A vers: erőnlét

Zelk Zoltán megrendítő, szép könyve, a Mindennapi halálom, elég szokatlanul két áthúzott sort is elébe tár az olvasónak: „Levetem átizzadt éveimet – s megtörülközöm a halálba.” S a vers a nyomdatechnikailag látványossá tett áthúzás után így folytatódik: „Végre leírtam két sort és áthúzom – mert nemcsak nyavalyás –, már nyavalyásul babonás is lettem –” Ennyi az egész vers. Mellé másolom még a mögötte lévőt: „Kibírhatatlan kínok – lángjai sem oltják halálfélelmemet!” S ugyanennek az érzésnek – hogy a kötetcímet is indokoljam – ide iktatom egy változatát: „Csak akkor élek már, ha alszom, – s ha lenyelem az altatót, megint ezt mormolom: – Add meg nekem mindennapi halálomat –” Jól mondtam: megrendítő? Igen. Szép? Igen. Pokoli dolog a műélvezet, hogy a költő szenvedésében szépséget talál, s mi tagadás, esztétikai gyönyörűséget érez.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy az igazi versnek – mint ahogyan az igazi regénynek, filmnek, színdarabnak – nemcsak a költő a hőse. Azok vagyunk mi is, éppen az esztétikai megformáltság következtében. Minden olvasó tapasztalja ezt. Amikor a görög költő úgy 2500 évvel ezelőtt azt mondja: „Engem a szerelem piros labdával…”, amikor Ronsard azt közli velünk: „Feküdtem április huszadikán a réten”, amikor Goethe az erdőben céltalanul bolyongva egy virágszálra lel, amikor Victor Hugo egy kákasátorból, a fényes nád közül a sötét sűrűbe csalja a lányt, akkor nem a rég holt költőszemély magánkalandjáról van szó, hanem rólunk. A vers egy általános, időtlenül ismétlődő emberi helyzet vagy érzelmi állapot érvényes és gyönyörködtető esztétikai formulája.

Ezt tudjuk. Mégis nemcsak a rossz emlékű múltban, hanem még a jelenben is hangot kap az a nézet, mely a költő szembenézését az öregedéssel, a halállal vagy a gödörmélyi iszamos végső kérdésekkel valamiféle magánügynek, költői privát szférának tekinti. Meghátrálásnak, úgymond, az igazi költői feladatok elől, amit az öregedés „rossz pozíciója” sugalmaz. S mert java költőinket életkoruk ebbe a rossz pozícióba hozott, ezt a kritikusi rosszallást egyre gyakrabban hallani. Pedig hát kicsit is körbepillantva, ebből a rossz pozícióból keletkezett Vörösmarty, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi lírájának a záró szakasza. Az Előszó-tól és A vén cigány-tól, az Őszikék-en, a Minden titkok versei-n át a Versenyt az esztendőkkel-ig, a Számadás-ig. Ugye, elnézésre késztető, „privatizáló” „öregkori zsengék”?

Zelkről szólva Arany Őszikéi-ről külön is beszélnem kell. Jó tíz éve már, hogy egymás mellett ültünk a szigligeti alkotóházban, és ő egy kicsit kérkedve mondta-mondta az Arany-verseket, s mintegy vizsgáztatva kérdezgette is. Mint a szelíd kedvű nótázók. És közben mulattunk, részben a magunk egymásra talált emlékezetén, részben egyik-másik tudósunkon, akik ezeket az akadémiai meghívócédulákra, névjegyre, papírfecnire rótt tréfás-kesernyés rögtönzéseket (éppen ezeket idézgettük az Őszikék-ből) Arany magánjellegű közléseinek tekintették. Pedig – ahogy mondtuk is – Arany nem írt magánjellegűt, bár írt volna több közvetlenül lírait és alanyit, ha nem is a Buda halála és a Toldi szerelme helyett, de mellettük. És most itt az új kötetben, Zelk költői mozdulatában mintha megelevenedne valami Arany rögtönző gesztusából. Abból, amely tartózkodó humorát, ritka játszi kedvét is megszólaltatta. „Este mielőtt lefeküdtem, – bogot kötöttem egy verssorra – el ne felejtsem mit akarok írni.” Pedig ez a fel-felötlő gesztus jobbára egy másik rokon vonás jelenlétének a következménye. Azé, amit Arany így körvonalazott: „A lantot, a lantot, – Szorítsd kebeledhez – Ha jő a halál: – Ujjod valamíg azt – Pengetheti vigaszt – Bús elme talál.” Zelk pedig évekkel ezelőtt így mondta: „Mint varázsló, ki felkúszik – a légbe dobott egyszál kötelen, – úgy csüngj te is, az űrben ott – egy szál énekké változott – utolsó perceden.” Ha a jelképrendszer változott is, a lantból varázslókötél lett, a lényeg ugyanegy. Ma ilyen egyszerűen fejezi ki: „A vers mindennél fontosabb –, mondta egy fiatal költőnek – már halálraítélten is – Babits Mihály.”

Érdemes egybevetni Zelknek ezt a két egymást követő megfogalmazását a vers egzisztenciális fontosságáról. Az előbbi két egymásra épülő hasonlattal él (Mint varázsló… úgy csüngj te is); rajtuk alapszik, e képen sarjadt képen, az énekké változott utolsó perc összetett és előkészítés nélkül önmagában meg nem álló képe. Ez a felépítés bonyolult, de világos logikájú, tiszta rajzú. (Zelk mindig is tisztán rajzolt, homálytalan, áttekinthető képekkel élt.) Ha viszont a másik megfogalmazást vesszük szemügyre, éppen az a feltűnő benne, hogy költőileg eszköztelen (érzékletessé nem tett), köznapi megállapítás. Bárki elmondhatná. Csakhogy a mondat eltakart, nem kipolcolt költői hatása éppen abban van, hogy nem akárki mondja, nem akárki idézi a halálra ítélten nyilatkozó Babitsot. (Nem beszélve arról, amihez itt nincs terem: milyen előkészítés után teszi.) Nyilvánvaló, hogy a szöveg közlésének értéke rejtett, már-már szövegen túli tényezőktől függ. De rosszul mondom, benne van ez a szövegben, ott lapul a mélyén, mint közvetlen információja mögött bennünk, olvasókban szintén elevenné váló, másodlagos, de minősítő információ.

Mondhatnám úgy is: van a szövegnek egy önmagában csupasz közlésértéke. S van egy költőileg sokszorosan fontosabb hitelértéke. Ebbe az utóbbiba belejátszik a költő egész személyisége, mindaz, amit eddig megteremtett, minden vers, amit tőle eddig olvastunk. Belejátszik továbbá maga a helyzet is, amelyben a közlést a költő teszi. Ebben a Babits-idézésben történetesen a Mindennapi halálom-mal kirajzolt állapot: nemcsak az, hogy a költő fájdalmaktól kínzott, s a betegség fenyegetettségében a létértékekkel fokozottan szembenézni kényszerült. Hanem az is, amit az olvasó a kötetből kiolvas, megtapasztal: Zelknek a vers erőnlétet ad. Ágyhoz kötötten is teret és mozgást teremt számára, szorosra köti az életkapcsolatait. S amikor a kötetet forgatva a látszólag mozdulatlan-mozgékony költőt követjük, valójában azt éljük át, annak változatát és kiegészülését, amit már a régebbi versekből ismerünk. Igen, azt, de egy belsőbb szemszögből nézve, egy feszültebb, drámaibb szituációból. Hadd ne részletezzem itt, hogy vetülnek fel ebben a kötetben is nosztalgiától fényes elevenséggel a gyerekkori emlékek, hogy esőznek be Zelk túlságig megpróbált sorsának, melyben „néha térdig irgalomban állt, de többnyire állig irgalmatlanságban” eltörölhetetlen képei, a nyomor, a harcok emlékei (néha csak egy hasonlatba ágyazottan, például: „a kizsákmányoló téli ég – az éhkop, a munkanélküliség”), hogy ragyog fel ismét kíntól fátyolos szeretetében a teremtett világ, a társak, szerettei, a fenyőgyanta tekintetű kutyák, a smaragd- és aranytollú madarak. Hiszen tudjuk, ismerjük. De éppen azért és azáltal, hogy ismerjük, hogy az új versek előzményei tudatunk szélén lebegnek, hogy a költő személyiségét mindig minden sorához hozzáadjuk, azt a titkos, nehezen magyarázható, de nagyon is valóságos értéksűrűsödést, információtelítettséget éljük át az egész kötetre nézve, amiről az egyetlen idézet kapcsán beszéltem. De ahogy az idézetben látszólag eszköztelenül, látszólag köznapian jelenik meg a közlés, úgy vagy olyasféleképpen egyszerűsödtek Zelk híradásai ezekben az új versekben.

Nem úgy azonban, hogy hatásukban ne növekedtek volna meg, ne forrósodtak volna fel. A Mindennapi halálom fényes pillanata lírai termésünk gyarapodásának.