Mit hozok a gyerekkoromból?

Az emberrel a legfontosabb dolgok a gyerekkorában történnek, csak hogy mennyire fontosak, akkor még nem tudja. Három ilyen fontos dolgot emelek most ki. Valamelyik karácsonyra egyikünk, mert négyen voltunk testvérek, megkapta Arany János Kisebb költeményeit Vojnovich Gézának a versek mellé tördelt bő jegyzeteivel. Nagyalakú, famentes, jó papíron nyomott könyv volt, nagy sárgásbarna, áttetsző folt húzódott végig rajta a lapok közepén vagy a fél könyvön át. Akkor még nem mutatta ki Szentgyörgyi Albert a C-vitamint a paprikában, és nem volt még B12 injekció sem, bennünket gyerekeket még csukamájolajjal kínzott-gyógyított az orvostudomány. A csukamájolaj, reggel-este egy-egy evőkanállal, szörnyű undorító volt. Szegény szüleinknek borzasztó küzdelem, míg belénk diktálták. Az Arany-kötet lapjait átitató sárgásbarna, olajos folt ennek a küzdelemnek volt a következménye. Hogy melyikünk betegágyánál volt éppen, amikor az a kanálnyi olaj ráömlött és áthatotta lapjai közepét, már nem tudom. Azt tudom, hogy a kedvenc könyvünk volt, mind a négyünknek. Annyira vele éltünk, hogy gyerekkori játékunk lett a következő: Valamelyikünk felütötte és felolvasott belőle két sort. Ha valaki folytatni tudta, az volt a mindenekfeletti nyertes. De az ilyen szép nyeréshez azért szerencse is kellett. Általában az volt a nyertes, aki meg tudta mondani, hogy melyik versből való az idézet. Akkor az kérdezett tovább. Mind a három testvérem később természettudós lett, de annyi év után ma is betéve tudják Arany János kisebb költeményeit.

 

Egy másik „fontos dolog”, és megintcsak a betegség következménye. Úgy tizenkét éves koromban titkos kis lázaim lettek, azt mondták, tüdőhurutom van. Nagy volt az ijedtség, felmenő ági rokonaim többsége tbc-s volt, fiatalon vagy öregen abban is haltak meg. Anyám is átesett rajta, éppen születésem előtt. A hurutnak becézett valami kisebb fertőzés volt, halvány nyomait ma is kimutatja mellkasomban a röntgen. A hurut ellen elküldtek hát jó levegőt szívni, nem Davosba vagy valamelyik más svájci szanatóriumba, hanem csak ide Hont megyébe, egy erdészházba a szép börzsönyi erdők közepén. Városi gyerek voltam, s belecsöppentem egy teljességgel más életbe, erdészek, vadászok közé. Csupa-csupa idegenség, sosem hallott, sosem látott dolog vett egyszerre körül. És mint a mágnes, úgy vonzott magához. Nem a vadászat, bár persze az is, hanem maga a természet. A természet a maga roppant gazdagságával, amely ebből a közelnézetből egyszerre megnyílt előttem. Hihetetlen öröm volt járni az erdőt a cserkészutakon, látni a vadjait, megérteni a nyomok, jelek, neszek titkát. Esti szalonkalesen ülni, figyelni az Ipoly folyó ólmos tükrét teljes éjszakán át az éjjeli halászaton. A merítőháló csobogásából megsejteni, mekkora a hal. Elmondhatatlan öröm volt, pedig sajnáltam a halat, és a vad vérétől iszonyodtam. Született „fegyvertelen vadász” voltam, ölést utáló, olyan, akit Áprily Lajos megírt. Aki a gyerekkönyveimet olvasta, tudja, hogy milyen.

 

A harmadik „fontos dolog” látszólag közvetlenül politikai. Pedig nem az. Csak a hajlamra mutat rá, semmi köze a tudatos eszmélkedéshez. A 30-as évek legelején a házunk tetőteraszáról végignéztem a ma már történelemként tanított „Munkát, kenyeret!” felvonulást és annak szétverését. A nagy bérház előtt az Aréna (ma Dózsa György) úton vonult a roppant tömeg, munkások, asszonyok, gyerekek. Imponáló rendben. És akkor teherautókon egyszerre ott termettek a csendőrök karddal, puskával, feltűzött szuronnyal. A nép jajgatva, sikoltozva futott előlük, be a Ligetbe. Távolról már lövések is estek. A csendőrök nekirontottak a menekülőknek, verték őket kardlappal, asszonyt, gyereket, öreget, akit csak értek. Ha jól számolom, tizenhárom éves lehettem. Nem volt közöm sem akkor, sem később a munkásmozgalomhoz. De ott fönn a tetőn, a biztonságban, elsírtam magam. – Mit sírsz? – pirított rám egy nálam idősebb kamasz a házból. – Nem téged vernek!

Ma sem érzek másként. Azokkal tartok, a szívem azoké, akiket éppen vernek.