Budapest ostroma 1945-ben

Milyen egy ostromlott város? Milyen volt Budapest utcáról utcára haladó ostroma 1944–45-ben? Elég halvány elképzeléseik lehetnek róla azoknak, akik nem élték át azt az időt. Persze a lapok és a televízió mutat azért régi és újabb képeket. (Ma például Bagdadról mutat. Főként fényvillanásokat és továbbítja a dörrenések moraját. A fiatalabb nemzedékekben kelhetnek képzetek.) Meg a Dunába zuhant hidak fényképét, a megdőlt, felénél égbe meredő Ferenc József hidat (ma Szabadság híd), a Lánchíd test nélküli girbegurba drótkarjait mindenki ismeri. Ezek azonban csak látványok egy tragédia végkövetkezményeiről. De arról, hogy budapesti lakosként milyen volt élni a tragédia folyamatában, keveset mondanak. Arról például, hogy milyen volt az ostrom idején áthaladni a német katonák által őrzött, és öt-tíz lépésenként vastag robbanótöltetekkel bepólyált hídtartó láncok alatt. Majd arról, hogyan dobta meg, mint egy földlökés, a hídrobbantás a házakat még a város közepe táján is. Az ingó falak nyikorogtak, igen nyikorogtak, a plafonszélek végigrepedtek, hullott a vakolat, és az ablakok? Dehogyis törtek be. Már akkor jó ideje az utcai ablakok üveg nélkül feketélltek. Január 17-én robbantották fel a Ferenc József hidat, 18-án az Erzsébetet. Az emberek kiszaladtak az utcára. Sírtak, összeölelkeztek: – Jaj, a hidak! A hídjaink!

Hogy az ostromlott város lakóinak életmódját valamelyest is érzékeltessem, kénytelen vagyok személyes emlékeket idézni. Valamelyest vissza is lépek az időben. 1944 karácsonya táján át kellett költöznünk Nemes Nagy Ágnessel a Múzeum körút 10-be, egy nyugatra menekült rokon család lakásába. Természetesen már megváltoztatott névvel, melyhez hamis papírokat, házasságlevelet, a nagyszülőkig kiterjesztett keresztleveleket kellett gyártani. Egy postatiszt igazoló iratát „szerezte meg” számomra egy merész rokonom egy páncélszekrényből: eszerint Budapesten maradhatok és nem kell bevonulnom. Az ő nevét kellett felvennem, hozzá igazítani papírjainkat. Előző lakásunkban a Margit körúton (ma Mártírok útja) – melyet azért vettünk ki, hogy Szerb Antal megint csak más névvel, színkeresztény családfával odaköltözhessen hozzánk a munkaszolgálatból –, még a saját nevünkön éltünk. Legfeljebb némi óvatosságból – hiszen a katonaságot önkényesen elhagytam – Leng Bella néven jelentkeztem be a rendőrőrszobán, a bejelentőlapot a lepecsételés után egy perc alatt nevemre javítva. De a Múzeum körúton már más néven kellett élni, hiszen a plakátok minden katonaköteles férfit, akinek nem volt olyan papírja, mint annak a bizonyos postatisztnek, felkoncolás terhe mellett bevonulásra köteleztek. Ha beteg, ha csonka, akkor is.

A Múzeum körúti lakás a ház legfelső emeletén volt. Fölöttünk csak a tető. Egy szép nap az év vége táján beállított hozzánk, géppisztollyal a vállán egy zászlós barátom – hadapród társaim közül a beavatottak tudták a címemet. A frontról jött, a Csepel-szigetről, HÉV-vel. Civil ruhát kért. Azt mesélte, hogy a szovjet tankok úgy mennek át az általuk telepített nagyfeszültségű drótakadályon, hogy meg se rebbennek. Ő a maga részéről a háborút befejezte. Ott is maradt nálunk éjszakára.

Igen, de az éjszaka – az éjszakák! Becsapódások, dörrenések – úgy tízpercenként, negyedóránként. Katyusákkal lőtték a várost. Meg fel-felberregtek a keringő repülőgépek, nyomukban a légvédelmi kilövések sorozatai, akkor a légvédelmi állásokra a gépek tüzelése. Alvásra nem a legzavartalanabb.

– Te, mi van itt még fölöttünk? – kérdezte barátom egy közeli robbanás után.

– A tetőszerkezet. A cserepek.

Reggel pedig azt mondta: – Visszamegyek a frontra. Ott sokkal nyugodtabb meg biztonságosabb is. – S visszament. (Csak később tudtam meg: ott esett orosz fogságba, és hat év múlva 1951-ben tért vissza a Szovjetunióból. Mondjam azt: balsorsában még szerencsés volt?)

Ahogy a bombázások sűrűsödtek, a ház lakóival együtt éjszakára leköltöztünk mi is a pincébe, a szűk légoltalmi óvóhelyre. Napközben az első emeleten tartózkodtunk, s ha a bombák közel robbantak, s a falak nyikorogtak, egy alkóvszerű részbe menekültünk, ott porzott ránk a mész meg a vakolat. Nappal a pince nem volt biztonságos a nyilas járőrök miatt, akik a fiatalabb férfiakat sáncásásra, tankcsapda állítására kihajtották. Lehetőleg az utcai harcok első vonalába.

 

Így éltünk. Január elején megszűnt a villany, a gáz, s aztán a víz. A fény hiányát előbb a petróleumlámpa, majd mikor kincset érő, egyetlen cilindere eltört, a cipőpasztadobozokból készített olajmécsesek pótolták, de vízre szükség volt. A Múzeum körút túlsó oldalán, nem messze az ötvenes években Újhold-fészekké vált Darling eszpresszótól – az már másik kor menedéke volt – működött az egyik házban egy kút. Vízért oda kellett menni, ott kellett hosszan sorba állni érte. Két vödörrel az úttesten átvágva, majd futni még vagy két-háromszáz métert. A vízhordás férfimunka volt. Érthetően. De nemcsak azért, mert vödröt cipelni nehéz. A körút úttestét az oroszok aknázták. A tele vödörrel álldogálni kellett a kutas ház kapualjában, lehetőleg az ajtó közelében, de úgy, hogy valamelyest védjen is az a vastag faajtó, s mikor a negyedik vagy ötödik akna felrobbant – négyet vagy ötöt lőttek sorozatban –, akkor a kis ideig tartó csendben átfutni a még lőporfüstös úttesten. Némi rizikója így is volt a dolognak. A sebesült vagy halott vízhordókat úgy húzták be később a kapualjakba.

Ám ebben az „idillben”, amelyben éltünk, beütött a villám. Egy reggel a pincében, mint egy kísértet, repdeső ősz hajjal, megjelent Ágnes édesanyja. Azzal, hogy neki odaát Budán elege volt a családjából, és ideköltözik hozzánk. Hát elég vészes és terhes kísértet volt. Egy ágyunk volt a pincében – többnek nem volt helye – így hát hárman aludtunk benne. Nem a legkényelmesebben. De ez még ment volna. Nagyobb baj volt, hogy nem tudta megtanulni az új nevemet. Éppen Vilmosnak hívtak, ő meg egyre-másra elvétve az igazi nevemen szólított. Ez a tévesztés vérre ment. Bárki feljelenthetett volna. A pincelétet megtöltötte az állandó veszekedés, az asszonyok hisztérizálása-félelme, s közben a nyilas igazoltatók emberelhurcolásának jelenetei. Anyósomat vissza kellett vinnem Budára. Át az őrzött, robbantásra készített Ferenc József hídon.

Igen, de korántsem egyszerű séta ez, mint manapság. A Múzeum körúton, át a Kálvin téren s tovább a Fővám téren (volt Dimitrov tér) a hídig. Szó sem lehetett erről. A házak felett, alacsonyan szovjet repülők köröztek, s aki mozgott, „rásturcoltak”, lelőtték. Átjáróházakon s kis utcákon át értük el a Molnár utcánál a Fővám teret. Ha a gépzúgás felerősödött, be-beugorva kapualjakba. A Fővám tér s a híd azonban nyitott. Lélek sem járt rajta. Némi várakozás és körültekintés után nekivágtunk mégis a hídnak. Át a fedezék nélküli Fővám téren, a hídfőig. Csakhogy a hídra érve, két kerengő szovjet repülőgépet is megpillantottunk. Visszafordultunk a Molnár utcába, s be az első kapujába. A gépből ránk lőtt golyók ott spricceltek előttünk a járdán. Vagy egy óra várakozás után csend lett. Nem volt több berregés. Akkor újra nekivágtunk a hídnak, s végigfutottunk rajta Budának. Csakhogy kissé nehéz volt az öregasszonnyal – akkor húsz évvel volt fiatalabb, mint ma én – loholni a hídon. Budán, végig a Duna-parton jó négy-öt méter magas hálószerű drótkerítés védte a partot. A németek már számítottak Pest elestére. Akadálynak állították a vízen átkelők ellen.

Valahogy átértünk a hídon. S a korai esthomályban pedig már magamban visszalopakodtam. Nem jöttem rá, pedig logikus, hogy a szovjet repülők a hidat nem lövik, hiszen az előkészített töltetek felrobbanhatnak, s ők a hidakat épen akarták. Az üres, lélek nem járta utcákon hazabujkálva, folytatódott a Múzeum körúti ostromélet.

Egy nap, január közepe táján, még a hidak felrobbantása előtt, benyomult első emeleti, átmeneti szobánkba két géppisztolyos német. Valójában nem szoba volt, hanem udvari előtér, a belőle nyíló két szoba az utcára nézett, vakon, üvegtelenül. „Gyorsan, gyorsan az ablakhoz” – parancsolták a németek. De ahogy az ablakokhoz értek, már fordultak is vissza. Az ablakok a körútra nyíltak, s ők a Sándor utcára (már Bródy Sándor utca) kerestek kilövőhelyet. Onnan a rádió s a Múzeum felől nyomult előre az orosz gyalogsági támadás. „Más ablak nincs?” – kérdezték, s mutatták az irányt: „Arra, arra!” Nagydarab, kemény, mindenre elszánt fickók voltak. Velünk civilekkel, magyarokkal parancsolva megvetők. Alig hiszem, hogy életben maradtak. S kétlem, hogy életben maradásukban ők maguk hittek.

Ezekben a végső napokban hogyan éltünk? Ahogy lehetett, de az ember nem tudja megtagadni önmagát. Emlékszem, nappal, amikor fény volt, Flaubert Érzelmek iskoláját olvastam, s még a pincében, a mécses mellett is megpróbálkoztam vele. Hogy mit ettünk? Olykor babot főztünk, borsót vagy lebbencslevest a spóron vagy egy dobkályhán. De az étlapot a háború is bővítette. A Sándor utca elején, szemben a Múzeum-kerttel, egy mély bombatölcsér mellett feküdt egy agyonlőtt ló. Az alkonyati elcsendesedésben trancsírozták fel a környék lakói. Furcsa, édeskés ízű húsleves készült belőle. Meleg lötty az éhes bendőnek. Kenyér már régesrégen nem volt.

Január 18-án megérkeztek az oroszok. Végigrohantak a házon kézben tartott géppisztollyal, feltúrták a szobákat, kidobálták a szekrények, fiókok tartalmát: fegyvert kerestek és „fasisztákat”. Mutogatásukból értettük meg őket.

Most, hogy emlékezésemben ide értem, be kell számolnom életem legnagyobb, legveszedelmesebb hülyeségéről. A ház lakói, jó előre, vadászpuskáikat meg a hozzájuk való patronokat bedobták a világítóudvarba. Én viszont sajnáltam megválni tiszti pisztolyomtól, mellyel legföljebb néhányszor célba lőttem az egész háború alatt. Még az erre-arra heverő vadászpatronokat is sajnáltam, hogy kárba vesznek. A pisztolyt s néhány patront betettem papírok s könyvek alá egy íróasztalféle valamelyik fiókjába. A fegyvert kereső oroszok vagy két fiókot kiborítottak. Azt a bizonyos fiókot nem. Ha kiborítják, ott helyben agyonlőnek.

Akkor már az első emeleten – a ház felső része már romos volt –, abban a bizonyos udvari szobában tartózkodtunk nappal, éjjel pedig a pincében töltöttük az éjszakát. Egy munkáscsalád fogadott be bennünket. Szervezett munkás lehetett a férfi, talán nyomdász. Első mondatából megértettem, hogy kiféle, miféle. Azt mondta: „Az ember ésszel éljen, arra való az esze”. Ez akkoriban jellegzetes gondolkozásmódot tükrözött. Jól sejtettem, később kiderült, szociáldemokrata volt.

A németektől való megszabadulást a házaspárral ünnepi vacsorával ültük meg. Az asszony grízes tésztát főzött, arra hívott meg bennünket – könnyelmű, nagy pazarlással. Alig fejeztük be a vacsorát a szintén üveges, udvarra néző konyhában, melyben négyünkön kívül egy szelíd tyúk is tartózkodott, s tojta a kincset érő tojásokat két nap egymás után, egy nap szünettel – Nemes Nagy Ágnes szerint: anapesztikus ritmusban – berobbant az ajtón egy orosz katona, s nekem integetett, hogy menjek vele. Valamelyik szomszéd lakásba vitt, s egy rekamiéra mutogatott, hogy vegyem fel és hozzam. Jeleztem, hogy fogja meg a rekamié másik végét. Fejét rázta, s mutatta, hogy vegyem egyedül a hátamra. Nagy nehezen megtettem. De közben felsejlett bennem, hogy bár vártam, sőt a magam módján elő is segítettem, nem következmények nélküli a németektől való megszabadulás. Hogy az ország – bármit gondoltunk és tettünk is (hiszen a magyar katona az ostrom alatt tömegesen adta meg magát vagy éppen lőtt a németekre), mondom, az ország a vesztesek oldalára került.

A város képe is ezt mutatta. A koraesti csendben kimerészkedtünk az utcára, a kapu elé. Vöröses fény világított. Lángolt, égett a város, a dunaparti szállodasor, a Vigadó környéke, balra a Kálvin tér, jobbra messzebb a Lipótváros. Hátra, a további pesti részekre nem láttunk. De a világos égbolton füst gomolygott arról is. A kapu előtt, félig a hóba fagyva, holtan feküdt egy fiatal lány. Arca fehérszürke, mint a mocskos hó. Teste: tárgy.

Másnap reggel a katonák kizavartak a pincéből, s a ház férfilakosaival együtt elindítottak „malenki robotra”. Végig a Rákóczi úton, a házomladékokat és a holttesteket kerülgetve. Aki érdeklődve felénk közelített, hogy megtudja, mi ez a vonulás, beállították a menetbe. Hiába integettünk neki, hogy álljon odébb. Majd az így felduzzadt férfitömeget bezsúfolták egy Rákóczi úti helyiségbe. Ott topogtunk egész nap és a következő éjszaka. Olyan szorosan egymáshoz préselve, hogy leülni sem lehetett. Suttogták közöttünk, hogy aki az őröknek odaadja az óráját, azt elengedik. Csaszi! De aki odaadta s megpróbált nekiindulni, puskatussal visszalökték.

Másnap reggel az egész sokadalmat a géppisztolyos őrök elindították gyalog Gödöllőre. (Különben végig az úton a HÉV síneiből úgy tízméterenként a németek kirobbantottak egy-egy arasznyit.) Aki a hóban gyalogolók sorából kilépett vagy kifutott, az őrzőink lelőtték vagy jobb esetben puskatussal visszaverték. Gödöllőn a premontrei gimnázium ablaktalan, dermesztő épületében úgy huszonhatezer „hadifoglyot” – többségük civil volt – zsúfoltak össze az oroszok a már szögesdróttal körülvett táborban. Még a gettóból frissen szabadultak közül is jócskán kerültek oda, nem egy úgynevezett zsidó századot alakítottak belőlük. A kivert ablakú tantermekben itt sem nagyon lehetett éjszakánként elnyúlni, legföljebb topogni lehetett a dermesztő folyosókon. De egy-két nap után adtak legalább valamelyes kenyeret és vízben főtt, kemény, de meleg borsót. Kétszer egy nap. Hajnali négykor vagy ötkor és este sötétedés előtt. Meg ásattak az udvaron egy hatalmas gödröt, lazán keresztbe tett deszkákkal félig letakarva, latrinának. Mindenki ott végezte a szükségét, közösen, még a nők is, mert nők is voltak a táborban.

Új kálváriám kezdődött ezzel: a szovjet fogság. Gondolkozhattam, volt időm, a mínusz tíz fokos fagyban kabát nélkül álldogálva – úgy hajtottak el – s az órákig tartó létszámmegállapításra várva gondolkozhattam a felszabaduláson. Mit vártam, s mi lett. Bár igaz, váratlan magyarországi szabadulásom után – jelentkeztem katonának az új magyar hadseregbe – volt még két és fél év, amikor valamelyest újra reménykedtem.

Csak a fogság után tudtam meg, hogy a magyar asszonyok sokasága nem kisebb testi kínok között élte meg, ha megélte, a béke első napjait.