Amiből „kenyér” lesz

Tóth Endre: Mindenért megfizettem (Szépirodalmi)
Bárdosi Németh János: A lélek lángjai (Magvető)
Solymos Ida: Esküminta (Magvető)

Aki rendszeresen sok verset olvas, talán túlságosan is sokat, elszomorodik. Éspedig nem azért, amiért az újabb költészettől idegenkedő olvasó netán feltételezi. Elszomorodik, mert a versek közül keveset tud megjegyezni. Még a legjobbak sorából is csak ritkásan egyet-egyet. Pedig a vers az írásos művek közül a leginkább megjegyezni való. Közlése akkor érik be, akkor válik a sajátunkká, amikor belőle egy-egy sort vagy sorpárt magunkban már el-elmormogunk. Amikor maga a vers az emlékezetünk szélén lebeg. Az én nemzedékem – talán az egykori fiatalság élesebb emlékezőkészsége alapján – ilyesféleképpen „tudja” Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila és persze Dsida és a fiatal Illyés és Szabó Lőrinc művét. Köteteiket újraolvasva ismerős tájon jár, s inkább köti le az ismétlés gyönyörűsége, mint éri meglepetés.

Aki túl sok verset olvas, köteteket sűrűn egymás után, az a költészetnek ebben az igazi elsajátításában csökik meg. Az emlékezete nem tud lépést tartani az olvasói tempóval. Nem tudja, vagy csak részlegesen tudja versélményeit tartósítani. S ez baj. A maga baja, ha műélvező csupán, s közbaj, ha történetesen kritikus, és az a dolga, hogy esztétikai élményeit kifejezze. Miért? Mert a nem eléggé kihordott, ismétlések útján nem eléggé megerősített élmény elnagyoláshoz vezethet. Azt eredményezi, hogy a klasszikusokat, a régről ismert költőket a csúcsaikon méri (hiszen a csúcsokhoz kötődnek a tartós esztétikai élményei), az újabb költőket viszont csupán az átlagukon. A gyakorlati kritikának mindenkori farkasvaksága ez, afféle szakmai ártalom, mely sok zavart okozhat, különösen akkor, ha a kritikus nem úttörő, és nem egyenletes szintű költők életművét veszi számba. Egy példát csupán a kétféle mérlegelés különbségére: mindenki ismeri, iskolában is tanulja Vajda Jánosnak azt az öt-hat (vagy nem bánom, bár valószínűtlenül sokat mondok: tíz) versét, amely terjedelmes és felettébb egyenetlen költői művét fémjelzi. Ami miatt Vajda János Vajda János. De vajon milyen méltatást kaphatna Vajda, milyen irodalomtörténeti helyet e tíz vers felfedezése és kiemelése nélkül?

 

Tóth Endre Mindenért megfizettem című kötete a hatvanéves debreceni költő válogatott verseit tartalmazza. Az életműve javát, feltehetően mindazt, amit a harmincas évek elejétől napjainkig a maradandóság igényével írt. Az összegezésből kirajzolódó emberi arckép, Tóth Endre portréja karakteres. Sok mindent megtudunk róla a versek ugyan tartózkodó, csöppet sem exhibicionista vallomásából. Megtudjuk mindenekelőtt, hogy olyan korban készült költőnek Debrecenben, amikor ott még hagyományosan nehéz volt költővé lenni. S neki személyesen még talán annál is nehezebb, mert a szegénység, a proletársors súlya is terhelte. Ő ehhez a sorshoz s a vele járó mondanivalókhoz – a kötet tanúsága szerint – mindig is hű maradt. A harmincas években írt versei azt a szociális mondanivalót, azt az emberségvágyat szólaltatják meg, amelyet ebben a korban költészetünk legjava harcosan hangoztatott. S a háború idején azt a tiltakozó humanizmust, amely – parázs a hamu alatt – költészetünkben mindvégig rejtve izzott. Ez a tartalom Tóth Endre verseiben nem hatás, nem átvétel, hanem személyes élmény, egyszerű, hiteles. Legföljebb az élmény megszólaltatása, túl direkt, egyszerűsítő kidolgozása tart némi távolságot líránk megszokott szintjétől. Mintha a költő hátrább állna az időben, féllábbal még a Nyugat előtti költők között.

De aki joggal mondhatta el magáról, hogy „a szabadság dalát zengem – poros-lapos Debrecenben”, és aki szegényen és megtagadva várt ott egy új virradatra, a felszabadulással mégsem költői kibontakozása irányába indult el. Az első évek után – a versdátumok rögzítik – nemhogy felívelés, az adottságok szükséges kicsiszolása, hanem hallgatás következik. Majd, verstelen évek múlva, ilyen keserű a megszólalás: „Ahonnan indultam, – lent vagyok a porba’. – Megalkudva s hízelegve – többre vittem volna.” Elgondolkoztató költői pályaív.

Az ötvenes évek közepe után, ha nem is nagy bőségben, de újra sorjáznak a versek. Mintha a harmonikusabb, görcsöket feloldó külvilág apránként feloldotta volna a hallgatás görcseit. De a körülmények külső szorítását a hatvanas években belső szorítottság váltja fel: hosszú betegség, szívroham, az egzisztencia természeti kiszolgáltatottsága. Nagy és örök téma – a költői kifejezés kimunkált birtokában. De nehéz annak elkapni a nagy téma el-ellebbenő csücskét, akit a mostoha sors éppen a folyamatos költői gyakorlattól ütött el, s aki az elmulasztottakat nemegyszer sietős versvázlatokkal véli pótolni, ott hagyva abba gyakran a verset, ahol az ismerős érzés és gondolat egyedi kimunkálása kezdődnék. És mégis, Tóth Endre költészetében máris van néhány számba veendő szolid csúcs (Ne nyugodj bele, Emlékezés a tengerre) meg számos elszórt költői találat. Megírta, s meg fogja írni azt a néhány verset, amit majd a kritikus – és persze az olvasó – élményként megjegyez, és a művet fémjelezve kiemel.

 

Bárdosi Németh János kötete (A lélek lángjai) ötven év költői termését foglalja össze válogatásban. Az indulás versei a húszas évekből szólalnak meg, a már pályájára talált költőé a harmincas évek elejéről. Bárdosi Németh János tehát egy időben indult Illyéssel és Jankovich Ferenccel. Nem ok nélkül tűnik fel a két nemzedéktárs neve a versekben, hangja a költő hangjában. Ahogy mondani divat: azonos táj küldte őket, a Dunántúl, s rokon a szociális szemléletük, a haza-, magyarság-, emberséglátásuk is. „Poros szilfák és sovány kazlak, – engem is váltig biztatgattak, – hogy a sorsukat kidaloljam” – írja Bárdosi Németh indulása idején Adyhoz címzett versében.

S ahogy Jankovich mondja, hogy „elmaradt Párizs, s ittmaradt Somogy”: a magyar valóság, annak minden gyötrő kérdésével, ugyanúgy vet számot Bárdosi Németh is, legföljebb azzal a különbséggel, hogy számára a tündökletes idegen világ látványát – ahogy azt egyik versében fel is panaszolja – nem adta meg a sors. De amit megadott, főként a dunántúli világot, szépségével és kínjaival, aranyával és porával, azt mind hiánytalanul magáévá tette. Nemhiába vall így a harmincas évek közepén egyik legnevezetesebb versében, a Szegény ország-ban: „Én itt mindenütt hazatérek, – ismerős minden pajta, fészek, – a csillagok is úgy fogadnak, – mint békés, meleg tanya-ablak.” Ha ez a hang (és távolabbról a versben megfogalmazódott társadalomváltoztató vágy) rokon is az Illyésével, a költő maga lágyabb, érzelmesebb nála; mintha Juhász Gyula mélabújával is beoltották volna. S így a harmincas évek ismerős és oly nemes témái inkább moll hangszerelésben szólalnak meg benne. Különösen a természeti képek, a táj vonzásáról, szépségéről vallók élednek meg meleg tónussal, otthonian fénylő színekkel. Érthető, hiszen a hazai földhöz fűződik egyik legerősebb érzelme, s körülbelül Radnótival egy időben maga is úgy vall, hogy számára se puszta égitest a föld, „s a táj se térkép”.

De az említett nemzedéktársi nevek mellé két másik költő nevét is ki kell emelnem a kötetből, kiket Bárdosi Németh szintén versben köszönt, s akiknek az előbbiektől elütő világa a bizonyság arra, hogy az ő verseszménye tágasabb annál, ahogy itt körvonalaztam. E két másik költő – ki hinné! – Berda József és Kassák. S mindkét köszöntővers (Egy ínyenc költőnek, Köszöntő pipaccsal) kiemelkedő vers is, s másféle tájékozódás jele. Mert Bárdosi Németh művében jól hallható a vershang váltása. S míg az illyési, jankovichi intonálás a pálya nagyobb felén uralkodva egy sereg (bizony több megbecsülést érdemlő) szép verssel gazdagította a harmincas-negyvenes évek líráját (Plakát, Lucázás, Susog a nád, Paradicsom, Po Csü-ji verseire), addig a hatvanas évek termése a maga szikárabb, dísztelenebb esztétikumával sem marad alatta az elért eredményeknek. Csak más.

A kétféle hang különbségét hadd érzékeltesse itt két önvallomás, egy korai és egy kötetzáró: „Uram, te mondd, hogy hű síp voltam, – a magam énekét daloltam, – azt mondtam el csak, amit láttam, – magamban és a nagyvilágban, – s talán egy kicsit azt is mondtam, – ami ragyog a csillagokban…” (Síphang). S a kötetzáró: „Az vagy, ami a munkád, – nem több és nem kevesebb, – az eltűnő időből – az őriz meg, – emberségednek ez ad alapot…”

Bárdosi Németh János érdeme, hogy az olvasó mindkét megfogalmazással, a romantikusan behízelgővel és a prózaian tárgyilagossal egyet tud érteni; a költői pálya ismeretében mindkét vallomásra rá tud bólintani.

 

Solymos Ida harminc év termését gyűjti egybe. Kötete (Esküminta) testesebb, termése terjedelmesebb, mint Tóth Endréé vagy Bárdosi Némethé. S ez meglepő, mert abban a kifejezésmódban, amelyben ő ír, abban a belső világra összpontosító lírában aránylag szokatlan a bőség. De legyünk pontosabbak. Van költő – ez a gyakoribb típus –, aki a külvilágra, a külső látványra figyel, és ahhoz fűzi érzelmi, gondolati reflexióit. S van ezzel szemben, aki a látvány nyomán létrejött belső látomásra vagy kontemplációra. Ez utóbbinak a költői megismerése áttételesebb s egyszersmind összetettebb: önfelismerésen és törvények kitapintásán át vezet világfelismerésre. József Attilát szoktuk erre eklatáns példának felhozni.

Azt, hogy Solymos Ida József Attila utáni költő, már a kötet élére tett bemutatkozó vers is elárulja. Jó néhány mozdulatával, de legfőképpen mintegy költői programot adó verszárásával: „Ige akartam lenni valaha. – Mikor leszek kenyér?” Az egymástól valójában független megállapításokat, melyek között ellentét sincs, senki más, csak József Attila tudta ilyen következtetést szuggeráló módon egybekapcsolni. Ezt a technikát, mely természetesen jogos és érvényes a költészet logikájában, ő találta ki, vagy legalábbis ő honosította meg.

Persze ez egyetlen jegy csupán – általános jelzése a főútnak, melyen a költő végighaladt. Mert máskülönben Solymos Ida inkább azon az útelágazáson törekedett előre, amelyen nemzedéktársai jártak (Pilinszky, Nemes Nagy, Rákos, Rába stb.), kiknek létélménye (fiatalon átélt háború és fasizmus) jobban illeszkedett az övéhez, mint a Weöres Sándoré, pedig indulásakor Weöres példája bátorította. Vagy legalábbis egy darabig, csak feltehetően jobban illeszkedett, mert a negyvenes, ötvenes évek versei nem is annyira a közös élményvilág tényeit domborítják ki, hanem a hozzájuk vonzódó, velük rokon stílusszándékot.

Solymos Ida azt a versbeli intenzitást igyekezett megcélozni, mit Pilinszky, azt a képekkel zsúfolt, szenvedélyes eszmélkedő hangot, mit Nemes Nagy. Felvillanások, találatok és kiragyogó példák a nyomjelzői ennek a hang- és voltaképpeni önkeresésnek. Csak egyetlen példát, hogy a kifejezendő és a kifejezés magasrendű igényéről képünk legyen: „Mert szól a szem, ha már a száj – nem emlékszik az anyanyelvre – s megadatik a némaság – testben fogalmazott kegyelme.” Milyen tömör, pompásan szerkesztett és nem utolsósorban a lét mélységeibe bevilágító, törvényt felmutató strófa. Ilyen és hozzá hasonló elszórva számtalan van a versek tömkelegében. Mégis Solymos Ida gyanítja, és ki is mondja éppen az idézett strófa melletti versben, hogy szűnhetetlen gondjának eredménye csak részletek sora. És ha ő túl szigorú is magához, mondjuk mi azt, hogy az eredmény néhány szép, erős, sikeres vers a nemzedéki stílusban a sok vers között.

De lassan és apránként történik valami, ami azt mutatja, hogy Solymos Ida stílusszándéka mégsem volt puszta stílusszándék. Hogy nem ok nélkül kereskedett ott, ahol kereskedett. A kifejezés igényessége mögött ott rejlett a közlendőké is. Nemzedéktársaival csakugyan rokon élményvilága, léttörvényeket kutató eszmélkedése ugyanis fokról fokra egyre személyesebb lett; s ahogyan magát pontosabban rajzolta, úgy vált a kifejezésmódja is személyesebbé, egyedibbé. Önálló, felfedezés jellegű képei megsokasodtak, tömörítései találóbbak lettek, ugrásai tartalmasak és követhetők, odavetései vagy pontatlanságai pedig ritkásabbak.

Összegező kötete második feléből bátran ki lehet emelni jó néhány hibátlan, erős Solymos Ida-verset, főleg a gnomatikus tömörítései közül, jó néhány „tövig rágott” egymondatosát. A harmadik harmadban már ennél is többről van szó: itt már a stílusszándék és a belső világ titokzatos összeérése révén kialakult a költői önkifejezésnek az a folyamatossága, amely versről versre rajzolni képes az elmélkedés útját, a belső kontempláció menetét. Benne vagyunk – a kellős közepén – egy lélek történéssorozatában. Lét- és sorsküzdelmében. A költészetnek abban a nemében, amelyre Solymos Ida mindig is törekedett, a nálunk József Attila nevével jelzett úton, ez az, amit létrehozhat a költő. És mert ez a küzdelem embersége és mélysége révén tág teret ad az olvasói azonosulásra, a költőből érdeme szerint így lesz végül is „kenyér”.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]