ÁtkelésZelk: Mi ez? Egy újabb novella? Én: Belenézel? Zelk: Ha elmondod az MTK csatársorát. Én: Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny. Zelk: Hogy hívták az MTK angol trénerét? Én: Jimmy Hogan. Zelk: Ki volt a kedvence? Orth Gyuri? Én: Engem akarsz beugratni? A Braun Csibi! Zelk: Hol az a novella?
A tenger megnyílt előtte. Utat adott. A hullámok magasra emelkedtek. Már úgy tűnt, hogy összecsapnak fölötte. De aztán zajtalanul visszahulltak, kettéváltak. Utat nyitottak. Ő meg csak jött azzal a túlvilági mosollyal, üveggel a kezében. Csapzott, rőtesbarna szakáll, állig begombolt, kifakult esőkabát. Se zakó, se ing a kabát alatt. A nadrágja is olyan bizonytalanul lötyögött. De őt ez nem zavarta. Magasra tartotta az üveget. Nem kérkedően, ó, szó sincs róla! Az üveg címkéje már régen lekopott. Mint ahogy róla is lekopott minden. Jött, jött, csöppet se sietősen. Inkább ráérősen. A hullámoktól most már nem kellett tartani. A tenger maga a megbízhatóság. De azért egy ilyen úton mégse lehet sietni. Valaki ráparancsolt a tengerre. Nyugalomra intette. Egy úr. A tengerek ura. Kitüntette a barátságával. Csak hát egy ilyen barátsággal nem szabad visszaélni. Érezte, hogy követik. A nyomába szegődtek. Összeverődtek mögötte. Elindultak utána. Nevetgéltek. Sugdolóztak. Nem fordult meg. Nem nézett hátra. Nem akarta látni őket. Semmi köze hozzájuk. Potyalesők. Potyázó népség. Az az úr neki nyitott utat. Csakis neki. Megforgatta az üveget az arca előtt. Még lehet benne néhány korty. Éppen csak néhány korty. És ha ezek arra számítanak, hogy megkínálja őket… Na, nem! Ha egyáltalán megkínál valakit, hát az nem lehet más, mint… Magasra emelte az üveget. Magasra tartotta. Egy kéz mindjárt feléje int onnan fentről. Köszönöm, öregem! Az ég elsötétedett. Nem éppen haragosan, de hát azért… A kabátjába rejtette az üveget. Magához szorította. Bűnbánóan pislogott. Nem akartalak megbántani! Csak azt ne hidd! Tovább, tovább lehajtott fejjel. Kellett ez nekem. Magamra haragítottam, felingereltem. Nem, az úr nem haragudott. Egy pillanatra talán elkomorodott. De azért nem korbácsolta fel a hullámokat. Menj, öreg! Menj csak a magad útján! És ő ment a maga útján! Akárcsak a többiek. Nem vitás, ők is megálltak egy pillanatra. Megszeppentek. De amikor látták, hogy semmi vész… Jönnek utánam! Mit akarnak? Partra jutni? Miféle partra? Az ám, miféle partra? Vékony fák a nedves homokban. Mintha most bukkantak volna fel a mélyből. A tenger mélyéből. A tenger visszahúzódott. Magukra hagyta őket. Az öreg meg ott állt előttük. Magához szorította az üveget. Az egyetlen barátját. Az egyetlent, akire még számíthat. Bizalmatlanul hunyorgott. Padok a fák mögött. El kell jutni az egyikhez. Leülni, lefeküdni. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Szédült. Talán a levegőtől. Az éles, kegyetlen napfénytől. Megtántorodott, ahogy elindult a pad felé. Fél kézzel elkapta az egyik fát. Az valósággal beleroppant. Riadtan, kissé meglepetten. Lassan lecsúszott a fa mellett a földre. Az üveg a két lába között. Rendben. Ki mondta, hogy el kell jutnia a padhoz? Üldögélt. Bámészkodott. Szürke házak. Kapuk, ablakok, erkélyek. Apró fekete pontok, vékony vonalak. Ahogy megmozdult a tér. Ahogy férfiak és nők bújtak elő a házakból, az üzletekből. No lám! Hát ők már ideértek! Ideértek és berendezkedtek. Szép húzás volt. Ügyes húzás. Az előbb még mögöttem azon az úton. Senkinek se jutott eszébe, hogy elém vágjon! Ki is gondolt volna ilyesmit! És akkor tessék! Mégiscsak megelőztek! Körülállták. Férfiak, nők, gyerekek. Egy kék köpenyes nő, a sarki filmkölcsönzőből, lehajolt hozzá. – Úristen! – Na, mi az? – Nézzék! Most nézzék meg! Hogy lehetett ezt így elengedni?! Meg kéne büntetni azt, aki… – Kit akar megbüntetni? – Hát aki kiengedte az utcára! – Ki mondta, hogy kiengedték? Kilökték! – Annál inkább! – Miért? Maga megtartotta volna? – Ez a szag! – Ez a szag? Ez magának szag? Bűz! Bűzbarlang! – El kéne tőle venni azt az üveget. – Megmondaná, hogy miért? Az öreg ott a fánál! Engem néz! Mióta nézhet? Erkély a magasban. Egy nő csöppnyi kis széken. Napozott. Hirtelen előredőlt. Áthajolt a korláton. Az öreg ott a fánál! Engem néz! Mióta nézhet? Hunyorog… kacsint. Igen, igen, valósággal kacsingat. Mindjárt integet. Ismer valahonnan? Nem, ez lehetetlen! Vagy mégis? Csakugyan. Az öreg oly ismerősen bólogatott. Inteni nem intett. De miért is kéne integetni? Lehunyta a szemét. De csak azért, hogy megint felnézzen. A nő visszahúzódott. A falhoz tapadt. Szorosan az erkély falához. Ez hozzám jött. Meglátogat. De hiszen mozdulni se tud! Fel se tud állni! Ohó! Egy pillanat és felpattan! Aztán már semmire se gondolt. Belepréselődött a falba. Odalent a kék köpenyes. – Telefonálni kéne. – Mégis kinek? – Hogyhogy kinek?! A mentőknek! Nem gondolja, hogy ki kéne hívni a mentőket? – Háát… A tér mellett elsiklott egy rendőrkocsi. – Azért megállhatott volna! – Mégis miért? – Miért?! Miért?! Maga mindig akadékoskodik! – Mi az, hogy akadékoskodik? Mit akar ezzel? Felállt. Felemelkedett. Mint aki már unja ezt a sok ostobaságot. Elég a locsogásból! Nyakon ragadta az üveget. Megcélzott egy padot. Sártenger szakállával, rángatózó arccal, imbolyogva. – Odaért! – Le mertem volna fogadni, hogy már a startnál… – Startnál! Még hogy startnál! A padon feküdt nyitott szemmel. Föléje hajoltak. – Ez a tekintet! Ez a gyermekien tiszta tekintet! – Még hogy gyermekien tiszta! – Egy gyermek tekintete! – Tekintete? Ennek már nincs is tekintete! – Kérem, ne beszéljen így! Egy pillanat és kitör a vihar. De nem. Elhallgattak, mintha hirtelen rájuk szólt volna valaki. És most csak nézték az öreget a padon. Az üveget a pad alatt. Ahogy egy labda elgurult mellette. Egy fiú megfogta az üveget. A padról lelógó kéz megfogta a fiú csuklóját. Alig érezhetően, de mégis határozottan. Mindjárt el is engedte, ahogy a fiú elengedte az üveget. A fiú hátrébb húzódott, a csuklóját dörzsölgette. – Megütött? A fejét rázta, hogy nem, nem. De azért csak dörzsölgette a csuklóját. Közben az üveget nézte meglehetősen ellenségesen. A nő az erkélyről meg csak a férfit. Most odalent fekszik a padon. Egy közeli padon. A lehető legközelebbi padon. De aztán majd itt nálam. Végighever a díványon. Lelógatja a lábát vagy éppen maga alá húzza. Újságpapírt kell alája tennem. De miért is kellett lenéznem?! Miért kell nekem örökké lebámulni?! Ha csak úgy napozok a falnál… mindegy. Akkor is feljön. Mentőkocsi a tér mellett. Két fehér köpenyes szállt ki. Lassan, ráérősen közeledtek. – Ki telefonált? – Én. – A sarok felé mutatott. – A Filmkölcsönzőből. A mentők arra fordultak. Talán filmet kölcsönöznek. Beülnek egy vetítésre. Miért is ne? Az öreg felült. A pad alá nyúlt az üvegért. Mégiscsak meg kell kínálni a vendégeket! De ahogy azok ketten megálltak előtte! Mozdulatlanul, zsebre dugott kézzel. A sofőr is kiszállt. Nyújtózkodott a napon. Egy kicsit megmozgatta magát. A nő felragyogott odafent. Elviszik! Bedugják a kocsiba, és elviszik! Közelebb mentek az öreghez. Talán a hónaljánál fogva emelik fel. Az egyik majdnem a vállára tette a kezét. A kéz megremegett a levegőben. A mentők összenéztek. Elfordultak az öregtől. Vissza a kocsihoz. A kék köpenyes nő eléjük ugrott. Valósággal eléjük vetette magát. – Nem hagyhatják itt! – Miért nem? Szelíden félretolták. Aztán már csak úgy útközben: – Nincs egy kórház, ahol ezt átveszik. – Átveszik? (Megrettent ettől a szótól.) – Nem veszik át. Értse meg, asszonyom! Ilyen állapotban! És mielőtt becsukódott volna a kocsiajtó: – Nincs egy hely! Sehol… egyetlenegy hely… A sofőr abbahagyta a tornázást. Beszállt. Indított. A kocsi eltűnt. Ők meg ott maradtak. Egy eltűnt látomás után. Itt hagyták. Nem vitték el. És most már… Visszahúzódott az erkélyről. Be a szobába. Két karját összefogva járkált. Megállt a díványnál. Megpaskolta a díványpárnát. Itt lesz majd a feje. Az az izzadt feje. Ahogy végigvágja magát a díványon. De lehet, hogy nem fekszik le mindjárt. Jön-megy a szobában. Belenéz a tükörbe. Mikor nézett a tükörbe? Látta valaha is az arcát? Itt találkozik vele először? Pislog. A szeme alját nyomkodja. Ujjával a szakállát fésülgeti. Az összegubancolódott szakállát. Leül az asztalhoz. Előrebukik a feje. Rázuhan az asztalra. Elalszik. A kalapja elgurul valahova. Nekem kell felvennem. Hova tegyem? Hová lehet tenni egy ilyen kalapot? A fogasra? Ott lóg majd a fogason? Egy fiú és egy lány futott a pad felé. Az öregért jöttek? Felkapják és magukkal viszik? Ahogy elérték a padot, szétváltak. Úgy futottak a pad két oldalán. Rá se néztek az öregre. Meg se látták. Éppen csak elfutottak mellette ártatlan, gyermeki nevetéssel. Ujjukat összeérintették a levegőben. Az öreg hátradőlt. A zsebébe nyúlt, mintha elő akarna húzni valamit. Egy levelet vagy üzenetfélét. Megbillent. Végigzuhant a padon. A kalapja legurult. Tántorgott, billegett. Tétován megállt. Megkeményedett bádogkalap fölfelé fordulva. A kék köpenyes nő felemelte. Valahogy meglepte ez a mozdulat. Úgy állt, kezében a kalappal. Lassan, szinte ünnepélyesen elindult vele a pad felé. Magasra tartotta, mint egy rémséges ereklyét. Így állt a férfi fölött. – Nyomja már a fejébe! – Le kéne mosni a homlokát. Véres… csupa vér. – Ugyan! Csak éppen egy véres csík, és az is beszáradt. Ő meg, mint aki már sose tud megszabadulni a kalaptól. – Azért le kéne mosni. A férfi mellére tette a kalapot. Ráhelyezte. Már nincs ott azon a padon. Elvitték, elszállították. A mentők mégiscsak visszajöttek érte. Vagy tudom is én! Ha most kimegyek az erkélyre, és lenézek… Kiment az erkélyre, de nem nézett le. Lassan csúszott lefelé a tekintete. A megfélemlített tekintete. A tér fái. Szinte külön megnézett minden ágat. A szemben lévő házat a tér mögött. Nyitott ablak. Frissen felpofozott párna az ablakban. Laposra vert paplan. A pad! Egyszerre csak előtte a tér padja. Az összeverődött csoport az öreg körül. Miért turkálnak a zsebében? Mit akarnak tőle? Kezek matattak a mocskos esőkabátban. Az előbb még hozzá se mertek érni. Most meg valósággal nekiestek. – Igazolvány! Kell hogy legyen egy igazolvány! – Igazolvány? Ennél? – Egy olyan személyi… Név… meg lakás… – Na, mondjon még valamit! Ez nem is lakik! És neve sincs! – Mindenkinek van neve! – Miből gondolja? Leroskadt a pad végére. – A lányához jött fel valahonnan. A lányát keresi. – Miért éppen a lányát? – Eddig a fiánál lakott. De az már megelégelte. – Meg tudom érteni. – Kell hogy legyen valahol egy cím, egy papír. – Átforgattuk a zsebeit. Láthatta. És az eredmény?… Az öreg felült. A nőre nézett. A többiek lassan hátráltak. Ők meg akárcsak egy meglehetősen furcsa házaspár azon a padon. Egy veréb telepedett le közéjük. Jobbra-balra forgatta a fejét. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Tovább röppent. Áldásom rátok! – Kérem – kezdte a nő –, ha meg tudná mondani… Elakadt. Az a szakállas fej! Most még nagyobb. Félelmetesen megnőtt. És gőzölög… hogy gőzölög! Az esőkabátja meg szétesik. És ami onnan előtör! A férfi mintha megsejtett volna valamit. Ravaszkás félmosollyal összefogta a kabátját. Lábát lecsúsztatta a padról. És most már igazán úgy ült, olyan illedelmesen. – Szóval, ha meg tudná mondani… Történik valami. Akárhogy is, de most történik valami. És mintha egy régi regényben olvasná. Dűlőre jutnak a dolgok. Az öreg felállt. Felemelkedett. Kétoldalt megfogta a kabátja szárnyát. Gyerekesen, bohócosan. A másik is felállt. Rá akart szólni. Üljön le! Üljön vissza, kérem! De egyszerűen nem tudott megszólalni. A többiek is csak nézték, ahogy az öreg lassan megkerüli a padot. Ráhajol a támlájára. Keze végigcsúszik a támlán. Ő maga is végigcsúszik. Eltűnt a pad. De még mindig úgy tartotta a kezét a levegőben. Így ért el a következő padhoz. Tovább, tovább. Egyik padtól a másikig. Egyik pad átadta a másiknak. Mellette a nő. Hogy mégis ha elvágódna. De nem vágódik el. Tántorog, botladozik, padokba kapaszkodik. Vagy a semmibe. De ez most már nem esik el. Magára hagyhatom. Útjára engedhetem. Hát akkor? Mégis mit akarok tőle? Mit akar tőle? Meddig mennek így együtt? Magához veszi? A gondjaiba fogadja? Úgy kullog mellette, mint egy elhagyott feleség. Elhagyott feleség. Nem csinál jelenetet. Nem patáliázik. Egy szava sincs. Csak éppen nem tud megválni tőle. Valaki utána kiáltott: – Gizike! Megállt. De még mindig nem fordult vissza. Nézte azt a lassan távolodó hátat. Visszajön. Most elmegy, de majd visszajön. Néhány nap múlva. Vagy talán már holnap. Megint csak ott ül azon a padon. Ül, hever, terpeszkedik. Az erkély felé pislog azzal a ravaszkás pislogással. Feltápászkodik. Tántorogva elindul, bebukik a kapun, jön fölfelé a lépcsőn. Többször is megbotlik, de azért csak felér a harmadikra. Nem csenget, azt se tudja, mi az, hogy csengő, rázuhan az ajtóra, vagy csak úgy imbolyog az ajtó üvegje előtt. Mindent maga mögött hagyott. Mindenki elmaradt mögötte. Még az a nő is, aki oly sokáig kísérte. A fák, a padok. Csak a levegő. A levegő hullámzása. Az az áttetszően ragyogó, majd váratlanul elhalványuló, hideg hullámzás. Egy pillanatra megállt. Belevetette magát ebbe a hullámzásba. Egy üveg a tér padja alatt. Megfeketedett üveg címke nélkül. Sötét löttyel az alján. |