Angol tanú

Egy három évtizeddel ezelőtt megjelent angol könyvből fordítom az alábbiakat. A könyv legnagyobb részében Magyarországon játszódik, rólunk szól, méghozzá kritikus években, 1942 májusától 44 végéig. Fehér holló az ilyen könyv. Írója Ralph Brewster, címe: Wrong Passport (Rossz útlevél). Írójának harmadik, egyben utolsó könyve.

„A vonat lassan megindult, ki a pályaudvarról. Hátradőltem a kárpitozott sarokülésen, és mélyen beszívtam a nyitott ablakon beáramló alkonyi levegőt. Szemközt velem a detektív úgy bele volt temetkezve az újságjába, hogy megfordult a fejemben, kicsúszom a folyosóra, és leugrom, mielőtt a vonat felgyorsul. De úgy belefáradtam a folytonos tiltakozásba az egész napos szörnyű bánásmód alatt, hogy dühös sem voltam már, és belenyugodtam a helyzetbe. Megszokott, kellemes budapesti életemnek hát vége, új fejezet kezdődik, veszedelmes, de sokkal érdekesebb.

Így ültem és figyeltem, hogy rajzolódnak bele a külvárosi házak körvonalai egyre élesebben a mélyzöld égbe. Hamarosan éreztem a rétek és a nyári virágok szagát. Budapest eltűnt. Hajnalra elérjük a határvárost. Merőben új dolog volt számomra, hogy rendőri kísérettel kitoloncolnak. Igaz, végül is én választhattam meg, hogy melyik határon át, nem adtak a nácik vagy a fasiszták kezére. Ha el tudom intézni, hogy beengedjenek Szlovákiába, nincs okom félni, hiszen Szlovákia, Magyarország mellett, az egyetlen ország Közép-Európában, amely hivatalosan még nincs német uralom alatt. Szlovákiában voltak barátaim; egy festői öreg kastélyban éltek, ahova váratlanul bármikor betoppanhattam, tudtam, hogy szívesen látnak. Csaknem otthon voltam körükben, számos ízben élve már velük. Jól ismertem a kastély különös szobáit, a folyosókat, a különböző macskákat és a könyvtárat, amelyben annyi kísértethistóriát és bűnügyi történetet találtam, mint sehol másutt. Egyik télen három hetet töltöttem az öreg toronyszobában, a meleg kandalló és egy nagy zongora mellett, míg odakint óriás pelyhekben esett a hó, belepve a kertet… Szlovákiát eddig úgy ismertem, mint a sziklaormok és a meredek zöld hegyhátak országát. A szlovákok egyszerű, egészséges parasztok, míg a nemesség és a kulturált családok legnagyobb része magyar, s bár a trianoni szerződés óta szlovák állampolgárok, egymás közt magyarul beszélnek.

Kellemes lesz, gondoltam, Radványban újra találkozni a barátaimmal. A baj csak az, hogy nincs szlovák vízumom, és kétséges, hogy vízum nélkül beengednek-e. Igyekeztem nem gondolni rá; úgyis ez volt, ami egész nap dühített, és mégsem tudtam ellene tenni. Olasz útlevelem még érvényes volt; senki sem tudja, hogy amerikai születésű vagyok, a születési bizonyítványom ott lapul a táskám mélyén, belerejtve az asztrológiai papírjaim közé. De a budapesti rendőrtiszt, aki a kitoloncolásomat elrendelte, bár tudta, hogy a szlovák konzulátus csak a reggeli órákban van nyitva, délig erőszakkal a hivatalában tartott, megakadályozva, hogy vízumot szerezzek, s aztán nem volt hajlandó kényszerű utazásomat másnapra halasztani. Abszurd helyzetbe kerültem, amelybe bárki belekeveredhet, ha a háború alatt a Kontinensen él. Tény, hogy nevemre és származásomra tekintettel, csoda, hogy eddig nem kerültem hasonló bajba, bár az is igaz, hogy számos angol és amerikai állampolgár élt a háború alatt Magyarországon anélkül, hogy internálták volna.”

Ralph Brewster – átvéve tőle a szót – most azonban csakugyan bajba került. Szemrehányást is tett magának, hogy nem nézett bele idejében a horoszkópjába, hiszen „egyedül a csillagok állása tudja megjövendölni a veszélyt”, s ha tud róla, elkerülhette volna. Csakhogy mással volt elfoglalva. Mint írja, legjobb barátját, egy zsidó származású fiatalembert, behívták munkaszolgálatra, és az orosz frontra irányították aknát szedni. Az ő szerencsétlensége kötötte le, s nem gondolt arra, amit csak most, a vasúton ismert fel, nem számolt a dolgok sorozatosságával. Pedig egy asztrológusnak tudnia kell, így morfondírozott, hogy a szerencse vagy a szerencsétlenség nem jár magában, barátja baja nem egyedi eset. Új fejezet kezdődik most Közép-Európa történetében.

Vele másnap, barátja bevonulása után, csakugyan folytatódott a szerencsétlenségsorozat. Mitől sem tartva bement az idegeneket ellenőrző hatósághoz, a KEOKH-hoz, hogy tartózkodási engedélyét meghosszabbíttassa. Ott azon nyomban letartóztatták, és közölték vele, hogy még aznap átteszik valamelyik határon, melyiken, mindegy, van-e vízum, nincs-e, őket nem érdekli. Míg a detektívvel, nem kívánatos útitársával, Losonc felé vitte az éjszakai vonat (Losonc volt akkor a magyar határállomás), Brewsternek volt ideje számbavenni, hogy balsorsát mi okozhatta. Volt elég ok. Lehetett névtelen levél, hogy antináci. Lehetett olasz követségi titkos jelzés, hogy nem kívánatos személy. Féltékenységből fakadt külügyi bejelentés, hogy kémgyanús. Végül lehetett a német titkosszolgálat bosszúja is, mert ajánlatukat az együttműködésre határozottan megtagadta.

Hajnalban a detektív mindenesetre feltette Brewstert a határon átkelő kisvonatra, megvárta, míg a vonat a senki földjén Szlovákia felé felgyorsul, s feladatát, Brewster kitoloncolását elvégezve, visszautazott Budapestre.

Ez történt csütörtök reggel. Délután, postazárás előtt, Ralph az alábbi angol nyelvű levelet adta fel expressz ajánlva címemre:

„1942. május 28-án, csütörtökön este. Losonc, Vasúti Szálloda.

Mindenekelőtt köszönöm nagy kedvességedet, segítségedet bajomban. Csakhogy most is bajban vagyok. Azért írok neked olyan sebesen, ahogy csak bírok, mielőtt a posta bezár. Reggel áttettek a szlovák határon, és persze Tomašovcéban (ez most a határállomás) nem hagytak továbbmenni, mert nem volt szlovák vízumom. A kis vasúti állomáson egész nap izgatottan vártam, hogy végre feltűnjék Radvánszky bárónő. De nyilván nem kapta meg idejében a táviratomat, hogy odaérjen délután hatig. Hatkor a szlovák rendőrség visszaküldött Magyarországra. Szerencsére a magyar határrendőrség tisztjei megértőknek bizonyultak, megengedték, hogy a vasúti szállóba menjek, elküldjem neked az útlevelem, és megvárjam itt, míg te szlovák vízumot szerzel. Egész napon át töprengve a dolgaimon, arra a következtetésre jutottam, hogy az egyetlen értelmes dolog elküldeni neked az útlevelet és arra kérni téged, menj az Ibuszba, a Vigadó térre, keresd Brigitta kisasszonyt, aki tud mindent rólam, kérd meg őt, küldje át nyomban az Ibusz emberét a szlovák követségre vízumért… Ha a szlovák konzulátus azt mondja, az útlevél tele van, nincs hely benne vízumra, hát ez nevetséges. Meg kell győzni őket, hogy van hely, a dolog sürgős, nincs idő új útlevelet váltani.

Remélem, minden rendben lesz, Szlovákiában már könnyen tudok majd magyar vízumot szerezni, és visszatérhetek Budapestre. De ha a szlovák konzulátus erősködik, hogy az útlevélben nincs hely vízumra, és visszautasít (istenem, segíts meg!) akkor kétségbeejtő helyzetbe kerülök.

Ha megtagadnák a vízumot, akkor légy szíves, menj el szombat délután fél hatra Zeyk bárónéhoz (a cím a telefonkönyvben, valamilyen lépcső a Mária tér fölött), egy kis asztrológiai teaparty lesz nála: Zeyk és Bessenyei báróné, Sztáray Antal gróf és egy svájci fiatalember, Ben Brunnschweiler. Várnak engem, és meg lesznek lepve, hogy helyettem érkezel. Tárd fel helyzetemet, és magyarázd meg nekik, hogy mindenképpen magyar tartózkodási engedélyt kell kapnom, anélkül, hogy az olasz konzulátusra vagy követségre be kelljen tennem a lábam. Ha ugyanis hozzájuk fordulok, nagyon barátságtalanok lesznek, és biztos, hogy nem segítenek. Egyetlen lehetőséget kínálnak majd: térjek vissza Olaszországba. Ha hírt adok asztrológus barátaimnak, akkor összedugják fejüket, és ha akarnak, bizonyosan találnak valakit magas ismeretségi körükben (in the high society of Budapest), aki elég befolyásos a KEOKH-nál…

Ha semmi sem sikerül, add fel a következő német nyelvű táviratot anyámnak:

Brewster, 28380 Firenze

Ralphot ártatlanul letartóztatták, Olaszországba kell utaznia, ha a követség tartózkodási engedélyt nem igényel részére, Paolóval nyomban beszélni, kérje a minisztériumot, utasítsa táviratilag a konzulátust, újítsa meg az útlevelet Magyarországra és Szlovákiára, és kérjen tartózkodási engedélyt.”

Nem folytatom Ralph levelének idézését, mely még újabb s újabb emberek címeit tartalmazza, akik talán segíthetnek. Utóiratként ceruzával, de pirossal aláhúzva ez állt benne: „Remélem, hogy szombaton expressz ajánlva vissza tudod küldeni a szlovák vízumot tartalmazó útlevelet a vasúti szálloda címére. Kérlek, tégy a levélbe 20 pengőt.”

Ralph azt hitte, azon a narancshéjon csúszik el, hogy útlevele tele van. Mert bizony tele volt. Nem láttam még soha ilyen telepecsételt útlevelet, nemhogy egy féltenyérnyi, féloldalnyi, hanem néhány körömnyi hely is alig akadt benne. Néztem, forgattam, hol találok annyi üres teret, ami a szlovákoknak elég lehetne, amit erősködve felkínálhatnék nekik. Csakhogy sor sem került erre. A szlovák konzulátuson már ott volt az értesítés, hogy barátom csütörtök hajnalban megpróbált Szlovákiába vízum nélkül behatolni. Vízumról tárgyalni sem voltak hajlandók.

Elmentem tehát szombaton délután Zeyk bárónéhoz arra az asztrológiai teapartyra. Különös helyzet volt: asztrológia, arisztokraták. Bár mi tagadás, Ralphot egy hercegné révén ismertem meg. Elmondom, hogyan. Hagyjuk addig barátunkat Losoncon a vasúti szállóban, iratok nélkül, új rendőri beavatkozástól tartva, kétség s remény között.

A hercegné nem akármilyen hercegné volt, hanem Károlyi Mihály sógornője: Odescalchiné gróf Andrássy Klára. Elegáns, okos asszony, ha talán nem is annyira dekoratív, mint testvérnénje, Károlyi Mihályné, aki túl a hatvanon, amikor a párizsi magyar követségen megismertem, még mindig szép volt. De családi hagyományként őt is fűthették politikai ambíciók; vagy a humanitás és a nemzeti aggodalom késztették azokban a kritikus években cselekvésre. Nem tudom, hogyan került a Márciusi Front egyik hívével és az írók buzgó szervezőjével, Borbély Mihállyal kapcsolatba, de az ő révén 39 végétől vagy 40 elejétől rendszeresen összejöttek szalonjában radikális írók, újságírók és a népi írók balszárnyának képviselői. Az Andrássy-palotában a budai Duna-parton, mindjárt a Lánchídnál. Ott, ahol valaha idős Andrássy Gyula miniszterelnök és ifjabb Andrássy Gyula közös külügyminiszter élt. Szokatlan hely egy leendő ellenállási góc számára. Inas nyitott kaput, bordó szőnyeg borította a lépcsőt fel az emeletre, a lépcsőfordulóban reneszánsz festmények, keretbe rejtett diszkrét megvilágításban, odafent Dunára néző freskós, kandallós, pazar fogadóterem. A kandalló előtt roppant jegesmedvebőr, meghagyott, busa fejével a tűz felé. (Rá lehetett ülni, akár egy puffra – a társaság Benjáminjaként kedvenc helyem lett.) Mint egy múzeum, olyan volt ez a palota – csakhogy akkoriban a kastélyok, paloták még nem lettek világszerte múzeumokká. Károlyiék éltek benne. Elképzelem, bár el sem lehet képzelni, mit érezhetett Veres Péter a bordó szőnyegen felfelé haladva, s mit a magyar paraszti nyomor feltárói, Kovács Imre, Darvas, Erdei vagy Szabó Zoltán. Bár ez a kontraszthatás Bibó Istvánnak, Kereszturynak, Boldizsár Ivánnak vagy a sok helyen megforduló újságíróknak (Katona Jenő, Markos György, Káldor György) sem lehetett csekélység.

Andrássy Klára, mint mondottam, havonta látta vendégül ezt a társaságot, melynek nyilvánvalóan voltak szellemi-politikai céljai, adott célok az adott keretek között, de főként jövőt érintők, ha a háború végén bekövetkezik a történelmi lehetőségeket rejtő, remélt politikai változás. A grófnőnek is voltak velünk céljai. Úgy képzelem – s erre a Károlyi Mihály-sógorság volt a garancia –, rokon célok. De volt a rokon céloknak beszédesebb garanciája is: Klára, barátnőjével, gróf Szapáry Erzsébettel együtt a lengyel menekülteknek hathatós pártfogója volt; Szapáry Erzsébet ezen felül is megtette a magáét az üldözöttekért. Andrássy Klára halála után (Klára az erőszakos német átvonuláskor kimenekült az országból, és Raguzában 1941 áprilisában német repülőtámadás áldozata lett), amikor a magyar belügyi hatóság összeszedette s a keleti határon a németeknek átadta a Felvidékről bemenekült zsidókat, s a vidéki csendőrség nem egy magyar állampolgárt is (papírjaikat eltépve) halálmenetükbe sorolt, Szapáry Erzsébet a határra utazott, odaült az iratokat ellenőrző tisztviselők mellé, és egy sereg embert a deportálásból kiszabadított. Hogy erre az embermentésre kért-e, kapott-e felhatalmazást a kormányzótól, vagy társadalmi presztízse találékony bevetésével érte-e el, nem tudom. A kitoloncolás szörnyű akciójának mindenesetre véletlenül tanúja voltam Körösmezőn, és az ő jelenlétéről tudok.

Andrássy Klára az antinácizmusban csúcsosodó közös célok érdekében, a remélt változás irányában mindenesetre tett egy fontos lépést. Összehozta társaságunkat az angol követtel. Estélyt adott, amellyel az angol nagyköveten túl ott volt csaknem a teljes angol kolónia, jónéhány korombeli vagy alig idősebb fiatalember is (1940 végét vagy 41 elejét írtuk, túl voltunk a Hitler–Sztálin-szövetségen, Lengyelország felosztásán, Hollandia, Belgium, Dánia lerohanásán, Franciaország összeomlásán, az európai hatalmak közül egyedül Anglia állt harcban a németekkel.) A beszélgetés, a kontaktusfelvétel azonban rosszul ment – nyelvi okokból. A háziasszony és barátnője buzgón tolmácsolt ugyan, de nem győzött eleget tolmácsolni. (Legföljebb ketten-hárman tudtak még körünkből angolul.) Viszont sokan voltunk, különbeszélgetéseket kellett volna még kezdeményezni, de iskolai nyelvismeretek alapján ilyesmibe belefogni istenkísértés. Még nagyobb nyelvtudással is az, később hányszor, de hányszor kellett megtapasztalnom. Elszégyelltem magam; a parasztságból kinőtt írók persze hogy nem tudhatnak nyelveket. De miféle képtelenség az, hogy előnyösebb helyzetben felnőve, egyetemet végezve, rendesen mi sem tudunk. Megkértem Andrássy Klárát, nem szerezne-e a fiatalok közül valakit, aki nyelvórákat adna. Öt perc múlva visszajött egy angol fiatalemberrel. Nem Ralph Brewster volt, a vele való megismerkedésem bár ezen az estélyen alapult, azt egy közeli történelmi forduló hozta meg.

A forduló Jugoszlávia német lerohanása volt. Hitler erőszakkal átvonult Magyarországon; Teleki Pál, a magyar miniszterelnök, tudjuk, akkor lett öngyilkos. Az itt tartózkodó angoloknak, ha nem voltak diplomaták, menekülniük kellett; ahogy az utolsó pillanatban kimenekült, Angliát véve célba, Andrássy Klára is. Annak az angol fiatalembernek is, aki az estély után néhány órát adva elkezdett tanítani engem, mennie kellett. A megbeszélt időben, helyzetét nem gondolva végig, én persze vártam. Ám az ajtóban, melyet a csöngetésre kinyitottam, más állt. Egy másik angol – legalábbis a beszédje után ítélve. Nagydarab, megnyerő külsejű ember, nálam jó tíz évvel idősebb. Csupa zavar meg mosoly is, némi bizonytalankodás; az a jellegzetes angol entellektüel-félszegség. Azzal mondja, még az ajtóban, hogy ő jött a barátja helyett, akinek váratlanul el kellett utaznia, és hogy elfogadnám-e angol óraadómnak. Ralph Brewster volt. Hamarosan tisztázódott, hogy ő miért nem kényszerült elmenni. Ralph olasz állampolgár. S nem akárki, egy Barberini hercegnő az anyja.

Szombat délután van. Ralph csütörtök este óta Losoncon várakozik a vasúti szállóban. Én bejelentem magam a Várban, a kis palotában Zeyk bárónénál. A társaság csakugyan meglepődik, Ralph sorsát részvéttel hallgatja. Kihez forduljanak, ki segíthetne? A KEOKH-vezető Siménfalvy miniszteri tanácsos neve – régi vágású, korrekt ember –, kit levelében Ralph is emlegetett, többször felmerült. A társaság részvevő szörnyülködését azonban hamarosan felváltotta az asztrológuskíváncsiság: mit várhat Ralph, mit mondanak a csillagok? Előkerítették a horoszkópját, s belemerültek az elemzésbe. Milyen szörnyen veszélyes, hogy a Szaturnusz és az Uránusz éppen most vonul át az ascendensével szembeni hetedik házon. Vagy ezt a veszélyt semlegesíti a Kos?

Szalonvitájukat nem vártam végig. Rohantam a postára Ralph pillanatnyilag semmire sem jó útlevelével. Hogy aztán Losoncon mi történt? Könyvében barátom így számol be róla:

„Három napot töltöttem Losoncon… A negyedik napon, ahogy végigmentem a forró, poros főutcán, belebotlottam a két útlevélvizsgáló tisztbe.

– Micsoda? Maga itt van? – kiáltott fel az egyik németül. – Ember, értse meg, tűnjön el innen, de nyomban! Maga hivatalosan nem létezik. Nincs Magyarországon! Elhagyta az országot!

Igyekeztem megmagyarázni, hogy az útlevelemre vártam, s megkérdeztem, hogy mit csináljak.

– Az a maga dolga – felelték. – De tűnjön el. Nem érti? Tűnjön el!

Szaladtam a szállodába, összekaptam a holmimat, és a legközelebbi vonattal visszautaztam Budapestre.”

Bujkálni nem egyszerű. Lakás és iratok nélkül pláne nem. A történelemben sokat emlegetett illegalitás sok feltételtől függ. A háború utolsó évében, a menekültekkel teli Budapest zűrzavarában, még a nyilas terror idején is valamiképpen lehetségessé vált. Megigazított bejelentő, no meg gonddal kitöltött hamis papírok azért kellettek hozzá. Meg még valami: a közvetlen életveszély vállalása. No de bujkálni a háború harmadik évében egy magyarul sem tudó idegennek? Igaz, Ralphnak ott lapult a zsebében még ugyan érvényes, csak éppen tele olasz útlevele. (Baráti ország, tengelyhatalom!) Nyilas járőr 1942-ben még nem igazoltatott, mint 44-ben, de minden rendőr, s ami nagyobb baj volt, minden házmester tudta, hogy az útlevélhez tartózkodási engedély is kell. Ralp mégis hónapokig élt így, hónapokig lakás és bejelentés nélkül.

Ebből a külföldieknek ritkán adódó nézőpontból ismerte meg viszonyainkat.

A balsors tanít emberismeretre. Úgy cseng ez, mint egy latin közmondás, és sajna, éppolyan igaz. Ralph származásánál, körülményeinél fogva inkább az élet fényesebb oldalát ismerhette, s családi hagyományból úgy utazott Európa államaiban, mint aki mindenütt otthon van. Már az iskoláit is felváltva, hol Angliában, hol Olaszországban végezte. Egyetemeit Cambridge-ben, Kölnben, Göttingenben és Berlinben. Mi mindenbe bele nem kezdett közben? Előbb zenével foglalkozott (mindig is zeneművésznek készült), majd fotózással, filmmel, az volt akkor az új művészet. Görögországba már filmezni ment, itt aztán beleszeretett az archeológiába. A görög múlt és a görög szépség megszállottjaként két könyvet is írt, az elsőt a kapu nélküli athosi rendházról (6000 Beards of Athos), a másodikat Krétáról (The Island of Zeus). Ahogy az olasz fasizmus egyre harciasabbá lett, anyjával és családtagjaival át is telepedett Görögországba. De Olaszország 1940-ben belépett a háborúba, és a fasiszta csapatok elözönlötték Görögországot. Ralph kimenekült Magyarországra. De a magyar menedékből csapda lett. Ő nem mehetett, mint a többi angol, Angliába vagy bárhová a Szövetségesekhez, mert olaszként internálták volna. Tőlünk kimozdulnia (az egy Szlovákia kivételével) lehetetlen volt.

De a papírok nélküli életben, az üldözöttségben igazán nem volt gyakorlata. Idegen világ a pénztelenség és a bizonytalanság ennek a szerencsés csillagok alatt született világvándornak. A szükséges tudnivalókat, méghozzá egyetemi szinten, most kénytelen elsajátítani. Leszáll hát a Keleti pályaudvaron a Losoncról jött vonatról, s tele szorongással fölmegy a munkaszolgálatra behívott barátja bátyjához, Ungár Györgyhöz. Az éppen zongorázik, gyakorol egy kezdők számára írt fúgát, mert 23 évesen (1942-ben!) elhatározza, hogy zongoraművész lesz.

– Jó, hogy jössz – mondja Ungár –, játszd el nekem Bach C-dúr toccata és fúgáját. Éppen arra vágyom.

E fogadtatás ellenére realitásérzéke az első vizsgát megállja. „Természetesen – írja – nem várhattam el Ungáréktól, hogy éjszakára befogadjanak. Bár a zsidók deportálása még nem kezdődött el Magyarországon, helyzetük roppant veszélyes volt. Budapesten minden bérháznak volt úgynevezett házmestere, akinek feladata volt utánanézni annak, hogy minden lakó bejelentkezzék a helyi rendőrőrszobán. A házkapuhoz csak neki volt kulcsa, s az ő dolga volt, hogy este tíz és reggel hat között némi pénzért nyissa és csukja a kaput. Általában a budapesti ember kínos viszonyban volt a házmesterével, s megpróbálta borravalóval a jóindulatát megnyerni, lévén a legtöbb házmester a rendőrség besúgója. Tudtam, nem bízhatom meg egyetlenegyben sem, s amíg csak rejtőznöm kell, ők a legveszedelmesebb ellenségeim.”

Ám a realitásérzék második vizsgáján, még ugyanaznap este, puszta véletlen, hogy átcsúszik. Ungáréktól Sztáray Antalhoz megy, s a gróf nagyúri biztonságérzettel (és nemtörődömséggel) meghívja vacsorára törzshelyére, a Carltonba, a Duna-korzóra. Ralph ijedt szabadkozására könnyedén veti oda: – Más detektívek szaglásznak arra, mint akik letartóztattak.

Végigsétálnak hát a főútvonalakon a Rökk Szilárd utcától a korzóig. Igen, csakhogy a gróf magas, vékony alakjával, hullámos ezüsthajával, napbarnította arcával (legfőbb tevékenysége volt a napimádás) nem volt éppen mindennapi jelenség. A korzón pedig, kedvenc társasági sétahelyén, éppen ismert jelenség volt.

„Nyugtalanul mentem vele – így szólt erről Ralph beszámolója – végig a Rákóczi úton a Duna felé, álcázásul napszemüvegben. Az utca tele volt normális, vidám arcú emberekkel. Semmi sem mutatta, hogy háború van. Budapestnek békeatmoszférája volt. Boldognak látszott mindenki. Egyedül engem gyötört az a képzet, hogy mindegyik szembejövő: detektív, aki látásból ismer. Fél arcomat hát zsebkendőmbe temettem, mintha meg volnék fázva, és az orromat készülnék kifújni. Reméltem, hogy hamarosan besötétedik. De a nap éppen csak alászállott, és amikor elértük a Dunát, a budai dombokon a házak ragyogtak a késői fényben, a nyári nap legszebb pillanata volt ez. Szorongásom ellenére nem tudtam elfojtani az érzést, milyen gyönyörű a Duna Budapesten. A világ egyetlen városában sem fejeződik ki a hatalmas folyó méltósága úgy, mint itt. Órákig el tudtam nézni, hogy úsztatnak a kis gőzhajók és az uszályok a nagy hidak alatt. Az ember érezte, ez a legnagyobb élő artériája Európának, csaknem egy tucat országot köt össze a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között. Budapest, a középen, olyan volt, mint ennek az artériának a szíve.

Egyetlen közép- vagy észak-európai városnak sem volt ilyen szép fekvése, és egyetlen folyó menti város, bárhol a világon, nem kínált az építészeknek ilyen nagyszerű lehetőséget. Sajnos a lehetőségekkel nem éltek, mivel a várost az építészettörténet legrosszabb időszakában építették vagy építették újjá, a tizenkilencedik század végén. Egyedül a budai vár volt hangulatos, régi negyed, kis barokk és empire palotáival. És lent, a Duna mindkét partján szétszórtan állt néhány barokk templom. De kevés. Különös, hogy Budapest olyan lenyűgöző város volt annak ellenére, hogy alig voltak szép épületei. Hatásosak voltak messziről. Közelről kiábrándítók.”

A bőséges és finom vacsora a gróffal (mint megjegyzi, nem a kiskocsmák magyaros főztjét volt kénytelen enni), az előkelő környezet, a megszokott csevegés közös hobbijukról, az asztrológiáról, eltompítják Ralph veszélyérzetét. Sztáray felajánlja, hogy néhány napot vagy egy hetet töltsön a lakásában – ő reggel úgyis elutazik hosszabb időre szlovákiai birtokára. Ralph zsebébe vándorol tehát Sztáray kapukulcsa, pillanatnyilag aranyat ér.

Egyedül maradva, a bujkáló vándor sorra veszi, hogy kire számíthat a barátai meg ismerősei tágas köréből. A tágas kör végletes. Legitimista katolikus püspöktől, görög keleti püspöki helynöktől az India-kutató Baktay Ervin professzorig, Rácz Aladár cimbalomművészig terjed. Van köztük hírszerzőnek tetsző német operarendező vagy olyan Afrika-kutató geológus, aki Wehrmacht-őrnagyként most Rommel tanácsadója. Két éve élve Magyarországon, a felső körök zenei vagy asztrológus sznobjait Brewster eléggé ismeri. A barátok belső köre más; fiatalabb zenészek, irodalmárok, társadalmi súly nélkül, egy részük, mint Ungár György, kétséges, fenyegetett helyzetben.

Annyi egészséges józanság maradt azért Ralphban a Carlton-vacsora után is, hogy a kapcsolatfelvételben nem használja Sztáraynak keze ügyébe eső telefonját, mert lehallgathatják. S másnap a Margit körúti fogházzal szemben ebédelve, megjegyzi: „Ez volt az a hely, ahova a politikai foglyokat bezárják, és ha egyszer oda kerültél, kevés esélyed volt arra, hogy élve kikerülj. Később úgy beszéltek róla, mint Dachauról és Bergen-Belsenről. Összerázkódva realizáltam helyzetem veszélyeit. A mostani kitoloncolásom után, ha újra megfog a rendőrség, bizonyára ide juttat.”

Végül is Sztáray húga sodorja veszélybe. Magas beosztású vöröskeresztes hölgy volt az orosz fronton, váratlanul megérkezett Kijevből, temérdek csomaggal. Volt ott minden, amit csak a hölgy a szétdúlt Ukrajnában meg tudott kaparintani. Ikonok, régi cserépedények, orosz miniatúrával díszített fekete lakkdobozkák, ilyen-olyan csecsebecsék. Másnap este a hölgy kezébe nyom barátunknak egy névjegyet.

– A golfklubban találkoztam ezzel az úrral – mondja könnyedén –, egy jó ismerősömnek a cimborája. Keresse fel, említettem neki a nehézségeit. Akkor adta a névjegyét.

Ralphfal megfordult a világ. Az olasz konzul neve állt a kártyán. Hogy adhatta ki őt a grófnő egy fasiszta tisztviselőnek? Vagy talán maga is nácibarát? – A konzultól valahogy megszabadult, de a Rökk Szilárd utcában nem aludhat többet. A grófnő szerint egy detektív külsejű ember már kereste is.

Igen, de hol aludjon? Hányatott időszak következik, melyben a felső körök segítőkészsége csak hellyel-közzel állja ki a próbát. Az asztrológus teaparty tagja, a svájci gyáros, egy pompás vacsora után ilyen érveléssel tagadja meg vendégétől a szállást:

– Hogy itt aludjon? Sajnálom, lehetetlen. A feleségem nem szeretné. Tudja, ha nem lennénk idegenek, nem törődnék vele. De így nem reszkírozhatom meg. Honnan tudjam, hogy maga nem kém?

– De hát egy asztrológus, ismerve horoszkópomat – kérdezi Ralph –, hogy feltételezhet ilyesmit? Tudnia kell, hogy ez az elöl álló Jupiter teljességgel kizárja azt, hogy kém lehessek. Mit jelent, milyen tulajdonságokat ez a Jupiter-állás? Egyenességet, igazmondást, őszinteséget, lojalitást és így tovább! És vegye figyelembe a Merkúrom helyzetét! Miért foglalkozik valaki asztrológiával, ha azt sem képes megállapítani, hogy valaki lehet-e kém vagy sem?

– Nos – mondja erre a házigazda –, úgy tűnik nekem, hogy a horoszkópja szerint könnyen lehet kém. A Nap állása a Halakban! Gyanús! Felette gyanús!

Azt hittem, megfojtom, jegyzi meg magában Ralph. – És milyen kém vagyok? – kérdezi indulattal. – Könyörgök, angol, amerikai, német, orosz vagy olasz?

– Természetesen angol-amerikai. Különben nem mondtam, hogy kém, csupán, hogy lehet az.

– Jó, de… de akkor mit mondjak én az ön horoszkópja Neptunjáról? A csalás és becsapás csillagképéről? Jobb, ha ön teljességgel felhagy az asztrológiával.

Az ilyen jelenet azonban ritka. Az emberek anélkül, hogy nagyobb ügyet csinálnának belőle, egy-két éjszakára rendszerint befogadják. Néha idegenek is, előzőleg alig ismertek. Érezhető az üldözöttet segítő szolidaritás, ha nem is azonos indítékból. Befogadja egy pszichológusnő a Mészáros utcában, aki Szondy Lipót híve, és tesztet készít róla, három éjszakát tölt a cisztercita rendházban Zádor atya cellájában (a misztikusok iránti vonzalom), megalszik a cimbalomművész Rácz Aladárnál (zenei kapcsolat), Halmi Bélánál, a fényképésznél (fotózás). Éri meglepetés is: egy félolasz idős hölgy, Ghita Gigli beszervezi egy éjszakára egy sohasem látott festőhöz, s ott aztán úgy ébred, hogy egy durván felvázolt óriás Hitler-kép néz vele szemközt.

Különben az életmódja kezd kiegyensúlyozódni, már amennyire kiegyensúlyozódhat. Napközben folytatja az angol óraadást, szabad idejét pedig a Király fürdőben tölti. A holmija, amit az albérletből kimentettünk, a szüleim lakásán van, az ebédlőben a zongora alatt. Ide jár tisztát váltani. Éppen ezért, óvatosságból, itt sosem kér éjszakai szállást. S mert az elmúlt két év alatt az utcán, az eszpresszókban vagy utazás közben sosem igazoltatták, nekibátorodik, s vonatra ülve felkeresi kastélyában a szombathelyi püspököt, akinek korábban már volt vendége. Persze érkezése nem olyan most, mint egykor, amikor a püspök sofőrje fekete Rolls-Royce autóval várta a szombathelyi állomáson, s vitte ismeretlen falvak között a vidéki kúriáig. Most egy sosem hallott, magányos állomáson leszállva, kérdezősködve és gyalogosan bóklászva éri el úti célját. De a püspök, Habsburg Ottó volt nevelője, feudális nagyúr, a magyar legitimisták egyik vezéralakja (tehát hajlíthatatlan antináci) szívesen fogadja. Újra az a környezet veszi körül, vagy hozzá hasonló, amely anyai családja révén ismerős. Egy anakronisztikus udvartartás, válogatott, pazar berendezés hátterével.

Hogy mi erről az életmódról barátunknak a véleménye? Két-három citátumából világos, ha a vélemény globális is. „Magyarország a legutolsó feudális állam Európában. Ugyanolyan az uralkodó magatartás, mint a középkori Angliában. Egészen az utóbbi időkig a magyar úriember méltatlannak tartotta, hogy foglalkozást válasszon, elmenjen bírónak, vagy köze legyen a színházhoz… Nincs még egy ország Európában, hol a rangok annyit jelentenének; a lakosságot két nagy csoportra lehet osztani: méltóságos urakra és azokra, akik nem méltóságos urak.” Stb. Ralph nem az arisztokrata, hanem a kóbor művész, entellektüel szemével nézte a világot.

De a Nap távolodik, őszre a szerencséje alábbhagy. Budapesten kezd kikopni az egy-egy éjszakára befogadókból. Egyre gyakrabban kénytelen kint aludni a szabadban, a budai hegyoldalakon. Egyre gyakrabban ébred arra, hogy eső mossa az arcát. És az októberi éjszakák már hidegek.

Ghita Gigli, legfőbb pártfogója, a már emlegetett bolondos öreg hölgy, hall valamit Cavalier Józsefről, a városszerte ismert emberbarátról, aki önzetlen felkarolója az üldözötteknek. Elküldi hát barátunkat Cavalierhez, minden ajánlás, ismeretség nélkül. És Cavalier Brewster történetét gondosan végighallgatva, tartózkodási engedélye érdekében csakugyan közbe akar lépni. Azt mondja neki: legyen néhány napig még nagyon óvatos, hogy el ne fogják, mert az mindent elrontana. Ő addig intézkedik. Jöjjön el újra a Múzeum körúti irodájába úgy tíz nap múlva.

Ralph úgy érzi, hogy ez a Jupiter-ember – így osztályozza Cavaliert – csakugyan megmenti.

Ám a rákövetkező hét péntekje – nem tudom, Ralph tartott-e a naptól – neki fekete péntekje lett.

Feljött a szüleim lakására, s mert csak apám volt otthon, akivel nem szokott ügyeiről beszélni, beült a szobámba, hogy megvárjon. Akkoriban töltöttem a katonaságnál az újoncidőmet, ritkábban találkoztunk. De a holmijáért rendszeresen odajárt, sőt a címünket is meg-megadta, mert olykor üzenetek érkeztek számára. Az alkalmazottunk persze ismerte.

Amint ott ült a szobámban, egyszerre csak beszaladt hozzá a lány:

– Két úr keresi! – Mögötte már ott a két úr, a két detektív.

Ralph így írja meg a történteket:

„Párducként rám vetették magukat, kétségbeesetten próbáltam lerázni őket, s míg birkóztunk, egyre azt hajtogatták: Jöjjön velünk, ne csináljon botrányt!”

A lökdösődésnek, dulakodásnak, legalábbis Ralph részéről, volt azért értelme. A lány szerint Brewster egy jobb egyenessel odavágta az egyik detektívet a másikhoz, s a pillanatot kihasználva feltépte a szobaajtót.

A másik szobában apám fülhallgatóval a fején éppen az angol híreket hallgatta. A zajra felugrott. Ralph beleordította az arcába:

– Hívják fel Madame Giglit a Gellért Hotelban. Madame Gigli, mint az énekes Gigli!

Ütlegelve, lökdösve, kitaszították az előszobába. Ott még külön birkóznia kellett, hogy a kabátját felvehesse.

Erre lefogták, megbilincselték.

Így vitték megbilincselve és kétfelől belékarolva végig a Ferenc József rakparton (Belgrád rakpart) a Fővám térre (Dimitrov tér), pontosan az elé az épület elé, ahol tavasszal letartóztatták. De nem a KEOKH-hoz vitték, hanem villamosra szállva, egyenesen a toloncházba.

Megbilincselt ember a tele villamoson, 1942 őszén még szokatlan dolog volt. Az erőszak még akkor szemérmesebben dolgozott. Brewstert és a detektíveket megrökönyödött pillantások méregették.

– A disznó – mondja az egyik detektív félhangon, a brutálisabb. – Nem akart Mussoliniért harcolni. Most majd megtudja, mi a kötelesség! S azt is, mi a háborús dezertőrök sorsa. Azt hitte – emel a hangján a villamos-színpadon –, hogy átejthet bennünket, és kiügyeskedi magát a háborúból. Majd egy hete járkálunk utána, de most a kezünkben van.

A toloncházban bevágják egy tele cellába, tolvajok, csavargók közé. Szólni senkihez sem tud, a beszédet nem érti, még a magyarul kisilabizált nevét is meg kell szoknia.

Két dolog foglalkoztatja. Megértette-e apám a nevet? Értesítik Ghita Giglit? Ha nem, akkor senki sem tudja, hol van, mi történik vele, akkor nyom nélkül eltüntették. A másik, hogy vajon ki jelentette fel? Mert valakinek, aki a címünkről tudott, fel kellett jelentenie.

Minden bizonytalan. Egy vigasztalja csak, hogy nem a Margit körútra került, innen azért még ki lehet szabadulni.

A második nap elővezetik az irodára. Cavalier József várja ott. Sajnálkozik a történteken, vigasztalja, de most már korántsem biztos, hogy a terve sikerült-e. Mindenesetre elintézi, hogy jobb részre, más cellába kerüljön, összeismerteti az irodással, aki szintén elítélt és pártfogoltja.

– A fogházigazgató megígérte – mondja –, hogy néhány napig nem osztja be a deportáltak csoportjába. Mindennek el kell közben dőlnie.

Három nap múlva az irodás, kivel a folyosón beszélni tud, közli, hogy rajta van a deportáltak listáján. Valószínűleg a horvátoknak adják át, mert a németek nem engedik, hogy rajtuk keresztül, rendőri kísérettel Olaszországba szállítsák. Ő mindenesetre a ma készült listából „kifelejtette”. Nagy hírt suttog még el, az El Alamein-i csata hírét, a casablancai szövetséges partraszállást. Estére már mindenki tudja, a rabok lázasan tárgyalják, a háború történetének fordulópontja ez.

Másnap közlik vele, hogy készüljön fel a kitoloncolásra, szedje össze minden holmiját. Mellé adnak egy detektívet, taxiba ülnek, kiszedik a zongoránk alól a csomagjait, elbúcsúzik anyámtól (ő van otthon egyedül), el a Gellértben Ghita Giglitől, s megy a bizonytalan, kilátástalan sors elé.

Visszatérve, a toloncház irodáján már várja a valószínűtlen fordulat. Miniszteri utasítás jött ügyében. Ugyanazon a hangon, mint a kitoloncolást, közlik vele, hogy szabad. A magyar tartózkodási engedélyt majd vegye át a KEOKH-nál.

Szabad, és jogosan él Magyarországon!

Ilyen szűk pillanatok az élet döntő pillanatai.

(Hogy Cavaliernek, aki egyik legderekabb magyar embermentője a kornak, mit kellett Brewsterért ügyeskednie, az más kérdés. Egész „bűnszövetkezetet” kellett létrehoznia. Emberek reszkírozták a bőrüket az általuk sosem látott, sosem ismert angol bujdoklóért. Többek között az Aquincumi Múzeum igazgatója igazolta, hogy Brewster az alkalmazásában áll mint archeológiai kiadványainak fordítója. A belügyminiszter vagy magas rangú beosztottja csak ezen az alapon írhatta alá a korlátlan időre szóló tartózkodási engedélyt, amit, hogy semmi átejtés ne történhessen, barátunk Cavalier titkárnőjének kíséretében vesz át.)

Mit tesz most? Szállodába megy, szobát vesz ki, megfürdik. Hat hónapi bujkálás után, melyet a magyar társadalom antifasiszta érzülete tett lehetővé, van hozzá joga.

Gyakori a zeneművek zárásában egyre erősödő crescendo után egy befejező fortisszimó. Minden kürt, dob, cintányér beleadja teljes hangerejét. Aztán csend. Majd jön egy még végletesebb, még hangosabb fortisszimó. Csak egy pillanatra. Ez az igazi vég.

Ezt a végletes, dupla végakkordját mondom még el Ralph Brewster háborús történetének.

Nem részletezem a különböző állomásait, a feszült és szintúgy képtelen kalandok sorát. Regisztrálom a puszta tényeket. 1942 novemberében hagytuk el barátunkat, most 45 áprilisa van. 44 végén a magyar menekültekkel belopakodik a hitleri Németországba. Grazban a betelt helyett (zenei összeköttetés révén) új olasz útlevelet szerez. 45 január végén átcsúszik a Brenneren a németek által megszállt Olaszországba. (Svájcba menni tanácsosabb volna, de nem lehet.) Eljut Milánóba, ott látja április végén a Piazza Loretón lábtól felakasztva Mussolinit, személyes szenvedéseinek (és annyi más halálának) az okozóját. (Hány fénykép, hány újság, hány plakát vágta a világ szemébe most lila arcának egykor kemény vonalú képét!)

Útnak indul hát haza, Firenze felé. Értsd, stoppolja a teherautókat. Vonat nincs. Megy a dolog simán. De ahogy az út lefelé ereszkedik az Appenninekből az Arno mentén, egy csoport elvadult külsejű ember fogja körül a teherautót. A sofőr fékez. Majd megijedve, hogy közönséges rablók, hirtelen mégis gázt ad. Ralph a rakodó hátsó falának tetején ül. Megbillen, kizuhan, a teherautó összes csomagjával együtt elrobog. Golyók kísérik útján.

Futva menekülne, de elfogják. Pénzét elveszik, útlevelét vizsgálják. Neve az olaszoknak idegen, útlevele vadonatúj, északról jön a fasiszta Milánóból, az olaszt akcentussal beszéli: mi más lehet, fasiszta kém. A partizánok nem tréfálnak. Kezét hátrakötik, nyakába hurkot dobnak, s rúgják, lökik, vonszolják Ralph őrjöngő tiltakozása közben a legközelebbi alkalmas fa irányába.

Ám a dulakodás kellős közepén énekszó hallatszik, menetelő lábdobogás. Angol vagy még inkább amerikai énekszó. A partizánok egy pillanatra megdermednek. Ralph ezt használja ki. – Segítség! Segítség! – ordítja angolul teli torokból. – Amerikai vagyok! Meg akarnak ölni!

A válasz erre golyózápor. Kivégzik? Nem tudja. Földre dobja magát, a partizánok szétugranak. Két amerikai katona állítja talpra, jókedvűek, italosak.

Nem, ne örüljünk, ez még nem a happy end. Az élet még ebben a szürrealizmusban is kerüli a sablont. Elképesztőt elképesztővel tetéz meg. Az amerikai katonák dehogyis hiszik el, hogy Brewster amerikai. Neve vagy az őséről elnevezett Brewster-öböl emlegetése (pedig jókora öböl New Yorktól északra) nekik nem mond semmit. Hogy angolul beszél, hát aztán, mindenki angolul beszél. Ralph most már az ő foglyuk. A kezét se oldozzák el. Csak hát hátrakötött kézzel nehéz velük lépést tartani, meg ügyetlen dolog úgy itatni a foglyot a náluk levő jókora demizsonból, hogy nekik kelljen a szájához tartani, a bor az arcába ömlik. Ők pedig meg-meghúzogatják a demizsont, gyakran és alaposan. Aztán mégis eloldozzák, de a géppisztolyt emelgetve, fenyegetőzve. Fontos nekik, hogy foglyuk van, az alakulatuktól elkóboroltak, lemaradtak, a fogoly az alibijük. Igen, de melyiküké? Előbb csak vitáznak rajta, de a bor alaposan dolgozik bennük, összeverekednek, s a géppisztolyokat félrehajítva, a földön hemperegnek, ütik-verik egymást.

Ralph beugrik a bokrok közé. Itt a happy end. A kiszolgáltatottság és törvényen kívüliség többéves sorozatának, melybe a fasizmus szorította Magyarországon és másutt, ez a befejezése. Szóljanak hát a fanfárok, a kürtök, az üstdobok teljes hangerővel!

Másnap egy katonai teherautó beviszi családjához Firenzébe. A háborús Magyarország angol tanúja hazaérkezett.