Csutak színre lép

Üres pasztásdoboz gurult végig az utcán. Mögötte egy fiú ment zsebre dugott kézzel, nyakas pulóverben és amolyan kis kobaksipkával a feje búbján. Cipője orrával rugdalta, pöckölte a dobozt, egyik lábával a másiknak passzolgatta. Ha éppen el akart gurulni: egy mozdulat oldalról, és a doboz már megint a járda közepén! Volt ebben valami művészies, akárcsak abban, ahogy a fiú – ámbár föl se nézett – mégis kikerülte a gyerekkocsikat meg egy szatyros nénikét.

Egyébként csupa figyelem volt az arca. Semmi, de semmi nem érdekelte, csak a pasztásdoboz.

Hirtelen bekanyarodott egy kis utcába. Oldalt lépett, és már lent volt a kocsiút közepén.

Előrerúgta a dobozt, utána száguldott. Csel jobbra – csel balra! A kocsiút egyik oldaláról a másikra táncolt, mintha önmagát akarná átjátszani, egy autó alatt is átlőtte a dobozt, hogy aztán megint előrevágtasson.

És akkor egy láb rálépett a pasztásdobozra.

– Állj!

A kobaksipkás megállt ott a kocsiút közepén, mintha megmerevedett volna. Mint aki igazán nem is tudja, mi történt. Mint aki nem is tudja, honnan jön az a gúnyos, reszelős hang.

– Nálatok ez a labda?… – A láb végtelen megvetéssel arrább pöckölte a dobozt.

A kobaksipkás csak a lábat nézte. Mintha az beszélne hozzá. A kopottas cipő, a lötyögő harmonikaharisnya, az agyonkarcolt térd.

– Azzal te ne törődj, hogy nálunk milyen a labda! – mondta a kobaksipkás. – A doboz mindenesetre az enyém.

– De csak amíg el nem rúgom.

– Próbáld meg! – A kobaksipkás még mindig nem nézett föl.

Nevetés volt a válasz. Kellemetlenül csikorgó nevetés. A láb a levegőbe rándult, már benne volt a rúgás mozdulata, de aztán félúton megállt, gunyorosan.

– Izgulsz… mi… izgulsz?

A kobaksipkás végre fölnézett abba a csontos, fekete arcba, és azt mondta:

– Unalmas vagy.

A másik hátratántorodott, mint akit mellbe löktek. Beszívta a száját, úgy kérdezte:

– És ha elrúgom ezt a vackot? – Megint pöccintett egyet a dobozon.

– De nem rúgod el.

– Nem? Aztán miért nem?

– Mert megverlek.

Ez igazán egyszerűen hangzott. A kobaksipkás csak úgy mondta csöndesen, mint aki igazán nem haragszik erre az idegen fiúra. Annak megrándult az arca.

– És ha fordítva?! – vágta oda kihívóan. A lába azért szépen leereszkedett a doboz mellé.

Akkor a kobaksipkás tudta, hogy nagy baj már nem lehet. A másik érezte, hogy valami nincs rendben, és hallatlan fölénnyel megjegyezte:

– Nem szeretem az utcai verekedést! Mindjárt körülállják az embert, megbámulják. Az más, ha, mondjuk, a téren akadunk össze… Itt a téren…

De a kobaksipkás mintha meg se hallotta volna.

– …akkor megtudnád, ki az a Nagyvilági Főcső! – Elhallgatott. Várta a hatást.

A kobaksipkás szerényen bólogatott.

– Esz a penész, hogy most már sose tudom meg, ki az a Nagyvilági Főcső, de ha kimennénk a térre… ha mégis kimennénk a térre, akkor te is megtudnád, ki az a Színes Géza. – És önmagára bökött.

Ezt már Főcső se ereszthette el a füle mellett. Először is végignézett Színes Gézán. Olyan fitymálóan, mintha tulajdonképpen itt helyben laposra verhetné, fölkenhetné a járdára… de hát… – És végül csak legyintett.

– Ezért menjek most a térre?

– Igazán csak pár lépés! – Géza lehajolt, Főcső orra előtt fölemelte a pasztásdobozt, és arcátlan nyugalommal kezdte letisztogatni. Úgy a pulóvere ujjával. A dobozra lehelt, sikálta, fényesítette, aztán Főcsőre nézett. Igazán várni lehetett, hogy a következő pillanatban Főcső arcára is rálehel, és azt kezdi tisztogatni. De nem! Szépen zsebre tette a dobozt, és kedvesen mosolyogva csak annyit mondott:

– Ha megengeded…

Főcső félig lehunyta a szemét, és nagy kegyesen bólintott.

– Tőlem… – Váratlanul felcsattant a hangja: – Tőlem akár szedheted is a sátorfádat!

Színes Gézának ez nem volt olyan sürgős. Elnézett Főcső feje fölött.

Úgy elbámészkodott, mint aki tulajdonképpen csak most veszi észre, hová is került. Kockadoboz zöld ház a sarkon, erkély erkély alatt, az egyiken éppen szőnyeget porolnak. Majd egymásba roskadó kis szürke házak… és az utca neve… az utca neve…

– Vay Ádám utca, ha éppen érdekel! – Főcső úgy nézett Gézára, mint aki valahonnan az eszkimók közül került ide. – Sosem hallottál a Vay Ádám utcáról? – Szünet. Aztán ha lehet, még fölényesebben: – Sosem hallottál a Vay Ádám utcai fiúkról?

Mindenki más elsüllyedt volna szégyenében, de Géza csak a fejét ingatta.

– Sosem.

Mire Főcső végtelen megvetéssel:

– Fogadni mertem volna! – Várt egy kicsit, majd fennhangon hozzátette: – Ha a téren meghallják, hogy jönnek a Vay Ádám utcai fiúk, mindenki elpucol!

Géza vállat vont.

– Azt mondod?…

Főcső végigmérte Gézát. „Ugyan, mit is akarok ettől a nyakaspulcsistól? Legokosabb lenne sarkon fordulni és faképnél hagyni.” Körülbelül ez volt a tekintetében. De mégiscsak tovább magyarázott a „nyakaspulcsisnak”.

– Mindenki tudja, hogy a Vay Ádám utcában vannak a legjobb rollerosok.

– Vagy inkább az Ér utcában.

Ezt megint csöndesen szúrta oda Színes Géza. A fejét féloldalt hajtotta, szinte bocsánatkérően, mint aki nagyon sajnálja, de hát igazán nem tehet róla, hogy az Ér utcai rollerosok…

Főcső felkapta a fejét. Vékony, hegyes orra szinte belefúródott a levegőbe.

– Ér utca… – ismételgette. – Ér utca… – Olyan képet vágott, mint aki abban is kételkedik, hogy egyáltalán van-e ilyen nevű utca.

Géza segített. Kedvesen, szolgálatkészen.

– Ó, nincs is olyan messze! Levágsz a Népszínház utcán, és akkor már csak pár sarok.

Főcső a fejét ingatta. Valami végtelen messzeségből nézett Gézára.

– Azt hiszem, mégse vágok le a Népszínház utcán! Ezért talán nem vágok le. Különben is, ha olyan híres az a… bocsáss meg, nem emlékszem.

– Ér utca. Fölírhatom.

– Ne fáradj! – legyintett. – Szóval csak annyit, hogy még sose hallottam a te Ér utcádról. Jól mondtam?

Géza rábólintott. Kedvesen.

– Jól mondtad. De hát én se hallottam a Vay Ádám utcáról, még kevésbé a Vay Ádám utcai fiúkról… rólad meg aztán egyáltalán soha!

Az megint oly mereven biccentett, akárcsak egy bálvány.

– A Vay Ádám utca futballcsapatával ki se mernek állni!

Mire Géza készségesen:

– Az Ér utcaiak bármikor!

– Hány gól előnyt adjunk?

– Inkább hozzatok zsákot, hogy legyen miben hazavinni a dugókat!

Mielőtt Főcső kitáthatta volna a száját, a járdáról, mint egy szavalókórus, felhangzott a kiáltozás:

– Hagyod ezt?! Hagyod ezt?!

Géza oldalt kapta a fejét.

Három fiú ugrált a pék kirakata előtt, mintha láthatatlan dróton rángatnák őket. Nem néztek se Gézára, se Főcsőre, csak valahova a levegőbe kiabáltak.

– Mit akar itt ez a fiú? Tanítsd meg tisztességre, Főcső! – Közben egy percig se hagyták abba az ugrálást.

– Hagyod ezt?! Hagyod ezt?!

Főcső legyintett.

– Elég volt, Nacsaszta!

Nem lehet tudni, melyikük volt a Nacsaszta, mert mindhárman elhallgattak. És már nem is ugráltak. Leléptek a járdáról, és egyenként elvonultak Színes Géza előtt. Először a bőrsapkás, birkaképű fiú. Mereven belebámult Géza arcába, aztán hirtelen fölrántotta a karját, és igazított valamit a sapkáján.

– Megijedtél?…

A következő fiúnak mintha felcsavarták volna a szemöldökét. Így aztán az egész arca valahogy dugóhúzóra emlékeztetett. Ő is jól belenézett Géza képébe. Fölrántotta a kezét, egészen Géza orráig, aztán a csuklójára nézett, a csupasz csuklójára, mintha órája volna.

– Negyed hat… – És azzal továbblépett.

Alacsony, füstös képű fiú volt a harmadik. Fenyegető képet akart vágni, de Géza mégis azt várta, hogy a következő pillanatban kipukkan belőle a nevetés. Hirtelen Géza felé kapott.

– Mit izgulsz?! – Most aztán valóban kitört belőle a nevetés.

Géza várt egy darabig, aztán Főcsőhöz:

– Ezek a Vay Ádám utcaiak?

Az rábólintott.

Ebben a pillanatban a birkaképű lekapta bőrsapkáját, szívéhez szorította és meghajolt.

– Nacsaszta!

A dugóhúzóarcú:

– Radó Vencel!

A füstös képű:

– Fedecs!

Géza megint Főcsőhöz fordult.

– Ezektől futnak el a téren? Ezek a legjobb rollerosok? – Mielőtt még Főcső felelhetett volna: – Csak azért, mert elég ócska trükkjeik vannak. Ilyen trükkökkel nálunk eláshatják magukat. – Aztán rém kedvesen: – Persze más az Ér utca, és más a Vay Ádám utca.

Nacsasztáék megmozdultak, és megmozdult a Nagyvilági Főcső is.

De akkor már Színes Géza kifelé hátrált. Közben lassan, szinte tagolva mondta:

– Csak jöjjetek ki az Ér utcába! Szívesen látunk benneteket! Bármikor kiállunk veletek! Bárhol és bármikor! Most viszlát!

Azzal kint volt a Vay Ádám utcából.

 

 

Csiriz a Híradó mozinál kapta el Drugics Cézárt. A kissé kövérkés Drugics éppen Az évszázad mérkőzésére (magyar-angol 6:3) akart jegyet váltani, amikor Csiriz megfogta a karját.

– Most akarsz moziba menni?

Cézár belebámult abba a vékony arcba.

– Miért ne mennék moziba?

Drugics Cézár mögött tömött sor nyomult előre a pénztár felé. Jobbról kilógott egy láb, balról egy kisfiú gurult előre, akárcsak valami szőrcsomó. Egy kalauznő karján éthordó lógott. Egy szemüveges fiú házi feladatát csinálta, olykor felnézett, és szinte öntudatlanul lépkedett előre. Egy biztos: mindenki markában szorongatta a pénzt. Már igazán szerettek volna bent lenni, mert hogy Az évszázad mérkőzéséről lemaradjanak, no nem, hát arról aztán szó se lehet! És akkor ott a pénztárnál Drugics Cézár, ahelyett, hogy jegyet váltana, leáll beszélgetni!…

Forintjával az üveglapon kopogott, miközben újra megkérdezte:

– Tulajdonképpen miért ne mehetnék moziba?

Csiriz helyett a pénztárosnő szólalt meg abból a kis kerek lyukból:

– Váltasz jegyet, fiacskám, vagy nem váltasz jegyet?

A sorfal meg, mintha csak erre várt volna:

– Igaz is! Miért tartja föl az embert?!

– Micsoda szemtelenség!

– Talán miatta ne jussak be?!

Ilyen hangok röpködtek. Egy nyak merész ívben kihajolt hátulról.

– Verekedés? Vagy elloptak valamit?

– Semmi verekedés – intett Cézár –, és nem is loptak el semmit, csak a barátom azt mondja…

– …hogy gyere már! – Azzal Csiriz elrántotta Cézárt a pénztár elől.

A fehér bajuszos, rezgő fejű bácsi, aki Cézár mögött állt, majd beesett a pénztár ablakába. Mögötte meglódult a sor.

– Na végre!

– Csak hogy elment!

Drugics Cézár meg csak nézte, nézte, hogy önti el a hullám a pénztárakat. Majd hirtelen Csirizhez fordult.

– Tulajdonképpen prézlire kéne, hogy verjelek. Tulajdonképpen vegyes felvágottat kéne csinálnom belőled. – A sorfalra mutatott. – Most nézd! Mikor kaphatok jegyet?!

Csiriz csak legyintett.

– Nem izgalmas.

Drugics Cézár erre már nem is tudta, mit mondjon. Csöndesen, szinte suttogva ismételte:

– Nem izgalmas? Az évszázad mérkőzése?

– Ahhoz képest, ami Színes Gézával történt! – vágta rá Csiriz.

– Mi történt Színes Gézával?

Kipördültek az üvegajtón, és Csiriz már az utcán felelt:

– Színes Géza a Vay Ádám utcában összeakadt egy fiúval.

Cézár megfogta Csiriz kabátgombját. (A gomb abban a pillanatban szerényen levált a kabátról.)

– Miféle fiúval? És hol van a Vay Ádám utca?

Csiriz nem felelt mindjárt. Előbb kivette a gombot Cézár kezéből.

– Még csak az kéne, hogy elvesszen! Ekkora nagy lógombot varrna a helyére a mamám! Ő már ilyen… A szürke harisnyámat zölddel meg pirossal stoppolja. – Megfordult, felemelte a lábát, és mutatta is a piros ablakot a szürke harisnya sarkán.

– Jó, jó, de mi volt a Vay Ádám utcában?

– Irtó verekedés.

– Megverték Gézát? – kérdezte Cézár.

– Vagy inkább ő azt a Vay Ádám utcait! – bólintott rá Csiriz.

– De hát hogy… hogyan? Amikor Színes Géza sose verekszik az utcán. Tudod, milyen.

Csiriz rántott egyet a vállán.

– Ha egyszer belekötöttek!

– Belekötöttek? – Cézár olyan képet vágott, mintha a következő percben már rohanna is a Vay Ádám utcába. De csak a sarki bódéhoz rohant.

– A tökmagból!

Aztán Cézár belemarkolt a zacskóba, és köpködte a tökmagot. Csiriz is belemarkolt a zacskóba, és ő is köpködte a tökmagot. Így vonultak az utcán.

– A másik kezdte – bólintott Csiriz. – Azzal kezdte, hogy a Vay Ádám utcába csakis az teheti be a lábát, akinek ő erre külön írásos engedélyt ad. Aláírással és pecséttel ellátva.

Cézár majd leejtette a zacskót.

– Ez aztán pofátlanság!

– Géza is azt mondta.

– És a Vay Ádám utcai?

Csiriz belemarkolt a zacskóba, úgy felelt:

– Egyszerűen elállta az utat Géza elől.

– És Géza?

– Nem fordult vissza, gondolhatod.

Ez olyan jelentőségteljesen hangzott, hogy Cézár már nem is tudta, mit kérdezzen. Egy pillanatra még a tökmagról is elfeledkezett.

– Nahát! – suttogta. Észre se vette, hogy Csiriz két ujja szerényen belecsúszik a zacskóba. – Nahát! – Szinte maga előtt látta a verekedést. Kezdve azon, hogy a Vay Ádám utcai, mint egy fal, elállja az utat Színes Géza elől. Színes Géza meg nekiugrik. Aztán már egy csomóban kavarognak. Körülöttük füstölög az utca. Hirtelen dühös mozdulattal begyűrte a zacskót.

– Az ujjam! – ordított fel Csiriz, mert Cézár a zacskóval együtt az ujjait is megnyomorgatta.

– Máskor szólj előbb!

– Majd kérvényt nyújtok be! – Csiriz sértődötten fújta az ujjait.

– Csak azt szeretném tudni, hogy miért nem mehetek moziba – kérdezte egész váratlanul Drugics Cézár. – Ha verekedés volt, hát verekedés volt! Ezen már nem segíthetek.

Csiriz az első pillanatban szólni se tudott a felháborodástól. Aztán végül is kibökte:

– De hát Színes Géza összehívott bennünket az Ér utcába!

– Miért nem ezzel kezdted? – És Drugics Cézár már át is vette az irányítást. – Percet se veszíthetünk, hiszen lehet, hogy Géza már kint is van! Mindenekelőtt elő kell kerítenünk Csutakot és Nagy Bélát.

– No meg a húgocskádat – tette hozzá Csiriz.

Cézár erre olyasmit morgott, hogy az nem éppen a legfontosabb.

Ebben a pillanatban kék mackós lány perdült eléje, korcsolyával a vállán. Igazán olyan hirtelen, mintha az ég hidegkék lapjáról pottyant volna le.

– Éppen rólad beszélgettünk, Ági! – bólintott Csiriz. Még mondott volna valamit, de ahogy a lány arcába nézett, egyszerre elnémult. Két villogó fekete szem volt az az arc. Lángolt az az arc.

– Moziban voltatok?! – A korcsolya fenyegetően megcsörrent. – És nekem nem szóltatok?…

Ági közben csak Cézárra nézett. Az széttárta karját.

– Azt se tudtam, hol vagy! Éppen most akartunk megkeresni. Igaz, Csiriz?

Mire Csiriz szolgálatkészen:

– Csak nem gondolod, hogy kihagyunk a moziból?

– Mint múltkor A dzsungel titkából! – vágta rá Ági. – Vagy talán azt is velem néztétek meg? De amikor koribérletet kell váltani, akkor megtaláltok! A rekeszért is én fizetek be! Ha nem megy a házi feladat: „Ági, légy szíves…” De ha moziba mentek, akkor nem tudtok szólni!

– Először is nem voltunk moziban! – vágott közbe a bátyja. – Másodszor pedig, ha éppen tudni akarod: mindenki az Ér utcába! – Ez már elsöprően hangzott. Drugics Ági egy pillanatra elhallgatott, aztán csak annyit kérdezett:

– Géza is ott lesz?

– De mennyire! – vágta rá Csiriz. – Ő hívott össze bennünket!

– Merthogy megtámadták a Vay Ádám utcában! – harsogta Cézár. – Legalább hárman mentek rá… de lehet, hogy öten!

Cézár valósággal magával ragadta a másik kettőt. Közben ilyeneket kiabált:

– Ez bosszúért kiált! Bosszúért! Egy Ér utcait nem lehet csak úgy megtámadni! Ági, igazán vehetnél abból a nápolyiból!

Ági vett a nápolyiból, aztán továbbszáguldottak.

A lány csak egy szűk kis utcában kérdezte meg:

– De hát miért kerülünk ekkorát?

– Mert beugrunk az iskolába! – felelte Cézár. – Tízet egy ellen, hogy Nagy Béla megint a bélyegszakkörben kotlik! De már itt is vagyunk.

– És Csutak? – kérdezte Ági, ahogy fölszaladtak az iskola széles lépcsőjén.

– Á, azt nem is érdemes keresni – legyintett Csiriz. – Csutakba úgyis belebotlik az ember… hol az utcán, hol a tér sarkán.

 

 

Cézár a folyosó végén megállt egy ajtó előtt. A homályos sarokban üvegszekrény, kitömött bagollyal a tetején. Cézár fölnézett a bagolyra, és azt mondta:

– Tisztára az Uhu.

– Miféle Uhu? – kérdezte Ági.

– Hát Jánossy tanár úr! – Cézár lenyomta a kilincset, és bekukkantott az osztályba. A másik kettő majd átesett a vállán.

– Béla! – suttogta Cézár.

– Béla! – suttogta Csiriz.

– Béla! – suttogta Ági.

Odabent felemelkedett egy fej.

– Mi a csudát akartok? – Pisze orrú, szemüveges fiú jött feléjük. Oly tétován, mint aki egy könyvből bújt elő. Mielőtt még kérdezett volna valamit, Cézár az arcába lehelte:

– Rendkívüli gyűlés az Ér utcában!

– De azért a kabátomat fölvehetem? – Béla egy pillanatra eltűnt, de csak azért, hogy aztán kabátban és sálban álljon előttük.

– Képzeljétek! Vilmányi azt mondta, hogy a Borneóm nem ér meg két Celebeszt…

– Már megint a bélyegek! – csóválta fejét Csiriz.

– És éppen most! Ilyenkor…

Béla hol az egyikre, hol a másikra bámult.

– Miért? Mi történt?

– Mi történt?… – suttogta Ági. – Ilyet kérdezni! Amikor Színes Géza egyedül küzdött meg egy egész utcával! Amikor Színes Géza egyedül végigvert egy egész utcát!

Nagy Béla eltátotta a száját, és az a bizonyos Vilmányi egyszerre elsüllyedt a bélyegeivel együtt.

– Géza? Egy egész utcát? Színes Géza?

– Majd elmondja ő maga! – bólintott rá Ági.

Rohanás le a lépcsőn. Kint az utcán Csiriz még egyszer megkérdezte:

– Nem ugrunk fel Csutakért?

– Fölösleges – legyintett Drugics Cézár.

– De hátha mégse akadunk vele össze…

– Főleg ha már egyszer itt van!

Szemben a sarkon valóban ott állt Csutak. Sápadtszőke fapofa, két szódásüveggel a kezében. Cingár alakja szinte elveszett a lehetetlenül bő kabátban.

Drugics Ági csak nézte egy darabig, aztán odaszólt Cézárnak:

– Azt hiszem, már a papája is ebben a kabátban járt.

– De még a nagypapája is!

– Családi kabát! – nevetett Csiriz, és a járda széléről integetett. – Csutak! Csutikám! Gyere át!

– Mindjárt! – Csutak ott a másik oldalon megindult az üvegeivel. Majd váratlanul megtorpant. – Nem lehet! – kiabálta.

Azok meg egymásra néztek. Igazán mintha megkukultak volna. Ági szólalt meg először:

– Még ilyet! Elment az esze!

Cézár dühöngve:

– Csökönyös öszvér! – Átordított: – Ne mókázz, Csutak! Nincs időnk.

Csiriz tölcsért formált a tenyeréből.

– Mindenki az Ér utcába!

Csutak éppen eltűnt egy teherautó mögött. Aztán mintha csak magával vitte volna az autó, egyszerűen nem volt sehol.

– Elsüllyedt – hüledezett Csiriz.

– Miért süllyedt volna el? – vonogatta vállát Nagy Béla. – Még sose hallottam, hogy valaki csak úgy elsüllyedt volna.

– Főleg ha ott sétál, ni! – Cézár a járda szélén szaladt. – Csutak! Átjössz, vagy nem jössz át?…

Csutak akkor már jó darabon előrement a túlsó oldalon. Most megállt és visszakiáltott:

– Még bácskait kell vennem!

– De amikor Színes Géza azt mondta, hogy mindenki legyen kint az Ér utcában!

– De amikor a papám úgy szereti a bácskait!

– Fújd föl magad! – ordított Cézár. Majd a többiekhez, kicsit csöndesebben: – Hát akkor Csutak nélkül megyünk és kész…

– Ha neki a bácskai fontosabb – dörmögte Csiriz.

Egy darabig szótlanul kísérték Csutakot, persze a másik oldalon. Olykor átpislogtak, hogy talán mégis… De nem! Csutak csak vonult az üvegeivel. Aztán egyszerre csak ott voltak mellette.

Cézár elvette tőle az egyik üveget.

– Még összetöröd.

– Amilyen mafla vagy – nyúlt Csiriz a másik üveg után.

– Mi lesz az Ér utcában? – kérdezte Csutak, ahogy megállt a bolt előtt.

– Te csak törődj a bácskaival! – mordult rá Ági. Aztán még mielőtt a fiú egy szót is szólhatott volna, hozzátette: – De hogy éppen téged küldjenek le vásárolni! Lefogadom, hogy fogkrémet veszel bácskai helyett. Mennyi bácskait mondott a papád? Tessék? Még kenyeret is?

Ági elragadta Csutaktól a pénzt, és korcsolyáival bevágtatott az üzletbe. Utána Cézár és Csiriz az üvegekkel.

Csutak meg odakint Nagy Bélára nézett.

– Csak tudnám, hol kapok sportlapot…

Nagy Béla összehúzta a szemöldökét.

– Patikában. Ruházati boltban. Áruházban. – Kirobbant: – Hát mit gondolsz, hol?! Add már ide azt a pénzt! – Azzal a sarki újságoshoz vágtatott. A következő pillanatban már ismét Csutaknál volt, és a „családi kabát” belső zsebébe gyűrte az újságot. Belekiabálta a barátja arcába: – Sporthíradó! Tessék.

– Húsz deka bácskai!

– Üveg szóda!

– Még egy üveg szóda!

Ágiék egyszerre tódultak ki az üzletből. Jól megpakolták Csutakot.

– Most aztán gyerünk! – vezényelt Cézár.

Átvágtattak a kocsiúton. Egy utca, még egy utca… Végre feltűnt a hosszú, barna kerítés. A másik oldalon öreg szerelőműhely állt. Egy pont elvált a faltól, s egyre nőtt, nőtt, ahogy feléjük jött.

– Örülök, hogy végre itt vagytok.

– De Géza… – nyögte Csiriz.

– Jaj, Géza, hát te már itt vagy? – csörögtek Drugics Ági korcsolyái.

– Nem is olyan rég jöttem – szabadkozott Géza.

– Igazán örülök! – nevetett Ági. – Mert nincs rosszabb, mint ilyenkor télen hidegben ácsorogni.

– Még jó, hogy nincs is olyan hideg – nevetett Csiriz.

Cézár nekividámodva:

– Tartós enyhe idő. A rádió bemondta.

Géza várt egy kicsit, majd csak ennyit kérdezett:

– Befejeztétek?

Csönd lett. Csupán Ági korcsolyái csörögtek, meg Csutak üvegjei koccantak néha össze – szólni egyikük se szólt.

Színes Géza felemelte a hangját:

– Ér utcaiak! Tudjátok jól, hogy nem szeretem húzni az időt. Éppen ezért kerek perec megmondom, miről van szó. – Kis szünet, majd emelt hangon: – Azt hiszem, rövidesen vendégeket kapunk!

Csiriz megvakarta a fülét.

– Aztán miféléket?

Géza rábólintott.

– Ez az! Miféléket? – Újabb szünet. – Azt hiszem, hallottatok már a kalandomról. Hogy mi történt velem a Vay Ádám utcában.

Csutak, miközben a szódásüveg kapszliját piszkálgatta, megvonta a vállát.

– Egy kukkot se hallottam az egészből.

Színes Géza úgy nézett Csutakra, hogy az legszívesebben elsüllyedt volna az üvegeivel együtt.

– Lehet, hogy éppen te semmit se hallottál. Lehet, hogy a te füledbe nem jutott el, hogy a Vay Ádám utcában összeakadtam a Nagyvilági Főcsővel!

Ági elámult.

– Nagyvilági Főcső?!…

– Irtó erős fiú – bólintott Géza. – Ha a téren meghallják, hogy jön a Nagyvilági Főcső, mindenki elpucol.

Ági elragadtatva:

– De te nem szaladtál el!

– Nem emlékszem rá, Drugics Ági, hogy valaha is elfutottam volna. – Géza várt egy kicsit, majd hozzátette: – Még akkor se, ha négyen támadtak rám, mint most a Vay Ádám utcában.

Cézár lehunyta a szemét, úgy suttogta:

– Négyen – egy ellen! Az anyja Vay Ádám utcaiak!

Béla tanárosan megjegyezte:

– Így nem szokás verekedni.

Csiriz alig hallhatóan:

– Képzelem, mi lehetett…

Csutak kifröcskölt egy kis szódát.

– Négy, az több mint egy. – De ahogy Ági ránézett, megint elnémult.

– Négy, az több mint egy – ismételte Ági. – Géza mégis elbánt velük.

– Hozzám se mertek nyúlni!

– Hát nem volt verekedés? – kérdezte Cézár kissé csalódottan.

– Mondom, hogy hozzám se mertek nyúlni. Bezzeg ha látták volna, hogy begyulladok…

– Ha például Csutak lett volna a helyedben! – nevetett Csiriz.

– Most nem az az érdekes, hogy mi volt a Vay Ádám utcában – mondta kis szünet után Géza –, hanem hogy mi lesz az Ér utcában… Igen, hogy mi lesz az Ér utcában, ha Nagyvilági Főcső meglátogat bennünket!

– Majd megkapja a magáét! – vágta rá Drugics Cézár. – Ő is meg a barátai is. Megnézhetik magukat!

Mondott még valamit, de Géza leintette:

– Állj! Úgy látszik, nem tudjátok, kik azok a Vay Ádám utcaiak! A legjobb rollerosok. A futballcsapatuk veretlen. Arról se hallottam, hogy ródlizásban legyőzték volna őket. És én mégis azt mondtam Főcsőnek… – Emelt hangon. – „Főcső! Mi, Ér utcaiak, bármiben és bármikor kiállunk veletek!”

Az Ér utcaiak most mintha megnémultak volna. Drugics Cézár hümmögött:

– De hisz ez annyit jelent, hogy kihívtad őket!

Géza összefonta mellén a karját, és nekidűlt a kerítésnek.

– Annyit jelent, hogy a ti nevetekben versenyre hívtam ki őket! Bármiben és bármikor…

Ez volt az a pillanat, amikor Csutak megszólalt:

– De hát mikor és miben?

– Lehet, hogy még ma itt teremnek – bólintott Színes Géza. – Lehet, hogy holnap, lehet, hogy holnapután. És hogy miben? Nézz körül, Csutak! Mit látsz? – És mielőtt még Csutak felelhetett volna. – Havat. Körös-körül havat. Tehát aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ródliversenyben!

Ági korcsolyái elragadtatva csörögtek.

– Géza! Hogy te mindent így eltalálsz!

– Való igaz – tette hozzá Nagy Béla. – Ilyenkor nem lehet focizni. Rollira még csúszós a pálya… marad a ródliverseny!

Mire Géza kimondta azt, amire mindnyájan gondoltak:

– Szemlét kell tartanunk a raktárban!

Az Ér utcaiak bevonultak a régi szerelőműhelybe. Öreg, elhagyott műhely volt ez. Amolyan lomtárféle, néhány ócska autóroncs vázával. Az egyik már nem is volt egyéb leszakadt sárhányónál.

– Valamikor versenyt nyert – szólt Csutak.

– Miért éppen ez? – kérdezte Ági.

Csutak valami olyasfélét említett, hogy a papájától hallotta. Az autóval később valami baj történt, a versenyzője meg is halt. Oldalról rohantak bele a kocsiba, hogy ne nyerhessen. Előre ki volt csinálva…

– Hagyjuk ezt, Csutikám! – vágott közbe Cézár. – Inkább azt nézzük meg, mi van a ródlikkal.

A ródlik. Ott voltak szépen egymás mellett a sarokban. Az egyik oly pici, akárcsak valami doboz. A másiknak meg merészen fölfelé kunkorodó a karfája. Olyan, akár egy harckocsi. Oldalán a név: Színes Géza, mellette: Drugics Cézár. És így tovább…

Géza, ahogy a ródliját nézegette, hirtelen felkapta a fejét.

– Csak tudnám, miért sáros itt oldalt!

Mindenki tudta, hogy ez kinek szólt. Csutak is, aki különben már leereszkedett a maga kis dobozára, és most széttárta a karját.

– Amikor több mint egy hete verseny volt a Bosnyák téren! És… és… amikor én saját kezűleg tisztogattam le a ródlikat.

– Az biztos, hogy Csutak rendben tartja a ródlikat! – mondta Nagy Béla.

– Kösz’ szépen, Béla – bólintott Csutak –, de azért az se lenne utolsó, ha egyszer már engem is indítanátok.

– Még csak az hiányzik! – nevetett Cézár. – Múltkor is a hasadon csúsztad végig a Fiumei utat…

Csutak az üvegeire nézett. Megint csak úgy érezte, jobb lett volna meg se szólalnia.

– Nem baj… – legyintett Géza. – A ródlikat azonban rendben kell tartani.

– Az a baj – dünnyögte Csutak –, hogy a papám kibelez, mert még mindig itt vagyok a bácskaival.

Ezt persze senki se hallotta. Csutakra egyébként se nagyon figyeltek, megszokták már az örökös dünnyögését, és most különben is Színes Géza beszélt:

– Holnap edzést tartunk! Egyelőre még csak itt az Ér utcában. Aztán válogatótréning következik az Ördög-árokban.

Ági repesve:

– Mikor lesz az, Géza?

– Kellő időben azt is megmondom. Nem lehet mindent így egyszerre. – Géza arca roppantul gondterhelt volt. – Holnap a színjátszókörben kell lennem. Próba a Liliomfiból. – A fejét csóválta, majd egész váratlanul megjegyezte: – Éhes vagyok.

Cézár fölragyogott.

– Tudod-e, hogy én is? Érdekes, hogy ha bármiféle versenyről van szó, mindjárt megéhezek!

Csutakra néztek.

Csutak pedig azonnal belenyúlt „a családi kabát” zsebébe. Egyik zseb a másikból nyílt, mint az alagutak.

– Egy kis bácskai – mondta – meg kenyér. „Mindegy gondolta –, most már mindegy. A papa úgyis fölrobban.” Aztán, mint aki még reménykedik valamiben: – De nincs kés. Mivel vágunk, ha nincs kés?

Mire Csiriz:

– Itt a bicskám! Ceruzát is ezzel hegyezek.

Csutak elhaló mosollyal bólintott.

– Igazán pompás…

Ági gyorsan lerakta a korcsolyáját. Kis asztalt rendezett be az egyik ródlin. Szelt a kenyérből, kent a bácskaiból, akárcsak egy igazi háziasszony.

– Csak tessék! Tessék! – kínálta. – Cézár, talán elég lesz egy kenyér is! Géza, ezt neked kentem! Csutak, miért nem jössz ide?

Csutak még mindig a ródliján gubbasztott. Állát tenyerébe dűtve nézte a lakomát.

– Valahogy nincs étvágyam.

Később, amikor már kivonultak a raktárból, és hazafelé kocogtak, Géza ezt mondta:

– Holnap három órára mindenki itt legyen! Te meg, Csutak, írd föl a kerítésre, jó nagy betűkkel, hogy mindenki láthassa: Ródliolimpiász.

– Ródliolimpiász – ismételte Csutak. Egyszerre csak szédült izgalom fogta el. Gondolatban látta a hóval borított domboldalt. A pályát a merész kanyarokkal… ahogy lesiklanak a ródlik… az egyiken Színes Géza, a másikon Drugics Cézár.

– Hajrá, Ér utca!

– Megbolondultál, Csutak! – szólt rá Ági. – Mit táncolsz azokkal az üvegekkel?

– Még fölrobbansz – mondta Nagy Béla.

– Az előbb nem is akart jönni – csóválta a fejét Cézár –, most meg hogy ugrál!

– Fura pók – mondta Csiriz.

Géza nem mondott semmit. Nem volt fecsegő természet.

Csutak pedig előrefutott a kocsiúton és odakiáltotta a kerítésnek, a házaknak, az üres teleknek:

– Hajrá, Ér utca!

 

 

Csutak másnap este ment el az öreg kerítéshez. Többféle krétát rakott a zsebébe: fehéret, kéket, sárgát és pirosat. Már otthon, házi feladat közben elhatározta, hogy a „Ródli”-t fehérrel írja, az „olimpiász”-t kékkel, és az egészet pirossal bekarikázza.

Semmi kétség, mindezt megcsinálhatta volna délután is, amikor a többiek is lent voltak. De Csutak ilyenkor egyedül szeretett lenni. Először is meglepetésnek szánta… (Másnap majd hasra esnek a Drugicsék!) Aztán annak se nagyon örült, ha beleszólnak a dolgába. Mert úgy van ám az, hogy mind ott állnak a háta mögött, és dirigálnak. „Ne fehérrel kezdd, hanem sárgával!” „De igazán milyen csámpásan írod!” „Na persze, akinek ilyen stepszli krétái vannak…” „Nem is kréta az már, csak krétapor!”

Csutak szinte hallotta a nevetésüket.

Hát igen, jobb, ha ilyenkor egyedül van az ember.

A kerítés most félig besüppedt a hóba. Előtte az ócska, fölfelé fordított lavór, mintha csak arra várna, hogy Csutak föllépjen rá.

Csutak fölállt a lavórra, kréták után kotorászott a zsebében, és közben azt mondta:

– Jó estét, kerítés!

Csöndesen mondta, mint aki igazán nem akar zavarni senkit, csak hát mégis úgy van rendjén, hogy ő köszönjön először.

A kerítés egyelőre nem válaszolt, de Csutak tudta, hogy ez azért jólesett az öregnek. Szó, ami szó, roppant sértődékenyek az ilyen öreg holmik. Ezt persze Csiriz nem tudja, de még a Drugicsék se, sőt talán maga Színes Géza se! Igen, egyszerűen a szemébe nevetnének, ha elmondaná nekik, mennyit beszélget a kerítéssel. Azt se hinné el senki, hogy még a nyáron maga az öreg kerítés szólította meg.

Közben már elővett egy krétát, de ahogy ez a nyári dolog eszébe jutott, csak állt a lavór tetején, kezében a krétával, egészen elbambulva, ahogy Drugics Ági mondaná.

Mert az úgy volt akkor, hogy éppen a cukrászdából jött. Igen, Drugics Ágit hívta meg fagylaltra, és Drugics Ági közben egyre csak Színes Gézáról beszélt, végül pedig fölnevetett:

– Lefagylaltoztad az ingedet!

Csakugyan! Piros pötty volt a fehér ingen. Akkor húzta fel először Csutak.

– Eper.

– Az könnyen kijön – nyugtatta meg Drugics Ági. – Még jó, hogy eper.

– Még jó – bólintott Csutak, és csak nézte a foltot.

Aztán Ági hazament, Csutak meg kijött ide az öreg kerítéshez. Hátával nekidőlt, és csak állt, állt… Hogy akkor mire gondolt, arra már igazán nem emlékszik. Talán nem is gondolt semmire, és akkor valaki megszólalt mögötte:

– Mit támaszkodsz rám?!

Csutak azt hitte, rosszul hall. De a hang újra megszólalt:

– Persze, ilyenkor meg se látsz… De arra jó vagyok, hogy mindenféle ostobaságot firkálj rám!

Így kezdődött.

Azóta mindig előre köszön a kerítésnek. Persze csak akkor, ha egyedül van, mint most.

Csutak kezében fölemelkedett a kréta. A kerítésre nézett, és újra megszólalt:

– Igazán ne haragudj, de föl kell hogy írjak valamit.

– Bánom is én! – mondta a kerítés. – Azért vagyok. – Ez meglehetősen ingerülten hangzott.

Bántja valami – gondolta Csutak. De kérdezni nem kérdezett semmit. Majd elmondja az öreg magától is. Így hát csak írta:

– Ródli… (fehérrel) olimpiász… (sárgával).

Még be se fejezte, amikor a kerítés megszólalt:

– Bicskát vagdalt belém.

– Kicsoda? – kérdezte Csutak, miközben a betűket nézte. Egyiken-másikon kanyarított valamit.

– Egy fiú.

– Közülünk? (Na né, milyen pocakos az első ó betű! Majd ledörzsölünk belőle egy kicsit…)

– Nem, nem közületek volt az a fiú – mondta a kerítés kis szünet után. – De hát, úgy látom, te nem is nagyon figyelsz.

– Dehogynem!

Csutak lelépett a lavórról, és elsétált a kerítés előtt.

– Ródliolimpiász – olvasta. Majd kissé hátrálva, újra: – Ródliolimpiász.

Igen, határozottan jól hatott a felírás. Még a Drugicsok se szólhatnak semmit.

– Ródliolimpiász – ismételte csúfondárosan a kerítés. – Ha akarod, még hatvanszor elmondom.

Csutak ebből mindent megértett.

– Dehogy mondd! Éppen meg akartam kérdezni: hogy is volt azzal a bicskázással?

De az öreg, úgy látszik, megharagudott.

– Volt, ahogy volt! Igazán nincs benne semmi különös. És különben se szeretek panaszkodni.

– Azért mégis örülök, hogy nem Csiriz vagy Drugics Cézár vagdalta beléd a bicskát – udvariaskodott Csutak.

– Az nekem teljesen mindegy – mondta a kerítés. – Különben is, ez még mindig nem a legrosszabb. S elhallgatott.

– Sejtem – bólintott Csutak, és azzal ő is elhallgatott.

Kis csönd után a kerítés szólalt meg először:

– Mi is lesz azzal a ródliolimpiásszal?

Csutak egyszerre felélénkült.

– Mi rendezzük! Nem itt, hanem az Ördög-árokban.

Ez megint nem tetszett az öregnek.

– Az Ördög-árokban… persze, az Ördög-árokban! Mert itt már ródliversenyt se lehet rendezni…

– Hát olyan igazi lesiklóversenyt bizony nem! Ahhoz mégiscsak domboldal kell meg mindenféle merész kanyar… – Csutak elhallgatott. Szíven ütötte a szomorúság. Hát igen, lesz domboldal meg mindenféle merész kanyar, de ő sehol se lesz, ő legfeljebb csak valahol hátul szurkol, és rekedtre kiabálja magát.

Igen, erre gondolt Csutak, és sehogy se tudott tovább beszélni a versenyről.

Akkor a kerítés váratlanul megszólalt:

– Senki se tud úgy vigyázni a ródlikra, mint te!

Tulajdonképpen nem lehetett pontosan tudni, hogy ezt mire érti a kerítés, de Csutak szívéből egyszerre elmúlt a szomorúság.

„Drága, öreg kerítés” – gondolta. Aztán csöndesen csak annyit mondott:

– Csöppet se búsulj, hogy nem itt tartjuk a versenyt! Majd töviről hegyire elmesélek mindent.

A kerítés hallgatott, és Csutak érezte, hogy ma már többé meg se szólal. Így hát még egyszer elolvasta, hogy:

– Ródliolimpiász.

Aztán sarkon fordult, hogy indul hazafelé. De csak megállt mozdulatlanul.

– Nem tudsz köszönni? – kérdezte az idegen fiú.

Csutak még mindig hallgatott. Nézte azt a másikat. De igazán milyen füstös képű!… És ha nem is beszél, akkor is úgy ugrál az arca, mintha a vonásai űznék, kergetnék egymást. Már-már attól lehetett félni, hogy az orr egyszerre csak leugrik az arcáról.

Az idegen közelebb jött.

– Így fogadják nálatok a vendéget?

Erre már Csutak is megszólalt:

– Igazán nem tudom, ki hívott!

A másik a cipője orrát nézte, mintha annak felelne.

– Ki hívott? Talán inkább ki küldött?… – Rávágta: – Maga a Nagyvilági Főcső!

Csutak sebesen hátrálni kezdett a kerítés felé. „Verekedésnél legfontosabb, hogy az ember hátulról fedezve legyen” – hallotta valakitől. A kerítésnek vetette hátát, és zsebre dugott kezét ökölbe szorította.

Elszánt képet vágott. „Az ellenfél ne lássa szemedben a félelmet!”

Az idegen fiú megint közelebb jött.

– A Nagyvilági Főcső üzenetét hozom. Mire a nap harmadszor leszáll, hordjátok el innen magatokat! Ezt üzeni nektek a Nagyvilági Főcső.

Csutak majd elszédült.

– Hogy… mi, innen?… Azért, mert Főcsőnek úgy tetszik?

– Azért, mert Főcsőnek úgy tetszik, ezt jegyezd meg magadnak!

– Na, csak ezt hallaná Színes Géza! Csak mernéd a szemébe mondani!

Az idegen gyorsan körülnézett.

– Nincs itt Színes Géza?

– Nincs, és ma már ki se jön.

A másik erre kihúzta magát.

– Akármikor a szemébe mondom! Azt a szót, hogy félelem, nem ismerik a Vay Ádám utcában!

– Az Ér utcában talán igen? – Csutak valósággal a kerítéshez tapadt.

Egy darabig szembenéztek, aztán az idegen a kerítésre bökött.

– Te firkáltad?

– Én – bólintott Csutak.

– Ródliolimpiász – olvasta a másik. Mutatóujját az orrára nyomta, és ezzel egyszerre szétlapult az arca. – Egyszer kihívtuk az Almássy teret, de engem nagyítóval se lehetett fölfedezni!

– Nagyítóval se? – kérdezte Csutak.

– Egyszerűen nem indítottak. Nem volt elég ródli, és azt mondták, hogy akkor már inkább Radó Vencelt dobják be a versenybe! – A fiú vállat vont, és most meg már a tenyerével dörzsölte az orrát, mintha szét akarná kenni.

Csutak meg csak nézte, hogy gyúrja, lapítja az orrát; majd váratlanul:

– Boldog lehetek, hogy a ródlikat őrizhetem.

A másik úgy tetőtől talpig végignézett Csutakon.

– Te sem lehetsz valami nagy szám az Ér utcában!

– Azért még mindig jobb, mintha üzenetekkel küldözgetnének.

Az idegen fölsóhajtott.

– És még a telefonfülkét is én tartom rendben! A Főcső főhadiszállását…

Csutak a kerítésre mutatott.

– Ez meg az én gondom, hogy mindig azt írjam föl, ami kell…

Az idegen fiú a havat rugdalta, és valami olyasfélét morgott, hogy ez se lehet éppen gyönyörűség. Majd hirtelen fölvágta a fejét, és újra megismételte:

– Szóval és tettel: tűnjetek el innen!

Csutak várt egy kicsit, majd kajánul megszólalt:

– Különben lehet, hogy mégis kijön Színes Géza! Légy szíves, mondd meg neki is…

– Arra már nincs időm! – A fiú elindult, de pár lépés után visszaszólt: – Igaz is! Hogy hívnak?

– Csutaknak! Hát téged?

– Engem meg Fedecsnek! – És elszaladt.

– Igazán kár, hogy nem várod meg Színes Gézát! – kiáltott utána Csutak, majd elindult ő is a kerítés mellett.

 

 

– Mit beszélsz? Ki volt ott?!

– Nagyvilági Főcső? Maga a Nagyvilági Főcső?!

– És a többiek is? A Vay Ádám utcaiak…

– Beszélj már!

– Csutak, hallod-e?!

Csutak egyelőre lélegzeni se tudott. Gézáék majd agyonlapították. Pedig még éppen csak annyit említett, hogy tegnap este kint volt egy Vay Ádám utcai. És akkor egyszerre a nyakába ugrottak. Cézár fél mozdulattal lesodorta a földre, és most mind rajta, egy kupacban.

Lépések kopogtak az iskola folyosóján. Távoli, idegen lépések. Valaki megállt mellettük.

– Mi az? „Kicsi a rakás?” Éppen itt kell játszani, az osztály előtt?

Géza fölállt.

– Főleg amikor mindjárt csöngetnek.

– Főleg amikor Ágnes nénié az első óra. – Azzal Cézár is fölállt.

Végre Csutak is fölkecmergett. Még ki se tudott egyenesedni, amikor Géza megfogta a vállát.

– Szóval mi volt tegnap az Ér utcában?

– Hát ahogy éppen fölírtam a kerítésre…

Erre, mint egy kórus:

– Ezt már hallottuk! Újabbat!

– Egyszerre csak ott mellettem az a fiú, a Vay Ádám utcából.

– Főcső? – kérdezte Csiriz.

– Nem Főcső – mondta Csutak –, hanem Fedecs, de azért az se csekélység, ha valaki Főcső üzenetét hozza.

– Csakhogy itt tartunk! – vágott közbe Géza. – És mit üzent Főcső?

Félretolt mindenkit. Úgy állt Csutak előtt, mintha Nagyvilági Főcső egyedül csak neki, Színes Gézának üzenhetne.

Csutak nyelt egyet, végül is kibökte:

– Hogy tűnjünk el az Ér utcából!

Az arcokat mintha valami láthatatlan zsinóron hátrahúzták volna. Géza is, akárcsak valahonnan messziről kérdezné:

– Jól hallottam?

Csutak szaporán bólogatott.

– Ezt kérdeztem én is attól a fiútól. Ugyanezt kérdeztem.

Cézár, mint aki egyszerűen nem talál szavakat:

– Mit jelent az, hogy tűnjünk el az Ér utcából? Miért tűnjünk el az Ér utcából?

– Semmi kihívás? Semmi verseny? – kérdezte Nagy Béla. – Csak egyszerűen tűnjünk el?

Hogy Csutak erre mit felelt, azt nem lehetett érteni.

Felberregett a csengő, és ez a hang mindent betöltött. Géza, Csutak, Cézár, Csiriz és Nagy Béla egy pillanatig ott álltak megsüketülve, megbutulva a csengetésben – aztán mind be az osztályba!

Csutak szerény mozdulattal betolta táskáját az utolsó padba. Még valamikor elsőben ide ültették, és azóta egyszerűen ittragadt.

– Egy, kettő, három, négy – mondta szomszédja, a nagy Zamecsnik, és azzal négy tollhegyet rakott ki a padra. – Ugróversenyt rendezek. Beszállsz?

Csutak belekukkantott a füzetébe. Mint aki nem bízik benne, hogy még mindig megvan-e a dolgozat. (Kukorica Jancsi Iluska sírjánál.)

Ahogy fölnézett, egy arc bámult rá. Egy felháborodott, csodálkozó arc. Színes Gézáé. Ó, Csutak nagyon is jól tudta, mit jelent ez az arc, ez a tekintet! Nem többet és nem kevesebbet, mint hogy ő, Csutak, mit felelt annak a Vay Ádám utcainak. Megadta-e a méltó választ?

Széttárta a kezét, és visszasüllyedt a füzetébe. De se Kukorica Jancsi, se Iluska nem tudott rajta segíteni. Érezte, hogy ég a füle. Ég? Inkább lángol! Pocsék dolog volt. Igen, szájon kellett volna vágni Fedecset abban a pillanatban, ahogy az első szót kiejti! Szinte hallotta Drugics Cézárt: „Beakasztani egy jó nagyot! Lekeverni két egyformát!” Semmi kétség, Drugics Cézár ezt tette volna. Csiriz is. Nagy Béla is, aki pedig igazán utálja a verekedést.

Persze ha ők vannak ott, Fedecs elő se mer állni az üzenettel. Aztán meg… követtel nem lehet verekedni. És Fedecs végül is követségben jött.

Csutak erre a gondolatra felmerült az irkából, de akkor már Géza arca elfordult tőle. Csiriz bámult rá az ablak mellől. Papírgalacsint dobott feléje. Ő meg kibontotta és elolvasta.

„Ma és minden délután riadókészültség az Ér utcában!” – állt a papíron kusza betűkkel.

„Ez nekem szól – gondolta Csutak. – Ott kell lennem, mert különben fabatkát se ér az egész készültség. Ami természetes is, hiszen mégiscsak én beszéltem a követtel!”

Egyszerre reccsentek a padok, ahogy az osztály felállt. Valaki mélyet, nagyon mélyet sóhajtott. Igazán úgy hangzott, mintha maga a tanterem sóhajtana.

– Leülni! – hallatszott elölről.

Újabb reccsenés, és az óra elkezdődött.

 

 

Főcső, a Nagyvilági Főcső bent ült a szétlőtt telefonfülkében. Lábát hanyagul kilógatta az ablakon, és megkérdezte:

– Ki vitt döglött ürgét a Csemegi órájára?

Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs félkaréjban a fülke előtt, egyszerre válaszoltak:

– Te, Főcső! Csakis te…

Főcső, a Nagyvilági Főcső bólintott. Várt egy kicsit.

– Ki bújt a katedra alá a Panni néninél?

Mire Nacsasztáék:

– Te, Főcső! Csakis te…

Főcső ismét bólintott.

– Ki az, aki még soha nem ijedt meg senkitől és semmitől?

– Te, Főcső! Csakis te… – zengte a kórus.

Főcső fölállt, és roppant méltóságteljesen kihúzta magát. Várni lehetett, hogy oldalt bújik ki – hiszen a fülkének egyáltalán nem volt ablaka –, de ő szertartásosan, igenis, az ajtón át lépett Nacsasztáék elé. Mi több! Még óvatosan be is csukta az üveg nélküli ajtót. És most ott állt közvetlenül a három Vay Ádám utcai előtt. Valahogy úgy, mint egy parancsnok a vezérkara előtt.

Végignézett Nacsasztán, Radó Vencelen… Fedecsen is végignézett volna, ha a füstös képű kis Fedecs nem bújik Radó mögé.

– És ti mégis azt hiszitek, hogy én nem merek kimenni az Ér utcába? Hogy nem merek szembenézni azzal a… azzal a… Színes Gézával?

Ezt kérdezte Főcső. Mély fájdalom rezgett a hangjában. Ó, mert nincs is annál szomorúbb, mint ha már a barátai se bíznak az emberben!

Nacsaszta megfogta bőrsapkájának kopott, hosszan lelógó fülét, és az ujja köré tekerte.

– Ki mondta ezt, Főcső?

Radó egy gombot csavargatott a kabátján.

– Magam vágnám szájon, ha valakitől ilyet hallanék!

Főcső elnézett a Vay Ádám utcaiak fölött.

– Mondjátok meg! Most mondjátok meg, Vay Ádám utcaiak: ki mert volna még ilyen üzenetet küldeni? (Ó, senki más, Főcső! Senki más!) Amikor mindenki tudja, hogy az Ér utcaiak nem ijednek meg a saját árnyékuktól. És akkor én, a Nagyvilági Főcső, egyszerűen rájuk parancsolok, hogy mire a nap harmadszor leszáll, hordják el magukat az Ér utcából!

Nacsasztáék elragadtatva:

– Nagyszerű üzenet volt!

– Igazi indián üzenet!

– Senki más nem csinálta volna különbül!

De akkor Nacsaszta halk, sima hangja hallatszott:

– Meg kell jegyeznem, hogy éppen holnap lesz a harmadik napja.

Főcső arca megrándult.

– Tessék? Mit beszélsz?!

– Holnapra el kell tűnniük az Ér utcából – mondta Nacsaszta.

– Holnapra el is tűnnek az Ér utcából! – vágta rá Főcső.

– Semmi kétség, Főcső! – bólogatott Nacsaszta. – De azért mégiscsak meg kéne néznünk.

– Már csak azért is, hogy elfoglaljuk az Ér utcát – mondta Radó.

– Meg hogy mindenki lássa a bevonulásunkat – tette hozzá Fedecs.

Főcső csak legyintett. Senki se tudott így legyinteni a Vay Ádám utcában, de még a téren se. Volt ebben a legyintésben valami megsemmisítő.

– Nem érdekes a bevonulás, és az se érdekes, hogy elfoglaljuk az Ér utcát. Mint már megmondtam, nekem csak az a fontos, hogy Színes Gézáék elhordják magukat.

Nacsaszta még mindig a sapka bőrfülét tekergette.

– De vajon elhordják-e magukat?

– Csak nem képzelitek, hogy…?

Főcső hangja elakadt. Egyszerűen nem tudta tovább folytatni. Még ilyet!… Hogy valaki ne engedelmeskedjék neki, a Nagyvilági Főcsőnek!

– Az Ér utca környékén se mernek majd mutatkozni – mondta Radó.

– Inkább átmennek Budára – mondta Fedecs.

Főcső vállat vont.

– Azért egy kicsit sajnálom őket. Gondoljátok csak el! Most nincs egy rendes helyük…

– Hacsak… – És ez megint Nacsaszta volt.

– Hacsak… – kapta föl fejét Főcső.

Nacsaszta végre elengedte a bőrfület.

– Hacsak ott nem maradtak. – A többiek felé: – Hiszen ők még csak hírből ismerik Főcsőt! De most, ha Főcső maga megy közéjük…

– Nanana – vágott közbe Főcső –, azért nem kell úgy sietni! Mire jó ez a nagy sietség?

Nacsaszta mintha nem is hallotta volna:

– …akkor majd megtudják, hogy ott többé nem nő fű, ahová Főcső ökle lesújt… Vagy ahová Főcső lép… a fene tudja ezeket a közmondásokat!

Radó levegőbe dobta a sapkáját.

– Főcső egyszerűen kipofozza őket az Ér utcából!

Fedecs elragadtatva rúgta Radó sapkáját a sarokig.

– Főcső pocsékká veri őket!

Nacsaszta komoran rábólintott.

– Semmi kétség! Ha véletlenül mégis ott találjuk őket holnap… mondom, ha véletlenül mégis ott találjuk őket… Főcső büntetőexpedíciót indít!

És Főcső, a Nagyvilági Főcső?

Először is megigazította nagy, piros kockás sálját. (Még mindig hogy szorít!) Aztán hihetetlen megvetéssel a másik három felé fordult.

– Csakhogy végre nektek is eszetekbe jutott! Büntetőexpedíció! Na persze… Már tegnap este ez járt a fejemben. – Hirtelen Nacsasztára tévedt a tekintete. – De hogy lehet valakinek ilyen ócska bőrsapkája? Semmi pénzért nem venném fel! A világért se!

 

 

Drugics Cézár óriási papiros tölcsérrel a kezében elvonult a kerítés előtt.

– Figyelem! Figyelem! – bömbölte a tölcsérbe. – Ér utcaiak, a telekről és az utcáról! A lépcsőházakból és a hátsó udvarokból! Verseny kezdődik! Verseny kezdődik! – Pillanatnyi szünet után: – Most száll ródlijára a Három Tér bajnoka, az Ér utca csillaga, maga Színes Géza, a Fekete Tornádó! Mögötte látjuk hűséges kísérőjét és sporttársát, Drugics Ágit!

– Csak tudnám, mi bajod van, hogy így bömbölsz! – sóhajtott Drugics Ági, a hűséges kísérő. Ott állt mackójában Géza mögött. Féltérddel a ródlira ereszkedett.

Géza hanyatt feküdt a ródlin, úgy bámult föl Cézárra.

– És miféle versenyről beszélsz? Egyelőre még csak edzésben vagyunk.

– Szigorú edzésben – bólintott Nagy Béla. Egy ródlin gubbasztott Csirizzel.

– Különben se kell úgy kiabálni.

– Senki se süket erre mifelénk!

– Lefogadom, hogy bemondónak képzeli magát! – Ezt Csutak mondta. Csutak a párhuzamos ródlinyomokat bámulta a havon.

A papirostölcsér leereszkedett, és Cézár megszólalt:

– Könnyen lehetséges, hogy rádióbemondó leszek. Az ilyesmit senki se tudhatja. A te helyedben pedig – megsemmisítő pillantás Csutak felé – a számat se merném kitátani! – Újabb megsemmisítő pillantás. – Hiszen egyszer már határozatot hoztunk, hogy a verseny tájékára se szagolhatsz!

Csutak egy mozdulatot tett.

– Hol itt a verseny?

Mire Cézár könyörtelenül:

– De még csak edzésre se mehetsz!

Most már Béla is Csutak felé fordult.

– Szó, ami szó, amit az utolsó versenyen műveltél!…

Csutak a kerítésre nézett, mintha attól várna segítséget.

– Unalmasak vagytok – mondta végül. – Különben pedig arra vagyok kíváncsi, mit kezdenétek nélkülem…

Csiriz befogta a fülét.

– Persze mi volna, ha nem tartanád rendben a ródlikat! Ha te nem volnál!… Tudjuk! Tudjuk!…

Géza, még mindig hanyattfekve:

– Azt hiszem, ezt már egyszer letárgyaltuk! – Hirtelen felült, a ródli megindult, és Drugics Ági váratlanul térdre huppant a hóba.

Géza akkor már ott állt egy magas, szürke kabátos lány előtt. Rövidre vágott haja volt a lánynak, elöl csigákba bodorítva.

– Zsuzsi… hát kijöttél? Hát mégis megnézed az edzést?

Zsuzsi hosszú, leeresztett szempillái mögül nézte Gézát. Szeme elmosolyodott, de arca mozdulatlan maradt.

– Éppen csak kinéztem egy pillanatra.

– Egy pillanatra? – Géza lehajolt, mintha hólabdát akarna gyúrni, de aztán megint fölegyenesedett.

– Tudod, hogy szerdán a Liliomfit próbáljuk a szakkörben? – Ez már Drugics Ági volt. Mellettük állt, és hol Gézára, hol Zsuzsira nézett.

– Az a baj, hogy a Rádióban is próbám van. – Zsuzsi tekintete megcsillant. – Ma is és szerdán is.

– De azért eljössz? – Géza zsebre dugta a kezét, aztán megint előhúzta. Úgy lóbálta, mintha legszívesebben elhajítaná. Bosszantó, de egyáltalán nem tudott mit kezdeni a kezével. És érezte, igen, azt is érezte, hogy az orra lassan fényesedik.

Zsuzsi valahova a háta mögé nézett.

– Látom, mind itt vagytok! Szervusz, Cézár! Béla! – Úgy integetett, akárcsak cukrokat dobálna. – Mikor is lesz az a verseny?

– Még nem tudom biztosan, de feltétlenül el kell jönnöd! – vágta rá Géza.

– Most pedig feltétlenül mennem kell. A próbáról nem lehet elkésni. – Zsuzsi kezet nyújtott.

– Nem, azt nem lehet. – Géza nyelt egyet.

– Nem is adsz kezet? – mosolygott Zsuzsi.

Géza sután, mereven előrelökte a kezét.

Kezet fogtak. Aztán már senki se állt Géza előtt, de ő azért még mindig nem mozdult.

– Nem is tudtam, hogy Fodor Zsuzsit meghívtad a tréningre – fanyalgott Ági.

Géza végignézett Ágin, a hajfonatán, a kék mackóján.

– Majd tőled kérek rá engedélyt! – Azzal ment a ródlijához. Megállt előtte, és belerúgott. – Nna, úgy látom, a Vay Ádám utcaiak begyulladtak!

– Színüket se látni – bólintott Nagy Béla.

– Ide se merik dugni az orrukat – így Csiriz.

Cézár, miközben a tölcsért forgatta:

– Meglehet, hogy csak a Csutak találta ki az egész hadüzenetet? – Belenevetett Csutak arcába. – Álmodtad, Csutikám?

Csutak zsebre vágta a kezét. Valahogy olyan képet vágott, mintha ő is elsüllyedt volna a saját zsebében.

– Még jó, hogy van valaki, akire mindent rá lehet kenni.

Géza kiadta a parancsot:

– Még egyszer megvizsgáljuk a ródlikat! Aztán ki a telekre, a kerítés mögé, és kezdődjék a tréning!

Többé szó se esett a Vay Ádám utcaiakról. A Vay Ádám utcaiakról egyszerűen megfeledkeztek.

 

 

A Vay Ádám utcaiak meg jöttek lefelé a Népszínház utcán. Az egész nagyvezérkar: Főcső, Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs. Főcső piros kockás sállal (hármas csomóra kötve!), kigombolt kabátban, zsebre vágott kézzel. Lassan, kimérten lépkedett. De hát egy Nagyvilági Főcsőtől igazán nem is kívánhatta senki, hogy siessen.

Nacsaszta követte, megint a sapka bőrfülét csavargatva, mintha azzal folytatna valami titkos, belső megbeszélést. Majd meg Radó – kezében kréta. Úgy menet közben írt, írt, falra, cégtáblára, hirdetésre, kapura, az egész utcára. Volt, ahova csak egy vonást tett, vagy kört rajzolt. Máshova meg: Hülye! Meg: Seriff! Aztán a saját nevét önfeledt izgalommal: Radó! Radó! Radó!

Fedecs hol előreszaladt, hol lemaradt mögöttük. Most éppen a Teleki tér sarkáról futott vissza.

– Senkit se látni!

– Azt elhiszem! – biccentett Főcső. – Tiszta hülyeség az egész.

– Persze, persze – bólogatott Nacsaszta –, de azért mégiscsak meg kell néznünk.

– Egy lelket se találunk az Ér utcában – vélte Főcső. – Egy árva lelket se.

Ér utca – firkálta Radó Vencel úgy sebtiben a falra. Aztán egy kapura: Reszkessetek! „Ezeket elintéztem! – gondolta. – Most már aki csak ebben a házban lakik, az mind reszket…”

Főcső meg egyre elégedetlenebbül:

– Ezernyi dolgom lenne! És ilyesmivel töltöm az időmet…

– Csak éppen bekukkantunk az Ér utcába – csillapította Nacsaszta. – Hogy a hűlt helyüket lássuk.

A falon megjelent a krétaírás: Hűlt hely.

Fedecs, mint egy élő jelentés:

– Még mindig senki.

Főcső erre már nem is szólt, csak Nacsasztára nézett, és elhúzta a száját. Nacsaszta pedig széles mozdulattal meghajolt, mint aki előkészíti a bevonulást.

– Főcső! Előtted az Ér utca!

Főcső bólintott, mint egy fejedelem, amikor átlépi a meghódított tartomány határát.

– Hát ha már úgyis éppen itt vagyok…

Ennyit mondott Főcső – ámde akkor Fedecs visszarohant a sarokról. Égett az arca, égett a tekintete.

– Most látom csak! Ott vannak mind!

A másik három megállt. Nacsaszta fölhúzta szemöldökét, és Főcsőre nézett.

– Talán nem kapták meg az üzenetet – hümmögött Főcső.

Fedecs buzgón bólogatott.

– De… de… megkapták!

(Megkapták! – futott föl a falra a krétaírás.)

Nacsaszta a bőrfület csavargatta. Félelmetes volt, ahogy most Nacsaszta a bőrfület csavargatta.

– Akkor hát ezennel átalakulunk büntetőexpedícióvá!

Ezt mondta Nacsaszta, és megint Főcsőre nézett.

Főcső ebben a pillanatban jobban utálta Nacsaszta bőrfüles satyakját, mint valaha.

– Éppen most akartam kiadni a jelszót – szólt Főcső nagyon fennkölten. – Úgy tudom, egyelőre még én adom ki a jelszót, Nacsaszta!

Nacsaszta lehajtotta a fejét, és egyszerűen elnémult. Radó kezében is megállt a kréta, Fedecs meg igazán semmi pénzért se mert volna megmukkanni.

Döbbenetes pillanat volt.

Mind a hárman érezték, hogy a Nagyvilági Főcső mégiscsak a Nagyvilági Főcső!

Aztán Nacsaszta fölemelte a fejét.

– Hát akkor…

– Semmi hát akkor! – vágott közbe Főcső. – Itt nincs semmi hát akkor! Vay Ádám utcaiak: előre az Ér utcába!

Ez megint csoda fenséges volt. Ezt megint csak Nagyvilági Főcső mondhatta így. Igazán elképesztő, hogy Nacsaszta egyáltalán meg mert szólalni.

– Hát te?…

Ezt kérdezte Nacsaszta. Szerényen, csöndesen, de azért mégiscsak hallotta mindenki. Főcső is. De Főcső nem azért volt Főcső, hogy egykönnyen zavarba jöjjön.

– Nem képzeled, hogy gyalog megyek?!

A következő pillanatban felugrott egy szódáskocsira.

Nacsasztának majd leesett az álla.

– Csak gyerünk, gyerünk! – intett Főcső a szódásládák közül. A három Vay Ádám utcai tehát befordult a sarkon. Nacsaszta olykor hátrapislogott. A szódáskocsi lassan, kényelmesen kocogott mögöttük.

 

 

– Ródli rendben!

Csutak fölnézett, és… és… a ródli kicsúszott a kezéből. Ő maga is utána csúszott volna, ha valaki meg nem fogja a vállát.

– Azért nem kell mindjárt begyulladni!

Ezt mondta a füles sapkás fiú.

Csutak pedig még mindig a füstös képű Fedecsre bámult. De hát az előbb még Drugics Cézár állt ezen a helyen! És egyáltalán… Hogy kerülnek ide ezek az idegenek?

Színes Gézáék meg… ott álltak a kerítés mellett egy csomóban. Elöl Géza, mindjárt mögötte a két Drugics.

– Én… én… – dadogta Csutak, és egyszerre csak ott volt Gézáéknál.

– Jól indul – szólt a füles sapkás.

A többiek bólogattak, vigyorogtak, de nem jöttek közelebb, mintha még várnának valakire. Színes megkérdezte:

– Melyik hozta az üzenetet?

– Az ott! – bökött Csutak Fedecsre. „Fene tudja – gondolta –, talán mégse kellett volna így rámutatni, hiszen ezt is csak úgy küldözgetik ide-oda…”

Színes Géza már ott állt Fedecsnél. Mögötte felzárkózott a két Drugics, Csiriz és Nagy Béla. Csak Csutak nem mozdult a ródlijáról.

– Te hoztad az üzenetet?

Komisz kérdés volt. Fedecs összehúzta magát, és valahonnan a kabátja mélyéből motyogta:

– Én…

A másik kettő meg közben egymást lökdöste.

– Csak nem hagyod a Fedecset? – súgta Radó. – Most te vagy a fejes!

– Dehogyis… Dehogyis… – Nacsaszta egyre csak hátrafelé pislogott, mintha felmentő sereget várna.

Színes Géza azt mondta Fedecsnek:

– Ha behúznék egyet, akkor se szólhatnál semmit.

Fedecs már egészen elsüllyedt a kabátban. Különben is látszott rajta, hogy valóban nem szólhatna semmit, ha Színes Géza behúzna egyet.

– Különben kicsi vagy te még ahhoz – legyintett Színes Géza. – Kisebb vagy, mint a körmöm hegye. – Pöccintett egyet a körme hegyével. – Kicsi vagy te még Drugics Cézárhoz is. De még Csirizhez is. Téged még Csutak is elintéz. – Várt egy kicsit, aztán hozzátette: – Fél kézzel is.

Szó, ami szó, sose árt, ha dicsérik az embert! Hát még ha maga Színes Géza! Hát még ha így, mindenki előtt… De azért ezt mégse kellett volna mondania. Hogy még fél kézzel is!…

Mert mindenki Csutakra nézett.

Csutak a ródli sarkán csücsült. Oly szerényen, akár egy kis hókupac. Igazán várni lehetett, hogy a következő pillanatban elolvad. Sóhajtott egyet, aztán felállt, és – elindult Fedecs felé.

Ekkor azonban egy kocsi gördült be az utcába. Olyan szódáskocsiféle. Fedecs azonnal eltűnt Csutak elől, és mire megint kibukkant a kocsi mögül, az egész kép megváltozott. Először is egy fiú állt Színes Gézával szemben. Igen, egy fiú, kockás sállal, kigombolt kabátban.

Csutak mindjárt tudta, hogy ez nem lehet senki más, mint maga Nagyvilági Főcső. Csutak azt is tudta, hogy most már nem kell megmérkőznie Fedeccsel, akit úgy félkézzel is elintéz. Fedecs most már nem számít.

Itt most csak ketten számítanak: Színes Géza és Nagyvilági Főcső.

Mintha rajtuk kívül senki se lenne az utcában.

Főcső végigsimított az állán. A szódáskocsi után nézett. Olyan mérhetetlen fölénnyel, mintha éppen csak előreküldte volna a kocsiját. Kihúzta magát, és azt mondta:

– Azt kell hinnem, hogy nem kaptátok meg az üzenetemet. Vagy tévedek? – Szemöldöke a homlokába rándult.

Géza közelebb lépett hozzá. Úgy oldalról látta Drugics Cézárt. A hangját is hallotta:

– Hát… hát én ennek mindjárt beakasztok egyet!

Géza egy mozdulattal visszafogta Drugics Cézárt, és közben erősen Főcső szemébe nézett.

– Azt hiszem, eltévesztettétek az utcát. Vagy tévedek?

Főcső, mintha nem is hallotta volna:

– A Knézits utcaiak még aznap átadták a játszóteret!

– Nem is szólva a Simor utcaiakról – toldotta meg Nacsaszta.

És mert Színes Géza még mindig hallgatott, megint a Főcső kezdte:

– Vagy éppen most akartatok lelépni? (Szünet.) Csak tessék. (Szünet.) Mi várhatunk.

Ez volt az a pillanat, amikor Színes Géza elmosolyodott.

– Fölösleges – mondta szinte kedvesen. – Egyáltalán nem akarunk lelépni. Mi már csak itt maradunk. Még akkor is, ha a Knézits utcától a Simor utcáig mindenki megijedt tőletek. – Aztán csak állt és mosolygott.

– Jól beolvastál neki – bólintott Drugics Cézár.

– Ezt is csak Színes Géza tudja! – lelkendezett Drugics Ági.

Főcső végigmérte Drugics Ágit.

– Mi az? Itt lányok is vannak? – Még mondott volna valamit, de akkor Nacsaszta a fülébe súgta:

– Ezek maradnak.

– Azt én is látom – sziszegte Főcső.

– Itt az ideje, hogy rendreutasítsd őket.

– Te csak ne utasítgass! – Aztán Gézához: – Jelölj ki egy fiút az Ér utcaiak közül. De nem ám akármilyet…

Nacsaszta bőrfüleit simogatta, és roppant megelégedetten bólogatott. De Főcső még nem fejezte be.

– …akivel első számú megbízottam és alvezérem, Nacsaszta megverekszik!

Nacsaszta, első számú megbízott és alvezér, egyszerre csak lerántotta a sapkáját.

– Ho-ogy?… Tesssééék?

Drugics Cézár most előrelépett.

– Ha megfelelek…

Színes Géza megint visszafogta.

– Ez unalmas, Főcső! Különösen amikor itt vagyok én, és itt vagy te.

– És itt vagy te! – ismételte Nacsaszta.

Főcső megesküdött magában, hogy örökre kitiltja Nacsasztát a Vay Ádám utcából, de aztán kidüllesztette a mellét, és megkérdezte:

– Mit jelent ez, Színes Géza?

– Ha valami bajunk van egymással, elintézhetjük.

Ezt mondta Színes Géza. És mielőtt még Főcső kitáthatta volna a száját, Nacsaszta máris intézkedett:

– Körbe-körbe! Mindenki álljon körbe! Nagyvilági Főcső a Vay Ádám utcából kihívta Színes Gézát az Ér utcából!

Drugics Cézár tölcsére is megszólalt:

– Verseny kezdődik! Első szám: toli-toli…

Főcső a fejét csóválta.

– Mi az a toli-toli? Erről még sose hallottam.

– Kiszorító! – vágta rá Színes Géza. – Ki tudja arrább tolni a másikat?

– Ja? – legyintett Főcső. – Nálunk a Vay Ádám utcában ez már nem cikk. Nem is tudom, mikor mérkőztem utoljára. De azért megpróbálhatjuk…

– Kezdődjék a toli-toli! – harsogott a tölcsér.

– Pillanat! – Nacsaszta rúgta, söpörte a havat. – Hogy legyen helyük…

Nacsaszta valósággal táncolt a hóban. Nacsaszta akár az egész Ér utcát kisöpörte volna, csak hogy Főcsőék megmérkőzhessenek.

Drugics Cézár is beszállt a söprésbe, aztán Ági, Csiriz, Radó Vencel meg a többiek. Táncoltak, röpködtek a hóban. Ági Csutak képébe vágott egy hólabdát, Csiriz nekiugrott Radónak. Egyáltalán, mintha a toli-toliról, a két vezér párharcáról meg is feledkeztek volna.

Főcső roppant sértődött képet vágott.

– Csak szórakozzatok! Én el is mehetek…

De akkor Nacsaszta azt mondta:

– Így ni!

Erről aztán mindenkinek eszébe jutott, hogy miről is van szó.

A két vezért közrefogták, és egyszerre csönd lett.

– Nna – mondta Színes Géza, és úgy féloldalasan előretolta a jobb lábát.

– Így ni, kisapám! – Azzal Főcső is előretolta a jobb lábát. Szakasztott úgy, mint Géza. Most aztán igazán úgy látszott, mintha összenőtt volna a lábuk.

Még csak az volt hátra, hogy egymásnak feszítsék a tenyerüket, és az ujjak az ujjakra záruljanak szorosan összefonódva.

Főcső, a Nagyvilági Főcső széthúzta a száját, és belenevetett Színes Géza arcába. Félelmetes vigyor volt ez. Az a filmszínész se csinálta különbül a moziban, akitől Főcső látta. „Pozdorjává törlek!” „Megeszlek!” „Írd meg a végrendeletedet!” – ez volt a vigyorban.

Ági el is fordította a fejét.

– Micsoda lófogai vannak!

Géza azonban nem ijedt meg túlságosan Főcső lófogaitól.

– Kezdhetjük!

– Nyomás, Főcső!

– Géza, nyomás!

Aztán elhallgatott a Vay Ádám utcai kórus, és elhallgatott az Ér utcai kórus.

Azok ketten meg mintha mozdulatlanul állnának egymással szemben.

Főcső arcán még ott lógott a mosoly. Bal lábát egy kissé megbillentette, és úgy felsőtesttel előredőlt.

– Teljes gőzzel előre!

Géza nem engedett. Akárcsak egy mozdulatlan fal.

Az ujjai is állták a szorítást.

„Csak tessék – gondolta Géza. – Csak támadj… csak adj ki magadból mindent…”

A nyomás engedett.

Most Főcső várta a támadást.

Nacsaszta hol az egyik, hol a másik arcra nézett. Radó szája hangtalanul mozgott. Csiriz lesétált a kerítésig.

– Majd holnap ilyenkor visszajövök, addig úgyse történik semmi.

De a következő pillanatban már ott volt, és rákönyökölt Csutakra.

– A levegőre vigyázz! – suttogta Cézár. – Hogy legyen elég levegőd.

– Elmozdult! – kiáltott fel Ági, és Főcsőre mutatott.

– Ki mozdult el? – kapta föl a fejét Radó Vencel.

– Főcső nem, az biztos – tette hozzá Fedecs.

– De Géza se, az is biztos – dörmögte Cézár. Majd megint, szinte könyörögve: – Tudod, Géza, hogy legyen elég levegőd…

– Kilégzés, belégzés… – bólintott Nagy Béla.

Géza mindebből semmit se hallott. Nem jutottak el hozzá a szavak. Most már igazán úgy érezte, hogy napok óta így állnak Főcsővel, összefonódva. A kezük összenőtt, a lábuk összenőtt, a tekintetüket se tudják levenni egymásról.

Így kell nézniük egymást az örökkévalóságig?

Gőzölgött körülöttük a levegő.

– Kisapám – füstölgött Főcső. Teste mintha ólomból lenne, lába beleragadt a járdába.

Egy hosszú postás áthajolt a társaságon.

– A mindenit!

– Jól bírják – bólintott mellette egy fekete bajuszos férfi.

Az egyik kapualjból kibújt egy nagykendős nő.

– Bircsák bácsi! Ma nem lesz levél?

– Mit izgul? – A postás, anélkül, hogy a nőre nézne, átnyújtott a táskájából egy levelet.

– Hű, de jól bírják! – mondta megint a fekete bajuszos.

Jól bírták, az igaz.

Géza kissé lehajolt, és most oldalról eresztett neki egy nyomást. Lába, könyöke, felsőteste nekifeszült. Ebbe mindent beleadott, mintha az utcából, a városból akarná kiszorítani a másikat. Főcső ellengőzt adott… És… és… akkor oldalt billent – Radó Vencel kapta el.

Cézár levegőbe dobta a sapkáját.

– Diadal!

– Megcsúszott! – kiáltott Radó. – Főcső megcsúszott, különben sosem…

Nacsaszta is Főcsőt fogta. Főcső egyszerűen nem tudott megállni a lábán.

Géza pedig még mindig egy helyben állt. Ujjain Főcső ujjait érezte, mintha most már sose tudnának megszabadulni egymástól. Azt a fagyást nézte a járdán, és nagy sokára megszólalt:

– Megcsúszott.

Szorosan Főcsőhöz lépett, megrázta a kezét, a karját ropogtatta, és miközben Csiriz meg Nagy Béla a hátát dögönyözték, azt mondta:

– Ide figyelj, Főcső! Kihívunk benneteket ródliversenyre! A feltételeket majd a követeink útján.

– Rendben – motyogta Főcső. Még úgy méltóságteljesen akart valamit mondani, de aztán megint csak belecsuklott Radó karjába. Mihelyt kitámogatták az Ér utcából, kihúzta magát.

– Ha egy kicsit tovább tart, az Almássy térig dobom… De majd a ródliversenyen egyszerűen lemosom a pályáról!

Színes Géza is azt mondta, ahogy Főcső után nézett:

– Majd a ródliversenyen!

Cézárék körülállták Gézát, aki majd a ródliversenyen…

Termetes asszonyság tűnt fel az utca végén.

– Géza! Segíts fölhordani a fát…

Géza egy pillanat alatt eltűnt.

 

 

Hogy is mondta Színes Géza?

„Majd a követeink útján…”

Azzal megkezdődtek az üzengetések. Hol Csutak loholt át a Vay Ádám utcába, hol pedig Fedecs az Ér utcába. Nem mintha ők lettek volna a követek, erről szó se volt! Hanem, ahogy mondani szokás, előkészítették a talajt.

Az első üzenetet Csutak vitte az Ér utcából. Méghozzá géppel írva! Nagy Béla nővérének ugyanis volt írógépe. De az írógépnek nem volt m betűje.

Vay Ádá utcaiak! – kezdődött az üzenet. – Se leges területet ajánlunk a egbeszélésre. Elfogadjátok?

Színes Géza előbb felolvasta a szöveget az Ér utcában.

– Olyan, mintha náthás lennél – jegyezte meg Drugics Ági. – Se leges, egbeszélés…

– Jó, jó, hát majd kézzel beírom! – vágta rá Színes Géza. Aztán Nagy Béla felé mélységes szemrehányással: – A nővéred igazán rendbe hozathatná az írógépet.

– Miért? – vonogatta vállát Nagy Béla. – Az m betű nem is olyan fontos. Képzeld el, ha az a vagy az e hiányozna…

Színes Géza végül is beszúrta az m betűt, és az üzenet, azaz Csutak elment a Vay Ádám utcába.

A Vay Ádám utcában Fedecs vette át Csutaktól az üzenetet. Fedecstől Radó Vencel, Radó Venceltől Nacsaszta, aki végül is beadta a telefonfülkébe Nagyvilági Főcsőnek.

Pofonegyszerű lett volna, ha Főcső mindjárt visszaüzen. Elfogadjuk, vagy nem fogadjuk el. Mindenki más ezt tette volna. De Nagyvilági Főcső azért volt Nagyvilági Főcső, hogy mindennek megadja a maga formáját. Éppen ezért egyelőre csak annyit mondott:

– Az Ér utcaiak kellő időben megkapják válaszunkat.

Csutak ezzel elporzott.

A válasz másnap Fedecs homlokán meg is jelent. Tussal írta Fedecs homlokára Radó Vencel:

 

Elfogadjuk.

 

Főcső egyébként hosszabb üzenetet akart küldeni, de az nem fért volna ki Fedecs homlokára. Főcső erre azt mondta, semmi baj, majd borbélyhoz küldik Fedecset, lekopasztják a fejét, és arra aztán csak kifér!

De Fedecs üvöltve tiltakozott, hogy akkor inkább elbujdosik, mert ha a mamája meglátja télen kopasz fejjel…

Így maradt aztán Fedecs homloka.

Fedecs ott állt az Ér utcában, mint egy élő felirat, és mindenki őt olvasta.

Drugics Cézár Csutakra nézett és hümmögött:

– Ez nekünk is eszünkbe juthatott volna!

Csutak oly rémülten dörzsölgette a homlokát, mintha máris telefirkálták volna, aztán félhangon megjegyezte:

– Neked sokkal szélesebb a homlokod.

Mire Színes Géza megsemmisítően:

– Nem tudom, kinek szélesebb a homloka, de az biztos, hogy ilyesmi nem szokás az Ér utcában!

Fedecs mindezt némán hallgatta végig. Fedecsnek nem volt szabad megszólalnia.

Fedecs még néhányszor megjelent, egyre kopottabb homlokkal. A sok üzenet összeolvadt rajta. Utoljára már vörös ceruzával állt a homlokán:

 

Holnap fél háromkor a Csokonai mozi előtt!

 

– Mi az? – kérdezte Színes Géza. – A Vay Ádám utcában elfogyott a tus?

Fedecs tehetetlenül széttárta karját, és elviharzott.

Ez volt az utolsó üzenet.

A követek másnap délután fél háromkor elindultak. Drugics Cézár és Nagy Béla az Ér utcaiaktól.

– Inkább Béla beszéljen – mondta indulás előtt Színes Géza. – Mert Cézár… no, szóval ismerjük Cézárt… Ő mindjárt fent van a hatodik emeleten.

– Azért remélem, még én is kitáthatom a számat – morogta Cézár, ahogy Béla mellett vonult később a Népszínház utcán.

– Kellő mértéktartás, Cézár! – mondta Nagy Béla. – Akármi is történjék, ne felejtsd el, hogy követségben vagyunk.

– No, mert én nem is tudom, mi az, hogy követség… Mi? – dörmögte Cézár. – Majd hirtelen megtorpant. – Ott vannak!

Béla is megállt, és ő is azt mondta:

– Ott vannak!

A túlsó oldalon, egy szemetesláda mellett álltak a Vay Ádám utcai követek, Nacsaszta és Radó Vencel.

Nacsaszta előrejött a járda szélére, és integetni kezdett.

– Gyertek át!

Nagy Béla már lelépett a járdáról, de Cézár megfogta a karját, és átkiáltott:

– Gyertek át ti!

Nacsaszta még mindig a járda széléről:

– Miért éppen mi?!

Cézár most már egészen hátratolta Nagy Bélát.

– Miért éppen mi?!

Egy pillanatra Béla feje is megjelent Cézár mögött.

– Le kell szögeznem, hogy a Csokonai mozi ezen az oldalon van!

– De hol van még a Csokonai mozi? – nevetett át Radó.

Cézár Bélára nézett.

– Látod, milyenek…

– Cézár, észnél légy… – sziszegte Béla.

– Mi is éppen olyan követségben vagyunk, mint ők, és te is azt mondtad, hogy a mozi a mi oldalunkon van…

Erre már Nagy Béla se szólhatott semmit. De hiába… Nacsasztáék nem jöttek át.

Így aztán az utca két oldalán maradtak.

Cézárék egyszerre csak elindultak jobbra – Nacsasztáék is elindultak. Igazán, mintha csak sétálnának.

– Két hét múlva az Ördög-ároknál találkozunk! – kiáltott át Cézár.

A Vay Ádám utcaiak megálltak. Az Ér utcaiak is megálltak.

– A Főcső azt üzeni, hogy mindenki két versenyzőt indíthat! – kiáltott át Nacsaszta.

– Tőlünk Színes Géza és Csiriz! – kiáltott át Nagy Béla.

– Tőlünk meg Főcső és Radó Vencel! Azazhogy ő… – bökött Nacsaszta Radóra.

Béla hirtelen balra kanyarodott.

– A Bükköny utca is benevezett!

Nacsaszta is balra kanyarodott.

– A Knézits utca is benevezett!

– Az Almássy tér! – bömbölt rá egy reszketeg fejű bácsira Drugics Cézár.

– A Dobozy utca! – hallatszott a túlsó oldalról.

Utcák és terek röpködtek egyik oldalról a másikra. Aztán egy pillanatra csönd lett, majd Nacsaszta:

– Te nem indulsz, dagadt?

Cézár megállt, és Nagy Bélára nézett.

– Ez nekem szólt?

– Könnyen lehetséges – állapította meg Nagy Béla. – De akkor se felejtsd el, hogy követek vagyunk.

– Úgy látszik, ők már elfelejtették!

Nagy Béla még mondott valamit a kellő mértéktartásról, de akkor meg Radó Vencel:

– Leszakad alattad a ródli, dagadt!

– Nyugalom! Hidegvér! – mondta Nagy Béla, de akkor már Drugics Cézár átszaladt a másik oldalra.

– Ki alatt szakad le a ródli? Ki a dagadt?!

– Nyugi, kisapám! – ugrott egy lámpaoszlop mögé Nacsaszta.

– Felmegy a vérnyomásod – vigyorgott a lámpa mögül Radó.

Egy darabig a lámpaoszlop körül kergetőztek, majd egy kézikocsi következett. Aztán egy hirdetőoszlop, és végül berohantak egy kapualjba.

Nagy Béla a másik oldalon állt és várt, de a kapuból csak nem jött ki senki. Akkor aztán fogta magát, és átment.

„Követség ide, követség oda, mégse hagyhatom a barátomat.”

Fél óra múlva Drugics Cézár és Nagy Béla már az Ér utcában voltak. Beszámoltak a diplomáciai tárgyalásról.

Színes Géza hirtelen Cézárra nézett.

– Miféle karcolás ez a homlokodon?

Cézár egy zavart mozdulattal a homlokához kapott.

– Semmi, Géza, igazán semmi…

– Akárhogy is vesszük a dolgot – szólalt meg ekkor Nagy Béla –, nem hoztunk szégyent a követségre.

Ez olyan méltóságteljesen hangzott, hogy Géza nem is kérdezett többet.

 

 

Próba a Liliomfiból.

Géza, hóna alatt a Liliomfi példányával, a szakkör felé kocogott. Olykor megállt, belepillantott a könyvbe, elolvasott két sort, aztán továbbment.

Liliomfi… hányadik szerepe is ez már?

Akárcsak egy öreg színész, aki végiggondolja a pályafutását. Igazán mintha nem is a péküzlet előtt futna el, de egy dohányszagú szobában ülne koszorúk, fényképek és újságkivágások között. Szinte látta is a fényképeket. „Színes Géza első szerepében.” „A fiatal Színes Géza.” „Színes mint Bánk.”

Egyébként, ha már erről van szó, eleinte nem rajongott túlságosan a színjátszó körért. Kürti tanár úrról meg egyenesen azt mondta Drugics Cézárnak:

– Mit akar itt ez a búb?!

Merthogy Kürti tanár úr haja ott hátul mindig felugrott. Olykor egy mozdulattal megpróbálta lesimítani, de hiába. Egyáltalán, ez a nyurga, enyhén pattanásos arcú tanár úgy festett, mintha legfeljebb Színes Géza bátyja lett volna. Nem csoda, ha Géza brekegni kezdett próba közben. Éppen egy mesejátékot próbáltak, és Ziguri Szilárd mint királyfi a csodakút előtt állt.

– Az nem is csodakút, hanem csak egy varrógép – mondta akkor Géza, és brekegett.

Ziguri Szilárdot rázta a nevetés. Drugics Cézár az asztalra bukott, és csuklani kezdett.

– Kedves kis magánszám – mondta Kürti.

– Még mást is tudok – bólintott Géza.

A tanár hálásan elmosolyodott, mint aki igazán csak örül az ilyesminek, majd váratlanul megkérdezte:

– Melyik a kabátod?

Géza elvörösödött. Nem is tudta, hogy került rá a kabátja, és egyszerre csak kint volt az ajtó előtt. Égett az arca, a füle, a torka meg olyan száraz volt, hogy nyelni se tudott.

Aztán a tájára se ment a szakkörnek.

Míg egy napon így szólt Drugics Cézár:

– Kürti ki akar próbálni.

Géza úgy nézett Cézárra, mint aki rosszul hall.

– Mit akar a búb?

– Bedob egy darabba.

– Engem?

– Azt mondja, éppen neked való szerep. Bár nem kell brekegni.

Géza rándított egyet a vállán.

– Elmehetek.

Magában pedig azt gondolta: „Ha csak egy szót is szól arról…” De Kürti egy szót se szólt arról.

– Vedd föl ezt a kockás sálat! Mert egy olyan fiút játszol… – És pár szóval elmagyarázta a szerepet.

Géza két hónapig próbálta a kockás sálas fiú szerepét. Kürti mellette állt, figyelte minden szavát, minden mozdulatát.

– Hát ez siralmas, Színes! Gondolj arra, hogy meg akarsz valakit ijeszteni! Ha csak belopózol, akkor senki se ijed meg tőled!

És már Kürti tanár úr nyakán volt a sál. Olyan nagyvilági mozdulattal vetette a nyakába…

– Majd én!

A sál aztán visszakerült Gézához.

– Gyerünk! Próbáld!

Géza hónapokon keresztül mindig csak ezt hallotta:

– Újra! Kezdjük… Rossz! Meg se tudsz állni a színpadon! Görcsöt kaptál? Rajta! Mozgás!

Aztán mielőtt az előadáson színpadra lépett volna, Kürti megfogta a karját.

– Senki más nem tudná úgy eljátszani, mint te!

És ahogy a színpadról kipislogott, ott látta a búbot a kulisszák mellett.

Aztán valahányszor csak föllépett, mindig tudta, hogy a búb kint van és figyel.

A búb… Géza, ahogy most mindezt végiggondolta, elmosolyodott. Egyszer maga a tanár úr ugrott be üvöltő dervisnek, amikor Víg Tomi hirtelen megbetegedett.

A búb…

Géza közben már ott volt a kékre mázolt kis ház előtt.

Olyan az, akár a kacsalábon forgó vár…

Terem terem után pördült eléje. Az elsőben öt-hat fehér ruhás lány táncolt, hajladozott. Rámosolyogtak, valami végtelen távoli, üres mosollyal. Hirtelen megtorpantak. Oly szépségesen fájdalmas mozdulattal, mintha önmagukba hajlanának vissza, de aztán megint csak fölrepültek, és visszafutottak a terem másik végébe.

A kép elfordult.

A következő szobában egymásra hajló vállak és hátak fogadták Gézát. Ahogy az ajtónyitásra fölemelkedtek a fejek, Géza mindenféle tekervényes csövet meg drótot látott az asztalon. Készüléket, ami valami rádió lehetett.

Megint fordult a kép, és Géza akárcsak egy trombita torkába lépne.

– Tra-ra-ra-ra! – hördült fel öblösen és borúsan a trombita.

Géza oly tétován állt előtte, mint egy kifújt hang, aki most aztán igazán nem tudja, mihez is kezdjen.

– Újra! – dobbantott valaki a terem végéből.

És Géza a nagydob előtt megpillantotta Potasek tanár urat kövéren és ingujjra vetkőzve, pattanásig feszült nadrágtartóval.

A harsonák újra felzendültek, és a nadrágtartó, ha lehet, még jobban megfeszült.

Potasek karja lehanyatlott, és kivörösödött arcát beleejtette egy zsebkendőbe.

– Szünet!

– Na végre! – nyomta le Géza a kilincset.

Fejek rebbentek föl az asztalról. Egy kövér arc a Liliomfi példánya fölé hajolt: Drugics Cézár. Olvasott, és szalonnás zsömlét majszolt.

– Azt hittük, el se jössz a szakkörre, Géza – suttogta kedvesen Drugics Ági. – Talán Főcsőék megtámadták a ródliraktárt?

– Megkettőztem az őrséget az Ér utcában – válaszolta Géza. – Nagy Béla, Csiriz és Csutak állnak a raktár előtt. Nekik ma nincs szakkörük.

Egy piros pulóveres lányhoz fordult. – Ma próbáljuk a Liliomfit?

– Csak előbb verset olvasunk, ha te is jónak látod.

Ez már Kürti tanár úr volt. Ott állt Géza előtt, nyurgán, kamaszosan, kissé szűk, sötétkék zakójában, kezében könyvtoronnyal. Haja oldalt elválasztva, de ott hátul, igen, Géza jól látta, ott hátul felugrott a búb.

A könyvtorony egy pillanat alatt Géza kezében volt.

– Oszd ki! – mondta a búb.

Géza kiosztotta a Hét évszázad magyar verseit.

– Nektek egy is elég – rakta le Drugicsék elé. Aztán egy pillanatig tétován körülnézett. – Fodor Zsuzsi?

– A Rádióban – nyelvelt Ági. – Add csak ide a másik példányt is!

Mire Géza kissé ingerülten:

– Mondtam, hogy nektek egy is elég. Különben is még befuthat a Fodor.

Az üres szék elé tette a könyvet.

Drugics Ági az üres székre nézett, aztán Gézára nagy búsan, végül a bátyjához fordult.

– Azt hiszem, mondta is Zsuzsi, hogy ma nem tud jönni szakkörre.

– Nem tudok róla – felelte Cézár helyett Kürti tanár úr. – Nekem legalábbis nem említette.

Géza az egyre fogyó könyvei mögül most Kürtire nézett, és ha lehet, még jobban megszerette azt a búbot.

– Eddig még mindig itt volt. Tessék, Andrási!

Andrási előtt is megjelent a Hét évszázad.

A kötetek elfogytak, és Géza is leült a sarokba, egy csöpp kis székre, a varrógép mellé. Hogy ez a varrógép mit keresett itt, azt igazán senki se tudta, de valahogy már úgy megszokták, mint Kürti tanár úr búbját.

Nincs is szerepe Fodornak – hallatszott Ági az asztal végéről. – Éppen csak kopog.

Géza fölkapta a fejét.

– Hogyhogy kopog?

– Merthogy harkály abban a mesejátékban. De a következőre már be se hívták – sóhajtott Ági. Kicsit várt, majd színlelt szomorúsággal hozzátette: – Mutál a hangja.

– Dehogy mutál! – nézett fel egy pufók képű lány.

– Igenis, hogy mutál! – vágott vissza Andrási.

Kürti tanár úr hallgatott egy darabig, aztán megszólalt:

– Majd legközelebb ez lesz az első napirendi pont! Mutál-e Fodor Zsuzsi, vagy nem mutál? De most talán kezdjük a Szeptember végént. Azt hiszem, már ismeritek.

A fejek bólogattak.

– Ismerjük… ismerjük.

– Miért olvasunk verset a Liliomfi előtt? – kérdezte Kürti tanár úr. – A tiszta szövegmondás miatt. Hogy Drugics Cézár ne gargalizáljon… Hogy Andrási ne nyelje el a szó végét.

Kürti elnézett a társaság fölött, és hirtelen megakadt a tekintete Drugics Cézáron.

– Kezdd el!

Cézár elkezdte. Nem jutott sokáig.

– Mintha a gázórát olvasnád le – állította meg a tanár úr. – Cézár! Gondold csak el, ki vagy te most…

Cézár a könyv fölött a varrógép felé bámult. Látszott rajta: gondolkodik, erősen gondolkodik, ki is ő most tulajdonképpen. A húgára pislogott, a tanár úrra és végül kibökte:

– Petőfi Sándor!

Csöndes kuncogás támadt az asztal körül.

– Cézár mint Petőfi Sándor!

– Ilyen dagadt Petőfi…

– Ez se ment volna a harctérre…

Egy pillantás – és a suttogás elnémult.

– Úgy… úgy – bólogatott a tanár úr. – Te vagy a költő, és ifjú hitvesedhez írod a verset.

– Ifjú hitves – ismételte Cézár.

Majd kiderült, hogy ő – mármint a költő – a halált érzi közeledni, és fél, ó, nagyon fél, hogy ifjú hitvese eldobja az özvegyi fátyolt… de akkor ő – mármint a költő – feljön a síri világból…

Egy pisszenés se hallatszott a kis szobában. Mindenki Cézár felé fordult. Oly félelmetes volt Cézár hangja.

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt…

 

Ebben a pillanatban a szomszéd szobában fölzendültek a fúvósok.

 

Nincs szebb madár a fecskénél…

 

Cézár elnémult, és Kürti tanár úrra nézett. Kürti tanár úr széttárta a karját.

– Zenei aláfestés. – Majd fölsóhajtott, és azt mondta: Tavaly Árpád ébredését a Könnyű lovasságra próbáltuk.

– Az ám! – nevetett föl Drugics Ági. – Már nem is tudtunk próbálni, ha nem hallottuk a Könnyű lovasságot.

Kürti tanár úr várt egy kicsit, aztán beintett.

– Andrási!

Andrási kezdte a költeményt. Sejtelmesen, reszketeg hangon.

 

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt…

 

(Kis-Komárom, Nagy-Komárom… – hallatszott a másik szobából.)

Kürti a hajához kapott, de a búb még dühösebben ugrott fel.

Most megint más olvasta a verset. Mégpedig onnan, hogy:

 

Elhull a virág, eliramlik az élet… Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

 

– Seregély! – szakította félbe a tanár úr. – Hogy lehet ezt ilyen unottan mondani?

Színes Géza minduntalan az ajtó felé pislogott. A Hét évszázadra az üres szék előtt. Csak addig ne kerüljön rá a sor, amíg…

– Most már nem jön a Fodor – suttogta kajánul Drugics Ági.

Géza oldalt kapta a fejét, de akkor Kürti:

– Próbáld meg, Drugics Ági!

Ági maga elé csúsztatta a könyvet.

– Lehet a végéről?

A tanár megadóan:

– Ahonnan óhajtod!

Ági Gézára nézett, és alig hallhatóan kezdte:

 

Én feljövök érte a síri világból…

 

(Dallam: Hogyha nékem, hogyha nékem száz forintom volna…!)

– Nem lehetne szólni? – bökött Andrási a másik szoba felé.

– Majd átköltöztetik őket – sóhajtott Kürti tanár úr.

– Tavaly is ezt mondták – pusmogott Andrási.

Kürtök zengése, a vers komoran gördülő sorai és egy ajtó, amelyik nem nyílik ki. Géza az ajtót bámulta. Oldalba bökték.

– Géza… Színes!

Géza válla megrándult.

– Mi van?

– Olvass… – sziszegte a szomszédja.

– Olvass – mondta a tanár úr. – Ha kegyeskedne olvasni a mi Színesünk.

A búb fenyegetően megremegett.

Még egy pillantás az ajtó felé. Ó, az nem nyílt meg! Pedig a Rádióban már biztosan vége a próbának…

– Mi lesz, Színes?

Géza megköszörülte a torkát.

 

Még nyílnak a völgyben…

 

Megjelent előtte Fodor Zsuzsi képe mint ifjú hitvesé.

 

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

 

Géza egy pillanatra elcsuklott, mint aki egyáltalán nem bízik benne, hogy Fodor Zsuzsi borít-e szemfödelet.

 

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt…

 

– Tud ez a Színes – suttogta valaki.

– Tud – szipogta Drugics Ági. – Csudára tud.

Színes Géza hangja remegett, fájdalmasan, férfiasan.

 

Én feljövök érte a síri világból…

 

(Bizony, Fodor!)

Ladi-ladi-lom… Sárga liliom… – zengték elsöprően és ellenállhatatlanul a fúvósok a másik szobából.

 

 

– Géza!

– Géza!

– Géza!

A három fej egyszerre fordult Színes Géza után. Drugics Cézár, Ági és Csutak. Ott álltak a ház előtt ródlijukkal, ki tudja, már mióta. Topogtak, füstölögtek, gőzölögtek a hóban. Csutak már éppen fel akart futni Gézához, hogy becsöngessen, amikor…

…Nos igen, amikor a kapuból végre kilépett Színes Géza, nyakas pulóverben (csoda csíkokkal a nyaknál!), hevederes ródlijával, és úgy elmenőben éppen csak odaintett Csutakéknak.

– Holnap délután tréning!

Azzal már ott is hagyta őket.

– És ma?! – kiáltott utána Cézár. – Mi lesz ma?

– Hát ezért jöttünk érted? – Ági leroskadt a ródlijára.

– Jobbat is tudtam volna vasárnap reggel – topogott Csutak. Cézár lila orrára nézett, mintha onnan olvasná le. – Legalább húsz fok hideg…

Cézár még mindig nem tért magához.

– Hogy így faképnél hagyjon bennünket!…

Ági a ródliról:

– Eddig még minden vasárnap együtt mentünk fel a hegyre!

– Azt hiszem, legokosabb, ha lelépünk – vélte Csutak.

A többiek se tudtak jobbat, így hát elindultak. Olykor megálltak, és elkezdtek tanakodni.

– Legalább megmondhatta volna, hogy hová megy! – csóválta fejét Drugics Cézár.

– Azt hiszem, hogy titkos tréninget tart. – Csutak ráült a ródlira, és hagyta, hogy a másik kettő húzza. Ahogy átkeltek a kocsiúton, még megjegyezte: – Különleges fogásokat gyakorol. Hiszen a jövő héten – verseny!

Ági úgy féloldalasan hátranézett.

– Olyan kanyarral főzi majd le Főcsőt… de olyan kanyarral!

– Nem kétséges – bólintott Csutak. Majd szelíden sürgetve: – Nem húznátok egy kicsit gyorsabban?

A két Drugics gyorsabban ügetett.

Csutak felhúzta a térdét, és közben:

– Beszéltem egy fiúval a Bükköny utcából… Pejcsik Lajost indítják.

– Sose hallottam róla – trappolt elöl Drugics Cézár.

– Várj csak – mondta Drugics Ági. – Azt hiszem, a tizenötödik lett tavaly…

– De az idén meglepetést tartogat – folytatta Csutak – Az a fiú a Bükköny utcából azt mondta, hogy Pejcsikre egyszerűen rá se lehet ismerni.

Kis csönd. A két Drugics kocogott a ródlival. Majd Ági megkérdezte:

– A Knézits utca kit indít?

– Sugár Gyuszit. Márpedig Sugár Gyuszi „rámegy” a versenyre! Így mondta ő maga, és még azt is hozzátette: „Itt vágják el a nyakamat, ha lemaradok!”

– Csak el ne vágják! – nevetett Drugics Ági.

– Az Almássy tér Záriccsal nevezett be. – Csutak közben hanyagul odaintett egy fiúnak. – Szevasz, Vajda!

Nem nézett hátra, de érezte, hogy Vajda hosszan utána bámul a sarokról. Az a pepita kabátos lány is hogy idenéz…

Csutak intett a pepita kabátos lánynak, intett a házaknak és a havas utcáknak. Aztán egyszerre azt mondta, félhangon, inkább csak magának:

– Azt például egyáltalán nem hiszem, hogy Géza Fodor Zsuzsiért ment volna.

Ennyit mondott Csutak, és a ródli hirtelen megállt.

– Talán leszállnál végre?! – kiáltott rá ingerülten Drugics Ági. – Meddig akarod még húzatni magad?…

Akkorát rántott a ródlin, hogy Csutak majd legurult.

Géza közben villamosra szállt. Ródlijával befészkelte magát a hátsó kocsi sarkába. Egy könyök mögül kinézett az ablakon, és azt gondolta:

„Talán otthon lesz… – Majd kicsit később. – Biztosan otthon lesz, hiszen tudja, hogy jövök.”

Amikor a jegyét kérték, egyszerre csak valami csüggedés fogta el.

„Dehogy lesz otthon! Miért lenne otthon éppen vasárnap délelőtt?…”

Egy hídon futott át a villamos, aztán megállt.

Géza lekászmálódott a ródlijával. Lebaktatott a híd mellett. Egy pillanatra megállt, és a befagyott Dunát nézte.

„Pedig megígérte, hogy eljön velem ródlizni, még a múlt héten megígérte” – merengett.

Bevágott egy kis utcába, és a Rákóczi-indulót kezdte énekelni. Ahogy belépett a kapun, elnémult. Fél karjával a ródliba kapaszkodva ment fölfelé. A második emeleti fordulónál odadűlt a ródlihoz, mint egyetlen hű barátjához.

„Lehet, hogy rövidesen fordulok, mégpedig nélküle…”

Aztán már a gangon kocogott.

Megállt egy ajtó előtt, és kifújta magát. A hidegen csillogó névtáblát nézte.

 

KÜRTI BÉLA TANÁR

 

Becsöngetett. Orrát az ajtó üvegéhez nyomta. Állt és várt.

Bentről ajtócsapódás, lépések, majd mintha valaki végigcsúszna az előszobán, és végre kinyílt a kémlelőablak kis kockája.

Géza hátralépett.

Nem, igazán nem tudta, mit is mondjon annak az öreg, ráncos orrnak. Fekete kendőből hajolt ki az orr, tekintélyesen és fenyegetően betöltve az ablakot.

– Tessék? – szólalt meg az orr meglepően barátságosan.

– A tanár urat… – Alighogy kimondta, már bent is volt az előszobában, egy fekete kendős nénike előtt.

– Úgy… szóval a fiamat? – kérdezte a nénike.

– Itthon van? – hajolt előre Géza.

– Itthon! Itthon! – intett a néni a szoba felé. Valahogy úgy, mintha el se lehetne képzelni, hogy a tanár úr elmenjen hazulról. Aztán amint befelé csoszogott, hirtelen visszafordult és megkérdezte: – Ki keresi?

– Tessék csak azt mondani, hogy Színes a szakkörből!

– Színes a szakkörből – ismételte a nénike, és eltűnt az ajtó mögött.

Színes a szakkörből meg kint maradt a ródlijával. „Talán még fel se kelt a tanár úr, no hiszen, majd örül, hogy én…” Elhúzta a száját. Olyasformán nézett a ródlijára, hogy: „Jobb lett volna el se jönni!”

De akkor föltűnt a búb.

Igen, ott állt a tanár úr az ajtóban, sötétpiros mackóban, borzasabban, mint valaha, és Géza felé intett.

– Miért nem jössz be?

– Tanár úr, kérem… – kezdte Géza. De mindjárt el is akadt, ahogy belépett a szobába.

Egyetlen füstgomoly volt a szoba. Árnyak keringtek ebben a füstgomolyban. Először is a tanár úr, aztán egy tornyos hajú nő… Gézának úgy tűnt, mintha egy kisgyerek is lenne a szobában. Legalábbis valakinek azt mondták:

– Menj innen, Babácska…

Az ablak nyitva… de hiába, a kályhából ömlik a füst.

– Vendég? – kérdezte egy elhaló hang.

– Színes a szakkörből – mondta a tanár, ahogy letérdelt a kályha elé. – Légy szíves, adj még begyújtóst… – Majd rémülten: – Eredj innen, Babácska! Megégsz!

– Babácska!

– Babácska!… – hallatszott a szobában.

Mintha egy csomagot repítettek volna át Géza fölött. Aztán ajtó csapódott.

– Csakhogy kint van Babácska! – sóhajtott a tanár úr. – Gyerünk már azzal a begyújtóssal!

Színes ott állt a tanár úr mögött. Úgy érezte, teljesen fölöslegessé vált. Mit is mondhatna itt a ródlizásról? Ámbár lehet, hogy az egész család a legszívesebben fölülne a ródlira, aztán ki innen!

– Még! – A tanár úr ültében hátranyújtotta a kezét.

Valaki köhögve lerakott egy marék aprófát.

– Hogy jobban füstölögjön… – sóhajtott egy hang.

– Keresztbe tessék! – szólalt meg ekkor egész váratlanul Színes. – Négyet-négyet egymásra…

– Letérdelt a kályha elé. – Tessék csak hagyni, tanár úr, kérem!

Géza négyet-négyet egymásra rakott. Géza papírt kért, megsodorta, és jól alágyújtott. Aztán guggolva arrább ugrott, mint egy szöcske.

– Meggyullad…

– Á! – legyintett a tanár úr guggolva.

Csodák csodája, a fa meggyulladt, és Géza körül lassan oszlani kezdett a füst.

– Azt hiszem, becsukhatjuk az ablakot – mondta Kürti tanár úr.

Mire Géza fölállt, mintha egy másik szobában lenne. Kávé, vajas kenyér a terített asztalon.

A tanár úr megfogta Géza vállát, és az asztal felé tolta.

– Bekapunk egypár falatot, aztán megyünk.

A tanár úr felesége Gézára mosolygott.

– A férjem egyszerűen nem tud begyújtani!

– Csak vasárnap! – védekezett a búb. – Csak vasárnap… Hiszen magad is megmondhatod, hogy vasárnap egyszerűen megbolondul a kályha. – Hirtelen Gézához fordult. – Négyet-négyet egymásra?

– Négyet-négyet – bólintott Géza. – Igazán nem nagy dolog. Hát akkor, tanár úr, kérem…

Néhány perc múlva már kint voltak a gangon. Kürti tanár úr és Színes a szakkörből.

– Tanár úr, kérem – kezdte Géza az utcán. – Kihívtuk ródliversenyre a Vay Ádám utcát. Ha a tanár úr is eljönne…

– Ki mondta, hogy nem jövök el? – A tanár úr beszaladt egy édességboltba. – Jó lesz a villamoson.

Mintha a fél várost körülutaznák a villamossal… Az utolsó kanyarnál síbotok és -lécek vették őket körül.

– Most már helyben vagyunk – bólintottak.

Aztán eljött a nagy pillanat.

Kürti tanár úr és Színes Géza ott álltak az Ördög-árok déli lejtőjén. Színes Géza ródlijára dőlt és lenézett.

– Itt mérkőzünk meg a Vay Ádám utcával! Itt mérkőzök meg én a Nagyvilági Főcsővel! – Hanyagul intett. – Tessék csak oda hátra, tanár úr, kérem… Kipróbáljuk a talajt.

A tanár úr a ródli végére ült, hosszú lábait megpróbálta maga alá húzni.

Színes előre a kormányhoz. Egy pillantás hátra: minden rendben. Indítás!

„Mindent bele… – gondolta – hadd lásson valamit a tanár úr!”

A tanár mindkét kezével a ródliba kapaszkodott. Zökkenés. Megint egy… Aztán mintha kivágódna, bele a semmibe…

– Sok ilyen kanyar lesz még? – kapott a kalapjához.

Diadalmasan kipirult arc fordult hátra.

– De még mennyi!

– Az a jó! – mosolygott a tanár úr. Ahogy Géza elfordult, mélyet szippantott a levegőből. – Csak még egyszer otthon legyek!

Süvítve vitte őket a ródli.

 

 

Egyik nap a másik után… Egyik edzés a másik után…

Most már délutánonként is kijártak az Ördög-árokra. Géza ott állt a déli lejtőn, és lemutatott a mélybe.

– Ha láttatok volna vasárnap Kürti tanár úrral! – Mielőtt még bárki bármit is szólhatott volna: – A versenyre is kijön! De mit mondok! Ott lesz az egész szakkör! Az iskola! Az Ér utca!

– A papám nem lesz ott – sóhajtott Drugics Cézár. – A papám azt mondta, hogy ha még egyszer olyan csatakosan kerülök haza…

– Anya már el se tudja képzelni, hol vagyok – sóhajtott Csutak.

– Mondd, hogy tréningen! – vágta rá Csiriz.

– De hát én nem is tréningezek…

– Azért mégiscsak itt vagy…

Csutak elnémult. Hát persze hogy hűségesen ott volt minden tréningen. Ha ugyan éppen nem őrködött.

Mint azon a bizonyos szombat délutánon… Az utolsó szombat délután a verseny előtt. Mert ez megint csak úgy volt, hogy Gézáéknak a szakkörre kellett menni. Így aztán Csutak egyedül maradt az Ér utcában.

– Bizony – mondta Csutak, ahogy ellépett a kerítés mellett. Majd még egyszer: – Bizony.

Ez olyan öntudatosan hangzott, hogy a kerítésnek is meg kellett hallania. Egyébként az öreg kerítés csaknem derékig beleroskadt a hóba. Apró, fehér kupacok a tetején, de igazán mintha valaki odaformálta volna.

A délutáni ég tiszta volt, bágyadtkék, akárcsak egy öregember szeme.

Csutak elnézett a kerítés fölött, valahova a Lujza utca felé. Sehol a világon nincsenek olyan kettős udvarok és odvas, sötét kapualjak, mint a Lujza utcában. Csutak egy pillanatra szinte azt hitte, hogy arrafelé már nincs is hó, és Fucskó – a legjobb fejelő a Kálvária téren! – csak úgy szalad le az utcára kiskabátban.

De akkor már megszólalt a kerítés:

– Igazán nem hinném, hogy túlságosan érdekel Fucskó a Kálvária térről. Téged csak egyvalami érdekel. Az, hogy őrségen vagy!

– Nana!… – Csutak bizalmatlanul hunyorgott a kerítés felé. Igazán nem lehet tudni az öregről, gúnyolódik-e vagy…

– Méghozzá egy nappal a verseny előtt! – folytatta a kerítés. – Igazán nem csekélység, hiszen bármelyik pillanatban meglephetnek Nagyvilági Főcsőék!

– Tudhatod, hogy akkor is megvédem a raktárt! – bólintott Csutak. Megint elsétált a kerítés előtt, majd hirtelen megtorpant. – Csak nem hagyom a ródlikat?!

Mire a kerítés:

– Tudja Színes Géza, miért bízik benned. Túlzás lenne azt állítani, hogy erős vagy, merész túlzás lenne ilyesmit még csak említeni is… de van benned valami… valami a kígyó ravaszságából.

– Ó! – Csutak majd elolvadt a meghatottságtól. – Hogy eltaláltad! De igazán megint hogy eltaláltad, drága, öreg kerítés!

– Makk Culi azt mondaná, csavaros eszed van.

– Makk Culi? – kérdezte Csutak.

– Ide van bevésve a neve, láthatod.

– Makk Culi – olvasta Csutak a kerítésről.

– Bicskával véste belém – mondta a kerítés. – Akárcsak a barátja.

– Péter Ponni – olvasta Csutak a kerítésről.

– Péter Ponni – ismételte a kerítés. – Hogy tudott szájharmonikázni! Nyáron kiült ide elém, egypárszor tenyerébe ütögette a szájharmonikát, aztán rákezdte. Makk Culi meg táncolt. De nemcsak ő, hanem a két Borbás is meg az Ádler Tibi, aki a Rákóczi útról járt ide. Neki volt először hosszúnadrágja.

Csutak fejében csak úgy kavargott a sok név! Makk Culi, Péter Ponni, Ádler Tibi, a régi fiúk, akik mintha mind itt állnának mellette az alkonyodó, téli délutánon. Furcsa zsibbadást érzett, szédülést. Akárcsak légörvényben repülne így mozdulatlanul. Szinte hallotta a szájharmonikát, Péter Ponni játékát.

– Mi lett velük? – kérdezte. – Péter Ponnival és a többiekkel?

– Elmaradtak – felelte a kerítés. – Emlékszem, Makk Culi egyszer átrúgta rajtam a rongylabdát, utána mászott, de aztán nem jött vissza. Lehet, hogy jobb helyet fedezett fel. Péter Ponni egyszer-kétszer még úgy egyedül kijött ide, játszott is néha, de nem hallgatta senki, csak én.

– Aztán ő is… – Csutak elakadt. Maga se tudta, miért, de úgy kapart a torka.

– Aztán ő is – hagyta rá a kerítés. – De látod, a nevük itt maradt rajtam.

A kerítés elhallgatott. Pedig még mennyi mindent tudhatott Makk Culiékról! Csutak valahogy úgy érezte, hogy a régi fiúk egyszer csak fogták magukat, és szépen besétáltak a kerítésbe, és az öreg most is őrzi őket, de erről persze nem beszél.

„Igen, így lehet” – gondolta Csutak, de ezt már nem merte kimondani.

– Az biztos, hogy jó barátok voltak – hallotta a kerítést valahonnan messziről. – Olyan igazi jó barátok…

– Akárcsak mi Színes Gézával!

Ezt már Csutak hangosan mondta. Még beszélt volna az igazi barátságról, de akkor négy árnyék vetődött a kerítésre.

Csutak megfordult – és aztán csak állt megdermedve.

Azok négyen közelebb jöttek.

Elöl maga Nagyvilági Főcső, kigombolt kabátban, zsebre dugott kézzel. Mögötte a másik három Vay Ádám utcai: Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs. Hirtelen megálltak, és akkor végre Csutak is megszólalt. Csodálatosképpen azt mondta, hogy:

– Állj! – Majd megkérdezte: – Te vagy az, Főcső?

És Főcső, a Nagyvilági Főcső erre igazán csak azt felelhette:

– Amint látod.

Csutak nekivetette hátát a kerítésnek, szemét lehunyta, és kitört belőle:

– Egy lépést se! Meg ne mozduljatok! – Megbicsaklott a hangja, és már igazán alig lehetett hallani. – Egy lélek se jöhet a raktár közelébe! – Aztán elhallgatott és várt. Körmével a kerítést kaparta.

„Visszaütök – gondolta. – Akárki is kezdi, én visszaütök, vagy akkorát kiáltok…”

Nem ütött senki. Egy darabig nem is szólt senki, aztán Nacsaszta:

– Ugyan, Csutak, mit nagyképűsködsz? Talán bizony te vagy az őrség?

Erre már fölnézett Csutak. Felnézett, és kihúzta magát.

– Ha tudni akarjátok, az őrség parancsnoka áll előttetek!

Főcső a fejét ingatta, majd a szeme sarkából Csutakra hunyorított.

– A legénység?

– Az is én vagyok – mondta Csutak, de ez már lényegesen szerényebben hangzott. Érezte, hogy itt valami nincs egészen rendben, de akkor már Radó Vencel megszólalt:

– A többiek?

– Szakkörön – bólintott Csutak –, de várjátok meg őket. – Közben egyre csak a raktár felé pislogott. Csak addig, csak addig húzza ki, amíg Színes Gézáék visszajönnek!

Aztán még valami átfutott benne.

„Hogy ezeknek is éppen ilyenkor kellett jönniük! Világért se, amikor Drugics Cézár van őrségen vagy valaki más… hanem, igenis, amikor én, a Csutak!”

És mint égő, lángbetűs felirat:

„Akármi történjék, megvédem a raktárt!”

Azonmód kihunytak benne a feliratok.

Akkor olyasmi történt, amiről még álmodni se mert volna. Főcső, maga a Nagyvilági Főcső azt mondta, de nem is mondta, valósággal fuvolázta:

– Csutak! Mi tulajdonképpen hozzád jöttünk.

Nacsaszta is bólogatott bőrfüles sapkájában.

– Igen, igen, csakis hozzád, Csutak.

Radó mosolygott, Fedecs meg savanyú cukrot nyomott Csutak markába. Kicsit koszladt volt, mert hát a zsebéből húzta elő.

– Neked hoztam, Csutikám!

Csutak meghatottan nézte a cukrot. Tulajdonképpen utálta a savanyú cukrot, mindig megfájdult tőle a foga, de hogy így gondoltak rá!… Hirtelen kitört belőle:

– Engem nem lehet megvesztegetni!

– Ki gondolt erre, Csutak? – Ez már megint Főcső volt. Nacsaszta bőrfülei hódolatteljesen meglibbentek.

– Mindenki tudja a Vay Ádám utcában, hogy az életed árán se engednél be senkit a raktárba.

Radó:

– Legendás híred túljutott az Almássy téren is.

Fedecs:

– De még a Lehel téren is tudják, hogy ki az a Csutak.

És Csutak? Mit mondott erre Csutak, akinek legendás híre már az Almássy téren is túljutott? Semmit. Éppenséggel semmit. Ő már a cukrot szopogatta. Kicsit radírízű cukor volt, de mindenesetre akkora, hogy aki a szájába vette, az egyszerűen megnémult.

Pedig a felirat ismét kigyulladt Csutakban. Előbb csak annyi, hogy:

„Vigyázz”!

Majd:

„Itt valami büdös!”

És végül:

„Ezek átejtenek!”

„Ugyan – gondolta Csutak –, hiszen olyan rendes fickók! Ha akarnának valamit, már régen betörtek volna a raktárba. Elvégre négyen vannak.”

„Vigyázz!” – hirdették a lángbetűk, de már jóval halványabban.

Hanem akkor megint megszólalt Nagyvilági Főcső:

– Csutak! Mi érted jöttünk.

– Értem? – Csutak várt egy kicsit, majd szinte suttogva: – Egy egész küldöttség?

Nacsaszta szerény meghajlással:

– A nemes ellenfelet mindig megbecsülték a Vay Ádám utcában. Éppen ezért mi, Vay Ádám utcaiak, ünnepélyesen meghívunk téged…

Főcső egy mozdulatot tett, és Nacsaszta abban a pillanatban elhallgatott.

– Ezt majd talán mégis én – így a Nagyvilági Főcső. Majd Csutak felé ünnepélyesen. – Csutak! Mi, Vay Ádám utcaiak, befizettünk érted a Paradicsom moziba! Ma délutánra.

Csutak majd hanyatt esett. Csutak egyáltalán azt se tudta, mit szóljon.

– Befizettetek? Értem?

– Mégpedig egész jó helyre! – vágta rá Radó.

– Én is adtam hozzá ötven fillért! – ugrott elő Fedecs.

– Én pedig Főcső helyett is… – hajlongott Nacsaszta.

Főcső megint egy mozdulatot tett, és Nacsaszta megint elhallgatott.

– De hát hogy ti…? Értem? – dadogta Csutak. Közben valósággal ugráltak benne a vészjelző lámpák: „Büdös! Büdös az egész, Csutikám! Vigyázz!”

De Csutak egy csöppet se törődött a láthatatlan lámpákkal és feliratokkal. Még inkább dühös is volt. Amikor Főcsőék olyan derék fiúk!

– Csuda izgi filmet adnak! – fuvolázta Fedecs.

– Ott lesz az egész Vay Ádám utca – tárta szét karját Radó.

– És aki csak számít valamit a környéken! – így Nacsaszta.

Végül Főcső igen határozottan:

– Csutak! Ezt a meghívást nem utasíthatod vissza.

Csutak pedig egy izgalomban:

– De hát én? Hogyan? Nem… nem… ez lehetetlen. Köszönöm szépen a jegyet, de mégse hagyhatom el a raktárt! Én vagyok az őrség… és… és egyáltalán… – Aztán egyszerre csak kibukott belőle: – És mit adnak a moziban?

Főcső az arcába hajolt, úgy suttogta lassan, tagolva:

– Nemo kapitány visszatér! Két részben, huszonnégy felvonásban.

Csutaknak a lélegzete is elállt.

– Nemo kapitány? Huszonnégy felvonásban?!

– Lehet látni, amikor Nemo kapitány elmerül a tengeralattjáróval – mondta Nacsaszta.

Az semmi! De amikor a polippal küzd… – szólt Radó.

Fedecs meg összehúzta magát, mintha ő lenne Nemo kapitány.

– Legalább húsz karral tapad rá a polip! Ahány csak van neki! – suttogta. – Már egészen laposra szorítja Nemo kapitányt, már mindenki azt hiszi, hogy na, most aztán befütyültek Nemo kapitánynak… és akkor… – Fedecs fölemelkedett, lassan kihúzta magát, mint Nemo kapitány a polip karjaiból, és még a hangja is erősebbé vált: – És akkor Nemo kapitány egész váratlanul előkapja tőrét! De mit is beszélek! A szájában van a tőre… és akkor…

– Ne mondd el! Ne mondd el! – vágott közbe Főcső. – Akkor már nem izgalmas. Elég az hozzá, Csutikám, hogy többen kimentek előadás közben. Egyszerűen nem bírták. Még én magam is. Igen, Csutikám, volt egy pillanat, amikor még én is… pedig rám aztán igazán nem lehet mondani, hogy szívbajos vagyok!

– Nem lehet mondani – suttogta Csutak. – És mi volt, amikor te magad is…

Főcső elnézett valahová messzire.

– Az akkor volt, amikor Nemo kapitány… – Majd hirtelen félbeszakította önmagát: – De hát el se mondom! Egy szó, mint száz, ezt a filmet látni kell! Aki ezt nem látta – nem látott semmit!

– De mégis… A raktár nem maradhat őrség nélkül! – motyogta Csutak. – Ámbár, ha jól meggondolom, már le is járt az időm.

Mire Főcső nagyvonalúan:

– Csutak! Talán még van becsület a világon! Amíg te moziban vagy, én meg Nacsaszta őrizzük a raktárt. Akár lejárt az időd, akár nem.

Csutak úgy nézett Főcsőre, mintha egy távoli bolygóról repült volna ide.

– Megtennéd? Igazán megtennéd?

Főcső megveregette Csutak vállát.

– Csak siess! Mindjárt kezdődik a híradó. Radó és Fedecs is megy.

Csutak Főcsőre nézett s Főcső fölött a raktárra, de akkor már Radó megfogta a karját.

– Látnod kell a híradót!

– Az olimpiai úszóversenyt! – hadarta Fedecs.

Csutak, maga se tudta, hogyan, már Radó és Fedecs között volt. Vitték, repítették a mozi felé. Ahogy még utoljára visszanézett, Főcsőt és Nacsasztát látta a raktár előtt. Főcső fölemelte a kezét, és integetett, mint aki jó mulatást kíván.

– Csak gyorsan… mindjárt kezdődik – hallotta Radót. – Akár háromszor is megnézném azt a filmet!

– Én meg is nézem! – vágta rá Fedecs. – Figyeld meg, Csutikám, mennyien állnak a mozi előtt!

Egy lélek se állt a mozi előtt.

Bent az előcsarnokban is alig lézengtek egypáran. Aztán ahogy leültek, hát egész üres volt előttük a padsor, mögöttük is csak olyan foghíjas.

– Tudod, már harmadik hete megy – magyarázta Radó. Aztán ahogy sötét lett, levetette a kabátját, és ráült.

Fedecs amerikai mogyorót majszolt.

Csutak várta, várta az olimpiai úszóversenyt. Egyik kép a másik után, de úszóverseny sehol.

Csutak a sötétben Fedecsre pislogott. Fedecs körül már minden tele volt az amerikai mogyoró héjával.

– Úgy látszik, híradót cseréltek.

„Nem baj – gondolta Csutak –, majd a nagy film…”

A híradó után egy zerge jelent meg a vásznon. Fölötte nagy betűkkel:

 

EGY HÉT A ZERGÉK ORSZÁGÁBAN

 

Csutak majd lefordult a székről.

– Nemo kapitány?!

– Levették – köpte a mogyoróhéjat Fedecs.

Csutak Fedecsen át Radóra nézett.

Radó Vencel félig fölemelkedett a széken.

– Megyek, és a képükre mászok! Nemo kapitány helyett zergék… no, majd én beolvasok nekik!

– Ülj vissza! – ráncigálta Fedecs. – Azért ne csinálj cirkuszt… na, Radó!

– Összemosom őket! – Azzal Radó visszaült. – Tulajdonképpen csak Csutakot sajnálom.

– Ó, én igazán… – motyogta Csutak, ahogy föltűnt az első zerge.

– Egész kedvesek ezek a zergék – mondta Fedecs.

Radó oldalba bökte Csutakot.

– Oda nézz!… Hogy ugrálnak a sziklán. Hát nem izgi?

– Csudára – suttogta Csutak. És valami végtelen bánattal nézte, nézte a zergéket meg a kősziklákat.

Ha már egyszer befizették a moziba!…

 

 

Főcső, a Nagyvilági Főcső Csutak után integetett, majd hirtelen Nacsasztához fordult.

– Elment.

– Tudtam, hogy sikerül, Főcső.

Nacsaszta roppant megelégedetten végigsimított a satyak bőrfülén.

– Jól kiszagoltam én, hogy mikor őrködik Csutak! Jól ki volt az tervelve.

Főcső végignézett Nacsasztán.

– Ha jól emlékszem, mégiscsak nekem jutott eszembe.

– Semmi kétség, Főcső! Én csupán figyelmeztettelek. Mint ahogy most… – És Nacsaszta a raktár felé intett.

Főcső fojtottan:

– Percet se veszíthetünk.

Nacsaszta a kabátjába nyúlt. Kihúzott egy feszítővasat, és betolta az ajtórésen. Nacsaszta szépen, finoman benyomta a raktár ajtaját. Egy darabig piszkálgatta, majd hallani lehetett, ahogy a kampó kiesik.

– Mennyi ócska vacak – suttogta Főcső.

– Tiszta végkiárusítás – bólintott Nacsaszta. – Soha ennyi autóroncsot.

Nacsaszta mindjárt bele is ült az egyik roncsba. Azazhogy állt, mert az autóváznak már ősidők óta nem volt ülése. Teteje se, csak mellvédje. Éppen ezért úgy tűnt, mintha maga Nacsaszta is autóalkatrész lenne.

– Ne szórakozz! – szólt rá Főcső.

A következő pillanatban Nacsaszta már a sarokban volt, a ródliknál. Elismerően bólintott.

– Hogy milyen rendesek az Ér utcaiak! Még a nevüket is ráírták. Csiriz… Színes Géza… Hű, milyen karosszériája van!

– Ezzel kezdjük! Nálad vannak a szerszámok?

– Első osztályú fogók és feszítők. – Nacsaszta végtelen szerény mozdulattal kinyitotta a kabátját. Most látszott csak, hogy milyen kedves kis zsákocska lóg a nyakában.

Főcső leült Színes Géza ródlijára.

– Ha nem tévedek – kezdte –, ma szombat…

– Holnap pedig ródliverseny! – vigyorgott Nacsaszta. – Ó, rendben lesz minden! Igazán semmit se lehet látni a ródlikon. – Csak majd verseny közben. – Akkor már nevetett Nacsaszta. Úgy huhogva, befelé gurgulázva.

Főcső felállt a ródliról.

– Kezdjük! Lazítsd meg egy kicsit a léceket! – És már nevetett ő is. – Hiszen tudod, csak éppen egy kicsit.

Nacsaszta úgy hajolt le a ródlihoz, mint orvos a beteghez.

– Bízd rám!

Főcső egy darabig Nacsaszta előregörbedő hátát nézte, majd kikémlelt az ajtórésen a havas utcára. Odabólintott a kerítésnek.

– Sok sikert a versenyhez, Ér utcaiak!

 

 

Este volt már, amikor Gézáék eljöttek a szakkörből. Cézár, a hóna alatt a Liliomfival, előrecsúszkált a fagyott járdán.

– Egyszerűen nincs hangja Fodor Zsuzsinak! – kiáltott hátra a többiekhez. – Meg se tudott szólalni a mai próbán.

– Mutál – bólintott Ági. – Én mindig mondtam, hogy mutál.

Géza hallgatott. Cipője orrával a havat söpörte maga előtt, egyre nagyobb kupacba. Aztán rúgott egyet a kupacon, és akkor végre megszólalt:

– Az ilyesmi elmúlhat.

Ági Gézára nézett, és roppant készségesen:

– El is múlik! Úgy két-három év múlva. Addig, sajnos… – Felsóhajtott, mint aki roppant sajnálja a dolgot. – Hát igen, addig nem játszhatja Mariskát a Liliomfiban. De különben is, Géza, azt hiszem, Mariska mégiscsak inkább nekem való, és majd meglátod…

– Azért holnap ott lesz a versenyen! – szögezte le Géza egész váratlanul.

Ági megállt, csak egy pillanatra, aztán Cézár után csúszott, és úgy kiáltotta vissza:

– Attól még ott lehet! Azért, hogy nincs hangja… Az előadáson is ott lehet. De csak mint néző!

Cézár megállt a tér sarkánál. A gyümölcsösbódék sötét körvonalait nézte, a kézikocsikét, ahogy ott állnak hosszú sorban egymás mellett.

– Mindenesetre én leszek a bemondó a versenyen! Arról nem szólva, hogy a díjkiosztó bizottságban is bent vagyok…

Géza beérte a két Drugicsot.

– Remélem, tudjátok, hogy a versenybizottság díszelnöke Kürti tanár úr! – Kis szünet után Ági felé: – Kürti tanár úr azt is megígérte, hogy még egyszer kipróbálja Fodor Zsuzsit.

– Azt csak úgy mondta – legyintett Ági.

Géza egy megsemmisítő pillantás után:

– Kürti tanár úr semmit sem mond csak úgy!

– Felőlem kipróbálhatja!

– Felőlem is – mondta Cézár. – Szellemfit mindenesetre én játszom. Ha ugyan holnap nem kiabálom rekedtre magam…

Géza felsóhajtott.

– Holnap!…

Mi minden volt ebben a sóhajban! A verseny izgalma. Az a pillanat, amikor majd felül a ródlira. Vele egy vonalban a többiek. Rajta! És akkor kezdődik! A nézők között Kürti tanár úr és Fodor Zsuzsi.

– Cézár – szólt Géza –, azt hiszem, semmi pénzért nem tudnék hazamenni.

Cézár Ágira bámult, mint aki nem nagyon érti a dolgot.

Ági meg rajongva felnézett Gézára, erre a magas, kobaksipkás fiúra, aki Liliomfit játssza, és aki holnap két tér és három utca ellen veszi fel a harcot.

– Úgy gondolod, hogy menjünk ki az Ér utcába? – kérdezte alig hallhatóan.

– Tudod, éppen ez járt az eszemben! – Azzal Géza elindult az Ér utca felé. – Még egyszer látni akarom a ródlimat.

Pár lépéssel utána a két Drugics. Világért se szóltak volna hozzá – aki verseny előtt még egyszer megnézi a ródliját!

Ez volt az Ér utcában a verseny előestéjén.

 

 

Csutak közben már a vacsoránál ült, s mélyen belehajolt a tányérba.

Kint vacsoráztak a konyhában, mert Csutak apja nem állhatta a szobában az ételszagot.

– Új kalauzt kaptam – mondta Csutak apja.

– Ez is örökké csönget megálló előtt – kérdezte Csutak anyja –, ha van leszálló, ha nincs leszálló?

Kék kötényben volt Csutak anyja, és az orra körül éppen olyan apró, vörös foltok úszkáltak, mint Csutakén. Csutak apja meg zömök, fekete bajuszos férfi volt. Valahogy kissé idegen a két sápadtszőke arc között.

– Hagyd – legyintett Csutak apja. – Majd belejön, majd megtanítom.

– Igen – bólintott Csutak anyja –, de addig csak a vezetőt szidják. Hogy se leszállás, se felszállás. – Hirtelen a fiára nézett. – Te meg mit csorgatod ki a levest?

Csutak letette a kanalat, és megkérdezte:

– Abban csak nincs semmi rossz, hogy moziban voltam?

Az anya, miközben kendővel törölgette a levest az asztalról:

– Te is miket tudsz kérdezni!

De az apa oly komolyan felelt, mintha tulajdonképpen már régen ezen gondolkozna:

– Azon múlik, hogy mit néz meg az ember. Valamikor a jó, verekedős filmeket szerettem, szóval az olyan bunyós filmeket… – Félig lehunyta a szemét, mintha újra lepergetne maga előtt néhány régi filmet; majd fölnézett. – Az a fontos, hogy az ember ne dobja ki a pénzét.

– Igaz is – kérdezte az anya –, mit láttál?

Csutak felnyögött a tányér mögül:

– Zergét! De igazán soha életemben nem láttam ennyi zergét.

– Szóval tudományos film volt – bólintott az apa. Határozottan volt valami mély elismerés ebben a bólintásban. Annál váratlanabbul hangzott aztán: – Világéletemben untam az ilyesmit!

Csutak ujja végigfutott a terítő mintáin.

– Tudod, apa, úgy volt, hogy mást adnak. Nemo kapitányt két részben és huszonnégy felvonásban… – Ujja levált a mintákról, ő meg hirtelen felállt. – Dolgom van.

– Most? – ámuldozott az anyja. – Ilyenkor?

Az apa a karórájára pillantott.

– Éjjeliőr lettél?

– Nem… azazhogy… – a fiú visszaült – meg kell néznem valamit, mert tudjátok… – Elhallgatott, majd kétségbeesve kitört: – Igazán nem utasíthattam vissza a meghívásukat!

– Miféle meghívást? – Csutak apja előhalászott egy újságot.

– Hát a barátaimét – nyögte Csutak –, azazhogy nem is éppen a barátaim, de olyan rendes fiúk, és megígérték, hogy őrzik a raktárt. Akkor csak nem lehet baj… – Várt egy kicsit, de mintha rugóra járna, megint fölállt. – Azért megnézem.

– Feküdj le – mondta Csutak apja az újság fölött.

– Feküdj le – mondta Csutak anyja.

A fiú meg úgy állt ott egy darabig, mint aki igazán nem is tudja, mit csináljon. Végül valami köszönésfélét mormolva bement a szobába.

– Fáradt – nézett utána az anyja.

– A tanulástól van. – Az apa belebújt az újságba, de egy pillanatra még fölmerült. – Majd ha egy kicsit jobb idő lesz, fölteszem a buszra, aztán gyerünk!

Csutak meg odabent vetkőzni kezdett. Ahogy a cipőpertlit bogozta, egyszerre csak kiegyenesedett.

„De hát megígérték – motyogta –, hogy őrködnek… Maga Nagyvilági Főcső!”

Sokáig csak ült, ült, félig kioldott cipőpertlivel, belebámulva a levegőbe.

És Főcső? Mit csinált ezen az estén maga a Nagyvilági Főcső? Először is, ahogy hazament, belökte az ajtót.

– ’Stét, mama! Kész a vacsora?

Fekete hajú, magas termetű asszony emelkedett fel az asztal mellől, mint haragos füstgomoly.

– Persze! Ez az első kérdés: „Kész a vacsora?” Csak tudnám, hol csatangolsz ilyen sokáig!

Főcső a félig megkezdett hímzésre nézett az asztalon: egymásba fonódó kék és sárga virágok… aztán, nos igen, könyv a hímzés mellett, füzet.

– Jaj, mama, kérem, ne kérdezzen annyit! Ha tudná, mennyi dolgom volt…

Az anya összecsapta a kezét.

– Még ha én mondanám! Egyik hímzés a másik után! De te! A házi feladat ott vár az asztalon, és hozzá se nyúlsz.

– Eh, mama, kérem – vágott közbe Főcső –, holnap úgyis vasárnap!

– Majd vasárnap estére hagysz mindent! Ezt már ismerem! Jaj, de ismerem!

Főcső megint közbe akart vágni, de az anyát most már nem lehetett megállítani.

– Mert alig vagy itthon, a barátaid felfütyülnek, hogy Főcső! Főcső! „Te meg, mint aki megkergült, itt hagysz csapot-papot, és futsz, ki tudja, hova!

Az anya felsóhajtott, és akkor végre Főcső is szóhoz jutott:

– Ha tudná, mama, kérem, milyen nagy dolgok készülnek! Micsoda események! – Főcső roppant gondterhelt arcot vágott. Hát még amikor hozzátette: – Nekem kell mindent előkészítenem.

Az anya úgy nézett rajta végig, mint aki csöppet se törődik a „nagy eseményekkel”.

– Nem tudom, hogy mik készülnek, de azt látom, hogy a kabátodon minden gomb fityeg. A nadrágodra meg már alig győzök foltot varrni! A harisnyád! – És még mielőtt a fiú kitáthatta volna a száját: – Persze, a „nagy események”! Hát én nem tudom, milyen „nagy események” készülnek, de az biztos, hogy addig innen ki nem teszed a lábad, amíg a házi feladatot…

Nem! Főcső ezt már igazán nem hallgathatta tovább!

– Házi feladat! – tört ki belőle. – Hogy lehet most ilyesmiről beszélni? Az olimpiai versenyek előtt!

Az anya leült. Oly szédülten, mintha beleesne a hímzésbe, a virágok közé.

– Olimpiai versenyek? – ismételte elbámulva. – Hallod-e, miféle olimpiai versenyekről beszélsz?

Főcső elmosolyodott. Olyan dühítő fölénnyel, hogy az anyja majd nyakon vágta.

– Felelj, ha kérdezlek!

– Holnap kezdődik az Ördög-árokban az első osztályú lesiklóverseny – tájékoztatott Főcső. – Ott lesz mindenki az utcából! – Rándított egyet a vállán. – Mit az utcából! Az egész városból! És ki a verseny rendezője? Ki tartja kezében a ródliolimpiászt? – Várt egy kicsit, aztán végtelen fölénnyel: – Én, a Nagyvilági Főcső!

Az anya rábólintott.

– Újabb szakadt nadrág! – Aztán kicsit elgondolkozva: – Csak tudnám, honnan szedted ezt a nevet! Nagyvilági Főcső! Nagyvilági Főcső!

Főcső a fejét ingatta. Mint aki tudja, úgyis hiába beszél, úgyse értik meg.

– A nagy embereknek mindig van valami más nevük is. Ahogy már a világ ismeri őket. Repülő Kerék, Dél Oroszlánja, Acélököl. – Elhallgatott, és kicsit csöndesebben: – Én még talán nem vagyok nagy név, mama, kérem, de egyszer még beírom nevemet a sport történetébe!

Ez megint úgy hangzott, hogy ha bárki hallotta volna a Vay Ádám utcában, hát elájult volna a gyönyörűségtől.

Az anya nem ájult el a gyönyörűségtől. Egy olyan szerény kis könyvecskét húzott ki a füzetek alól.

– Egyelőre úgy látom, az intőfüzetbe írják be a nevedet. Mégpedig Csemegi tanár úr…

Főcső egy darabig az intőfüzetet nézte, majd legyintett. Ahogy már csak ő tudott legyinteni, a Nagyvilági Főcső! – Csemegi tanár úr? Kit érdekel ez most? Verseny előtt!

– Majd mindjárt kapsz két olyan pofont, hogy kiugrik a szemed! – csattant föl az anyja. – Nézd csak! Legyintget nekem! Te, ha én meglegyintelek! – De csak végigsimított Főcső képén. – No, ülj már végre vacsorához, te híres… te…

Az anya kiment, és aztán már jött is vissza a tányérral.

Főcső, ahogy a tányérra nézett, egy pillanatra még az olimpiászról is elfeledkezett.

– Rakott krumpli! Azt hiszem, ezt a nagy versenyzők is szerették.

Az anya mögötte állt, nézte, ahogy eszik.

– Apádnak is ez volt a kedvence… – Fölsóhajtott, majd megköszörülte a torkát, és azt mondta: – Átnézek egy kicsit Varghánéhoz. – És mert a fiú még mindig nem emelkedett föl a tányérból, végigsimított a fején. – Aztán tanulj nekem, te, te Főcső!

– Csókolom, mama! – bólintott Főcső a becsukódó ajtónak. Villájával még a tányéron kapirgált, egy kis tojásmaradékot szép gondosan fölkent a szélére, aztán a könyvei után nyúlt. De csak azért, hogy letegye egyiket a másik után.

– Vegytan? Fizika? – mormolta. – Lehetetlen, teljesen lehetetlen! Amikor holnap kezdődnek a versenyek, és nevemet szárnyra kapja a hír. Mi ez? Történelem? No jó, a törit még átnézzük. Ebből kihívhat Csemegi tanár úr… – Belelapozott. – Negyedik Béla – olvasta, de egyszerre csak elálmosodott. Hát igen, Negyedik Béla is sokat bajlódott azzal a rengeteg sok tatárral. Egy jó tanácsadó kellett volna Negyedik Bélának. Egy olyan igazi jó tanácsadó. – Ha, mondjuk, én ott állhattam volna mellette…

Főcső ásított, a könyv fölött a tapéta mintáit nézte.

– Főcső! – kérdezte Negyedik Béla. – Mit kezdjek a tatárokkal?

Főcső egy pillanatra kiegyenesedett a széken, összeráncolta a homlokát, mint akinek valami kellemetlen dolog jutott az eszébe.

– Csakhogy nem Negyedik Béla kérdez, hanem Csemegi tanár úr! Az öreg Csemegi, a kövér Csemegi, aki egyszer még büszke lesz rám. Meg a többiek is. Egyszer még megtudják, ki az a Bodrogi Bandi, azaz a Nagyvilági Főcső…

Szinte lecsúszott a székről, ahogy jó messzire kinyújtotta a lábát. A könyv kipottyant a kezéből, de azt már észre se vette.

– Örülnének, ha pár sort írnék az emlékkönyvükbe… – motyogta egy ásításban. – Amikor majd megnyerem az első igazi ródliolimpiászt. Amikor majd elviszem az első díjat a svédek, a finnek, a norvégok elől… Hohó, mi ez?! – A falak eltűntek, és a szoba végtelenné tágult. Főcső pedig mintha hegyoldalról csúszna lefelé…

Az ám! Hiszen ródlin ül, a ródliján… De micsoda kavargás ez itt körülötte… valóságos szekértábor… sőt inkább ródlitábor!

– Csakhogy! – szólalt meg mellette valaki.

És ez nem volt senki más, mint Nacsaszta. Ott voltak a többiek is. Radó Vencel, Fedecs és egy csomó arc, akit sosem látott.

Aranyos szalagok lógtak le Nacsaszta sapkájáról, és most azokat gyűrögette.

– Csakhogy befutottál, Főcső! Már itt vannak a svédek meg a finnek.

Még mielőtt Főcső körülnézhetett volna, Radó Vencel megragadta a karját.

– A versenybizottsághoz!

Hatalmas emelvény felé tuszkolták Főcsőt. Az emelvényen, öblös karosszékben ült Bakonyi tanár úr.

– Tanár úr – nyögte Főcső –, múltkor csak azért felejtettem otthon a tornacipőt…

Bakonyi tanár úr meg se hallotta. Egyáltalán, mintha Bakonyi tanár úr meg se ismerte volna, ahogy röviden csak annyit mondott:

– Magyarország, Nagyvilági Főcső! – És ezt be is írta egy fekete kötésű könyvbe.

– Kedves hallgatóink! – szólalt meg egy recsegő hang. – Itt állunk az olimpiai ródlistadionban, a versenyek ünnepélyes megnyitása előtt! Tizenhat ország legjobb ródlizói vonulnak el előttünk, de vajon ki tudná megmondani, melyikük hódítja el az olimpiai bajnok büszke címét? Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország küldte el fiait, hogy elragadják az olimpiai zászlót…

Főcső sértődötten kapta föl a fejét.

– Hát Magyarország? – kiáltott az ezüstmikrofon felé. – Hát én? A Nagyvilági Főcső!

Még mondott volna valamit, de elsodorták.

– Arrább! Arrább! – hallatszott mögötte. – Utat Észak Csillagának! Utat J. P. Elvestadnak!

Széles vállú, kék szvetteres férfi közeledett. Mert nem is jött, mint más közönséges halandó! Mellkasát kidüllesztette, jobbra-balra integetett, és amerre csak intett, kitört az éljenzés. Mellén csupa érem és egy esernyőgomb. Ródliját négyen hozták utána. Az ezüstmikrofon mélyen meghajolt előtte.

– J. P. Elvestad – rebegte a mikrofon –, Észak Csillaga, megkérdezzük: véleménye szerint ki nyeri az olimpiászt?

J. P. Elvestad, azaz Észak Csillaga megállt, és hanyagul rádőlt a mikrofonra. A ródli is megállt mögötte, és Főcső elolvasta a felírást: Bazáráru.

– Nos, miszerint – kezdte igen öntudatosan Észak Csillaga –, ha jól hallottam, arról van szó, ki nyeri az olimpiászt. – Köhintett, aztán mint aki valami szédületes felfedezést közöl: – Nos, akkor meg kell mondanom, hogy a bajnokságot a legjobb versenyző nyeri… Senki más!

A mikrofon elragadtatva bólogatott.

– Valóban, J. P. Elvestad! A legjobb versenyző! Kitűnő megállapítás! De ha szabad megkérdeznem: véleménye szerint ki a legjobb versenyző?

Észak Csillaga úgy bámult a mikrofonra, mint aki nem is érti, hogyan lehet ilyesmit kérdezni, majd hihetetlen nagyképűséggel:

– Úgy tudom, én is indulok ezen a versenyen, J. P. Elvestad, Észak Csillaga. Nos, ezek után nem is lehet vitás, hogy ki nyeri a bajnokságot.

Ebben a pillanatban egy zömök dugó alak egyszerűen odább lökte Észak Csillagát, és belebömbölte a mikrofonba:

– Sigmund Sigarjöven, Norvégia Oroszlánja! Csakis én nyerhetem a bajnokságot!

– Arcátlanság! – kiáltotta J. P. Elvestad.

– Megrendelte a mentőautót, hogy hazavigyék? – vágott vissza Sigmund Sigarjöven. – Betegre verem!

J. P. Elvestadnak elállt a lélegzete.

– Maga… – nyögte ki végül. – Maga rozoga öszvér!

Sigmund Sigarjöven kihúzta magát.

– Hogy én rozoga öszvér? Hah! Ez sértés! Gyerünk a pályára! Fel a küzdelemre!

– Fel a küzdelemre!

Nagyvilági Főcső már a ródliján hasalt. Vele egy vonalban Észak Csillaga és Norvégia Oroszlánja. Valahonnan messziről a bemondót lehetett hallani:

– Kedves hallgatóink! Ott látjuk a startnál többek között azt a férfiút, aki Magyarország színeit képviseli ezen a versenyen. Igen, ott áll, jobban mondva hasal Bodrogi Bandi avagy a Nagyvilági Főcső. De meg kell mondanunk, bizony nincs sok reményünk, hogy Bodrogi Bandi kerüljön fel győztesként az olimpiai emelvényre.

– Ki ez a nokedli? – emelkedett fel egy pillanatra J. P. Elvestad.

Főcső már igazán attól félt, hogy lenyeli, de akkor fölhangzott a füttyjel, a Vay Ádám utcai füttyjel.

– Bízzatok bennem, fiúk! – bólintott Főcső. Hirtelen fölkiáltott: – Mama!

Igen, a mamája futott át a pályán, óriási hímzésmintában.

– Ha tönkremegy a cipőd! – integetett a mama.

Aztán megint a bemondó, ünnepélyesen

– Kedves hallgatóink! Eldördült a verseny kezdetét jelentő pisztolylövés…

Durranás! Aztán J. P. Elvestad gúnyos nevetése, majd akárcsak egyszerre lőtték volna ki a ródlikat!

– …szédületes iramban indul az olimpiai bajnokság! – bömbölte a bemondó. – Az első fordulóban J. P. Elvestad, Észak Csillaga tör az élre, de erősen nyomában van Norvégia Oroszlánja. Úgy látszik, kettőjük között dől el az olimpiai bajnokság sorsa…

Főcső valósággal beleragadt J. P. Elvestad cipőjébe.

– Rákapcsolni… – lihegte.

– Mi ez? – kiáltott föl a bemondó. – Mit látok? Egy ródli előretör a mezőnyből… hihetetlenül merész kanyarral kiugrik Észak Csillaga és Norvégia Oroszlánja között. Ki lehet ez a pokoli fickó?…

– Halihali-hó! Hajrá, Főcső! – zúgták a Vay Ádám utcaiak.

A mikrofon merész ívben behajolt a pályára.

– Senki más, mint a magyar versenyző, Bodrogi Bandi avagy a Nagyvilági Főcső!

Most már mindenki csak ezt harsogta:

– Hajrá, Főcső!

– Rákapcsolni! – lihegte Főcső.

– Irgalom… – nyögte J. P. Elvestad.

– Gondolj a családomra! – Sigmond Sigarjöven úgy elfolyt, mint egy pacni.

Főcső nem irgalmazott, és nem gondolt Sigmund Sigarjöven családjára. Főcső csak egyet gondolt. Győzni kell! Győzni, mindenáron…

– Kedves hallgatóink! – ámuldozott a bemondó. – Ilyen merész kanyart még soha életemben nem láttam. Ez a kanyar, úgy érzem, új fejezetet jelent a ródlizás történetében! – Majd elfulladva az izgalomtól: – Elöl van! Elöl van a Nagyvilági Főcső! Messze megelőzte a többieket… valósággal lemosta a pályáról Észak Csillagát és Norvégia Oroszlánját! Már ott van a cél előtt… még egy pillanat, és átszakítja az olimpiai bajnokságot jelentő szalagot!

Még egy pillanat… Főcső kissé a szélre zökkent, de csak azért, hogy aztán, mint egy bomba…

– Átszakította az olimpiai bajnokságot jelentő szalagot! – A bemondó a levegőbe dobta a sapkáját. Ugyanakkor száz és száz sapka repült a levegőbe. – Diadal! Diadal! – harsogta a bemondó. – Nagyvilági Főcső elhódította a lesikló ródliverseny olimpiai bajnokságát!

Felharsantak az olimpiai harsonák. Főcső még mindig a ródliján repült, belefúródva az égbe. Akkor valaki megfogta a lábát, és lerángatta.

– Lefelé, fiatalember!

– Balázs bácsi? – bámult rá Főcső. – A Vay Ádám utca 6-ból?

– Fel az emelvényre! – intett Balázs bácsi. – Vedd át a serleget! Csak nem hagyod a serleget? Aztán néha majd áthozod hozzám a szomszédba.

Főcsőt vállra kapták, és feltolták az emelvényre. Egy frakkos férfi kezet rázott vele, és átadta a serleget.

Erre megint kitört az éljenzés.

A frakkos férfi sírva fakadt a meghatottságtól, könnyei belepotyogtak az olimpiai serlegbe.

– Csak inkább ne ide potyogtassa a könnyeit! – Főcső a másik karjába tette a serleget. Ismét vállra kapták, most már serleggel együtt, és a mikrofon elé vitték. Akkor már koszorú is lógott a nyakában, legalább hat.

– Főcső, Nagyvilági Főcső! – rebegte a mikrofon. – Mit érez ebben a nagy pillanatban?

– Semmit – lihegte Főcső szerényen és büszkén –, semmiség az egész.

Valaki megfogta a kezét.

– Mester – kezdte a kék szvetteres férfi –, Nagyvilági Főcső! Engedje, hogy megszorítsam a kezét!

Főcső végignézett rajta, és végtelen fölénnyel csak annyit mondott:

– Á, ön az? Olyan ismerős az arca. Mintha már találkoztunk volna valahol.

A kék szvetteres alig merte kimondani a nevét:

– J. P. Elvestad vagyok. Szerény versenytársa a mesternek…

Főcső a homlokára koppintott. Nem a sajátjára, hanem J. P. Elvestadéra.

– Persze, persze! Ön az, kedves Észak Csillaga!

Elvestad lerángatta az érmeit, de még az esernyőgombot is.

– Nem ér ez már semmit! De mester, ha tanulhatnék öntől, ha órákat vehetnék… – Úgy nézett Főcsőre, mint aki nem is reménykedik ebben.

– Majd meglátom – intett hanyagul Főcső. – Nem tudom, hogy állok az időmmel…

Aztán egy ródli közeledett. Mögötte egy hajlott, megtört férfi. Felnyögött, ahogy megállt Főcső előtt.

– Mester! Itt ön előtt töröm össze a ródlimat! Pozdorjává töröm! – Ráugrott a ródlira, apró szilánkokként röpködtek körülötte a lécek. Úgy kiabálta sírva-zokogva: – Mi vagyok én? Egy senki! Egy nulla! Amikor ilyen üstökös tűnt fel a ródlizás egén!

„Szerencsétlen flótás” – gondolta Főcső.

– Na, na, kedves Paszpáng úr… vagy Puma úr… de mit is mondok? Norvégia Oroszlánja! Azért nem kell úgy eltúlozni a dolgot. Egy-egy szerényebb háziversenyen még maga is indulhat.

Ezt mondta Főcső, mert hát szíve, az aztán volt!

De Norvégia Oroszlánját nem lehetett megvigasztalni.

– Befűtök a ródlimmal! Gyufaárusnak megyek! – Széttárta karját, és egy letört léccel ő is elrepült. – Ég veled, olimpiász! Ég veled, ródlizás!

– A családjáról gondoskodom – intett utána Főcső. Aztán elakadt, mert megpillantotta a mamáját. – Mama, kérem, nincs semmi baj a cipőmmel…

– A cipőddel… – szipogta a mama. – Ó, drága, egyetlen fiacskám! Ne haragudj, hogy annyit szidtalak!

– Ne haragudj, hogy annyit szidtalak… – Ez meg Csemegi tanár úr volt.

Egy sovány, rezgő fejű férfit mintha kilőttek volna a tömegből.

– Félre! Félre! – kiabálta. – Fényképezés lesz! Mester, ha megengedi, így babérkoszorúval a nyakában. Egyik kezében a serleg, másikban a legendás hírű ródli madzagja. – Közben már berregtek a felvevőgépek. – Így! Így, igen! Az összes világlapok részére! Kétszázmillió példányban…

– Kétszázmillió példány! – nyögte odalent Nacsaszta.

És már szét is repült Főcső arcképe. Semmi egyebet nem lehetett látni, mint őt, a Nagyvilági Főcsőt, aki odafent az emelvényen földöntúli elragadtatással kiáltotta oda mindenkinek:

– Hadd lássa az egész világ! Hogy én, a Nagyvilági Főcső, a Vay Ádám utca bajnoka, megnyertem az olimpiászt!

Eldördült a sortűz.

Még egyszer… Újra…

Az éljenzés elmaradt, és már csak a sortüzet lehetett hallani. Egyre szerényebben, józanabbul, de annál kitartóbban.

Ez már olyan volt, mint a kopogás.

Főcső mintha egy vékony résen át a mamáját látta volna.

– Babérkoszorú – motyogta Főcső –, fényképezés…

– Mit dünnyögsz? – hajolt föléje az anyja. – Ekkora vén szamár létére nekem kell az ágyba dugnom, mert elalszik az asztal mellett!

Főcső csak bámult, mint aki most ismerkedik a világgal.

– De hát – nyögte – miféle kopogás ez?

– Azt kérdem én is! – csattant fel a mama. – Vasárnap reggel így felverik az embert!

Már kint volt, de azért még hallani lehetett, ahogy beszél, beszél. Aztán egy másik hang.

– Főcső? – kérdezte a hang.

– Odabent van a ti híres Főcsőtök! – mordult a mama.

Főcső felült az ágyban.

– Nacsaszta!

Mert ő állt az ágy előtt, bőrfüles sapkájában. Mögötte Radó Vencel.

– Főcső – nézett rá Nacsaszta –, te még ágyban?! Elkésünk a versenyről!

– Már egy órája várunk rád a sarkon! – hadarta Radó. – Hogy mennyit fütyültem! Siess! Öltözz!

– A verseny… – dörmögte Főcső. Aztán kiugrott az ágyból. – A harisnyám! A nadrágom! És valami reggelit, mamám, kérem! Csak egy harapást!

A szoba meglódult körülötte, ő pedig egyik sarokból a másikba táncolt. Már magára rántotta a szvetterét, de az egyik harisnyáját még mindig nem találta. Állva itta a kávét. Egy harapás a vajas kenyérből, aztán be a kamrába, a ródliért! A kávé és a vajas kenyér a levegőben úszott utána, akárcsak a mama hangja:

– Egyél rendesen! Így mégse mehetsz el.

– Kösz’, mama, kérem! – Fogta a ródlit, és elviharzott. Mögötte Nacsaszta és Radó.

– Hát te? – botlott a sarkon Fedecsbe.

– Én addig Radó ródlijára vigyáztam – bólintott Fedecs. – Azt mondták, valakinek lent kell maradni, és én voltam az a valaki.

Mély szemrehányás volt ezekben a szavakban, de Főcső csak intett.

– A megállóhoz!

– Csak elcsípjünk egy vilcsit! – sóhajtott Nacsaszta.

Ahogy a villamosmegállónál topogtak, Radó egyszerre oldalba lökte Főcsőt.

– Nézd!

– A Csutak! – Főcső mindjárt el is kapta a fejét, mintha meg se látta volna azt a cingár kis alakot abban a lehetetlenül bő kabátban.

– Mit gondolsz, észrevett? – suttogta Nacsaszta.

– Á, dehogy! – mondta Fedecs Radó ródlijából. Még a sarkon fölvette a hátára, és most igazán úgy festett, akár egy két lábon járó ketrec.

– A hátsó peronra! – vezényelt Főcső, ahogy befutott a villamos.

Befészkelték magukat a sarokba, Főcső kifújta magát.

– Azt hiszem, nem késünk el. Igaz is! Nem láttátok, hová szállt Csutak?

– Az első kocsira – biccentett Radó. – Legalábbis ott ácsorgott.

– Lehet, hogy lemaradt – vihogott Fedecs.

Főcső megelégedetten bólintott, és akkor megszólalt mellette egy vékony hang:

– Főcső!

Főcső arca megrándult. Úgy meredt előre, mintha semmit se látna, semmit se hallana. A kocsi homályos ablakán azonban megjelent egy arc, mintha csak sápadt gyertyaláng futna föl az üvegre.

– Hát nem nagyszerű, hogy együtt utazunk?

Főcső dermedten belebólintott az üvegbe.

– Nagyszerű, Csutikám!

– Úgy örülök, hogy találkoztunk – lelkendezett Csutak –, igazán gondoltam is, hogy verseny előtt még felfutok hozzád.

– Hozzám? – Főcső elfordult az ablaktól, és egyenesen Csutakra nézett.

– Merthogy egész éjjel ez járt a fejemben… A raktár meg minden… hogy talán mégse kellett volna otthagyni. El is aludtam az indulást. Cézárék már nem vártak meg. – Csutak elakadt, aztán kibukott belőle: – De ugye, nem történt semmi?

– Mi történt volna? – Úgy csikorgott Főcső hangja, mintha homokot nyelt volna. Többet aztán nem is szólt, csak az átszállásnál: – Csutak! Légy szíves, és fáradj át egy másik kocsiba.

– Miért? – bámult rá Csutak.

– Mégse jöhetsz velünk! – vágta rá Főcső. – Mi most ellenfelek vagyunk.

Aztán ahogy Csutak az első kocsi felé kocogott, felsóhajtott:

– Csakhogy lekapcsoltam!

 

 

Meredek lejtő, feldobva a szürkéskék égre…

Apró, fekete pontok a lejtőn. Csutak elindult fölfelé, és a pontok lassan emberré nőttek.

– Mennyien vannak!

Egy pillanatra megállt. Várta, hogy majd valaki feléje szalad: Drugics Ági, Nagy Béla. Esetleg magát Színes Gézát is megpillanthatja. De nem! Sehol egy ismerős arc. Hiába baktatott tovább, nem látott senkit, de senkit az Ér utcaiak közül. Főcsőék meg egyenesen eltűntek mellőle, még amikor leszálltak a villamosról.

Két fiú futott karonfogva.

– Most akarsz visszalépni, Pejcsik? Verseny előtt?

– Megmondtam, hogy ezzel a tragaccsal nem indulok! – Pejcsik arca vörös volt, külön remegett minden vonása.

Egy darabig még így nyargaltak egymásba gabalyodva, aztán egész váratlanul visszakanyarodtak.

Pejcsik Lajos a Bükköny utcából – bólintott Csutak. – Valami baj lehet a ródlijával. – Elszorult a lélegzete. – De hát Színes Géza ródlijával csak nincs baj? Nem, hiszen Főcső mondta is, hogy nem történt semmi. Mégis, ahogy átküldte őt egy másik kocsiba… Ugyan! Ellenfelek mégse érkezhetnek karonfogva verseny előtt!

Csutak ezt többször is elismételte, de azért mégse nyugodott meg. Közben már belekerült a kavargásba, hanem az Ér utcaiak közül még mindig nem látott senkit.

– Arrább! – kiáltott valaki. – Arrább az elnöki asztaltól!

Konyhaasztal a hóban, spenótzöld terítővel letakarva. Azon biciklipumpa, futballbelső…

Ismerős volt ez az asztal. Drugicséknál látta Csutak? Nagy Béláéknál?

– Rég láttalak a szakkörben. – Kürti tanár úr állt előtte, barna kucsmában, fehér szobacsengővel, mintha egy egész lakást akarna előcsengetni a levegőből.

– Az őrség, tanár úr – mentegetőzött Csutak. – Tetszik tudni, a verseny…

– Hja, a verseny! – A tanár úr a csengőt nyomkodta. Igazán várni lehetett, hogy valaki hozzá repül egy csésze kávéval. – Én osztom ki a díjakat. – Felsóhajtott. – Igazán nem tudom, hogy érek haza ebédre… – Olyat nyomott a csengőbe, mintha vészjelt adna le, aztán egy másvalakihez fordult.

– Ági! – kiáltotta Csutak.

– Veled meg mi történt? – Kék mackóban volt Drugics Ági, kezében termosz.

– Az úgy volt… – kezdte Csutak.

– Nem érek rá! – Ági megkotyogtatta a termoszt. – Limonádé… Színes Gézának!

– Hol a Géza?

– A ródliján! – Azzal Ági elszáguldott.

A ródliján!… Csutak fellélegzett. Boldogan, megkönnyebbülten.

Ha egyszer Géza a ródliján van, akkor nincs semmi baj.

Ebben a pillanatban valaki megszólalt mellette:

– Hol voltál tegnap este?

– Drugics bácsi!

Igen, ő volt az.

A köpcös, szemüveges Drugics bácsi. Az arca is olyan párás, mint a szemüvege, és akárcsak egy ablak mögül nézné Csutakot.

– Igen, igen – folytatta Drugics bácsi –, ilyenkor persze eszetekbe jut az ember… ha valami baj van.

– Ha baj van? – kérdezte Csutak alig hallhatóan. De hát mi baj van?

– Sugár Gyula, Knézits utca! – kiabálta valaki. – Sugár Gyula, Knézits utca, jelentkezzék a versenybizottságnál!

Aztán egy másik hang:

– Starthoz fölállni!

Drugics papa megigazította szemüvegét.

– Hogy mi baj van? Nos, mindenesetre ha az embert elrángatják a vacsora mellől… ha az embert addig nyúzza a drágalátos kislánya, míg éjnek idején otthagy csapot-papot, és lemegy az utcára, merthogy ródlikat kell javítani!

– Ródlikat?

Csutakkal megpördült a hegyoldal.

– Már bocsásson meg a világ, de miért kell nekem késő este a havas utcán ródlit javítani? Arról nem is szólva, hogy előbb mindenféle léceket kerestem! – Drugics bácsi sértetten rándított a vállán.

– Ródlik… lécek… – dadogta Csutak. Úgy érezte, mintha lassan alámerülne egy forróvizes medencébe.

Drugics bácsi mérgesen bólintott.

– Jól föllármáztátok az utcát! Színes Géza is lehozta a papáját, mert az szerelő… össze is kapott Nagy Béla apjával, hogy azt mondja, azt a lécet nem így kell, hanem úgy… Igazán szerencse, hogy ott voltam én is. – Hirtelen Csutakra nézett. – Mi az? Szédülsz?

– Semmi – motyogta Csutak.

– Semmi – bólintott Drugics bácsi –, aztán ha nem kaplak el, hanyatt esel! Persze, a verseny! Tessék? Hogy mi volt a ródlikkal? Csúnyán megrongálták valamennyit!

– De hát ki volt az?! – jajdult fel Csutak.

– Azt kérdeztem én is! – vágta rá Drugics papa. – Meg a fiam is… a lányom is. Ki volt az? Honnan tudjam?

– A verseny kezdődik! – hallatszott egy hang.

Drugics bácsi elmosolyodott.

– Cézár! Mégiscsak ő lett a bemondó.

– És sikerült a ródlikat…? – kérdezte Csutak.

Vállrándítás.

– Az ilyesmit sosem lehet tudni.

– Sosem… – Mielőtt még Csutak kérdezhetett volna valamit, Drugics bácsi elfordult. Aztán úgy előrefúrta magát a tömegben, hogy már nem is lehetett látni.

Csutak vállak, hátak, könyökök között megpróbált utána furakodni.

Mi lett a ródlikkal? Mi lett Színes Géza ródlijával?!…

– Vigyázz! Elkészülni! – hallatszott a magasból. Majd mint a pisztolylövés: – Rajt!

Pillanatnyi csönd.

Aztán egyszerre harsant föl:

– Ér utca! Hajrá, Színes!

– Főcső… szorítsd! Tudod, a régit!

– Kné-zits ut-ca! Kné-zits ut-ca! – kiabáltak ütemesen. Majd, mintha rakétát lőnének fel: – Sugár! Sugár! Sugár!

Egy csúfondáros hang:

– Hol a Bükköny utca? Mi az, Pejcsik, lemarad az automobilod?

Csutak az első sorban volt, egy kanyar szélénél, és Drugics papáról tökéletesen megfeledkezett. Előregörbedve bámult a pályára.

– Géza! Színes! – Közben egy reccsenést várt… egy kiáltást.

A ródli egyenesen feléje repült. Úgy vágódott ki szélre, akár egy bomba.

Lehunyta a szemét.

Aztán ahogy fölnézett, már csak két elszálló talpat látott.

– Géza! – kiáltotta elragadtatva a talpak után. – Hogy vette ezt a kanyart!…

Újabb repülőbomba… még egy… még egy.

Elszűkült tekintet a harisnyasapka alatt. Ahogy a ródli fölrohant a pálya szélére, a harisnyafejű egy pillanatra Csutakra nézett.

– Főcső! – Csutak hátratántorodott.

De akkor a ródli már messze előrevágódott. Füttykoncert kísérte, ütemes taps.

– Hajrá, Főcső!

Húszméterenként kék és piros zászlók integettek a fehér havon.

– Sugár Gyula, Knézits utca! – intett be a zászló.

– Színes Géza, Ér utca!

– Pejcsik Lajos, Bükköny utca!

– A csuda vigye el! – kapott a nyakához Csutak. Drugics Ági állt mögötte, apró kis hógombócokat gyúrt, és szórakozottan becsúsztatta Csutak nyakába.

– Légy szíves, ne! – szólt rá Csutak.

– Második – suttogta Ági. – Színes Géza még mindig csak a második. – Ági áthajolt Csutakon, úgy figyelte a zászlókat.

– Az utolsó forduló – mondta Drugics Ági.

Csutak nem mondott semmit. „Csak most ne történjen semmi. Csak most ne törjön össze a ródli!” Közben észre se vette, hogy Ági a kabátgallérjába kapaszkodik és megrázza.

– Beéri! Mindjárt beéri! – Elengedte Csutakot, és valami végtelen csalódottsággal: – Mégse! Elhúzott a Kénzits utca…

– Elhúzott – dünnyögte Csutak, és egy öntudatlan mozdulattal megigazította a gallérját.

Ági elkapta a karját.

– Lerepült a ródliról!

– A ródli… – hajolt előre Csutak, és beleesett a hóba.

– De nem! – tapsolt Ági. – Oldalra kerül… aztán előrevág… Előre, Csutikám!

Csutak még mindig azt az egy szót ismételte:

– Ródli…

És akkor kitört az éljenzés. Taps, fütyülés, kiabálás. Olyan zsivaj, mintha az ég darabokra szakadna.

Aztán egyszerre csak csönd lett, majd egy távoli, tiszta hang:

– Színes Géza, Ér utca! (Zúgó taps.)

– Sugár Gyula, Knézits utca! (Taps újra).

– Pejcsik Lajos, Bükköny utca! (Mérsékeltebb taps.)

– Nagyvilági Főcső, Vay Ádám utca! (Valóságos füttykoncert és egy elkeseredett bekiáltás: Eláshatja magát!)

Csutak még mindig a hóban térdelt, mint aki már nem is tud fölállni.

– Gyere! – rángatta Drugics Ági. – Most osztják ki a díjakat… Az elsőt neki, Színes Gézának!

Csutak végre fölkecmergett. A hó porzott a kabátjáról, ahogy elindult az elnöki asztal felé.

Akkor már a többiek is arrafelé tartottak. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve a Knézits utcaiak, a Bükköny utcaiak… no meg a Vay Ádám utcaiak.

– Az anyja Sugár! – mondta valaki. – Az utolsó pár méteren húzták le:

– Mit csináljak, ha a Színes elém vágott?! – tárta szét karját Sugár Gyula, Knézits utca. Kivörösödött arccal jött fölfelé, gőzölgött körülötte a levegő.

– Nézd csak! – Drugics Ági egy pillanatra visszafogta Csutakot.

Igen, ott jött Színes Géza, Ér utca. Nagyokat nevetve lóbálta a karját, majd hirtelen hátba verte Sugárt a Knézits utcából.

– Már igazán azt hittem, hogy második leszek! Úgy mentél, Sugár, mint a vihar.

– Géza! A kezedet… – Nagy Béla elkapta Géza kezét, és jól megrázta. Bojtos sapkás kislány notesszal futott Géza felé. Géza megállt egy pillanatra, vigyorgott, a vállát vonogatta, de aztán csak beírta nagy, szálkás betűkkel: Színes Géza.

Azzal ment tovább. Észre se vette, hogy a ródli madzagját valaki kivette a kezéből, és azt a lelkes leányhangot is alig hallotta:

– Tudtam, hogy győzöl! Én mindjárt tudtam…

Géza csak nyomult előre, jobbra-balra integetve.

– Szevasz, Sodogó! Á, semmi… szerencsém volt… Nem mondom, jól rákapcsoltam… Mi az, Török? Ja, hogy az a kanyar a végén! Azért Sugár is micsoda formában volt… és Pejcsik! Hű, hogy micsoda napot fogott ki Pejcsik! – Aztán csöndesen és anélkül, hogy oldalt nézne: – Igaz is, Ági! Nem láttad véletlenül Fodor Zsuzsit?

Nem jött válasz. Lépések csikorogtak a hóban. Gézával megint kezet rázott valaki. – Öregem… ez igen!

Végre, ahogy egy pillanatra lemaradtak mellőlük, Drugics Ági megszólalt:

– Fodor Zsuzsi elment a mamájával.

Géza megtorpant. Még mindig nem nézett Ágira, úgy kérdezte:

– Még a vége előtt?

– Azt hiszem.

– Még amikor a Sugár mögött voltam?

– De azért majd megtudja, hogy te… hogy te… – Ági elhallgatott.

Géza legyintett, aztán újra elindult.

– Azt hiszem – mondta kis idő múlva –, mégis fölösleges kipróbálni Zsuzsit a Liliomfiban. Mutál – és kész.

Több szó erről nem esett. Géza különben is már ott volt az asztalnál, szemben Kürti tanár úrral, a bizottsággal. Igen, két fiú állt a tanár úr mellett. Azt a nyurgát nem ismerte, akinek úgy ugrált az ádámcsutkája, de a másik, az Drugics Cézár!

Géza a szeme sarkából Cézárra hunyorított. Cézár visszahunyorított, majd olyan hivatalos képet vágott, mint aki rettenetesen megijedt ekkora bizalmasságtól.

Kürti tanár úr megigazította a kucsmáját.

– Úgy is, mint a díjkiosztó bizottság tiszteletbeli elnöke, felkérem Színes Gézát, a verseny győztesét, vegye át az első díjat.

– Futballbelső! – mondta Színes Géza. – Valódi négyes futballbelső.

– Külsőnk már van – szólalt meg mögötte Nagy Béla. – Semmi kétség! A tavaszi bajnokságon új négyes döngővel indulunk!

Géza oldalt lépett a négyes belsővel. „No, hát akkor nézzük a többieket. Ők is csak kapnak valamit” – ez volt az arcán.

– Második díj: Sugár Gyula, Knézits utca! – Kürti tanár úr átnyújtott egy biciklipumpát.

Sugár Gyula meg csak nézte, nézegette a pumpát.

– Rozsdás – mondta végül.

– Mi az, Sugár, talán nem tetszik? – szólalt meg Drugics Cézár.

– Csak tudnám, mi a csudát kezdjek vele! Nincs is biciklim.

Kürti tanár úr Cézárra nézett.

– Tényleg… ha nincs neki.

– De még lehet! – ragyogott fel Cézár. – És képzeld, Sugár, ha nem tudod felpumpálni! Igen, akkor majd örülnél ennek…

Sugár lelépett a pumpával, és a tanár úr újra megszólalt:

– Harmadik díj: Pejcsik Lajos, Bükköny utca.

Pejcsik Lajos végighúzta tenyerén a radírt.

– Tavaly is ezt kaptam.

– Igazán? – Kürti megint Cézárra nézett.

– De kerek radírt nem kaptál! – csattant fel Cézár. – Arról, ugye, nem beszélsz, Pejcsik?

– Meg hogy elefánt van rajta – mondta kissé bizonytalanul a tanár úr.

– Jövőre tégla alakú lesz tevével – vonogatta vállát Pejcsik. – Nem baj, nem szóltam semmit. – Eltűnt a radírjával.

Kürti tanár úr felsóhajtott.

– És végül a vigaszdíj: Nagyvilági Főcső, Vay Ádám utca.

Főcső úgy állt az asztal előtt, mint egy kifacsart rongy. Nem nézett se jobbra, se balra, csak arra a kerek, fehér lakáscsengőre.

– Ezzel mit csináljak?

– Fölszerelheted otthon – mosolygott Kürti tanár úr. – Bármikor felszerelheted.

– Ezt, tanár úr, kérem? Amikor a szobánk barna?

Kürti tanár úr arcáról lehervadt a mosoly.

– Hát… ha barna…

– Majd átfestitek! – vágta be Drugics Cézár. – Olyan nagy dolog átfesteni egy lakást?!

Főcsőt még ez se győzte meg. Egyre csak azt ismételgette:

– Mit csináljak vele?

És akkor egy hang belesüvített a levegőbe:

– Add vissza! Egy csengőt se kaphatsz! Egy esernyőgombot… egy patkószöget se!

Mindenki arra nézett. A vállak szétnyíltak, és egy vékony kis alakot lehetett látni.

– Csutak! – hüledezett Drugics Cézár.

– Csutak! – Főcső hangja elakadt, mert akkor már az a cingár kis alak elindult feléje. Nem volt senki, aki megállítsa. Se Nacsaszta nem merte visszafogni, se Radó Vencel, se senki más.

– Na… izé… – motyogta Főcső, de akkor Csutak már ott állt mellette.

Ott állt? Az semmi! Mert Kürti tanár úr, Színes Géza és egyáltalán mindenki előtt kivette Főcső kezéből a csengőt, és szépen visszatette az asztalra.

– Úgy… – Aztán ahogy ismét Főcsőhöz fordult: – Te… te csaló!

Főcső az arcához kapott, mintha képen törölték volna.

– Mit beszélsz?!

– Tudod te jól… – Csutak közel hajolt Főcsőhöz. – És még ide mersz jönni, amikor… amikor… – egy pillanatra elakadt, aztán kitört belőle – tönkretetted a ródlikat!

Dermedt csend. Csak annyit lehetett hallani, hogy valaki felnyög:

– Hű!…

Aztán Drugics Ági:

– Ugye, megmondtam, hogy ő volt? Ugye, mindjárt megmondtam?!

Főcső dadogott valamit, hogy hát miféle butaság ez… Közben laposakat pislogott. Hiába, sehol egy rés. A gyűrű bezárult körülötte.

– Itt történt valami – hallotta a magasból Kürti tanár urat.

Színes Géza lépett eléje.

– Főcső! Ez igaz?

Főcső nyelt egyet. Végigsimított a homlokán, és érezte, hogy nedves a keze.

– Ugyan már – kezdte –, csak nem képzelitek?

De akkor megint Csutak rikoltott, mintha a képére akarna mászni:

– Mered mondani, hogy nem te voltál? Mered mondani, hogy nem ti csaltatok el a moziba?

Főcső a fejek fölött Kürti tanár úrra nézett, mintha tőle várna segítséget.

– Hát… a mozi, az igaz. De abban csak nincs semmi? – Még vigyorgott is, hogy ő például megköszönné, ha jegyet vennének neki.

Csutak szintén a tanár úr felé:

– Arról nem beszél, hogy miért hívott moziba! Arról inkább csak hallgat… hogy elcsaltak az őrségről, és ők addig be a raktárba! – Egy mozdulat. – Aztán reccs a ródliknak… Reccs!

Főcső egy lépést hátrált.

– Reccs?

– Így akartál győzni? – kapta el a karját Színes Géza.

– Ki kell tiltani! – hallatszott hátulról. – Ki kell tiltani a versenyekről!

Az arcok a tanár úr felé fordultak.

Kürti tanár úr várt egy kicsit.

Aztán megszólalt:

– Annak idején a Hunyadi térre jártam… láttam egyet-mást… olyan verekedéseket, hogy porzott a tér! Füstölgött! A csősz egyszer fél napig kergetett, mert filmet égettünk. De ez nem érdekes. Az az érdekes, hogy nem szúrtuk ki egymás labdáját… és hogy senkinek eszébe se jutott volna az ellenfél ródliját… ráadásul verseny előtt! Nem, ilyesmit soha!

– Tessék elképzelni – pattant eléje Drugics Ági –, egész éjjel dolgoztunk, míg végre rendbe hoztuk a ródlikat! Tessék megkérdezni a papámat!

A tanár úr valami olyasmit említett, hogy eltekint a papától, de akkor már előtte állt a kövéres, szemüveges Drugics bácsi.

– Kérem – kezdte Drugics bácsi –, még most is fáj a derekam! Az én koromban ennyit hajolni. Az asszony nem is akart elengedni.

Kürti tanár úr előtt megjelent egy asszony, aki ott ül az asztal mellett, a terített asztal mellett, és vár, vár… de akkor megint Csutak beszélt:

– Tanár úr, kérem! Én tudom… szóval ami igaz, igaz, nem kellett volna otthagyni az őrséget… de úgy örültem a jegynek, azt mondták: „No, Csutak, eredj, és nézd meg Nemo kapitányt…”

– Nemo kapitány – bólintott a tanár –, az bizony nem rossz.

– Nem rossz? Azt tetszik mondani, hogy nem rossz? – Csutak majd elbőgte magát. – De amikor nem is azt adták!… Hanem Egy hét a zergék országábant, és lehet, hogy a zerge nemes állat, tanár úr, kérem, de én akkor is utálom… mert nekem azt mondták, hogy a Nemo kapitány megy!

– Zerge… – A tanár szédült egy kicsit. Ródliverseny, Nemo kapitány, zerge. Hát ez már sok! Még hallotta, hogy Főcső is a zergékről beszél, meg hogy ő igazán nem tehet a műsorváltozásról…

– Megrongáltad a ródlikat! – kiáltott rá a tanár úr. Igen vagy nem?

Főcső elnémult.

– Én… izé… – dadogta aztán – igazán nem úgy gondoltam, tanár úr, kérem… A fiúk is tudják.

– A fiúk – bólintott Színes Géza. Várt egy kicsit, majd véres gúnnyal: – A versenyt mindenesetre megnyertük. Akarsz még valamit?

– Hadicsel volt – motyogta Főcső. Tekintetével Nacsasztáékat kereste. – Na, szóval ti is tudjátok, Nacsaszta… De hát hol a csudában…?!

– Elpárologtak – vigyorgott Drugics Cézár.

– Az az igazság, hogy se Nacsaszta, se Radó, se Fedecs – mondta Nagy Béla. – Egy árva lélek sincs itt a Vay Ádám utcából.

Talán a diadalkaput készítik – nevetett Drugics Ági. – Hogy Főcsőt fogadhassák!

– Itt hagytak – sóhajtott Főcső. Lódult egyet, akárcsak valaki meglökte volna a vállát. Egy lépés… oly bizonytalanul, mintha elesne… még egy… aztán a gyűrű megnyílt körülötte.

– A sapkád! – kiáltott utána Csiriz. Fölkapta Főcső sapkáját, utána futott, és a fejébe nyomta. – Nna…!

A Vay Ádám utcaiak vezére észre se vette. Ment, ment félrecsúszott sapkával, kibomlott sállal – maga se tudta, merre.

Csutak utána nézett, amíg csak el nem tűnt, és akkor azt mondta:

– Én is megyek.

– Te itt maradsz – állította meg Géza.

Csutak megállt. Gézára nézett, Drugics Cézárra, és valahogy nem tetszett neki ez az egész. Volt valami a levegőben, igen, lógott valami a levegőben, ami nem sok jót ígért. A sorok közben már megritkultak, Sugár Gyula éppen most indult el a Knézits utcaiakkal, a Bükköny utcát se lehetett látni, csak az Ér utcaiak maradtak.

– Hogy is volt azzal a mozival? – kérdezte Géza.

„Puff neki! – gondolta Csutak. – Most aztán jól rám húzzák a vizes lepedőt!”

– Egyszerűen otthagyta az őrséget – állapította meg Cézár. – Ezt a Csutak-ügyet le kell tárgyalni.

„Szép – gondolta Csutak –, még hogy Csutak-ügy.”

Hangosan pedig ezt mondta:

– Máskor inkább ti vigyetek moziba. – Azzal elhallgatott, de úgy, mint aki többé már meg se mer mukkanni.

A többiek is hallgattak.

Egyszerűen nem jutottak szóhoz.

Drugics Ági tért először magához. Megrázta a fejét.

– Ez azért több a soknál! Még hogy mi vigyünk moziba…

Mások is morogtak, hogy így-úgy, pofátlanság, és Csutak inkább süllyedne el szégyenében, de akkor egész váratlanul megszólalt Kürti tanár úr:

– Igazán nincs ebben semmi kivetnivaló. Ha moziba viszitek Csutakot, akkor nem szédül meg az ilyesmitől. – És mert látta, hogy kissé csodálkozva néznek rá: – Meg aztán az ember inkább a barátaival menjen moziba. Mi mindig együtt mentünk, valósággal megszálltuk a Kossuth mozit, mármint én és a barátaim.

Csutak fölkapta a fejét. A barna kucsmás férfira nézett. A kerítés, az öreg kerítés az Ér utcában biztosan ismerte Kürti tanár urat, amikor még nem volt tanár úr, hanem egyvalaki a fiúk közül, akárcsak Makk Culi vagy Péter Ponni.

– Hát hiszen megyünk mi majd moziba – bólintott Színes Géza.

Ezzel a Csutak-ügy el volt intézve.

Színes Géza még egy pillantást vetett a pályára, az Ördög-árok déli lejtőjére, ahol legyőzte három utca és két tér bajnokát, aztán elindult. A ródli madzagját ezúttal Drugics Cézár vette ki a kezéből. A menet végén a konyhaasztal lebegett, az elnöki asztal. Alatta Csiriz két bátyja.

– Csak fölengedjenek a villamosra – sóhajtott a legidősebb Csiriz.

Géza meg odaszólt az ifjú Csiriznek:

– Azért veled se égtünk le.

– Bejöttem ötödiknek – bólintott Csiriz.

– Az se éppen a legrosszabb. – Nagy Béla kezet rázott Csirizzel. A többiek is mondták, hogy: „Na… hiába, a Csiriz, a mi Csirizünk…!”

Azért persze senkinek se jutott eszébe, hogy akár csak egy darabig is húzza Csiriz ródliját.

Ahogy mentek lefelé, a tanár megfogta Géza vállát.

– Nálunk ebédelhetnél.

– De tanár úr… – Géza elakadt. Olyan váratlan volt ez a meghívás.

– A feleségem igazán örülne – mondta a tanár –, és legalább tőled is hallaná… hogy milyen sokáig tart egy ilyen ródliolimpiász.

Színes Géza úgy féloldalasan a tanár úrra sandított.

– Köszönöm a meghívást.

Közben már leértek a megállóhoz a versenyzők, a nézők, akik az előbb még odafönt izgultak, kiabáltak. A lejtő meg ott maradt fölhasítva, kusza vonalakkal… ha Csutak holnap kijön ide, még megtalálhatja a nyomokat, és azt mondhatja: ez volt a kanyar… itt előzött Színes Géza…

Csutak egyelőre hátul állt.

– Csutak – hallotta Színes Gézát –, aztán ne feledd el fölírni a kerítésre, hogy az Ér utca… no igen, hogy az Ér utca megnyerte az olimpiászt!

– Nyugodt lehetsz – mondta Csutak.

Ebben a pillanatban befutott a villamos.

 

 

Délután Csutak teljes krétagyűjteményével fölszerelve ott állt az Ér utcában, az öreg kerítésnél.

– Sok dolgom van – mondta. – Fölírom az egészet.

– Hiába – mondta a kerítés –, ezt már senki se tudja rajtad kívül.

– Hát igen – sóhajtott Csutak, és előhalászott egy krétát a zsebéből.

– Csak az a bökkenő – folytatta a kerítés –, hogy valamit elfelejtettél.

Csutak kezében megállt a kréta.

– Ó, ne hidd – és felnevetett –, hiszen éppen azt akarom elmondani, hogy is volt a ródliolimpiász az Ördög-árok déli lejtőjén. Felírom rád, ki volt az első, a második, a harmadik.

Közben már írta is nagy betűkkel, hadd lássa mindenki, aki csak erre jár ma, holnap, holnapután vagy bármikor.

 

 

 

 

 

Az öreg kerítés körül az Ér utcában egyre fogyott a hó. Végül már csak egy-egy piszkosszürke folttá zsugorodott, mint a tél emléke.

A telek egyelőre üres volt a kerítés mögött. Talán azóta se járt itt senki, hogy Csutak fölírta a ródliolimpiász eredményeit. A betűk meglehetősen elmosódtak, ahogy a kerítésen végigcsurgott a hólé, de azért még egészen jól ki lehetett venni, hogy – első: Színes Géza.

Csutak lehetetlenül bő kabátjában – a gallér még az első hidegebb nap óta feltűrve – lesétált a kerítés mellett, a tér felé.

A tér padjai üresek, a fák kopár ágai közt fennakadt az ég.

Csutak nem is ment ki a térre. Igazán nem volt semmi kedve az üres sétányhoz. Ott állt az autóbuszmegállónál, a járda széléhez ragadva. Állt, és nézte a teret. Egyszerre csak hegedű szólalt meg mögötte, alig hallhatóan, mintha maga az utca muzsikálna. A fiú nem fordult meg, tudta, honnan jön a hang. Czigl Géza (Czigl Jeromos utóda, alapítva 1891.) boltjában próbálnak egy hegedűt. Rozsdásan nyikorogva indultak az első hangok, majd merészebben… A levegő zsongani kezdett Csutak körül, és a fiú már úgy látta, mintha labda gurulna a sétányon, ott a fák között, s mintha Drugics Ágit látná, Csirizt és Cézárt, ahogy a padon gombfociznak… egyszóval akárcsak itt lenne mindenki az Ér utcából.

És akkor csönd lett. Süket, üres csönd.

Fejkendős néni baktatott végig a téren a padok mellett.

Csutak megfordult. Igen, odabent az üzletben elhallgatott a hegedű. De azért egy darabig még ott ácsorgott, mintha várná, hogy újra felzendül a muzsika. Azt az irdatlan nagy kürtöt bámulta a kirakatban és mögötte a poros gitárt.

Végre elindult.

Talán hogy fölmenjen Nagy Bélához.

De ha nincs otthon? Igen, ha Nagy Béla sincs otthon, mint az előbb Drugics Cézár.

Aztán arra gondolt, milyen furcsa, hogy ma senki sincs otthon. Fogadni merne, hogy Színes Gézánál is hiába csöngetne. Szakkör. Oda menjen? Nem, ma szakkör sincs. De hát akkor hol vannak Gézáék?

És Csutak előtt megjelent egy szoba, egy barátságos, puha fényű szoba. Két arc az asztal fölött, szemben egymással. Cézár és Csiriz, ahogyan gomboznak. Béla a kályha mellett a bélyegeit rakosgatja. Ági meg Színes Gézát hallgatja. Úgy ám, ott vannak mind abban a szobában, valahol valakinél, csak éppen ő…

Csutak nyelt egyet. Ujját végighúzta a szürke falon, majd hirtelen futni kezdett.

– Még elütöd az embert! – kiáltott rá valaki.

Csutak megállt. Kövérkés, kerek szemű lányra nézett.

– Schwollik Taliga.

– Schwollik Klári – javította ki a lány. Majd ahogy végignézett a fiún: – Nem vagyunk olyan jóban.

Csutak hirtelen nem is tudta, mit feleljen. De ezen nem is kellett gondolkoznia, mert Schwollik Taliga (bocsánat, Schwollik Klári!) tovább beszélt:

– Gratulálok, Csutak! – Ahogy ezt mondta, olyan volt, mint valami felfújt béka.

– Mihez?

– Elsősorban az előadáshoz. – A lány szinte külön hangsúlyozott minden szót. – A Liliomfihoz.

Csutak elmosolyodott.

– Ott voltál? – Aztán kedvesen sajnálkozva: – Nem láttalak.

– Nem láttál. – Schwollik, a felfújt béka, lassan kiengedte magából a levegőt, és mint a mérget, fröcskölte Csutak arcába: – Nem is láthattál. Ha egyszer valaki bent ül a súgólyukban, igazán nem láthatja a közönséget.

Csutak megint nem tudta, mit mondjon.

– Igen, én voltam a súgó. – Ez meglehetősen bután hangzott. Aztán mint aki javítani akar: – Tudod, megkértek rá.

Schwollik úgy nézett Csutakra, mint ahogy üvegbe bámul az ember, és Csutak nem is értette, miért állnak itt, szemben egymással.

– Soha jobbat – pöccintette oda Schwollik.

– Hogy mondod? – hajolt előre Csutak.

– Soha jobbat nem választhattak volna. – Schwollik elmosolyodott.

– Ugye? Magam is azt hiszem. – Csutak is elmosolyodott. Aztán készségesen kezdte magyarázni: – Mert az nem úgy van ám, hogy a súgó, az csak súgó… á, dehogy! A súgó – az minden! Liliomfi, Mariska, Szilvai professzor… azt mind el kell hogy játssza!

Schwollik arcáról eltűnt a mosoly. Roppant figyelmesen nézett Csutakra.

– Igazán kár, hogy a súgót nem tapsolják ki, igazán kár, hogy eddig még sohasem hallottam. – És ütemesen összeverte tenyerét. – Sú-gó! Sú-gó!

Csutak ezt megint nem értette, de mindenesetre rábólintott.

– Kár.

– Te pedig igazán megérdemelted volna – folytatta kis szünet után Schwollik Klári.

– Olyan jól súgtam? – Csutak megfogadta magában: sose mondja többé, hogy Schwollik Taliga, hanem Schwollik Klári, esetleg Klárika.

– Nagyon jól súgtál – felelte Schwollik. – Remekül lehetett hallani. Még az utolsó sorban is.

Csutak mosolygott, bólogatott, hogy hát igen-igen – aztán egyszerre csak, mint akit fejbe kólintottak:

– A legutolsó sorban is?

– A nézőtér legeslegutolsó sorában is. – Schwollik várt egy kicsit, aztán odaszúrta: – Az előadásból negyedannyit se lehetett hallani.

Csutak egy pillanatra megnémult. Csak nézte, nézte a lányt, aztán kitört belőle:

– Taliga! Talicska!

A lány vállat vont.

– Valami újabbat.

Miközben lassan elindult, hátrafelé bólogatott. – Sú-gó! Sú-gó!

– Taliga! – kiabálta Csutak ugyancsak hátrafelé.

– Súgó! Éljen a súgó! Hogy volt!

– Taliga!

Közben már az utca két végén voltak, már nem is látták egymást, de még mindig kiabáltak.

– Súgó!

– Taliga!

A „súgó!” egyre messzebbről hallatszott, majd elhalt, de Csutak annál dühösebben kiabálta, bele az utcába:

– Taliga! Talicska, Tragacs!

Önmaga körül pörgött, mint a búgócsiga. Nekiment egy néninek, egy hirdetőoszlopnak és Blomberg Öcsinek.

– Nem tudsz vigyázni? – Blomberg Öcsi elkapta Csutak kabátját mellnél.

– Te is vigyázhatnál! – vágott vissza Csutak. Soha életében eszébe nem jutott volna ilyet mondani Blomberg Öcsinek, aki a legerősebb fiú a Teleki téren, de hát most… most bárkin keresztülgázolna.

– Kisöreg! – Blomberg Öcsi megfricskázta Csutak orrát.

Csutak hátraugrott.

– Kaphatsz egyet! – Sarkon fordult, de Blomberg Öcsi elkapta a vállát, és visszapenderítette.

– Kitől? – kérdezte Öcsi. – Tőled?

– Azt nem mondtam – motyogta Csutak. Már nem érezte, hogy bárkin is „keresztülgázolna”. – Én csak azt mondtam, hogy még kaphatsz egyet. – És szinte dühösen: – Mit tudom én, kitől!

– De te most kapsz egyet… mégpedig tőlem! – Blomberg Öcsi megint orron fricskázta Csutakot, aztán elengedte. – Mára elég volt.

Ebben határozottan igaza volt. De még mennyire!

Egyáltalán jobb, ha Csutak szépen hazamegy.

Micsoda nap! Micsoda nap!

Először is: Gézáék közül senki sincs otthon, aztán összeakad Schwollik Taligával, végül Blomberg Öcsi az átkozott fricskáival!

Csutak az orrát dörzsölte. „Mi az én orrom! Abba csak úgy bele lehet fricskázni?”

Hazament, lefeküdt a díványra, mint valamikor régen, kisfiúkorában, ha baj érte. A fal felé fordult, és megint eszébe jutott, mint valaha régen, hogy a falban van egy titkos ajtó, abban el is lehet tűnni… aztán folyosók, hosszú, sötét folyosók, és végül csodálatosan szép rétre jut az ember, amiről nem tud senki, ahová nem követheti senki.

Addig gondolt a titokzatos ajtóra meg a rétre, mígnem elaludt. Álmában súgólyukban csücsült. De valahogy úgy volt, hogy szavalnia kellett, és egyáltalán ő játszott minden szerepet. A súgólyuk meg nőni kezdett körülötte, és egyszerre csak fent volt a színpadon. Ő volt a hős, és a hős apja is, aztán egy szakállas lovag, aki egyre csak azt dörögte: „Az elefánt ormányára mondom!” A végén mindenki csak őt tapsolta. Virágokat dobáltak a színpadra, és egyre csak azt kiabálták: „Súgó! Súgó!”

Aztán egész váratlanul a fal tapétája volt előtte, kövér, buta virágmintákkal.

– Kész a vacsora – hallotta valahonnan anyát.

– Mindjárt! – Csutak felült, ásított egyet. Az anyjára nézett, és azt mondta: – Könnyen lehetséges, hogy rövidesen színre lépek.

 

 

Aztán egy nap az öreg Hábetler bácsi átbaktatott a sötét, nyirkos lépcsőházon, kilépett az utcára, a nap felé hunyorgott. Azt mondta, hogy: – Á… á… igen! – Meg: – Khm… Khm… – Közben a hátát dörzsölgette, egyet lépett, mintha valami hosszú útnak akarna nekivágni, s váratlanul leült a ház mellett a kőre. Botját forgatta. A napfény megperdült a boton, visszaverődött a kirakatokról, a ragyogó háztetőkről, és Hábetler bácsi most már akárcsak az utcát pörgetné… Félig lehunyta a szemét. Igazán azt lehetett hinni, hogy nem lát semmit, pedig azt a fiút is látta, aki elfutott mellette a telek felé.

– Csutak! – szólt a fiú után Hábetler bácsi.

Csutak megállt. Visszanézett az öregre, ahogy a napfényben forgatja a botját. Igen, mondani kéne valamit. De hát mit is lehet mondani annak a fakó, öreg botnak? (Főleg amikor Gézáék már várják a kerítésnél!) De végül mégiscsak odakiáltotta:

– Tetszik még köhögni a Hábetler bácsinak?

Hogy Hábetler bácsi erre mit felelt, azt nem lehetett hallani, de Csutak különben is repült, vágtatott, át a kocsiúton, a telek felé.

– Géza! Ági!

– Csutak!

Igen, ott álltak mind a kerítésnél: Színes Géza, a két Drugics, Csiriz és Nagy Béla. Úgy integettek Csutaknak, mintha már időtlen idők óta nem látták volna egymást, mintha nem is délben váltak volna el az iskola előtt. Arról nem is szólva, hogy télen mennyit jártak ide az öreg telekre.

De ez most más volt.

Más volt a telek, a kerítés, és más volt Csutak is, ahogy odaugrott eléjük.

– Tudtam, hogy kint vagytok! – mondta Csutak.

– Fogadni mertem volna, hogy kijössz – mondta Cézár.

– Képzeld, egy teknőt találtam a kerítés mellett! – nevetett Ági. – Olyan ócska, hogy már feneke sincs. És nézd csak!

A nudliujj a magasba mutatott, és Csutak fölfelé bámult.

Kendők, ingek, törülközők egy drótkötélen. Az ingek összecsavart ujja olykor megrándult, a kendők lobogtak, dagadoztak, mint a vitorlák.

– Azért mégiscsak jó egy ilyen telek – bólintott Géza. – Hiszen itt akár előadást is lehet rendezni.

– No lám – mondta Nagy Béla roppant megfontoltan.

– Úgy érted, hogy egy olyan igazi színielőadást? – kérdezte Csutak.

– Mi mást? – vágta rá Géza. – Szabadtéri előadást.

– Atomjó! – kiáltotta elragadtatva Csiriz.

– Milyen jó? – nézett rá Csutak.

– Atomjó.

– Ezt még sose hallottam.

– Pedig így mondják – bizonygatta Csiriz. – Éppen tegnap hallottam a Hunyadi téren, ott mondta egy fiú, aki az Almássyn hallotta.

Ki tudja, még hány tér és utca következett volna, amikor hirtelen megszólalt Színes Géza:

– Erről jut eszembe! Kimehetnénk a Mátyás térre. – És ahogy a társaság megindult, még hozzátette: – Igazán kíváncsi vagyok, mit is csinálnak arrafelé.

Csutak közben annyi mindent szeretett volna kérdezni: mi is lesz hát azzal az előadással? Mit játszanak? Kik a szereplők? És… és… talán ő is felléphetne? – de sehogy se jutott Gézához. Cézár és Ági zárkóztak Géza mellé, és mintha csak fogadást kötöttek volna egymással, hogy ki tudja túlkiabálni a másikat.

– A Mátyás tér fejelőbajnokságot indít! – harsogta Cézár.

– Inkább menjünk a Hunyadira! – hajolt Gézához Ági. – Ott röplabdáznak.

Hosszú fekete cső fogadta őket a Mátyás téren. A cső egyik végén a nagy Dochnál, a másik végén Kamocsa.

– Telefonálnak – mondta Géza.

Csutakék megálltak. Nézték, hogy telefonál a nagy Dochnál Kamocsával.

Ez meg így történt.

Dochnál belebömbölt a cső egyik végébe:

– Itt Dochnál!

Kamocsa beleordított a cső másik végébe:

– Itt Kamocsa!

Aztán csönd. A két arc fölmerült. Egymásra bámultak. Zavartan, ostobán. Láthatólag semmi, de semmi nem jutott az eszükbe. Kamocsa fölragyogott, és eltűnt a csőben.

– Te tökfej!

Dochnál erre szó nélkül átment Kamocsához, és nyakon vágta. A következő percben már a földön hemperegtek.

– Ez igazán nem olyan érdekes – vonogatta vállát Drugics Ági.

Géza levakarta Kamocsáról Dochnált, és azt mondta:

– Hallottatok a Hunyadi téri csapágyas rollerokról?

– Ezt csak úgy mondják – legyintett Dochnál, de azért Kamocsával együtt odacsapódott az Ér utcaiakhoz.

Utcák és terek…

Az egyik utcának égett olajszaga volt, és Csiriz azt mondta, hogy naphosszat tudná szagolni! Aztán fölugrott egy teherautóra, és megnyomta a dudát. Kiabálás – és a társaság futásnak eredt.

A következő utca újabb csodát hozott.

Az út közepén szökőkútként tört föl a víz, hogy zajtalanul aláhulljon. A vízsugár egy szeplős képű fiút lőtt föl, aki most ott állt előttük nedvesen csillogva.

– A mi utcánkban mindig van valami!

– De hallottál-e a Hunyadi téri csapágyas rollikról? – kérdezte Színes Géza.

– Az semmi! – Vállrándítás. – Az Almássy téren egy fiúnak olyan biciklije van…

Géza rábólintott, és habozás nélkül megindultak a Ferenc tér felé.

Csutak még mindig csak egyvalamire volt kíváncsi.

– Hogy is lesz a színielőadással?

Ezt most már igazán nem lehetett megkérdezni, mert jóformán nem is látta Gézát.

Színes Géza valóságos tömeg kellős közepén nyomult előre. Akkor már annyian voltak, hogy a kocsiúton vonultak, de még mindig újabb és újabb alakok csatlakoztak hozzájuk a tér padjairól, a kapualjakból, a járda széléről. Mentek és mentek… és Csutak tulajdonképpen alig ismert valakit közülük. Azt a hórihorgas fiút is most látta először, aki dugót rágott útközben.

– A kristályvizes üveg gumija jobb – mondta a hórihorgas –, de az most nincs.

– Hát ha nincs… – Csutak egy mozdulatot tett.

A következő pillanatban már bent ült egy autóbuszban a hórihorgassal, Gézával, Ágival és a többiekkel. Irtó ócska busz volt, se ajtaja, se ablaka. A kopott ülések még megvoltak, akárcsak a csengő elöl.

– Van leszálló? – csengetett Drugics Ági.

A busz megtelt kiabálással, csengetéssel. Az ember igazán a szavát se hallotta, de azért Csutak megjegyezte:

– Azt látnátok, amit a papám vezet!

Ahogy megrohanták a buszt, úgy hagyták ott egy pillanat alatt. Tovább, megint csak tovább…

– Állj! – csapódott fel egy kerek bádoglemez az utca közepén. Kibújt egy fej, aztán az egész alak.

Géza hátrahőkölt, majd felnevetett.

– Tomcsányi!

Tomcsányi lemutatott a lyukra.

– Van ilyen az Ér utcában?!

Aztán Tomcsányi is velük tartott, és Purébli is, Tomcsányi barátja, és Brumillernak is fölfütyültek.

Hullámzott az utca, hullámzott a város, mintha minden és mindenki megindult volna ezen a tavaszi napon.

Egy téren – igazán nem lehetett tudni, melyiken – meg kellett állniuk. Magas, szőke fiú fogta el az utat.

– Igyatok! – rámutatott a tér kecses kis ivókagylójára. A kagylóból szerény, vékony sugárban csordogált a víz.

– Köszönöm, Seregi – mondta Színes Géza –, de nem vagyok szomjas.

Seregi mintha nem is hallotta volna.

– Egyszer volt itt egy fiú a Horváth-kertből, azt mondta, ilyen még náluk sincs.

– Ugyan már, mi van a Horiban!… – legyintett Géza.

– Igyatok! – ismételte Seregi.

Nem, hát itt nem volt mit tenni! Géza belehajolt a kagylóba, aztán Drugics Cézár, Nagy Béla, Dochnál és Csutak…

Csutak, ahogy fölmerült, egy pillanatra Színes Géza mellé került.

– Komolyan gondolod az előadást?

Géza meg, ahogy elnézett valahová messzire:

– Tudok egy házat a Kazár utcában! Két udvara van és olyan széles lépcsője…

Elindultak a Kazár utca felé, ahol Géza tudott egy házat.

Aztán kiléptek abból a házból is, de akkor a napfény már eltűnt az utcáról. Újabb vonulás… Közben azonban egyre kevesebben lettek. Az utcák, kapualjak és terek egyszerűen beszippantották a fiúkat. És végül, ahogy átvágtak egy téren, magukra maradtak az Ér utcaiak.

Kékesszürke árnyék hullt a térre. Finom por szállt, és mintha ebben a porban szállt volna el a délután.

Drugics Ági megállt, a többiekre nézett.

– Hogy is lehet egy nap ennyi mindent csinálni! – sóhajtotta elragadtatva.

– Miért? – kérdezte Nagy Béla. – Tulajdonképpen mit csináltunk?

– Hát… hát… – Ági úgy bámult Bélára, mint aki igazán nem érti, hogy lehet ilyesmit kérdezni. – Ezt meg azt… Sok mindent! Ki tudná felsorolni…

Ebben aztán mindnyájan megegyeztek. Meg abban is, hogy ez igazán csodálatos nap volt.

– Csakhogy már ideje hazamenni – jegyezte meg Színes Géza.

Indulni akartak, amikor Csutak megfogta Géza karját.

– Nézd!

A tér sarkán, a csúszda mellett négy hinta szállt anélkül, hogy ült volna bennük valaki.

Üresen szálltak a hinták, lassú ringással emelkedve és süllyedve.

– Nemrég szállhattak le róluk – mondta Drugics Ági.

– Kik lehettek? – kérdezte Csutak.

Ági vállat vont.

– Fiúk… meg lányok. Innen a térről.

Csutak még mindig a hintákat nézte, az üresen szálló hintákat.

– Elmentek, aztán mégis itt vannak… – mondta félhangon, inkább csak magának.

– Miket beszélsz? – Ági fölnevetett, aztán előrefutott.

A többiek utána.

 

 

A labda elgurult, nem ment utána senki, nem vette fel senki. Drugics Cézár kissé előrejött a kapuból – mármint a két fa közül –, csípőre tette a kezét, és Színes Gézára nézett.

Géza elöl a mezőnyben, szemben a nagy Dochnállal.

– Mennyi is az eredmény? – kérdezte Kamocsa a Mátyás tériek kapujából.

– Négy-négy. – Géza fogta magát, leült egy padra, és a lábát lógázta. Valahogy esze ágában se volt fölvenni a labdát. – Ma már az ötödik fejelőmérkőzés. – Ásított, és csak lóbálta a lábát.

Lassan mind mellé ültek, egy csomó legyűrt színes harisnya, felhorzsolt térd.

– Akkor talán… – Csiriz zsebe megcsörrent.

– Á! – legyintett Színes Géza. – A gombfoci se izgalmas.

– Nézzétek az új Ceylonomat. – Nagy Béla előhúzta a hóna alól bélyegalbumát.

Géza a fejét rázta.

– Nem hiszem, hogy érdekel az új Ceylonod.

Nem, Színes Gézát semmi se érdekelte ezen a délutánon.

 

 

A többiek is úgy ültek a padon, mintha már egyáltalán nem is lenne kedvük fölállni. De valaki mégis fölállt a pad széléről, és előrejött Színes Gézához.

Géza fölkapta a fejét.

– Na, Csutak?

Csutak nem szólalt meg mindjárt. Kavicsot tologatott cipője orrával, majd hirtelen Gézára nézett.

– Tudod, amiről a múltkor beszéltél…

– Jaj, Csutak! – Ági is fölállt a padról. – Hát honnan tudja Géza, hogy mit beszélt a múltkor, és egyáltalán mikor volt az a múltkor?

Többen is nevetni kezdtek, hogy: „Ja, a múltkor! Emlékszel, tegnap, két hete, de mégis inkább tavaly…”

– Csutak – vált ki a zsivajból Nagy Béla hangja –, légy szíves ezt egy kicsit pozitívebben körvonalazni!

Csirizék megint csak nevettek. Úgy, a karjukkal lökdösték egymást.

– Hát hiába, ilyet is csak a Béla tud mondani!

– Pozitívebben körvonalazni!

– De hát hogy honnan szedi az ilyesmit?

– Pozitívebben…

Csutak meg már legszívesebben visszaült volna a pad szélére, de Drugics Cézár ráreccsentett:

– Ki vele, Csutikám! Mit akarsz?

– Miről beszéltem a múltkor? – hunyorgott feléje Géza. Csutak nagy lélegzetet vett és elkezdte:

– A múltkor, az akkor volt, amikor a Hunyadi térre akartunk menni, hogy megnézzük a görgőrollisokat, de aztán valaki azt mondta, menjünk az Almássyra, mert ott egy fiúnak biciklije van… de aztán az Almássyra se mentünk, és én igazán nem is tudom már, hová mentünk, csak azt tudom – újabb lélegzet –, hogy Géza még az út elején azt mondta, hogy nálunk az Ér utcában, az öreg kerítés mögött…

– …színielőadást rendezhetünk! – fejezte be Géza. Most már fölállt ő is.

– Olyat, amilyent télen nálatok az iskolában? – kérdezte Kamocsa.

– Az ám, amikor te is színészkedtél – bólogatott Dochnál –, és ott laktál abban a fogadóban, nem volt egy fityinged se, és mindenkinek csak tartoztál.

– A Liliomfiban! – vágta rá Géza. – A szakkörünk adta elő, és én voltam Liliomfi.

– De hát csak rám is emlékszel! – rángatta Dochnált Drugics Ági. – Mariska voltam, akit Liliomfi el akart szöktetni.

– Én meg az voltam…

– Én meg az…

Egyszerre magyarázta mindenki, ki volt, mi volt a Liliomfiban, milyen ruhában játszott, hogy lépett a színpadra.

– Engem nem lehetett látni – mondta Csutak –, mert én voltam a súgó. Drugics Cézár kétszer is majdnem belesült, de akkor én…

– Ki sült bele kétszer is?! – förmedt rá Cézár.

– Egy egész oldalt ugrottál a szövegedben! – tárta szét a karját Csutak. – Egészen összezavarodtam ott a lyukban, de aztán mégis…

– Ki volt az az öreg kecske, aki mindig Liliomfit hajkurászta? – kérdezte Dochnál.

Nagy Béla kihúzta magát.

– Az Szilvai professzor volt, és az meg én voltam.

Ági fölsóhajtott.

– Csak tudnám, ki küldött virágot az előadás végén!

– Kürti tanár úr azt mondta, jövőre indulunk a kerületi versenyen – bólintott Színes Géza. – De ha mi, értitek, ha mi most előadnánk valamit, hát akkor nagyon meglepődne Kürti tanár úr! Talán benevezne velünk.

– Géza – csapta össze kezét Drugics Ági –, fogadni mernék, hogy máris kisütöttél valamit!

De még mielőtt Géza elárulhatta volna, hogy mit sütött ki, Csutak megint közbekotyogott:

– Akármi is lesz, az a fontos, hogy én legyek a Tell gyerek, akinek az almát lelövik a fejéről.

Ez olyan meglepő volt, hogy mindnyájan elnémultak.

– Tulajdonképpen miért lőjük le az almát a fejedről, Csutikám? – kérdezte kissé tétován Drugics Cézár.

– Mert ezt már így kell abban a darabban, amiben a Tell gyerek ott áll fején az almával, én láttam a papámmal, és arra gondoltam, hogy ha a papámnak kéne lelőni az almát a fejemről…

– Tell Vilmos Schillertől! – vágott közbe Nagy Béla. – Igazán szép, csak kicsit hosszú.

– Hát elég, ha azt az egy jelenetet előadjuk – makacskodott Csutak. – Csak hogy én ott álljak a színpadon. – Színes Gézára nézett és elhallgatott.

– Majd részletesen megbeszéljük a műsort – mondta Géza. – Mindenesetre legyen benne egy kis ez, egy kis az… Komoly is meg vidám is.

– Olyan cirkuszos – bólintott nagy Dochnál.

– Meg amiben bűvészkednek! – Cézár széttárta az ujjait, mintha máris bűvésztrükköt mutatna.

Ági ábrándosan:

– De olyan is legyen, amiben a nyílt színen meg lehet halni! Tudod, Géza, elhozom a mamám fátylát, abban nagyszerűen meg lehet halni.

Mire Csiriz:

– Van egy kutyám. Megtanítom számolni.

– Elszavalom A megfagyott gyermeket – mondta Nagy Béla.

Ettől Csutak megint bátorságra kapott.

– A Tell gyereknek benne kell lennie!

Géza visszazuhant a padra.

– Elég… elég ebből! Egy szót se akarok hallani a Tell gyerekről, a számoló kutyáról, a mama fátyláról és a megfagyott gyermekről! Majd mindent a maga idejében, majd úgy állítjuk össze a műsort…

– …hogy legyen benne egy kis ez, egy kis az – bólintott Drugics Ági.

– Holnap mindenesetre szemlét tartunk a telken. – Géza fölállt, és elindult hazafelé.

 

 

A szemlén ott volt mindenki. Kamocsa a nővérét is elhozta, aztán egész váratlanul megjelent a gurgulaszemű Schwollik Taliga és még jó néhányan, akiket azelőtt sose lehetett látni az Ér utcában.

Színes Géza odaállt a telek egyik sarkára.

– A színpad. – Intett Csutaknak. – Csutak, állj jobbra… úgy… Ott lesz az öltöző. Minden valamirevaló színházban van öltöző.

Csutak odaállt öltözőnek, Drugics Cézár nézőtérnek.

Géza odakiáltott Cézárnak, hogy jól lehet-e hallani. Cézár visszakiáltott, hogy minden rendben. Géza intett, hogy Cézár menjen egy kicsit hátrább. Újabb kiáltás. Cézár azt is hallotta. Cézár már a nézőtér utolsó sora volt, amikor megszólalt Ági:

– De Géza, a színházban mégse lehet mindig csak kiabálni!

Géza intett, hogy ő ezt úgyis tudja. Cézárnak is intett, hogy várjon, mert most…

– Verset mond – suttogta Csutak, aki még mindig öltöző volt.

– Ötödik László, írta Arany János. – Géza meghajolt. – Sűrű setét az éj, dühöng a déli szél, jó Budavár magas tornyán…

Cézár oly fölényesen ingatta a fejét, mintha megvásárolta volna az egész színházat.

– Nem hallom.

– Vedd ki a vattát a füledből – mondta Géza.

Cézár valami olyasfélét morgott, hogy az ő fülében ugyan nincs vatta, de ha egyszer nem lehet hallani, hát akkor nem lehet hallani.

– Majd ha pódiumról mondom, akkor mindjárt más lesz! – vágta rá Géza.

– Pódiumról?– Dochnál csak bámult. – Honnan a csudából hozol pódiumot? Talán az iskolából a katedrát?

Géza megnyugtatta, hogy erről szó sincs. A katedra maradjon csak az iskolában. A pódiumot és az öltözőt majd beszerzik ők maguk.

– És a nézőtér? – kérdezte Schwollik Taliga. – Vagy talán állni kell? – Mindjárt meg is jegyezte epésen, hogy egy ilyen előadást igazán érdemes végigállni. Ő maga akár három óra hosszat is elácsorogna, csak hogy Drugics Ágit láthassa.

Drugics Ági odalépett Schwollikhoz, és megfogta a karját.

– Ide figyelj, Schwollik Taliga! Egyáltalán nem bánom, ha nem jössz el az előadásra, de ha még egyszer ki mered tátani a szájadat…

Schwollik Klári Géza mellé húzódott.

– Hogy eljövök? Még föl is lépek! – Mély fölénnyel hozzátette: – Nem mintha érdekelne a dolog, de hát csak nem hagylak cserben benneteket!

– Igaz is – szólt közbe Nagy Béla –, mit is adunk elő, és hogy is lesz ez az egész?

– Pillanat! – mondta Színes Géza, és Schwollik felé fordult. – Mindenekelőtt a nézőtér. Szóval csak annyit, hogy senkinek se kell állnia… Úgy van! Senkinek! Majd hozunk padokat meg székeket.

– Hazulról? – kérdezte Schwollik.

– Hazulról – bólintott Géza –, meg ahonnan lehet.

Schwollik felfújta az arcát.

– Kitűnő, kedves Géza! Igazán kitűnő ötlet! De talán inkább minden néző hozzon magával széket – Pillanatra elgondolkozott. – Persze ha mondjuk, valaki Budáról jön egy karosszékkel vagy akár csak egy hokedlival…

– Kipofozom – suttogta dühtől fuldokolva Drugics Ági. – Egyáltalán, ki hívta ide? Egyáltalán, miért mondja, hogy kedves Géza?

Közben már Géza beszélt. Komolyan, megfontoltan, mint aki előre gondolt mindenre.

– A nézők nem hoznak székeket. Legfeljebb Csutak papája.

Csutak elmozdult az öltöző helyéről.

– Miért éppen az én papám?

– Nemcsak a te papád. Cézáré is, Nagy Béláé is meg Csirizé is. Mert hát egy kicsit befogjuk az öregeket.

– Öröm a házhoz! – bólintott Csiriz meglehetősen savanyú képpel. – A ródliversenyre kivittük a konyhaasztalt, most ugrik a lakberendezés.

– A nézőknek pedig – folytatta Színes Géza – fizetni kell.

– Ezért érdemes is!

Ez természetesen megint Schwollik Taliga volt. Ártatlan képpel mondta, de annál dühítőbben.

– Érdemes bizony! – vágta rá Géza. – Mert ez olyan előadás lesz… De erről majd később. A pénz, ami bejön, az iskoláé.

– Az iskoláé – ismételte Csiriz, igazán nem lehetett tudni, lelkesen-e, vagy pedig…

– Azért csak marad nekünk is – dörmögte Cézár.

Géza mintha mindezt nem is hallotta volna.

– A pénzt ünnepélyesen fölajánljuk a könyvtárnak.

– Hogy több példányban is meglegyen a Copperfield Dávid – bólogatott Nagy Béla. – Meg a teljes Jókai.

– Gondoljátok csak el! – folytatta Színes Géza. – Igen, barátaim, gondoljátok csak el azt a pillanatot, ahogy majd odalépek Kürti tanár úr elé… – És mintha máris a tanár előtt állna: – Tanár úr, kérem, ha megengedi, ezt a szerény összeget…

– De mit adunk elő? – szólt közbe váratlanul Csutak.

E szavakra megint minden felborult, megint mindenki erről kezdett beszélni. Sziporkáztak az ötletek, robbantak, mint a rakéták.

– Állatmutatvány! – lőtte fel ötletét Dochnál. – Tigrisszelídítés.

– Borogatást! – kiáltott Cézár. – Borogatást a nagy Dochnál homlokára! – Lassan, vigyázva odament hozzá, és a homlokára tette a kezét. – Csak azt az egyet mondd meg: honnan szerezzünk neked tigrist? Merthogy errefelé az Ér utcában nemigen láttam.

– Talán inkább arra, a Mátyás téren – nevetett Ági.

– Mit gondoltok? – legyintett Dochnál. – A cirkuszban se valódi a tigris!

– De igenis, valódi! – vágta rá Kamocsa.

– Á, dehogy, ketten beöltöznek, és azt itt is meg lehet csinálni. Én leszek az eleje, te meg, Kamocsa, a hátulja.

– Én nem leszek a hátulja! Legyél csak te a hátulja, Dochnál!

– Nana! – Színes Géza papírt húzott elő a zsebéből. Olyan cetlifélét.

Erre csönd lett, és Színes Géza olvasni kezdte:

– Első szám: ének vagy szavalat…

Eleinte egypáran még vele mondták áhítatosan suttogva:

– …második szám: zene…

– …harmadik: bűvészmutatvány.

De amikor Géza odaért, hogy:

– Szünet után néhány jelenet a Csongor és Tündéből… – akkor már mindenki elhallgatott. Ez már valami más. Erre készülni kell, ebből próba lesz kosztümökkel, akárcsak a Liliomfiból.

Csutak tért először magához.

– Csak azt szeretném tudni, ki lesz Csongor! Mert ez itt a kérdés.

 

 

Az előadás híre eljutott a Knézits utcába, a Lehel térre, és eljutott a Vay Ádám utcába is.

Most, hogy már tavaszodott, Főcső, a Nagyvilági Főcső hanyagul kilógatta lábát a telefonfülke ablakán – úgy hallgatta Nacsasztát.

– Nem azért mondom, Főcső – kezdte Nacsaszta –, igazán nem azért mondom, de Színes Gézáéknak megint eszükbe jutott valami.

Főcső lába megrándult.

– Megint! Mert ugye, ők mindig kitalálnak valamit? Valóságos ötletgyár az Ér utca!

Nacsaszta hátrafordult Radóékhoz.

– Mindenki tudja, hogy a ródliverseny is az ő ötletük volt. – Majd ismét a telefonfülke felé. – Emlékszel, Főcső, ahol negyedik voltál?

Főcső behúzta a lábát, aztán fölállt, és kijött a fülke elé.

– Nem voltam formában. A legjobb versenyzők is kifoghatnak egy-egy rossz napot.

– Hát te aztán elég rossz napot fogtál ki! – bólintott Nacsaszta. Főcső egy pillantást vetett rá, és erre tüstént másról kezdett beszélni. – Na, szóval hogy az Ér utcaiak… tulajdonképpen nem is én hallottam, hanem Radónak mondta valaki az iskolában.

– Képzeld, Főcső, előadást rendeznek! – Radó Vencel félretolta Nacsasztát, úgy magyarázta tele szájjal. – Színpadot építenek a telekre, aztán még reflektoruk is lesz!

– Reflektor… – ámuldozott Fedecs.

Főcső valósággal elsárgult. Csontig sárgult belülről. Megjelent előtte a színpad. Színes Gézával, Csutakkal – ahogy ott állnak a reflektorfényben.

– Cö-cö… – szólalt meg végül. Fölényesen ingatta a fejét. – Sok mindent beszélnek.

– De ez igaz! – vágta rá Fedecs. – Én is hallottam.

Nacsaszta pártolóan előretolta a füstös képű kis Fedecset.

– Ő is hallotta.

Fedecs, ahogy ott állt Főcső előtt, úgy vélte, hogy tulajdonképpen nem is hallott semmit, de aztán mégiscsak beszélni kezdett:

– Egy… egy lánytól hallottam.

– Lánytól. – Főcső egyetlen megvető fintor volt. – Még hogy lánytól…

– De ez a lány tudja – bizonygatta Fedecs –, mert éppen szűrőre ment.

Főcső fölvonta a szemöldökét.

– Hová ment?

– Hát ki az Ér utcába… olyan próbafélére – magyarázta Fedecs. – Elmond egy verset, és akkor a bizottság eldönti, szerepelhet-e vagy nem. Hogy ő is egy olyan szám lehet-e vagy micsoda…

– Bizottság – ismételte Radó Vencel. – Bizottságuk is van.

Főcső meg csak legyintett.

– Nagy a felhajtás. Aztán az egészből nem lesz semmi.

– De lesz! – bólogatott Fedecs. – Az a lány mondta, hogy Barta Márta énekel, tudjátok, aki tavaly azon az iskolai előadáson… Még bűvészük is van. Aztán egy színdarab, amiben mindenki fellép, és még tornászok is szerepelnek.

Ez volt az a pillanat, amikor Nacsaszta megint közbeszólt:

– Ha jól meggondolom, mi vihetnénk a trapézt.

– Hogyhogy a trapézt? – nézett rá Főcső.

De Radó már „kapcsolt”, Radó már mondta is:

– Az iskolában mi vagyunk a trapéz! Senki se tudja úgy, mint mi! Hogy milyen sikerünk lenne…

És már lázban égve magyarázta, hogy ők lesznek a főattrakció az Ér utcában. Hogy ilyet még nem láttak az Ér utcában! Hogy amikor majd ott állnak a reflektorfényben… alul a Főcső, Főcső fején Nacsaszta…

– Csak Nacsaszta ne álljon az én fejemre! – Főcső ingerülten végigsimított a fején. – És különben is, hogy még mi menjünk az Ér utcába, hogy még mi pitizzünk Színes Gézáéknak!… – Csúfondárosan hajlongott. – Ha megengeded, Géza! Ha fölléphetnénk, Géza! – Kihúzta magát. – Nem! Hát ezt azért mégse!

De a többiek se hagyták magukat. Persze megint Nacsaszta dobta be a „horgot” azzal, hogy…

– Igaz is! Nem kell hogy elmenjünk. Mondják csak, hogy a Vay Ádám utca nincs sehol, mondják csak, hogy a Vay Ádám utcát már látni se lehet a ródliverseny óta.

Mire Radó és Fedecs egyszerre kiabálták:

– Ezt nem tűrhetjük! Ezt te se tűrheted, Főcső!

Főcső még egypárszor megismételte, hogy így-úgy, ő nem könyörög senkinek, és ha valaki akar tőle valamit, hát tessék, jöjjön ide a Vay Ádám utcába!

Radóék azonban oda se figyeltek. Radóék megvadulva üvöltötték:

– Visszük a trapézt!

Főcső akkor valami olyasmit mondott, amire elhallgattak:

– Vay Ádám utcaiak! Gondoltatok-e már arra, mit szólnának hozzánk Színes Gézáék? – Főcső várt egy kicsit, majd félreérthetetlen hangsúllyal: – Főleg azok után…

Senki se szólt.

Fedecs Radóra nézett, Radó Nacsasztára, Nacsaszta pedig ártatlan képpel Főcsőhöz fordult.

– Ja, a ródlitrükköd?

Főcső nyelt egyet.

– Hogyhogy a ródlitrükköm? Amikor neked jutott eszedbe…

– Te mondtad, hogy csinálni kéne valamit verseny előtt – tárta szét a karját Nacsaszta.

– De te mondtad, hogy lazítsuk meg a léceket!

– Én csak azt mondtam…

– Mindnyájan benne voltatok! – kiabálta Főcső pulykavörösen. – Aztán szépen otthagytatok verseny után!

– Mozijegyem volt – dünnyögte Nacsaszta. Hirtelen fölkapta a fejét. – De különben is, ha most egy ilyen számot, egy ilyen attrakciót viszünk az Ér utcaiaknak…

És ez megint csak úgy volt, hogy Nacsaszta kezdte, és Főcső fejezte be azzal, hogy:

– …kezet csókolhatnak nekünk, nemhogy még…

Főcső jelentősen hunyorított. Hüvelykujját beakasztotta a hóna alá, és mint aki már végleg pontot akar tenni erre a dologra:

– És ha a ródliversenyen talán le is maradtunk, de ezen az előadáson, nos igen, ezen az előadáson mindenki megtudhatja, kik azok a Vay Ádám utcaiak!

 

 

– Pódium. Szóval nektek pódium kell?

Drugics bácsi hátradőlt a széken. Úgy nézett Cézárra és Ágira, mintha el se hinné, hogy itt állnak előtte.

Pedig Cézár és Ági valóban ott álltak előtte.

– Nézd, apu – kezdte Cézár, de Ági mindjárt közbevágott:

– Csak nem kívánod, hogy senki se lássa a lányodat, mert nincs egy vacak deszka, amire fölléphet?

– Meg aztán ne olyan pódiumra gondolj, amelyet a színházban láttál! – Cézár elnézően mosolygott. – Színes Géza is megmondta, hogy…

Drugics bácsi fújt egyet.

– Színes Géza is megmondta! Egész délután azzal nyúztok, hogy Színes Géza is megmondta! Mit mondott meg Színes Géza? Szedjem föl a padlót? Ássam föl nálatok a telket? Hordjak székeket a nézőtérre? – Drugics papa hangja fenyegetővé vált. – Halljam! Mit mondott Színes?

Ági végigsimított a hajfonatán, mintha ahhoz beszélne.

– Ó, arról szó sincs! Csak hát tudod, apu, megkértek, lépjek fel a szabadtéri előadáson, hogy aztán Cézárék több példányban is meg tudják venni a Copperfield Dávidot meg a teljes Jókait.

Drugics bácsi olyan képet vágott, mint aki nem túlságosan érti ezt a dolgot a Copperfield Dáviddal meg a teljes Jókaival.

– Tudod, apu, az iskolának rendezzük az előadást – bólogatott Cézár. – A könyvtárnak.

– És ezért szedjem föl a padlót?

Ági a fejét csóválta.

– Igazán nem tudom, mit akarsz örökké a padlóval…

Cézár szemrehányóan nézett az apjára.

– Meg aztán, ha már a könyvtárnál tartunk, emlékezz csak, apu, hány hétig ültél a Tamás úrfi kalandjain. Még büntetést is kellett fizetnem.

Drugics bácsi olyan zavartan köhécselt, mintha még most is a Tamás úrfi kalandjain ülne. Majd hirtelen kihúzta magát, és sértődötten csak ennyit mondott:

– Te pedig emlékezz csak, hogy kétszer is bevasaltad rajtam a büntetést!

Ági úgy érezte, hogy itt közbe kell vágnia.

– Mindenesete neked se árt, apu, ha Cézár több könyvet hoz haza.

Az apa széttárta karját.

– De hát végül is mit akartok? Honnan szerezzek pódiumot, lovardát vagy tudom is én, micsodát?

A gyerekek összenéztek, és végül Ági kibökte:

– A konyhából.

– A konyhából? – hunyorgott az apja. – Mi van a konyhában?

– Sparherd.

– Sparherd. – Drugics bácsi a kabátgombját kezdte csavargatni. – Adjam oda a sparherdot? Színes Géza mondta, hogy kell az előadáshoz? Ki vele? Halljam!

– Dehogyis… – fuvolázta Ági – dehogyis kell a sparherd. Várt egy kicsit, majd kedvesen mosolyogva: – Inkább ami alatta van.

És mielőtt még az apa egy szót is szólhatott volna, Cézár közbevágott:

– Igazán nem tudom, miért van nálunk az a lépcsős dobogó. Olyan régimódi.

– Régimódi. – Az apa elcsuklott. – Alakítsam át a lakást, a konyhát, mert Színes Géza megmondta…

– De erről szó sincs!

– Csak fel kéne szedni azt a vacak…

Ez volt az a pillanat, amikor Drugics papa fölpattant:

– Ki innen!

Cézárék úgy eltűntek, mintha a huzat vitte volna ki őket.

– Vacak – hörögte az apa, ahogy egyedül maradt. – Régimódi… szedjem fel… – Föltépte az ajtót, és átkiáltott a másik szobába: – Rámoljátok ki a szekrényt! Vigyetek el mindent!

– Csak még egy kalap kell – hallatszott Cézár hangja –, amiből varázsolok.

– Kalap! – Az apa bevágta az ajtót. Az ablakhoz ment, dobolni kezdett az üvegen.

Aztán egyszerre csak kint volt a konyhában.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy kész a vacsora – mondta a felesége.

– Vacsora… – Az apa rándított egyet a vállán. – Nem érdekel.

Az asszony a szeme sarkából ránézett.

– Nem úgy ismerlek.

Drugics bácsi dühösen fölkapta a fejét.

– Nem hallom! És légy szíves, szállj le arról a trónról…

– Trónról? – Az asszony fölemelt egy fedőt, belenézett a lábasba.

– Erről a vacakról, ni! – Az apa közelebb ment, és cipője sarkával megrúgta a dobogót, amelyen a tűzhely állt.

– Ki látott ilyet? Szégyen a lakásban! Még véletlenül se vezetném ide egy barátomat!

Az anya ezt már végképp nem értette.

– Miért kéne, hogy ide vezess valakit?

– Mit tudom én! Akármikor megeshetik, hogy valaki betéved a konyhába. Akkor aztán mit mondok neki? Lesül a képemről a bőr, hogy a huszadik században… egy… egy ilyen építmény! – És mielőtt még a felesége mondhatott volna valamit: – Itt az ideje, hogy végre megszabaduljunk tőle!

 

 

– Pódium rendben.

Ott voltak megint a telken, a kerítés mögött: Ér utcaiak, Mátyás tériek, Teleki tériek – középpontban a két Drugiccsal.

Cézár zsebre dugta a kezét, olyan képet vágott, mintha fütyülni akarna.

– Pódium az előadás előtt: helyben! – Cézár maga elé mutatott, majd úgy hanyagul még megjegyezte: – Azt hiszem, erről nem kell többet beszélni.

Csakhogy akkor már záporoztak a kérdések:

– Olyan igazi pódium?

– Honnan hozzátok?

– Kölcsönzőtől?

– Színháztól?

Ági a bátyja felé pislogott, aztán végre megszólalt:

– Hát nem olyan nagy pódium, azt azért ne higgyétek.

– Hazulról hoztuk, a spar… – Cézár elakadt.

És megint Ági beszélt:

– Tulajdonképpen nem is olyan igazi pódium, de azért aki szerepel, az éppen ráfér.

– És a Csongor és Tünde? – Csutak hangja megremegett. – Hogyan adjuk elő a Csongor és Tündét?

– Először is – kezdte Ági – csak néhány jelenetet mutatunk be. Aztán, mint már mondtam, a főbb szereplők éppen ráférnek. A többi meg… – Fölényes mozdulat. – Ott áll mellettük vagy inkább egy csöppet alattuk.

Csutak talán még kérdezett volna valamit, de akkor Drugics Cézár egyenesen rátört:

– Hallod-e, Csutak! A pódium a mi dolgunk, és a pódium itt is lesz, amiatt ne fájjon a fejed. De az öltöző? Mi van az öltözővel?

Az arcok Csutak felé fordultak.

– Igaz is – mondta Géza –, az öltözőt te vállaltad.

Csutak elpirult, már-már úgy látszott, hogy egy szót se tud kinyögni, de aztán zuhatagként ömlött belőle:

– Azzal nincs semmi baj… az öltözővel… Igaz, a papám először nem akarta ideadni, mert azt mondta, minek nekem öltöző, amikor én úgyis csak súgok, mint télen az iskolában, de mondtam, hogy most már talán szerepet is kapok, és különben is adja csak ide azt a tábori sátort!

Csutak egyszerre elhallgatott, Ági meg majd elszédült.

– Tábori sátor! Abban öltözzek? Abban vegyem föl a mamám fátylát?

Csutak sértődötten vonogatta a vállát.

– De miért? Kirándulásra mindig elvisszük, és aludni is lehet benne, és a papám azért is nem akarta ideadni.

– Esőszaga van – csóválta a fejét Csiriz. – Minden sátornak esőszaga van.

– Meg ponyvaszaga…

– Meg…

– Meg…

– Akárhogy is van – szólt közbe Színes Géza –, el se tudok képzelni jobb öltözőt egy tábori sátornál.

– Jó, jó, de mi lesz a függönnyel?

Ezt pedig Kamocsa kérdezte. Úgy nézett körül, mintha függöny nélkül meg se lehetne tartani az előadást.

Ági tekintete a Leicht fiúkra tévedt.

Ott állt a három Leicht fiú a Nagyfuvaros utcából. Egyszerre néztek Ágira, ahogy azt mondta:

– Majd ők lesznek a függöny… a Leicht fiúk.

A Leicht fiúk olyan ostoba képet vágtak, hogy azon csak nevetni lehetett.

– Hogy leszünk mi a függöny? – kérdezte a nagy Leicht.

– Nagyon egyszerű – magyarázta Drugics Ági. – Ha egy számnak vége, akkor kimentek a színpadra, és leültök törökülésben. Ezt így csináljátok minden szám után, és akkor a nézők már tudják, hogy most valami más következik. Csak arra vigyázzatok, hogy mozdulatlanul üljetek, karba tett kézzel.

Ez igazán egyszerűen hangzott. Mondták is, hogy jobb függönyt el se lehet képzelni.

– Azt hiszem, én sokkal jobb függöny lennék! – Csiriz irigyen sandított a Leicht fiúkra.

– Te nem lehetsz függöny – mondta Drugics Cézár –, mert te az én számomnál segédkezel mint bűvészinas.

A Leicht fiúk máris összefonták a karjukat, ahogy az már egy valamirevaló függönyhöz illik.

– Még gyakorolnunk kell – bólintott a nagy Leicht. – Főleg ahogy majd egyszerre leülünk törökülésben.

A középső Leicht megjegyezte:

– Mindenesetre írjátok ki a színlapra, hogy függöny: a három Leicht.

 

 

Ebből egy kis vita támadt.

Csiriz azt mondta, hogy ő még ilyen színlapot sose látott. És Csiriz, aki még előbb függöny akart lenni, azt is odaszúrta, hogy ez igazán nem művészi produkció.

Mások – Dochnál és Kamocsa – úgy vélték, hogy ez igenis művészi produkció. Merthogy nem olyan csekélység egyszerre leülni, karba tett kézzel.

A három Leicht fiú nem szólt semmit. A három Leicht fiú csak állt karba tett kézzel.

Akkor Színes Géza:

– Szabadtéri előadásnál igazán nem olyan fontos a függöny. Meg aztán majd én úgyis kimegyek minden egyes szám után a közönség elé, és olyan… (köhintés) no, szóval olyan kis konferansziét tartok. Hogy, mondjuk, mi történt az iskolában, hogy, mondjuk…

Csiriz fölragyogott.

– Micsoda ötlet! Tényleg, hát minek ide függöny?

– Rendben van. – A kis Leicht kibogozta lehetetlenül vékony karjait.

– Ha úgy gondoljátok. – A középső Leicht vállat vont. – Igazán nem kell hogy függöny legyünk.

– De Géza – makacskodott Ági –, gondold csak el, milyen meglepő lenne… még tapsot is kapnának.

– Ugyan már! – csattant fel Schwollik Klári. – Még sose hallottam, hogy valaha is megtapsoltak volna egy függönyt.

Erre Drugics Ági is mondott valamit, mire Schwollik Klári megint mondott valamit. A végén alig lehetett őket szétválasztani.

– Majd meggondolom – bólogatott Színes Géza. Közben már egy kalácsképű lány perdült eléje.

– Az Erdélyi utcából jöttünk a bátyámmal, és élőkép leszünk!

Mielőtt még Géza egy árva szót is szólhatott volna, a pufók képű lány bájos mosollyal széttárta karját, és repkedni kezdett mint aranyszárnyú legyecske. Mögötte a bátyja, aki majd agyoncsapja az aranyszárnyú legyecskét.

Valaki megérintette Géza karját.

– Kimegyek a színpadra, és fejelek.

– Elhozom a nővéremet, aki labdát dobál a nézőknek.

– Elhozom a húgomat…

Az aranyszárnyú legyecske még mindig repkedett, és Géza már azon volt, hogy ő maga csapja agyon.

És akkor egy hang:

– Főcsőék!

Egyszerre csönd lett.

Főcsőék pedig itt voltak. Oly váratlanul, mintha a kerítésből léptek volna elő, sorban egymás után. Elöl maga Nagyvilági Főcső, aztán Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs.

A vállak szétnyíltak előttük.

Senki se szólt egy szót se.

Se Főcső, se Színes Géza, ahogy szembenéztek egymással.

Csak Drugics Ági úgy suttogva, mint aki alig kap levegőt:

– Hogy van pofájuk! Még azok után…

Erre aztán Színes Géza is magához tért.

– Azt hiszem, rossz helyen jártok, Főcső.

– De majd mi mindjárt…! – lépett előre Cézár.

– Na! – Géza egy mozdulattal visszafogta Cézárt. – Nem akarok verekedést.

– Én se – szólalt meg Főcső. – És ha arra a ródlidologra gondolsz, én mindjárt mondtam Nacsasztának, hogy hadicsel ide, hadicsel oda, abból csak baj lehet.

– Igazán nem tudom, mikor mondtad – vonogatta vállát Nacsaszta.

– Én pedig igazán nem tudom, mit akartok itt! – Színes Géza úgy nézett Főcsőre, mint aki igazán unja ezt az egészet.

– Hallottunk az előadásról – bökte ki Nacsaszta. – Nagyvilági Főcső fülébe is eljutott az előadás híre.

– Megható. – Géza véres gúnnyal meghajolt Főcső előtt.

Főcső elvörösödött, de akkor már megint Nacsaszta beszélt:

– Nagyvilági Főcső mondta is, hogy ha szétveri a fejét, akkor se jutott volna ilyesmi az eszébe.

Főcső válla megrándult.

Úgy nézett Nacsasztára, mintha inkább az ő fejét verné szét. Aztán morogva, Géza felé:

– Nem mondom, ügyes kis dolog. De vajon… – és itt fölemelte a hangját – akad-e a műsorban egy olyan… világszám?

Ági hajfonatai dühösen röpködtek.

– Dehogyis, Főcső! Éppen rátok vártunk…

Főcső Gézára nézett, mintha az szólt volna.

– Nos, akkor nem vártatok hiába.

Igen, ezt mondta Nagyvilági Főcső, és még hozzátette:

– Ránk lehet számítani.

Csak úgy morajlott az Ér utcai tábor:

– Az igaz!

– Valóságos főnyeremény vagytok!

– Tizenkettes totótalálat…

– Ismerünk benneteket!

Drugics Ági még egyre azt ismételte:

– Nem találok szavakat! Egyszerűen nem találok szavakat! Hogy ezek milyen szemtelenek…

Főcső meg mintha egy kukkot se hallana az egészből:

– Színes Géza! Ér utcaiak! Világszámot hoztunk!

Erre már senki nem szólt semmit. Csak hallgattak, és várták, mi sül ki ebből.

– Vigyázz, Géza – mondta Cézár –, ezek bedöntenek!

Hogy Színes Géza mit mondott volna, nem lehet tudni, mert ebben a pillanatban Főcső, a Nagyvilági Főcső, beintett a Vay Ádám utcaiaknak.

– Most pedig mutassuk meg, mit hoztunk nekik! – Taps. – Mutassuk be a trapézt!

Főcső leguggolt, hogy aztán Nacsasztával emelkedjék fel. Nacsaszta egyik vállán Radó, a másikon Fedecs, úgy fél lábbal… a másik láb meg oldalt kirúgva a levegőben.

Főcső legalul, mintha minden pillanatban tüsszenteni akarna, de aztán mégse tüsszentett.

Igen, a Vay Ádám utcaiak ott álltak mint trapéz, és erre már Drugics Cézár is csak azt mondhatta:

– Ez igen!

 

 

Így történt, hogy Főcsőék műsorra kerültek mint trapéz. Azért ez persze nem ment olyan könnyen.

– Ne kezdj velük, Géza – mondta Ági –, ebből csak baj lesz.

– Mi baj lehet? – Géza vállat vont. – Ha csak egyszer elmaradnak a próbáról: fel is út, le is út! Meg aztán – tette hozzá elgondolkozva – jó kis számuk van.

– Szó, ami szó, emeli az előadást – bólintott Nagy Béla.

– És nekem most ez a fontos – hagyta rá Színes Géza.

– A második próba után nem lesznek sehol – legyintett Csiriz. – Figyeld csak meg, Géza!

De csodák csodája, Főcsőék egy próbát se mulasztottak. Másodnaponként kijöttek a telekre, próbáltak, vagy éppen csak ácsorogtak, és nézték, mit csinálnak a többiek.

Maga Főcső, a Nagyvilági Főcső eleinte csak együtt álldogált a többiekkel, de aztán mind előbbre furakodott, végül már ott volt Géza mellett. Ha Géza mondott valamit, Főcső is megszólalt, hogy így-úgy, ezen a „számon” még javítani kell… Míg aztán egy napon kitört a botrány…

Akkor éppen Barta Márta énekelt:

– A Csitári hegyek alatt régen leesett a hó…

Színes Géza kissé oldalt dűtött fejjel figyelt. Olykor a hajához kapott, akárcsak neki is „búbja” lenne, mint Kürti tanár úrnak. Különben is éppen arra gondolt, hogy egyszer már igazán ki kéne hívni Kürtit… igen ám, de akkor mi lesz a meglepetéssel? Márpedig ez meglepetés lesz Kürti tanár úrnak, az iskolának és egyáltalán mindenkinek.

Ebben a pillanatban valaki meglökte.

Géza oldalt fordult.

– Mit akarsz, Főcső?

Főcső, a Nagyvilági Főcső Gézára nézett, majd Barta Márta felé hunyorított.

– Érdekel ez valakit?

– Mit beszélsz? – Géza úgy bámult rá, mint aki nem is érti a kérdést.

Főcső a fejét ingatta, ujját finom, apró mozdulatokkal végighúzta az orra alatt, mintha bajuszt simogatna.

– A csitári hegyek – és az Ér utca… Nem mondom!

– Eddig még mindig sikerem volt!

Ezt már Barta Márta mondta. Abbahagyta az éneklést, és piros kardigánjában úgy állt előttük, mint a sértett büszkeség.

– De ha jobbat tudtok, én igazán… Különben se szeretem, ha zavarnak próba közben! – Azzal ellépett a pódium helyéről.

– Márta! – kiáltott utána Színes Géza.

A piros kardigán akkor már eltűnt.

– Na tessék! – kapott a fejéhez Színes Géza. – Most itt állok a csitári hegyek nélkül…

– Semmi baj – legyintett Főcső –, bedobok két poént a közönségnek…

Géza végignézett Főcsőn.

– Te csak ne dobj be két poént, és főleg ne szólj bele a műsorba!

Kitört a vihar.

– Persze mert kellett neked a Főcső! – pattant Géza mellé Drugics Ági. – Most aztán mindenbe beleszól… Tudtam, hogy ebből csak baj lesz!

– Trapéz ide, trapéz oda, egész jól meglettünk volna nélkülük is. – Cézár levette harisnyasapkáját, mintha azzal akarná megbeszélni a dolgot.

– Hiába, más az Ér utca, és más a Vay Ádám utca.

Ezt meg Nagy Béla mondta. Senki se tudta pontosan, hogy kell ezt érteni, de azért remekül hangzott.

– Kérlek! – Főcső rándított egyet a vállán. Odaintett Nacsasztáéknak. – Trapéz vissza!

– Semmi vissza! – kiáltott rá Színes Géza. – Trapéz marad! És csöndet kérek… így nem lehet dolgozni!

– Nekem igazán nem tesztek szívességet. – Főcső megint a bajusz helyét simogatta. – Felléphetünk máshol is!

Nacsasztáék nem mozdultak. Mintha azért mégse lennének benne olyan biztosak, hogy máshol is felléphetnek.

– Egyelőre talán mégis próbáljuk meg itt – bólintott végre Nacsaszta.

– Megpróbálhatjuk – hagyta rá Főcső. – Különben is valahol el kell kezdeni.

Ez megint olyan volt, mint egy pofon.

– Neked az Ér utca valahol? – támadt rá Drugics Cézár. – Ahol éppen csak el lehet kezdeni?!

Mire Főcső, ha lehet, még pimaszabbul:

– Nem is a Fővárosi Nagycirkusz!

Erre Ági azt kiabálta, hogy Főcsőék tüstént szedjék a sátorfájukat.

– Azt is lehet. – Főcső már indult is, de félúton megállt. (Talán mert Nacsasztáék nem mentek utána?)

– Hogy megyünk, vagy nem megyünk – fordult végül Drugics Ágihoz –, azt nem veled beszélem meg, te béka! – Gézára nézett, mintha mással szóba se állna.

Géza meg azt mondta:

– Még egy szó, és lefújom az előadást!…

Ez olyan határozottan hangzott, hogy egyszerre csönd lett.

– Csiriz! – intett Géza. – Fölmész Barta Mártához, ide a huszonötbe, és megmondod, hogy jöjjön csak vissza. Megállj! – Elgondolkozott. – És hogy a próbáról nem lehet csak úgy elmenni, mirniksz-dirniksz!

– Mirniksz-dirniksz – ismételte Csiriz, és indulni akart.

– Megállj! És azt is mondd meg, hogy hagyjon fel az ilyen… az ilyen allűrökkel!

Csiriz a fejét csóválta.

– Talán mégis inkább azt mondom, hogy mirniksz-dirmiksz!

Azzal elszáguldott.

Géza tapsolt.

– Próba megy tovább! Drugics Cézár!

És Drugics Cézár mint bűvész előlépett.

Másnap pedig azt mondta Színes Géza:

– Csongor és Tünde következik.

Mindenki köréje gyűlt, Ér utcaiak, Vay Ádám utcaiak, akik csak kint voltak a telken.

– A szereposztást – fuvolázta Schwollik Klári –, halljuk a szereposztást!

– Halljuk! – sóhajtotta Csutak is.

Színes Géza végigsimított a haján.

– A szereposztás… igen! De először talán arról, hogy két jelenetet választottam ki a darabból…

Ahogy ezt Színes Géza mondta, abból igazán mindenki láthatta, hogy ez egyáltalán nem lehetett olyan könnyű. Nem kétséges, hogy Színes Géza többször is elolvasta a darabot, talán éjszakákat virrasztott Vörösmarty műve fölött, míg végre megtalálta a két jelenetet.

– …ami kellő hatást kelt – folytatta Színes Géza –, és amihez nem kell sok szereplő. Különös tekintettel arra, hogy a pódium nem lesz éppen a legnagyobb. (Egy pillantás Drugics Ági felé.)

– Inkább vasalódeszka – szúrta közbe Schwollik Klári.

Ági éppen felelni akart (ezt mégse lehet szó nélkül hagyni), de akkor már megint Színes Géza beszélt:

– Egy jelenet Csongorral és Tündével… úgy is mondhatnám, egy olyan szerelmi jelenet…

– Ó! – sóhajtott Drugics Ági.

– Csak az a kérdés, ki a Csongor – mondta Schwollik.

– És ki a Tünde? – mondta Drugics Ági.

– Talán várjatok egy pillanatig. – Géza leült a kerítés mellé, a fölfelé fordított teknőre. – Merthogy még lesz egy Mirígy-jelenetünk is.

– Mirígy? – Schwollik Taliga szeme kerekre nyílt. Így nézett egy darabig Gézára, majd vállat vont. – Nem mondom, abból is ki lehet hozni valamit.

Géza fölállt.

– Közlöm a szereposztást.

A többiek ebből megint érezhették, hogy Géza ezen is sokat töprengett.

– Először is itt van Csongor királyfi.

Csönd. Áhítatos csönd, mintha valóban itt állna köztük Csongor királyfi. Csak Főcső jegyezte meg félhangosan:

– Az se lehetett valami híresség, valami nagymenő. – De ahogy Ági ránézett, elhallgatott.

– Nos, ki lesz hát Csongor királyfi, aki oly sokáig keresi Tündéjét? – kérdezte Géza, de mindenki tudta, hogy ez nem is kérdés.

Ági fölnevetett.

– Ó, Géza! Hát mindenesetre aki a legvállasabb, meg… hogy is mondjam…

– A legvállasabb – bólintott roppant megelégedetten Géza. – Nem mondom… – Majd hirtelen: – Bár ez itt nem éppen a legfontosabb!

– Meg hát aki a legjobb focista – folytatta Ági.

– Nem mondom… – Géza elmosolyodott, de csak azért, hogy aztán valósággal ráförmedjen a lányra: – Ugyan Ági! Csongor királyfinak igazán nem kell fociznia!

– Meg akinek már gyakorlata van az ilyesmiben. – Ági egy pillanatra elhallgatott. – Aki… aki már sikert aratott.

– Liliomfira gondolsz? – Géza valahogy megint elmosolyodott, de a mosoly ismét eltűnt az arcáról, és szinte bosszúsan vágta oda: – Liliomfi nem Csongor!

– Nekem nyolc! – ásított közbe Főcső.

– Ha unod, elmehetsz – intette le Béla.

– Igazán nem tudom, minek kell ezzel annyit vacakolni! – Főcső intett Nacsasztának, és azzal a telek másik sarkába vonultak. – Inkább a trapézt gyakoroljuk! Hogy mégse töltsük potyára az időt.

Géza még végigsimított az állán.

– Nem, nem… aki jó Liliomfinak, az még egyáltalán nem biztos, hogy mint Csongor…

– Ha éppen arról van szó, én is eljátszhatom azt a királyfit! – vágott közbe Drugics Cézár.

– Engedd meg, hogy a szemedbe nevessek! – Schwollik Taliga ujjával a homlokára koppintott. – Te akarod eljátszani Csongort? Te? Ezzel a termettel? Ugyan!

Cézár végignézett saját magán. Tekintete megakadt kerek, húsos térdén, és kissé bizonytalanul kérdezte:

– Mi bajod a termetemmel? – Majd valamivel bátrabban:

– Csongor se lehetett sovány. Elvégre egy királyfinak csak volt mit aprítani a tejbe.

– Ment neki, lehet mondani – dobta be Főcső, aki megint visszajött Gézáékhoz.

– Azért én azt hiszem, hogy aki Liliomfit el tudta játszani, az Csongornak se lehet éppen a legrosszabb – makacskodott Ági.

Géza mosolygott, és a fejét csóválta.

– Lehetséges, Drugics Ági! Valóban lehetséges, hogy mint Csongort se kergetnének le a színpadról. De hát ne felejtsd el, hogy én vagyok a rendező.

– Azért még eljátszhatod…

– Igazad van! Azért még eljátszhatom… Azazhogy eljátszhatnám… ha nem találtam volna valakit. – Géza végignézett a társaságon.

– Hát ha megcsináltam a trapézt, eljátszhatom azt az izét is… – ajánlkozott Főcső.

– Azt hiszem – folytatta Géza –, ez lesz az előadás fénypontja! A meglepetés. Mert Csongor királyfi senki más, mint…

És kiejtett egy nevet, amitől Drugics Ági Cézár karjába szédült.

– Csutak! – ismételte félájultan Ági. – Jól hallottam? Ez igaz?

– Te…! – lökte előre Csiriz Csutakot. – De hiszen ki se tudsz menni a színpadra!

– Azt kell hinnem, Géza, tréfálsz velünk – csóválta fejét Nagy Béla.

– Nem, nem… – bizonygatta Géza. – Csutak az én felfedezésem. Csutak már hetek óta feljár hozzám olvasópróbára.

– Gyerekek… – nyögte Csutak. – Kedves gyerekek, csak most az egyszer bízzatok bennem! Otthon a mamámat megtettem Tündének, és higgyétek el, nem sülök bele!

– A mamájával gyakorolta! – nevetett Schwollik Taliga.

Mire Főcső:

– Röhög a vakbelem…

– Gézát is megkérdezhetitek… – Csutak elvörösödött. Még néhányszor elismételte, hogy nem sül bele a szerepbe, aztán végképp elakadt.

– De miért éppen Csutak? – kérdezte Drugics Ági.

– Miért éppen Csutak? Hogy totóztad ki, Géza, éppen Csutakot?

Úgy bámultak Csutakra, mint egy kiállítási tárgyra.

Csutak meg legszívesebben hazament volna, de mozdulni se tudott. Különösen amikor Nacsaszta, mint egy kígyó, tekergett körülötte, hogy aztán az arcába meredve azt mondja:

– Fejre kell állni. – És fejre állt.

Géza meg odalépett Csutakhoz, és megfogta a vállát.

– Egész jó Csongor lesz.

– Ez? – Ági rántott egyet Csutak karján, akárcsak egy rosszul felakasztott kabáton.

– Nana, Ági! – motyogta Csutak, de semmi egyéb nem jutott eszébe.

Ági diadalmasan méregette Csutakot.

– Kisebb, mint én!

– Az még nem lenne baj – szólalt meg Schwollik Klári –, de nálam is kisebb.

A két lány egy pillanatra összenézett.

– Csakhogy végre nem velem bajlódnak! – sóhajtott Csutak.

De erről szó se volt. Csak éppen most már ketten forgatták, nézegették.

– Ez a pisze orr! – legyintett Ági.

– Ez a seszínű haj! – csóválta fejét Klári.

– Még csak rendes frizurája sincs. Se választék… se semmi… csak egy hajpamacs itt elöl! – Ági bosszúsan megrántotta Csutak haját.

– De olyan szelíd képe van – védte Színes Géza.

– Szelíd? – ismételte félelmetesen Ági.

– Inkább bamba! – vágta rá Schwollik Klári.

Csutak még mindig a haját simogatta, cudarul megrántotta Drugics Ági. De most elengedte a „pamacsot”, és Klári felé fordult.

– Azt azért ne mondd! Bamba nem vagyok!

Klári meg se hallotta.

Ági meg összecsapta a kezét.

– Ebbe szeressek bele?!

– Miért ne? – húzta ki magát Csutak, de akkor Schwollik Klári valósággal elsöpörte. Igen, Schwollik Klári egyszerűen félrelökte, ahogy odaállt Ági elé.

– Miért kell hogy beleszeress?!

– Micsoda kérdés! Hiszen Tünde vagyok…

Drugics Ági talán még mondott volna valamit, de Schwollik Klári közbesivított:

– Te! Te vagy a Tünde?! És ki mondta ezt neked, ha szabad érdeklődnöm?

Ági Gézára sandított.

– Tulajdonképpen senki.

– Igaz is – mondta Géza. – Valóban Drugics Ági lesz Tünde.

Schwollik úgy nézett Ágira, mint előbb Csutakra.

– Te? Ezzel az összekarcolt térdeddel?!

Mire Ági:

– És talán te? Te két lábon járó kuglóf!

Géza próbált valamit mondani, de hiába! Meg se hallották.

– Erre befizetek – vigyorgott Főcső, és közelebb jött a lányokhoz.

Schwollik éppen ott tartott, hogy:

– Én már többször is felléptem!…

– És le is égtél! – vágott vissza Ági. – Azt hiszed, nem tudja mindenki, hogy belesültél a versbe, amikor…

– Á, az régen volt! – szakította félbe a másik. – És különben is rajongóim vannak! Tudd meg, hogy egyszer valaki fél óráig követett… rolleron – tette hozzá kissé csöndesebben.

– Beszéljünk csak inkább arról a versről…

– És amikor fürjecske voltam az Angol utcában?! – Schwollik elhallgatott, majd hirtelen Gézához fordult, mint aki már unja az egészet. – Különben pedig, Géza, ha nincs szerep, hát nincs szerep! – Azzal indulni akart.

– Ki mondta, hogy nincs szereped? – ugrott eléje Géza. – Persze ha szóhoz se hagytok jutni… Mirígyet kapod!

Schwollik egy pillanatra felcsillant.

– Mirígyet? – Elgondolkozva ingatta a fejét. – Azt a vén boszorkányt?! – Ez már megint roppant ingerülten hangzott.

– Hiszen te magad mondtad, hogy abból sokat lehet kihozni. Mármint Mirígyből… – Ági mosolygott. Oly elbűvölően, mintha máris Tündét alakítaná.

Géza is csupa mosoly volt.

– Persze! Igazi nagy szerep. Olyan… olyan jellem van benne. Ehhez nem elég csak úgy ugrálni meg mosolyogni… és a Nemzetiben is mindig a legnagyobbak adják. Szóval ehhez spiritusz kell!

Ági felsóhajtott, rém bánatosan.

– Ha egyszer eljátszhatnám!…

Ez aztán már „sok volt” Schwolliknak.

– De te azért mégiscsak Tündét játszod! Ott állsz majd fátyolban, és sóhajtozol mint szépséges királykisasszony! Én meg csupa ránc! Hát nem! Hát azt már nem! És különben is legyél csak Tünde! – Schwollik hirtelen Csutakhoz fordult. – Ahol ez a Csongor! Ahol egy közönséges súgó a Csongor!

– Nem vagyok közönséges súgó! – tört ki Csutak. – Azért, mert télen a Liliomfiban…

– Szívből gratulálok, Ági, a Csongorhoz! – Azzal Schwollik Klári elviharzott.

Géza meg leült az ócska teknőre, és a fejét fogta. Aztán felnézett az ujjak rácsa mögül.

– Most honnan a csodából akasszak le egy Mirígyet?

– Ne félj – vigasztalta Ági –, a házunkban van egy lány.

– Hozd el – bólintott Géza, aztán fölállt. – Olvasópróba holnap délután fél négykor nálunk a Csongorból! A többiek itt a telken, Nagy Béla segédrendezővel! Késés nincs! Kifogás nincs! Ne felejtsétek el, ez az előadás az iskoláé!

Hazafelé Csutak Drugics Ági mellé csapódott. Egy darabig csak a két előrenyúló árnyékot nézte, az övét és Ágiét, aztán megszólalt:

– Azért nem lesz olyan rossz előadás…

– Hát nem tudom… – Ági felsóhajtott.

– Te biztos siker vagy…

– Nem tudom. – Újabb sóhaj.

– És én… – Csutak nyelt egyet – én is megteszem a magamét.

Ági már nem is sóhajtott. A szeme sarkából nézte Csutakot.

– Miért nézel úgy? – kérdezte Csutak.

– Ne haragudj, meg kell hogy szokjalak.

– Eleget láthattál – dünnyögte Csutak.

– Az más! De mint királyfit… ezzel a hajpamaccsal! – És Ági újra csak azt mondta: – Nem, nem, ezt azért meg kell szoknom.

 

 

Drugics Ági lassan mégis megszokta Csutakot.

A hajpamacsot mindenesetre már az első próbára rendbe akarta hozni Színes Gézáéknál.

– Ha csak meglátom ezt a pamacsot, egyszerűen megnémulok. Igazán, Csutak, legalább rendes választékod legyen.

Fésűt rántott elő a táskájából, de Színes Géza megfogta a kezét.

– Maradjon csak így a haja. – Egy pillantás Csutakra. – Igen, azt hiszem, legjobb, ha így marad.

– Így olyan, mint egy póni ló.

Mire Géza:

– Nem tudom, hogy leszünk a maszkokkal és parókákkal! Ha nem kap parókát, akkor igazán furcsa lenne lenyalt hajjal. Gondold el, Ági: Csongor, ifjú hős, választékkal.

Csutak bele se szólt a vitába. Csutak lehajtotta a fejét, és a Csongor és Tünde kopott fedelű, gyűrött szélű példányát lapozgatta. „Csak kezdjük már – gondolta –, választékkal vagy választék nélkül, csak kezdjük már!”

Ez nem ment olyan könnyen.

Színes Géza fel-alá járkált előttük, és a jelenetet magyarázta, Csongor és Tünde nagy jelenetét.

– Nem vitás – állt meg előttük –, Csongor és Tünde epekednek egymásért.

– Epekednek? – nézett rá Drugics Ági.

– Szóval… – Géza nyelt egyet. – Igazán annyit bajlódnak egymással.

Csutak fölkapta a fejét.

– Aztán azért van, hogy Csongor annyit hajkurássza Tündét! – Kicsit elgondolkozva hozzátette: – De hogy meg nem unja…

Ági mérgesen:

– Hogy unná meg? Ha egyszer annyira szereti!

– Éppen erről szól a darab – bólintott Géza –, hogy ha az ember nagyon szeret valakit, hát akkor nem ismer akadályt. Addig nem nyugszik, amíg le nem győz mindent és mindenkit, hogy végre elnyerje azt a bizonyos valakit.

– Emlékszel, Ági – kérdezte Csutak váratlanul –, egyszer meghívtalak fagylaltra…

Ági nem emlékezett. Ági Gézára nézett és felsóhajtott:

– Mégiscsak neked kéne Csongort játszanod…

Géza legyintett.

– Arra itt a Csutak!

Csutak meg nagyon csöndesen:

– Ne félj, Ági, ezer veszéllyel is szembeszállok érted, azazhogy Tündéért.

Géza megint le-föl járkált, és arra gondolt, hogy mit is mondana most Kürti tanár úr. Majd emelt hangon:

– Nézzük a jelenetet! – Elvette Csutak térdéről a könyvet, és lapozni kezdte. – A darab elején vagyunk egy erdőben, és Csongor úrfi a lomb alatt szunnyad.

– Feküdjek le a szőnyegre? – kérdezte Csutak. – Tudod, csak az átélés miatt.

– Ne feküdj le a szőnyegre, mert amikor a jelenet indul, Tündével együtt lépsz a színre, és éppen esdekelsz.

– Mit csinálok?

– Esdekelsz! Mert ő menni akar – Géza Ágira mutatott –, te meg azt akarod, hogy maradjon. – Visszatette a könyvet Csutak térdére. – Olvassátok innen!

Csutak térde remegni kezdett a könyvvel együtt, és remegett a hangja is:

– Tünde, Tünde vérzenem hagysz?

Aztán rátette ujját a könyvre. Egy másik ujj is megjelent: Drugics Ágié. Sorról sorra ment a két ujj, ahogy nekivágtak Csongor és Tünde történetének.

A következő próbát Drugicséknál tartották.

Az csak természetes, hogy Drugics Cézár is otthon volt.

– Ó, Géza, nem is képzeled, milyen jól megy már a bűvészmutatvány!

Ezt Csiriz is megerősítette, aki mint bűvészinas szintén beült Drugicsékhoz.

– Nem baj, hogy itt vagytok – legyintett Géza –, legalább megszokjuk a közönséget.

– Tünde, Tünde, vérzenem hagysz… – kezdte Csutak, ezúttal könyv nélkül.

Géza a mondat közepén megállította.

– Te szerencsétlen, hát nézz rá!

– Ránéztem – dünnyögte Csutak.

– Dehogyis! Az ajtó felé pislogtál. Gondold el! Alig láttátok meg egymást, szerelemre gyulladtatok, aztán máris el kell válnotok! – Géza a fejét csóválta. – Ezt mégse lehet ilyen fapofával!

– De inkább szenvedéllyel! – szólalt meg Drugics bácsi az ajtóból. – Mikor én mint királyfi felébresztettem az alvó Csipkerózsikát…

Géza a kövérkés, kopasz Drugics bácsira nézett.

– Mint királyfi?

Drugics bácsi beljebb jött.

– Itt álltam én, és ott aludta álmát Csipkerózsika.

– Ugyan, apa… – sóhajtott fel Ági.

– Amikor próba van! – Cézár roppant szigorú képet vágott.

Drugics bácsit nem lehetett megállítani.

– Topp, egy lépés, és nála voltam! Hopp, egy csók a homlokára! – Azzal homlokon csókolta Ágit. – Kétszer is meg kellett ismételnem a jelenetet.

– Most ne ismételd meg – kérte Ági.

– Kérlek… ahogy gondoljátok.

Drugics bácsi sértődötten elvonult. De csak azért, hogy pár perc múlva fakarddal térjen vissza.

– Képzeljétek, megtaláltam!…

A színjátszók akkor éppen ott tartottak, hogy Géza ismét félretolta Csutakot, és mint Csongor szavalta:

 

Tünde! Tünde! Még alig Láttam arcod hajnalában, Szép szemed két csillagában Felderülni mennyemet; Illetetlen ajkaiddal, Szívkötő hajfodraiddal, Még nem játszhatott szerelmem, S Tünde, búcsút kell-e vennem?

 

Géza egy pillanatra elhallgatott, aztán ráreccsent Csutakra:

– Érted, Csutak! És nézz rá végre, nézz rá Tündére! Mit tetszett megtalálni? – fordult szórakozottan Drugics bácsi felé.

Drugics papa meg előrejött, egyenesen a szín közepére, mintha az ő jelenete következne.

– Ez volt a kezemben, amikor fölébresztettem Csipkerózsikát. Ez a fakard. Itt-ott még látszik az aranyozás nyoma. – Fölemelte a kardot, és belesuhintott a levegőbe.

Géza végigsimított a homlokán.

– Drugics bácsi, kérem, ez most nem Csipkerózsika!

– Mindegy! A kard azért csak kard marad… – Drugics bácsi leeresztette a kardot, és fölsóhajtott. – Csak akkor én voltam az ifjú hős, most meg…

– Csutak! – Géza előre tolta Csutakot.

Drugics papa végigmérte Csutakot, és kételkedve ingatta a fejét.

– Hát hiszen… No de talán nem is baj, hogy nem vagy éppen olyan daliás! Az a fontos, fiacskám, hogy ott belül, igen, hogy mi van ott belül, a szívben! – Drugics bácsi elhallgatott, és megint fölemelte a fakardot. – Legyen a kard az ifjú Csongoré!

– Fakard – forgatta Csutak. – Csak egy fakard.

– Fakard! – Drugics bácsi olyan sértődötten kapott a kard után, mintha ki akarná rántani Csutak kezéből. De nem rántotta ki, csak végtelen szeretettel végighúzta rajta két ujját. – Csak egy fakard, de egyszerre mesebeli hős lettem, ahogy az oldalamra kötöttem. Egy suhintás, és megváltozott körülöttem a világ!

– A világ… – motyogta Csutak.

De akkor Drugics bácsi már nem volt a szobában.

Ágiék most végre magukra maradtak, mégsem tudták folytatni a próbát. Csak nézték a kardot Csutak kezében.

– Így kell tartani! – Géza megigazította, majd hirtelen Ágihoz fordult. – Rendes ember a papád, de igazán…

Hazafelé Csutak fölemelte, majd leengedte a kardot. Két ujját végighúzta a „pengén”, mint Drugics bácsi. Hirtelen megállt vívómozdulatba dermedve, és beleszúrt a levegőbe.

– Nono, Csutikám! – vigyorgott Csiriz.

Géza egy mozdulattal arrább tolta a kardot.

– Még kiszúrod az ember szemét…

– Ne ugrálj azzal a fakarddal! – szólt Csutakra Nagy Béla.

Csutak ránézett.

– Fakard! Csak egy fakard! De Csongoré! Egy suhintás, és megszólalnak a kürtök, paripák robognak… Elöl Csongor, az ifjú hős, aki meghódítja a világot!

Csiriz úgy a vállával gyöngéden hátba lökte.

– Észnél légy, Csutikám!

A következő próbán már karddal a kezében szavalta Csutak:

– Tünde, Tünde vérzenem hagysz…

És most már nem az ajtó felé pislogott, hanem egyenesen Tündére nézett.

Géza oldalba lökte Cézárt.

– Mit szólsz? Mintha kicserélték volna! – Később még hozzátette: – Én mindjárt tudtam, hogy nem lesz vele baj, én mindjárt tudtam, hogy mi van a mi Csutakunkban!

 

 

Próba Gézánál, Ágiéknál, Béláéknál, Csirizéknél…

Csutak igazán úgy érezte, mintha minden szobában ott állna kardjával, hogy elkezdje:

– Tünde, Tünde vérzenem hagysz…

És az egyik próbán Géza egyszerre csak azt mondta:

– Közeledik az előadás!

Mindenki feléje fordult. Ő meg a szoba közepére jött, zsebre vágta a kezét, és bejelentette:

– Azt hiszem, két hét múlva megtarthatjuk az előadást. Tehát éppen május 14-én, vasárnap.

Ági előrejött Gézához.

– Mi lesz a Mirígy-jelenettel?

– Jókor jut eszedbe! – Géza elvörösödött, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen ez mégis az ő dolga lett volna, a rendezőé. És ahogy erre gondolt, még dühösebb lett. – Ha jól emlékszem, ígértél egy lányt a házból…

– A harmadik emeletről.

– Tőlem akár az ötödikről is lehet. Vagy akár a földszintről. De hát hol van?

Ági szaporán bólogatott.

– Megvan, megvan, csak hát kanyarót kapott!

– Na tessék! Az egyik a hódolói miatt nem játssza, a másik kanyarót kap… – Géza rántott egyet a vállán. – Hát ha nincs Mirígy, akkor nincs Mirígy.

– Eljátszom én! – ugrott elő Csiriz.

– Te? – bámult rá Géza.

– Miért ne? Tudjátok, hogy adok én női hangot? Tudjátok, hogy adom én a Mirígyet? – Azzal Csiriz már kezdte is valami lehetetlenül sipító hangon: – Fiacskám, ha még egyszer az ajtóm előtt ugrálsz…

Géza egy mozdulattal félbeszakította.

– De Csiriz! Ez nem Mirígy.

– Ez még nem! Ez Kiss néni a szomszédból. De ne félj, Géza, eljátszom én Mirígyet is! Ági ilyen kicsi lesz mellettem, de ilyen kicsi! – Mutatta is a kezével, hogy Ági egészen eltörpül majd mellette.

A hajfonatok dühösen röpködtek.

– Arra igazán kíváncsi vagyok!

– Nem, nem – legyintett Géza –, kimarad a Mirígy jelenet.

– Pedig a fiam igazán ügyes – szólalt meg valaki a szoba mélyéből.

– Tessék? – Géza majd hanyatt esett.

Az asztal mögött telt arcú szőke nő, mellette fekete fejkendős nénike, aztán egy reszkető fejű bácsi. A falnál meg Dochnál és Kamocsa… és az ajtónál, igen, az ajtónál maga a Nagyvilági Főcső!

– De hiszen mindenki itt van! – jajdult fel Géza.

A szőke nő sértetten rántott egyet a terítőn.

– A saját lakásomba csak bejöhetek!

És a többiek is mind rákezdték:

– Hát már csak itt lehetek…

– Hát már csak igazán…

Géza a fejét fogta.

– De a közönség! Ki lesz a közönség? Ha már most látja mindenki?

– Közönség mindig akad – szólalt meg egy öblös hang. – Apa! – fordult hátra Drugics Ági. – Hát te mikor jöttél? Drugics papa végigsimított a fején.

– Pár perce. És csak azért jöttem, hogy holnap nálunk próbálhattok. Igaz, hogy porszívóznak…

– Köszönöm! – Géza nyelt egyet. – Tessék csak nyugodtan porszívózni! Holnap a telken próbálunk. Az első szabadtéri próba a Csongorból. – Aztán félhangon Nagy Béla felé: – Egy potyanézőt se lássak!

 

 

Csutak még aznap este megjelent krétáival a kerítésnél.

– Itt volnék – szólt, és elővett egy piros krétát. Aztán megint elkezdett beszélgetni a kerítéssel, mint mindig, ha egyedül voltak. – Most aztán láthatsz valamit, kerítés! Egy egész szabadtéri előadást! Lesz benne ének, zene, aztán egy fiú, aki fejre áll… és nem mondom, a trapézmutatvány se utolsó… de… – Csutak fölemelte a krétát – aztán, amikor majd én lépek a színre!

Közben fölírta a kerítésre: Próba a Csongorból!

– Igen – olvasta Csutak –, próba a Csongorból. A Csongor pedig én leszek. Én, és senki más! Tudod, a többiek először nem akartak, de Színes Gézának olyan szeme van, de olyan szeme! Én azt hiszem, hogy Színes Géza egyszer még rendező lesz… olyan igazi nagy rendező!

Ének és zeneszámok 5-től 6-ig!

Ez volt a következő felírás.

– Nem – mondta Csutak, ahogy elbúcsúzott –, azt hiszem, nem hozok szégyent az Ér utcára! És rád se, öreg!

Az összefirkált kerítésre nézett, aztán hazaszaladt.

 

 

– Potyanéző nincs!

És Színes Géza másnap kettős őrséget állított fel a telek bejáratánál.

– Egy lélek se juthat be az ajtón! Csak a szereplők!

Nagy Béla, az őrség parancsnoka, a tarkóját dörzsölte.

– De ha valaki azzal jön, hogy a bátyám szerepel… Vagy a fiam?

– Ilyen nincs! – mordult rá Géza. – Egyszerűen nem engeded be.

– Bízd rám – bólintott Béla.

Géza rábízta. Aztán beintett Csutakéknak.

– Próba indul!

Akárcsak kigyulladtak volna a piros lámpák.

– Tünde… Tünde… – kezdte Csutak, kezében a fakarddal.

– Vérzem én is orvosolhatatlanúl – rebegte Ági a mama fátylában. Merthogy ez már kosztümös próba volt.

Ági elhalóan fölnézett az égre (Ó, ég, ó, sors, hogy szakíthatod el Tündét Csongortól!), és egyszerre csak azt mondta:

– Az anyja Perceli!

– Mit beszélsz? – bámult rá Géza. – Ez nincs a szerepben! Drugics Ági még mindig fölfelé nézett, egy pontra meredve.

– Nincs a szerepben. A kerítés tetején van!

Most már Géza is fölnézett.

– Mássz le onnan, Perceli! Egy-kettő…

A bársonynadrágos fiú odafent a kerítés tetején hanyagul lóbálta a lábát.

– De nagyra vagytok!

– Lefelé, kisapám, lefelé! – Drugics Cézár elindult a kerítés felé.

Egy füttyentés, és Perceli eltűnt. Aztán már csak kintről lehetett hallani:

– Ingyen se nézném meg!

Igen, Perceli eltűnt, de ha Géza azt hitte, hogy most már nyugodtan próbálhatnak, hát akkor tévedett.

Csutakék alig jutottak két mondattal tovább, amikor kiabálás hallatszott a kapu felől.

Egy öblös hang:

– Ki mondja, hogy nem lehet bemenni?!

Nagy Béla:

– Én mint kapuőr!

A férfihang gúnyosan:

– Talán kérjek kapucédulát?! – És még mielőtt Nagy Béla mondhatott volna valamit: – Hol a rendező… az a Színes Géza vagy kicsoda?

Színes Géza felsóhajtott, és elindult a kapuhoz. De akkor már, mint dühös, megvadult porfelhő, szállt feléje az a vörös képű, köpcös férfi.

– Hogy én nem mehetek be?! Hogy az én fiam nem léphet fel?!

A köpcös férfi egy vékony, penészarcú kisfiút rángatott maga után.

– Gyere csak, Károlyka, gyere, és mutasd meg, ki küldött el innen!

Penész Károlyka habozás nélkül rábökött Színes Gézára.

– Ez!

És mindjárt a papája mögé ugrott.

– Úgy! – Az apa kihúzta magát, és így valamivel alacsonyabbnak tűnt.

– Nem is láttam a fiát! – Géza rándított egyet a vállán. – És különben is próbálunk, és ne tessék zavarni.

– Károlyka azt mondta, hogy ön, uram… azazhogy te – javított dühösen az apa – elkergetted!

– Elkergetett! – visszhangozta Károlyka a papa mögül.

– De ha egyszer nem is láttam! – ismételte kétségbeesetten Színes Géza.

Hiába! A papa csak fújta a magáét:

– Szóval hogy az én fiam nem járhatja el a matróztáncot, amikor a legjobb táncos voltam az Ipoly utcában!

Előrángatta Károlykát, és ráförmedt:

– A matróztáncot! Egy-kettő!

Géza már nem is mondott semmit. Gézának már egy szava se volt.

Károlyka mindkét karját állmagasságba emelte, jobbra ugrott, balra ugrott, majd egész váratlanul leguggolt.

Az apa ütemesen csapkodta a tenyerét.

– Mi, matrózok, mi víg fiúk… Rajta, Károlyka, rajta! Ne hozz szégyent az apádra, aki a legjobb táncos volt az Ipoly utcában! Mi, matrózok, mi víg fiúk…

Károlyka szökdécselt.

Színes Géza a homlokát törölgette.

– Reménytelen – suttogta Cézár. – Tök reménytelen.

Főcső a kerítésnél állt és röhögött. Aztán ő is elkezdte csapkodni a tenyerét.

– Mi, matrózok, mi víg fiúk…

Károlyka leült a földre.

– Nna! – Az apa abbahagyta a csapkodást, és diadalittasan nézett Színes Gézára.

Géza fújt egyet, aztán kitört belőle:

– Bácsi kérem! Nem bánom, akármit is tetszik csinálni, de Károlyka nem lép fel! – Aztán szinte szótagolva: – Itt ná-lunk nem lép fel! Ha ketté tetszik hasítani, akkor se!

Az apa fejét nyakába húzta, és összepréselte a száját. Csupa ránc lett az arca és a nyaka. Csupa ingerült hurka.

– Na kérem! – Úgy nézett Gézára, mintha fel akarná öklelni. Majd hirtelen felpakolta Károlykát, és dühösen fújtatva elviharzott.

– Még egy ilyen Károlyka… – nézett utána Géza.

Másnap egy nyurga, pattanásos képű fiú valósággal az égből pottyant közéjük.

Hogy hogyan jutott át az őrség sorfalán, azt igazán nem lehetett tudni. De mindenesetre itt volt notesszal és ceruzával a kezében, és csak annyit mondott fölényesen:

– Próba állj!

Színes Géza odament hozzá, és csípőre tette a kezét.

– Mi az, hogy próba állj?!

– Riport lesz! Két hasábon, vastag szedéssel. – A pattanásos arcú egy mozdulatot tett, mintha arrább akarná hessegetni Gézát. – Csak gyorsan, nem érek rá! Ma még két szakkörbe is el kell mennem!

Mire Géza, ha lehet, még zordabbul:

– Próba megy tovább!

– Na, ne vacakolj! – Türelmetlen legyintés. – Kérem a szereplőket, csak gyerünk, gyerünk!

Géza összehúzta a szemöldökét.

– Egyáltalán, ki vagy te?

– Pongor a Kertész utcai iskola faliújságjától!

– Örvendek! De a próbát akkor se lehet megzavarni!

Azzal Színes Géza hátat fordított Pongornak.

Az csak állt egy darabig, aztán egy vészes mozdulattal zsebre csúsztatta a noteszt és a ceruzát.

– Hát ide figyelj, Színes Géza! Most már, ha térden állva könyörögsz, akkor se kapsz egy sort se a lapomban! Érted? Egy sort se!

Azzal Pongor, a Kertész utcai Faliújságtól, eltűnt.

 

 

Egy nap Cézár megfogta Géza karját.

– Gyere!

Géza értetlenül nézett rá.

– De hova?

– Ne kérdezz semmit, csak gyere!

Cézár olyan komoly képet vágott, hogy Géza most már igazán nem kérdezett semmit. Levágott Cézárral és Ágival az Ér utca mellett, ki a Fiumei útra.

Cézár kicsit előrement, nem szólt egy árva szót se.

Ági meg Géza körül ugrált, összevissza fecsegett mindenfélét.

– Géza, a mamám azt mondta, hogy színes kosztümöket váltsunk ki a kölcsönzőből! És… Géza, igaz, hogy már az iskolában is tudnak az előadásról?

– Dehogyis! – bámult rá Géza. Még Kürti tanár úrnak se szóltam. Vagy meglepetés…

– Vagy ki tudja? – fordult hátra Cézár.

– Nem tud vigyázni?! – kiáltott Géza egy bicikli után. Az orra előtt suhant el a bicikli, és az ilyesmi igazán bosszantó. Aztán Cézár után nyargalt, és elkapta a könyökét.

– Mit akarsz ezzel? Mi az, hogy „vagy ki tudja”…?

Cézár a vállát vonogatta.

– Én semmit… éppenséggel semmit. Csak hát már annyian tudnak róla.

Géza elgondolkozva bámulta a járdát.

– Igaz… Múltkor is az a Károlyka a papájával… csak tudnám, honnan szagolta meg a dolgot…

– Amikor még csak most készül a plakát – bólintott Ági. – Mégpedig a legnagyobb titokban, Béláéknál. Béla nővére írja nyomtatott betűkkel.

Géza mintha nem is hallotta volna:

– Meg aztán Pongor! Az is hogy honnan keveredett elő? Még csak az hiányzik, hogy egy faliújságban írjanak, akkor aztán mindenki megtudja!

– Pongor? Faliújság? Gyere! – Azzal Cézár előreiramodott.

– Ne kérdezz semmit, Géza! – mondta Ági. – Pár perc, és megtudsz mindent!

Pár perc – és Színes Géza valóban megtudott mindent.

Ott álltak a Kertész utcai iskola hűvös, homályos folyosóján.

– Olvasd! – mutatott Cézár a faliújságra.

– Szabadtéri előadás az Ér utcában! – olvasta Géza. Aztán Cézárra bámult. – De hiszen azt mondta, hogy egy sort se ír rólunk.

– Rólunk nem is! – csattant fel Ági.

Cézár megint csak a faliújságra mutatott.

– Olvasd!

Géza a fejét csóválta, aztán tovább olvasta a cikket. Közben olykor egy lépést hátrált, és ilyeneket mondott:

– Nahát! Hogy egy bizonyos Nagyvilági Főcső! Vay Ádám utcai világszám!… A trapéz! Soha nem látott mutatvány…

Aztán már csak hangtalanul mozgott a szája. Ott állt a faliújság előtt, és egyik lábát végighúzta a másikon.

Egy darabig csönd volt, majd Géza megint Cézárhoz fordult.

– Mi hívtuk őket? Hallod, Cézár? Hogy még mi hívtuk őket?…

– Ők pedig először nem akartak – vágta rá Cézár.

– De aztán mégis… – Géza úgy bámult a cikkre, mint aki nem hisz a szemének. – Csak hogy mégis legyen valami produkció az előadásban!

– Ők minden! – Ági hol jobbról, hol balról bukkant fel Géza mellett. – A többi semmi, a többi csak körítés…

– Körítés… – Géza elcsuklott. Már a cikk végére ért, de aztán újrakezdte. Előbb a pár soros bevezetőt, majd Bodrogi Endre, azaz művésznevén a Nagyvilági Főcső nyilatkozatát. De nem is tudta végigolvasni. Csak egy-egy mondat ugrott a szeme elé:

„Kezdetben sehogy se akartunk beszállni! A trapéz mégiscsak a trapéz. Ezt nem lehet akármilyen műsorba becsúsztatni… Ha a többiek csak úgy ugrabugrálnak.”

Színes Géza majd elszédült.

Akárcsak maga a Nagyvilági Főcső vigyorogna rá. Fölényesen, pimaszul. Szinte hallotta is a hangját, ahogy úgy „nagy pofával” nyilatkozik:

– Nna, hát nem mondom, az Ér utcaiak is összedobtak valamit, de egy világszám, az mégiscsak világszám!

Géza hátrafordult a másik kettőhöz, de szólni már nem tudott.

Cézár az ablakdeszkán ült, és Ági vállára tette a kezét.

– Onnan tudom az egészet, hogy egy fiú, aki ide jár, szólt nekem: „Na, mi az, ti már egyedül semmit se értek?!”

– Már beszélnek róla – suttogta Ági –, hogy a Vay Ádám utca nélkül semmit sem tudunk kezdeni.

– A Vay Ádám utca… – Cézár lecsúszott az ablakról. – Összemosom őket.

– Várj! – kapta el Géza. – Bízd rám… majd én!

Még egy pillantás a faliújságra, aztán ki innen – gyerünk!

 

 

Ez még nem volt minden.

Nagy Béla másnap a szünetben odaintett Színes Gézának.

– Akarsz valamit hallani?

– Mi az? – lépett hozzá Géza.

Béla az ablak mellől előhúzta Csirizt, és Géza elé tolta.

– Most mondd el!

A három fej összehajolt, és Csiriz elkezdte:

– Tegnap a Városmajoron jöttem keresztül. Egy barátom arrafelé lakik, akivel gombokat cseréltünk.

– Jó, jó, de mi volt a Városmajorban?

– Egyszerre csak belekeveredtem egy tömegbe – folytatta Csiriz. – De igazán lehettek legalább harmincan is, akik mind csak azt bámulták.

– Mit? – Géza előrehajolt.

– Mondd már! – Béla megbökte Csirizt.

– Hát… hát… – Csiriz nyelt egyet. – A trapézt!

Géza megrándult, mint akire ráhúztak.

– Főcsőéket?

– Főcsőéket! – Csiriz aztán még hozzátette: – De ők nem láttak engem a tömegben.

– Szóval mutogatják magukat? – Géza tekintete elszűkült. – Szóval előadás előtt mutogatják magukat?

– Ez még nem minden. – Béla Csiriz felé intett a fejével. – Halljuk a többit is!

– Egy fiú ott mellettem azt mondta, hogy a Bakáts téren is látta őket… mármint a Főcsőéket… mármint a trapézt.

Csönd lett.

Béla és Csiriz várakozóan néztek Gézára.

Ő meg csak biccentett.

– Betelt a mérték!

 

 

„Próba után beszélek velük – gondolta Géza. – De mégse próba után, hanem majd kimegyek a Vay Ádám utcába, mert nem kell azt mindenkinek hallani!”

Igen, Géza végül is úgy döntött, hogy majd a Vay Ádám utcában! De még ott is félrehívja a Főcsőt, aztán úgy négyszemközt…

Hanem más történt.

Főcső próba után a színlapot olvasgatta. (Akkor hozta el hazulról Nagy Béla, és éppen föl akarta ragasztani a kerítésre.)

– Mit jelentsen ez, hogy csak szünet után jövünk? Méghozzá majdnem a végén?

Főcső számonkérően nézett Színes Gézára.

Géza összeszorította a száját. „Nem, nem – gondolta –, nem mászok a képére!”

Hangosan pedig azt mondta:

– Mindenki tudja, hogy a legjobb számot éppen a végére kell hagyni.

Mire Főcső véres gúnnyal:

– De azért a ti Csongorotok mégiscsak elöl van!

– Nem is a végén – vonogatta vállát Nacsaszta. – Amikor már senki se figyel, amikor már mindenki alszik.

– Az iskola jelenet után meg Cézár hókuszpókuszai után! – legyintett Főcső.

– Talán azt akarjátok mondani, hogy az én számom unalmas? – csattant fel Cézár.

– Elmegy! – Főcső megint csak legyintett. – De hát a trapéz mégiscsak a trapéz.

– Éppen azért dobom be szünet után – mondta Géza. (Nem, nem lapítom szét a fejét!)

De akkor Főcső, a Nagyvilági Főcső körme hegyével megpöccintette a színlapot.

– Vita nincs: harmadik szám vagyunk az első részben! – Aztán mély fölénnyel hozzátette: – Jó, rendben van, az első két szám menjen le, az úgyis csak olyan bemelegítő, de aztán mi jövünk.

Megint pöccintett egyet a színlapon.

Színes Géza előbbre jött.

Már nem is látta Főcsőt, csak azt az ujjat, ahogy a színlapot pöcköli.

– Maradtok a második részben – és kész! (Ha nem húzza vissza az ujját, olyat kap, de olyat…)

Ez volt az a pillanat, amikor Drugics Cézár bevágta:

– Csak ne legyen olyan nagy mellényed, Főcső! Azért, mert írattatok magatokról a faliújságban!

– Micsoda? – Főcső Nacsasztára nézett. – Hallod ezt, Nacsaszta? Hogy mi írattunk magunkról?

– Kár a gőzért! Olvastuk. – És ez már Színes Géza volt.

Főcső még mindig Nacsaszta felé:

– Most mondd! Hát tehetek én róla, hogy az az izé… Pongor, vagy hogy hívják, eljött a Vay Ádám utcába?

– Mindenáron riportot akart – bólintott Nacsaszta.

– Csak velünk – mondta Radó.

– Le nem szállt a nyakunkról! – így Fedecs.

Csutak összecsapta a kezét.

– Micsoda? Hát írtak rólunk?

Géza Főcsőék felé bökött.

– Inkább róluk. – A fogai közül szűrte a szót: – A Vay Ádám utcai világszámról. Az attrakcióról.

– És mi? – kérdezte Csutak.

– Körítés vagyunk, ha nem tudnád! – vágta rá Drugics Ági. – Saláta. Csak éppen hogy teljék az idő…

Egy pillanatra csönd lett. De csak azért, hogy aztán annál vadabbul törjön ki a vihar.

– Én ilyet sose mondtam! – Főcső beékelődött a Vay Ádám utcaiak közé, mint aki minden támadást vissza akar verni.

– Nem is mondtad! Nyilatkoztad! – vágta oda Géza.

– Tehetek róla, ha nem hozzád ment az a Pongor?

– Jól tudod, hogy hozzám is jött, de én nem akartam előadás előtt…

– Hogy titokban maradjon az előadás! – csattant fel Drugics Ági.

Mire Nacsaszta:

– Ugyan! Az ilyesmi úgyse marad titokban!

– Meglehet – mondta Géza –, de akkor se kellett volna azt mondani, hogy csak a ti számotok ér valamit!

Aztán Csiriz bombája robbant:

– És mi az, hogy ti már az előadás előtt fölléptek?! – Mielőtt még Főcső egy szót is szólhatott volna: – Láttalak! Láttalak!

Főcsőnek mozgott a szája, de egy szavát se lehetett érteni.

Fedecs elkapta Csutak vállát, úgy magyarázta:

– Vendégfellépés volt…

– Az mindegy! Akkor is szabályellenes…

– A Főcső akarta… neked megmondhatom.

– Mindegy.

Valaki közbefütyült.

– Piszokság!

– Ki mondta ezt?! – kapta fel a fejét Főcső.

– Én is mondhattam volna. – Színes Géza úgy állt Főcső előtt, mint egy konok, kemény fal. – Veletek nem lehet együtt dolgozni.

– Úgy? – Főcső felnevetett. Kurtán, élesen. – Ha nem, hát nem! – Oldalt lépett. – Vay Ádám utcaiak!…

És a Vay Ádám utcaiak csoportja elindult.

– Megvagytok ti nélkülünk is – vetette oda elvonulóban Főcső. – A híres Ér utcaiak!

– Majd csak összedobtok valamit – kontrázott Nacsaszta.

Aztán egyszerre csak kint voltak a kerítés előtt.

– Nna! – mondta Radó Vencel, és Főcsőre nézett.

– Hát akkor most… – Fedecs visszafelé pislogott.

– Kint vagyunk. – Nacsaszta a fülét húzogatta és megismételte: – Tulajdonképpen kint vagyunk.

Mire Főcső sötéten:

– Az is baj?! – Majd eltűnődve: – De hogy senki se szólt semmit! Csak így hagyták, hogy… – És rávágta: – Én nem engedtem volna el egy ilyen számot!

– Még visszafordulhatunk – mondta Fedecs.

– Azt már nem! – Főcső nagy léptekkel átvágott a túlsó oldalra.

A többiek egy darabig a kerítésnél ácsorogtak, mint akik még várnak valamire, aztán végül is elindultak Főcső után.

Odabent pedig a telken Drugics Cézár azt mondta:

– Hát ezek szépen leléptek.

– Még ők adják a nagy sértődöttet! – vágta rá Ági.

– Azért a trapéz nem volt olyan utolsó szám – jegyezte meg Nagy Béla.

– Géza – szólalt meg Csutak –, ha azt akarod, hogy utánuk menjek…

– Nem mész utánuk! – mordult rá Géza. – Se te, se más! Ha egyszer így cserbenhagytak… – Aztán még csak annyit mondott: – Színlapon: trapézszám átragasztva!

 

 

– Jó volt ez, Főcső?

– Meggondoltad ezt, Főcső?

– Mi lesz most, Főcső?

Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs ott álltak az ócska telefonfülkénél, és ahhoz a kilógó lábhoz beszéltek.

A láb kilógott a fülke ablakán, és olykor rándult egyet. Maga Főcső pedig cipője orrát bámulta, és nem felelt.

– Mert mi a figura? – Nacsaszta közelebb ment a fülkéhez. – Ők megtartják az előadást, mi pedig nem leszünk sehol.

Erre már Főcső is megszólalt. Hanyagul, fölényesen.

– Aztán miféle előadást? Trapéz nélkül! – Majd meglehetősen türelmetlenül: – Különben se tudnak mit benyomni trapéz helyett.

Radó azt mondta, hogy ha nem is tudja biztosan, de úgy hallotta, hogy erőművész lép fel a trapéz helyett. Fedecs is meg Nacsaszta is bólogattak. Igen… igen… ők is tudnak a dologról.

Főcső kijött a fülkéből.

– Vay Ádám utcaiak! Ti az Ér utcában sündörögtök?

– Mit képzelsz?! – rándított a vállán Nacsaszta.

Több szó nem esett az erőművészről.

Pár nap múlva Radó „beköpött” egy nevet:

– Zamecsnik.

– Miféle Zamecsnik? – nézett rá Főcső.

– Az erőművész. Aki helyettünk fellép.

– Zamecsnik… Zamecsnik… – ismételgette Főcső. – Sose hallottam róla.

– Irtó erős fiú – bólogatott elismerően Radó. Majd óvatosan hozzátette: – Meg nagyon jó tornász. Legalábbis azt beszélik.

– Lehet, hogy a legjobb tornász – vágta rá Főcső –, de mégiscsak más egy csoportmutatvány.

Mire Nacsaszta mélabúsan:

– Sokat érünk vele… – És kibökte, amire mindnyájan gondoltak: – Amikor mi csak itt gubbasztunk!

– Ki tehet róla? Ők, a híres Ér utcaiak! – És Főcső nagy hangon magyarázta, hogy az egészet Színes Géza kezdte, mert „fájt” neki a faliújságcikk, igen, fájt neki, hogy főleg csak a trapézról írtak.

– Azért az mégis úgy volt – kezdte lassan és vontatottan Nacsaszta –, hogy nem Pongor jött ide a Vay Ádám utcába, hanem mi mentünk hozzá a Kertész utcába.

Vállrándítás a felelet.

Akárcsak amikor Radó azzal állt elő, hogy…

– …azért mégiscsak meg kellett volna gondolni azt a fellépést a Bakáts téren meg a Városmajorban.

– Unalmasak vagytok – legyintett Főcső. – Fogadni mernék, hogy Színes Gézáék követeket küldenek értünk.

Teltek a napok, de semmiféle követség nem jött az Ér utcából. Közben Nacsaszta már arról is tudott, hogy Gézáék most már rövidesen megtartják az előadást.

– Méghozzá jelmezekkel! – tette hozzá Radó.

– Erdőrészlet is lesz a Csongorban, kartonra festve! – toldotta meg Fedecs.

Főcső leintette.

– Á, az egész olyan semmitmondó! – Kis szünet után: – Különben is biztos tudomásom van róla, hogy a Városmajorban sokkal különb előadást rendeznek. És talán mondanom se kell, hogy a trapéz a fénypont!

Ez egy kicsit felvillanyozta a társaságot.

Igen, ha a Városmajorban felléphetnek, hát az mégiscsak más!

– Akkor még jobb is, hogy ugrott az Ér utca – szögezte le Fedecs.

Egyedül Nacsaszta húzogatta elgondolkozva a fülét.

– Nanana…

És amikor néhány nap múlva még mindig nem jelentkezett senki a Városmajorból, egyre támadóbban:

– Nanana!

Főcső behúzódott a fülkébe, onnan mondta:

– Lehet, hogy pár nappal elhalasztják az előadást, mert mégse akarnak akármivel kijönni.

– Nanana!

És másnap Radó jött a hírrel:

– Ne is haragudj, Főcső, de a Városmajorban semmit se tudnak az előadásról.

– De nekem azt mondták! – csattant fel Főcső.

– Neked azt mondták, de azért csak hallgassuk meg Radót – szólt közbe Nacsaszta.

És meg kellett hallgatni Radó Vencelt, aki tegnap véletlenül a Városmajorban járt.

– Csak bámultak. Előadás? A Városmajorban? Ugyan! Hanem Kiszely Lapsi hallott az Ér utcai előadásról… Mondta is, hogy arra elmennek… igen, ott lesz az egész Városmajor, kár, hogy a trapéz egy kicsit unalmas lesz, mert már egyszer látták.

Radó Főcsőre nézett, Nacsaszta is Főcsőre nézett, és Fedecs is.

Főcső a földre nézett.

– Belógattak. – Hirtelen Radó felé: – Mondtad, hogy nem lesz trapéz?

– Nem mondtam.

– Ezek után igazán jobb, ha nem mondott semmit. – Nacsaszta széttárta a karját. – Maradt, mi volt, a puszta lég!

– Miféle puszta légről beszélsz? – hunyorgott Főcső.

– Amit a rádióban énekeltek, és ami nekünk maradt az előadásból.

Azzal Nacsaszta egyszerűen hátat fordított Főcsőnek.

De Főcső nem azért volt a Nagyvilági Főcső, hogy az ilyesmit csak úgy lenyelje. Meg a Csutakról befutó híreket. Amit nap nap után hallania kellett. Hogy Csutak így, Csutak úgy…

– Szóval Csutak már úgy játszik a próbán, hogy ő lesz az előadás fénypontja… a nagy meglepetés?

– Azt beszélik – bólintott Radó Vencel.

– Csutak… – Főcső arca elsötétedett. – Csutak fújta be azt a ródlidolgot ott az Ördög-árokban, és egy csöppet se csodálkoznék rajta, ha most is ő működött volna. Igen! Le merném fogadni, hogy Csutak piszkálta fel Színes Gézát azzal a faliújsággal!

– Maradt, mi volt, a puszta lég… – fütyörészte Nacsaszta.

– Hagyd már abba! – Főcső fújt egyet. – Vay Ádám utcaiak! Nagy terv született meg bennem! Csutak, a fénypont, a nagy meglepetés, egyszerűen nem lép fel! – Kis szünet után alig hallhatóan: – Csutakot az előadás előtt, kellő pillanatban el fogjuk tüntetni.

 

 

Közben Csutak, a fénypont, a nagy meglepetés, két plakáttal járta az utcát.

Előbb persze még Színes Géza ellátta néhány tanáccsal:

– Ide figyelj! Az egyiket kiakasztod a cukrászdában, a másikat az újságos bódéja mellé.

– Géza, én mégis mint Csongor…

– Mit akarsz ezzel? – Géza összehúzta a szemöldökét.

– Nem vihetné valaki más? – Csutak érezte, hogy elvörösödik. – Aki nem lép fel az előadáson.

– Fejébe ment a csiriz – mondta Csiriz.

– Hozzád már ez nem is méltó? – kérdezte Géza. – Ha jól tudom, volt egyszer egy bizonyos Megyeri, aki maga körmölgette a színlapot.

– Körmölgeté – javított szerényen Nagy Béla. – Ahogy már a versben van.

– Hát akkor körmölgeté! Pedig Megyeri is lehetett olyan színész, mint a mi Csutakunk.

– Mit szólnál, Csutak, ha pajtában kellene játszanod? – kérdezte váratlanul Drugics Ági. – Mint Dérynének, akiről film is volt.

– Az előbb Megyeri, most meg Déryné – dünnyögte Csutak. – Na, hol az a plakát?

– Két plakát – mosolygott Géza – és néhány rajzszög. Tessék!

Csutak elindult két plakáttal és néhány rajzszöggel. Kezdjük az újságosnál!

A bódé ott volt az újságokkal, de maga az újságos sehol.

„Nem baj – gondolta Csutak –, úgyse az újságosra akarom kiszögezni.”

Szájába vett néhány rajzszöget, és lassan kezdte kiegyenesíteni a plakáttekercset. Az első szöget már bele is döfte, amikor a bódéból merész ívben kihajolt egy fej.

– Mit csinálsz?!

Csutak az újságoshoz fordult, de nem felelt mindjárt. Kiköpött egy rajzszöget, aztán még egyet, aztán még egyet. Vékony madárarca volt az újságosnak, apró, fehér sörtékkel, kis, hegyes szakállal. A szakáll minden kiköpött rajzszögnél megrezzent.

– Több nincs?

– Jó napot kívánok, Dobozi bácsi! – mondta végül Csutak. – Dobozi bácsi már biztosan tudja, hogy előadást rendezünk itt a telken… (lebilincselő mosoly) és ha az újságok nem is írnak róla, hát legalább ezen a plakáton…

Az újságos még jobban kihajolt, és ebbe belereccsent a bódé.

– Plakát? Előadás?

– Reméljük, Dobozi bácsi is ott lesz. (Elbűvölő mosoly.)

A szakáll csak remegett, majd hirtelen:

– Tegnap kinél vettél Sportot?

Csutak előtt elsötétedett az utca.

– Hát ha Dobozi bácsi nem volt itt…

– Nem? – A szakáll egyre dühösebben remegett. – Nem voltam itt? Hát hol voltam? A Szigeten? Kékesen? Mátraházán?

– Igazán fél óráig vártam Dobozi bácsira.

– Fél óráig? Egy napig? Két hétig?! – A bódé vészesen recsegett. – Mert rám várni kell! Mert nem lehet ide az ablakba tenni a pénzt, ha véletlenül egy percre elmegyek, miii?! Ha véletlenül fölhajtok egy fröccsöt! Vagy már egy fröccsöt se ihatok? Semmit?! Ki se mozdulhatok ebből a… – A bódé zörgött, mintha darabokra akarna szétesni.

„Hű – nyögött fel Csutak –, most mit csinálna Megyeri meg a többiek?” Aztán, mintha semmi se történt volna:

– Akkor marad a plakát?

– Nem marad! – rikácsolt Dobozi bácsi. Úgy hajolt ki, mintha így bódéval együtt akarna Csutakra rontani.

De Csutak akkor már átszáguldott a másik oldalra. Kifújta magát, hogy új erőt gyűjtsön.

„Nézzük a cukrászdát!”

Az ajtó halkan csilingelt, ahogy belépett. Odament a pulthoz, és letett egy forintot.

– Kávé, vanília, karamell! – Miközben a kisasszony fagylaltot csapott a tölcsérbe, már az ajtónál volt.

– Mit csinálsz? – hallotta háta mögül a kisasszonyt.

„Szava se lehet – gondolta Csutak. – Én itt vendég vagyok. Froncsiért vettem fagylaltot.” Aztán megfordult, és a kisasszonyt is meghívta az előadásra. Az üzemvezetőt is, aki közben előkerült.

Az üzemvezető gyerekeit.

– Nincs gyerekem – ingatta fejét az üzemvezető –, és szedd le azt a fecnit!

Csutak kiszedte a rajzszögeket, és miközben újra összecsavarta a plakátot:

– Kapom a fagylaltot?

Kint volt az utcán a fagylalttal és a két plakáttal. Borúsan nyalogatta a fagylaltot, jobbra-balra forgatta a fejét.

„Hát most hova a csudába akasszam?”

– Hé… te! – kiáltott át az újságos.

Csutak szép lassan visszasétált Dobozi bácsihoz.

– Tetszett valamit mondani?

– Tetszett, tetszett – rezgett a szakáll. – Mit futkosol azokkal a papirosokkal? Mutasd! Hadd olvassam!

Kis lábas a bódé ablakdeszkáján. Egyáltalán, mintha Dobozi bácsi itt enne, aludna, és soha ki nem mozdulna.

– Nna – nézett fel az olvasásából –, te is benne vagy?

– Föllépek. – Csutak merészen ropogtatta az ostyát.

Dobozi bácsi végignézett rajta, aztán földöntúli fölénnyel:

– Döfd oda!

Az egyik plakát rendben. De a másik?

Csutak visszafutott a cukrászdához. Bepislogott az üzletbe. Nem, az üzemvezető nem volt sehol!

A csöngetésre se került elő, ahogy Csutak óvatosan benyomta az ajtót.

– Megint itt vagy? – nézett rá a kisasszony.

Csutak csak állt, hóna alatt a plakáttal. Arca megnyúlt, mint egy ázott cipő. Szólni nem szólt, csak állt, és nézett a kisasszonyra. De úgy nézett…

– Hanem aztán tűnj el!

Csutak szögezett és meghajolt.

Ahogy visszament, csak annyit mondott:

– Azt hiszem, az a Megyeri se csinálta volna különbül! Mindenki tudja, hogy főpróba nélkül nincs előadás. Ez már így van a színházban, a szakkörben, és hát az Ér utcában se lehet másképp.

Színes Géza vasárnapra írta ki a főpróbát, éppen egy héttel az előadás előtt.

– Kezdjük a színdarabbal – mondta.

Kezdték a színdarabbal. Csutak még jóformán meg se szólalt, amikor Drugics Ági egyszerre csak felsóhajtott:

– Hogy milyen kacsaorrod van…

Csutak az orrához kapott, és mindenki nevetni kezdett.

– Na! – tapsolt Géza. – Több komolyságot…

Hiába! Csutak úgy dadogott, hogy megint csak kitört a nevetés.

– Csutak! – csapta össze kezét Géza. – Igazán nem értem, mi van veled! Először is, megint hátat fordítasz Áginak, aztán úgy hebegsz, mintha egy árva kukkot se tudnál a szerepedből.

– Pedig tudom. – És Csutak újrakezdte: – Tünde, Tünde vérzenem hagysz…

Drugics Ági meg ránézett, és úgy fátyolban, papírkoronával a fején azt mondta:

– Pukkadj meg!

Csutak elnémult.

Színes Géza se tudott szólni. Csak nézte Ágit.

De ez még semmi.

Ági fátyolban és koronával a fején táncra perdült.

– Te mamlasz! – Elkapta Csutak derekát, és most már ketten táncoltak.

Géza meg, mint akit fejbe kólintottak:

– Nem, ez nem lehet igaz. Talán csak álmodom az egészet. Valaki hátulról belebokszolt. Csiriz volt.

– Öregem! Zamecsnik egyszerűen nem tudja kinyomni Kamocsát!

Zamecsnik, a félelmetes Zami a cingár Kamocsa mögött állt és nevetett. Egész testében rázta a nevetés.

– Próbálom a vállánál – mutatott Kamocsára –, nem megy. Elkapom derékban, nem megy.

– Nem megy – ismételte Géza. De ő egyáltalán nem nevetett. Akkor se, amikor Drugics Cézár tojás helyett Csiriz kezét húzta ki a kalapból.

Ott álltak ketten, Drugics Cézár és Csiriz – kéz a kézben.

A következő pillanatban papírrepülő vágódott Színes Géza arcába.

– Ki volt ez?!

De akkor már egy egész légiraj szállt el mellette.

Géza leroskadt a kerítés mellé.

– Kész, vége… lefújom az egészet.

– Dehogy fújod le!

Géza fölnézett. Kürti tanár úr állt mellette. Vékony alakja akárcsak a kerítésre vetődött árnyék.

– Tanár úr, kérem… – Géza fölállt – hát tessék nézni! Ezekkel kezdjek valamit?

Újabb légiraj szállt. Drugics Ági korona helyett a papa öreg szalmakalapjában, Csutak fél lábon táncolva.

– A színészeim! – Géza felnyögött. – Csongor és Tünde!

– Nálunk is ez volt a Liliomfi főpróbáján. – Kürti még akart valamit mondani, de egy gumilabda pattant az arcába.

Mit tehetett? Visszafejelte.

Ez volt a főpróba. És Géza azt mondta, hogy most már majd csak az előadáson… Igen, lesz, ami lesz, de soha többé még egy ilyen próbát!

Kedd, szerda…

Géza úgy érezte, sose lesz vége a hétnek.

„Ha megbetegszem – gondolta csütörtökön –, nem kell elmennem az előadásra. Vagy ha hirtelen elutaznék…”

Pénteken pedig: „Semmi baj! Kürti is mondta, hogy főpróbán mindig így van.”

Önfeledt boldogságban úszott ez a nap. A szombat is így kezdődött. Mi baj is lehet Csutakkal? És éppen Drugics Ági ne tudná a szerepét? Ugyan!

De este Géza fölpattant a vacsora mellől, és elrohant Kürti tanár úrhoz.

Kürti éppen Babácskát hintáztatta két ajtó között.

– Tanár úr! Ha lemondanám az előadást… – Géza oldalt lépett, és átvette a kötelet.

– Miért? – mosolygott Kürti. – Meglátod, elmúlik a vasárnap is.

– Elmúlik… – Géza egy pillanatra elengedte Babácskát.

– Ahogy a ródliverseny meg a Liliomfi. – Most megint Kürti hintáztatott. – Akkor is hogy izgultál!

– Ő hajtson! – mutatott a kislány Gézára.

Géza felsóhajtott, és Babácska átröpült a másik szobába.

 

 

Ma itt előadás lesz?

Géza vasárnap reggel ott állt az üres telken, és valahogy el se tudta képzelni, hogy mi is lesz. A négyszöget nézte, ahol lábbal meghúzták a dobogó helyét, mögötte egy kör az öltöző, kisebb négyszög a pénztáros asztala. A nézőteret nem jelzi semmi.

Géza az ég felé pislogott.

Az ég derült, tiszta. Egyelőre semmi baj. Zivatar esetén a jegyek jövő vasárnapra érvényesek.

Zivatar esetén.

Van annál rosszabb is.

Igen, Géza szinte már látta, ahogy a padok, székek és hokedlik elindulnak a telek felé. Jönnek, jönnek a nézők, de sehol egy szereplő. Ő meg itt áll a dobogó négyszögében… Dehogy áll itt! Fogta magát és elvágtatott. Először is Drugicsékhoz a dobogó miatt, aztán Csutakhoz az öltözőért, Bélához az asztalért. Egyik helyről a másikra, és igazán mintha mindenhol önmagába botlana.

Délután megint csak a kerítésnél állt. Állt és várt.

Fölfelé fordított dobogó kanyarodott be a sarkon. Mögötte izzadt, vörös arc: Drugics bácsi. Ági az apja körül röpködött. Megkopogtatta a dobogót.

– Látod, apu, fél kézzel is elbírod.

Drugics bácsi letette a deszkát.

– Azért csak legyetek szívesek, és segítsetek! Nagy Béla se az apjával hozatja le az asztalt.

Egy asztal imbolygott feléjük a másik oldalról. Pillanatra megállt, és előbukkant Nagy Béla szemüveges arca.

– A nővérem készítette a jegyeket! – Visszamászott az asztal alá.

Föltűntek Csutakék a tábori sátorral. Csutak apja egyedül hozta, könnyedén összehajtva.

– Hozzá ne nyúlj! – szólt a fiára. – Különben is inkább ülj be a cukrászdába.

– Egész éjjel le nem hunyta a szemét! – Ezt már Csutak anyja mondta Színes Gézának, ahogy a sátort fölállították a dobogó mögött. – Legalább tízszer elpróbáltuk a jelenetet.

Csutak egy szót se szólt. Hol az anyjára nézett, hol Színes Gézára. Égett a tekintete.

Csiriz bebukott a sátorba, elkapta Csutak csuklóját.

– Csutikám, legalább kétszázas a vérnyomásod!

– Sápadt a homlokod – mondta Ági.

– Tüzel az arcod – mondta Cézár.

– Irtóra be van rezelve. – Csiriz még mindig nem engedte el Csutak csuklóját.

– Dehogyis! – Csutak kitépte magát Csiriz kezéből.

– És hagyjatok már békén! Nem sápadt a homlokom, nem vörös az arcom, és nem is vagyok, hagyjatok békén!

– Igaza van – bólintott Géza. – Sétálj egy kicsit, Csuti, vagy ülj be a cukrászdába.

Géza kidugta fejét a sátorból.

– Jönnek a nézők!

Szék imbolygott a levegőben, aztán egy hokedli. Két fiú hosszú padot hozott, olyan igazi családi padot.

– A padokat kérjük hátra!

Géza már a nézőtéren rendezkedett. Közben egy pillantás a bejárat felé. Igen, rendben! Nagy Béla nővére már a pénztárban!

– Ide tessék, Leicht néni, kérem.

– Majd inkább az első sorba! – vágta rá Leicht néni. Ódon szalmakalapján veszedelmesen remegtek a műcseresznyék. – Amikor a fiaim a függöny.

– Sajna – Géza széttárta a kezét –, elöl már nincs hely.

– Mi az, hogy függöny?! – kapta hátra fejét Drugics bácsi. – A lányom is fellép, a fiam is fellép. Páholyban kéne ülnöm, és mégse szólok egy szót se!

Mire Leicht néni:

– Jobb is! Mindenki tudja, hogy a fiát kidobták az énekkarból.

Drugics bácsi fölpattant.

– Az én fiamat? A Cézárt? Cézár! – harsogta a színpad felé. – Ki a placcra! Tüstént énekelj valamit! Tudja meg – fordult hátra Leicht mamához –, hogy az én fiamat nem dobták ki az énekkarból, mert nem is volt benne az énekkarban, de akkor is énekel úgy, mint bárki más! Cézár! Ki a színre! És különben is, ha az én fiam függöny lenne, egyszerűen otthon maradnék…

Leicht mama, mint akit megcsíptek:

– Karcsi! Feri! Zoli! Indulás haza! Itt nem becsülik a művészetet!

– Dehogyisnem… – Géza parányi volt a hatalmas Leicht mama mellett. – Ők a függöny, és nem mehetnek haza.

– Hetekig nem csináltak egyebet – Leicht mama minden szót külön hangsúlyozott –, mint hogy karba tett kézzel törökülésben ültek, és akkor még azt mondják, hogy az semmi!

– Tessék csak leülni. Függöny nélkül nincs előadás. – Géza egy kerti székhez repült. – Tanár úr!

– Minden rendben? – kérdezte Kürti. Ott állt feleségével és Babácskával, aki – most úgy tűnt – nem volt egyéb, mint egy óriási, kék masni. – Gyerünk az öltözőbe.

Bevonultak a sátorba. Az egyre jobban kinyúlt, mintha gumiból lett volna. Közepén kis asztal. Azon festék, papírkorona, aranyhaj. Oldalt egy széken Csutak, aki olyan képet vágott, mintha a gyomra fájna.

– A feleségem elintézi a maszkokat – mondta Kürti. Majd ahogy Csutakra nézett: – Eredj a levegőre, aztán majd kapsz egy kis bajuszt a feleségem muffjából.

Csutak kiment a levegőre. Valaki megfogta a karját. Schwollik Klári volt.

– Égek a kíváncsiságtól, hogy lássalak!

A fiú hálásan elmosolyodott.

– Még sosem láttam súgótól a Csongort – folytatta Schwollik. – Se a Nemzetiben, se máshol.

– Tudd meg…

– Tudom! Azért, mert a múltkor súgó voltál, még igazán nagyszerű Csongor lehetsz. Csak éppen hogy én a világért se lépnék veled színpadra!

Csutak elfordult. Minek is beszéljen ezzel a…? Ahogy a színpad felé ment, suttogást hallott:

– Ő az… hát csak megismerem, amikor együtt járunk!

Csutak megállt, mintha a színpadon nézne valamit. Közben a suttogó hangra figyelt.

– Kard lesz a kezében, és lovon jön be!

(Nana, ez azért túlzás – gondolta Csutak, ahogy kihúzta magát.)

– Lovon? – kérdezte egy másik hang.

(Csutak peckesen elsétált a nézőtér előtt.)

– Ez a görcs?

Hogy erre mit feleltek, azt Csutak már nem hallotta. Csutak bement az öltözőbe. Csutaknak egyelőre ennyi éppen elég volt.

– Nem hagyod a kosztümömet?! – szólt rá Ági. – Csak ne sodorgasd az ujjaid között! Mit gondolsz, vissza kell vinni a kölcsönzőbe!

Cézár:

– Csutak, ne ülj a varázskalapra!

– Vigyázz! Díszlet megy… – A kartonra festett erdőrészlet majd elütötte Csutakot.

– Mennyi baj van velem! – Csutak megint kint állt a sátor előtt. Zsebre dugott kézzel bámulta a Leicht fiúkat, akik mint függöny már a színpadon voltak.

– Mi a csudát akartok? – kérdezte Csutak. – Még nem kezdődött az előadás.

– Éppen azért – mondta a középső Leicht. – Le vagyunk engedve.

Csutak vállat vont.

– Azért megmoshattad volna a térded.

A középső Leicht a térdéhez kapott.

– Eredj innen!

Fütty szelte át a levegőt.

– Kezdődjék már!

Többen is tapsoltak.

Csutaknak hirtelen eszébe jutott, amit az apja mondott.

„Igen, talán átugrok ide a cukrászdába. Még van idő egy fagylaltra.”

Ahogy kilépett a telekről, mintha egy ismerős arcot látott volna fölbukkanni a sarkon. Az arc fölmerült, aztán megint eltűnt a kerítés mögött.

„Radó Vencel?… – Csutak rándított egyet a vállán. – Ki törődik vele?”

Átfutott a cukrászdába.

Főcsőék előléptek a kerítés mögül.

Közben Színes Géza már kint állt a színpadon. (Leicht fiúk fölengedve. Háttér: erdőrészlet a Csongorból.)

– Kedves közönség!

Géza meghajolt a tapsban.

Valaki bekiáltotta:

– Hajrá, Színes!

Igazán, akárcsak a ródliversenyen.

Aztán csönd, és Színes Géza megtarthatta bevezetőjét. Néhány szóval üdvözölte mindazokat, akik eljöttek, majd egész váratlanul azokról beszélt, akik ugyan nem tudtak eljönni, de azért lélekben itt vannak.

– Ki a csudáról beszél? – kérdezte az öltözőben Drugics Cézár.

– Hagyd! – intett Ági. – Olyan megható…

Színes Géza az iskolát se hagyta ki.

– Ha nem is a szakkörben tartjuk az előadást, de azért ez mégis az iskoláé. – Kürti tanár úrra pislogott, aki az első sorban ült, a zöld kerti széken. – Mert ahol mi vagyunk, ott az iskola. És ez így lesz akkor is, amikor már elhagyjuk azokat a falakat, ahol oly sok boldog órát töltöttünk együtt…

– Mintha sose izgult volna felelés előtt – mondta odabent az öltözőben Drugics Cézár.

Géza odakint:

– …és végül még csak annyit, hogy szeretnénk, ha szerény igyekezetünk nyomán kihajtana a siker virága.

Cézár odabent:

– Ezt biztosan a papája írta bele!

Géza még mondott valamit, de azt már nem lehetett hallani a tapstól. Aztán már bent volt az öltözőben. Odakint a színpadon pedig felhangzott:

 

A csitári hegyek alatt…

 

– Márta biztos siker! – sóhajtott Drugics Ági. Gézára nézett. – Aztán mi jövünk.

Belépett egy magas, fekete hajú nő, mögötte Kürti.

– A maszkokat – mondta Kürti –, gyorsan a maszkokat, hiszen a Csongor következik!

Kürti tanár úr felesége Drugics Ági fejére illesztette az aranyhajat.

– Várj, egy kicsit kifestlek. – Aztán anélkül, hogy megfordult volna: – Csongor! Hol a Csongor? Fölteszem a bajuszt.

– Csongor! – Géza a sarokba nézett.

– Csongor! – Cézár is a sarokba nézett.

– Biztosan kint csatangol. – Béla kisandított a sátor elé. – Csutak! – Visszahúzta a fejét. – Sehol.

– Az nem lehet – mondta Ági aranyhajjal. – Az előbb még a fátylamon ült.

Csiriz:

– A szerepét tanulta.

– Csutak, ne hülyéskedj! – csattant fel Géza, mintha Csutak tulajdonképpen itt lenne köztük.

Kint tapsoltak.

– Csutak… – Géza elakadt. – Csiriz, futás a nézőtérre!

– Persze – bólintott Cézár –, biztosan a mamája mellett gubbaszt.

Csiriz elvágtatott.

– Ismételni! – súgta föl Géza a színpadra.

Közben megjelent Csiriz Csutak apjával és anyjával.

– Mi van a fiammal? – kérdezte az anya.

– Nincs itt? – kérdezte az apa.

Tapsvihar, és a következő percben bebukott Barta Márta. Karján virágcsokor.

– Siker volt?

– Forró siker! – Ági átölelte.

Kint csönd volt. Aztán megint tapsoltak. Sürgetően, türelmetlenül.

– Csutak… – nyögte Géza.

Megjelent a nagy Leicht.

– Már éppen harmadszor megyünk le mint függöny. Mi lesz a következő számmal?

– Függöny föl! – intett Géza. Majd Cézárhoz: – Bedobjuk a bűvészmutatványt.

Drugics Cézár a papa kalapjával és Csirizzel mint bűvészinassal kivonult a színpadra. Taps fogadta.

– Figyelmet kérek! – hallatszott kintről Cézár. – Most jól tessék nézni, mert úgysem látnak semmit…

– De mi lesz Csongorral? – Ági föltette a koronáját.

– Hazafutok – mondta Csutak apja.

– Miért ment volna haza? – Csutak anyja felsóhajtott. – Mi lehet vele?…

– Mindenesetre hazafutok. – Az apa eltűnt.

– Ez itt, ugyebár, egy tojás – hallatszott kintről Drugics Cézár.

Mire egy öblös hang:

– Te, ha rántottát csinálsz a kalapomba…

– Hol lehet… – suttogta odabent Színes Géza.

– Lehetetlen, hogy otthon legyen – ismételte Csutak anyja. Kintről taps és nevetés.

– Láttátok!

– Ez igen! Kiscsirkét húzott elő a kalapból!

Géza kirobogott a színpad mögé.

– Cézár, csinálj még valamit!

– Kérek egy órát! – mondta a színpadon Cézár. – Csak semmi izgalom, kérem, csak semmi izgalom! Visszakapja…

– Nincs otthon senki. – Csutak apja állt a sátorban. Az arca fehér és merev.

– Senki – bólintott Géza. Egy darabig maga elé bámult, majd hirtelen: – Hol a bajusz? A csizma?

– Géza! – csapta össze kezét Ági.

– Nem dobhatok be megint egy másik számot – magyarázta Géza. – Még azt hiszik, hogy becsapás az egész. Föl azt a bajuszt!

Kürti tanár úr felesége Géza orra alá nyomta a muffbajuszt.

– A kardot! Ne feledd a kardot!

Cézár beesett a sátorba.

– Halljátok ezt a tapsot?… No, nem azért mondom! – Aztán ahogy Gézára nézett: – Jól látnak szemeim?

– Mit bámulsz! – Géza félretolta. – Gyerünk, Ági! Még szerencse, hogy tudom a szerepet.

Taps, ahogy a színpadra léptek.

– Na né, a Drugics Ági! – hallatszott a nézőtérről. – De igazán, hogy milyen szép!…

Mire egy gúnyos hang:

– Soha életében nem volt ilyen haja…

– Schwollik – sziszegte Ági.

– De hogy megnőtt a Csutak! – hallatszott egy csodálkozó hang.

– Ez nem is a Csutak!

– De amikor a színlapon az van…

– Pszt… csönd!

Csönd lett. Géza Ágira nézett, és elkezdte, esdekelve:

– Tünde, nem maradsz tovább?

Ági elhalóan:

– Csongor nem lehet, bocsáss…

– Halljátok? – szipogott valaki a nézőtéren. – Azt mondja, hogy éltét viszi magával…

Tünde megszorította Csongor kezét. Ah, fáj, fáj a búcsú, de még találkoznak, mert nem lehet az, hogy örökre elszakítsák őket egymástól! Csongor kardjához kapott, és ezen a mozdulaton érezni lehetett, hogy megküzd az ármánnyal. De most mégiscsak el kell válniuk.

 

Tünde! Tünde! még alig Láttam arcod hajnalában, Szép szemed két csillagában Felderülni mennyemet; Illetetlen ajkaiddal, Szívkötő hajfodraiddal Még nem játszhatott szerelmem, S Tünde, búcsút kell-e vennem?

 

És akkor, kissé megkésett visszhangként, a színpad másik végéről:

 

Tünde, Tünde! még alig Láttam arcod hajnalában…

 

Ági oldalt kapta a fejét, és majd leesett a koronája.

– Csutak! – suttogta elámulva.

Igen! Csutak állt a balján.

– Tünde! Tünde! – szavalta Csutak barna pólóingben és tornacipőben.

– Tünde! Tünde! – szavalta Géza. Majd úgy félhangon: – Tűnj el, Csutak!

– Miért tűnjek el? – súgta vissza Csutak. – Tünde! Tünde! vérzenem hagysz…

Ági félájultan:

– Vérzem én is orvosolhatatlanúl.

Közben hol az egyikhez, hol a másikhoz fordult.

Géza és Csutak egyre vadabbul keringtek körülötte.

– Tünde! Tünde! (Csutak, kipofozlak!)

– Tünde! Tünde! (Géza… de igazán!)

A nézőtéren kipukkant a nevetés.

– Még ilyet!… Két Csongor van!

– Géza, ne hagyd! Húzz be neki!

– Ezt a leégést! – vágta be Schwollik. – És ezek még azt akarták, hogy én legyek a Tünde! Nahát!…

Ági letépte az aranyhajat.

– Függöny! Eresszék le a függönyt!

Sírva fakadt.

Megjelent a három Leicht. Leültek karba tett kézzel, és ezzel vége volt mindennek.

– Te… te… – Géza bepöndörítette Csutakot az öltözőbe.

Ági arcán a sírástól összefolyt a festék.

– Hogy tehettél ilyet?!

Csutak szülei egy szót se szóltak. Nem szólt Kürti tanár úr se.

Kintről fütyülés, kiabálás.

– Hallod?… – Géza Csutakra nézett. – Tönkretetted az előadást.

És akkor Csutak azt mondta:

– Engem elraboltak.

Az arcok megnyúltak. Csak Kürti tanár úr jött előre, és megfogta Csutak vállát.

– Mit beszélsz?

Csutak kimondott egy nevet.

– Nagyvilági Főcső. – Elhallgatott, de aztán kibukott belőle: – Ott állt a cukrászda előtt, amikor kijöttem, a Vay Ádám utcaiakkal. Rám jöttek mind a négyen, amikor visszafelé indultam, fölkaptak a levegőbe.

Kintről még jobban fütyültek. A nagy Leicht bedugta a fejét.

– Visszakérik a jegyeket!

– Várj! – intett Kürti tanár úr Csutaknak. Majd Gézához: – Küldj ki egy számot.

– Szájharmonikázni is tudunk – mondta váratlanul a nagy Leicht. – Mi nemcsak függöny vagyunk, de… – elhallgatott, és most csak a fütyülés meg a kiabálás hallatszott – nem merek kimenni.

– Ezt a szégyent… – suttogta Ági.

De akkor Kürti kiment a nagy Leichttel, és odaállt a közönség elé.

– Kedves barátaim! A Csongor és Tünde közbejött akadályok miatt elmarad, de műsorunkat folytatjuk…

Még egypáran fütyültek, de amikor a Leichtek elővették zsebükből a szájharmonikát, egyszerre tiszteletteljes csönd lett.

Kürti lelépett a színpadról.

– Hát ez nem volt könnyű – mondta, ahogy visszament az öltözőbe. – Na, Csutak, mi volt veled?

Csutak hallgatott.

Az apja beszélt:

– Azt mondja, úgy kapták el, mintha csak gólya viszi a fiát játszanának. Hiába kapálózott, az emberek azt hitték, tréfa az egész.

– És aztán?

– Aztán jöttem én! – A sátor szétnyílt, és kék trikójában megjelent a nagy Zamecsnik.

– Aztán jött ő – bólintott Csutak –, és lekevert két egyformát Főcsőnek.

– Azt hiszem, egy darabig nem felejti el – vigyorgott Zamecsnik. – Különben már éppen a Vay Ádám utca sarkán botlottam beléjük. Tudjátok, én is arrafelé lakom.

– Zami! – Géza megszorította a kezét. – Ha te nem jössz… – Majd egész váratlanul: – Zami! Te elkéstél…

Zamecsnik elvörösödött, és dadogni kezdett. Hogy így meg úgy, dupla uzsonnát evett, mert különben nem megy a mutatvány, és aztán úgyis csak a második részben lép fel…

– Az mindegy! – vágta rá Géza. – A szereplőknek már előadás előtt itt kell lenni!

– Most az egyszer bocsásd meg – mosolygott Kürti tanár úr.

– Megmentette a fiamat… – Csutak anyja elakadt. Majd, mint aki alig találja a szavakat: – De hát hogy tehetett ilyet… az a Nagyvilági Főcső?

Cézár felháborodva:

– Ezt az aljasságot!

Mire a tanár úr:

– Most csak az a fontos, hogy folytassuk a műsort.

– Tegyük a második részbe a Csongort! – ajánlotta Nagy Béla.

Ágiról Kürti tanár úr felesége már lemosta a festéket. Most úgy fordult Béla felé, lemosott arccal.

– Nem, én már nem tudok kimenni… Pedig úgy készültem… – Egyik hajfonata kibomlott, azt igazgatta. – Mikor leszek én még egyszer Tünde?

– És én Csongor? – mondta alig hallhatóan Csutak.

– Cézár, Csiriz, Nagy Béla – Géza hangja úgy csikorgott, mintha homokot nyelt volna –, indulás a Vay Ádám utcába!

Ági is hozzájuk csapódott Csutakkal.

– Te inkább maradj – mondta az apja.

– Nem, Gézáékkal megyek.

– Csak semmi verekedés – mondta Kürti tanár úr.

– Tessék ránk bízni – bólintott Géza.

– Rátok… na igen! – Kürti olyan képet vágott, mintha éppen ettől félne, de aztán csak annyit mondott: – Addig majd ügyelek az előadásra.

– Köszönjük, tanár úr, kérem!

Színes Géza kilépett a sátorból. Utána a többiek.

Nem beszéltek útközben. Csak ahogy Ági hirtelen Gézára nézett:

– Géza! De hiszen te…

– Mi van velem?

– A bajusz!

Géza úgy menet közben az orrához kapott. Igen, a muffbajusz!

– Most már mindegy!

Ez olyan fenyegetően hangzott, hogy Ági nem is szólt többet.

A Vay Ádám utca sarkánál Géza megtorpant.

– Állj!

Megálltak. Ági feje kibukott Géza könyöke mögül.

– A telefonfülkénél … – suttogta Ági.

Igen, ott álltak a Vay Ádám utcaiak.

– Főcső – mondta Nacsaszta, mint aki egy rég megkezdett beszélgetést folytat –, akárhogy is van, többet nem ugratsz be bennünket!

Főcső csak hápogott, hogy ez nyílt lázadás, de Nacsaszta nem hagyta abba. Mögötte a másik kettő. Szorosan mögötte: Radó és Fedecs.

– Ezzel is szépen felsültünk. – Nacsaszta a fülét húzogatta. – Ezzel a te nagy terveddel.

– Csutak elrablásával, ha nem tudnád – szúrta oda Radó.

– Eltoltad az előadást – folytatta Nacsaszta. – Pedig inkább mi is felléptünk volna a trapézzal. Akkor arattunk volna… de így! – Legyintett.

– Én csak azt akartam, hogy a bosszú… – Főcső hangja elcsuklott.

– Régi lemez. – Nacsaszta szinte sajnálkozva nézett Főcsőre. – Valami újabbat!

– Nacsaszta, ti is benne voltatok!

Nacsaszta egész közel lépett Főcsőhöz. Úgy mondta, nem is haragosan:

– Benne voltunk. De ez volt az utolsó. – Egy mozdulatot tett. – Most pedig fel is út, le is út!

Főcső, mint aki majd elájul:

– Micsoda?!

– Jól hallottad – bólintott Radó Vencel.

– Szedd a sátorfádat – mondta Fedecs Radó háta mögül.

Főcső keze megrándult. – Ti… ti…

Nacsaszta elvigyorodott.

– Nem volt elég, amit a Zamecsniktól kaptál?

Főcső keze lehanyatlott.

– Hát jó. Én akár el is mehetek, ha úgy gondoljátok. Rólam többet nem hallotok.

Ezt csak úgy odavetette. De csupa könyörgés volt a tekintete, ahogy Nacsasztára nézett.

– Nagy a bánatom! – mondta Nacsaszta.

Főcső nyelt egyet.

– Elmegyek az Almássy térre. Ne is hívjatok vissza, úgyis hiába. Az Almássyn jobb, ott csúszda is van. – Megint nyelt egyet. – És a Hunyadi térre is hívtak.

– A te helyedben már itt se lennék – vigyorgott Nacsaszta.

Főcső a falat kaparta. Mintha magával akarna vinni valamit ebből az utcából. Aztán hirtelen megfordult és elindult. Vissza-visszanézett, de nem szólt utána senki.

Csutakék is hallgattak a sarkon.

– Ér utcaiak – mondta Géza, ahogy Főcső eltűnt –, a függöny legördült.

 

 

Ezzel még nem volt vége mindennek.

Este, amikor már a színpadot és a nézőteret elvitték a telekről, és amikor már csak a kerítésre tűzött plakát emlékezett az előadásra, megjelent Csutak.

– Jó estét, kerítés!

– Fogadni mertem volna, hogy eljössz – mondta a kerítés.

Csutak felsóhajtott.

– Ó, a csuda vigye el! Látod, úgy volt, hogy színre lépek, de aztán mégse lett semmi az egészből. És mindez csak azért, mert Főcső megirigyelte a dicsőséget, mármint az enyémet… – Elhallgatott, aztán kitört belőle: – De hát miért kellett ezt? Bántottam én?

– Ne törődj vele – mondta a kerítés.

– Hidd el, öreg, igazán mindenki csak azt mondta volna „No né, nem is hittük volna Csutakról!” De mármost mégse lettem Csongor, és nem is leszek soha többé! – Csutak rádűlt a kerítésre, de sírni nem sírt.

– Szívesen meghallgatnálak – mondta a kerítés.

– Hát ha igazán úgy gondolod… – És Csutak elkezdte Csongor szerepét, amiről oly sokat álmodozott, és amit az előadáson nem mondhatott el, és amit most nem hallgatott már, csak egy rozzant, agyonfirkált kerítés.

Csutak nemcsak Csongort játszotta, Tündét is. Aztán hirtelen elakadt és megfordult.

– Mi az, Csutikám?

Csiriz állt előtte. Nagy Béla, a két Drugics és Színes Géza.

Csutak végignézett az arcokon. Nem nevetett senki.

– Már voltunk nálad – mondta Géza –, mert elhatároztuk, hogy fölírjuk ide a nevünket. Mi, akik ezt az előadást rendeztük.

Géza a kerítésre bökött, és Cézár már elő is vette a bicskáját.

– Én nem rendeztem semmit. – Csutak elakadt. – És nem is léptem fel semmiben.

– Felléptél – rázta a fejét Színes Géza. – Vagyis majd legközelebb fellépsz. Mert ha nem tudnád, Kürti tanár úr azt mondta, hogy az előadást meg kell ismételni.

Csutak felragyogott.

– Igazán?

– Csongort is! – nevetett Ági. – Én leszek Tünde, te meg Csongor, és ez nem is lehet másképp!

Csutak megint csak azt kérdezte:

– Igazán?

Közben már Színes Géza bevéste a nevét, aztán Drugics Ágihoz vándorolt a bicska, Cézárhoz, Nagy Bélához, Csirizhez, és végül Csutak lépett a kerítés elé. Ott állt kezében a bicskával, és nagyon halkan azt mondta:

– Őrizz meg bennünket is, ahogy azokat a régi fiúkat. Azzal bevéste jó cikcakkosan, oda alulra azt, hogy:

 

 

Csutak