Utak az avantgarde-ból

Zelk Zoltán avantgarde versekkel indult, és Kassák Lajos volt az első mestere. E megállapítás ellenőrzéséül fölösleges felütni az Irodalmi Lexikont, mely inkább elmossa, mint tisztázza a tényeket, elég beleolvasni Zelk nem is olyan régen megjelent összegyűjtött kötetébe, a Sirály-ba. Az értő olvasó a kezdet verseiből máris világos bizonyságot szerezhet. Csakhogy a dolog mégsem olyan egyszerű. Mert az a Zelk-hang, amelyet mindnyájan jól ismerünk, s amely oly sok feledhetetlen verssel belénk ivódott, már más hang, nem az a bizonyos kezdeti, amelyet Radnóti is ünnepelt. Nem avantgarde. Vagyis hogy… de ez sem olyan egyszerű, megvan a dolog még egyszer csavarva. Mert igaz ugyan, hogy Zelk Zoltán is azok közé a költők közé tartozott, akik a harmincas évek elején (némelyek még korábban is) hátat fordítottak az avantgarde törekvéseknek, és a hagyományos lírizmus keretein belül formálták ki költészetüket, de egy jó költő életében semmi sem múlik el nyomtalanul. Sem a gyerekkor (az újabb versekben domináns téma), sem az ifjúkor ízléseszménye. Itt van például Zelk Felelj, ha vagy! című híres kétsorosa: „Szélfútta levél a világ. – De hol az ág? de Ki az ág?” Az első sor képe (szélfútta levél) persze még kétségtelenül beleillik abba az ősi (vagy romantikus?) lírizmusba, amely örökül szállt ránk, de a második sor kérdése már-már túlvan rajta. Ez a gondolatkapcsolás már más talajból sarjad. De idézhetném az új kötetből (Ahogy a kötéltáncosok) azt a négy sort is, amelyet Zelk Zoltán bevallottan provokatív szándékkal tesz elénk a „megsértett szó”: a realizmus korszerű példájaként: „Küszöbünkről a szorgos évszakok – vállukon hordják el halottainkat – míg háztetőnkön a piros tehén – hasig kék fűben gázolva legel –” „A képpel szóló Képtelen Beszédnek” ez a „világos, megfellebbezhetetlen állítása” jól tudott, milyen ízlésfordulat után vált csak evidenssé, megfellebbezhetetlenné. Zelk, aki kitűnően szerkeszti köteteit, a gyengébbek kedvéért az idézett vers mellé iktatja Marc Chagall köszöntése című kis remeklését, hogy a háztetőnkön a tehénnek ne csak jelképi értelme, hanem képi formája előhívódjék.

Mindebből talán máris érzékelhető, hogy Zelk Zoltán vissza-visszapillant arra, amit egykor elhagyott. Újabb köteteiben többet és többször, mint a régiekben. Hasznosít olyan lehetőségeket, amelyeket az avantgarde fedezett fel, szerzett nekik polgárjogot. Olyasféleképpen, ahogyan napjainkban a legtöbb költő megcselekszi – az is, aki át sem esett a maga avantgarde korszakán –, mert készen kapta az eredményeket Kassáktól, József Attilától vagy Weörestől. Zelk persze első kézből dolgozik: átható, félreismerhetetlen lírizmusában az új elemeket alig is lehet tetten érni, illeszkedésük annyira szerves. De ott vannak.

Ez a lírizmus – mint a legtöbb igazi költőé – a dolgok képzeletbeli meghosszabbításán alapul; színező, romantikusan felnagyító-kiegészítő képzeletmozgással. Ez a kiegészítés teszi költőivé Zelk valóságlátását, telíti érzelmekkel. Tudom, hogy terhes az olvasónak a sok példa, egy utolsót még Zelk látásmódja kulcsaként hadd idézzek ide. A vers a költő két nagyanyjának emlékét kelti fel. „Milyen köddel fűtött vaskályha mellett, – milyen vályogárnyakból fölrakott – vizes falú szobában ülnek, – milyen bádogtengerben áztatják fájós lábukat? – Az évek pamutfonalából – kinek kötnek meleg ruhát?” Alapjában ismerős kép ez az öregasszonyokról. De az az apró képzeletmozdulat, amellyel minden egyes elemben megtoldja a látottakat, a mindennapit (köddel fűtött, vályogárny, bádogtenger stb.), mennyire más síkra, milyen fojtogató érzelmekkel telítettre helyezi az ismert képet. Szorongató részvéttel és vággyal tölti el. Merész általánosítással: a köznapinak nem látványos mozdulattal való kiragadása a köznapiból, humánus tartalmainak, emberi jelentésének felmutatása, ez a zelki líra egyik alapvető jellegzetessége. Nem látványos mozdulattal – hadd hangsúlyozzam. Mert az avantgarde például többnyire provokatív hangossággal csinálja, amit csinál, a szürrealizmus meghökkentő képi elemekkel, a szecesszió vagy az egyre divatosabb újszecesszió a dekoráció, a részletek túlméretezett, kirakati halmozásával. De Zelk, ha avantgarde gondolattársítást vagy szürreális képet alkalmaz is – ahogy jeleztem már –, belesimítja azt lírai kifejezésmódja általános tónusába. Az úttörőktől, merész gesztusaiktól magát távol tartva, szolid, klasszicizáló módon fejleszti tovább a mindig is megmerevedni kész, elöregedésre hajlamos hagyományt.

De hát a költői módszerről ily részletesen beszámolva, lássuk végre, mit kap az új Zelk-kötet olvasója. Szép verseket, igazi Zelk-kötetet. Sőt a megszokottnál talán még töményebbet is. Olyan lelkiállapotban fogantak a kötet versei, melyben egymás után gyulladnak ki az emlékek, és mintegy az ember után zúdul mindaz, amit elhagyott. Három ilyen újra átélt emléksor elevenedik meg a ciklusokban a kötet tartóvázaként: a réges-régi gyerekkor, az egykori Zugló és az eltávozott mesterek, barátok, pályatársak köre. Zelk Zoltán számára: az elveszett éden, az igazi otthon s a szellemi haza. Ha az ember az elsőt olvassa, a kötetindító gyerekkori ciklust, akkor azt gondolhatja, persze az elveszett Édenről lehet a legmegrendítőbben írni, innen a versek fájdalmas, fekete-Nap ragyogása; ha a zuglói részt (tudjuk, hogy Zugló milyen személyes, egyszersmind szociális tartalmat jelent számára), akkor azt, hogy az elmúlt boldogság és a harcos ifjúság nagyfeszültségű téma, érthető a versek felizzása; ha az eltávozott mesterek és barátok idézését lapozza, a Móricz Zsigmondra, Krúdyra s a csütörtöki fogadónapot tartó Babitsra vagy Nagy Lajosra emlékezőt, akkor azt, hogy ilyen mesterekről nem is lehet másképpen írni, csak így, hozzájuk méltóan. (Ide tartozik különben az a remeklés is, amit nemrégiben Hunyady Sándorról írt.) Pedig hát nem a témák ihlető erején múlik e ciklusok hatása, hanem azon, hogy az emlék rezgő ösvényén, mint napsütötte cigarettafüstön – Zelktől magától veszem a képet – egyensúlyozva, ahogy a kötéltáncosok, megindult, s járni tudott a költő. És ahogyan szokta, átfűlt, behízelgő, szuggesztív hangjával maga után vonja olvasóit.

Tamkó Sirató Károly is avantgarde költőnek indult, még valamikor a húszas években. Nem tudom, hátat fordított-e valaha is az avantgarde-nak. Nem tudom, hogy Kozmogrammok című kötete alapján változatlanul avantgarde költőnek tartsam-e. (Erősen kétlem.) Két dolgot azonban tudok: 1. Semmi köze a hagyományos lírizmushoz. 2. Jó költő.

Kötete meglepetés. Tamkó Sirató Károlyt gyermekversíróként mindig is nagyra becsültem, nagyra, szó szerint. A legjobbak mellett (pedig igazán rangos lista ez), hozzájuk felzárkózva tudott valami mást csinálni. Valami mást, amiről azt hittem, legfőképpen nyelvi ötletek, rímjátékok, szófacsarások, groteszk jelentésváltoztatások mulattató sorozatán alapul. Felnőtt ésszel is jól szórakozott az ember a kötetein, a Tengerecki Pál-on meg a Pinty és ponty-on. Holott – szinte-szinte most értem meg igazán – a játékosság mögött egyedi szemlélet rejtőzött.

Tamkó Siratónak más a szemüvege, mint a miénk. Tréfálhatnék: idegen bolygó lakóitól kapta. Tréfán kívül: mintha a Világűr makrokozmoszáról nézne le a mikrokozmoszunkra. És rózsaszínű szemüveg is ez: a Világűrt birtokba vevő ember nagyságát láttatja vele, a diadalmas emberét, „ki tiaraglóriaként viseli fején a 20 milliárd fényév átmérőjű világegyetem fogalmát”. S akit ő úgy biztat, évmilliárdokban gondolva el jövőjét: „volt víz-tüdőm – van lég-tüdőm – lesz űr-tüdőm… Kúszni fogok a fénysugáron”. S ebből a perspektívából nézve igazán jelentéktelen akcidencia az a bizonyos személyes lelki életünk, örömünk, bánatunk, szerelmeink és halálunk, amelyről cirka négy-, legföljebb ötezer év óta szorgalmasan írnak a költők, meg-megújított, de mindig is hagyománnyá váló lírizmussal.

Nem mondom azt, hogy Tamkó Sirató mindezzel teljességgel nem foglalkozik. A kötet egyik legszebb verse például, a Bólyai utca e perspektíva ellenére mégiscsak azt a lelki semmiséget kívánja megörökíteni, vésni fára, ütni vasra, írni sziklára, kódolni jelre, hidrogénhullámra, „hogy milyen feledhetetlenül szép volt nekünk – a Rózsadomb lankáján – Budapesten – a Bólyai utca”. De a kiindulása mégsem a szokott költői: én és a világ – hanem fordítva: a világ (a Világegyetem) és én. De ez így se pontos. Kénytelen vagyok egy kilencsoros teljes versét, a Pillanat címűt idézni, hogy ezt a sajátos makroszemléletet – és a belőle fakadó lírizmust – érzékeltessem. „Az űrhajó harmadik kozmikus sebességgel – úszott az űrben a hold felé. – A ganajtúró-bogár ősi ritmusban hengergette – az ürülék galacsint a piramis felé. – A föld abszolút közömbösen végezte – száztízféle különböző mozgását. A Virgo-szupergalaxisban világtörténelmien – csattogtak a hetvenféle sugárzás alabárdjai. – És én a Duna-parton…”

Nehéz elhinni persze ennek az „És én a Duna-parton”-nak a szerénységét egy vers alapján. Az egész kötet alapján azonban hinni kell. Nemcsak azért, mert Tamkó Sirató Károly, már-már gyermeki hittel, mintegy az egész költészetét felteszi arra, hogy az emberi lét, az emberi tenyészet fejlődését, hogy így mondjam, Űr-perspektívába helyezze, hanem azért is, mert költészetében van elhitető erő. Ha félreveti is az ismert lírai hatások nagy részét, főleg a közvetlen érzelmi hatásokat, tömörítései, szóolvasztásai szellemesek, szillogizmusai ülnek, a tízes évekből származó szimultanizmusa frissnek hat, nyelvi leleményei természetesen és meglepően illeszkednek nyelvünk szellemébe. Ha nem is avantgarde stílusban, de a saját maga által kikísérletezett avantgarde utáni módon mondja, amit mond. Hogy ez olykor sci-fi-ízű, vagy talán túlságosan egysíkú? – mégsem az, hiszen jó költő mondja.