Hunok Párizsban^*

Illyés Gyula pályáján a Hunok Párizsban vajon milyen állomás? Annyi nagyszerű kísérlet után az első remekműé? Vagy éppen ez az utolsó a kísérletek sorában s félúton, mintegy a remekművek közvetlen előhírnöke? Nincs izgalmasabb feladat, mint a jelen folyamából kifogni és felmutatni a maradandót, mint születése pillanatában észrevenni az időnkívülit. A Hunok Párizsban fölött tétovázik a kéz. Nem annyira attól tart, hogy cáfolni fogja a jövő, hanem inkább attól, hogy majd maga az író fog rácáfolni, mintegy példát adva a képességeitől telő még remekebb műre.

Persze a bírálók sora csak a legnagyobb elismeréssel írhat a Hunok Párizsban értékeiről. S méltán ünnepli Illyést Rónay György kritikája. (Magyarok, 1947. 63–66.) Mégis éppen Rónay György szavai erősítik a szándékot: el kell mondani, miért a tétovázás? Ne dicsérje a taps éppen a mű kétséges erényeit. Ne mutassa fel a remekmű kettős jegyeként azt, ami éppen problematikus benne: a regény stílusát és jellemzését.

A Hunok Párizsban Illyés Gyulának második regénye. Történetileg szinte folytatása a Kora tavasznak. Távolabb kerülve szociológiai leírásainak alaphelyétől, epikusabb annál. Első oldalai olyan szabályos regénybeli szcenírozást mutatnak, hogy Illyés gyanakvóbb olvasója is elhiszi: valóban regénnyel áll szemközt. Tovább olvasva ebben némileg csalódnia kell. Persze egy mű megítélésénél legkevésbé fontos a műfaji meghatározás, itt azonban mégis elkerülhetetlen. A könyv ugyanis pompás elindítás után, körülbelül az utolsó harmadáig, nem adja meg azt a mámoros belefeledkezdést az ábrázolt világba, amelyet az igazi nagyepika megadhat. Az olvasó, mintha szemüvege bepárásodott volna, a remek kezdés után jó ideig homályosan lát, hangulatából egyre-másra kizökken, s végül kénytelen észrevenni, hogy a regény élvezetében valami folyamatosan gátolja. Mi ez? Igen, elsősorban ez a stílus, melyről Rónay György máskülönben igen helyesen állítja, hogy szebbet nemigen írtak le magyar nyelven. IIlyés stílusa azonban bármilyen nagyigényű és vibrálóan szellemes, lényegében nehezen alkalmazkodik az elbeszéléshez. Mondatai, melyeken sorra érezni, hogy az író mindegyik előtt egyaránt átérezte a megfogalmazás félelmét és örömét – túlságosan személyiséghez kötöttek. Az író, éppen mert létrehozásuk közben kifejezőképességének csúcsait járja, erőművészként az ábrázolt világ és az olvasó közé lép, fitogtatva finoman poentírozó szellemességét. Ez a stílkacérság mely csupa sejtetés, célzás, elhallgatás, a regény mögül fölöslegesen varázsolja elő a ránk kacsintó írót, s ez keletkezteti azt az érzést, hogy a regénynek két főhőse van: a párizsi fiatal Illyés és mostani ábrázolója.

Ezt a zaklató kettőséget pedig az okozza, hogy Illyés regényének első két harmadát nem az epika hangján, hanem esszéstílusban írta meg. Ám, ami dísze az esszének, még nem bizonyos, hogy dísze az epikának is. Erről az esszéstílusról – mely Cs. Szabó László, Illés Endre, Németh László és persze Illyés Gyula közös műve –, a maga helyén csak a legnagyobb elismerés hangján lehet beszélni. Az esszéíró lélektani mechanizmusa azonban nemcsak tárgyában-szándékában különbözik a regényíróétól, hanem mondatalkotásában is. Az esszének – legalább is a modern magyar esszének – minden mondatmozaikja úgy szikrázik, mintha az egészet akarná tükrözni: komprimáltsága a lehető legnagyobb. Az időbe-sodró laza regénymondat sohasem ilyen villogó reflektorsorozat, hanem inkább állandó, egyenletes fényhullámzás. Legfőbb irányítója nem is a poentírozás, az élc, nem önmagában ragadja meg a lényeget, hanem inkább kollektív folyamatával. Illyés abban téved – ahogyan drámájában még inkább ünneprontóan derül ki ez a tévedés –, hogy ezt az esszéstílust minden műfajban alkalmazza. Holott mind a regénynek, mind a drámának nem az élére állított mondat a sajátos dísze, hanem az élére állított ábrázolás.

Hasonló szempontból lehetne bírálni a regény jellemzését. Illyés alakjait, különösen könyve elején esszészerűen ábrázolja. Ez az ábrázolás a mondatot tekintve bármennyire pregnáns, éppen szellemi díszessége miatt megjegyezhetetlen. Nyomtalan élcbuborékként pattan el az olvasóban. Mulatságos módon, rövid idézetben alig lehetne bizonyítani igazunkat, ahogy alig-alig lehet a stílusról mondottakat. A kiragadott példák ugyanis önmagukban plasztikus-elegáns esszémondatok, s idézetként felragyogva, keveset érzékeltetnek regénybeli szerepükről. A történet áramlásában azonban már ellenőrizhető kizökkentő hatásuk. Az epikában természetesen sokféleképpen lehet ábrázolni, egyféleképpen azonban bajosan: úgy, hogy az író, mint az esszében, elmondja alakja jellemét. Illyés otthonosabban mozog annál a regényírásban, hogy ebbe beleesnék de a Hunok Párizsban elején jellemzésének hitele gyakran függ még az olvasó fogékonyságától. Vas István helytelenítve írja egyik naplójegyzetében két fiatal szépprózaírónkról, hogy ők elvszerűen mindent szceníroznának. Le nem írnák például azt, hogy „Lajos buta”, hanem e helyett végigbeszéltetnének Lajossal egy egész vacsorát úgy, hogy a sajtnál már a legbutább olvasó is tudja: Lajos valóban buta. Illyés regénye meggyőző példa arra, hogy nem lehet ezt a módszert teljesen elutasítani. S hogy a jó regényíró kénytelen megbecsülni az epika sajátosan „konzervatív” szempontjait.

A Hunok Párizsban második felével maga Illyés felel ilyenképpen. Ez a regény ugyanis mind stílusában, mind ábrázolásában fokozatos átalakulást mutat. Körülbelül az Orosz Annával való erdei jelenettől kezdődőleg Illyés egyre gáncstalanabb regényszerű módszerrel kezeli nyelvét és anyagát. Nyomon lehet követni, hogyan alakul át vérbeli esszéíróból vérbeli regényíróvá. Nemcsak az Orosz Annával való további történetben, hanem az éjszakai részegség, a lázadó angyalok; vagy a Szemző Évával való jelenetben is. Ezekre valóban csak a dicséret ünnepi szavaival lehetne emlékezni. De mit tudunk majd mondani, marad-e még elegendő hiteles szavunk, ha majd előttünk fekszenek a regénybe érlelt történetek, amelyekre Illyés a könyv utolsó mondatában tesz ígéretet?

A Hunok Párizsban ezekre a regénytervekre tanulmány. A szó ne riasszon: mint akár Michelangelo agyagtanulmányain, rajta már a magát teljesen meglelt művész keze nyoma. Illyésről itt derült ki – annyi ellenkező feltevés után –, hogy nincsenek tehetségének korlátai. Érett tanulékonysággal lel otthont minden műfaj legmagasabb színvonalán. Úgy tűnik: a Hunok Párizsban Illyés művében nemcsak az eredmény – ez a pálya amúgy is gazdag eredményekben –, hanem olyan magaslat, amelyről a szépprózai remekművek felé minden irányban vezetnek utak.