a Hübnert, se a Szőke II.-t… na nem!

– Kikérem magamnak! – Égett az arca, ahogy elvágtatott a kapu mellett.

Ez hülye! Mit képzel rólam, kinek tart engem? Nem ismerem Meitner Sándort, de még csak nem is láttam. Hallottam róla, de hát ki nem hallott róla? Az Atalanta pártoló tagja, pártoló… no igen, tavaly a Szecskát levitte magával Olaszországba, mindig levisz valakit, nem szeret egyedül utazni. És azok a házi mulatságok! Egy biztos: a Titániában nem tűrnének meg ilyen pártoló tagot. És akkor még velem mer pofázni ez a hintáslegény, ez a… Könnyen lehetséges, hogy ő is eljár azokra a mulatságokra, vagy pedig anyagot szállít. Csak még egyszer akadjak vele össze!

Széttolt két vállat, és beleordított egy csoportba:

– A Sinka Jancsinak a saját kapusa törte el a lábát! A Verebes!

Továbbvágtatott. Közben kísérte a szöveg.

– Ha éppen tudni akarja, a Szombathelyi VSC így állt fel a Gradjanski ellen: Török – Hollós, Károlyi – Jendrolovics, Kéri, Fekete – Maróti, Bartos II., Lakatos, Tilki, Tuboly.

– A Tuboly el volt tiltva.

– El volt tiltva, de a szövetség felfüggesztette az ítéletet.

Csempe-Pempe rábólintott, mint aki ezzel eldönti a vitát. Aztán megint lent volt azon a bizonyos folyosón.

El kell kapnom Hübnert. A félidőben elkapom, ahogy majd lejönnek a csapatok.

Árnyék imbolygott az egyik üveg mögött. Az árnyék előredűlt, majd megint fölegyenesedett. – Schlemmer – Csempe-Pempe meg mert volna rá esküdni, hogy a Schlemmer van az ajtó mögött.

Lenyomta a kilincset.

Szappanos arc fordult felé egy mosdó tükréből.

– Bocsánat. – Vissza akart húzódni, de valósággal megmerevedett.

– Mit csináljak? – Tokics vállat vont. – Így délutánra már megint kinő a szakállam.

Dermedten rábólintott. Mi az? Tokics itt lakik?

– Maga hányszor borotválkozik naponta? – kérdezte Tokics, miközben az arcát kaparta.

– Naponta?! – Olyan rémülten kapott az arcához, mintha le akarnák nyúzni a bőrét.

– Persze, akinek nem olyan erős a szakálla, mint például a Császárnak… – Pillanatnyi szünetet tartott. – A Császárnak minden könnyebb. – Elhallgatott, majd váratlanul megkérdezte. – Remélem, meg van elégedve a lányommal?

– Nem ismerem a lányát.

– Ugyan, ugyan, hát akit az előbb bemutattam.

Ez megint olyan volt, mintha lasszót dobott volna Csempe-Pempére. – Akit az előbb bemutatott? A Laura…?

– Aki ott az autóban… Maga mondta, hogy hasonlít Laura La Plantéhoz.

– Hasonlítani hasonlít, de azért Klárinak hívják. Tokics Klárinak.

– Tokics Klárinak! – Ájulás környékezte. Ahogy ezek ketten az autóban ültek, ahogy Tokics átfogta a lány vállát, és ahogy leeresztették a függönyt…!

– Szeretném, ha hegedülni tanulna – mondta Tokics. – Ma este bemutatom egy úrnak a konzervatóriumból.

Csempe-Pempe kicsúszott az ajtón. Egy darabig még nézte azt az árnyat az üveg mögött. Szörnyeteg…! De nem, az nem lehet, hogy a lánya… Akkor meg miért mondta? Mire volt jó ez az egész?

Kik ezek itt a hajó fedélzetén?

Az Atalanta csapata sildes sapkában, akár a diákok valamilyen kiránduláson: El Puertos. Ez áll a hatalmas mentőövön. A mentőöv mellett Szilágyi szakosztályvezető. Valaha régen a Titániában rúgta a labdát, aztán átment az Atalantába. De ha megiszik két pohár bort, elbőgi magát: – Titánia! Tempó Titánia! – Akkor meg miért ment át? Ki tudja! Régi ügy, akárcsak ez a hajózás.

No, a Hajdú Feri, az Atalanta mókamestere! Most is hogy vigyorog, amint átfogja Kompóti Pubi vállát. Könnyen lehetséges, hogy borotvapenge van a kezében, és szépen, észrevétlenül felhasítja Pubi zakóját, úgy vállban.

El Puertos…

A hajó elindult, hogy Portugáliába vigye az Atalanta legénységét, a büszke tizenegyet és a tartalékokat.

Először egy kombinált csapattal mérték össze erejüket. 6:1-es, gyászos vereség.

– Hat egy – bólintott Csempe-Pempe a kép előtt.

Ez volt az első mérkőzés, így kezdődött a túra. A Klub Kávéház olyan volt, akár a siralomház. Csak egy ember evett a kassza mellett, csak egy ember rendelt kombinált reggelit, miközben a sportújságot lobogtatta, Bednarik, a Titánia törzsdrukkere. Jobbra köszönt, balra köszönt, előtte a kiterített újság, és evett. Sonka, vaj, dzsem, tojás… és micsoda kávé!

– Nem – Csempe-Pempe a fejét rázta –, én ezt soha nem tudtam volna megtenni, de Bednarik mindenre képes.

Vereség vereség után… Bednarik beköltözött a Klub Kávéházba. És aztán kimaradt.

– Nem szeretek temetőbe járni – mondta Bednarik.

Sírkövek ültek a Klubban, elhagyott, régi sírkövek.

– Fiaskó – mondta valaki.

Mire egy másik, úgy félóra múlva:

– Katasztrófasorozat.

Aztán ültek, és hallgattak.

Ronggyá verték az Atalanta aranycsapatát. És még csak ezután jött Argentína!

Az Atalanta-drukkerek esténként meg se jelentek az eredményhirdető tábla előtt. Mellékutcákon sompolyogtak, hogy kikerüljék a táblákat.

Bednarik még egyszer bement a Klubba:

– Gratulálok a döntetlenhez.

Valaki felnyüszített. A tálcákat verdesték, akár a gyászdobokat.

– Köszönjük! Köszönjük!

Ez volt az egyetlen döntetlen ez egész túra alatt. Mert a többi…

– Fiaskó – mondta Csempe-Pempe –, katasztrófasorozat.

Mi történt az aranycsapattal? A bajnokkal? Egyszerre csak szétzüllött, vége volt. És ezen a túrán kezdődött, igen, amikor ott a hajón Hajdú Feri átfogta Kompóti Pubi vállát. Akkor még semmit se sejtettek. Mi történt, hogy huszonnégy-huszonhat éves játékosok már csak árnyai voltak önmaguknak?

– Árnyai önmaguknak. – Csempe-Pempe közelebb hajolt a képhez, majd eltávolodott.

Hajdú Ferire, Kompóti Pubira rá se lehetett ismerni. Kiestek a csapatból, és hogy aztán hová kerültek…? Az Atalanta pedig, az ötszörös bajnok Atalanta, évekig nem nyert bajnokságot.

– Bele se szólhatott a bajnokság sorsába – bólintott Csempe-Pempe.

Miféle átok ült a csapaton, hogy egyre lejjebb csúszott a tabellán?

– A kiesés réme fenyegette.

Igen, a kiesés réme kísértett az Atalanta mögött, és egyes drukkerek már el is hagyták a csapatot. Bácskai, a vendéglős, egyszerre csak elkezdett kiabálni egy mérkőzésen.

– Kossuth! Tempó, Kossuth!

Csak nézték, és elhúzódtak mellőle. Ő meg egyre eszeveszettebben ordítozott.

– Kossuth! Tömjétek ki az Atalantát! Csak jól tömjétek ki! Meccs után a vendégeim vagytok! Kossuth…!

Aztán ököllel verte a homlokát, és elrohant a pályáról, de még akkor is egyre azt kiabálta:

– Kossuth! Kossuth!

De voltak olyanok is, mint az a színész, a Paja bácsi, aki csöndesen csak annyit mondott:

– A második osztályba is elkísérem a csapatot.

Bednarik, a sötét lelkű Bednarik, átfogta a vállát.

– Hosszú útja lesz, Paja bácsi.

Mosolygott. Ebben az aljas mosolyban megnyílt az alvilág: a másodosztály, a harmadosztály, ahová majd a nagy múltú Atalanta együttese alászáll a megmaradt drukkereivel.

Azért erre már nem került sor. Angol trénert hozatott az Atalanta, és lassan-lassan megint feltornázta magát.

– Nem, nem, Bednarik – rázta a fejét Csempe-Pempe. – A Titánia ne úgy legyen bajnok, hogy más csapatok letörnek.

Aztán megint csak nézte a képet, az Atalanta régi játékosait azon a hajón.

Hogy került a Dohánygyárba ez a kép?

Ki hozta ide, mint egy átkot, mint a szégyen bélyegét? Az Atalanta klubjában látni se akarták a hanyatlásnak ezt a jelképét, így hát inkább odaajándékozták a Dé Lendületnek. Jó emberek, áldott jó emberek! Talán a Császár hozta át a képet, talán még egy olyan meghitt kis ünnepélyt is tartottak.

Nézte a képet, és azt mondta:

– Ezt nem lett volna szabad megtenni.

A fejét csóválta, le-föl sétált a folyosón. Valakinek szólni kéne a kép miatt, valakivel meg kéne beszélni.

 

 

Kint állt a pálya szélén. Figyelt.

Akció futott végig a pályán.

 

 

– Több minden szól ellene. – Bednarik a papírstanicli fölé hajolt. – Mindjárt megvilágítom, hogy miért tartom veszélyesnek Hübner szerződtetését.

A Turul mozi előcsarnokában álltak: Hungler és Bednarik. Hungler egy nyurga, szőke lányt nézett, és már bánta, hogy magával hozta Bednarikot. Mit fecseg ez itt mindenféle veszélyről, és mit akar megvilágítani?

– Azzal kezdem… – Bednarik mindjárt el is hallgatott.

Hungler ellépett mellőle, a lány után nyomult, aki a képeket nézte a falon.

Hagyni kell, gondolta Bednarik, ilyenkor hagyni kell.

A lány nem vette észre, hogy valaki hozzá lépett. John Barrymore-t nézte, ahogy egy háztetőn lovagol.

Hungler a képre bökött.

– Ismertem ezt a Barrymore gyereket.

– Félrebeszél. – Átment egy másik képhez.

– Miért? – Utánacsúszott. – Itt ugrált a Práter utcában, és nagyon szeretett volna bekerülni a Titániába. A Titánia kölyökcsapatába, de én elzavartam.

A lány rámosolygott az estélyi ruhás Anita Page-ra, és ettől Hungler még jobban felbátorodott.

– Akkor persze még Bereckinek hívták, Berecki Jenőnek. Ha jól meggondolom, hálás lehet nekem. Itt legfeljebb egy közepes focista lehetett volna, Amerikában pedig… no, de hiszen erről azért talán nem kell beszélnem.

Pofon lesz, botrány lesz. – Bednarik vett egy Képes Mozit, és onnan figyelt.

– Ez aztán a keménykötésű fickó! Ahogy itt áll a hajó ormán, és átölelve tartja…

– Legyen szíves!

– Bocsánat. Igazán nem akartam bizalmaskodni. Egyébként ezek itt férj és feleség, és minden filmben együtt játszanak.

– Ezt maga nélkül is tudom.

– De azt már nem tudja, hogy ez a kis nő csudára kitol ezzel a langalétával, és a fiúnak azért is olyan ráncos a homloka.

Mintha valami táncot járnának, gondolta Bednarik. A lány oldalt lép, Hungler után. Mindenkire rászáll, és mindenkire reménytelenül. Például az a kézilabdázó kislány… Ha én rámegyek, megkapom, mert azt csak megkapni lehet.

– Ezt utálom a legjobban. – Hungler dühösen fújtatott Bednarik mellett. – Már amikor bejöttünk, szemezett velem, gondoltam, megteszem neki ezt a szívességet, aztán tessék, a végén felhúzza az orrát!

– Nem kell vele törődni!

– Ki törődik vele!

Csöngettek. Lassan elindultak befelé.

– Nem is szeretem az ilyen vékony kis csirkéket – morgott Hungler. Tekintetével a lányt kereste.

– Hogy visszatérjek Hübnerre… – Akkor már egymás mellett ültek.

Hungler a nyakát nyújtogatta. Láthatóan nem nagyon törődött vele, hogy Bednarik visszatér-e Hübnerre.

– Egyelőre még messze van attól, amit klasszis kapusnak nevezünk. Ígéret, elismerem. De nem klasszis. Ez tehát elesik.

– Mi esik el? – (Áhá, ott ül egy katona mellett.)

– A második, ami Hübner ellen szól, hogy nem Titánia-nevelés. Tehát sohasem lesz meg benne az, amit úgy hívunk, hogy Titánia-szív.

(Az a pasas miért cserél helyet a katonával?)

Bednarik elhallgatott, aztán majdnem suttogva:

– Tudok egy kapust Belgrádban.

– Én meg Madridban.

– De az a kapus szívesen átjönne a Titániába.

– Maradjon Belgrádban.

– Akkor is, ha elárulom a nevét?

Hirtelen sötét lett.

 

 

Az akció elhalt.

– Ki se tudott bontakozni – mondta valaki Csempe-Pempe mellett.

Felfigyelt erre a kedves, rekedtes hangra. De hiszen ez a Vida Gyurka! Hogy zengett a pálya ettől a névtől! – A Vidának! A Vidára játsszatok! – Hogy zúgott fel a közönség. – Vida-fej! – És Vida felugrott a magasba, fejelt. Nem lehetett elnyomni a levegőben.

– Nem tud kombinálni a Lendület – mondta Vida. Elhallgatott, de úgy, mint aki még sok mindenről szeretne beszélni.

Csempe-Pempe egyszerre úgy érezte, hogy jó volna továbbmenni. Lehetőleg a pálya túlsó felére. De azt is érezte, hogy nem fog elmozdulni. Néznie kell ezt a hatalmas biztosítótűt.

Biztosítótű a kabáton. Félelmetes, megrozsdásodott biztosítótű. Gomb sehol.

Na jó, hát látott már ilyet Csempe-Pempe Habácsné pincéjében. De mégis, hogy a Vida…!

Az meg magyarázott.

– A szélsőnek már régen le kellett volna adni a labdát, különösen amikor látta, hogy a center tisztán áll. – Fejét csóválta. – Mezei futballista, nincs benne fantázia.

– Hát az nincs benne.

Csöndben álldogáltak egymás mellett. Vida köhögni kezdett.

Csempe-Pempe egyre szomorúbb lett. Nem tudok neki pénzt adni, hiába, nem tudok.

– Nem említett véletlenül valamit a Hungler úr?

– Nem, semmit.

– Miklósy Jaszti? – Beharapta az alsó ajkát, úgy figyelt. Egyetlen várakozás volt az egész ember. Majd, mintha Csempe-Pempe nem tudná, kiről van szó. – Tudja, a gyúró.

Most már derengett valami Csempe-Pempe előtt. Nem Miklósy Jasztitól hallotta, hanem az egyik tartalék játékostól. „Itt volt valami vén rozmár, próbajátékra jelentkezett.”

– Megmondhatod, akármit hallottál, engem az ilyesmi nem tör le.

Egy mozdulatot tett. Különféle csuszamlások indultak el a biztosítótű mögött, a kabát rétegei megindultak, az egyik váll leereszkedett.

Mindjárt kiesik a kabátból! Kell hogy mondjak valamit.

– A kondíció – mosolyogni próbált. – Jaszti azt mondta, hogy bárki megirigyelhetné a kondíciódat. – Elszégyellte magát. Ilyen ócskaságokkal etetni valakit!

De Vida fölragyogott.

– Arra mindig vigyáztam, ezt megtanulhatják tőlem a fiatalok. És a labdakezelés? Arról nem volt szó?

– Legfeljebb a Nagy Béla labdakezelését lehetne a tiedhez hasonlítani. – Elfordította a fejét. Nem tudta látni azt az alázatos kutyatekintetet.

– A gyorsaságom már nem a régi.

– Na Istenem. – Most kimondja, most mindjárt meghallom azt a kérdést! Meddig gubbaszthatott az odújában, amíg eszébe jutott ez a hülyeség, vagy valaki a fejébe ültette, abba a sötét fejébe?

A kérdés elhangzott. Csempe-Pempének felelnie kellett. Egy üres sörösüveget bámult a földön.

– Nem, nem hallottam róla, hogy visszavesznek a Titániába. – Pillanatra elhallgatott, majd nagyon gyorsan. – Persze az még semmit se jelent, hogy én nem hallottam, attól még vígan bekerülhetsz a nagycsapatba – (még hogy vígan!) –, nem velem beszélik meg az ilyesmit.

– Azért csak tudnál róla. – A biztosítótű közelebb nyomul.

– Á, ne hidd. – (Menj, menj, és még csak ne is szagolj a Titánia-pálya közelébe, örülj, ha egypáran emlékeznek rád, de hogy magadra húzd a dresszt, azt a dresszt, amelyben valaha kifutottál a pályára…!)

– Azért mégiscsak tudod, hogy ki jöhet számításba. – A biztosítótű eltávolodott.

Talán elmegy, imádkozott magában Csempe-Pempe, és akkor véget ér ez az egész… De újra hallotta azt a csöndes, vontatott hangot.

– A technikámnak még ma is hasznát vehetnék.

Még akart valamit mondani, de Csempe-Pempe közbevágott.

– Hogy is volt az, amikor a narancsligetben sétáltatok? Valami déli szigeten vendégszerepelt a csapat, és ti betévedtetek egy narancsligetbe.

Vida hallgatott, így hát Csempe-Pempének kellett beszélnie.

– A Kaiblinger Zotyi mászott fel egy fára? Vagy te voltál? – (Csak beszélni, beszélni!)

– Azt hiszem, a Zotyi.

– A Zotyi, hát persze! Rázta, rázta a narancsot, aztán amikor végre az elsőbe beleharapott, majd elájult, mert citrom volt. Az újságok meg is írták róla ezt az esetet, meg hogy egy díszebéden…

– Sosem voltam jóban a Zotyival.

Csempe-Pempe elnémult ettől a szánalmas, védekező hangtól. Majd vállat vont, ahogy azt mondta:

– És ha jóban voltál vele! – (A Zotyi, igen, az rendes fiú, felszívódott, eltűnt, nem jutott eszébe ilyen őrültség, hogy vén fejjel próbajátékra jelentkezzen.)

Kapuskirúgás következett. A Dé Lendület kapusa kirúgta a labdát. Éppen egy Hálókocsi-csatár elé.

– Ezt is meg kéne tanítani, hogy kell kirúgni a labdát – bólintott Csempe-Pempe. – Ezért a kirúgásért alaposan megmosnám a fejét.

– Zotyi azt akarta, hogy én is részt vegyek abban a dologban, de nem, uram, köszönöm szépen!

– Miféle dologban? Na, cipeld azt a labdát, lehetőleg még félóráig!

– Zotyi akkor már teljesen kikészült, így, ahogy mondom. A csarnok körül őgyelgett, de csomagot se bíztak rá.

Most megint jön valami! Valami olyan… Kétségbeesetten próbált arra figyelni, ami a pályán történik, de azért eljutottak hozzá a szavak.

– Azt mondta, könnyű dolgunk lesz, az öregasszony akkor már egyedül van a trafikban, úgy zárás előtt már nemigen bukik be hozzá senki, őrá meg nem gyanakszik az öregasszony, hiszen régen ismeri, valamikor még kisebb szolgálatokat is tett az öregasszonynak.

Mik lehettek azok a kisebb szolgálatok?, gondolta Csempe-Pempe. És aztán mi történhetett, hogy az öregasszony már egy levél feladását se bízta rá?

– Azt mondta, nekem semmit se kell csinálni, elég, ha vele megyek, ha éppen ott vagyok, ő akkor is megosztja velem a pénzt.

(Úristen! A pénzt…)

– De hát én éppen azt nem akartam, hogy vele legyek, hogy ott legyek, amikor… és még mondtam is neki, „felejtsd el, Zotyi, vedd úgy, mintha egy szót se szóltál volna nekem erről az egészről”.

Csempe-Pempe arcán remegni kezdett a bőr. Lehet, hogy nem remegett, de ő úgy érezte.

– Az öregasszonyt egyedül találta a trafikban, teljesen egyedül. Bélyeget kért tőle, azt kérdezte, hány filléres bélyeg kell egy vidéki levélre.

Vékony fej emelkedett ki a sötétből. Ráncos és mogorva, akár egy férfié. Előtte a pulton levelezőlapok, szipkák és néhány darab ólomkatona. Mögötte, a sötétben, egy szürke függöny. Kis vaskályha a sarokban.

– Régen láttalak – mondta az öregasszony.

– Tudja, Rác néni, a Sim. BTC-vel tárgyalok.

– Kivel tárgyalsz? – Mosoly árnya jelent meg a ráncokon.

– A Simontornyai BTC-vel, hogy oda megyek trénernek. Már régen hívnak, de valahogy nem volt kedvem elmenni Pestről.

– Pedig jobban tennéd, ha valami tisztességes foglalkozás után néznél. Hogy mondtad, minek hívnak le?

– Trénernek. Így nevezik azt, aki a fiatalabbakat tanítja. – Közben kifelé pislogott. – Szóval lemegyek, Rác néni, és most írni akarok nekik, de valami lapot is küldenék, olyan képeslapot, és ha keresne egyet…

A meggörbült, barna ujjak elindultak a képes levelezőlapok között. Zotyi meg az öregasszony fölé hajolt, mintha úgy kedvesen, családiasan együtt keresnék a lapot.

Tologattak a pályán, pilinckáztak.

A Dohánygyár középcsatára a jobbösszekötő elé tálalta a labdát. Az összekötő egyik lábáról a másikra helyezte a labdát. Hübner intett az egyik hátvédnek, hogy ne álljon eléje.

Csempe-Pempe úgy érezte, hogy a következő percben berohan a pályára, mert már nem tudja tovább hallgatni azt az elnyűtt, nyekergő hangot.

– Nem lehet tudni, mikor ugrott rá a kutya, talán éppen abban a pillanatban, amikor le akarta szúrni az öregasszonyt, de az biztos, hogy teljesen megzavarta, ami nem is csoda.

Vida kis szünetet tartott. Aztán arról beszélt, milyen jó, hogy nem mászott bele a dologba, mert nincsenek sima ügyek, az már valahogy úgy történik, hogy soha sincsenek sima ügyek.

– Meghallották az ugatást meg az öregasszony kiáltozását, és akkor már rendőr is jött. Zotyi menekülni akart, de hát ott volt a kutya, és az öregasszony is belecsimpaszkodott, de azért még sikerült kiugrani a bódéból. Azt mondják, akkor kapta az első lövést.

– Az első lövést? – (Mi lesz még!)

– Újságkivágásokat találtak a zsebében. Visszavitték a trafikba, az orvos is odajött, de akkor már készen volt. Megtalálták nála a válogatott játékosok igazolványát.

A jobbösszekötőt leszerelték. Addig tologatta egyik lábáról a másikra a labdát, míg végül elvették tőle, és most megint a Hálókocsi jött fel.

Csempe-Pempe arca megkövült.

A válogatott játékosok igazolványa! Az a mozdulat, ahogy előhalászták egy csomó elrongyolt újságkivágás közül…! A rendőr hangosan olvassa a nevet, néhányan áthajolnak a vállán, belehajolnak abba az arcba, próbálják felismerni.

– Úgy kéne eltemetni, meggypiros trikóban, címerrel.

– Mit beszélsz? – kérdezte Vida.

– Akármit is csinált, válogatott játékos volt.

– Már eltemették, de nem hiszem, hogy címeres trikóban. – Elhallgatott, majd megint azt motyogta, hogy ő nem volt benne a dologban. Lehet, hogy elkövetett apróbb disznóságokat, de ilyesmit…

– Úgy kellett volna eltemetni – ismételte makacsul Csempe-Pempe. – Ellépett Vida mellől. A másik kapu felé indult. Szétrúgom azt a kefefejűt, ha összeakadok vele. Rettenetes düh szállta meg. Tán attól, amit Vidától hallott. És ha Tokics vagy Császár valami megjegyzést tesznek, hát ők is megkapják a magukét. Kölcsönbe kapta Császár azt a kocsit, és a nőt is kölcsönbe kapta.

Közben mintha langyos eső kísérné.

– Közvetlenül a háború után indult el a Törekvés a diadalmas lengyelországi portyára.

– A Hirman öt gólt fejelt! Képzelje! Egyetlen mérkőzésen öt gólt. Ezt se csinálta meg senki, se azelőtt, se azután.

– Pedig nem volt éppen a legjobb fejelő.

– Hogy a Hirman nem volt a legjobb fejelő?!

– Nem hát, csak szerencséje volt, mindig is szerencséje volt. Amennyivel a Vida jobban fejelt.

Csempe-Pempe megtorpant. Ott állt előtte a kefefejű, de úgy, mintha már régen lesett volna rá. Akart valamit mondani, de aztán elhúzódott. Ő meg továbbment, a torkában vert a szíve, de azért továbbment. Egy szót se mert szólni! Kussolt a fickó. Igen, ez a helyes kifejezés. Pedig láttam rajta, hogy akart valamit mondani. Kussolt a fickó.

– Mennyit kap maga a Titániától? – Császár állt mellette, kissé félrehajtott fejjel.

Csempe-Pempe szólni se tudott. Akárcsak mellbe vágták volna.

– Mit képzel? – mondta végül.

– Én nem képzelek semmit.

És tényleg olyan volt az arca, mint aki nem képzel semmit.

– Azt hiszem, nem becsülik magát eléggé. – Úgy nézett Csempe-Pempére, akár egy dobozra.

Az meg csak hümmögött. Hogy őt nem becsülik eléggé? Erre még sohasem gondolt. Nem, ez még eszébe se jutott.

Császár két ujjal megfogta Csempe-Pempe vállát, hátrébb tolta, és azt mondta:

– Sok szó esik magáról a Livornóban.

– Rólam? – Ez a kép valahogy nem akart előtte megjelenni. Mellények és szvetterek ülnek a Livorno Kávéházban, az Atalanta új törzshelyén.

– Megbeszélik a csapat ügyeit, mi lesz a legközelebbi vezetőségi ülésen, hogy oldjuk meg a régóta vajúdó balszélső-kérdést, nyáron lebonyolítunk egy rövid olaszországi túrát, egy-két mérkőzés… nem szabad túlterhelni a csapatot, és akkor valaki bedobja Csempe-Pempe nevét. – Aztán már mindenki csak róla beszél. Nem, nem hagyjuk ezt.

– Friedman doktor föl van háborodva. – Császár olyan arcot vágott, mint aki maga is föl van háborodva.

– Friedman doktor? – kérdezte Csempe-Pempe. – És miért?

– Jelen volt annál az esetnél – Császár minden szót külön hangsúlyozott –, amikor Hungler nem köszönt vissza magának a Titánia-pályán. Igen, igen, egyszerűen nem fogadta a köszönését.

Csempe-Pempe ebben a pillanatban valóban nem volt több, mint egy elszálló köszönés.

– Ezzel az üggyel a legkomolyabb formában foglalkoztak a Livornóban. – Majd mielőtt a másik megkérdezhette volna, hogy mégis, mit jelent az, hogy „a legkomolyabb formában” – gyorsan folytatta. – A Titánia elnöksége előre kéne hogy köszönjön magának! Arról a csibészről már nem is beszélek, a Hunglerről. Ki szerzett annyi játékost a Titániának, mint maga? Ki hozta át Jezsabeket a Fősörből a Titániába?

Ő meg hallgatott és mosolygott. Hirtelen Császárra nézett. Ez az ember akar tőled valamit!

– Nem, egy ilyen emberrel, mint maga, nem szabad így bánni!

(Vigyázz, te állat! Talán már leadta mindenkinek, hogy már nem vagy a Titániánál, hogy hiába is tárgyalsz Hübner kapus ügyében, annyi a szavad, mint a semmi. Ugyanakkor táviratozott a Titániának, hogy egy bécsi csapatnak akarom átjátszani Hübnert.)

– Nekünk is dolgozhatna. – Császár mosolygott, és bólogatott. – Bevallom, én vetettem fel ezt a gondolatot.

Ő is bólogatott, de ez a kép se akart előtte megjelenni: „amint Császár felveti a gondolatot”.

– Vidékre utazhatna. Ki ismeri úgy a vidéket, mint maga?

– Nem mondom.

– Nem sürgős a dolog, és ami a diszkréciót illeti… Szóval számíthatunk magára? Nekem egy szó is elég, egyetlenegy szó.

Előrelépett, mintha bele akarna hatolni Csempe-Pempébe. Az meg iszonyodva hátrálni kezdett. Hirtelen megfordult, és eliszkolt.

– Ronda átejtés! – kiáltozta. – Ronda átejtés!

Tribünök kisérték a futását, hirdetések a tribün tetején – Kakas-paszta. – Darvas Gábor férfiszabó. – Cordatic. – Bohém-mulató.

És ezek már a Titánia-pálya tribünjei voltak. A Titánia-pálya öreg tribünjei látták Csempe-Pempe gyászos árulását. Mert persze hogy elkövette az árulást! Mert mutassanak valakit, akit nem főznek puhává, ha azt mondják neki: „Magáról szó volt a Livorno Kávéházban, Friedman doktor beszélt magáról.”

Ó, a Friedman doktor! Az Atalanta atyja! Az Atalanta megteremtője!

Csempe-Pempe ott ül Friedman doktor jobbján, a Livornóban. Kávé párolog előtte, amit Friedman doktor rendelt. A kávé gőzén át egy arcot lát, Hungler arcát, ahogy éppen nem köszön vissza, még csak meg se biccenti a fejét. De itt, a Livornóban, más a helyzet, az Atalanta tanácsa megbecsüli az embert.

– Az árulót – bólint bele Hungler a kávégőzbe.

De ha egyszer kiejtik az ember nevét az Atalanta fellegvárában…!

– Hozzál nekünk egy jobbszélsőt, Csempe-Pempe!

– Hozd el nekünk a Faragó–Lengyel jobbszárnyat!

– Hozz egy kapust!

– Tedd naggyá az Atalantát, Csempe-Pempe!

– Teremtsd meg az Atalanta második aranycsapatát!

– Ide figyeljen, Hungler úr, ha ezt Bednariknak mondják, elájul a gyönyörűségtől. Akárcsak Irsay, Gorilovics vagy a többiek.

– De én hű maradtam!

– Mit magyaráz? – A hosszú Krammer ment el Csempe-Pempe mellett.

– Ide figyeljen! – Utánakapott. Akárhogy is, ezt el kell mondja valakinek. – Volt már úgy maga, hogy ajánlatot kapott?

Krammer a fejét ingatta. Nagyon megrovóan ingatta a fejét. – Nem tudom, mire céloz, miféle ajánlatra. – Majd elgondolkozva. – Kaptam már egyet-kettőt. – Bólogatott, aztán valami távoli mosoly jelent meg az arcán. – Nevetni fog, de egyszer egy évre ki volt fizetve a szállodám, nem azt mondom, hogy a Szigeten, de a Kenyérmező utcában, a Hotel Adria. Most persze arra kíváncsi, hogy miféle nő volt. Nos, elárulhatom…

– Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi…

– Hogyhogy? – Krammer összeráncolta a homlokát, és hátrább lépett.

– Nagy dolog ajánlatot kapni. – Csempe-Pempe kifeszítette a derekát. – De még sokkal nagyobb, ha az ember visszautasítja az ajánlatot.

– Írta: Sajó Sándor. – Krammer legyintett. – Nekem ne szavaljon költeményeket, mikor voltam én abban a helyzetben, hogy vissza tudtam volna utasítani! – Eltűnődve. – Egy év a szállodában…!

Ebben a pillanatban békésen feküdt egy szállodai ágyon, gondtalanul szunyókált egy szállodai ágyon, valahonnan zajok hallatszottak, lépések a folyosóról, de semmi esetre se a portás lépései, aki a számla miatt zavarta volna.

– Egy év! – sóhajtott Krammer.

– Soha senkivel nem tárgyaltam. – A Titánia-pálya tribünjeinek mondta. Mint ahogy mindig mindent ezeknek a korhadt tribünöknek mondott. – Ha az Atalanta vezérkara élén jön el értem Friedman doktor – akkor se tárgyalok vele.

– Csak tudnám, hogy én miért tárgyalok magával! – Azzal Krammer faképnél hagyta Csempe-Pempét.

– Egy csapat van – mormolta Csempe-Pempe eszelős makacssággal. – Egyetlenegy csapat van. – Fölnézett az égre, mint aki azt várja, hogy ott robog át az az egyetlenegy csapat, amiért az ember drukkol otthon, drukkol a pályán, kimegy minden mérkőzésére, még vidékre is, ha meg külföldön játszik a csapat, akkor ott ácsorog megmerevedett nyakkal az eredményhirdető tábla előtt.

Pálya nyílt a pályából, és a nagy Titánia kifutott az öltözőből, a verhetetlen Titánia, akinek tengeren túl is rettegték a hírét, kifutott, hogy a közönség fergeteges biztatása közben elsöpörje ellenfelét.

– Titániaaa…!

(Őszes, kövér nő ül egy szobában. Könnytelen, fakó hangon mondja a magáét.)

– Beadtam a válópert, a lányom nem akarta, én adtam be helyette, mert ezt nem nézhettem tovább, mégiscsak az anyja vagyok, és nem hagyhatom, hogy a lányom így menjen tönkre… soha, érti, soha nincs otthon az ura, pedig még a fekhelyét is lesimítjuk, semmit se kell, hogy csináljon, csak az az egy, hogy a fát felhozza a pincéből, de még azt is csak a szomszéd miatt, szóval hát igazán, de igazán mindene megvan, és akkor… Az üzlet…! Hol van már az üzlet?! Kérem, az uram betette társnak egy sportszerboltba, hát azt hiszi, hogy megbecsülte magát, arról nem is beszélve, hogy ha egy futballista bejött, hát az elvihette a fél üzletet, a Kukán még pénzt is kért tőle, mert nincs ennek más, csak a csapat, a csapat!

– Tempó, Titánia!

Csempe-Pempe hátul ténfergett a pálya mögött, ahol már csak homok volt meg kavics. Lehajolt, kivett egy ólomkatonát a homokból, gondosan letisztogatta, aztán felállította.

– Tempó, Titánia! – mormolta, ahogy megint Hübner kapuja felé közeledett.

Felállt egy fűvel benőtt dombra, a kapu mellett. Kicsit arrább Krammert látta, az ősz férfit, könyvekkel és füzetekkel a hóna alatt. Arcok, akik mindig vele voltak a Titánia-pályán, és most ide is eljöttek. Legszívesebben odaszólt volna nekik: „Ne féljetek, akármi is történik, megszerzem Hübnert.”

Tokics tűnt fel a pálya túlsó felén. Kis csoport közepén állt, akárcsak haditanácsot tartana.

Császár a bal oldalon. Szikáran és magányosan állt a pálya szélén. Olyan gőgös arccal, mint akinek mind a két csapat a zsebében van.

Semmi sincs a zsebedben, bólintott feléje Csempe-Pempe, legkevésbé Hübner.

Hárman keringtek a pálya körül: Tokics, Császár és Csempe-Pempe. Olykor megálltak egy ponton, lehorgonyoztak valahol, hogy aztán megint tovább körözzenek.

Tokics és Csempe-Pempe összeakadtak a lelátó alatt.

– Egy perc – mondta Tokics.

Csempe-Pempe elcsúszott mellette. Egyszerűen nem érdekel, gondolta, nekem ne beszéljen arról a Laura La Plantéról, akár a lánya, akár nem a lánya, és ha ő is azt mondja, hogy a Kossuth S. C. dumavárában csak rólam van szó, hát akkor meg beletalpalok.

Egy köpcös férfi benyújtott egy vajas kenyeret a Hálókocsi jobbszélsőjének.

A bíró a sípjába fújt, a csapatok lejöttek a pályáról.

Vége az első félidőnek.

 

 

Ketten jöttek le a lépcsőn. Az anya meg a lánya. A lány jött elöl, hátranyújtotta kezét az anyjának, mintha már az egész városon végigvonszolta volna. Féloldalt tartotta az arcát, sértetten, mereven. Egyébként mintha minden vonást lesikáltak volna erről az arcról. Talán az út kezdetén még egyszer-egyszer hátraszólt az anyának, de most már hallgatott.

– Sose jöttem volna magamtól – mondta az anya.

– Senki se mondta, hogy jöjjön. – Habácsné odalent állt, és az ételhordóját rendezgette. – Sose mossák ki rendesen – szólt oda valakinek.

– Öngyilkos lett érte… egy ilyen gyerek! – Akkor már mind a ketten az utolsó lépcsőfok alatt álltak. Az asszony a lányára mutatott. – El se tudják képzelni, mennyi jóság van benne.

A lány eltávolodott az anyától. Most már el se lehetett képzelni, hogy együtt jöttek. Odament Emőd ágyához, és megérintette.

– Ez az ő ágya?

Sebők Laci egy földszínű inget foltozgatott az asztalnál. Letette az inget, és ő is odament Emőd ágyához.

– Ez nem az ő ágya.

– Tudja, hogy kik ezek? – kérdezte Habácsné.

– Én mindig mondtam, hogy van felesége – bólintott Sebők. – Csempe-Pempe tagadta, de én mindig mondtam.

– Nem úgy hívják a férjemet – hallatszott az ágy mellől.

– Mondjuk, hogy Vidor Gyulának hívják. – Megfogta, és elvezette az ágy mellől.

– Vidor Gyulának hívják.

– De már elváltak. – Az anya kihúzta magát. – Legalább ennyit sikerült elérnem. – Megfogta Habácsné éthordóját. – Olyan szíve van ennek a gyereknek! Egyszer meglátott, amint mentem a Rókus előtt, és erre leugrott a robogó villamosról, és a villamos levágta az egyik lábujját.

Habácsné úgy nézett a lányára, mintha az volna a levágott lábujj.

Egy nyurga, zöld szvetteres férfi előrejött.

– Sok a közlekedési baleset mostanában.

Az anya ránézett, és a fejét ingatta.

A lánya meg kóborolni kezdett a szalmazsákok között. Megállt az egyik előtt, és Sebők felé fordult.

– Melyik az övé?

– Egyik se az övé – felelt Habácsné Sebők helyett.

Sebők széttárta a karját, és visszatért az ingéhez.

De mindjárt félre is tolta az inget, ahogy azt mondta:

– Kár, hogy nincs itt Emőd úr. Széles látókörű, művelt ember, jól el tudnának vele beszélgetni.

– Miről? – kérdezte Habácsné. – Miről kell itt elbeszélgetni? Különben is szeretném végre tudni, hogy mit akarnak itt?

– Hol alszik a férjem?

– A férje! – nyögött fel az anya.

Habácsné hol az egyikre, hol a másikra nézett, majd rámutatott a kötélre.

Lobbant egyet a tekintete, és mintha rá akarná magát vetni Habácsnéra.

– Csak nem azt akarj a mondani, hogy…?

Az vállat vont.

– Semmit se akarok mondani.

Az anya megállt a kötél alatt.

– Szóval idejutott? – Bólogatott, és a kötelet nézte. Majd hirtelen elkapta Habácsné kezét. – Kemény lecke volt, de köszönjük. Ez talán majd kigyógyítja a lányomat.

Habácsné elhúzta a kezét.

– Nekem ahhoz semmi közöm.

– Ez ki kell hogy józanítsa!

– Nekem ahhoz semmi közöm.

Ő meg, akit mindig csak úgy nevezett, hogy „a lányom”, tágra nyílt szemmel nézte a kötelet.

(– Becsületszavamra, mint egy eszelős – mesélte később Sebők Laci Emődnek. – És én már igazán a legrosszabbtól féltem.

– Attól függ, hogy mit nevezünk a legrosszabbnak – bólintott Emőd az ágyból, és erre Sebők elnémult.)

– Láthatod, hová süllyedt. – A lánya körül repkedett, és egyre azt ismételte: „Most már neked is rá kell döbbenned, hogy ki ez az ember.”

Elindult a keze a kötélen, mintha ki akarná tapogatni a férje helyét. Az anya mögötte ment, és a nyakába súgta.

– Láthatod, mire vitte az életben.

A lány egy szót se szólt. A keze olykor megállt a kötélen, mintha már nem bírná tovább ezt az utat, aztán megint csak továbbcsúszott.

Sebők Laci is mögötte volt. Mögötte volt, és magyarázott.

– Tessék elhinni, kérem, hogy egészen kiváló vendégeink voltak, például egy miniszteri tanácsos. – Kis szünetet tartott. – Persze akkor már nem volt éppen miniszteri tanácsos. De másokat is tudnék említeni. – Végigsimított a kötélen. A fiatalasszony kedvéért igazán földobta volna a miniszteri tanácsost meg a többieket.

– Mikor lesz vége a látogatásnak? – Habácsné az anyához lépett, de aztán hirtelen Sebőkhöz fordult. – Nekem sose beszélt a feleségéről.

– Egyenesen tagadta. – Sebők a fejét ingatta. – Pedig ha az ember jobban megnézi, nincs mit szégyellni rajta.

– Mit beszél? – csattant fel az anya.

– Elragadó teremtés.

– Nem vagyunk kíváncsiak a megjegyzéseire!

– Mi se a magukéra. – És ez már Habácsné volt. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy mindjárt kivágja ezt a két nőt, de aztán fogta az éthordóját, és átment a konyhába.

Valamelyik szalmazsákról felnyúlt egy kéz, és végigsimított a fiatalasszonyon.

– Moderáld magad. – Sebők lecsapta a kezét. Majd ünnepélyes képet vágott.

– Elárulhatom, hogy a kedves férje ma nem itt töltötte az éjszakát.

A fiatalasszony értetlenül rázta a fejét.

– Hol töltötte?

– Teljesen mindegy, hogy hol töltötte. – Az anya hangja türelmetlen volt. – Mi már elmegyünk innen.

– Hol töltötte az éjszakát?

– Kitűnő helyet kapott, és egy fillérrel se kellett többet fizetnie, mint… – Elhallgatott. Nem akarta kimondani azt a szót, hogy: kötél. – Mert neki fittnek kell lennie a mai napon, mert neki ma nagy napja van.

– Neki mindig nagy napja van – legyintett az anya.

Sebők nem törődött az anyával. Annak a figyelmes, várakozó arcnak beszélt.

– Megbízást kapott, egészen különleges megbízást, nem is volna szabad erről beszélnem, de hát a feleségének…

– Már nem a felesége.

– Milyen megbízást kapott a férjem?

– Meg kell szereznie valakit. – Közel hajolt a fiatalasszonyhoz. – Egy játékost a Titániának.

Az anya arca megrándult.

– Már megint!

A lánya egy darabig mereven nézte Sebőköt, majd rábólintott.

– Meg is szerzi azt a játékost.

– Én is azt hiszem. – Amolyan huncut mosoly jelent meg az arcán. – Pedig nem lesz könnyű dolga.

– Akkor is megszerzi.

– Ne beszélje tele a fejét! – könyörgött az anya. – Nagyon kérem, ne beszélje tele a fejét.

Egy kar megint felnyúlt a fiatalasszony felé.

– Visszaestem az influenzába.

– Az ágy melege – mondta a fiatalasszony, anélkül hogy a szalmazsákra nézett volna –, az tesz most a legjobbat.

A szalmazsák felnyerített.

– Az ágy melege!

Sebők megfogta a fiatalasszonyt, és a lépcső felé vezette. (– Azt azért mégse akartam, hogy elkapják – mesélte később Emődnek. – Előbb-utóbb az lett volna a vége.)

– Minden más lesz, ha a férje megszerzi azt a játékost. Könnyen lehet, hogy rendes fizetést kap majd a Titániától.

– Hogy ő? Rendes fizetést! – Az anya már majdnem sírt.

– És akkor majd nem kell hogy itt éljen, ezen a helyen. – A lánya ment Sebők után. Akárcsak bárhová elkísérné. – Majd elkerül innen.

– Elkerül, elkerül.

– Megbolondítja ezt a gyereket! Tisztára megbolondítja!

Kint voltak a pincéből. Sebők hátrafordult.

– Azért ne higgye, hogy a férje az egész napját itt tölti.

– Ugye nem?

– Mondja neki, hogy állást kapott valamelyik minisztériumban!

Egymás körül keringtek az utcán. Sebők arról a bizonyos helyről beszélt, ahol Csempe-Pempe a napjait tölti, vagy legalábbis a napjai egy részét. – Az Admiral mozi előcsarnokában.

– Portás lett? – Most még az anya hangjában is volt némi reménység.

– Ugyan kérem! A társaság miatt megy oda, meg aztán – és ez már egész bizalmasan hangzott – meleg van.

– Látnom kell azt a helyet.

– Miért kell látnod? – Elkapta a lánya kezét. – Nem volt elég ez a pince? Mit kell még látnod?

Sebők elindult az Admiral mozi felé – a két nő utána.

– A múlt héten új ügyvezető igazgatót kaptunk, nem éppen a legbarátságosabb, no de majd kezelésbe vesszük.

– De ugye, az még nem történt meg, hogy a férjemet kiutasította volna?

– Mit képzel?!

– Hová visznek? – botladozott utánuk az anya. – Hová kell még mennem?

 

 

A Hálókocsi jobbszélsője vajas kenyeret evett, és közben kibámult a közönségre.

– El fog hízni – bólintott Csempe-Pempe. – Pedig még milyen fiatal.

– Kevesen tudnak vigyázni a kondícióra – mondta Krammer. – Kevesen vannak olyanok, mint Bíró Árpád, aki még negyvenkét éves korában is bekkelt.

Csönd, majd valaki beszúrta.

– Rosszul.

Újabb csönd. Állt a levegő. Krammer szétesett darabokra, de majd mindjárt összeszedi magát, és megint elkezdődik egy régi vita.

– Rosszul? – ismételte Krammer tompa, fátyolos hangon. De aztán már ordított. – Mondja mindjárt, hogy egy harmincötszörös válogatott nem tudott játszani!

– Harminckétszeres. – A hang kimért volt.

– Nem baj, ha valaki nem ismeri a dolgokat. – Krammer hangja remegett. – De akkor ne is beszéljen. Bíró Árpád harmincötszörös válogatottságához nem is fér kétség.

– Ha beleszámítjuk a városközi válogatottságot – szólt közbe egy újabb hang.

– Meg az ifjúságit. – Ez már megint a gonosz, kimért hang volt. – Meg hogy hányszor játszott a Klauzál tér válogatottjában, a Lehel piac válogatottjában.

– Ide figyeljen…! – Krammer elcsuklott.

Nekiugrik, gondolta Csempe-Pempe, most mindjárt nekiugrik.

Eszébe jutott, hogy sírt Krammer, amikor Bíró Árpád vagy tizenöt évvel ezelőtt eltörte a lábát. Egy osztrák csapat ellen játszott a Kossuth, és az osztrák balösszekötő csúnyán belement Bíróba.

Krammer feljajdult, majd berohant a pályára, ahol már egész kis tömeg vette körül a földön fetrengő hátvédet. Krammer segített hordágyra tenni, majd bekísérte a hordágyat az öltözőbe. Aztán pedig a pálya körül keringett. A mentőkocsi már régen elvitte a hátvédet, de ő még mindig nem mozdult a pálya mellől.

– Vége van!

– Miért volna vége? – Csempe-Pempe ott állt mellette, és megfogta a karját.

– Sohase lesz az, aki volt! Én ismerem, én tudom, hogy milyenek az idegei… minden összecsapásnál erre a törésre fog gondolni, nem lesz ő már a régi…

Még aznap este el kellett vele mennem a kórházba. Kint ültünk a padon, Bíró Árpád szobája előtt, amikor a felesége kijött, Krammer felállt és meghajolt. És akkor most ez az alak…

– Az ötödik gólt is beragasztotta Apostol hálójába – mesélte az az alak valami kedves, lágy, emlékező hangon. – Apostol meg csak állt a kapuban, mint aki teljesen meghülyült.

– Igen, igen – nevetett Krammer –, öt gólt kapni egy vidéki csapattól!

Mintha sose beszéltek volna Bíró Árpádról, mintha sose veszekedtek volna.

Furcsa, tűnődött Csempe-Pempe, miért nem vonulnak be az öltözőbe? Még akkor is, ha csak harmadosztályú csapatokról van szó. Mit lézengenek itt a pályán? Miért nem tartanak taktikai megbeszélést?

És én minek állok itt! Elöntötte a düh. Akár valami lázroham, úgy öntötte el a düh. Talán azért jöttem ide, hogy éppen csak körülszaglásszak egy kicsit? Nincs is más dolgom, mint hogy a csapatok taktikai megbeszélésével törődjek? Esetleg majd néhány tippet adok: a hátvéd jobban vigyázzon a szélsőjére, a fedezetek vigyék le a földre a labdát, és a csatársor miért nem tud labdát tartani?

Hübner az egyik hátvéddel kifelé indult a kapujából. Karját összefonta, lehajtott fejjel bólogatott.

Jól felnyírták hátul a haját, gondolta Csempe-Pempe. Közben ő is megindult, mintha be akarna sétálni a pályára. Ellépett Krammer mellett. Az meg utánaszólt.

– Maga szerint ki volt a legdurvább hátvéd?

Nem felelt, nem mondta meg, hogy ki volt a legdurvább hátvéd.

Császár tűnt fel vele szemben, oldalt pedig Tokics. Most megint csak ők hárman keringtek a pálya körül: Csempe-Pempe, Tokics és Császár. És a pályabejárónál az autó. Gyűlöletes volt ez a Puch kocsi. Csempe-Pempe esküdni mert volna rá, hogy valamelyik Atalanta-drukker ültette be Császárt: „Ülj be a kocsimba, és ezen hozd el nekünk Hübnert.”

(A szőrmekereskedő kibámult az üzlet üvegajtaján. Színtelen, fakó arccal bámulta az utcát. A hangja is színtelen volt, ahogy megkérdezte:

– Miért kellett odaadni Császárnak a kocsit?

A felesége nem felelt mindjárt. Egy bundát nézegetett, fölemelte az ujját, aztán visszaejtette.

– Azt mondtad, valami nagy ügyről van szó. – Remegett a hangja a nevetéstől. – Klubügyről. Neked mindig klubügyeid vannak. – Aztán, ahogy elsétált a bunda mellett – Az Ottáwiné nem kapja meg ezt a bundát.

– Ottáwiné?

– Annak a csatárnak a felesége. Azért az árért nem kapja meg ezt a bundát, még akkor se, ha veled már megbeszélte.)

 

 

És a nő… – Csempe-Pempe most szinte egy vonalban volt Hübnerrel. Úgy tűnt, mintha be akarná kísérni az öltözőbe, mintha mindenhová el akarná kísérni – az a nő, aki nem Tokics lánya, aki utálja Tokicsot, de mégis kijött vele ide a pályára –, kijött, mert bedobják Hübnernek.

A hátvéd lekopott Hübner mellől.

Hübner felemelte a fejét. Szürke macskaszemek egy gyerekarcban.

Csempe-Pempe meg állt, és bámult. Mint aki eszét vesztette, hogy Hübner itt van előtte.

Császár kalapja tűnt fel a pálya túlsó felén. Mindjárt idejön. Aztán Tokics is idejön, meg az a kefefejű alak…

Távolról, talán a Titánia-pályáról hallott egy hangot: „És akkor odalépett hozzá, képzeljétek, egyszerűen csak beszólt neki a pályára ez a mi Csempe-Pempénk!”

Hübner összehúzta a szemöldökét, fejét ingatta, mint aki végképp nem ért valamit.

– Mit tetszett mondani?

És az a poros, csikorgó hang megismételte.

– A Titánia számít rád, fiam! – A vállán érezte Tokics kezét, valósággal a vállán érezte. Most mindjárt kilök innen ő vagy valaki más. Közben pedig beszélt. A pálya szélén állt, mint egy taccsbíró, és beszélt. – Mérkőzés után itt várok rád – (most már akkor is végigmondom, ha laposra vernek) –, és aztán elmegyünk a Hungler úrhoz, a Titánia-pályára. – Kis szünetet tartott. – Lehet, hogy más ajánlatot is kapsz…

A fiú elmosolyodott. Akárcsak tej ömlött volna végig az arcán.

– Sose mennék máshová, mint a Titániába. – Elkomolyodott, csaknem mogorva lett az arca. – Az én fejemet nem lehet telebeszélni.

– Úgy, úgy – bólintott Csempe-Pempe. – Mert te tudod, hogy a Titániában nem kallódik el egy fiatal játékos. A Titánia nem játékostemető, mint az Atalanta vagy a Kossuth. – Lehunyta a szemét, és mosolygott. Ahogy felnézett, a fiú már nem volt mellette. Bement az öltözőbe, és a többiek is eltűntek a pályáról.

Egypár néző sétált ott szemben. Arcot nem lehetett látni. Talán Tokics vagy Császár.

Ő meg állt, mozdulatlanul. Most aztán nem mehetek el! Itt álltam, itt beszéltem a fiúval, mindenki szeme láttára. Talán az időjárásról beszélgettünk, talán másról. – Nézd, fiam, a helyezkedésed még nem éppen tökéletes, persze nekem semmi közöm hozzá.

Állt mozdulatlanul. Ha eliszkol, a nyomába erednek a sakálok. Két lépés, és lekapcsolják. Igen, hogy Hübner rosszul helyezkedik? Erről beszéltetek? Na, ide figyelj, Csempe-Pempe…

Valaki megszólalt mellette.

– Szeretném tudni, mit keres itt a Hámori?

– A Hámori? – Értetlenül nézett arra a fakó bajuszos alakra.

Az meg magyarázott.

– Hámori nem olyan ember, aki csak úgy kimegy valahová. Pláne egy harmadosztályú mérkőzésre!

– Az már igaz. – Nézte a fakóbajuszost, és úgy megszerette. A merev bádogkabátját, a bajuszát, a csöndesen mélázó hangját. Megfogta a karját, és elindult vele, sétált. „Sétálni, sétálni, egy kis dombra lecsücsülni, csüccs!” Legszívesebben ezt a régi gyerekdalt énekelte volna. Közben vissza-visszanézett arra a helyre, ahol majd a mérkőzés után találkozni fog Hübnerrel. „Sose mennék el máshová, mint a Titániába.”

– …mert a Titániában tudnak bánni a fiatalokkal.

– Tessék? – nézett rá a fakóbajuszos.

– Na miért, mindenki tudja, hogy csak úgy tódulnak a Titániába a fiatalok. Mert ott mindenkivel foglalkoznak, már aki ér valamit, akiben egy kis fantáziát látnak, akiben semmit se látnak, annak pedig megmondják: „Édes fiam, még azt is felejtsd el, hogy futballpálya van a világon.” – Visszanézett oda, ahol majd Hübnerrel találkozik. – Mert nézzük csak meg, hány fiatal játékos ment tönkre a Kossuthban!

Elhallgatott. Nem kell erről beszélni. Titánia, Kossuth, Atalanta meg fiatal ígéretek… Mit lehet tudni, mit gondol magában ez a pasas!

De az megint a Hámoriról beszélt.

– …már be se engedik egy rendes pályára, és minden tréningmérkőzésről kitiltották.

– Ez komoly?

– Ide figyeljen, arról van szó, hogy a Hámori…

Igen, arról volt szó, hogy Hámori tréningmérkőzésekre járt. Ott állt a Kossuth S. C. tréningjén. Vén sas, dohánybarna arccal, üveges tekintettel. Egyedül állt, senkit se lehetett elképzelni mellette. Időtlen volt a tekintete. Mint aki nem is ezt a tréningmérkőzést látja, hanem egy tizenöt évvel ezelőtti spanyol–magyart.

De azért nagyon is jól látta, ahogy Bordács nekikészülődik a szabadrúgásnak. Meg ahogy feláll a sorfal. Utasi Jancsi pedig ugrálni kezd a kapujában.

A felső kapufán csattant a szabadrúgás. Úgy, hogy a kapu beleremegett. A következő lövést Utasi alig tudta szögletre tolni.

És akkor Hammerman odament Bordácshoz. Az öreg Hammerman.

Hámori tekintete felcsillant. Legalább két évtizeden át látta ezt a ravasz rókát a Kossuthban meg a válogatottban. Egy időben bérelt helye volt a válogatottban. Az eszével játszik, mondták rá.

– Szép, szép – bólogatott Hammerman –, jól rászúrod a labdát, lehet, hogy fölé megy, lehet, hogy a kapust is beviszi a hálóba. Hanem most ide figyelj.

Bordács figyelt a pályán, Hámori figyelt a pálya szélén.

Hammerman lehajolt, a jobb lábát dörzsölgette, masszírozta, mintha hirtelen elfogta volna a fájdalom. Egész váratlanul lőtt. Labdája elszállt a sorfal fölött, aztán megperdült a levegőben, rondán megcsavarodott, és a felugró Utasi mellett bent volt a hálóban.

Kopasz és elhízott, gondolta Hámori, de a lövése még a régi. Senki se tud úgy szabadrúgást lőni. Talán majd Bordács.

Bordács egyelőre nem sok jóval biztatott. A következő szabadrúgást belelőtte a sorfalba.

– Nem árt, ha az ember gondolkozik egy kicsit. – Hammerman krétával egy jelt tett Bordács cipője orrára. – Ennek el kell tűnni.

Utasi szépen védte a felső sarkos lövést. Hammerman magához intette Bordács Ferit.

– Mutasd a cipődet.

Ott volt a jel, tisztán, érintetlenül.

– Akkor próbáld meg még egyszer.

Bordács megpróbálta még egyszer, aztán még egyszer. Míg végre a labda megcsavarodott a levegőben, és Utasi mellett kikötött a hálóban.

– Mutasd a cipődet!

A jelnek nyoma se volt.

– Hát akkor így próbáld.

Bordács az Atalanta ellen is így lőtte a szabadrúgást. Bordács lőtt – és az Atalanta kapusa védett. Sinka Matyi remek passzát is elfogták, amikor támadásba dobta a csatársort. És két hónap múlva az Atalanta cselei vallottak kudarcot a Titánia ellen.

Hámori kint állt a tréningmérkőzéseken, azzal a dohánybarna arcával, üveges tekintetével. És akkor a Kossuth-pályán valaki odasúgta neki.

– Tűnés – de pillanatokon belül.

Nem mozdult.

Két fiatalember ment oda hozzá. Megfogták a karját, levitték az öltözőbe. Már a folyosón ütni kezdték. Pokrócot dobtak rá, és lavórral verték a fejét.

– Alaposan megkapta a magáét – mondta a fakóbajuszos.

– De hát nemcsak az Atalantának kémkedett.

– A végén már az osztrákoknak is dolgozott.

Hámorit nézték, aki magányosan állt elnyűtt kabátjában.

– Mindenhonnan kikopott – bólintott a fakóbajuszos.

– Most meg kijött ide, a Hálókocsi–Dé Lendületre.

A játékosok kiszállingóztak a pályára.

– Észre se lehetett venni, hogy eddig nem voltak a pályán! – nevetett valaki.

– Jó kis mérkőzés, az már igaz.

– Hogy is állunk?

– Null-null.

Csempe-Pempe tekintete lecsúszott Hámoriról. Megint csak azt a helyet nézte, ahol majd Hübnerrel találkozik.

A játékosok kiszállingóztak. Hübner is megjelent két Hálókocsi-játékos között.

Csempe-Pempe majd szívbénulást kapott. El is lophatták volna! Császár vagy Tokics simán ellophatta volna a félidőben, amíg én ezt a históriát hallgattam a Hámoriról. De itt van, itt a pályán, és szépen bebandukol a kapujába, ahogy a csapatok felállnak a második félidőben.

 

 

Nem tudott a filmre figyelni. Előrehajolt, aztán visszahúzta a fejét. Előrehajolt, aztán megint vissza. Valaki rá is szólt hátulról.

– Mit mozog örökké?

Morgott valamit. Aztán megint csak Hungler arcát nézte. Lehetetlen, hogy ne érdekelné a dolog, gondolta. Vagy csak azért nem érdekli, mert az én tippem? Semmi bajunk nem volt egymással. Akkor meg mi van vele?

– És ha megmondom a nevét? – kérdezte suttogva. Tenyere a térdét sikálta. – Biztos benne, hogy akkor se érdekli a dolog?

Hungler meg se hallotta. Mereven bámult a vászonra, ahol a koldusok éppen lakomázni kezdtek. Párizs városának rablói és koldusai.

„Válasszunk kolduskirályt!” – ugrott eléjük a felirat.

A zongorista a Tolvaj szarkából játszott.

Bednarik a vászonra pillantott, aztán megint Hunglerre. Még egy pillanat, és megmondja a belgrádi kapus nevét. Ami pedig óriási butaság. Bárki meghallhatja.

– Nem érdekli? – Fellobbant benne a sértettség. Ezt azért mégse lehet vele! Csempe-Pempével talán igen, de vele nem!

– Siflis – mondta elgyöngült hangon. – A Siflisről van szó.

 

 

A kapufán csattant a lövés. Aztán megint a Dohánygyár csatára kaparintotta meg a labdát. A balösszekötő kicsit hátrált a labdával, a Hajógyár hátvédje meg előtte ugrált.

– Támadd meg, te szerencsétlen!

A hátvéd szerelni próbált, de akkor már a jobb oldalon volt a labda.

– Ügyes kis csel.

– Lehet, hogy gólt látunk?

– Ezen a mérkőzésen…!

A jobbszélső megbotlott a labdával, de nem ment rá senki, és így még a lövéshez is volt ideje.

Hübner vetődve védett.

– Mintha gumiból volna.

– Azt hittem, hogy csak magas labdát tud védeni, de most látom, hogy…

– Az előbb is kifogott egy lapos lövést.

Csempe-Pempe nem szólt. Megdicsőült arccal hallgatott. „Hübner mindenféle labdát tud védeni. Persze még sokat kell fejlődnie, de ez más lapra tartozik, és ha megfelelő környezetbe kerül…”

Megborzongott a gyönyörűségtől.

Egyik a másiknak fogja mondani, egyik a másiknak beszél majd róla. A sötét, megfeketedett tribünök hírül adják egymásnak: egy nagy játékos tűnt fel a pályán, egy világklasszis futott ki előttünk a pályára, és aki felfedezte, az nem volt más, mint Csempe-Pempe!

Valaki megérintette a karját. Császár. Ott állt mellette, csendes, megilletődött mosollyal, akárcsak egy karácsonyi ünnepélyen.

– Nem bánja meg, ha velem jön.

Ez meg huncutul hangzott. Mint amikor egy gyerekjáték indul. Talán komámasszony, hol az ollót fognak játszani, vagy ipi-apacsot.

– Kellemes meglepetés éri.

Csempe-Pempe úgy nézett rá, mint aki nem nagyon bízik benne, hogy őt valami kellemes meglepetés éri, de azért elindult vele. – Egyszóval – kezdte Császár –, gondolkozott az ajánlatomon?

– Miféle ajánlatán?

– Hát, hogy átjönne hozzánk, az Atalantába.

– Nem, nem! – Megállt. – És ha ilyesmiről akar velem beszélni, hát akkor hagyjuk az egészet.

– Másról van szó. Csak éppen sajnáljuk. Az Atalanta vezérkara sajnálni fogja, erről biztosíthatom.

Csempe-Pempe gyanakodva pislogott rá. Az Atalanta vezérkara! El se tudta képzelni, ahogy ott ülnek, és hamut szórnak a fejükre: Csempe-Pempe nem a miénk!

– Azért, ha egyszer meggondolja magát, ha mégis meggondolja magát, engem mindig megtalál.

Csempe-Pempe erre már nem is szólt semmit. Lementek az öltözőbe.

Császár megállt az egyik üvegajtó előtt, és diadalmas képpel nézett Csempe-Pempére. Aztán benyitott.

Többen voltak a szobában. A kefefejű, a szőke nő, csípőre tett kézzel, hátravetett fejjel (Laura La Plante? Tokics lánya?), aztán néhány ismeretlen arc. Körbeálltak valakit.

A kefefejű, ahogy meglátta Csempe-Pempét, elvigyorodott. Aztán megfogta a karját, és behúzta a körbe. A nő meg olyan elismerően nézett rá, mintha tulajdonképpen már régen őt bámulnák.

De nem őt bámulták. Tokicsot, aki a szőnyegen feküdt, lilavörös arccal, kezében egy expanderrel.

Császár kissé közelebb tolta Csempe-Pempét.

– Nézze csak.

Tokics háton fekve kifeszítette az expandert. Az ezüstszalagok remegtek, mintha minden pillanatban el akarnának pattanni.

Aztán Tokics lassan felült, feltérdelt, és most úgy húzta ki az expandert.

– Hagyja már abba! – A nő tapsolt. – Ezt már nem lehet tovább nézni.

– Most fél térden!

– A hátán feszíti ki…

– Feláll! Feláll!

Tokics felállt: négy pattanásig feszült ezüsthúr egy széles mellkason.

– Akár egy szobor! – tapsolt a nő.

Tokics valóban olyan mozdulatlan volt, mint egy szobor. Aztán megmozdult, és a következő pillanatban Csempe-Pempe kezében volt az expander.

– Tessék. – Ezt mondta Tokics, és ránézett.

Az arcok feléje fordultak.

Ő meg csak állt, kezében az expanderrel. Mit akarnak ezek? Talán most ő produkálja magát?! Előbb húzza ki állva, majd lassan térdeljen le, hogy végül is hason fekve vagy talán a hátán? Miféle mutatványt akarnak?

Tokics hozzálépett, lekapcsolt egy húrt.

– Először próbálja hárommal.

És mert Csempe-Pempe nem mozdult, lekapcsolt még egyet.

– Kezdje kettővel.

– Kezdje kettővel – bólintott a nő.

Nem kezdte kettővel. Leengedte az expandert, mint aki hegedülni próbált, de nem sikerült.

– Eggyel. – Császár hozzálépett, és most már csak egy húr maradt.

Senki se nevetett. A nő olyan képet vágott, mint aki bekukucskál egy ajtón.

Tokics pedig Csempe-Pempe fülébe súgta.

– A sajátjával csak meg tudja csinálni!

– A sajátjával. – A nő a nyakára csavarta az egyik ezüstszalagot, és egy-két tánclépést tett.

Az expander értelmetlenül fityegett Csempe-Pempe kezében. Leengedte a földre, egyik lábát betette a kengyelbe, aztán kifeszítette a sodronyt. Ha pofán csapná, gondolta, az volna a legjobb.

Kibújtatta a lábát. Az expandert letette az asztalra. Mögötte a nő csalódott hangja.

– Azt hittem, indul valami.

– A maga boltjában vettem annak idején. – Tokics elhúzta előle a sportszert.

– Érdekes, hogy magát milyen ritkán lehetett látni abban a boltban – mondta Császár.

– És aztán egyre ritkábban. – Tokics felkapcsolta a sodronyokat. Az expander most megint komplett volt, ahogy úgy hanyagul elkezdett vele gyakorolni.

Ő meg az üres asztalt nézte. És most, akárcsak az üzletben volna. Előtte egy vevő. – Volt egy síléc, de kérem, múltkor vettem itt önöknél három pingponglabdát, és meg kell mondanom… – Parancsol, kérem? – Ez már a Társ volt. Csöndes, kellemes hang, és mégis olyan lehengerlő. – Majd mi megbeszéljük a dolgot, biztos vagyok benne, hogy megértjük egymást. – A hangok eltávolodtak, egyedül maradt az asztalnál. Előtte a bajnoki tabella, aztán egy cetlin a Titánia összeállítása. Egy bekerített név. Földesi. Ifjúsági játékos, vasárnap próbálják ki először, és ha nem lesz lámpaláza… Múltkor láttam valakit Soroksáron… Holnap megnézem, holnap délután újra megnézem.

– Nem próbálja meg? – Tokics a két lába között feszítette ki az expandert.

Felrezzent. Mit akarnak itt körülötte? Mit tornázik itt ez az alak?

– Gyakorolja magát – mondta Tokics, és azzal otthagyta.

A többiek is kimentek.

Csempe-Pempe egyedül maradt a szobában. Vállán a tornaszer. A nyakába vette, a nyaka köré tekerte. Így tett egy-két lépést. (Az én üzletemből van? Abból az üzletből, ahol társ voltam.)

Lehet, hogy bezárták az ajtót. De ha nem zárták be, akkor is mindegy. Többé már úgyse megy ki. Hübner ott fog játszani, ahol Császár akarja, ahol Tokics akarja. Ők ketten majd megegyeznek egymás közt. Egyik se jár rosszul. Hübner a Titániába akar szerződni, de azzal senki se törődik. Aztán majd Hübnernek is mindegy lesz, hogy az Atalantában véd-e vagy a Kossuthban.

Császár elől elvinni valakit! Vagy Tokics elől!

Budapest utcáin elalszanak a lámpák, ha Császár úgy akarja. Elalszanak, és aztán újra kigyulladnak. Leállítja a forgalmat.

Kifeszítette az expandert. Az agya recsegett, de azért kihúzta a húrokat. Szédülten nekiesett a falnak. Az arcát fogta, és akárcsak kirepült volna önmagából. A fél arcát fogta, ahogy végigcsúszott a fal mellett.

– Mi történt? – Krammer megfogta a vállát.

Elment a pálya mellett. Egész valószínűtlen volt, hogy itt lépked, hogy van pálya, és hogy a pályán alakok keringenek.

– Gyakoroltam magam. – Visszanézett Krammerra. – Maga sose vásárolt nálam? Abban az üzletben, ahol társ voltam?

 

 

Egy menet kelt át az úttesten. Elöl Sebők Laci, mögötte Vidorné (Csempe-Pempe elvált felesége) és az anya.

Autó robogott el előttük. Sebők megállt, vele együtt megálltak az asszonyok is. Ránéztek: tovább lehet-e menni? Sebők röviden biccentett, és akkor folytatták útjukat.

– Én hoztam fel a tejet. – Az anya váratlanul Sebők elé került. – Minden reggel felhoztam a paszterizált tejet a kis boltból, és elkészítettem a reggelit.

– Szerény étvágyú ember volt – mondta hátul a lánya.

Az anya zavartan pislogott, aztán vállat vont.

– Egy szóval se mondtam, hogy sokat evett, de akkor is…! – és ismét támadásba lendült. – Elnézte, hogy elkészítem a reggelijét!

Sebők egy szót se szólt. Továbbvezette a két nőt.

– Ez nem a férfi dolga – mondta Csempe-Pempe elvált felesége. – Utálom az olyan férfiakat, akik a konyhában sündörögnek.

– Nahát, ő aztán nem sündörgött a konyhában! – Az anya Sebők körül pörgött. – Mivelhogy alig is volt itthon, de az üzletben se volt.

– Messze van még a mozi? – kérdezte a lánya.

– Fáradt? – fordult hátra Sebők. (Az azért mégis túlzás, hogy villamosra ültessem őket, hogy még én váltsam meg a jegyüket.)

– Nem vagyok fáradt, és nem is bánnám, ha sokáig tartana az út.

– Miért nem bánnád? – Az anya ettől újabb dührohamot kapott.

– Erre szokott járni. – A fiatalasszony jobbra-balra forgatta a fejét. – Biztosan mindig megnézi ezeket a kirakatokat. Tudja, hogy még a gyerekjátékok előtt is elácsorgok, de azért az is megtörténik, hogy nem néz se jobbra, se balra, csak megy a célja felé.

– A célja felé!

Még egynek a jegyét megváltottam volna, gondolta Sebők, de kettőnek…!

– Miért állt meg? – kérdezte a fiatalasszony.

– Nem, semmi. – Csak éppen eszébe jutott, hogy Habácsné nem nagyon örül majd ennek a dolognak. Hogy ő Csempe-Pempe feleségét sétáltatja. Habácsné már annak se nagyon örült, hogy egyáltalán beszélni kezdett ezekkel a nőkkel. Habácsné legszívesebben kivágta volna mind a kettőt. Pedig tudta, hogy Csempe-Pempe nős volt, de mégis, most, ahogy előtte állt ez az asszony…! Mit szeret Habácsné Csempe-Pempében?!

Sebők hátrasandított.

Az anya úgy gurult mögötte, mint egy dühös zsömle. A lánya pedig megakadt egy-egy kirakatnál. (Amit Csempe-Pempe is megnézhetett.)

A nagyherceg pénzügyei. Főszerepben Alice Terry és Ramon Novarro.

Ez állt a mozi homlokzatán.

Ramon Novarro, a tiszti egyenruhás Ramon Novarro, csibészes mosollyal átfogta Alice Terry vállát. Lehet, hogy le kell tennem az egyenruhát, tudod, egy kis adósságba keveredtem, de ez téged ne zavarjon.

Alice Terry bizakodó mosollyal nézett fel rá.

– Alice Terry kiszorította nálam Barbara La Marre-t – mondta Sebők Laci. – Sokáig Barbara La Marre volt a kedvencem.

Bűntudat volt a hangjában. Mi lesz, ha Barbara megtudja? „A Sebők dobott engem…!”

A két nő a képeket nézte.

– Azt hiszem – mondta az anya –, Rudolf Valentinónak kellett volna adni ezt a szerepet.

– Miért Rudolf Valentinónak? – kérdezte a lánya. – Én egyáltalán nem szeretem Rudolf Valentinót.

– Alacsony férfi. – Az anya Ramon Novarrót nézte. – Majdhogynem törpe. Olvastam valahol.

– Amikor kikötöttem Barbara La Marre-nál, el se tudtam képzelni, hogy egyszer majd jön valaki, és… – Elmosolyodott, a fejét ingatta. – Jelzem, már Norma Talmadge-nál meginogtam.

– Azt mondják, Várkonyi Mihály nagyon rendes a Hollywoodba került magyarokkal, nem úgy, mint az a másik.

Sebők egy pillanatra el nem fordult volna Alice Terrytől. Aztán Csempe-Pempe felesége megfogta a karját.

– Ja igen! – Azzal Sebők belépett a hatalmas előcsarnokba.

Tükrös oszlop, szemben a pénztár ablakával. És a tükörben ők hárman: Sebők, a két nővel. Mögöttük egy piros libériás jegyszedő.

– Már megkezdődött az előadás. – Sebők kilépett a tükörből. Maga előtt hajtotta az asszonyokat. A hátán érezte a jegyszedő tekintetét, aztán már a hangot is hallotta.

– A következő előadásra?

– Mi az? – hunyorgott az anya.

– Semmi, semmi – hátrafordult a jegyszedőhöz. – Ugyan hagyjon már, Velenczei! Nagyon jól tudja, hogy a múltkor vettem jegyet.

A jegyszedő beékelődött Sebők és az asszonyok közé.

– Amióta én ebben a moziban vagyok, még sose váltott jegyet. – Olyan mozdulatot tett, mintha galléron akarná ragadni Sebőköt, hogy kipenderítse, de aztán oldalt lépett, és eltűnt.

– Nem rossz fiú a Velenczei, csak örökké morog. – Átfogta a két nő vállát. Diadalittasan ragyogott az arca. Egy házigazda, aki megmutatja a lakását a vendégeknek. Nem akar kérkedni, de ami van, az van. – Az ember le-föl sétálhat, ha elfárad – leülhet, értesülhet a filmújdonságokról. (Egy mozdulat a „következő műsorainkból” képei felé.)

– Hol szokott ülni? – kérdezte Csempe-Pempe felesége.

– Az a kedvenc helye. – Beintett a büfés pultja felé. Ott már lefelé süllyedt az előcsarnok, és az apró kis zsöllyéket alig lehetett látni.

Elindult, hogy megnézze a férje kedvenc helyét, de aztán visszafordult.

– Kellemes hely. De igazán, milyen kellemes hely. – Rámosolygott Sebőkre.

Most mosolyodott el először, és Sebők ettől valósággal zavarba jött. Egész csinos, gondolta. Fiatal és csinos. Nem tudom, hogy Habácsné versenyezhet-e vele.

– Itt üldögél, mert nincs más dolga, itt üldögél, mint a többi léhűtő.

– Nem, ne higgye, kérem. – Sebők az anyához fordult. – Egész jó társaság szokott itt összejönni. Nyugdíjasok meg minden. Ha egyszer hallaná, hogy mi mindenről beszélgetünk!

Az anya elhúzta a száját. Ebben a pillanatban olyan volt, mint valami elégedetlen kelt tészta. „Csak beszéltek a levegőbe, mert nincs jobb dolgotok, és te se vagy különb, mint a többi.”

Sebők hozzáhajolt.

– Tíz fillérért már szódát is lehet kapni.

Az anyát ez se nagyon rendítette meg. A kesztyűjét húzogatta, mint aki már unja az egészet.

Mire Sebők, végső érvként:

– És akár egy félóráig is elüldögélhet az ember a mellékhelyiségben…

(– Piszoárt kellett volna mondani – javította ki később Emőd, amikor Sebők elmesélte az esetet.)

– Ott jó meleg van.

Az anya elfordult. Még valami olyasmit mondott, hogy nagyon is el tudja képzelni, kik ülnek órák hosszat abban a helyiségben, ahol jó meleg van.

– Nagyon sajnálom, hogy nincs itt senki az urak közül – mondta Sebők Laci. – Esz a penész, hogy senkit se tudok bemutatni a társaságból.

Az anya a „következő műsorainkból” képei felé fordult.

Milton Sills kockás ingben állt a konyhában, és elszánt arccal nézett kifelé az ablakon. Mögötte egy barna hajú nő az asztalra borulva.

– Kiteszik őket a házból – mondta Sebők az anya mögött. – Milton Sills nem tudta kifizetni a járadékot, és most a feleségével együtt kikergetik a farmról.

– Miféle járadékot nem tudott kifizetni? – Bizalmatlanul nézett Sebőkre.

– A farmereknek mindig járadékot kell fizetni.

Egyszerű kis vidéki templomban állt Milton Sills. Haja simára fésülve. Oldalán menyasszonyi díszben a barna nő.

– Itt még boldogok – mondta Csempe-Pempe felesége.

– Ne féljen, később Milton Sills bosszút áll azokon, akik ki akarják kergetni a farmról, és végül is minden rendbe jön.

– Így ismeri a filmeket? – szólalt meg egy csöndes hang Sebők Laci mögött.

A sötét ruhás férfi oldalt dűtötte a fejét, és igen figyelmesen nézett Sebőkre.

– Igazgató úr – hebegett Sebők.

– Meglepő tájékozottság – mondta az igazgató.

Sebők olyasféle mozdulatot tett, mintha be akarna lépni Milton Sills konyhájába, majd egyszerre csak elmosolyodott.

– Gratulálok a kinevezéséhez, igazgató úr, eddig még nem volt alkalmam. – Majd a két nő felé. – Ő a mi új igazgatónk.

Az új igazgató észre se vette a két nőt. Hátul összekulcsolta a kezét. Mozdulatlanul állt, és hallgatott.

– A Plutóból jött át, igazgató úr? Nagyon kedves kis mozi a Plutó, de hát ez mégiscsak más… bár a felelősség is nagyobb. – Pillanatra elhallgatott, majd igen rejtélyesen. – Úgy hallottam, hogy rövidesen az Olympia élére tetszik kerülni.

– Remélem, ott is lesz szerencsénk önhöz. – Mosolygott, és bólogatott. – Remélem, oda is elhozza a kedves családját. Ha két percen belül nem tűnnek el, rendőrt hívok.

Az utolsó mondatnál is mosolygott. Meghajolt a hölgyek felé, aztán eltűnt.

– Nem jósolok neki nagy jövőt – mondta Sebők.

Kint voltak az utcán mind a hárman.

– Mindent az apósának köszönhet. Jól nősült, ennyi az egész.

Kint álltak Alice Terry és Ramon Novarro plakátja alatt. Az anya nem szólt. Mint aki még várja, hogy Sebők mondjon valamit az új igazgatóról. Majd váratlanul a lányához fordult.

– Itt az ideje, hogy hazamenjünk.

A lánya megfogta Sebők kezét, valósággal megkapaszkodott ebben a kézben, és azt mondta.

– Menjünk el hozzá. Menjünk el oda, ahol most van.

 

 

Tokicsot kereste. Nem is törődött a mérkőzéssel, csak azt nézte, hol lehet Tokics. „Mit akart az expanderrel? Miért csinálta ezt velem?”

A Puch kocsi körül keringett, de egyiket se látta a három közül. Se Tokics, se a nő, se Császár. Be akart ülni, hogy majd ott megvárja őket. Az autó be volt zárva. Ha kiszúrná a gumiját! És csak nézné, ahogy az autó lassan letérdel előtte!

Legyintett, és otthagyta a kocsit.

Itt kell hogy legyen a Tokics. Majd hátulról elkapom a gallérját, lerántom a földre, és mindenki előtt rátérdelek. Csak akadjon a kezem közé!

Aztán arra gondolt: „Megérezte, hogy veszély fenyegeti. Egyetlen ütés a tarkójára, és leterítem. Értsék meg, nem tehettem mást.” Ez már a bíróságnak szólt. „Nem bántam meg semmit, az ítéletet önökre bízom.”

Megállt egy kis kőrakás előtt, és megismételte.

– Nem bántam meg semmit.

Elbutult, üres tekintettel nézte az egymásra dobált köveket. „Miért csinálta ezt velem? Miért?”

– Elment a jó dolga! Mit dobálózik itt?

Csempe-Pempe hátrafordult. Krammer állt mögötte, értetlen, csodálkozó arccal.

– Akár egy kölyök – mondta Krammer. – Lehajol, és a két lába közül dobálja a kavicsot.

Csempe-Pempe a tenyerébe bámult. Apró kavics ragadt a tenyerébe, homokszemek.

– Ha unja a banánt, menjen haza.

A fejét ingatta, hogy nem, nem, azzal otthagyta Krammert. Két lépés után megállt, és a játékot nézte. Hübnert, ahogy a kapufához támaszkodik. Ahogy leválik a kapufáról, kezét térdére teszi, és elszántan, de milyen elszántan, ugrásra készen előrehajol.

A Dé Lendület balszélsője átverekedte magát a Hálókocsi hátvédjén, és kapura tört.

– Legalább egy gólt látnék – mondta valaki Csempe-Pempe mögött.

A Dé Lendület balszélsője lerázta magáról a hátvédet, és kapura húzott. – A bőr megfeszült ezen a szürkésfekete arcon.

Ez akar valamit, gondolta Csempe-Pempe. Elszánta magát valamire. Még úgy röhejesen hozzátette magában: Talán hogy gólt rúg. Aztán amit még hozzátett, az már egy cseppet se volt röhejes: Vagy a labda, vagy a baba. Az egyiket biztosan elrúgja a dohánygyári szélső. Ha a labdát nem sikerül, hát akkor…

A szélső úgy rohant a labdával, mintha egyenesen be akarná vinni a kapuba.

– Begyalogol a labdával.

Most már senki más nem volt előtte, mint Hübner.

Hübner meggörnyedve indult ki a kapujából. Lomhán és meggörnyedve, mint egy lajhár. Keze sután, élettelenül lelógott.

Micsoda tenyere van! Micsoda hatalmas lapáttenyere van! Csempe-Pempe már tudta, hogy vagy Lapátnak, vagy Lajhárnak fogják majd hívni.

Hübner, akit majd egyszer Lapátnak vagy Lajhárnak fognak hívni, kissé szögletes mozdulattal lehajolt, és felkanalazta a labdát a csatár elől.

A csatár úgy maradt, megtorpanva.

– Mint akit meghipnotizáltak – mondta Krammer.

A szélső csak akkor mozdult meg, amikor Hübner ki akarta rúgni a labdát. Rázott egyet a fején, aztán elkezdte üldözni a kapust. A Hálókocsi hátvédje közéjük ugrott. A szélső ellökte, és úgy tűnt, hogy a következő pillanatban a labdával együtt berúgja Hübnert a hálóba.

A közönség felmorajlott.

– Bíró! Nem látja ezt a bíró?!

– Ellökte a hátvédet, amikor nem is volt nála a labda!

– Hol a bíró?!

– Elaludt – hallatszott egy kedélyes hang. – Nem is csoda, egy ilyen mérkőzésen.

A szélső és Hübner fogócskát játszottak. A kapus az ölében cipelte a labdát, de sehogy se tudott kirúgni, mert a Lendület-csatár, mint egy megdühödött fal, ugrott eléje.

Rövid fekete nadrágban megjelent a bíró.

– Na végre! – bólintott Csempe-Pempe. – Én már régen nem tűrtem volna ezt a jelenetet. Egyszerűen nem tűrtem volna.

Fáradtan jött a bíró, mint aki irtózatos messzeségből mászik elő. Várni lehetett, hogy mire odaér a „jelenethez”, már nem is lesz ereje megszólalni, simán összeesik.

Azért mégiscsak megszólalt. Mondott valamit a szélsőnek, mire az hátrébb húzódott. Úgy hátrált, hogy egy pillanatra se vette le a szemét Hübnerről.

– A szívébe zárta.

– De hát nem olyan volt, mint akit megbűvöltek? Amikor Hübner eléje sétált…

– Fiatal kapus, ilyen hidegvérrel. – Csempe-Pempe elismerően bólogatott. Majd igen szakszerűen hozzátette: – A hidegvér az egyik legnagyobb kapus-erény.

Még akart valamit mondani a kapus-erényekről, de érezte, hogy figyelik. Megfordult.

Császár egyedül állt, és mintha már nagyon régen figyelné Csempe-Pempét. Valami szomorkás, réveteg kifejezés volt az arcán.

Talán bocsánatot akar kérni tőlem, gondolta Csempe-Pempe, hogy az előbb azt csinálta velem. Nem érdekes, most már nem érdekes. Ha akkor mindjárt a képébe vágom az expandert… Na, mindegy.

Aztán egyszerre csak ott volt Császárnál. Szótlanul álltak egymás mellett, a játékot figyelték. Majd Császár csöndes, vontatott hangon megszólalt.

– Magától indult ki az egész.

– Tőlem? Mi indult ki tőlem?

Császár körbejárta Csempe-Pempét. Lehajtott fejjel, elgondolkozva. Akárcsak be akarná keríteni. – Remek síbakancsokat lehetett kapni abban a boltban, európai nívó. – Rendületlenül körözött Csempe-Pempe körül. – Nem is csodálom, hogy Jezsabek megszédült, végeredményben mit várhat az ember egy ilyen egyszerű fiútól.

– Mit akar ezzel?

– Na, semmit. Mindenki tudja, hogy Jezsabek szeret síelni. Azt mondják, félelmetesen vakmerő. Jó lesz vigyázni, egyszer még kitöri a nyakát.

– Mi indult ki tőlem?

– Azt hiszem, félreértett. – Császár abbahagyta a körözést, és most megint ott állt Csempe-Pempe mellett. – Én tulajdonképpen bámulom magát. Hogy valaki ilyen önzetlenül harcoljon a csapatáért, a Titániáért! Később át is vitte Jezsabeket a Fősörből. Később!

– Az Atalantánál is jelentkezett, de onnan elküldték. – Leszegett fejjel állt, összekulcsolt kézzel. – Príma szakemberek vannak az Atalantánál, elég, ha egy játékos kifut a pályára, és abból máris mindent látnak.

Csönd.

Császárt akárcsak elfújták volna Csempe-Pempe mellől. Aztán mégis megszólalt:

– Én Jezsabek szerződtetése mellett voltam. Ha tudni akarja, én voltam az, aki kihívta a tréningre. – Vállat vont. – De hát azt mondták, hogy gyönge felépítésű fiú, hamar kifullad.

– Hamar kifullad! Úgy bírja az iramot… – Császárra nézett. – Mi indult ki tőlem? Most mondja meg!

Császár elővette a cigarettatárcáját, Csempe-Pempe felé nyújtotta. Az a fejével intett, hogy köszöni, nem kér.

– Persze, nem dohányos – bólintott Császár. Majd, ahogy rágyújtott: – Akkoriban azt tartották, hogy túlságosan szigorú volt a szövetség ítélete. Mégis, hogy visszaminősítse a Fősört a második osztályba! – Kifújta a füstöt. – Azért, mert lefeküdt a Titániának.

– Lefeküdt? – Elképedve nézett Császárra. – A kilencedik helyen levő Fősör a bajnok Titániának!

– Várjunk csak. A Titánia bajnoksága egyáltalán nem volt biztos abban az évben. Csak gólaránnyal állt az Atalanta előtt, és ha jól emlékszem, két ponttal a Kossuth előtt.

– De akkor a Titániának nem volt már más hátra, mint a Fősör meg a Cukrász.

– A gólarány! A gólarány! Nagyon fontos volt a gólarány. Igen, így álltak maguk, amikor a mérkőzés előtt Jezsabek bement az üzletbe.

Spangnis kabátban volt Jezsabek, ahogy odament Csempe-Pempéhez. Átnyúlt a vállán keresztül, és leemelt az egyik rekeszből egy pár síbakancsot.

– Ez a bakancs meg ötszáz ficcs, és akkor lehetne velem beszélni.

A Társ előjött a raktárból. Csempe-Pempére nézett, de nem szólt semmit. Különben is nyílt az ajtó, vevő jött.

– Könnyen lehet, hogy vasárnap nem találom meg a góllövő cipőmet – mondta Jezsabek. Elhallgatott, várt, figyelt. – Bár felkeresett egy úr az Atalantából, aki nagyon szeretné, ha vasárnap megtalálnám a góllövő cipőmet.

– Remélem, jól megy majd a játék.

Jezsabek meg se hallotta.

– Nyolcadik vagy kilencedik hely, ez már mindegy a mi csapatunknak. De a Titániának egyáltalán nem mindegy, hogy bajnok lesz-e, vagy pedig… – A síbakanccsal játszadozott.

– Rákapcsolunk – mondta Csempe-Pempe. – Úgy fogunk küzdeni, akárcsak az Atalanta vagy a Kossuth ellen játszanánk.

– Persze. – Végigsimított a bakancson. – Csak tudja, formában vagyok. Azt mondják, válogatott formában vagyok.

– Én se tennék be mást a balösszekötő helyére.

– Ha maga volna a szövetségi kapitány! – Jezsabek felnevetett. – De hát egyszer én is kifoghatok egy gyengébb napot, az embernek nem mindig megy a játék.

– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

– Lehet, hogy fekete napom lesz vasárnap. – A bakancs orrával megkopogtatta a homlokát. – Mit is mondtam az előbb? Ez a cipő és ötszáz ficcs.

Csempe-Pempe kivette Jezsabek kezéből a cipőt, és visszatette a dobozba.

A Társ elment mellettük, és odaszólt:

– Nem tudnak megegyezni?

– Az attól függ. – Jezsabek Csempe-Pempére nézett.

– Szeretném, ha formában lennél vasárnap – mondta Csempe-Pempe. – A Kulcsár Dodó majd vigyáz rád.

 

 

– És mégse volt formában – bólintott Császár. – Legalábbis, ami a góllövést illeti.

– Ólomcipőben játszott – szólalt meg mögöttük Tokics. – Az egész Fősör ólomcipőben játszott.

Császár meg végre kimondta:

– Tőle indult ki az egész megvesztegetés. – Csempe-Pempe felé intett. Arrébb húzódott, mint aki azt várja, hogy a másik nekiugrik.

Nem ugrott neki. A gyomra remegett, a halántéka majd szétpattant, de nem ugrott neki. Hiszen arra várnak, arra spekulálnak, hogy valami olyan történjen…! És akkor majd kivezetnek innen. Botrány, rendőr, jegyzőkönyv. A végén el kell hogy hagyjam a pályát. De nem, uraim, önök nagyon tévednek, azért még én se estem fejre!

Hidegvér – mondta magában Csempe-Pempe.

Közben pedig magyarázott:

– El tudom képzelni, hogy a Fősör lefeküdt azon a mérkőzésen.

– El tudja képzelni! Amikor a lapok egyébről se írtak akkoriban.

– A Titánia tisztán került ki abból az ügyből.

– És maga? – Gyalázatos kis vihogás.

– Olvasta valahol a nevemet? – Vállat vont. – Az előbb már elmondtam, hogy küldtem el Jezsabeket.

– Maga! – Tokics közéjük lépett. – Maga elküldte, de a Saguly Bélánál tett látogatása egyáltalán nem volt eredménytelen.

Császár arca elkedvetlenedett. Mint aki elől elhalászták a zsákmányt. Látszott rajta, hogy a legszívesebben már el is ment volna.

Még nem megy el, gondolta Csempe-Pempe. Még marad, még megpróbálja kivetni a hálót.

– Saguly Bélát a Titánia kizárta a vezetőségből. – Ezt mondta Csempe-Pempe, és a pálya felé fordult. – Saguly Bélát a mérkőzések látogatásától is eltiltották. (Ti pedig, Császár és Tokics, nagyon szeretnétek, ha engem is eltiltanának, de abból nem esztek.)

Tokics vállat vont. Valami olyasmit mondott, hagy Saguly Béla bizony leszúrta a dohányt Jezsabeknek.

– Mindennek Jezsabek menyasszonya az oka – bólintott Krammer. Nem lehetett tudni, mióta hallgatta ezt a beszélgetést, ahogy közéjük hajolt, és bedobta Jezsabek menyasszonyát. – Semmi se volt elég annak a lánynak, különben pedig a nagy botrány a Fősör–Vérhalom meccs után tört ki.

Csempe-Pempe Császárra pillantott. Az gyomorbajos arccal hallgatott, és érezni lehetett, hogy most már meg se szólal.

Közben már megint együtt voltak az arcok, akik pályáról pályára kísérték egymást, akik pályáról pályára folytatták a beszélgetést.

– Rettenetes ítéletet hozott a szövetség Jezsabek és a megtévedt Fősör-játékosok ügyében.

Ezt egy apró termetű férfi mondta. Fenséges feje volt, zord kőtábla arccal.

– Örök időre szólt Jezsabek eltiltása, Tóthé és Glauberé pedig három-három évre.

– Csak aztán felfüggesztették az ítéletet – bólintott Csempe-Pempe.

Császár tekintete megcsillant. Na, talán most előrukkolsz valamivel, hogy azért mégiscsak volt egy kis közöd a Jezsabek-ügyhöz.

Ő meg Császárra nézett.

– Amióta a Titániába került, nincs vele baj.

– Persze – biccentett Császár. – A Titánia légköre csodát tett Jezsabekkel. – Egy darabig hallgatott, majd egész váratlanul bevágta. – Micsoda kis pofa lehetett maga az iskolában!

– Mit akar az iskolával? – Csempe-Pempe zavartan hunyorgott.

– Mindig fájt a füle! – Tokics felnevetett. – Meg mernék rá esküdni, hogy örökké fájt a füle, és apu meg anyu azt mondták: „Ha ez a gyerek megéri a tizedik évét…” – A fejét ingatta, nevetett, majd ráordított Csempe-Pempére. – Így volt, vagy nem így volt?!

Hallgatott, bután és döbbenten hallgatott. Valósággal arcul vágta ez a kép:

Kivonulnak a tábla elé: Rakota, Orbán, Pozderka… Apró kis pöttyök, mintha valaki gombokat lőne ki sorban, egymás után.

A tanítónő kinéz az ablakon, csendes, derült arccal. Akárcsak beszélgetést folytatna valakivel, az utca túlsó feléről. Olykor a tábla felé fordul, magához int egy fiút, végigsimít az arcán. Valakinek azt mondja: „Nem kell annyi mindent hoznod tízóraira, hiszen akkor nem tudsz ebédelni.” Nem figyel arra, aki előtte áll, a saját szavaira se figyel.

Ők meg elvonulnak a tábla előtt. Rakota Orbánnak adta át a krétát, Orbán Pozderkának, az meg valaki másnak. Kövesi leejti a krétát.

– Meglöktek – mondja, ahogy fölemeli. – Valaki hátulról meglökött.

A tanítónő összeráncolja a homlokát, de már megint kifelé néz. Elveszett pillanat, ha visszafordul az osztály felé. Aztán mégiscsak az osztály felé kell hogy forduljon.

– Mi ez a dobogás?

Az egyik váll megnyomja a másikat, aztán mintha mind rá akarnának zuhanni arra, aki ott áll a tábla előtt.

Ott áll a tábla előtt, kezében a krétával. A csoszogás, a suttogás hol erősödik körülötte, hol meg elhal. De csak akkor lesz csönd, amikor Elli néni feláll, és odalép hozzá. Most már csönd van, de Elli néni újra megkérdi:

– Mi ez a dobogás? – Nem néz mindjárt rá. Mintha valaki mást akarna felelőssé tenni azért, hogy itt áll a táblánál mozdulatlanul, kezében a krétával.

Közben a többiek már kijönnek a táblához. De nem lehet, mert már Elli néni is ott van.

– Mi van veled? – Megfogja az állát, és fölemeli. Nincs gyengédség ebben a mozdulatban. Inkább mintha le akarná radírozni az állát.

Nem felel. Fölnéz a tanítónő arcába, de nem felel.

És akkor egy náthásan vihogó hang hátulról:

– A Vidor nem tudja!

– Mit nem tudsz? – Úgy néz rá, mintha ő szólt volna. Aztán már ingerült a hangja. – Mit lehet ezen nem tudni?

Újra megindul a dobogás és a csoszogás. Recsegnek a padok. De akármi is történik, semmi ahhoz képest, amit ott elöl… A hátsó padsorokból is kijönnek. Egy szőke, körbenyírt hajú fiú éppen odaáll Elli néni mellé.

– Nem, nem…! – Abban a pillanatban kitör belőle a sírás. Legszívesebben elhajítaná a krétát.

– Mit nem, nem?! Csak nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz krétával pontot tenni a… – Elkapja a fiú kezét, és krétával együtt odanyomja a táblához. – Ezt nem tudod?! – Odanyomja a pontot. – Küldd be édesapádat.

Krétapor száll a tábla előtt. Még látja a száraz spongyát, aztán az út vissza a padba. Nem nevet senki, nem szól senki, csak belebámulnak az arcába.

Sorban kimennek a katedrához, hogy krétával egy pontot tegyenek a táblára.

Belebámulnak az arcába. Fölfelé fordított, ócska lavóron ül a ház mögött, a fűben, és a két Hagara belebámul az arcába.

– Ki fogják venni az iskolából – mondja suttogva a nagyobbik Hagara. – Behívatták a papáját.

A kis Hagara szólni se tud. Valósággal megdermed a rémülettől. Nézi a fiút a lavóron, akinek behívatták a papáját, és akit kivesznek az iskolából.

– Nem baj – mondja egy lány –, majd jövőre.

Erre se szól semmit. És arra se, amikor valaki azt mondja:

– Egyetlen betűt se tud rendesen leírni.

Senki sincs körülötte. Apró kis buckák a ritkás fűben. Egy elhajított, sötétzöld üveg. Előrenyúl, hogy felvegye, de egy másik kéz előbb ér oda. Rakota vele szemben leül, kezében az üveg. Egy darabig hallgatnak, aztán Rakota megszólal:

– Én csak lefogtalak, de nem én tömtem a szádba a krétát. – Elhallgat, majd szinte könyörögve. – Az Orbán is lefogott, a Heverdle is lefogott. – Előrehajol, vár. – És közben a Mézi… – Ő meg nem szól semmit.

Rakota elhajítja az üveget, feláll, leporolja a térdét. A nadrágját porolja, ahogy lassan elindul, vissza-visszanéz, és egyre csak azt ismétli.

– Én csak lefogtalak!

 

 

Hárman ültek a tér padján: az anya, Sebők Laci, és Csempe-Pempe elvált felesége. Talán az anya mondta, hogy most már aztán üljenek le egy kicsit, talán Sebők, de semmi esetre se a fiatalasszony. Az menni akart, megállás nélkül. (– A mozitól a Dohánygyár-pályáig – mesélte később Sebők Laci Emődnek. – Szép kis út, mondhatom.)

Sebők a poros cipőket nézte. Arra gondolt, hogy szépen elmagyarázza az utat: merre menjenek, milyen villamosra üljenek, ha éppen fel akarnak ülni – aztán köszöni szépen, de részéről be van fejezve a séta. Vagy mégis váltsa meg a három átszállót…?

– Sose gondolt arra, hogy megnősül? – kérdezte az anya. Félig lehunyta a szemét, mintha aludna.

Sebők egy hintázó gyereket nézett. Egy cseppet se lepte meg ez a kérdés. Tulajdonképpen mintha egész úton ilyesmiről beszéltek volna.

– Kiütöttek a nyeregből. – Ezt mondta Sebők, és elhallgatott. Szemrehányóan pislogott a fiatalasszony felé. Igen, kedves, és aki kiütött a nyeregből, az senki más, mint a maga férje, bocsánat, a volt férje. De aztán még csak annyit tett hozzá. – Tulajdonképpen nem is voltam nyeregben.

– Nem mindenki tud megbecsülni egy tisztességes, komoly embert. – Az anya belehajolt Sebők arcába. – Pedig maga tudná, hogyan is bánjon a feleségével.

Sebők hallgatott. Ki ne nyisd a pofád! Vagy a lányát akarja rád sózni, vagy pedig… De hát erre ne is gondoljunk.

– Szereti a paradicsomlevest?

Sebők egyre komorabban nézte a hintázó gyereket.

Az anya egy kis kaktuszról kezdett beszélni, ami nála már majdnem elsatnyult, de amikor odaadta Brumiller Árpádnénak (persze csak gondozásra), hát el se lehet képzelni, hogy kifejlődött.

– Pedig Brumillerné is ugyanúgy kapja a napot, mint én. És mégis! Nála megmarad, nálam pedig…

Fehér köpenyes orvos ment át a kerten. Sebők végigkísérte a tekintetével, amíg csak el nem tűnt a szemben levő kórház kapujában.

– Mindig érdekeltek a boncolások, azt hiszem, jó orvos lett volna belőlem. – Valami biztatásfélét várt, de az asszonyok egy szót se szóltak. Erre majdnem ellenségesen fordult a fiatalasszonyhoz. – A maga férje nem tudja a vért látni.

– Nem, ő nem. – A fejét rázta, majd azt mondta: – Meg fog bocsátani nekem.

Az anya felkelt a padról, és odalépett a lánya elé.

– Mit kell hogy megbocsásson neked?

– Mit? – visszhangozta Sebők.

– Tudnia kell, hogy nem szerettem a Meggyesit.

– Még ilyet! – Egy darabig a lányát nézte, aztán elkezdett sétálni a pad előtt.

– Egyszer-kétszer elmentem vele sétálni a temetőbe, cukrászdába is hívott…

Sebők biztatóan bólogatott. Elkezdett drukkolni Meggyesinek. Legalább Csempe-Pempe is megtudja, mi az, ha valakit kiütnek a nyeregből.

– Semmiféle szemrehányás nem érhet. – Megállt a lánya előtt. – Ha valakinek soha sincs otthon a férje, hát akkor igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy…

– Otthon volt – bólintott a másik –, akkoriban azért még otthon volt.

– Abban sem volt semmi köszönet! – Az anya úgy nézett Sebőkre, mintha föl akarná rántani a padról. – Képzelje, csak ül otthon és hallgat, harapófogóval se lehet belőle kihúzni egy szót se.

– Az biztos, hogy nem sokat beszél, néha leül az ágyam szélére, és órákig nem szól semmit. A kezét nézi, előrenyújtja a kezét, és azt nézi. Egyszer meg mit mondott! – Fejét csóválta. – Ült az ágyam szélén, az előrenyújtott kezét nézte, és azt mondta: „Ha megint este lesz, levágom a kezemet.”

– Ez nem beszámítható! Mond maga ilyet? Mondok én ilyet? – Felragyogott az arca. – A Meggyesi mindenhez értett, mindenhez a világon. Feljött, és megcsinálta a szekrényzárt, az ablakot is ő hozta rendbe, és emlékszel, amikor a fürdőben az a dolog történt… Arról nem is szólva, hogy vödörszámra hordta a vizet, tudja, a fürdőszobát elöntötte a víz, és akkor a Meggyesi… Pedig már nyugdíjas ember volt!

A lánya:

– Azt mondta, szédül, és tartsam a létrát, amíg a villanykörtét becsavarja.

Az anya valósággal ráförmedt Sebőkre:

– Maga még sose szédült?

– Föl kellett adnom a villanykörtét. Hátranyúlt, és megfogta a karomat, akkor már tudtam, hogy ez nem lesz jó, de nem szóltam semmit, és később se szóltam semmit, amikor lejött a létráról. – Elhallgatott, mint aki rettenetesen belefáradt ebbe az egészbe. Majd újra megszólalt, valami rémült csodálkozással. – Aztán meg nem akart elmenni, szivarra gyújtott.

Az anya rosszallóan nézett Sebőkre. Nem szégyelli magát, hogy ilyesmit végighallgat?

– Akkor is szivarozott, amikor az uram hazajött. „Becsavartam a villanykörtét.” Ezt mondta, és vigyorgott. „Jól becsavartam.” – Hirtelen elmosolyodott. – Úgy örültem, amikor az uram képen törölte. Akkor egy kicsit még hősködött, de amit aztán kapott…!

– Micsoda? – Sebők úgy ugrott fel, mintha egy ismeretlen Csempe-Pempét löktek volna elé.

– Megverte?

– Nagyon megverte.

– Egy idősebb embert…!

– Nekem soha nem tett szemrehányást egy szóval se.

– Még szép! Még szép!

– De nem tudott rám nézni.

A fiatalasszony még mondott valamit, de Sebők azt már nem hallotta.

– Hogy valaki így pofára ejtse az embert! Azt hittem, hogy soha, még csak egy hangos szót se, és akkor tessék!

– Meg fog bocsátani – ismételte Csempe-Pempe felesége. – Meg fogja érteni, hogy az csak egy rossz óra volt.

Hirtelen felállt.

– Üljünk villamosra.

Sebők engedelmesen rábólintott.

(– Helyesen tette, hogy megváltotta a jegyeket – mondta Emőd. – Maga tudja, hogy mi az a gentleman-like.)

 

 

A hátvéd rombolt. Valósággal szétspriccelte a Hálókocsi-csatárokat, aztán előretört a labdával.

– Meddig viszi még azt a labdát?

– Nekem egy hátvéd ne játsszon csatárt.

A hátvéd nem törődött a közönséggel. Lerázta magáról a Hálókocsi-fedezetet, és a tizenhatos sarkáról hatalmas bombát zúdított Hübner kapujára.

Hübner kornerra tolta a lövést.

A balszélső a labdát igazgatta, a kornerre készülődött.

– Gólt akar lőni – mondta Csempe-Pempe. – Ez most már mindenképpen gólt akar lőni Hübnernek.

Ezen igazán nem lehet csodálkozni.

– Különösen, amióta Hübner majmot csinált belőle.

Az egész Hálókocsi hátrahúzódott. A Dé Lendületből pedig a romboló hátvéd is elöl tanyázott.

– Úgy látszik, megelégelte a csatársor tehetetlenségét.

A balszélső lehajolt, nyakát válla közé húzta, aztán elzúgott a lövés a jobb felső kapufa fölött.

– Egy hajszállal – mondta Csempe-Pempe, olyan dermedten, mintha ő állt volna a kapuban.

Két mozdulatlan pont a pályán. A balszélső és az előrehúzódott hátvéd. „Most megúsztad.” Mintha csak ezt akarta volna mondani a szélső Hübnernek. De most nem üldözte. A nadrágját porolgatta, ahogy behúzott nyakkal befelé indult.

– Na tessék! – kiabált Krammer. – Most aztán szabadon fut a center.

Zavartalanul tört előre a Hálókocsi középcsatára. És akkor egyszerre csak a hátvéd rajta volt. Nem is lehetett látni, mikor érte be, de most már rajta volt, és egy pillanat alatt elválasztotta a labdától.

– Látta ezt?

– Érdekes, az első félidőben semmit se mutatott.

– Most meg akárcsak Salem, az egyiptomi hátvéd.

Nevetve indult a mondat, de ahogy aztán a Salem név elhangzott…! Süvített ez a név. A fekete hátvéd szelleme végigsöpört a pályán.

– Mindent neki köszönhetünk – nyöszörgött valaki. – Végig támadtunk azon az Egyiptom–Magyarország mérkőzésen, és mégis három nullás vereséggel hagytuk el az olimpiai stadiont.

– Mit kell erről beszélni – ingatta fejét Krammer. – Mindnyájan tudjuk, mi történt akkor Párizsban.

– Mindnyájan – bólintott Csempe-Pempe.

Sportújság az asztalon.

Azon hatalmas, fekete betűkkel: Egyiptom–Magyarország 3:0 – Csempe-Pempe nézi a címet, és tudja, hogy ezt soha nem fogja elfelejteni. Az olimpiai csapat katasztrofális vereségét.

Salem pusztító szelleme száguld végig a pályán.

A falakon meghasadnak a táblák, papírcafatok a földön.

– Nem! – hallatszik egy hang a tömegben. – Ez nem lehet igaz.

Az olimpiász nagy esélyese, a magyar válogatott, vonatra ülhet, és jöhet haza. Ki fogja várni azt a vonatot?

Egy másik hang a tömegből:

– Többé nem lesz futball Magyarországon. Most hallottam, hogy fel fogják oszlatni a futballcsapatokat.

– Hülye – mondja komoran Csempe-Pempe.

Füstölög az ég a Modiano-ház fényreklámja fölött, kékesvörös fénnyel porzik az ég. Mi lett az álomból?

Valaki felkapaszkodik a lámpaoszlopra.

– Miért állították be a Gutmant, amikor tudták, hogy nincs formában?!

– Miért?

Egy fiú a falhoz préselődik, maszatos, könnyes arca, akár egy átázott rongycsomó.

– És ez már biztos? Biztos, hogy ez a végeredmény?

Senki se felel.

Valaki azt mondja:

– Újra játsszák a mérkőzést.

Végigfut a hír a körúton és a mellékutcákon. Kiderült, hogy botrányos volt a magyar csapat elhelyezése, a legrosszabb szállodát kapták. Biri egész éjjel le se hunyta a szemét. Megismétlik a mérkőzést.

– Nem. – Csempe-Pempe átmegy a hideg fényű hajnali kávéházon. – Nem ismételnek meg semmit. – Kilép az utcára, elindul a pályaudvar felé.

Sötét, álmos vonatok, dohányszagú kupék.

Csempe-Pempe átkel az üres síneken. Én megvárom a vonatot, akkor is megvárom, ha a vesztes csapatot hozza haza.

A fekete Salem elsöpörte a magyar tizenegyet. Az áttörhetetlen, a romboló, a száguldó.

– Mit motyog itt? – Császár úgy hajolt Csempe-Pempe fölé, akár egy fortyogó üst fölé. – Megfigyeltem, hogy maga mindig motyog.

– De olyan kedves! – Laura La Plante egyszerre csak ott termett. Kezével könnyedén Császár vállára támaszkodott, és rámosolygott Csempe-Pempére.

Most mindenki Csempe-Pempét nézte, aki olyan kedves.

Ő meg kissé félrecsúszott vállal, hátul összekulcsolt kézzel állt. Vadító, gondolta, valami vadító ez a nő. Majd csöndesen csak annyit mondott.

– Ne szédítsen.

A szőke nő Császár nyakába borult. Rázta a nevetés.

– Hát nem drága? Azt mondja, ne szédítsem.

Ezt Csempe-Pempe már nem hallotta. Elcsúszott egy hát mellett, hogy aztán a pálya túlsó végén bukkanjon fel.

Lehet, hogy rám eresztik a nőt. Csakhogy én… – és akkor megint átfutott rajta. – Vadító ez a nő. Na, legyen eszed, hiszen nem vagy már mai gyerek. De ha, mondjuk, a nő beléd esik… Legyen eszed! Egyáltalán, volt valaki, aki…

Meggyesi volt előtte, ahogy ott áll a szobájában, mosolyog és szivarozik. És most megint elöntötte a düh.

Két nagy pofon. Belenyomni a szivart a pofájába. Ha nem volt még kirúgva valahonnan, hát akkor most röpül! Becsavarta, jól becsavarta? Végigpofozom a gangon.

– Pofozd! Pofozd! – tapsolt valaki a szoba túlsó felében.

A felesége legszívesebben felállt volna egy székre, hogy önfeledten tapsoljon.

Iszonyatos szomorúság fogta el. Elengedte Meggyesit.

Meggyesi akkor már laposra is verhette volna. Nem érdekes.

– Hová mész? – hallatszott bentről.

Nem felelt. Pillanatra visszanézett. Riadt volt az asszony arca. Ő pedig hátat fordított a szobának.

 

 

– Siflis… na és? – Hungler egy pillanatra elfordult a vászontól.

A mozi vásznán Villon, a költők és csavargók királya, leszánkázott egy háztetőről.

Bednarik arca megmerevedett.

– Csak nem akarja azt mondani, hogy nem érdekli?

Két éles, sötét profil. Pillanatra közelebb hajoltak egymáshoz, majd eltávolodtak.

– Tudja, kiről van szó? – (Úgy érezte, hogy lefordul a székről. Nem, ezt Hungler nem mondhatja komolyan!)

Gúnyos, suttogó hang:

– Most magyarázza meg nekem, ki az a Siflis?

– És mégis azt mondja, hogy…? – Bednarik elnémult. Majd szinte szűkölve. – Magának talán nem nagy klasszis?

Hátul pisszegni kezdtek.

– Csönd! Mi lesz már?

– Jó. – Bednarik a film felé fordult. – Magának Siflis nem klasszis. Hagyják abba ezt a hülye filmet, és gyújtsák fel a villanyt, ha valaki ilyet tud mondani, hogy Siflis…

– Ide figyeljen! – Hungler elkapta Bednarik karját, és valósággal magához rántotta. – Kiégett. Mit kezdjek egy kiégett kapussal? – Visszalökte Bednarikot. – Nekünk egyvalaki kell, és az Hübner.

Bednarik most már valóban nem tudott mit mondani. Összekuporodva ült, majd elővett egy cukorkászacskót.

– Ne zörögjön!

Dühödten oldalt fordult, és közben lenyelte a cukrot. Az óriási savanyúcukrot… Előreesett, és köhögött.

Villon a vászonról belecsúszott az arcába. Hungler a hátát döngette. Hiába… minden hiába.

Egyszer csak kint volt a büfé pultjánál. Valaki egy pohár vizet adott neki, aztán leültették a sarokba, egy zsöllyére.

Ott ült fulladozva, köhécselve, kezében egy pohár vízzel, a sötét, magányos zsöllyén.

 

 

Végtelen köröket rótt a pálya körül. Elment Hübner kapuja mellett, elment Császár mellett, a szőke nő mellett. (Megfordul? Nem fordul meg?) Megállt, elgondolkozva nézett egy elhajított cipőpasztás dobozt. Ha lehajol érte, kincset talál, csak gondolni kell valamire. És amire gondol – az benne lesz a dobozban. Aztán elfelejtette az egészet, és tovább rótta a köröket.

Nem, engem nem fog elszédíteni ez a nő. Engem senki se fog elszédíteni. Különben is, hogy nevetett rajtam, amikor ott álltam az expanderrel. Pedig hiába nevet, mert vele is csak kibabrálnak.

– Nem, ne tapsikolj. – És ezt már a feleségének mondta. – Ne is magyarázz meg semmit, hagyjuk.

Az anyósa felelt rá, nagyon messziről.

– Hagyjuk… persze, mindenre csak ezt mondja. – Majd kis szünet után. – Hiszen nem is szereti a lányomat. Bagdi Arankát szereti.

– Ne vegye a szájára ezt a nevet.

Bagdi Aranka…

Zúgnak a fák a kórház kertjében, ő meg ott ül egy padon, és a haragoszöld leveleket bámulja. Aztán az egyik vörös téglás épület felé fordul. Jön, gondolja. Most már jönnie kell.

Egy barna pulóveres férfi áll az épület kapujában, lusta, álmos mozdulatokkal masszírozza a derekát. Ahogy meglátja Csempe-Pempét, feléje int, majd ásítva elindul. Ott van mellette, leül, de még mindig nem szól. Most előredűl, és a lábát dörzsöli. Majd hirtelen Csempe-Pempéhez fordul.

– Ja, igaz! Az Aranka nővér azt üzeni, hogy ne várja, nem tud lejönni. – Ennyi az egész, aztán megint csak a lábával foglalkozik.

Csempe-Pempe lassan feláll, nézi, ahogy a másik a lábát nyomkodja.

– A Balla doktor nem fogja feleségül venni Bagdi Arankát.

Otthagyja a padot. Elindul a kórház kertjében, olykor megáll egy épületnél, benéz az ablakon. Sötét, üres rés.

Lejön egy sétányon.

A gólya szobra a szülészet előtt. Pólyás a gólya csőrében. Itt mondta Bagdi Aranka:

– El se tudom képzelni, hogy más legyen a gyermekem apja.

Kolostorba akart vonulni, én beszéltem le, ott, annál a padnál. Üres a pad, üres a kórház kertje.

 

 

– Magát fizetik ezért?

A hosszú Krammer mosolyogva csóválta a fejét.

– Csak figyelem, hogy mióta járkál.

Csempe-Pempe megállt a kis csoportnál. Mint már annyiszor, odaragadt egy hát mellé.

– Becsületszavamra ő volt! – mondta egy hajlott hátú férfi. – Mégpedig azon a reggelen, amikor a frankhamisítás botránya kipattant.

– Összetéveszti valakivel.

– Senkivel se lehet összetéveszteni. Az az arc… az a bajusz! Olyan nincs több. Különben is éppen eleget láttam.

– Mondja mindjárt, hogy ismeri! A legjobb barátok.

Valaki közbeszólt.

– Miért? Maga talán még nem látta a fényképét?

– Mondom, hogy ő volt – ismételte makacsul a hajlott hátú férfi. – A Szigeten teniszezett, mintha semmi gondja se lett volna. A miniszterelnök.

– A miniszterelnök.

Hallgattak. Valaki zsíros kenyeret evett papírból.

– Pedig azt mondják, nagyon is benne volt a dologban.

– Ha nem éppen ő főzte ki az egészet!

– Vagy legalábbis az ő boszorkánykonyháján. Ahogy megláttam a Szigeten, azt mondtam magamban: A hidegvér mintaképe.

Csönd. Majd egy félénk hang.

– És hogy teniszezett?

A hajlotthátú szivarra gyújtott.

– A sógoromat hazaküldték Párizsból. Sok magyart hazaküldtek akkoriban.

– Csodálkozik?

Egy bajuszos férfi meg azt mondta:

– És amikor Napóleon ellopta a pápát!

– Mit akar ezzel? – Majdnem elhajította a szivarját.

– Azért az se volt éppen csekélység. – Diadalmasan hunyorgott. – Azt se merte volna mindenki megtenni.

– Először is a pápa nem egy váza, amit ellopnak. – Az iskoláskönyvek oktató hangján: – A pápát legfeljebb elrabolták.

– Jó kis stikli volt. Ért annyit, mint a frankhamisítás.

– Ezen az alapon fel lehetne sorolni az egész… Mondjuk, onnan, hogy Romulus agyonütötte Remust.

– Agyonütötte? – Ez láthatóan megzavarta a bajuszost.

A Dohánygyár kapusa a földön csücsült, a labda a hálóban csücsült. A két hátvéd hátrafordult a kapus felé, a jobbhátvéd csípőre tette a kezét.

– Gól! – mondta valaki elképedve. – Igazán nem hittem volna, hogy még ilyet is látunk.

– Talán most lesz egy kis iram. A bagósok rákapcsolnak.

A kapus felkelt, kikotorta a hálóból a labdát. Közben odaszólt a jobbhátvédnek, az vállat vont, és ő is mondott valamit.

– Nem beszélünk a pályán! – süvített egy hang.

Csempe-Pempe volt. Olyan izgatottan hajolt előre, mintha a következő pillanatban be akarna rohanni, hogy rendet teremtsen. Egyre dühödtebben kiabált.

– Mind a ketten benne voltak a gólban! Igaz, hogy a hátvéd a kapus elé állt, de a kapus meg elaludt. Középkezdés! Gyerünk! – Ez meg már úgy hangzott, akárcsak ő vezetné a mérkőzést.

Aztán már csak akkor szólalt meg újra, amikor a Lendület centere útjára indította a labdát. – Egy biztos: Hübner sohasem követne el ilyen hibát.

– Komolyan mondja?

Nem fordult mindjárt a hang felé. A mérkőzést figyelte, mint aki attól tart, hogy majd megint egy olyan jelenet adódik.

A hang újra megszólalt:

– Az előbb említett valamit.

Magas, sovány férfi állt mellette. Sárgásfehér haja kétoldalt kilógott a kalap alól. Kezét zsebre tette, és figyelmesen nézett Csempe-Pempére.

Az hallgatott. Sejtelme sem volt róla, hogy mit is mondott az előbb.

– Amikor a gólt rúgták. Ön szerint kapushibából.

Csöndes bosszúság fogta el Csempe-Pempét. Mi az ördögnek faggat ez engem? Talán bejárt az üzletbe? Nem, ez nem olyan, mint aki sportszert vásárol. Esetleg egy öreg turista, és talán valami bakancsot… Nem vagyok köteles rá emlékezni, semmire se vagyok köteles emlékezni.

Az öreg nem mozdult.

– Kapushibából történt. – Csempe-Pempe vállat vont. – Mindenki láthatta.

Egy hang:

– A maga fia is kaphat még potyagólt.

A maga fia! Mintha csak ebben a percben vette volna észre az öreget, mintha csak a levegőből dobták volna ide le, egyenesen eléje.

– Ön szakember. – Még mindig olyan figyelmesen és várakozóan nézett Csempe-Pempére. – Az ilyesmit mindjárt észre lehet venni… néhány elejtett szóból, megjegyzésből.

Csempe-Pempe elvörösödött. Valami olyasfélét motyogott, hogy hát igen, látott már egy-két futballmeccset. Közben pedig csak arra gondolt: Hübner apja! Itt áll előttem Hübner apja!

– Tudja, nekünk nagyon fontos volna, ha valaki megmondaná.

– Ha valaki, hát akkor ő aztán meg tudja mondani, hogy mi van a fiúban! – Krammer előretolta Csempe-Pempét. Diadalmas arcot vágott, mint aki összehozott egy házasságot.

Ez a Krammer is mindenhol ott van, gondolta Csempe-Pempe. Mindig mindenhol ott van.

– Nem is hinné, hányan köszönhetik pályafutásukat a barátomnak!

Nem tudhatom, miért van itt Krammer, talán a Titániából küldték, hogy legyen a segítségemre. Majd elszédült a büszkeségtől, ahogy kimondta magában. Hogy a kezemre játsszon!

– Gondolom – bólintott az apa. Majd kis szünet után. – Mi nem nagyon örülünk annak, hogy a Miki éppen ezt választotta. Természetesen még tanul, és elárulhatom, hogy nem is rosszul.

Krammer helyeslően biccentett. Mint aki el is várja, hogy a kis Hübner rendesen tanuljon.

– Ha látná a rajzait! Azt hiszem, műszaki rajzoló lesz. – Na, na! – Krammer ravaszkásan Csempe-Pempére hunyorított. – Előbb hallgassuk meg, hogy mit szól ehhez a barátom.

Csempe-Pempe várt egy kicsit, majd azt mondta:

– Lehet, hogy mint műszaki rajzoló is megállja a helyét, de mint futballkapus világhírű lesz.

Az apa tekintete felcsillant, de aggodalom volt a hangjában, ahogy megszólalt.

– Gondolja? Mert azért mi sokat beszélünk erről az anyjával, és mondhatom, hogy ha a Miki nem olyan önfejű, hát akkor most nincs itt.

Csempe-Pempe közben észrevétlenül kihúzódott az apával a körből. „Tisztára játszotta magát.” És ebben Krammer is segített. Az arcok közé hajolt, és bedobta:

– Feladok maguknak egy kérdést: Melyik a földnek az a helye, ahová nőt nem engednek be, de még nőstény állatot se, ahol nem születik semmi, ahol nincs semmi, csak a halál?

– Jókat kérdez!

Ennyit hallott még Csempe-Pempe, aztán már egyedül állt az apával. Egyedül – de meddig? Minden pillanatban lecsaphat Császár vagy Tokics. Örökké itt köröznek, és ha megtudják, ha valahogy megtudják, hogy Hübner bácsi kijött a mérkőzésre…

– Hübner úr! – kezdte igen ünnepélyesen. – Nem, nem mondom, hogy ez olyan egyszerű… nem, nem, a világhír nem pottyan csak úgy egykettőre a Miki ölébe. (A Miki ölébe! ez olyan családias.) Rengeteget kell még fejlődnie a Mikinek.

– És ha közben lerúgják? Éppen tegnap mesélt valaki egy esetet…

– Nem tudom, mit mesélt az a bizonyos valaki – vágott közbe Csempe-Pempe –, de én még sokkal cifrább esetről tudok.

– Akkor ez nagyon veszélyes?

– Még annál is veszélyesebb. Ha nem is éppen arra gondolok, hogy a Mikinek szétrúgják a fejét…

Az apa megrezzent. Úgy nézett Csempe-Pempére, mint aki éppen arra gondol.

– De arra az állandó munkára, ami nélkül semmit se ér az egész. És még akkor is megtörténhet, volt már rá példa, hogy valaki a siker csúcsán megszédül. Higgye el, Hübner úr, úgy tönkre tud menni egy játékos, pocsékká tud menni… éppen ezért olyan emberek kellenek a Miki mellé, olyan környezetbe kell hogy kerüljön…

Tekintete találkozott az apa tekintetével. Rettenetesen elszégyellte magát. Mit maszlagolok én itt? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a fiúból, a Mikiből!

– Tréningben kell lenni – dünnyögte. – Örökké tréningben kell lenni.

 

 

A tribünök se tudnak semmit. Sok mindent láttak már, de hogy mi lesz egy játékosból, azt ők se tudják.

A csapatok elvonulnak a tribünök előtt. Olykor egy-egy új arc is felbukkan, hogy a jövő héten aztán már ne legyen sehol, vagy pedig hogy hosszú időre elfoglalja helyét a csapatban.

Mi mindent láttak már a tribünök!

Játékosok felemelkedését és porba hullását. A kis pályák tribünjei ezt éppen úgy látták, mint az első osztályú pályák tribünjei, ahol a válogatott mérkőzést tartják, az örök rangadót.

Ha egy kis pályán, a salakdombok között feltűnik valaki, a korhadt, roskadozó tribün már nem felejti el. Továbbszáll a név pályáról pályára, tribünről tribünre, ahogy a játékos is továbbmegy egyik csapatból a másikba.

Az egyik héten ragyogóan megy a játék, a másik héten sehogy. A fiú eltűnik odalent a tribün alatt az alagútban, és többé már nem kerül elő. Vagy pedig ott császkál a kő- és homokhegyek között, a tribünök mögött.

Két játékos összefut, az egyik ott marad a pályán, a közönség bezúdul, kiabálás, füttykoncert. Hordágyon viszik ki a fiút, hogy aztán hosszú ideig ne lépjen pályára, vagy pedig soha többé.

Ints föl a tribünre mérkőzés előtt a menyasszonyodnak, a barátaidnak, ints föl, mert most császár vagy, de egy hét múlva talán már nem leszel sehol.

Ott állsz a címeres dresszben, könnyű szél fúj, ahogy kissé oldalt fordulsz, és látod a többieket, a fiúkat, akikkel együtt veszed fel a harcot az olasz tizenegy ellen, szól a zene, a Himnuszt játsszák, te meg ott állsz, és dagadsz a büszkeségtől.

Ott állsz megmerevedve a néma csöndben, amikor a bíró jelt ad az egyperces gyászszünetre. Halálos csönd van a pályán meg a közönség között. Veletek van ő is, aki miatt elrendelték a gyászszünetet. Ebben a percben ott állnak mind a játékosok, akik valaha is kifutottak a pályára.

Mindent végignéznek a tribünök, mindenkire emlékeznek, de hogy kiből mi lesz…?

Csak mondják, egyre mondják a neveket, a végtelen névsort, egymásnak felelve.

– Zsák, Plattkó, Bíró, Borbás, Schlosser, Orth, Konrád II., Nyúl I., Nyúl II., Eisenhoffer, Jeny…

Oszi lecsatolta a lábát, és rálőtt egy vendégre. Az a szívéhez kapott, és rázuhant az asztalra. Oszi visszahúzódott a zongora fedezéke mögé, végiggépfegyverezett a vendégek között, aztán letette a lábát a billentyűkre.

Halált osztott a zongora mögül.

Ők meg úgy maradtak, arccal a kockás terítőre borulva. Egy nő felsandított a söröspohár mögül.

– Nahát ez az Oszi!

Valaki a nyakára csapott, mire ismét elterült az abroszon.

Oszi, mint egy óriás hal, a zongora mögött. Minden kerek volt rajta: a feje, a szeme. A tekintete meg olyan iszapos, ahogy körülnézett.

– Oszi, az Aidát! – hallatszott a terem végéből.

Oszi a műlábához kapott.

– A halottak ne beszéljenek!

Egy kövér, fekete nő engedelmesen ráborult az asztalra, két karja élettelenül lecsüngött.

Oszi kiszólt a zongora mögül.

– Magát nem lőttem le.

A kövér nő mosolyogva felemelkedett, de mindjárt vissza is hanyatlott, mert Oszi kétszer rálőtt.

– Oszi ma zabos – motyogta valaki a terítőbe.

– Nna! – Oszi végignézett a letarolt asztalokon.

Lecsuklott fejek a művirágok között, a sörös- és fröccsöspoharak között.

Oszi várt egy darabig, aztán beleordította a halott terembe:

– Hol az én barátom? Hol van Csempe-Pempe? Mikor hozza már el azt a kapust a Titániának?

Leadott még egy sorozatot, aztán felcsatolta a lábát, és eljátszotta a Titánia-indulót. De akkor már mindenki feltámadt, és vele énekelt.

Hacker úr az ajtóhoz támaszkodott. Együtt énekelt a vendégekkel, és közben odaszólt a feleségének:

– Oszit kirúgom, az idegeimre megy.

Oszi rámosolygott Hacker úrra, aztán egy mozdulattal lerántotta a lábát, és hozzávágta.

 

 

A sportsapkás fiatalember a bódé oldalához támasztotta a biciklijét, megkopogtatta az üvegablakot.

A bódés feje megmozdult a cukorkásüvegek között. Egyébként, akár egy igazolvány-fénykép. El se lehetett képzelni, hogy lába is van. Kinyitotta az ablakot, és kihajolt.

– Hallottál valamit?

– Nagy a rumli. – A sportsapkás bekönyökölt a kisablakon, akárcsak háztűznézőbe jött volna. – Valakitől azt hallottam, hogy verekedés van a Dohánygyár-pályán.

A bódés erre kijött a bódéból.

– Olyan izgalmas a mérkőzés?

– Nem a mérkőzés, hanem az az ember, akit a Titánia kiküldött.

– Csempe-Pempe – bólintott a bódés. – Mit csinált Csempe-Pempe? – Egy Kispest felé robogó teherautó után nézett, és rossz érzés fogta el. Talán mégse Csempe-Pempét kellett volna elküldeni azért a fiúért.

– Összeakaszkodott a kapus apjával. – A sportsapkás szárazkolbászt kért és kenyeret. Evés közben elmesélte, hogy mit hallott. – Agyafúrt, öreg fickó, a fiából akar meggazdagodni. Eladta az Atalantának, és eladta a Kossuthnak. És ezek után kezdett tárgyalni a Titánia emberével.

– Csempe-Pempével.

– Micsoda név! Honnan szedte ezt a nevet?

– Talán Baki Totó mondta neki először. Mit akarsz, Csempe-Pempe? Szóval?

– Szóval – folytatta a másik –, ez a Csempe-Pempe valahogy megszagolta a dolgot. És ez annál jobban feldühítette, mert közben már fixre megegyezett Hübnerrel.

– Tudott vele beszélni? – A bódés elragadtatva ingatta a fejét. – Hiába, én mindig is bíztam ebben a Csempe-Pempében.

– Hiába bízott benne, mert semmi se lesz a dologból. Beszéd közben kibukott az öregből, hogy már két szipkacsapattól is felvette a dohányt. Erre aztán Csempe-Pempe… szóval, a végén ki kellett vezetni a pályáról.

A bódés az utat bámulta, és hallgatott. – Ha ez kipattan… – mondta kis idő múlva. Majd teljesen letörve. – Azazhogy már ki is pattant.

A sportsapkás vállat vont.

– Én nem bánom, hányingerem van már ezektől az örökös szipkázásoktól. De azért Hübnert még szívesen láttam volna.

– Irtózatos botrány lesz. Még sokkal nagyobb, mint a Fősör lefekvéséből. – Hátranyúlt, és szódát spriccelt egy pohárba. – Itt fejek fognak hullani.

 

 

Nem tudott szabadulni attól a tekintettől. Végigkísérte, ahogy megint elkezdte sétáját a pálya szélén.

Csempe-Pempe egy konzervdobozt rugdalt, és már nem is mert fölnézni.

– Mindenkivel történhet valami – zörgött a konzervdoboz. – Ismertem egy fűszerest, akit megtámadtak zárás után. Én nem mondom, hogy ez egy sima dolog, egy szóval se mondtam.

Az apa hűségesen kísérte, és arról beszélt, hogy a Miki anyja mennyire nem akarta ezt az egészet.

– Kicsit gyönge a szíve a gyereknek, de én tudom, hogy nem is ez a legnagyobb baj. – Megállt.

Csempe-Pempe is megállt.

– Nem ismerünk senkit, aki futballista volna vagy ilyesmi. – Szinte bocsánatkérő volt az apa hangja. – Nincs egyetlen ismerősünk se.

A Lendület támadásban volt, amióta gólt kaptak, erősen szorongatták a Hálókocsi kapuját. Most éppen a jobbfedezet hozta fel a labdát.

– Mindjárt meglátjuk, mit tud a Miki.

Csempe-Pempe előrenyújtotta a nyakát, de nem látták meg, hogy mit tud a Miki, mert a jobbfedezet pontosan az ellenfél játékosához passzolta le a labdát.

– Ez a csapat sem érdemli meg, hogy bejusson a második osztályba – mondta valaki.

– Pedig már erősen döngeti a második osztály kapuját.

– Még sokáig fogja döngetni.

– Két évvel ezelőtt már eljutott az osztályzóig. Azt hiszem, a Soroksárral játszottak.

– És ki is kaptak kilenc kettőre.

(Barlai tréner: „Csapatomat a hetedik gól letörte.”)

– Jó kis csapat a Lendület, jó kis harmadosztályú csapat.

Az okosok, gondolta Csempe-Pempe. Mindenre tudnak valamit mondani.

Az apa tovább beszélt.

– A környezet… már ne is haragudjon, de gondolja, hogy ez a környezet nem fog megártani a fiúnak? Nem azt mondom, hogy mi valami előkelő emberek vagyunk, hiszen manapság egy kistisztviselő…

Ez volt az a pillanat, amikor Csempe-Pempe megszólalt.

– Nem ismertem műveltebb embert Konrád Csáminál.

– Kit tetszett említeni?

– Talán azért ön is hallott már Konrád kettőről? Vagy ha egyszer elbeszélgetne Orth Gyurival…

– Orth Gyurival!

Az apa szinte megsemmisült. Csempe-Pempe érezte, hogy most neki is engednie kell.

– Persze nem mindenki Orth Gyuri. Éppen ezért megfelelő környezetbe kell hogy kerüljön a Miki.

– Hogy érti ezt?

Csempe-Pempe oldalt sandított.

Császár sehol – Tokics sehol. Ő pedig, mint egy családtag, karon fogta az apát.

– Erről komolyan kell beszélnünk.

 

 

Mi ütött ebbe az alakba? Akármit is mondok, nem felel, csak néz, bólogat és vigyorog, a tekintete meg olyan szennyesen fénylik. Császár legszívesebben faképnél hagyta volna Tokicsot. Vagy még inkább azt mondta volna: „Nézze, öregem, semmi szükség rá, hogy örökké a nyakamon lógjon.” Közben megkopogtatta a Puch kocsi orrát.

– Elég költséges a karbantartása.

– Magának? – szólalt meg Tokics.

– Mit beszél?

Császár most már érezte a sörszagot, a keserű, áporodott sörszagot. Persze, jól leszívta magát, hiszen egész nap iszik.

A szőke nő a Színházi Életet olvasta odabent a kocsiban. Föl se nézett a lapból, ahogy megkérdezte:

– El tudják képzelni, hogy egy nő megcsókolja egy férfi kezét? Mert itt azt írta valaki.

– Talán, ha az apja – mondta Császár.

– Nem az apja. És ráadásul a nő szép, a férfi meg… hogy is írják? „Rezgett az őszes szakálla.” És ennek a rezgőszakállúnak a nő megcsókolja a kezét, és azt mondja, boldog lennék, mester, ha modellt ülhetnék önnek.

– Akkor a férfi festő.

– Azért még nem kell, hogy egy nő a kezét csókolgassa.

– Talán ünnepelt festő.

– Akkor se kell…

– Minden elképzelhető. – Császár vállat vont.

– Magának már talán megcsókolták a kezét? – Tokics odalépett Császárhoz, és ebben határozottan volt valami támadó. – Persze, aki előtt a nők sorfalat állnak!

– Sose dicsekedtem ilyesmivel.

A nő egy pillanatra fölnézett, és elmosolyodott. Tokics meg váratlanul az édesanyjáról kezdett beszélni.

– Házmesterséget szeretett volna kapni, de sose sikerült. Azt mondták, hogy egy özvegyasszony nem tud rendben tartani egy házat, de hát persze nem erről volt szó.

Császár a mérkőzést figyelte.

Egész jó megmozdulásai vannak annak a balszélsőnek, és nem szívbajos, a Hálókocsi-fedezet most is a földön van. Füttykoncert, akár valami nagy meccsen.

Császár elnézően mosolygott.

Csempe-Pempe is, hogy hadonászik, annak az öreg mandrónak magyaráz valamit. Meg kell zabálni ezt a Csempe-Pempét.

És ekkor becsúszott a kérdés:

– Megegyezett velük?

Császárt ismét megcsapta a sörszag. Tokicsra nézett, és arrább húzódott.

Tokics utánanyomult, és újra megkérdezte.

– Megegyezett velük?

Császár a mérkőzést figyelte. – Tudja jól – mondta csöndesen. – Velük is megegyeztem, és magával is megegyeztem.

Fénylett a Tokics tekintete. Mint amikor egy mocsár fölfénylik.

– Persze, van, akinek minden az ölébe pottyan.

A bíró szabadrúgást ítélt.

Csempe-Pempe elrohant mellettük, és odakiáltotta. – Ki kellett volna állítani! Életveszélyesen játszik.

Császár mosolyogva bólogatott, és beszólt a kocsiba.

– Itt volt a szerelmed.

Mosolygott, bólogatott és beszélt. Közben csak arra gondolt: mi az ördögöt akar Tokics?

– A vonatjegy már a zsebében van?

– Miféle vonatjegy? – Már majdnem hányt a sörszagtól.

– Vagy repülővel mennek? – Fejével a nő felé intett. – Őt is viszik? – És mindjárt felelt is. – Persze hogy viszik. Nem árt, ha ott van a fiú mellett… lehet használni honvágy ellen.

– Ide figyeljen. Sose szerettem a keresztrejtvényeket.

Tokics a sarkán hintázott. Hirtelen megfogta Császár fejét, és balra csavarta.

– Ott azt az alakot egyszer alaposan kikészítették, pedig nem is csinált semmi különösebb disznóságot.

– Legyen szíves, és engedjen el.

– Persze hogy elengedem.

– És ne tartson nekem oktató előadást.

– Á, kisfiú vagyok én magához képest. – Legyintett. – Átengedtem Hübnert, pedig a Kossuth tárgyalt először azzal a Hálókocsi-mukival.

– Nem jár rosszul.

– Senki se járt rosszul, csak az Atalanta vezérkara csodálkozik majd egy kicsit. A nagy vezérkar. A fiú tud erről? A Hübner? Hülye vagyok. Minek is tudna róla? – Elhallgatott, a sarkán hintázott. – Azt hallottam egy spanyol csapatról, hogy tíz emberrel állt fel a mérkőzésre. A jobbszélső helye üres volt. A közönség meg csak bámult: mi ez? Abban a pillanatban, amikor a bírónak a sípjába kellett volna fújni, megérkezett egy repülőgép, leszállt a pályára, és lepottyantotta a jobbszélsőt… úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva: dresszben, stoplis cipőben. – Elismerően bólintott. – Így kell megérkezni.

– Jó kis történetei vannak.

– Nem is tudom, kitől hallottam. – Ő is a mérkőzést figyelte, ahogy odaszúrta. – Azért ez a mérkőzés még nincs lefújva.

 

 

– Na, nézzük azt a csodakapust!

Ezt aztán nem is mondhatta volna más, mint a karvalyképű Bednarik. Ott állt Csempe-Pempe mellett, olyan arccal, mint aki nagyon, de nagyon kíváncsi, hogy mit is tud hát ez a kapus.

Csempe-Pempe egy kicsit arrább húzódott.

– Azt hittem, már Belgrádban figyeli a kapusait.

Bednarik arca megrándult.

– A napokban utazom. Szívesen lemondtam volna az egészről, de hát…

– Értem – bólintott Csempe-Pempe. – Ezen múlik a Titánia jövője.

Bednarik hallgatott.

Csempe-Pempe érezte, hogy fölényben van, de azért mégse tetszett neki a dolog. Mit akar itt ez a karvalyképű? Nyugodtan otthon maradhatott volna.

– Mit mondott ez az úr? – kérdezte aggodalmasan Hübner apja.

– Nem kell vele törődni.

– Én várok – mondta Bednarik –, hátha látok valamit attól a csodakapustól.

Majd látsz te még valamit Hübnertől! – gondolta Csempe-Pempe. – És akkor aztán elhiszed, hogy mégiscsak érdemes volt kijönni ide a Dohánygyár-pályára. Majd amikor a Titánia dresszében véd, és ti mind azt kiáltjátok, ez igen, ez tud! Te és azok a kis sündörgők, akik sosem hisznek semmiben. Sakálok, pálya körüli sündörgők, akik ha meglátnak egy új focistát, elhúzzák a szájukat: ez is játékos? Ez is futballista? Akik legyintenek, és a fejüket lógatják, ha vesztésre áll a Titánia. A legszívesebben elsomfordálnának.

De nem, ezek a sakálok nem hagyják el a pályát, inkább odagyülekeznek Csempe-Pempe köré. Egyenként odaszállingóztak hozzá, és elkezdik.

– Szóval te azt mondod, hogy nekünk áll a mérkőzés?

– Megnyerjük – suttogja valaki –, mondd mindjárt, hogy fölényesen megnyerjük.

Mire egy harmadik:

– Tekintve, hogy még csak három egyre vezet az Atalanta.

– Tekintve, hogy még kettőt benyomnak.

Csempe-Pempe a játékot nézi, mintha mindezt nem is hallaná. De minden szót hall, és az arcokat is látja, ahogy felbukkannak körülötte, majd megint elmerülnek.

– Mi lesz már, Csempe-Pempe?

– Csinálj már valamit, hogy támadjon fel a csatársor.

Ez olyan, mintha a következő percben kőzáport zúdítanának Csempe-Pempére.

Ő meg egyre csak azt kiabálja.

– Ti-tá-nia! Ti-tá-nia!

A körülötte állók mind feléje fordulnak, nézik az arcát – a hit kőtábláját –, és vele együtt zúgják a harci kiáltást. Ez a kiáltás zúg végig a tribünön és a tribün alatt, fergetegesen zúg a kiáltás, és ebben a hangorkánban támadást támadás után vezet a Titánia csapata. A pálya felborul, a Titánia a kapuhoz szegezi nagynevű ellenfelét, a régi riválist.

Valaki Csempe-Pempe nyakába borul.

– Góóóól!

Ő meg azt kiáltja:

– E-gyen-lí-teni!

Fergetegesen zúg végig a kiáltás a tribünön és a tribün alatt.

– E-gyen-lí-teni!

Aztán eljön az a pillanat, amikor már a győztes gólért harcolnak.

– Mindent bele! Mindent bele!

És a csapat bele is ad mindent.

– Nincs elveszett mérkőzés. – Csempe-Pempe egyedül áll a pálya szélén. Nézi, ahogy a többiek berohannak, és vállra kapják Boross Gyurit, aki a győztes gólt belőtte. Bednarik is bent van, a jobbszélső vállát veregeti. Ő csak áll a tribün alatt, és aztán, ahogy kifelé indul, megint azt mondja: – Nincs elveszett mérkőzés.

– Mikor veregettem én a Lestár Karcsi vállát? – kérdezte kissé sértődötten Bednarik.

– Mindegy – legyintett Csempe-Pempe. – Persze beszélhetnék arról a mérkőzésről is, amikor maga azt hitte, hogy csúfos vereséggel hagyjuk el a pályát, és aztán a végén… tudja, a Rapid ellen! De mindegy, hagyjuk!

– Nem tudom, miről beszél.

– Nem tudja, miért is tudná, de amikor majd a Hübner magára húzza a címeres trikót…

– A címeres trikót! – Hübner apja végtelen áhítattal nézett Csempe-Pempére.

– Le merném fogadni, hogy a Bednarik. – Császár szivarra gyújtott, és a fejét csóválta. – Csak neki van ilyen spenótszínű kabátja.

Tokics az autóhoz ment, leült a lépcsőre, mint aki nagyon elfáradt.

Császár még mindig Bednarikot nézte. – Úgy látszik, a Titánia erősítést küldött.

– Nem ártana, ha az Atalanta is erősítést küldene.

Császár megfordult, és odament Tokicshoz.

– Mi baja van velem?

– Semmi. – Felállt, és otthagyta Császárt.

 

 

Csempe-Pempe is kilépett az öreg Hübner és Bednarik közül. Pedig érezte, hogy azért ez nem éppen a legokosabb. Ki tudja, miket mond majd Bednarik a Miki apjának – mivel tömi tele a fejét! Talán úgy megijeszti az öreget, hogy az többé a pálya közelébe se engedi a Mikit.

Csempe-Pempe elmosolyodott.

Ilyen nincs. Ha valaki focizni akar, azt nem lehet eltiltani. Ha egyszer valaki magára húzta a trikót, azt nem lehet többé elzavarni.

Csempe-Pempe elindult a pálya szélén, megint elkezdte végtelen sétáját. Ez még nagy mérkőzéseken is megtörtént vele: keresztülfúrta magát a tömegen, és már a pálya másik felén bukkant fel, majd az Alapító szobra mögött. Ilyenkor aztán nem volt nyugta. Mintha ellenőriznie kéne a pályát.

Hangok kísérték.

– Ugyan kérem! Igenis, hogy a Wednesday–Sheffield United volt az első mérkőzés, amikor a bíró a határbírókat bevonta az ítélkezésbe.

– Szó sincs róla, hanem amikor a skótok…

– Hagyja békén a skótjait! Nekem elhiheti, hogy így volt.

– A skótoknak volt az a királynőjük, aki teljesen kopasz volt, de ez csak a vérpadon derült ki, amikor lenyisszantották a fejét?

– A skótok ezt sose tudták megbocsátani az angoloknak.

– Szerencsére a síp John Lewis kezében volt!

– Maga miket tud! Ki az a John Lewis?

– A skótok még jobban gyűlölik az angolokat, mint az írek.

– Ezt hol olvasta?

– Minden művelt ember tudja, hogy a skótok…

– Nem telt el öt perc, és a Wednesday balhalfja mehetett öltözködni. John Lewis nem ismerte a tréfát.

Csempe-Pempe örökké ezeket a hangokat hallja: a pályán, Habácsné pincéjében, az utcán, vagy ha véletlenül beül valahová. És most egy női hangot.

– Nem, Gyula, Balla doktor komolyan foglalkozik velem.

Megállt, mint aki már egy lépést se tud tenni, oly hirtelen merült fel előtte Bagdi Aranka. A tribün oldalát nézte, ahogy azt mondta:

– Vigyázzon, Aranka, Balla doktornak felesége van.

– Elválik, nem szereti a feleségét, és már nem is élnek együtt.

A Kis Kakasban ültek Bagdi Arankával, és túrós palacsintát ettek. Sehol se lehetett olyan túrós palacsintát kapni, mint a Kis Kakasban. Csempe-Pempének most mégse ízlett a palacsinta, és Bagdi Aranka is alig evett.

– Tudja, hogy én… hogy mindig… – Áthajol az asztalon, a nő felé.

– Maga a múlt, Gyula.

A tribün oldalát nézte, és megismételte. – Maga a múlt, Gyula. – Miért vagyok én a múlt? Jó kérdés! Miért?

 

 

– Sose szerette a kislányomat.

Egymás mellett ültek a villamosban, akárcsak előbb a tér padján. Az anya belebámult a levegőbe, és egyszerre arról kezdett beszélni, hogy az a férfi sose szerette az ő kislányát.

Sebők Laci beékelődött a két nő közé, hol az egyikre pillantott, hol a másikra. Csak már letehetném őket! Hogy miért kellett nekem ebbe belemásznom?

Csempe-Pempe elvált felesége kinézett az ablakon.

– Elvitt sétahajózni.

És ebben a pillanatban ott volt a kivilágított sétahajón férjével, Csempe-Pempével. Szólt a zene, ők a korlátnál álltak, a vizet nézték.

– Megvan még a szalmakalapja? – fordult Sebőkhöz. – Kevés férfi mutatott olyan jól szalmakalapban, mint a férjem.

– Nem tudom. – Sebők a vállát vonogatta. – Nem emlékszem rá, hogy szalmakalapban láttam volna.

– Hol van már az a szalmakalap! – sóhajtott az anya. – Egyébként, hogy valaha is mutatós ember lett volna, hát azt aztán igazán nem lehet mondani.

Felsorolt néhány mutatós embert, akik nagyon szívesen vették volna, ha az ő kislánya…

– Nem – mondta a fiatalasszony –, nem maradhat azon a helyen.

Sebők megint csak a vállát vonogatta. Kicsit elege volt már belőle, hogy mindig azt a helyet emlegetik. Közben Csempe-Pempe feleségét nézte.

Egész kedves így profilból, különösen ha elmélázik. Mint amikor az előbb a sétahajózásról beszélt. Azt hittem, még beszél róla egy kicsit, de aztán abbahagyta.

Aztán valami olyasmit hallott, hogy majdnem leesett az ülésről.

– Még ha maga lenne a kislányom mellett! – Az anya szembefordult Sebőkkel. Úgy nézett rá, mintha csak most fedezte volna fel.

Sebők hápogott valamit, és akkor megszólalt egy epés, gúnyos hang.

– Még habozik! Amikor ilyen ajánlatot kap.

Habácsné ült velük szemben, a lábasaival.

Sebők félig fölemelkedett, aztán visszacsúszott.

– Maradjon csak – intett Habácsné. – És ragadja meg ezt az alkalmat. Ahogy így nézem, máris olyanok, mint egy kis család.

– Értse meg… – Átült Habácsnéhoz. – Mindössze egy szívességről van szó.

– Üljön vissza, a hölgyek megsértődnek.

Az anya olyan képet vágott, mint akinek megfricskázták az orrát. A lánya Sebőköt nézte, és elgondolkozva ingatta a fejét.

– Nem, ezt nem tudom elképzelni.

– Hallja! – biccentett Habácsné a lábasok mellől. – A hölgy nem tudja elképzelni.

A kalauz elsétált közöttük. Néhányan a két nő elé álltak, és ezzel mintha függönyt húztak volna.

– Maga is tudja, hogy miről van szó! – mondta Sebők egy szuszra. – Látni akarja a férjét, mindenáron látni akarja. – Mereven nézte Habácsnét. – Ki tudja! Talán el se váltak.

A függönyt félrerántották, és a két nő megint előttük volt.

– Nyugodtabb mederbe szeretném terelni az életedet. – Az anya egyre csak Sebőköt nézte.

Habácsné igen megelégedett arcot vágott. – Sebők úrról igazán csak jót mondhatok. – Szinte kifüggesztette a táblát: „Nyugodt meder.”

– Kérem! – Sebők a lábasokon kapirgált. (– Akkor aztán igazán megtudhattam, hogy fütyül a fejemre – mesélte később Emődnek. – Akkor megtudhattam, mi vagyok én neki.)

– Azt hiszem, egy helyre megyünk – mondta Habácsné könnyed, társalkodó hangon. – Igazán nincs rá semmi szükség, hogy így méregessük egymást.

Sebők elsötétedett. Hogy megszerette őket! Egyszerre hogy megszerette őket. Fogta magát, és visszaült a hölgyekhez, mintha valami társasjátékot játszana. Ellenségesen nézte Habácsnét. Biztosan fánkot visz neki meg tyúkhúslevest. Mi az ördögöt akar attól az alaktól? Ha Emődről van szó, jó, rendben van, takarodót fújok, de hogy éppen Csempe-Pempe!? De ha már éppen erről az asszonykáról van szó, Csempe-Pempe elvált feleségéről, hát ki tudja, talán nem is járnék vele rosszul. Ez az asszonyka már tudja, mi az élet, szagolt valamit az életből.

– Mérlegeljük józanul a dolgokat – hallotta valahonnan messziről Emődöt.

 

 

Letette a Színházi Életet, és kiszállt a kocsiból.

– Megnézem azt a kis pofát. – Császárra mosolygott, és elindult.

Az meg utánabámult. Az előbb Tokics tűnt el, most meg ez a nő. Ki az a kis pofa? Semmi esetre se Tokics. Hol lehet Tokics, egyáltalán, mi az ördög van vele? – Volt egy olyan érzése, hogy nem ártana Tokics után nézni, de fáradtság fogta el, és beült a kocsiba. Elégedetlen arccal nézte a pályát. Mindig ilyenkor történik a baj.

Csempe-Pempe majdnem belesétált a szőke nőbe.

Az megfogta a vállát, és megállította.

– Ilyenkor bocsánatot szoktak kérni. – És mielőtt még a férfi mondhatott volna valamit: – Magát kerestem.

– Engem?

Csempe-Pempe kicsit kábultnak látszott. Mintha valóban Laura La Plante állna előtte. Előbb még Reginald Denny fogta a kezét egy kastély kertjében, de aztán otthagyta Reginaldot, és eljött ide.

– Ne ijedjen meg, csak látni akartam. Unom már azt a két hólyagot. – Hirtelen gyanakodóvá vált a tekintete. – Egyszer mintha már megkérdezte volna, hogy miért jöttem ide? – Csavart egyet Csempe-Pempe orrán. – Nem kell kíváncsiskodni. – Felnevetett. – Talán éppen maga miatt vagyok itt.

– Nem énmiattam van itt. – Szikáran állt a pálya szélén. Nem is volna olyan rossz, ha ez a nő… Aztán megint csak arra gondolt: átejtés.

– Miért nem játszunk? – Tehetetlen szenvedés volt a nő arcán. – Kérjen egy labdát magának is meg nekem is.

Csempe-Pempe a nőt nézte, ahogy előtte áll, gyöngysorral a nyakában. – El fogom intézni. – Elnevette magát.

– El tudja intézni? – A nő tekintetében megcsillant valami remény. – Mert az itt a kérdés, hogy el tudja-e intézni.

– Csakis én tudom elintézni.

– És akkor focizunk. Magának is lesz egy külön labdája, meg nekem is lesz egy külön labdám.

– Én is éppen így gondoltam.

Mintha egy pillanat alatt fellocsolták volna a pályát.

Ők ketten meg akárcsak ott kergették volna saját, külön labdájukat a zöld gyepen.

Ott, a pálya zöld gyepén. De már nemcsak ők vannak a pályán. Krammer is ott futkos a labdájával, Császár, Tokics, Bednarik és Hübner Miki édesapja – mind a labdát kergetik. És közben kis színes zászlókkal integetnek egymásnak. Lefutnak a pálya szélén, aztán be a középre, kicselezik egymást. Senkinek se szabad elveszítenie a labdáját, de nem is veszíti el senki. Csak Bednarik egyszer megcsúszik, és ráül a labdára, és akkor nagy a nevetés.

Orth Gyuri nevet a legjobban, aki szintén itt kergeti a labdáját. A fekete Salem vágtat el mellette, és majdnem összeütközik a bécsi Uridillel, de nincs semmi baj.

Csempe-Pempe odaint Krammernak, aztán kidriblizi Braun Csibit meg a kis Takit, és a kapu felé tör. Hohó, itt nehéz lesz gólt rúgni…!

Ott állnak egymás mellett: Zsák, Plattkó, Zamora és a fiatal Hübner. Zsák helyezkedik, lapos labdát vár Csempe-Pempétől, Zamora félmagasat, Plattkó sarkos bombát, Hübner talán pedig már a legszívesebben kifutna.

Egymás mellett ugrálnak a kapuban, és várják Csempe-Pempe bombáját.

– Fiúk, jövök! – integet Csempe-Pempe. – Fiúk!

A kavics elrepült, és a nő legyintett.

– Te is csak a magad szövegét fújod!

Csempe-Pempe újabb kavicsot tologatott a cipője orrával. A két lába között passzolgatta a kavicsot.

– A technikámmal nem volt baj – dörmögte –, de kifulladtam, nem bírtam a kétszer negyvenöt percet.

– Én se bírom. – Kurtán felnevetett. Egy darabig vizsgálódva nézte Csempe-Pempét, aztán a fejét csóválta. – Ne haragudj, de te se vagy valami szórakoztató. Azaz, bocsánat, maga.

Elindult, de még hallani lehetett, ahogy azt mondja:

– Kit érdekel a technikája?

– Sikerei vannak. – Krammer Csempe-Pempe mellett állt, és a nő után nézett.

– Elbeszélgettünk – mondta Csempe-Pempe. – Idejött, és egy kicsit elbeszélgettünk.

– Azért ne lógassa úgy a fejét. – Megfogta a vállát. – Valami baj van?

– Nem, semmi.

 

 

Egy labdára várt. A balszélen állt, teljesen elhagyatva, és egy jó labdára várt. Egy olyan igazi forint húszas labdára, amivel aztán kapura húzhat.

Csípőre tette a kezét. Itt jó labdát? Kitől? Majd talán a Bazsótól? Ideteszik balösszekötőnek… amikor a Bazsó jobblábas? Ballal bele se tud rúgni a labdába.

Valaki bekiáltott.

– Mit állsz ott, mint egy szobor?!

Azért is úgy maradt. Különben is a Hálókocsi van támadásban. Nem megy hátra segíteni, annyira nem veszélyes a helyzet. Akkor se megy hátra segíteni, ha annyira veszélyes. Csakis azért tették ide a Bazsót, hogy őt leégessék.

De miért akarnak leégetni? Azt mondják, egyéni játékra török, nem vagyok csapatjátékos, nincs bennem semmi csapatszellem, az ördögbe is! Az ember gólt akar rúgni. Gólt? Ilyen alakok mellett?!

A hosszan előrenyúló árnyékát nézte.

– Robbanékony – mondta egy úr az Atalantából. – Tud küzdeni, és néha olyan szögből is gólt lő, hogy az már teljes képtelenség. – Ezt mondta az az úr, de mégse lett semmi a dologból. Mert még mást is mondott. A Tomai később elmesélte. – Mit csináljak? Nem tetszett neki a tekinteted, azt mondja, van valami a tekintetedben, ami nem tetszik neki, és hogy biztosan durva játékos vagy, azt is megkérdezte, melyik csapatból kerültél a Dohánygyárba.

Mi van a tekintetemben?

Le-föl sétált, és akkor fütyülni kezdték.

– Mi az, unatkozol?

– Újságot ne adjak?

A közönség felé pislogott. Szét tudná rúgni a pofájukat. Jöjjenek ide be, és játsszanak szélsőt a Bazsó mellett! Álljanak, és várjanak a labdára.

– Téged nem szeret a közönség – mondta egyszer valaki.

– Teszek rá! Még akkor se tapsoltak, mikor két héttel ezelőtt…

Indult valami.

A jobbhátvéd végre kikotorta a kapu torkából a labdát, keresztbe vágta bal felé. A balfedezet előreperdítette – és akkor már nála volt a labda. Bazsó egy vonalban futott vele.

– Leadás! – ordították kintről.

Egy vonalban futott a csatársor. Mintha valami szélroham vitte volna őket előre. Bazsó feje előrehajolt, majd hátra, mellette a center, aztán a jobbszárny.

– E-gyen-lí-teni! – zúgott a közönség. – E-gyen-líteni!

Oldalról vágódott rá a hátvéd, de nem tudta elválasztani a labdától. Majdnem a taccsvonalig sodródott. Éles szögben látta a kaput – abban egy vékony alakot. Egy lépést tett a labdával – és aztán…

– Góóól! – zúgott a közönség.

Dermedt csönd. A szélső úgy maradt megmerevedve egy mozdulatban.

És akkor egy kábult, csodálkozó hang.

– Kivédte! A léc fölé tolta…

A taccsvonalnál állt, és nem mozdult. A lábában érezte a gólt, a cipőjében.

– Már a hálóban láttam – mondta valaki a háta mögött.

Lassan leereszkedett a földre, ordítani tudott volna a dühtől. Mint aki csak most értette meg, hogy nem sikerült.

– Megsérültél?

Bazsó állt mellette.

Görcs szorította a gyomrát, ahogy fölnézett az összekötőre. Valami olyasfélét akart mondani, hogy eredj a pokolba, amikor Hübner kiszaladt a kapuból, megfogta, és fölemelte a földről, enyhén hátrafeszítette, és rázta, mint egy zsákot.

Taps csattant.

– Ez igen! Ez a fiú tudja, mi a sportszerűség.

A szélső tehetetlenül vergődött Hübner kezében. Amikor végre talpra állt, még mindig tapsoltak. Érezte, hogy oda kéne nyújtania kezét, de elfogta a keserű gyűlölet, ahogy ezt a tiszta, derült arcot látta. Leszegett fejjel elindult visszafelé. Leszegett fejjel és behúzott nyakkal, mint aki mindjárt lemegy a pályáról és felöltözik.

– A vérében van a sportszerűség. – Csempe-Pempe ragyogó arccal fordult Hübner apjához. – Látta ezt a jelenetet?

Az apa szólni se tudott a meghatottságtól. Csak némán bólintott, hogy látta, látta.

– Finom fiú – mondta Bednarik.

Kipofozom, gondolta Csempe-Pempe. Kipofozom innen.

– Nézze csak! – Krammer megfogta Csempe-Pempe karját. – Az a szélső most átmegy a jobb oldalra. A balszélső átmegy a jobb oldalra, mert ő akarja a kornert rúgni.

Ő akarta a kornert rúgni. Félretolta a jobbszélsőt, de akkor a tréner beordított.

– Azonnal visszamész a helyedre!

Valaki megjegyezte.

– Gólszag van a levegőben.

 

 

Lent akadt rá, az öltözők mellett. Egy kis teremben állt, a pingpongasztalnál. Az ütővel a fehér kaucsuklabdát veregette, mintha laposra akarná kalapálni.

– Elege van a mérkőzésből?

Tokics nem felelt. Elgondolkozó arccal ütögette a labdát. Mintha csak azért jött volna le, hogy ezt a labdát tönkretegye.

Császár megkerülte az asztalt. A háló kifeszítve, Tokiccsal szemben, a túlsó mezőnyben, ott az ütő, igazán nem kell egyéb, csak hogy valaki felemelje.

– Unalmas kis mérkőzés. – Császár rákoppintott az asztal szélére. Meddig ütögeti még azt a labdát? Csak tudnám, hogy mi jár a fejében? Ha egyszer egy ilyen sötét agyban megakad valami… Reménytelen!

Egy kép a falon! Tömött, prémsapka hajú férfi. Micsoda sűrű haj! Császár végigsimított a haján. Még nincs baj, még nem veszélyes, de mondjuk, négy-öt év múlva… Nem, annyi se kell.

Elszomorodott. Elfelejtette Tokicsot, azt is, hogy miért jött utána. Állt a fénykép előtt, és a haját simogatta. Egy színészre gondolt, egy hősszerelmesre, aki tulajdonképpen már kopasz. Pubiképe van, de kopasz. Ez se vigasztalta meg.

A labda az asztalon kopogott. A kopogás betöltötte a termet.

Császár elfordult a fényképtől, és szemben találta magát Tokiccsal.

Srófarca van, gondolta.

– Ide figyeljen, Tokics – közelebb ment hozzá. – Játszunk egyet?

Császár átnyúlt az asztalon, szinte végighevert, ahogy megérintette a hálót. – Nem tudom, mire célzott az előbb.

– Mondtam valamit?

Császár fölegyenesedett. Megpillantott egy széket. Egyszerű, barna szék az ajtó mellett. De akárcsak ülne rajta valaki, aki minden szóra figyel.

A labda kopogott az asztalon.

– A szerváért megyünk – mondta Tokics.

Császár felemelte az ütőt. Elmebaj, hogy én itt ezzel az alakkal…! Nem is kellett volna lejönnöm. A hálónak ütődött a labdája.

– Szerva itt – mondta Tokics.

Pötyögtettek, mint akiknek nem fontos az egész. A labda az asztal szélére pottyant, Császár visszaütötte, Tokics nyesett labdákkal játszott, majd megint csak szelíden pötyögtetett.

– Azt hiszem, megegyeztünk, ami a fiút illeti. – Császár az ablaknak vágta a labdát.

Tokics a fejét csóválta, ahogy a labda után ment és felvette. – Csúnya ütés volt. – A srófarc mozdulatlan volt, majd úgy váratlanul elpottyantott egy kérdést. – A Rémiás Torinóba került?

– Nem tudom, semmi közöm a Rémiás-ügyhöz. – Érezte, hogy dühös lesz. Nem, azt nem szabad, ennyi előnyt nem adhatunk Tokicsnak. Érzelmesre váltott. – Maga titkol előttem valamit, öreg harcostársa előtt.

Ebben a pillanatban Tokics a pofájába vágta a labdát. A szoba, mint egy üveggömb, szétpattant előtte.

A fél arcát fogta, és a könyökével ellökte Tokicsot.

– Sokat enged meg magának.

– Bocsánat. – Tokics előtte állt, segítségre készen.

Az arcát nyomkodta, és megismételte:

– Sokat enged meg magának.

Tokics az asztal alá bújt a labdáért, onnan beszélt.

– A Hálókocsi vígan nélkülözi majd Hübnert, az Atalanta is. – Fölegyenesedett, Császár előtt állt, kezében a labdával. – Ezt a fiút is ki akarja csempészni?

– Nahát! Hallja… Elment az esze! – Elkapta a fejét, mintha Tokics megint hozzá akarná vágni a labdát.

Tokics az asztalra gurította a labdát, nézte, ahogy végiggurul az asztalon.

– Nem marad itthon senki.

– Magának szíve van? – Császár Tokics mögé ment, és nézte a labdát.

A labda elérte az asztal szélét.

Egyszerre kaptak utána. Kéz a kézen. Tokics rányomta Császár kezét a labdára, rányomta, mint egy prést. Majd hirtelen elengedte, és kipofozta alóla a labdát.

– Szerva ott.

 

 

Mendelényi tegnap délután felszállt a trieszti gyorsra.

A fiú kezében megremegett az újság. A szomszéd szobából zajok hallatszottak, a konyhából edénycsörömpölés és anya hangja.

– Nahát, ez a fiú úgy el tud tűnni!

Mendelényi felszállt a trieszti gyorsra.

Már vagy ötödször olvasta. Vasárnap délután még a nevét kiabálta, egy pillanatra megérintette a karját, amikor a mérkőzés végén a többiekkel együtt berohant a pályára.

– Szíve van ennek a Mendelényi gyereknek – mondta valaki. – Odateszi a csülkét.

– Ott hal meg a pályán, a csapat színeiért.

– A sírból hozta vissza a két pontot.

Ilyeneket lehetett hallani, amikor mérkőzés után a drukkerek ellepték a pályát, hogy vállra kapják Mendelényit. Igen, a fiú is ott volt a tömegben, megérintette Mendelényi karját, aztán arrébb sodorták, és akkor már csak a tekintetével követte, ahogy felemelik a magasba.

Ez volt vasárnap.

És akkor most, alig pár nap múlva…

Tovább olvasta.

– Tudósítónk éppen az indulás pillanatában beszélt Mendelényivel. Arra a kérdésre, hogy mióta tárgyal a Lazio vezetőivel, az ördöngös középcsatár azt felelte…

Nem, ezt nem lehet tovább olvasni.

Vasárnap már tudta, hogy mindent itthagy! Kijött a pályára a csapatával, felcsattant a taps, ő odaintett a tribünnek, és akkor már tudta, hogy nem látja többé ezt a tribünt, nem hallja a hangokat. Játszott meg játszott, de akkor már nem is volt itt.

– Tudósítónk megkérdezte Demény trénert, mit szól Mendelényi távozásához.

– Nem tarthattuk vissza – felelte a népszerű tréner. – A Laziótól valóban fényes ajánlatot kapott.

Fényes ajánlat!

A fiú az asztalt rugdalta. – Mi lehet az a fényes ajánlat? Többé nem húzza magára a lila-fehér dresszt. Ezekben a színekben futott ki először a pályára, de ennek most már vége, mert fényes ajánlatot kapott.

– Távozása szabályszerű körülmények között zajlott le.

Szabályszerű körülmények!

Csörögnek a dobozok. Csörögnek a gombokkal teli dobozok, ahogy előrángatja őket a fiókból. Mindegyiken rajta a címke. Atalanta–Titánia–Kossuth. – A Kossuth csapatát kiveszi a dobozból.

A Kossuth már kint van a rajztáblán. (Két kapu, középvonal, taccsvonal: ez a pálya.)

A Kossuth játékosait felállítja a pályán. A tartalékok felsorakoznak a kapu mögött. Ott áll a pályán a Kossuth S. C. csapata. A kapus, a két hátvéd (betonvédelem), a félelmetes fedezetsor és az ördöngös csatársor, középen a csatársor motorja: Mendelényi.

– Mendelényi – mondja a fiú. A centert előrepöcköli a körmével. – Mendelényi elhagyja a csapatot, mert fényes ajánlatot kapott.

A középcsatár egyre jobban távolodik a többiektől, már eléri az ellenfél üres mezőnyét.

– Olaszországba megy, talán bekerül az olasz válogatottba, de akkor se fogja elfelejteni, sose fogja elfelejteni, hogy itt játszott köztetek, hogy ti voltatok az összekötői: Deák és Pamlényi, mindig emlékszik majd rá, hogy állt fel a Kossuth S. C. csapata, vagy ha mégis elfelejti…

Rászúrta a gombot, jól rászúrta – és Mendelényi lent volt az asztal alatt.

– …ha mégis el tudja felejteni…

Nyelte a könnyeit, fuldoklott…

Berúgta Mendelényit a szekrény alá, hogy soha többé ne kerüljön elő, és ha mégis előkerül, ha valaki kikotorja onnan – ő többé meg se ismeri.

– Kacat! Lom! Hulladék!

Anya beszólt. – Mi van veled, mit kiabálsz?

– Kacat! Lom! Hulladék! – Fellökte a rajztáblát, a gombok szétgurultak. – Kacat! Lom! Hulladék!

 

 

Csempe-Pempe a pálya szélén állt. „A center lövése Hübner zsákmánya lett.” A pálya szélén állt Krammer, Hübner Miki apja és Bednarik között, és megint hallotta a kiáltást, ahogy átzúg a Titánia-pályáról, a kültelki grundokon keresztül.

– Hozd el nekünk Hübnert!

– Tempó, Csempe-Pempe!

– Pempeeee…!

Valaki megjegyezte.

– A levegőben lóg a Lendület egyenlítő gólja.

A borostás arcát vakargatta, és közben Csempe-Pempére bámult. Valami megnevezhetetlen düh volt a vizenyős tekintetében. Mint akit hirtelen kirángattak az ágyból, hogy végignézze ezt a mérkőzést, és erről senki más nem tehet, mint Csempe-Pempe.

Kockafejű férfi, tüskés bajasszal. Álla nem volt. Három ingerült kis zsírpárna. Az álla meg csak csúszkált, nem tudta eldönteni, hogy melyik zsírpárnába költözzön.

Lehet, hogy láttam, lehet, hogy nem láttam, gondolta Csempe-Pempe. Talán ő volt az, aki egyszer beordította a pályára: – Mi lesz? Menj rá, törd el a lábát! – Talán mindig ilyeneket kiabál, amilyen arca van. Felőlem bámulhat, engem aztán nem zavar.

Nagyon is zavarta. Mintha egyszer összeakaszkodott volna vele. Igen, most már emlékezett is rá, hogy egyszer rászólt: – Most megvan az öröme? – Hárait éppen akkor tették fel a hordágyra odalent a pályán.

A tüskebajuszos meg egyszerűen eltűnt. De csak egy pillanatra, mert most meg a másik oldalról bukkant fel. Egy darabig mereven bámult Csempe-Pempe arcába, aztán megkérdezte:

– Miért mondtad rám, hogy piszok csibész?

Csempe-Pempe hallgatott. Ahá, botrányt akar a fiatalember, de abból nem eszik. Azért még nekem is van annyi eszem. Azt akarja, ami az előbb Császárnak nem sikerült. Hogy összeugorjunk, és botrány legyen. A Császár embere vagy a Tokicsé.

Alig volt ingerültség az idegen hangjában, ahogy újra megkérdezte.

– Miért mondtad, hogy piszok csibész vagyok? – Várt egy kicsit. – Meg azt, hogy ócska tróger.

Csempe-Pempe megrázta a fejét, mintha leintené magát. Nem, ezt az embert nem a Császár küldte, és nem is a Tokics.

– Csak azért – az idegen váratlanul Krammerhez fordult –, mert kővel megdobtam egy borjút! – Rántott egyet a vállán. – Éppen homlokon találtam, és hát… – Elhallgatott, karját csüggedten lelógatta.

– Te?! – Csempe-Pempe felcsillant.

– Ha akkor a Kulcsár nem ugrik közénk, szétverem a fejedet. – A földet nézte, ahogy dühödten megismételte. – Piszok, csibész, ócska tróger, és még valami más is volt, még mást is mondtál. – Kis szünet. – Az ember szórakozik. Egy olyan rohadt helyen, mint a katonaság…

– Ez nem szórakozás – Csempe-Pempe elkomorodott. – Már akkor is megmondtam.

– Együtt voltak katonák? – Bednarik a fejét ingatta. – A két bajtárs, a két hű bajtárs. – Elordította magát. – Die Grenadiere!

– Mi baja van? – nézett rá Hübner Miki apja. – Én is voltam katona. Igaz, hogy csak egészségügyi, de akkor is…

– Melyik fronton voltak? – kérdezte Krammer. Aztán mindjárt elkezdte magyarázni, hogy ő egész jól megúszta a dolgot. Könnyű sérülés mindjárt a háború elején, aztán egy ápolónő, de nem is olyan egyszerű ápolónő.

– Auguszta főhercegasszony – bólintott Bednarik. – Magát Auguszta főhercegasszony ápolta.

– Ha nem is Auguszta, de mindenesetre…

– …valaki a családból.

A tüskebajuszos Csempe-Pempe elé furakodott.

– Egész nap nem csináltam mást, mint köveket dobáltam. Úgy volt, hogy leszerelnek, aztán mégse szereltek le, hát tehetek én róla, hogy az a hülye borjú…?!

– Bajonettel jöttél rám – mondta Csempe-Pempe.

– Szóval maga katona volt? – Bednarik fél karral átölelte Csempe-Pempét. – Hol szolgált? A császárvadászoknál? A tüzérségnél? Esetleg a flottánál?

– Gyalogság – felelte Csempe-Pempe helyett a tüskebajuszos. – És egyszer ő írta meg helyettem a levelet a menyasszonyomnak.

– Elvetted? – kérdezte Csempe-Pempe.

– Nem lett semmi az egészből.

– A régi história – biccentett Krammer. – Mire hazakerült a frontról, a kedves menyasszony…

– Ez nem úgy volt.

– A régi história!

– Várj, még a nevére is emlékszem… valami Franciska.

– Győri Franciska.

– Győri Franciska.

– Maga katona volt? – Bednarik ezzel nem tudott betelni. – Bátor harcos! Igazi hős! Csupa kitüntetés. – Olyan mozdulatot tett, mintha kitüntetéseket szórna Csempe-Pempe mellére. Majd legyintett. – Képzelem, hogy be volt rezelve.

– Jobb, ha nem képzel semmit – mondta Csempe-Pempe.

– Én azt hiszem, hogy bátor volt – Hübner Miki apja úgy nézett Csempe-Pempére, mint egy katonai emlékműre.

– Frászt – mondta Csempe-Pempe –, frászt voltam én bátor. – Ráförmedt Bednarikra. – De azért nem voltam berezelve, mint maga gondolja!

Bednarik egy mozdulatot tett: kérem, kérem.

Hübner bácsi hátul összekulcsolta a kezét.

– Néha meglepő dolgok történnek.

– Miféle meglepő dolgok? – kérdezte Bednarik.

– Már ami a bátorságot illeti. Néha olyanok bátrak, akikről az ember nem is sejtené. – Még motyogott valamit a bátorságról, aztán elhallgatott.

– Meccsre jársz? – Csempe-Pempe mosolyogva bólintott.

– Meccsre? – Zavartan hunyorgott, aztán körülnézett, mint aki tulajdonképpen nem is tudja, hogy hol van.

Lagymatag támadás. A Lendület balösszekötője állítgatta a labdát. Mintha még nem döntötte volna el, hogy leadja, vagy pedig rálövi. Aztán kiadta szélre, de közbenyúlt egy Hálókocsi-láb, és ezzel a támadásnak vége volt.

A balszélső csípőre tette a kezét, úgy nézett az összekötőjére.

– Csak egyszer kapnék tőled egy rendes labdát!

Csempe-Pempe a szélsőt nézte, és a fejét csóválta.

– Nem szeretem, hogy mindig csípőre teszi a kezét.

A régi bajtárs kissé eltartott szájjal kísérte a labda útját. Összehúzta a szemöldökét, és most meg roppant szigorú képet vágott, mintha rá akarna szólni valamelyik játékosra. Ilyen szigorú arccal fordult vissza Csempe-Pempéhez.

– Én mindenhová járok.

– Világjáró! – vakkantotta el magát Bednarik.

Az meg Bednarikra pillantott, majd megint Csempe-Pempére, a hosszú Krammerra.

– Én csak úgy kijöttem ide.

Még egyszer végignézett az arcokon, aztán valami köszönésfélét mormolt, és elsomfordált.

– Attól félt, hogy pénzt kérnek tőle – mondta Krammer.

– Nem lehet bővében a pénznek – mondta az öreg Hübner.

– Kővel agyonütött egy borjút? – fordult Bednarik Csempe-Pempéhez.

Csempe-Pempe nézte, ahogy a Dohánygyár kapusa kirúgja a labdát.

– Jobb, ha hallgat – mondta végül.

A mérkőzést nézték, és Hübner Miki apja megszólalt.

– Úgy látja, hogy a Miki jövője biztosítva van? – Rémülten behúzta a fejét, mert a labda elsüvített mellette.

Egy Hálókocsi-játékos állt a taccsvonalnál, kitárt karral kérte a labdát.

Csempe-Pempe és Krammer a labda után nyargaltak. Valóságos versenyfutást rendeztek.

– Hogy spuriznak! – ingatta fejét Bednarik.

Csempe-Pempe érte el előbb, a két kezében vitte a pálya széléig, valósággal dajkálta, aztán nem adta oda a Hálókocsinak, hanem megállt a taccsvonalnál, és berúgta a pályára.

– Micsoda lövése van! – vigyorgott Bednarik. – Majd ajánlani fogom a Titániába.

Elmozdult Krammer mellől, és megint elkezdődött a séta. Olykor megállt, előrehajolt, valósággal áthajolt a pályán.

Azok ketten… hol vannak?

Eddig még mindig föltűntek valahol a pálya szélén. Tokics és Császár. Most meg nincsenek sehol. Talán beültek az autóba Laura La Plantéhoz. – Megfordult, hátrament a Puch kocsihoz.

A nő keze kilógott a kocsi ablakán. Kedvetlenül, fáradtan. Az ujjak legyezőszerűen szétnyíltak. Ezekben az ujjakban még volt némi vidámság, és akárcsak külön életet akarnának kezdeni.

Odament a kocsihoz, gyöngéden megfogta a nő kezén a bőrt, és felemelte.

– Csip-csip csóka, vak varjúcska!

– Hülye – hallatszott bentről.

Ellépett a kocsi mellől.

A nő egyedül van odabent. Tokics és Császár? Eltűntek, egyszerűen eltűntek. Lehetetlen. Nem hagyják itt Hübnert, nem olyan fiúk ezek. Vagy pedig annyira biztosak a dolgukban? Annyira biztosak?

Nem kellett volna megfogni a nő kezét. Csipicsóka! Ha Tokics meglátja, lemázol egy akkorát! Bár nem a lánya… Annál inkább! Csipicsóka, vak varjúcska. Nem kell hülyéskedni.

Leguggolt, és elkezdett bikázni.

Öt darab barna kavicsot talált a földön, mintha csak neki készítették volna oda. Ennek sohase tudott ellenállni. Ha meglátta, hogy ketten játszanak a tér padján, odaállt melléjük, és megvárta a mérkőzés végét. Akkor beszállt. Megmérkőzött a győztessel.

Most egyedül dobálta a kavicsokat. Az alapfiguránál kezdte. Egy kavics felrepült a levegőben, közben egyet besöpört a tenyerébe. Aztán két kavics repült fel, három…

– Egy kipottyant.

A nő állt fölötte. Nem lehetett tudni, mióta nézi Csempe-Pempe bikázását.

– Egyet kiejtett.

– Mostanában nem játszottam.

A nő egy türelmetlen mozdulattal kinyújtotta a kezét. Csempe-Pempe fölállt, és a nő tenyerébe tette a kavicsokat.

– A házban én voltam az egyetlen lány, aki tudott bikázni.

A házban…

Nyurga lány volt, és iszonyú pofonokat kapott. Az anyja kiugrott egy ajtó mögül, és lekevert kettőt.

– Már megint fiúkkal mászkálsz!

A nő a barna kavicsokat nézte a tenyerében.

– Kihívom magát.

– Rendben van – bólintott Csempe-Pempe.

A nő hirtelen összecsukta a tenyerét, és az autóhoz ment. A kavicsokat szép sorban lerakta az autó orrára. Mintha fel akarta volna díszíteni a kocsit. Egy darabig nézte a művét. Hátrafordult Csempe-Pempéhez, akárcsak valami elismerésre várna.

Ha Császár meglátja, egy mozdulattal lesöpri a kavicsokat, gondolta Csempe-Pempe. Egy pillanatig se tűri, hogy ott díszelegjenek. Most biztos volt benne, hogy Császár kölcsönbe kapta a kocsit. Hajaj! És így viszi vissza, összekarcolt orral…

A nő roppant megelégedetten nézett Csempe-Pempére, majd azt mondta.

– Miben egyeztünk meg?

– Semmiben. Kihívott egy mérkőzésre.

– Én kezdek.

– Rendben van.

Csempe-Pempe már az első két mozdulat után látta, hogy ő itt nem nagyon jut levegőhöz. Az autó körül keringett, mint valamikor régen egy pad körül.

Egy kavics felrepült, a nő kettőt besepert a tenyere alá, úgy kapta el. Besepert hármat, besepert négyet. A kavicsok felrepültek, hogy aztán visszahulljanak a tenyerébe. Fürgén és halálos biztonsággal dolgoztak az ujjai. És valami teljesen önfeledt örömmel, mint akik hosszú-hosszú évek után ismét megtaláltak egy mozdulatot.

Csempe-Pempe odaállt a nő mögé.

A nő az ujjak hegyére rakta a kavicsokat. Fel a levegőbe! És a barna kavicsok már megint a tenyerében csörögtek. Ezt megcsinálta háromszor. Aztán megint az alapfigurát. Aztán feldobott kettőt, besepert hármat, feldobott hármat, besepert négyet.

Soha nem hagyja abba.

Ellépett a nő mögül. Pár lépés után visszafordult.

A nő még mindig az autó orránál állt, és bikázott.

– Még jó, hogy találtam neki öt kavicsot!

Elfordult a nőtől, és valósággal megmerevedett.

Tokics a pálya másik oldalán. Mögötte Császár, mintha magyarázna valamit.

– Csak azt mondja meg végre, hogy mi baja van velem? – Császár lépésről lépésre követte Tokicsot. Attól kezdve követte, hogy Tokics abban a teremben lecsapta a pingpongütőt, és elindult kifelé. A folyosón mindenféle értelmetlenséget kiabált utána.

– Be akar fűteni nekem?!

Tokics egy pillanatra megfordult.

– Ki mondta?

– Jó, jó! – Császár türelmetlenül legyintett. – Akkor meg menjünk már végre vissza, és nézzük a mérkőzést.

– Erről van szó. – Tokics figyelmesen nézte Császárt. – Most szépen visszamegyünk, és nézzük a mérkőzést. – Sarkon fordult, otthagyta a másikat.

Az meg úgy állt, mint akivel hirtelen elszavaltattak egy költeményt. De csak egy pillanatig. Aztán már ment Tokics után.

– Ne nézzen hülyének! – Nem a mérkőzés miatt megy vissza…

Tokics meg se hallotta. Elszántan ment a pálya mellett. Egy lakótelep apró házai a pálya másik oldalán. Roskatag, félig földbe süllyedt házak. Tokics bármelyik pillanatban beugorhatott volna az egyik házba, hogy leüljön a konyhában, és egy pohár vizet kérjen.

Ingujjas férfi állt az egyik ajtóban. Kezében lavór, úgy nézte a mérkőzést.

Tokics elment mellette, és megdöngette a lavórt.

Császár is megdöngette a lavórt.

Aztán már csak szürkésfekete dombok. Salak? Szemét? Esetleg onnan is előbújik valaki, hogy néhány pillanatig bámulja a mérkőzést. Rozsdás vasak egy halomban. Tokics lenyúlt, és kiemelte egy ágy megfeketedett vaskorlátját. Kiemelte és visszadobta.

Császár is kiemelte a vaskorlátot, aztán elhajította. Közben pedig csak Tokicsot nézte, azt az átkozott hülyét, akiről nem lehet tudni, hogy mit akar.

Tokics megállt a Lendület balszélsője mellett.

A szélső a stopliján igazgatott valamit. Teljesen fölösleges volt minden mozdulata. Az is, ahogy előrehajolt, és az is, ahogy majd felemelkedik. Messziről látta Hübnert a kapujában.

Látta, ahogy Hübner kezét a térdére teszi, aztán ahogy fölegyenesedik, és odaül a kapufához. A kapus, aki fölszedte előle a labdát, és aki aztán úgy dobálta, mint egy zsákot. Ki ez a kapus? Még a mérkőzés előtt hallotta, hogy nagy ígéret. Ismerjük az ilyen nagy ígéreteket! – Egykettőre a fejükbe száll a dicsőség. Azzal is csak tapsra pályázott, hogy engem felemelt. Bohóc, közönséges bohóc. Ezért persze harcolnak a nagycsapatok. Ki is mondta, hogy az Atalantába kerül? Valaki meg már azzal állt elő, hogy a Titánia szerződtette. Le-föl sétál a kapujában, összefonja a karját.

Valaki megjegyezte.

– A Lendület visszaesett, úgy látszik, beletörődött sorsába.

Nem egyenesedett föl, úgy nézte Hübnert. A Titániába kerül… Most lépett a pályára, és máris…

Ettől úgy elkeseredett, hogy legszívesebben lefeküdt volna a földre. (Nyugodtan, nyugodtan, hiszen amíg itt labdát kap…!)

Ebben a pillanatban Tokics ráordított.

– Ne aludj!

Fölegyenesedett, és rémülten pislogott kifelé.

– Mozgás! – ordított Tokics. Belerúgott az alacsony drótkerítésbe.

– Mit ordítozik? – Császár Tokics mögött állt. Sejtelme se volt, hogy mit akar Tokics a szélsőtől.

Az meg beintett a pályára.

– Miért nem adtok ki labdát a szélre? Széthúzni a mezőnyt! Széthúzni a Hálókocsi védelmét!

– Ezt nem lehet – mondta Csempe-Pempe. – Nem lehet a játékosokkal beszélgetni.

– Egy ilyen rangadón! – nevetett Bednarik.

– Sehol se lehet. Küldjék el onnan.

Csempe-Pempe közben már megint odasodródott Bednarik, Krammer és Hübner bácsi közé.

– Ha az az úr így viselkedik – mondta Hübner bácsi –, akkor én is beszólhatok a Mikinek.

Bednarik ránézett, és azt mondta:

– Maga csak ne szóljon be a Mikinek.

– A Tokics… – Krammer a fejét csóválta. – Mit akar a Tokics? A Császár meg mintha a karját ráncigálná. – Csempe-Pempéhez fordult. – Érti ezt?

– Én csak azt értem, hogy… – félbeszakította önmagát, és bekiáltott a pályára: – Civil a pályáról! – (Hübnerrel akar valamit ez az alak, most készül valamire. Ha ő bemegy, én is bemegyek!)

– Mit izgul? – Bednarik a vállát vonogatta. – Egyelőre senki sincs a pályán.

– Azt hittem, jó barátok – tűnődött Krammer. – Igaz, hogy Császár olyan előkelő, meg aztán olyan női vannak…! – Felsóhajtott. – Tokics meg egész más, de hát a pályán valahogy mindig együtt látni őket.

– Tokics börtönőr volt – mondta Bednarik.

– Börtönőr?

A felső kapufa fölött zúgott el a balszélső bombája. Hübner a földön feküdt, keze a bokáján. A földön feküdt, és nem mert hátranézni.

– A kapus verve volt. – Bednarik belehajolt Csempe-Pempe arcába.

A szélső átugrotta Hübnert, és berohant az üres kapuba. Két kézzel rázta a hálót.

– Legalább ő van bent – mondta Krammer –, ha már a lövése nem tudott bejutni.

– Én már bent láttam. Hübnertől mindenesetre…

Hübner Miki apja elgyávultan pislogott Csempe-Pempére. Az nem szólt egy szót se, a szélsőt nézte, aki egyáltalán nem akart kijönni a kapuból.

Két kézzel fogta a hálót, valósággal beleragadt a hálóba. Csak akkor mozdult meg, amikor meghallotta azt a hangot.

– Mit tornázol ott?!

Tokics elszáguldott a pálya mellett, beordított a kapuba.

– Mássz ki onnan! Abból nem élsz meg.

A szélső kijött a kapuból. Hübner bement a kapuba. Meg akarta érinteni a csatár vállát, talán hogy megnyugtassa, talán hogy gratuláljon ehhez a bombalövéshez, ami kis híján utat talált a hálójába.

A csatár lesöpörte a kezet, visszament a szélre, Tokics mellé.

Tokics úgy állt a kerítésnél, mint egy második balszélső, aki egy váratlan pillanatban majd beveti magát.

– Tömd ki! – Úgy csikorgott a hangja, mintha homokot nyelt volna.

– Nyomj be neki két simát! Hármat! Zsákban vigye haza a gólokat! – Dühösen csillogó, szénporos tekintettel nézte a szélsőt, és aztán megint kiabálni kezdett. – Tömd ki a hálóját! Tömd ki!

– Mi ebben az érdekes? – Császár vállát vonogatta.

– Leég a kisfiú! – Tokics szembefordult Császárral. – Itt… ezen a pályán fog leégni! És majd azok is láthatják, hogy milyen príma kapus!

– Azok?

– A barátai. A maga külföldi barátai.

– Elment az esze!

Tokics a fejét ingatta, és vigyorgott.

– Hát most az egyszer nem fog sikerülni. Miért kell, hogy magának minden sikerüljön?

– Mondom, hogy elment az esze!

El akarta kapni Tokics vállát, de az lefutott a szélső mellett.

Közben már különféle alakok ékelődtek közéjük. Előjöttek a házakból, a dombokból, a rét gödreiből, és most itt voltak, és egyre csak azt üvöltötték.

– Lendület! Tempó, Lendület!

Császár úgy érezte, hogy mozdulni se tud. A „külföldi barátai”, hallotta Tokicsot. Hol vannak itt külföldiek? Itt csak ezek az alakok vannak, álmomban se lássak ilyeneket. És miért éppen azt a balszélsőt szúrta ki Tokics? Mit akar tőle? Át akarja vinni a Kossuthba? Nem valószínű. Igyekvő játékos, olyan rakkoló, de semmi különös. Különben bánom is én! „A maga külföldi barátai!”

Tokics megint áthajolt a kerítésen, és beszólt a szélsőnek.

– Nem szabad a játékossal beszélni! – kiáltott át Csempe-Pempe. – Egyesek azt hiszik, hogy nekik mindent szabad.

– Börtönőr volt?

– Nekem elhiheti.

Valaki megjegyezte.

– Ismét feljött a Lendület.

– A szabályok mindenkire egyformán érvényesek! – dühöngött Csempe-Pempe.

Gyerekek jöttek elő. Egy kék inges fiú valami ócska edényt döngetett.

– Lendület! Tempó, Lendület!

– Végre van egy kis iram – mondta Krammer. – Most megmutathatja a fia, hogy mit tud.

– Megmutathatja – bólintott Hübner bácsi.

Bednarik közel hajolt Krammerhez.

– Tudja, hogy Tokics átpasszolta a lányát Császárnak?

– Mit csinált?

– Átpasszolta a lányát. Így, ahogy mondom, a saját lányát.

Csempe-Pempe feléjük fordult. – A lányát? – A szőke nő volt előtte, a Laura la Plante, aki talán még most is ott bikázik az autónál. – Nem, az nem lehet.

– Maga ne figyeljen ide – hunyorgott Bednarik. – Ez nem magának való.

Csempe-Pempe egy darabig Bednarikot nézte, aztán visszafordult a pálya felé.

Császár odaát a másik oldalon, szutykos kis gyerekek között állt. Az egyik olyan bizalmasan vigyorgott rá, mintha a következő pillanatban be akarna nyúlni a zsebébe. „Csak már vége lenne a mérkőzésnek, csak már vége lenne.”

Csak már vége lenne, gondolta Csempe-Pempe. Azok ketten kifőztek valamit. Császár egy kicsit lemarad Tokicstól, de azért ő is benne van a dologban. Tokics most pedig megint magyaráz valamit a balszélsőnek. Hol van ilyenkor a bíró? A tréner? Miért tűrik? Tokics, aki a lányával ezt tette. Az a szőke nő nem lehet a lánya, nem, azt azért nem hiszem.

– Korner! – Bednarik beintett, akár egy taccsbíró.

– Korner – ismételte megrettenve Hübner bácsi.

– Nyugalom. – Csempe-Pempe áthajolt a fejek fölött. Ő csak egy arcot látott, a Tokicsét. A bíró persze nincs sehol, és a Hálókocsi trénere sincs sehol. Egyetlenegy ember nem akad, aki figyelmeztesse. De ha senki se szól, hát akkor majd tőlem megkaphatja!

– ]ól összejöttünk. – Krammer megelégedetten mosolygott. – Egész szép kis közönség verődött össze.

– Az ám.

– Mi van itt? – bámult egy kalauz Csempe-Pempére.

Az nem felelt. Előrehajolt, figyelt.

– A válogatott csapat tartja a titkos tréningjét – mondta Bednarik.

– A válogatott? – A kalauz gyanakodva nézett Bednarikra. – És melyik a válogatott?

– Azt nem lehet tudni. – Bednarik vállat vont. – Éppen azért titkos tréning.

A kalauz morgott valamit, aztán hátat fordított, és elment.

A Lendület jobbszélsője felállt a kornerhez. A Hálókocsi egészen behúzódott, csak a center tanyázott a másik csapat térfelén. A balszélső, a Lendület balszélsője középre jött, aztán visszament a helyére. Hübner a bal kapufánál helyezkedett, mint egy ugrásra készülő macska.

A Lendület jobbszélsője kornerrúgáshoz készülődött.

– Most mit csinálnak? – Az anya Sebők Lacira nézett.

– Ez a korner – mondta a lánya Sebők helyett. És aztán már folytatta. – A másik csapat védőiről pattanhatott ki a labda a kapu mögé.

Mire az anya sértetten:

– Nem érdekel túlságosan. – Meglehetősen unatkozva nézett körül.

Csempe-Pempe elvált felesége valami régi leckefelmondó hangon:

– A szélső rúgja a kornert, de ez nem szabály, rúghatja más is. – Várni lehetett, hogy elmondja, hány játékosból áll egy csapat (ezt is megtanulta!), mi a tizenegyes, a szabadrúgás (ezt is megtanulta!). Hallgatott. A férje figyelmes arcát nézte, ahogy a pálya fölé hajol. Mindjárt fölfedezte ezt az arcot, mindjárt kivette magának a többi arc közül.

Ők hárman voltak itt: Csempe-Pempe elvált felesége, az anya és Sebők Laci. Habácsné, ahogy leszálltak a villamosról, azt mondta:

– Még nem vettem meg a Tolnai Világlapját. – Azzal eltűnt az éthordójával.

Az anya utánanézett, és azt mondta:

– A hölgynek, úgy látszik, derogál velünk jönni.

– Utánunk jön – bólintott Sebők. – Nem kell félteni. – Ahogy beértek a pályára, úgy helyezkedett, mintha minden pillanatban le akarna lépni. „Mit lehet tudni!”

Az anya méltatlankodva ingatta a fejét. Különösen, amikor egy férfi hozzáhajolt és megkérdezte:

– Hol láttam én magát?

– Legyen szíves! (A házban elmesélte, hogy kikezdtek vele. „Nem a lányommal, velem! De amit az az alak kapott…!”)

A lánya beállt egy hát mögé, és várt. Nem először tette. Úgy várt, akárcsak négy évvel ezelőtt egy osztrák–magyaron vagy egy Titánia–Kossuth kölyökmérkőzésen.

Sebők feléje intett. „Szóljak neki?”

Ő meg visszaintett. „Eszébe ne jusson!” (Majd később odamegyek hozzá, és beszélek vele, talán csak a mérkőzés végén, aztán majd hazamegyünk, nem történhet más, mint hogy hazamegyünk, meg fog érteni engem, hiszen mindig is megértett, és szépen hazajön velem.)

A jobbszélső beívelte a kornert. Jó érzékkel ívelte középre, a felugró centercsatár fejére.

– Micsoda reflex! – Krammer megmarkolta Hübner bácsi vállát. – Ha egy pillanattal később ugrik fel, már zörög a háló.

Hübner, ahogy lebokszolta a center fejéről a labdát, valósággal visszapattant a kapuba.

A védelem nem tudott felszabadítani. Igaz, hogy egy Hálókocsi-hátvédhez került a labda, de az röviden továbbította, és már az ellenfél balhalfja dobta támadásba a csatársort. Az összekötőnél volt a labda, de az, mintha megrettent volna tőle, egy pillanatig dermedten bámulta, majd elkezdett driblizni.

– Lövés! – ordított Tokics. Aztán, ahogy az összekötő csak cipelte a labdát. – Mit driblizel? Be akarod vinni a kapuba?!

A balszélső is a kapu körül tanyázott. Most megint bekeveredett a center helyére.

– Mit mászkálsz ott?! – kiabált Tokics. – Gyere ki szélre!

– Én odamegyek. – Csempe-Pempe hangja megremegett. – Odamegyek, és szólok neki.

Aztán mégse ment oda Tokicshoz.

Úgy oldalról látott valamit, és akkor elmosolyodott, mint aki álmában mosolyog. Mint aki fekszik az ágyban, és hajnalfelé megborzong a hűvös levegőtől, és akkor egyszerre minden nagyon jó lesz, mert valaki takarót terít rá.

A felesége indult el feléje, ugyanúgy, mint régen, évekkel ezelőtt, aztán megállt, és várt.

– Jövök – mondta Csempe-Pempe, bár tudta, hogy a felesége egyáltalán nem sürgeti.

Ennek jó, ennek a Csempe-Pempének, gondolta Császár. A felesége kijött utána. Úgy látszik, kibékültek. Kedves kis asszonyka, emlékszem, egyszer ősszel engem is megkínált teával. Termoszban hozott teát a férjének. De aztán eltűnt, és sokáig nem lehetett látni. Akkoriban kezdték mondani, hogy Csempe-Pempe elzüllött, és valami rémes helyen lakik. Úgy látszik, visszakönyörögte magát a feleségéhez.

– Hány óra? – Egy összehúzott szemöldökű fiú felnézett Császárra. Igen szigorúan nézett.

– Nem tudom. – Császár arrább húzódott. Egyre rondábban érezte magát ezek között az alakok között. Soha többé nem dolgozom Tokiccsal… csak tudnám, mit akar? Mindenesetre rászállt erre a balszélsőre.

– Égesd le! – Tokics ráhajolt a kerítésen. – Égesd le!

A külföldi megfigyelő, gondolta Császár. Igen, talán itt van az az úr a Barcelonától. De hát Hübner hálóját nem fogják kitömni ezen a mérkőzésen!

– Köszönöm – mondta Csempe-Pempe, és beleharapott egy fánkba.

A kéz nem a felesége keze volt. Habácsné állt egy kőrakásnál a lábasaival, mint aki már kifőzdét nyitott. Olykor egy pillantást vetett a pályára. Ki tudja, talán mérkőzés után a játékosoknak is kosztot szállít.

Az anya a lábasokat nézte, és azt mondta:

– A gyomrán keresztül nem lehet megfogni, sose volt gyomorember. – Ingerülten rántott egyet a vállán. – Ez még enni se szeret!

Csempe-Pempe ebben a pillanatban az anyósa felé fordult.

– Tőlem ne kérdezzen semmit! – Az anyósa felfújta az arcát, és megint csak a lábasokat nézte.

Sebők Laci egy bocsánatkérő mozdulattal széttárta a karját. (– Olyan képet vágott, mint aki azt hiszi, hogy álmodik – mesélte Emődnek. – De nem is csoda, gondolja csak el: egyszerre ott van az elvált felesége, az anyósa, hogy Habácsnéról ne is beszéljek. – Fátyolos lett a hangja – Fánkot adott neki, fánkkal tömte.)

Csempe-Pempe elfordította a fejét ettől a képtől.

A mérkőzést kell nézni, semmi mást, csak a mérkőzést!

Engedelmesen rágcsálta a fánkot, tekintetével a labda útját követte. A labda útját, ahogy még mindig ott táncolt a Hálókocsi tizenhatosán belül.

– A fiam reflexe! – hallotta Hübner bácsi templomi hangját.

A mérkőzést kell nézni.

Az összekötő a centerhez passzol, és akkor egy láb közbenyúl, de még mindig nem sikerül kihozni a labdát a bolyból. A Hálókocsi-védelem nem tud rombolni, még mindig nem szabadul fel Hübner kapuja. A fiú mintha ki akarna futni. „Nem, nem, maradj csak a kapuban!”

Elindul, kicsit közelebb jön felém, talán teát hozott termoszban.

A fedezet megint röviden tisztáz. Taccs! Jó, jó, Bednarik, én is láttam, hogy a Lendületet illeti a bedobás, nem kell a fülembe kiabálni.

Milyen hatalmas taccsdobása van ennek a Lendület-játékosnak! Az ám, de hová dobja, kinek dobja? Egyenesen egy Hálókocsi-hátvédnek. Most… most végre felszabadítani a kaput!

Lehet, hogy megint teát hozott, és akkor elkezdi mondani… „Legalább a konyhában ki kéne festetni, a sparhed fölött, hull a fal.”

A sparhed fölött hull a fal, egy másik fal lép elő a falból.

„Én nem is bánnám, de mégis, a szomszédok miatt, vagy legalább anyámnak mondd azt, hogy majd a nyáron rendbe hozatjuk.”

Ezt mondja a felesége, és a fény lassan rámegy a falra.

– Adj egy szöget, a naptár le fog esni. – A felesége mögötte áll, nézi, ahogy a szöget beveri a falba. – Tavalyi naptár. – Megáll kezében a kalapács, a naptárt nézi. Ulrik napja.

Hübner kapuja nem szabadul fel. A center tisztán kapja a labdát. Miért nem őrzik a centert? Miért nem megy rá senki? Egyáltalán nem érdekelnek a szomszédok, anyádnak se mondok semmit, de mégis, ez a naptár…

Ulrik napja. Igen, ezt ki kell cserélni egy ideire. Hol kapok ilyenkor naptárt?

– Most mit csinálnak? – kérdezte az anya. Dühödten meredt a lányára. – Tessék, magyarázd meg, hiszen te úgyis mindent tudsz.

A lánya Csempe-Pempe körül körözött.

Az anya segélykérően nézett Sebőkre. Egy pillanat alatt megöregedett az arca.

Sebők bólintott.

– Odamegy, persze hogy odamegy, ha már egyszer kijöttünk.

Habácsné a Tolnai Világlapját kezdte olvasni. Mint akit egy cseppet se érdekel, hogy azok ketten esetleg beszélgetni kezdenek egymással.

Az asszony elhagyta Bednarikot, Hübner apját, Krammert, aztán megállt a férje mellett.

Az rátapadt a pályára. Igen, most már valósággal eggyé vált a pályával, ahogy a labda útját követte.

Hübner kapuja felszabadult. A balfedezet végre kihozta a labdát a bolyból, és keresztbe vágta. A jobbszélső mellel levette, maga elé tette, és megindult vele.

– Mint egy igazi futballista – bólintott Bednarik. Közben a nőt nézte, Csempe-Pempe mellett. Már volt vele, vagy itt beszéltek meg valamit? Akárhogy is, de túl jó neki.

– Kétszer voltam futballmeccsen – mondta az anya. – Életemben kétszer tudtak kicipelni, de azt is bánom. Egyszerűen érthetetlen, hogy komoly, felnőtt emberek… – Közel hajolt Sebőkhöz. – Nézze meg azt a nyakat!

Sebők kissé tétován bámulta Csempe-Pempe nyakát. Egy nyak… na, Istenem!

– Le van nőve a haja – suttogta az anya.

Ő is azt a nyakat nézte.

Mitől olyan vörösesbarna? És azok a ráncok! Akárcsak összeszabdalták volna. Vagy valami kötél nyoma? A parton kellett dolgoznia, a kirakodásnál. Milyen kirakodásnál? – Próbálta elképzelni, ahogy a férje gyümölcsösládákat hord le a hajóról. De hát az ilyen munkát maguk a matrózok végzik. Talán őt is felfogadták. Vagy csak a parton lődörög? Ahogy most előrehajol – az megint a régi mozdulat! Ahogy egy pillanat alatt körbenyalta a fagylaltos tölcsért, akár egy gyerek. „Hogy tudod ezt ilyen gyorsan?” Így kell, különben lecsorog.

Csak bámulja, joga van hozzá, hiszen a felesége. És ha engem nem ismer meg, hát azért még nem fogok megsértődni.

– … Azért ide még leülhet. – Krammer egy felfelé fordított sörösládára mutatott.

Az asszony a fejével intett, hogy: nem.

Gondolhattam volna, pedig egyszer beszélgettünk is, tőlem kérdezte meg, hogy a kék-sárga milyen csapat? – Azzal Krammer leült a sörösládára.

– Ki tudja, mióta hever itt, és csak most vettem észre. – Fölfelé pislogott Csempe-Pempére. – Páholyból nézem a mérkőzést.

A Hálókocsi jobbszélsője kapura húzott.

– Biciklizik – mondta Csempe-Pempe. – Tisztára úgy fut, mintha biciklizne.

És akkor meghallott egy hangot.

– …veled beszélte meg ezt a dolgot, és mással nem is akar tárgyalni. – Az asszony kis szünetet tartott, majd megismételte. – Azt mondta a Meszes, hogy veled beszélte meg ezt az egész kályhahistóriát.

– Velem – de mikor? – Szembefordult a feleségével. Még hallotta, ahogy a szélsőt biztatják. „Lövés! Mire vársz?!” Félrehajtotta a fejét, és azt mondta: – Legalább háromnegyed éve, hogy beszéltem a Meszessel. Vagy már több is. Persze hogy több! – Lenézett a ládán ülő Krammerra, majd váratlanul kitört belőle. – És azóta még mindig nem rakta át a kályhát? Ócska tróger!

– Teljesen szétrepedezett a samott, és már a csempék közül dől ki a füst.

– Ócska, link tróger.

– Elmentem érte, magam kellett hogy elmenjek érte. – Közben egyre csak a férje fejét nézte. Szerette ezt a fejet reggel, a párnán, nagy volt és kerek. „Telealudtad a fejedet” – mondta, ahogy leült mellé az ágy szélére. Minden reggel újra felfedezte ezt a kerek, telealudt fejet. Most már csak a váza maradt meg, de az is mintha minden pillanatban összeroskadna. – Legalább háromszor voltam a Meszesnél az Akácfa utcában.

– Igen, ott lakik. Akácfa utca… át kell menni az udvaron.

– De csak a felesége volt otthon, az meg végképp nem tudott semmiről. Végre aztán őt is elcsíptem.

– Elcsípted? – Csempe-Pempe szemében megcsillant valami. Úgy nézett az asszonyra, mint egy huncut kölyökre.

Az meg belekapaszkodott ebbe a szóba:

– Elcsíptem. – Valami biztatásfélét várt, de a férje szemében kihunyt a fény.

– Elcsíptem. – (Ez már gyáván hangzott.) – Lent ült a Tulipánban, a barátaival, és azt akarta, hogy én is vele igyak.

– Sohase ittál. – Döbbent csodálkozással nézett a feleségére. – Még egy pohárral se lehetett beléd diktálni.

Az asszony hallgatott, és várt. Most majd még mond valamit a férfi. Talán megemlíti azt az esetet, amikor beültek egy kerti vendéglőbe, és akkor mégiscsak ivott néhány pohárral. Világos sört ivott, és egy kicsit a fejébe is szállt. „Azt mondtad, hogy már kezded elfelejteni azt a nőt.” A férfi a poharat tologatta az asztalon, a sörösplattnival játszott. Ő meg hirtelen kiabálni kezdett.

A férfi arcán nem jelent meg az az este a kerti vendéglőben.

– Be volt sikálva a Meszes – folytatta az asszony –, és azt mondta, hogy csak veled tárgyal.

Csempe-Pempe Krammer vállát nézte, aztán lassan elfordult.

Nem szabad, hogy elforduljon!, gondolta az asszony. Nem szabad, hogy megint azokat nézze ott a pályán!

– A cipőfűződ!

– Mi van a cipőfűzőmmel?

Egy poros cipő volt előtte. Idegenül, mintha nem is az ő lábán volna. A szakadozott pertli minden második lyukba belefűzve. Valamikor barna lehetett, de most már csak a bél fehér szalagja, aztán az is megszűnt, eltűnt valahol a cipőben.

– Vehetne már egy másikat. – Krammer egy olyan mozdulatot tett, mintha ki akarná fűzni Csempe-Pempe cipőpertlijét, de aztán megint csak a meccset nézte.

– Povedálnak – mondta az anya Sebőknek –, nézze, hogy povedálnak.

Csempe-Pempe felesége éppen egy szomszédjukról beszélt.

– Emlékszel a Bornyiékra? – A gyerekek örökké kint ültek a gangon, és te mindig dühös voltál, hogy nem tudtál eljönni mellettük. Nahát, a Bornyi Teri férjhez ment.

– Kihez?

Nem kellett volna válaszolni, nem volt ez kérdés. De az asszony lelkesen kezdte magyarázni, hogy egy énekes vitte el a Terit, aki külföldre kapott szerződést, Németországba, és már el is utaztak mind a ketten, a fiúnak nagyon szép hangja van, énekelt, amikor az esküvőt tartották.

– A templomban?

– Nem, nem a templomban, hogy te miket tudsz mondani! Hanem amikor esküvő után hazamentek… rengeteg vendég volt, téged is meghívtak volna.

Csempe-Pempe arcán nem látszott különösebb bánat, hogy nem volt ott a Bornyi Teri esküvőjén. Aztán fölemelte a fejét, mert meghallotta Tokics hangját a túloldalról.

– Megy a csatársor!

– De hova megy? – Császár még mindig ott állt a gyerekek között. Egy lépést hátrált, és majdnem beleesett az ócskavaskupacba. – Hol van itt csatársor?

– Miért nem mondja meg a bácsi, hogy hány óra van?

– Hagyj békén.

– Nincs órája a bácsinak?

– Most aztán már elég volt!

 

 

Csempe-Pempe kissé szédülten nézett a feleségére.

– Hová vittem be a csónakot?

– Jó mélyen bevitted a Dunába. Azt mondtam, hogy majd én is evezek egy kicsit, de te nem engedted.

– Azon a nyáron volt, amikor…

– Átadtad az üzletet.

– Átadtam. – Megint Krammerra nézett, mintha vele akarná megbeszélni, hogy mi is történt az üzlet átadása körül.

– Mogyoróssy Paliék is velünk akartak jönni, de te azt mondtad, jobb, ha egyedül megyünk, és így aztán nem mondtuk meg nekik, hogy mikor indulunk.

– Mogyoróssy… az a doktor?

– Nem, katonatiszt volt, de otthagyta a katonákat. A felesége nagyon szeretett a te csónakodban ülni.

Csempe-Pempe elvakkantotta magát. – Két evezőcsapást se tettem, és ő már énekelni kezdett. – Hübner Miki apjához fordult. – Miért kell valakinek mindjárt énekelni, ha meglátja a vizet?

– Elfogta a hangulat – nevetett az asszony. – Mindig a hangulatról beszélt.

– De hogy valaki csak úgy elkezd énekelni…!

– De akkor nem volt velünk.

Senki se volt velük.

Az asszony a csónak végében ült, és a férje arcát nézte. Lassan szétmállott ez az arc az egyre jobban leereszkedő sötétben.

– Azért nem volt szép attól a doktortól, hogy még a kórházból is kirúgatta. Hogy is hívták?

– Balla. Balla doktor.

– És aztán mi lett vele?

– Nem tudom.

– Lehet, hogy csak átkerült egy másik kórházba.

– Lehet.

– Azért persze nem volt szép attól a doktortól.

Közben egyre csak arra gondolt: Hagyd már abba! Nem kell arról a nőről beszélni. De nem volt ingerültség a férje hangjában. Inkább mintha még több kérdést várt volna.

Többet nem kérdezett Bagdi Arankáról. Csak amikor már visszafelé jöttek a csónakkal, és a férfi eleresztette az evezőt. Eleresztette az evezőt, a csónak meg hozta őket lefelé.

– Mindig bement hozzád?

– Nem. Csak amikor vizit volt, meg amikor orvosságot hozott. – Már álomból jött a hang.

Egy vontató ment a túlsó oldalon, sötéten és irtózatos lassúsággal. Egy hang hallatszott valahonnan a hajó mélyéből.

– Ötvenhetes! Ötvenhetes!

Aztán a partról kiabált valaki, de azt már nem lehetett érteni.

Már nem érdekli Bagdi Aranka, gondolta az asszony. És az se olyan nagy baj, hogy az üzletből kitúrták, majd megint kitalálunk valamit.

Belelógatta az ujját a vízbe. A víz fodrozódott.

– Ötvenhetes! Ötvenhetes!

Csendesen felnevetett. Az volt az érzése, hogy a férje átment a vontatóra, és onnan kiabál, de közben mégis itt van mellette.

– A fák bent álltak a vízben, sorban egymás mellett bent álltak a vízben.

– Arrafelé nem voltak fák. – Csempe-Pempe megint Krammert bámulta. – Nem tudom.

– De még te mondtad, hogy… – Elakadt. Az a mozdulat akasztotta meg, ahogy a férje megfogta Krammer vállát.

– A tizenhatosig se tud eljutni a Hálókocsi – mondta Csempe-Pempe.

– Nem is értem, hogy nyomták be azt az egy gólt – csóválta a fejét Krammer.

– …és már nem is úszol?! – Mint amikor a tű megcsikordul a lemezen.

– Kimegyek a B. S. E.-re… néha. – Visszanézett a feleségére. Aztán megint lecsúszott a tekintete Krammerra.

A hátát lehetett látni, a hajjal benőtt nyakát. Azt a mozdulatot, ahogy előrehajol, és a játékot figyeli.

Mitől olyan vörösbarna a nyaka, gondolta a felesége. És meddig kell még néznem, meddig?

Krammer üvölteni szeretett volna a ládán. Miért hagyja elmenni ezt a nőt? Mindenki tudja, hogy valami rémes pincében lakik, a felesége meg összevakarná, de ő csak azokat a szar srácokat nézi.

Egy árny távolodott, Krammer lelógatta a kezét.

A labda útja…

Csempe-Pempe rátapadt a pályára, és megint csak a labda útját követte.

A dohánygyári jobbfedezet jött fel a labdával. Zavartalanul jött a labdával, nem tört rá senki, meg se próbálták leszerelni.

Mintha az egész Hálókocsi meg lett volna babonázva. Mintha beletörődtek volna, hogy a fedezet besétál a kapuba az egyenlítő góllal.

– Most mi történik? – Az anya Habácsnéra nézett, majd Sebők Lacira.

Habácsné megint a Tolnait olvasta, Sebők meg egy kicsit felágaskodott.

– Mindjárt gól lesz, mindenki ordít!

Mindenki ordított. Hogy mit, azt nem lehetett pontosan érteni. Aztán egy elnyújtott hang.

– Eltolta…!

– Eltolta – jelentette Sebők. – Valamit eltoltak.

Az anya még kérdezősködni akart, de akkor egyszerre előtte állt a lánya, és azt mondta:

– Nem megyünk még?

– Hová? – hunyorgott az anya.

A másik megfordult, és elindult.

– Látott már ilyet?! Kijövünk ide… kijövünk utána, és akkor egyszerre csak…! – A lánya után kiáltott. – Azt hiszed, lehet ilyet csinálni?! – És ahogy már ment a lánya után. – Beszéltetek? Mit beszéltetek?

Sebők utánuk baktatott. A fiatalasszony hátát nézte. Mi történhetett? Talán gorombáskodott Csempe-Pempe? Nem, az nem lehet… hát akkor?

Közben egyre csak az anyát hallotta.

– Kirángatsz ide, aztán egyszerre csak tessék, gyerünk! Beszéltetek? Legalább azt mondd meg.

A hang megszakadt. Sebők egyedül állt a palánk mellett.

– Felpakolta a hölgyeket? – Habácsné a villamos után nézett.

– Totál hülyeség… totál.

– Miért? A férfi megmondta az asszonykának, hogy köszöni szépen, de elege volt a dologból. Így történt, nekem elhiheti.

– Az nem olyan biztos. – A nő felé fordult, és egyszerre elfogta a keserűség. Egy darabig csak nézte Habácsnét, aztán valósággal ráordított. – Mit eszik rajta?! Mondja meg nekem, hogy mit eszik rajta?

– Hátrább az agarakkal! – Ennyit mondott Habácsné, azzal elindult a pálya felé.

Menj csak, gondolta Sebők. Én meg felszállok az első vilingerre, szépen összepakolok, aztán estére már nem vagyok sehol, bánom is én! Mit tud ez a Csempe-Pempe, hogy így vadulnak utána a nők? Beton bulója van?!

Egy villamos elhúzott mellette, de nem szállt fel. Nem is ment vissza a pályára. A palánkot nézte.

– A hülye fejem – morogta –, a fene azt a hülye fejemet!

– Mondja csak, ismerem én azt a nőt?

– Milyen nőt? – Hátrafordult Bednarikhoz.

– No, azért nem nyüzsögnek úgy a nők maga körül! Szóval aki az előbb itt volt.

Csempe-Pempe körülnézett, mint aki nem érti, hogy a felesége már nincs itt.

– …akit azzal főzött, hogy maga az ingyenuszoda bajnoka.

– Mivel főztem?

Bednariknak tetszett a dolog. Harsányan ismételgette:

– Az ingyenuszoda bajnoka! Azt hiszi, nem hallottam?

Krammer felnézett a ládáról.

– Most már befejezheti.

– Jól van, na. – Vállat vont, és elhallgatott.

– Lehet, hogy ismeri – mondta Csempe-Pempe. – Lehet…

Ketten futottak a balszélen: a szélső és Tokics.

– Egyedül! – ordított Tokics.

A közönség átvette a hangot. – Egyedüüüül!

Ő meg kapura tört. Ez volt a labda, több ilyen labdát nem kap. A jobb oldalról vágta át az összekötő, szinte nem is tehetett róla. Senki se számított rá – ő legkevésbé. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a labdával. Csak akkor indult meg, amikor Tokics rászólt a kerítés mögül.

– Elaludtál?!

Akkor aztán megindult. Lerázta a fedezetet. Az úgy jött rá, kétségbeesetten, hadonászva, mint aki nem is akarja leszerelni. Ahogy leperdült róla, leült a földre, és úgy nézett utána.

A hátvéd előtte táncolt. Kezét ökölbe szorította, úgy hátrált előtte, apró, táncoló lépésekkel.

– Etesd meg! – kiabált Tokics.

Egy mozdulatot tett befelé, és a hátvéd rajta volt. Ő pedig átgurította a két lába között a labdát. Egyedül állt szemben a kapuval.

– Ha ezt kivédi a fiatalember! – Bednarik megérintette Hübner bácsi vállát.

Az mondani akart valamit, de elcsuklott. Csempe-Pempére nézett, mintha attól várna segítséget. De Csempe-Pempe nem volt egyéb, mint egy mereven előrenyújtott, megfeszült nyak.

Krammer felállt a ládáról.

Csönd volt a nézőtéren.

Azok ketten mozdulatlanul álltak egymással szemben. A többi nem számított, más játékos nem volt a pályán. A szélső úgy állt, mintha ki akarná csalogatni Hübnert a kapuból.

Az egész csak egy pillanatig tartott. Aztán a Dohánygyár balszélsője újra megindult. Megindult, mint a fergeteg.

Akkor ugrott eléje Hübner. Nem lehetett tudni, mikor indult ki a kapuból, de most előtte volt.

Tempókapus volt. Csupa tempóérzék – semmi egyéb. Tudta, mikor kell kijönni a kapuból. Közben, akárcsak egy távoli, gyönge hangot hallott volna.

„Talán mégse!”

De akkor már csak egy óriási talpat látott. Akkorát, mint a tribün. Minden egyéb eltűnt.

Úgy hevert a szélső előtt, mint egy elhajított csomag. A karja rádobva a vállára. A fejét nem lehetett látni, akárcsak eldugta volna. A kinyújtott láb mozdulatlansága.

Körülöttük a pálya csöndje. Egy fűcsomó, gyufaskatulya, villamosjegy. Már nem is fűcsomó volt, hanem valami bozót. Majd megint összezsugorodott. A letarolt, kiégett föld túlsó feléről integetett valaki. „Mit integet? Miért nem állnak fel a csapatok középkezdésre? Gól volt.”

Megtántorodott, ahogy az arcába vágtak.

– Csibész!

Egyszerre megtelt a pálya. Dresszek és civil ruhák hullámgyűrűje. Mindenki egyszerre beszélt. Valaki elkapta a karját, kifelé rángatta.

– Tudod, mit csináltál?!

Rábámult, és hagyta, hogy továbbrángassák.

Egy játékos közéjük ugrott.

– Miért nem mondja mindjárt, hogy gyilkos?

– Mondom!

Most megint más valaki kapta el a szélső karját, és befelé rángatta a pályára.

– Nézd meg! Nézd csak meg!

Zúgott a feje, az orrából vér szivárgott. „Mit nézzek meg? Már biztosan fölkelt, vagy mindjárt fölkel.”

Hátulról lökdösték, és egyre azt kiabálták:

– Nézd meg!

És ő ment volna, hogy megnézze, de kitépték a gyűrűből.

– Mit akarnak tőle?

– Még kérdi?!

– Már nem húzhatta vissza a lábát…

– Át kellett volna hogy ugorja!

– Benne volt a lendületben, maga okos!

– Át kellett volna hogy ugorja!

– Na, mondjon még valamit…

Közben ide-oda taszigálták. Egy csomó ember – dresszben és civilben –, akik mintha mind őt akarnák elkísérni, egymás karjából tépték ki. Hülye cirkusz, gondolta a szélső, de mindjárt vége lesz, mert a fiú felugrik, megigazítja sapkáját, kezét melléhez szorítja, és beszalad a kapuba. A bíró pedig majd feldobja a labdát.

Egy klubtársa megfogja a karját.

– Gyere, az öltözőbe.

Kitört a füttykoncert.

– Ne engedjék meglógni!

– Ne engedjék!

Nem szabad, hogy lássa, semmiképpen sem szabad, hogy lássa!

Átfogta az apa vállát, és megpróbálta kivezetni a pályáról. Közben csak a tekintetét szerette volna elkerülni. Olyan volt ez a tekintet, akár egy rémült, öreg lóé.

Csempe-Pempe úgy érezte, hogy már időtlen idők óta tart ez a csöndes birkózás az apával. Ahogy berohantak a pályára, megragadta a karját. Már akkor tudta, hogy az öregnek nem szabad látnia azt, aki ott fekszik. (Mire várnak? Mikor viszik már el?)

Az öreg, savanyú szagú fej a vállán csüngött, és ő egyre azt hadarta.

– Semmi értelme! Minek akarja most látni? Semmi értelme…

Szuszogás, nyöszörgés jött az öreg fejből. Makacs, sírós hang.

– Mellette kell hogy legyek!

– Dehogyis! Majd később, majd aztán együtt lehetnek. (Nem tudta kimondani, hogy a Mikivel!)

– Most miért nem?

Mint egy iszonyatosan lassú tánc, ahogy visszafelé tolta az apát. Ahogy lépésről lépésre visszaszorította.

– Meg kell várni a mentőket.

– A mentőket? – Elengedte Csempe-Pempét, és csak bámult.

– Ilyen esetben kijönnek a mentők. – Megfogta az apa vállát. – Meg kell állapítani, hogy nem történt-e valami komolyabb zúzódás. – Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a következő szót ki tudja-e még mondani, de azért csak beszélt, beszélt, és közben megpróbálta az apát kijátszani a pályáról.

– Mentők! – Megtántorodott tekintet. – Ezt nem szabad megtudni a Miki anyjának.

– Nem is kell, hogy megtudja, és addig mi szépen beülünk ide valahová.

– Nem, nem ülünk be sehová! – Megint nekilódult, és újra elkezdődött a birkózás. Közben egy pillanatra elengedte Csempe-Pempét, és megkérdezte: – Azért ma még hazajöhet a Miki?

– Talán ma még bent tartják.

– Bent tartják?! És akkor én egyedül menjek haza az anyjához? – Megcsillant a tekintete. – De a kórházba már bekísérhetem? Ugye, oda már bekísérhetem?… ahol a kivizsgálás lesz? – Aztán elfelejtette az egészet, és oda akart rohanni a fiához.

– Majd a kórházban… – Csempe-Pempe elkapta, mielőtt még nekiiramodott volna.

Akkor jelent meg Krammer. Kiemelte az öreget Csempe-Pempe kezéből, valósággal kihámozta.

– Most vitték be a fiút.

– Bevitték?!

– Az öltözőbe. Nem szabad zavarni a vizsgálatot.

– Nem, azt nem szabad. – Hübner bácsi összecsuklott Krammer kezében.

– Majd megvárjuk az eredményt… hogy mit mutat ki a vizsgálat. – Krammer most már úgy vezette az öreget, mint egy gyereket. – Tudok itt a közelben egy kis kávézót.

Elindultak lefelé a pályáról: Krammer és az öreg Hübner. Apró kis csoportok mellett mentek el. Beszélgető csoportok mellett. Valaki azt mondta.

– Ez az apja.

És akkor csönd lett. Végig a pályán csönd lett, amerre elmentek.

Csempe-Pempe utánuk nézett.

– Menjünk mi is – mondta Habácsné. – Magának itt már semmi dolga.

– Semmi az égvilágon. – Bednarik, a karvalyképű Bednarik, mögöttük állt. – Itt már senkinek semmi dolga. – Várt egy kicsit, aztán hozzátette: – Nem hiszem, hogy ezt a fiút a Titánia színeiben látjuk.

Csempe-Pempe szó nélkül képen törölte Bednarikot. És akkor már lángolt a dühtől. A dühtől és a keserűségtől. Elrohant a csoportok mellett… azt a kettőt kereste, azt a két alakot, akik kifundálták ezt az egészet. – (Mert azok főzték ki, ebben biztos volt, erre esküdni mert volna!)

– Bravó, gratulálok! – Meghajolt előttük. – Ez aztán sikerült.

Tokics és Császár az ócskavaskupac mellett álltak, és mintha már régen vitatkoztak volna valamin. Tokics arca vörös volt, ahogy egyre azt ismételte.

– Csak nem képzeli?! Le akartam égetni, nem mondom, de hát csak nem képzeli, hogy… – Aztán, ahogy megpillantotta Csempe-Pempét: – Még csak ez hiányzott!

Elhallgatott, egyszerre megszűnt, mert Csempe-Pempe felrohant az ócskavashalom tetejére. Valami vasvázon állt, megrozsdásodott vasvázon, és onnan kiabált:

– Jól kitervezték! Most aztán már nem játszik se a Titániában, se az Atalantában, se a Kossuthban! Soha, sehol se játszik.

Ebben a pillanatban sípszó hallatszott. Gyönge, tétova sípszó. Csempe-Pempe kihúzta magát. Félszeg vigyázzban állt a vasvázon. Így állnak a játékosok, ha egyvalaki eltűnik a pályáról, és aztán már csak üveg mögött látni a képét, üveg mögött egy csöndes, homályos folyosón.

A Hálókocsi csapata. 1927/28. bajnoki évad…

Ott van ő is a többiek között. Mellette a fiúk, a csapat tagjai, alul a tartalék játékosok, akik talán csak egyszer-kétszer léptek pályára, de részt vettek ebben a bajnokságban. 1927/28… Mind ott vannak az üveg mögött. Hübner Miklós. Oldalt választott haj, bizakodó, tiszta tekintet.

Valaki elmegy a kép előtt, fölnéz.

– Igen, láttam egypárszor… ígéret volt.

Még ennyi se. Az ilyen képeket nem szokták megnézni. A Hálókocsi csapata, 1927/28. bajnoki évad…

 

 

A sípszót lehetett hallani. A bíró lefújta a mérkőzést.

– Jókor! – biccentett Császár.

– Vége a mérkőzésnek. – Csempe-Pempe leszállt a vasvázról. – Ennek a pályának is vége, be fogják zárni ezt a pályát. – Elment Császár mellett, elment két másik alak mellett – …meg fogják büntetni ezt a pályát… előbb a kapukat viszik el, aztán felszántják a földjét, aztán majd kerítéssel veszik körül, igen, kőkerítéssel veszik körül a megbüntetett pályát.

Feléje fordultak az arcok, ahogy elhagyta a pályát, és mondta, mondta a magáét.

– …arról a kerítésről majd mindenki tudni fogja, hogy mi történt itt, a csapatokat föl fogják oszlatni… soha többé nem rúghatnak labdába, akik ezen a mérkőzésen játszottak, és ha bárki meglátja majd a megbüntetett pálya kerítését…

Még egyszer visszanézett a pályára, aztán nekiiramodott.

– Tiltsák be! Tiltsák be a pályákat, ha ezt lehet… a többit is – mind! Gyújtsák fel a tribünöket!

Így hagyta el a pályát átkozódva.

 

 

– Mit ordítozik ez a kis muki?

– Hagyd. Egy hozzátartozó.

 

 

A fiú kitört. Nem volt könnyű dolga. Lapaj és Potyi komiszul ollóba fogta. Potyi majdnem elkaszálta, de ő azért ellenállhatatlanul húzott kapura.

Bruncsi kifutott – akkor várt egy pillanatig, aztán szépen begurította mellette a labdát.

Mindez észrevétlenül történt. Bruncsi még mindig úgy állt a mezőnyben, mintha vetődni akarna.

Pillanatra csönd volt, aztán egyszerre felzendült a tér.

– Góól!

Valaki hozzászaladt, és homlokon csókolta. Kuttogó fejre állt.

– Öregem, így megetetni a kapust!

A fiú meg továbbfutott a labdával. Átszaladt a két fa között – a gólvonalon –, és már a tér sarkán volt.

A többiek csak nézték. Szólni se tudtak a megdöbbenéstől. Egy darabig éppen olyan csöndben voltak, mint az előbb a gólnál. Majd egyszerre elkezdtek ordítozni.

– Mit csinálsz azzal a labdával?

– Állj meg!

– Ezt a dilist…

Minden elmaradt mögötte, ahogy száguldott a labdával. Szárnyakat kapott, ő volt a repülő csatársor.

Kicselezett egy gyerekkocsit, átgurította a labdát egy teherautó alatt, aztán már megint egy tér sétányán robogott.

De ez már nem is a tér sétánya volt, hanem maga a pálya. És a repülő csatársor, a legendás hírű ötösfogat, a közönség fergeteges biztatása közben tört előre.

– Ti-tá-nia! Ti-tá-nia!

Nem lehet feltartani a félelmetes, nagy csatársort, az ellenfél védelme tehetetlen. A jobbösszekötő körömpasszal kiugratja a centert, az kapura húz, és a bal felső sarokba ragasztja a Titánia vezető gólját. Eget verő éljenzés a nézőtéren.

Az olasz hátvédek széttárják a karjukat. Nem, itt semmit se lehet csinálni, ez a nap az olasz futball fekete napja. A levegőben van az olasz csapat, az Ambrosiana veresége. Hiába győztek odahaza, a Közép-európai Kupa döntőjén 2:1-re, itt a Titánia-pályán megtáltosodott a magyar bajnokcsapat.

És csakugyan! Középkezdés után már ismét a Titánia támad.

– Ti-tá-nia! Ti-tá-nia!

Egyöntetű a vélemény a nézőtéren: ilyen formában már évek óta nem játszott a Titánia. A csapat minden megmozdulása veszélyes. Ez még a vendégeket is elkápráztatja, azokat is, akik ideutaztak Olaszországból. Rosita Moreno, a híres filmcsillag a Titánia jobbösszekötőjét nézi, ahogy a labdával átkígyózik az Ambrosiana védelmén.

Az olasz kapus a földön fekszik, a labda a hálóban.

A nézőtéren egymás nyakába borulnak az emberek. És zeng a harci kiáltás.

– Ti-tá-nia! Ti-tá-nia!

Rohamot rohamra vezet a Titánia.

Csempe-Pempe csak akkor fordult meg, amikor már vagy harmadszor rúgták neki a labdát. Akkor aztán megfordult, és körülnézett. De úgy, mint aki semmit se ért. Hogy került ide, erre a térre? Micsoda iszonyatos rohanás volt ez! Elrohant egy tűzfal előtt, de olyan ötemeletes, magányos tűzfal előtt, amelyik nem is gondolt rá, hogy valaha is házat építenek elé, aztán sikátor következett, majd bérházak: szoba-konyha, lépcső, szoba-konyha, lépcső, szoba-konyha, lépcső… egy hokedlin gatya szárad. Az egyik szobába be is kiáltott valamit. Egy férfi utánajött, és egyre azt kérdezte. „Mi az eredmény?”

Megint a rohanás.

Sóskifli egy tejesüveg mellett. Valósággal odaragadt a kirakathoz. Elbutulva nézte a kiflit meg az üveget. Egy hang ébresztette fel.

– Helyben is lehet fogyasztani.

Hatalmas, fehér köpenyes nő állt az ajtóban. Kikeményített, piros arc, kikeményített köpeny. Nem tudni, mióta nézte Csempe-Pempét.

Az ráemelte a tekintetét.

– Helyben… mit?

Aztán már odabent ült, egy kanna mellett. Ikszlábú asztalnál ült, egy helyes kis széken, és kiflit rágcsált. Előtte tej, papírpohárban. Egy lélek se volt a boltban. A nő eltűnt hátul, egy függöny mögött, de csak azért, hogy egy pillanat múlva már megint ott legyen Csempe-Pempe előtt.

– Nem is volna semmi baj – mondta derűsen –, csak a lábaim…

Csempe-Pempe még mindig a kannát nézte. Az árukat a pulton. Vaj, csokoládé, tehenes csokoládé.

– Hiába, a sok álldogálás. És a tejet is mindig akkor hozzák, amikor a legnagyobb a rumli. – Kis szünetet tartott. – De maga is jó fáradt lehet.

Csempe-Pempe behúzta a nyakát. A kifli morzsáit tologatta az ujja hegyével, és közben gyanakodva pislogott a nőre. „Mit akar ezzel a fáradtsággal?”

Egy kislány jött be az üzletbe. Lángoló, piros kötényben állt, kezében tejesüveggel. Mielőtt még egy szót is szólhatott volna, a nő kivette kezéből az üveget, és letette Csempe-Pempe elé az asztalra.

– Így hozza le…! Valósággal ragad. Hányszor mondtam, hogy mossátok el rendesen, hát nem lehet ezt megérteni!?

Szürke üveg, nem lehetett átlátni rajta. Csempe-Pempe egészen beleveszett abba a tejesszürkeségbe. Úgy érezte, hogy az üveg oldalán mászkál, aztán lent van az alján, majd megint elindul fölfelé. Közben hangokat hallott.

– Anyukám azt üzeni, hogy tessék felírni.

– Én meg azt üzenem, hogy nem írok fel semmit.

A gyerek mondott még valamit, aztán a szürke üveg felemelkedett.

– Nem szeretem, ha visszaélnek a türelmemmel – mondta az asszony. Akkor már megint egyedül voltak a boltban. – Azt az egyet nem szeretem. Maga mit csinálna a helyemben?

– Nem tudom.

– Á, magával kitolnának! – És közben letett elé egy mákosat.

– Velem… miért? – Eltolta a mákosat, és fölállt. Pénzt tett az asztalra, valósággal menekült az üzletből. – (Csak beszélni ne kelljen, csak senkivel ne kelljen beszélni!)

A kislány kint állt, kezében az üres üveg. Reménykedve nézett Csempe-Pempére. Mintha azt várná, hogy a tejesnéni vele üzent: „Meggondoltam magam.”

Csempe-Pempe pár lépést tett, aztán visszanézett.

A gyerek még mindig ott mászkált az üzlet előtt, kezében az üveggel.

Eltávolodott az üzlettől, a kislánytól.

Apró kis házak. Apró kis kertes házak. Óra ketyegett valahol. Közelről, otthonosan. Csempe-Pempe megállt, és hallgatta. Belezsibbadt ebbe a ketyegésbe.

Egy kávédaráló zötyögött előtte.

Megállt a töltés oldalán, és a szerelvényt nézte. Irtózatos lassúsággal pöfögött előre a mozdony, a kocsik csikorogtak. Két szürkéskék és egy rozsdaszínű kocsi, akár az összebilincselt fegyencek. Egy pillanatra megálltak, mintha szét akarnák lökni egymást, aztán megint csak tovább. Már eltűntek, de a lökdösődő csattogásuk még mindig hallatszott.

Csempe-Pempe megfordult, néhány lépést tett lefelé, aztán leereszkedett a száraz fűbe, mint aki felfedezett valamit. Nem volt az semmi egyéb, mint egy elhajított újságpapír. Csak a sportról ne legyen semmi, csak a Titániáról ne kelljen olvasnia, vagy ilyesmiről! Nem is mert ránézni az újságra. Úgy guggolva kezdte hajtogatni. Szép gondosan hajtogatta, és végül már olyan volt, mint egy levél.

– Mindenfélét elszórnak.

 

 

Széles, enyhén szeplős arc. Maga a férfi vasutasruhában. Megértően nézett Csempe-Pempére.

– Ha tudná, miket talál itt az ember!

Csempe-Pempe egy szót se szólt. Guggolt a fűben, kezében az újságjával, és félig hátrafordulva bámult fel a vasutasra.

– De hát mit csináljon az ember a pengéivel? – A vasutas vállat vont. – Az ócska pengéivel?

Csempe-Pempe felállt, az újságot még mindig nem eresztette el.

– Nem tudom kiélesíteni. Már próbáltam a pohár szélén is, de hiába! – Végigsimított az arcán. – Túl erős a szakállam.

Egészen elfeledkezett Csempe-Pempéről, ahogy az arcát dörzsölgette. Ő meg arra gondolt: mindjárt megkér, hogy én is nézzem meg, milyen erős a szakálla. Ki tudja, meddig kell az arcát dörzsölgetnem?

Zsebébe csúsztatta az újságot, és újra elindult, nekilódult. Lehet, hogy futott, vagy csak gyanútlanul baktatott – de megint házak közé ért.

Köpésnyi tér. Jó, rendben van, most már mindig ez lesz: házak, utcák, terek. Egyébként már nem is látta a házakat, utcákat, tereket, valósággal belehülyült ebbe a gyaloglásba. Hová megy, mit akar? Egy hírt visz végig a városon, amit ő maga is el akar felejteni? Mindenesetre ment, és csak akkor fordult meg, amikor már ki tudja, hányadszor rúgták neki a labdát.

Mit pörög ez a fiú megvadulva a labdájával?

Tisztára meg van vadulva. Leállítja a labdát, lő, aztán utánarohan. Közben motyog valamit, mintha önmagát biztatná. Na, ennek se sok hiányzik! Most meg fejel, az ám! A homlokán táncoltatja a labdát, fellövi, utánaugrik, és leveszi lábbal. Most meg…

Ismét hozzáperdült a labda. Belerúgott, de akkorát, hogy szinte ő maga is elszállt.

– Eredj a frászba azzal a labdával!

Ugyanaz a düh fogta el, mint előbb a pályán.

– Eredj a pokolba!

De a fiú megint körülötte keringett, mintha mindebből semmit se hallott volna. (Vagy egyáltalán meg se látta, észre se vette Csempe-Pempét?)

Feldobta a labdát, mellel szépen levette a levegőből, aztán már a lábfején táncoltatta, és önmagát szöktette, ahogy előrerohant (de nem is ő, hanem a nagy csatársor!) majd megint ott volt Csempe-Pempe mellett, oxfordot csinált, és azt mondta:

– Gól!

– Gól! – bólintott Csempe-Pempe, ahogy nézte ezt a magányos mérkőzést. – Mondd mindjárt, hogy nincs kapus, aki kivédje. – Egy pillanatra eltűnődött. – Hol tanultad ezt az oxit? – Aztán még mielőtt a fiú felelhetett volna, legyintett és továbbment. – (Igazán nem vagyok kíváncsi az oxijára!)

A labda körülötte pattogott.

– Szállj le rólam!

Hátranézett.

A fiú megint fejelt, fejelgetett.

– Van valami a fejjátékában… talán a kis Takira emlékeztet, és általában, ahogy mozog… – Bosszúsan félbeszakította önmagát. – Se ő nem érdekel, se a kis Taki! És fütyülök a fejjátékára, fütyülök rá!

Futott. Mellette a fiú, a labdával. Megpróbálta elrúgni előle a labdát, de csak a levegőt érte a lába. A fiú elhúzott mellette.

A fiú egyik lábával a másiknak passzolta a labdát, majd hirtelen hátragurította, és most megint mögötte volt.

– Azt hiszed, hogy tudsz valamit! – kiabált Csempe-Pempe. – Ennyit mindenki tud, aki valaha is labdát rúgott.

Nem nézett hátra, érezte, hogy a fiú követi (anélkül hogy egyáltalán tudna róla!). És aztán majd megint eléje kerül.

– És ha tudsz is – hát az se ér semmit!

A labda körülötte pattogott, ő pedig valósággal menekült. (Megint elkezdődött a rohanás, mint az előbb, amikor otthagyta a pályát!) Utcákon és tereken futott át, és közben kiabált.

– …mit érsz vele, ha véletlenül bekerülsz egy csapatba, azt mondd meg nekem?

Egy pillanatra megállt, és kifújta magát.

– Hát majd inkább én mondom meg neked. Semmit se érsz vele ezen az égvilágon.

Egy ház faláról pattant vissza a labda.

– Leégetnek! – kiáltotta oda a falnak. – Úgy leégetnek a saját, drága klubtársaid, hogy olyat még nem is álmodtál.

A fiú lábteniszt játszott a fallal.

Csempe-Pempe mögötte állt, és magyarázott.

– …ha nem zsugázol velük, vagy nem mész velük inni, vagy nem tetszik nekik az orrod hegye, úgy kicsinálnak, hogy elmegy az étvágyad az egésztől… de akkor már egy kifacsart rongy vagy, ha éppen tudni akarod!

Elhallgatott. Nem hallatszott más, csak a labda pattogása.

– Ide figyelj! Nem tesz jót, ha örökké gumilabdával játszol, ez csak amolyan zsonglőrködés, és nagyon is hozzászoktat ahhoz, hogy…

Olyan képet vágott, mintha fenékbe akarná rúgni önmagát, és otthagyta a fiút.

A labda utánagurult. Elrúgta.

– Ha véletlenül van nálad egy bicska, szúrd ki a labdádat!

Ezt mondta, és közben már benne volt a futásban. Akárhogy is futott, a fiú vele tartott. Hol egy kicsit lemaradt mögötte, hol megelőzte, aztán megint egy vonalban voltak.

– Szúrd ki! Érted! És felejtsd el az egészet, mert a végén úgyis szétrúgják a pofádat! Hallod? Egyszerűen szétrúgják a pofádat… és nincs az az Isten, aki összedrótozzon… és aztán senki se fog rád emlékezni, senki! Senki!

Nem bírta tovább. Leesett egy padra. Nézte, ahogy a labda elgurul mellette, eszméletlen tekintettel követte a labda útját. Összezsugorodott a padon. Aztán alig lehetett hallani, ahogy nagy sokára megszólalt.

– Pénteken gyere ki a Titánia-pályára… fél háromkor, a kölyökcsapat tréningjére.

A fiú még néhány lépést tett, még egy kicsit vezette a labdát, aztán megállt, és visszanézett.

– Ott leszek.