Cooper Fenimore

Megfogta az asztal szélét. Éppen csak megérintette úgy alulról. Hátrébb tolta a széket. Közben csak nézte őket. A társaságot. Az asztal társaságát, a tányérok, tálak poharak között.

Mióta ül itt? Egyáltalán, hogy keveredett ide? Meghívták? Vagy csak úgy közéjük csöppent? Mindenesetre megtűrik. Olykor feléje fordulnak. Kérdeznek valamit. Nem várnak választ. Szóval nyugodtan üldögélhet. Talán még akkor is, ha a vendégek már elmentek. Eltávoztak. És a háziak magukra maradtak. Ásítoznak, szellőztetnek, leszedik az asztalt. Lefekvéshez készülődnek. Ágyazáshoz. Párnák röpködnek a feje felett. Valaki becsúszik a paplan alá. Mély ásítás, félig már az álomból. Ő meg a csupasz asztalnál. Maradhat, ameddig csak akar.

Felállt. Megkerülte az asztalt. Elment a hátak mögött. Sétára indult. Valamiféle sétára. Csendes nevetés kísérte. Alig hallható hangok:

– Hát ez meg hová megy?

– Nem mindegy?

– Na de hát azért mégis!

– Ugyan! Nem kell vele törődni.

Egy darabig mögöttük keringett. Bort töltött egy nőnek. Az kuncogva megköszönte. Várakozóan nézett rá. Mit művel még ez a mókamester?

Bent állt a másik szobában. Abban a homályos szobában. Vékonyka sáv a nagyszoba felől. Kintről az utca fényei. Igazán nem kellett villanyt gyújtani. De hát eszébe se jutott ilyesmi. Egy ideig csak ácsorgott. Még hallotta a hangokat az asztal felől:

– Mit mondasz? Mióta nem volt utcán?! Két hete?

– Úristen! Ez többé már ki se mozdul!

– Ezt azért nem mondanám.

– Mi az, hogy nem mondanád?! Mégis mit mondanál?!

– És a fia?

– Mit akarsz a fiával?

– Látogatja?

– Ezt komolyan kérdezed?

A hangok elhaltak.

Ő meg elindult befelé. Mit akar? A bútorokkal ismerkedik? Keres valamit? Vagy éppen valakit? Egy nő vár rá? Itt? Ebben a szobában? A sötétben és a csöndben?

Leheveredik a díványra? Szundít egy kicsit?

Kinézett az ablakon.

Az utca nedves csillogása. Esett. Közben egy kis esőt kaphattunk.

Elment a könyvszekrény mellett. Hirtelen megtorpant. És most tisztán hallotta azt a sportközvetítő-hangot:

– Ez rábukkant valamire!

A többiek meg csak figyeltek. Mégis mit akar ez a pofa odabent? Mit ácsorog a könyvek előtt? Leemel egy kötetet? A hóna alá csapja, és kisétál vele?

A sportközvetítő meglehetősen ingerülten:

– De hát mondom, hogy rábukkant valamire!

Csakugyan. Rábukkant valamire. Egy könyv hevert a harmadik polcon a társai sorfala előtt. A kissé sértődött sorfal előtt. Hiszen valahonnan hátulról keveredett elő. Már régen elfeledkeztek róla. Időtlen idők óta kézbe se vették. És akkor most tessék!

Lassan rácsúsztatta a kezét. Magához húzta. Előrejött vele a fény felé. A társaság felé. Megállt a küszöbön, kezében a könyvvel.

– Az utolsó mohikán!

Azok csak nézték. Mi ez? Felolvasást akar tartani?

A házigazda elképedt arccal:

– Az utolsó mohikán!

A vállát vonogatta. Széttárta a kezét. Mintha sose hallott volna erről a könyvről. Hogy került ide? Valaki kölcsönadta? Egy barátja? Még valamikor régen, az ősidőkben? És aztán itt hagyta? Igen, csakis így lehetett. Az utolsó mohikán itt ragadt.

A férfi rámeredt a címlapra. Cooper Fenimore: Az utolsó mohikán. Kemény kötésű könyv. Színes címlap. Két indián egymásnak ugrik. Az egyik hatalmas tolldíszben. Elkapja az ellenfele nyakát. Úgy egy kézzel… A másik kezében magasra emelt tomahawk. Egy pillanat, és lesújt. Az ellenfelének csak egyetlenegy tolla. Attól is hamarosan meg kell válnia. Meg a fejbőrétől. Ismerjük az ilyesmit. Megskalpolják. Hohó! Várjunk csak! Hiszen vigyorog! Az a sunyi, alattomos vigyor! Ez még forral valamit. Még nincs veszve minden. Gáncsot vet, vagy tudom is én! A játszma még nem dőlt el.

Felragyogott, ahogy kimondta a nevet:

– Ravasz Róka! Azazhogy Magua!

Hátat fordított a társaságnak. A könyvvel a kezében visszament a másik szobába.

Magua, a Ravasz Róka. Az álnok, a cselszövő. A másik pedig, azzal a büszke tolldísszel, maga Csingacsguk. Úgy bizony! Úgy ám! Csingacsguk, a delavárok főnöke. A delavárok a jó indiánok. A hűségesek. A becsületesek. Egy delavár tudja, mit jelent az adott szó. Egy delavár nem szegi meg a szavát. Kínozhatják, cölöphöz köthetik, de hogy eláruljon valakit…! Nem úgy a másik törzs. A Magua törzse. A huronok. Aljasok. Hitszegők. És örökké harcban állnak a delavárokkal.

A jó indiánok.

A gonosz indiánok.

Csingacsguk maga a becsület.

Magua maga az aljasság.

De akkor is! Miért rontanak egymásra? Indián az indián ellen?! Nincs elég bajuk?!

A dívány sarkán ült. Ölében a könyv. A homályban is látta azt a két arcot. Csingacsguk és Magua. Így még vadabbak, még kétségbeesettebbek. Ijesztően soványak a rikító festék mögött. Esznek ezek egyáltalán? Jut még nekik valami? Végigsimított a delavár főnök arcán. A huronén. Érezte a ráncokat. Azokat a mély barázdákat.

Nem gyújtotta fel a villanyt.

A könyv fölött belebámult a homályba. Megjelent előtte egy fiatal indián.

– Uncas!

Szikla szélén állt az ifjú indián. Figyelt. Feszülten. Mozdulatlanul. Folyó zúgott alatta. A túlsó parton az erdő fái. Onnan kell felbukkannia valakinek. Onnan vár valakit. Jóbarátot? Ellenséget?

Uncas!

Ő az utolsó mohikán. Uncas Csingacsguk fia. Hogy is van ez? Csingacsguk delavár. Uncas meg mohikán. A nagyapját is Uncasnak hívták. És az is mohikán lehetett. Hát akkor Csingacsguk?

Akárhogy is, Csingacsguk az öreg Uncas fia és az ifjú Uncas apja. És Sólyomszem barátja. Sólyomszem a nagy vadász. Ő sápadtarcú. De megveti a fehér bőrűeket. Tudja, nagyon is jól tudja, mit műveltek az indiánokkal! Látott egyet-mást.

Ők hárman összetartanak. Csingacsguk, Uncas és Sólyomszem.

A delavár törzs egykor hatalmas vadászmezőkön űzhette a szarvast. Most pedig meghúzzák magukat a sziklák között. A múltról nem beszélnek. De nem felejtenek. Egyszer majd bosszút állnak a fehér bőrűeken. És mégis, ha segíteni kell valakin… Akár egy fehér bőrűn! De kin kell itt segíteni?!

A díványra csúsztatta a könyvet. Felállt.

Háború dúl az indiánok földjén. Úristen! Még hogy az indiánok földjén! Az a föld már régen nem az indiánoké!

Az angol hadsereg áll szemben a franciákkal. A vörös egyenruhás angolok a fehér egyenruhás franciákkal.

A franciák támadásban. De miért? Hogy kerülhettek ilyen fölénybe? Döntő fölénybe?

Megállt a szoba közepén. Összefonta a karját. Mint aki felelősségre akarja vonni az angol parancsnokságot. Szűkszavú szigorúsággal. Uraim! Nem gondolják, hogy valami hibát követtek el? Mégpedig döntő hibát? Hanyagságból? Tájékozatlanságból? Ezt most nem is kérdezem! Ne is firtassuk!

Egy roskatag ezredes egy roskatag erődben. Ezredes? Vagy alezredes? Ez most valahogy roppant fontos. Pofaszakállas, öreg katona. Még nem tudja, hogy a parancsnokság cserbenhagyta. Sehonnan se várhat segítséget. Fel kell adnia az erődöt.

Miféle erőd? Henry erőd? Duncan erőd? Nem, az egy hadnagy? Vagy mégis inkább erőd?

Lányok fehér fátyla a fák között. Lányok lovagolnak az erdőben. Az öreg ezredes lányai. Két szende szőkeség. Nem! Az egyik barna. Sőt! olyan sötétbarna. Fekete haja lágy csigákban omlik a vállára. Szelíd, de elszánt. Férfi módjára üli meg a lovat.

Semmi se riasztja vissza a nővéreket. Be kell jutniuk az erődbe. A félig rommá lőtt erődbe. Egy hadnagy kíséri őket. Az a bizonyos Duncan. (Henry? Edward?)

Tiszta vizű csermely csobogása.

Távoli vízesés zuhogása.

Egy sötét árny a fák között. Magua, a huronok főnöke. Foglyul akarja ejteni a nővéreket. Az ezredes egyszer megszégyenítette, és most bosszút áll. Bosszú! Ez csakis valami bosszú lehet.

Magua! Magua!

Az angol tiszt nem mozdul el a lányok mellől. Csakhogy nem ismeri az erdőt. Az erdő törvényeit.

Sólyomszem ismeri ezeket a törvényeket. Sólyomszem, Csingacsguk és Uncas. Mikor akadtak össze az angolokkal? Mikor? és hogyan? Ki tudja!

Egy biztos.

Sólyomszem megesküdött, hogy elvezeti őket az erődbe. Csingacsguk hallgatott. De ez a hallgatás többet jelent minden eskünél.

Az ifjú Uncas szerelmes az egyik lányba. (Melyikbe?) De erről hallgat. Ezt még önmagának se meri bevallani. És a lány? Hát ő se maradhatott közömbös. Csakhogy ő se ejt erről egy szót se. Szégyelli érzelmeit? Nem, azt talán nem. De hát gondoljuk csak meg! Egy angol ezredes lánya és egy indián! Még ha olyan nemes arcélű és büszke tartású is, mint Uncas!

Valaki zsoltárokat énekel. Egy hórihorgas, hajlott hátú férfi járkál az erdőben, és elnyújtott, vékony hangon zsoltárokat énekel. Az ostromlott erőd közelében. Az indián táborokban. Nem keresi a veszélyt, de nem is kerüli.

Ki ez a zsoltáros?

Hittérítő?

Senkit se akar megtéríteni. Csak énekel a békéről és a megbocsátásról. Nem fél a rézbőrűektől. Nem bízik a fehérekben. Csak abban a szétroncsolt zsoltároskönyvben.

Nincs béke. Nincs megbocsátás.

A bosszú szelleme lebeg az indiánok felett. Valaha talán békében éltek egymással. De a fehérek testvérháborút szítottak közöttük.

Eljött a leszámolás ideje. Eljött az idő, hogy a delavárok és a huronok összecsapjanak.

Magua a huronok főnöke. A Ravasz Róka.

Csingacsguk a delavárok főnöke. A hallgatag bölcs. Oldalán az ifjú Uncas. Ő vezeti a delavár támadást. Elöl jár a harcban. Félelmetes bátorsággal, talán kissé könnyelműen. Nem törődik a veszéllyel.

Hogy végződött a harc? A véres összecsapás?

Halottak borították a csatateret. A halottak fölött komor büszkeséggel maga Csingacsguk. Mellette Uncas, az utolsó mohikán.

Csakugyan? Olyan biztos ez? Hogy Uncas, a legbátrabb harcos, ott áll az apja mellett?

A férfi váratlanul felgyújtotta a villanyt. Belelapozott a könyvbe. Innen is, onnan is elolvasott egy-két sort. Lázas sietséggel, önmagát hajszolva.

 

 

Hirtelen megállt. Abbahagyta a lapozást. A vége felé. Az utolsó fejezetnél. Többször is elolvasta a címet.

Leszámolás.

Nem lapozott tovább.

Mi az? Mi történt?

Elment a kedve? Megrémült valamitől? Éppen az utolsó fejezetnél? A történet végénél?

Leszámolás.

Ujjai beleragadtak a könyvbe. Egy öntudatlan mozdulattal ráhajtotta a címlapot.

 

A konyha szürkesége.

A fiú a konyhaasztalnál. Előtte a könyv. Mélyen belehajolt, de már nem látta a sorokat. Semmit se látott. Minden eltűnt előle. Semmi se maradt, csak az a kábult dermedtség. Arrébb csúszott a széken. Talán fel akart állni. De aztán megint csak belebámult a könyvbe.

Egy csoport a halott Uncast vette körül.

Akkor már elolvasta a könyvet. De újra és újra visszalapozott.

A delavárok és a huronok csatája.

Uncas üldözőbe veszi Maguát. Magua menekül, de hirtelen visszafordul. Egy sziklán küzdenek. Magua egy gyors, alattomos mozdulattal Uncas hátába döfi a kést.

Magua át akar ugrani a túlsó sziklára. De ebben a pillanatban eldördül Sólyomszem puskája, és Magua lezuhan a szörnyű mélységbe.

És Uncas?

A fiú elfordult a könyvtől. Le-föl járkált a konyhában.

Uncast egy kunyhóban ápolják! Igen, ez nem is vitás! Csingacsguk és Sólyomszem ott vannak mellette. El nem mozdulnak az ifjú mohikán mellől. Ő pedig lassan magához tér. Egy ideig nem hagyhatja el fekvőhelyét, hiszen súlyos a seb. De egy reggel Sólyomszem Csingacsguk felé hunyorít. – Azt hiszem, a fiú megmenekült!

A delavár táborban elterjedt a hír.

Uncas él! Az utolsó mohikán életben marad!

A fiú visszament a könyvhöz. Úgy állva olvasta.

 

Miért hagytál el bennünket, népünk büszkesége? Útban vagy a boldog vadászmezők felé, de már huron jár előtted, hogy eltávolítsa a tüskéket utadból. Aki a harcban látott téged, nem hitte volna, hogy te is meghalhatsz. Lábad olyan volt, mint a sas szárnya, karod olyan súlyos, mint a fenyőfa lehulló ágai, hangod olyan, mint Manitué, amikor a felhők között mennydörög. Népünk büszkesége, miért hagytál el bennünket?

 

Elakadt.

Hangosan megismételte.

– Miért hagytál el bennünket?

És mindjárt rávágta:

– Nem igaz! Nem hagytál el bennünket!

Mereven nézte a sorokat. Tűnjenek el! El kell hogy tűnjenek! És akkor előkerül az igazi szöveg!

Uncas a delavárok élére áll. Visszavezeti őket régi hazájukba. Abba az országba, ahova a nap nyugodni tér éjszaka, ahol bölények élnek a tágas síkságokon. Vissza a Nagy Folyóhoz. Senki se tudja feltartóztatni Uncas népét. Ők a föld urai.

Egy falu jelent meg a fiú előtt. Egy indián falu. Sivár, üres utcák. Szegényes sátrak. Egy sötét, sovány arc bukkan elő. Szó sincs tolldíszről. Odabent a sátorban egy indián asszony. Maga elé mered ölbe ejtett kézzel.

A falu eltűnt.

Az ablakhoz vitte a könyvet. Így mégiscsak más. Így mégiscsak jobban lehet látni. Egészen közel tartotta az ablakhoz. De hát itt is csak azt kellett olvasnia. Népünk büszkesége, miért hagytál el bennünket!

Hirtelen megpillantott valamit.

A fehér lap!

A fehér lap a belső borítón! Az takarja el a regény végét. Az igazi végét! Hát persze! Ott az igazi vége!

Csakhogy leragasztották. Mégpedig alaposan. Hogy ne lehessen elolvasni! Hogy ne lehessen megtudni!

Na jó!

Hát akkor most lássunk hozzá! Uncas ügyességével, Magua ravaszságával. Igen, most az is fontos. A ravaszság. Nem lehet csak úgy nekiesni!

Ráfektette a könyvet az asztalra.

Óvatosan indított. Megkaparta a papír alját. Lent, a saroknál a körme hegyével. Indián ravaszsággal.

Egy ujjal dolgozott.

A másik négy a levegőben. Vártak. Még várakoztak. Négy begörbült karom. Enyhén remegtek. Türelmetlenül. Mi az? Nekik semmi se jut? Leereszkedtek. Visszahúzódtak. Még jobban begörbültek. Lecsaptak a papírra.

A papír nem adta meg magát. Szakadozottan, foszladozva, de még mindig a borítón.

Hullottak a papírdarabkák. Az asztalra, a fiú kezére. Beleragadtak az ujjak közé. Nem lehetett lefújni, levakarni. Valósággal odatapadtak.

Barnásvörös foltok a leszaggatott papír mögött. Koszladt, fénytelen foltok. És mégis olyan csúfondárosak.

A körmök visszahúzódtak. De csak egy pillanatra. Megint lecsaptak. Karmoltak, téptek, szaggattak. Erőtlenül lehulltak.

Beszakadt körmök. Meghasadt körmök.

Újabb támadás. Kétségbeesett, eszelős roham.

A vége! Az igazi vége!

 

A fal felé fordulva fekszik egy férfi. Elvékonyodott díványon, pokrócba csavarva. Nem néz fel. Nem mozdul. Úgy fekszik összezsugorodva.