Magyar tájak lovagja^*

Szabó Zoltán új könyve, a Szerelmes földrajz, minden gyanakvást meghazudtolóan valóban földrajz. Természetesen a szó kissé szokatlan értelmében az. A földről szól, amelyet a tudomány szakszerűen az élet alapjának és színterének nevez, de e könyvben a föld nem hegyvonulat, síkság, magasföld vagy dombos vidék, nem is talaj, amely magában hordja a létezést tápláló savakat, hanem táj, amelyen az élet és a lélek az uralkodó. Tisztult tájakról szól a Szerelmes földrajz, szavak ecsetjével, szonettek fegyelmében és rímek sugárzásában megörökített tájakról, hazai tájakról, amelyeknek végső hangulatát és jellegét költők és írók adták meg. Valójában az irodalomban élő tájaknak a földrajza a Szerelmes földrajz. Új műfaj, amelynek „körülbelül úgy van köze a geográfiához, mint a szerelemnek a biológiához”. Aki az anyagról akar megtudni valamit: forduljon a földrajzhoz. Aki a tájak lelkét akarja megismerni, forduljon az irodalomhoz – ez lehetne a mottója ennek az új műfajnak, amelynek értelmét és célját Szabó Zoltán ekként határozza meg: „Egy ország képe, mielőtt az irodalom tájainak, városainak és embereinek életét kifejezné, hasonlít a föld képéhez a felfedezések kora előtt. Csupa fehér folt. Az irodalom fölfedezi a tájakat és a városokat. A térképi kép megtelik a természet, az ember, a társadalom életével. Amíg ez meg nem történik, egy-egy tájról csak egyéni élmény lehetséges. A közösségi élményt, a nemzeti élményt a tájakról, országrészekről az irodalom teremti meg. Minél jobb, annál erősebben.”

A Szerelmes földrajz költők tájfestő mozaikköveiből ezt az irodalomban élő hazát építi meg. Az, amit Illyés a magasba vetít és az irodalomban képzel el csupán, a szavakban, „miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak”, e könyvben a tájba beleírva érzékelhetőbben és érzékletesebben áll elő. Valóságosabb haza ez, pedig hiánytalanul benne van az irodalmi is. És annál mennyivel gazdagabb. Gazdagságunkat csak e könyv olvasása közben ismeri meg az ember igazán. Mert a Szerelmes földrajz oldalain megmutatódik az ország tájainak sokféle szépsége, színeinek és ízeinek százféle gazdagsága. A haza megnagyobbodik e könyvben, nem úgy, hogy a területe gyarapszik, hanem úgy, hogy az olvasó szemében az értéke nő. A geográfiában, amelyet iskolás korunkban több-kevesebb szorgalommal tanultunk, csak az országot ismertük meg, termőerejét és bányakincseit, Szabó Zoltán megtanít a hazát ismerni vagy jobban mondva a tájban felismerni a hazát. Felismerni az igazi hazát, a szülőföldet, amely a táj és a tájban élő irodalom találkozásából állt elő, s amely szelíd dombjaival, lágy hajlataival, lassúdad folyóival és roppant síkjaival szinte független attól a hazától, amelynek határ, hatalom, állam és államforma a kellékei. E tájhazát senki fel nem darabolhatja, szeretetét el nem tilthatja, nincs köze hozzá „se érdeknek, se érdemnek, csak szeretetnek”. A hazának ez az értelme az – mondja Szabó Zoltán –, mely mindenkor távolmarad mindennemű imperializmustól és türelmetlenségtől. A Hargitától teljesen idegen lenne valami olyan becsvágy, melyet a Materhorn sértőnek tekinthetne. A tájak nem harcolnak, hanem teremnek, nem vetélkednek, hanem ihletnek; jó volna időnkint figyelni rájuk.

A Szerelmes földrajz ennek a türelemre, szeretetre, életörömre és az otthon megbecsülésére tanító tájhazának a képét rajzolja meg, s mint a fényképész előhívója, ennek a színeit és vonalait élesíti. Költőket és írókat sorakoztat fel, kiknek segítségével tudatosítja a magyar vidék külön színeit, a városok jellegét, a tájak változatlan mondanivalóját. Az egész magyar irodalmat segítségül hívja, hogy elénk tárhassa a haza kincseinek sokaságát. Munkájában az a hit vezeti, hogy „annak számára, aki jól ismeri Magyarország részeinek képét, tájainak gazdagságát, városainak jellegét, a hazai föld szebb lesz, tágasabb lesz, nagyobb lesz, tehát kedvesebb is lesz. Több féltés és több terv fog kapcsolódni ehhez a szóhoz: Magyarország”. Természetesen patrióta, a szó nemesebb értelmében patrióta hit ez. Hiszen az író a haza értékeinek megmutatásával egyre feltörhetetlenebb pecséttel, egyre elszakíthatatlanabbul akarja hozzáfűzni a tájhoz a tájban élőket. Az olvasóban az ösztönös szülőföldszeretetet élesztgeti, és megerősítve rásugározza az egész hazára. S valóban ez a Szabó Zoltán által megrajzolt haza olyan meghitt, olyan dédelgetni való, mint a szülőföld. S mint a szülőföldet, ezt a hazát is bárki lelkébe fogadhatja, szeretetével övezheti, terveivel gazdagíthatja. Ez a föld és ez a haza mindenkinek, aki a tájban él, egyaránt otthona, s mint jó anya egyik gyermekétől sem vonja meg szeretetét. Ha lesz idő, mikor a népek kiselejtezik majd szótáraikból az egymás ellen ingerlő fogalmakat, s ha megbecsülésben részesülnek majd, amelyek az egyetértést segítették, akkor ez a Szabó Zoltán által megrajzolt hazakép elsősorban számíthat a megbecsülésre. Hiszen ez a legnemesebb hazafisággal átitatott hazaszemlélet a legbékésebb.

Az irodalom ismerői tudták, hogy Pozsonytól Váradig, Máramarostól Szabadkáig, mindenütt Magyarországon, a tájak felett verssorok dallamában egy másik táj is él, és aki ezt is meglátja, az tisztább színeket, időtlenebb hangulatokat és jelentősebb szépségeket él át, mint a földre szegzett szemű utas. Sejtettük, hogy az országot végig lehet vándorolni otthon maradva, utazás nélkül, költők karján utazva, de nem hittük, hogy a valónak ez az „égi mása”, ez a költői Magyarország ilyen kincses, ilyen gazdag, ilyen festői. Nem gondoltunk arra, hogy nincsen hazánk külön a tájban és külön az irodalomban, s hogy a haza számunkra végzetesen a táj és a szellem együttesében válik valóvá.

A Szerelmes földrajz a táj és az irodalom szelíd egyesülésének tervszerű véghezvitele és befejezése. Honfoglalás, az irodalom honfoglalása a megénekelt tájban. Persze néhány esetben már nem is kellett birtokba vezetni a honfoglalót. A bókokkal elhalmozott tájak, mint szerelmes asszonyok, amúgy is költőiké voltak már. Az Alföldről már az iskolában megtanultuk, hogy Petőfié. De a többi magyar táj még nem volt véglegesen elkötelezve. Szabó Zoltán bevezeti költőinket az őket illető vidék birtokába, és aztán végigvezet az országon azt mutogatva, hogy mennyire megszépültek a tájak költőik bókjaitól. Először Petőfi birodalmában vagyunk az Alföldön, a Duna mentén, a Kiskunságban, aztán Kosztolányi földjére lépünk, a „feketeföldű és pirosború” Bácskába, majd egy percre átugrunk az Alföld peremére, a hevesi rónára, hol Kazinczy mellett megint Petőfi az úr, onnan elnézünk a Tisza forrásvidékére, melynek egykor egy önmaga ellen fordult lélek mondott borongó bókokat, hogy leutazhassunk végig a Tiszán Juhász Gyula igazi földjére, Szegedre. Így utazunk még Arany Biharjában, Krúdy földjén, Ady Körös menti Párizsában gőzvasútról piros postakocsira, gyorsszekérről gőzhajóra szállva, múltban és jelenben egyaránt kalandozva.

Az utazás közben az olvasónak nemcsak abban az édes örömben lehet része, hogy a könyv sodrában gyakorta megpihenhet egy-egy csodálatosan formált verssor határkövén vagy egy-egy szép strófa kilátójáról szemlélheti az alant fekvő vidéket, hanem abban is, hogy az egymást váltó kis fejezetekben sűrített élmények között haladhat. E könyv csupa élmény, csupa feszültség. Háromszáz év legjobb íróinak élményei szólnak a tájról, ötletesen meg-megszakítva Szabó Zoltán személyes élményeitől. Így, hol a kuruc haditapasztalat beszél a táj jóízű folyóiról, bujtató szittyósairól, táborhelynek való lapályairól, hol a szerző szól külvárosi gyerekkoráról, Nagyszalonta és Nagyvárad táji rajza között, egy geszti éjszakai borozásról. A műfaj és az élmény pergő váltakozása teszi könnyűvé és lebegővé a könyv nehezebb és iskolásabb mondanivalóit. Az olvasó szüntelenül valami finom ás könnyű mámorban él. Nemes borkóstoló ez, hol valaki oly tapasztalattal és szakértelemmel állította össze az aranyló óborok és a világosabban csillogó újabbak rendjét és mértékét, hogy bár sűrű egymásutánban váltják egymást a poharak, senki sem érezhet fáradtságot vagy fejfájós csömört. Mindez persze nemcsak a szerkesztés érdeme, mely ügyesen keveri a tájakat és az élményeket, hanem legalább annyira a stílusé is, Szabó Zoltán finom és árnyalt stílusáé, amely szeretettel mutogatja a magyar tájak szépségeit. E stíluson meglátszik, hogy valamikor költői gyakorlat nemesítette és edzette ilyen festőivé és dallamossá, ilyen költőivé. Ez teszi képessé a Szerelmes földrajz íróját arra, hogy versenyre kelve a magyar irodalom legjavával, költőink tájleírásai mellé odaillessze a maga tájképeit, s hogy oly hevülettel, tisztasággal, mélységgel, és nem utolsósorban oly szeretettel írjon a magyar tájakról, mint háromszáz év költői tették.

E tájleírások között a Szerelmes földrajz oldalain szinte akaratlanul kialakul egy sajátos Szabó Zoltán-i táj, melynek valódi dombjai és lágy hajlatai ott rejtőzködhetnek valahol a Dunántúlon vagy Nógrád enyhevonalú hegyei között. E táj enyhe és szelíd, „a fák az esti szélben gyermekkori altatódalokat muzsikálnak”, a lágy völgyekből dal száll, kóbor tavaszi illatok úsznak a légben. Békesség lengi körül az embereket és nyugalom a falvakat, mintha az itt élők megértették volna az egymással sohasem vetélkedő tájak tanítását és aszerint élnék életüket. Mintha e szelíd vidék szelíd embereket nevelt volna, mintha a termő vidék munkásembereket nevelt volna, mintha a szépségben gazdag vidék szépet-értőket nevelt volna. Eszményi föld és eszményi haza ez. De talán nem is oly távoli ez az eszmény. Hiszen elég egy kis szeretettel nézni a magyar tájakat és íme, hogy megszépülnek, elég egy kis meghitt megértéssel figyelni a vidékek lelkére és íme, milyen békés hazává szelídülnek. A Szerelmes földrajz e látásmód útjára segítő kalauz. Azok kezébe való, akikből korszerű irányzatok még nem törölték ki azt a képességet, hogy szeretettel nézzenek.