Mi a történelmi igazság az Egri csillagok-ban?

Egy-egy történelmi regény elolvasása után gyakran szoktunk azon gondolkodni, vajon a regényben ábrázolt események csakugyan megtörténtek-e, és ha igen, hogyan. Mi az, ami a regényben pontos, igazolható történelmi tény, és mi az, amit az író kikövetkeztetett vagy kitalált csupán, és a tényekhez elegyített? Ez a kérdés a legtöbb olvasóban felmerül, és tagadhatatlanul a kíváncsiság sugallta jogos kérdés. Nem kell tartózkodnunk vagy félnünk tőle, mert ha a regény csakugyan elgyönyörködtetett bennünket, semmit sem von le gyönyörűségünkből, ha vizsgáljuk, osztályozzuk a belerejtett tényeket, sőt még az sem baj, ha a történelmi adatokba beletekintve, itt-ott más következtetésekre vagy igazságokra jutunk. A regényíró ugyanis nemcsak történész, nemcsak a puszta történelmi igazságot kutatja, mást, többet akar adni, mint az események egyszerű rajzát. Legalább annyira figyel ő hőseinek magánéletére, jellemük fejlődésére, sorsuk alakítására, mint a kor történelmi anyagára; e két elem összeegyeztetésével, egybehangolásával tárja elénk mondanivalóját, művészi igazságát, mely – jó író esetében – több, gazdagabb és általánosabb érvényű, mint amire a puszta tudomány képes.

Ha természetes egyszerűséggel megkérdezzük tehát, igaz-e az, amit Gárdonyi Géza az Egri csillagok-ban írt, akkor az egyszerű válasz nem lehet más: igaz! A valóságos tényekből kiindulva, a művészi képzelőerő hatalmával életre hívta azt a hősi harcot, ami 1552-ben valóságosan megtörtént, de nem tudjuk pontosan, hogy hogyan. Gárdonyi kigondolta, regényében érzékletesen elénk tárta; művészi szempontból színtiszta igazat írt. Más kérdés az, hogy mit tud erről a korról, Gárdonyi hőseiről, Eger-vár védelméről a történelemtudomány. Az olvasó természetes kíváncsiságát szeretnénk kielégíteni, amikor nagyjából elmondjuk, mi a regényben a tudományos tény, és mi az, amivel a tényeket Gárdonyi kiegészítette, kiszínezte, hogy az élet valóságos képét megrajzolhassa nekünk. Az író teremtő műhelyébe fogunk belépni – illendő, hogy legyen bennünk elfogódottság és tisztelet.

Legelőször is: az Egri csillagok nem csupán Eger-vár ostromának és csodával határos sikeres megvédésének a története, hanem ahogy erre a regény alcíme is utal: Bornemissza Gergely életének krónikája, melyet Gárdonyi a gyerekkortól kezdve mesél el, és egy boldog, diadalmas tetőzőponton, a sikeres védelem után zár le. Egy jobbágyivadékból lett vitéz katona emberi kibontakozásának és társadalmi érvényesülésének rajza tehát a regény, a XVI. század közepe táján. Ha beletekintünk a tartalomjegyzékbe, ez már az öt részre tagolt regényfelépítésből is világosan kiolvasható. Az első rész (Hol terem a magyar vitéz?) 1533-ban játszódik a Dunántúlon; a második (Oda Buda!) Buda török kézre kerülését írja le 1541-ben; a harmadik (A rab oroszlán) egy sikeres menyasszonyszöktetést és egy sikertelen rabszöktetést mesél el; csak a negyedik részben (Eger veszedelme) érkezünk el Egerbe, 1552-ben, tizenkilenc évvel az első jelenet után, s csak ez és a lezáró ötödik rész (Holdfogyatkozás) szól közvetlenül Eger ostromáról. Közben, az első jelenettől eltelt csaknem két évtized alatt, Bornemissza Gergely óriási életutat fut be, gyerekből vitézzé serdül – Balassi szavával élve – Magyarország „vitézlő iskolájában,” feleséget szerez magának, méghozzá igen kalandosan, s vele együtt olyan kalandos vállalkozásba fog (a konstantinápolyi utazás), mely abban az időben is példa nélküli, s végül asszonyával a töröktől veszélyeztetett területen túl családot alapít.

Vágjunk hát bele feladatunkba: nézzük meg, mi igazolható történelmi tény s mi Gárdonyi képzeletének szivárványos ajándéka ennek a tizenkilenc évnek történetében.

Tény és valóság mindenekelőtt a történelmi helyzet. Gárdonyi Géza pompásan ismeri a kort, nemcsak kiemelkedő eseményeit, hanem mindazt, amit mindennapi életéről tudni lehet. Ismeri az emberek gondolkozását, szokásaikat, fegyvereik, ételeik, italaik nevét, azok készítési módját. Ha elmondja, hogyan csinálják a „szegfüves” bort, hogyan járják a menyasszonytáncot, miként öntik az ágyút, milyen fegyvereket használt a török, hogyan vonult fel, milyen csapattestei voltak, akkor az mind biztos ismereten alapul. Lelkiismeretes korfestés volt a célja: lelkéből lelkedzett alakjait valóságos viszonyok közé helyezte.

Mert alakjait, a regény hőseit, úgy, ahogy őket elibénk rajzolta, persze hogy ő találta ki. Róluk, a nevükön, egy-két tettükön túl nemigen találhatott hiteles feljegyzést. Bornemissza Gergely ugyan történelmi személy (és természetesen a nagy uraságok is mind: Török Bálint, Martinuzzi, Zrínyi Miklós, Werbőczi, az özvegy királyné, Dobó stb.). De hogy valójában jobbágyivadék volt-e, ott született-e a Mecsek egyik völgyében, Török Bálint udvarában nevelkedett-e, Cecey Éva volt-e a felesége, hogy szeretett bele Évába, hogy vette feleségül, nem tudhatjuk. Annyit tudunk, hogy 1552-ben Egervár vitéz hadnagya volt. Az a szívbemarkolóan szép jelenet a regény kezdő lapjain, ahogy a kis Gergő mezítelenül fürdik a patakban Vicuskával, vagy az a szorongató, amikor az elhajtott ló miatt Gergő mégiscsak előbúvik rejtekéből, miért is került volna bele a krónikákba? Annyi csupán a valóság belőle, amivel Gárdonyi az általános viszonyokat jellemzi. 1533-ban Magyarország csakugyan törökjárta terület volt. II. Szulejmán szultán 1526-ban, a mohácsi csata után bevonult az őrizetlenül hagyott Budavárba. Majd hat hét múlva, seregek hátrahagyása nélkül, elhagyta az országot. A magyarság csakugyan két királyt választott és koronázott meg az elpusztult II. Lajos örökébe. Három évvel Mohács után Szulejmán újra megjelent Magyarországon, áthaladt a Dunántúlon, serege már Bécset ostromolta. Újabb három év múlva, 1532-ben Szulejmán megint felvonult Bécs ellen; Kőszeg vára állította meg. A török sereg a hadjáratok után az országból mindig kihúzódott, csak a déli végeket, a Szerémséget tartotta kézben. 1533 kora nyarán, a regény cselekményének indulása idején nagyobb török sereg bizonyosan nem volt Magyarországon, legfeljebb kisebb rabló, csellengő portyázók akadhattak. (Szulejmán serege rendszerint július hó legelején érte el a magyar határt, és október végén okvetlenül elhagyta; a török a korszak elején télen egyáltalán nem és később sem szívesen hadakozott.) Gárdonyi azt mondja, hogy a Mecsek környéki török rablók János király segédcsapatából kerültek ki, s hogy Móré László rablóvárának ostromából jöttek. Móré várát János és Ferdinánd csapatai együttesen csakugyan megostromolták; voltak-e ott török segédcsapatok, nem tudjuk. A dunántúli falvakat, Somogyi Gábor papnak Balaton környéki faluját valószínűbb, hogy nem ők, hanem a Kőszeg alól visszavonuló seregek égették fel az elmúlt év őszén.

Mindezt azért részletezzük, hogy kitűnjék, Gárdonyi kisebb-nagyobb igazítással hogyan szövi bele hősei sorsát a történelem valóságába. Az országos jelentőségű tényeket a legnagyobb mértékig tiszteletben tartja, Szulejmán felvonulását például 1541-ben, Buda elestének történetét, Török Bálint fogságba vetését stb., de mindig is vigyáz arra, hogy a regény hősei valamilyen kapcsolatba kerüljenek velük. Alakító képzelete ezen a területen meglehetősen szabadon dolgozik, s bőven alkalmaz olyan elemeket, amelyek a XIX. század kalandregényeinek fordulatait juttatják eszünkbe. Ilyen például Gábor pap és Gergely balsikerű terve a felvonuló szultán felrobbantására – erre nézve semmi történelmi adat sincs. S ugyanilyen kicsit merész elképzelés az a magyarázat, hogy Török Bálint elfogatásának, a szultán haragjának Gábor pap tette volna a végső oka. (Török Bálint a regényben elismeri a szultánnak, hogy a merénylő Somogyi Gábor az ő udvari papja.) Török Bálint elfogatásának pontos indokait nem tudjuk, csak következtethetünk arra, hogy a szultán benne látta a seregek vezetésére legrátermettebb magyar főurat, a török uralom leginkább cselekvőképes ellenfelét.

Hasonlóan kalandos elképzelés szülötte a Jumurdzsák talizmángyűrűje köré szőtt történet, mely mindjárt a regény elején megindul, és a regény végkifejletéig tart. Való igaz, a korszak emberére talán jellemző az efféle gyűrűk természetfeletti erejébe vetett hit, a talizmán babonás fontossága, de Gárdonyi szinte a végletekig feszíti a húrt – nemcsak történeti, hanem lélektani szempontból is –, amikor tizenkilenc évvel a gyűrű elvesztése után Jumurdzsákot Sopronba utána küldi a gyűrűnek, s vele Bornemissza kisfiát elraboltatja. A történelmi valóság szempontjából nem vitás, hogy a török-magyar határon átlopakodó és a királyi Magyarországba messzire besettenkedő Jumurdzsák ezzel a kalandos úttal sokszorosan vásárra vitte a bőrét, mert a XVI. században sem lehetett csak úgy végiglovagolni a fél Dunántúlon – kivált nem törökös külsővel, törökös beszéddel –, anélkül hogy meg ne fogták volna. Márpedig ha megfogják – s ezt Jumurdzsák jól tudhatta –, nem jósolhatott volna magának semmi biztatót. Legjobb esetben kínzásokkal nevét, rangját kivallatják, s akkor is csak rokonai sok-sok aranya árán szabadul, ha szabadul.

Bármilyen mesteri izgalmassággal van szőve-fonva a regény harmadik részének, A rab oroszlán-nak a cselekménye, a történelmi valóság szempontjából nem mondhatunk mást róla, mint a Jumurdzsák-kalandról. A megható és szívvidámító menyasszonyszöktetés mint Gergely magánéletének egy ténye, természetesen nem alapul történeti forráson. Gárdonyi nekilendült képzelete mesterien fokozza itt fel a szerelmesek egymásra találásának bonyodalmait. Pompás, hiteles a korabeli lakodalmas ház, a korabeli lakodalmas mulatság, s az olvasó izgalommal lesi, sikerüljön a merész játék, ne akadjon egy frajla, egy inas, egy fullajtár, aki megakadályozza. Mert hiszen olyan kor volt ez, amely módfelett vigyázott a lányokra, asszonyokra, nemigen hagyta őket magukra, nem mozdulhattak azok kíséret nélkül.

Az új kaland, melybe a fiatalok a házasságkötés után nyomban belefognak, szintén a képzelet meseien szabad szárnyalását tanúsítja. Az, hogy Bornemissza Gergely újdonsült feleségével, Évával, Török Jánossal és Mekcseyvel belopakodjék a török birodalomba, és eljusson a fővárosba, Konstantinápolyba, álnévvel, álruhában, lélegzetelállítóan és hajmeresztően merész vállalkozás volt. Az útlevelet és a vámot, vagyis a jövő-menő emberek ellenőrzését és az általuk hozott áruk adóztatását nem a mi korunk találta ki. Igazolóírások, engedélyek, útlevelek nélkül akkoriban sem lehetett utazni. A török birodalom, ma úgy mondhatnánk, közigazgatásilag meglehetősen rendezett birodalom volt. Azok a kereskedők például, akik Kisázsiából vagy a Balkánról áruval megrakodva feljöttek hozzánk, az úgynevezett budai vilajet területére, mind engedéllyel jártak; azok a magyar tőzsérek (marhakereskedők), akik az Alföldről Nyugatra hajtották a marhát, a budai pasától kaptak erre engedélyt. A követségbe küldött uraságok – ma úgy mondanánk: a korszak diplomatái – tisztes kísérettel, pecsétes igazolólevelekkel és ami fő, útjukat rendszerint előre jelezve merészkedtek csak be a török birodalomba. S még így sem volt ez a követségjárás veszélytelen. De hát Bornemisszáék magukat álcázva, a köznéppel elvegyülve, csupán belopakodtak. S közülük Gergely tudott is törökül. Isten óvhatta csak őket – no meg Gárdonyi nagy leleményessége –, mert ez szó szerint istenkísértés volt. Gergely kockáztatott itt a legtöbbet, nemcsak magát, szabadságát vagy életét, hanem Évát is. A férfiakat ugyanis sok pénzért még ki lehetett a fogságból váltani, nőt soha! Kevés vagy talán egy esetet tud csupán a történelemírás, amikor egy asszony, akit a szultánnak rabszolgaként általadtak, mégis visszatért. Ura neve szerepel is az Egri csillagok-ban, esete összefügg történetünkkel. Annak a budai bírónak a felesége volt, aki a töröktől való félelmében beengedte a várba az ostromló német katonákat, a másik magyar király zsoldosait. Csakhogy a terv meghiúsult, a behatoló németeket a várőrség megtámadja, visszaszorította, a bíró velük együtt elmenekült. Fiatal feleségét Fráter György bosszúból rabszolgaként átadta a szultánnak. Igazolható tény, hogy az asszonyt tíz év után kibocsátották a háremből, visszatérhetett Magyarországra. Regényírói képzelet tudná csak kigondolni, hogy ez miként történhetett.

A férfiakat, mint mondottuk, ki lehetett váltani. Igen, de nem a szultán foglyait. Török Bálint és Maylád István, kiknek fogolyéletét rendkívül hitelesen ábrázolja Gárdonyi, ma így mondanák: a szultán politikai foglyai voltak. Maylád valamikor Erdélyben volt az, aki a Dunántúlon Török Bálint, a leghatalmasabb, szervezéshez, hadi vezetéshez értő főúr. Fogságuk a magyarság politikai erejének gyöngítését szolgálta. Gárdonyi pontosan tudta ezt, azért nem oldja meg rabláncukat az arany. A megvesztegetés legföljebb a bánásmódon enyhített, ha egyáltalán enyhített valamit, hiszen, mint láthattuk – a tényeknek megfelelően –, nem volt ez a legrosszabb fogság. Csakhogy bilincsük zárján – képzetesen szólva – maga a szultán tartotta rajta a kezét. Bálint úr nem akármilyen fogoly volt: Szulejmán minden béketárgyaláson magának követelte Török Bálint várait, legelsősorban Szigetvárat, a későbbi Zrínyi-birtokot, a fogoly Bálint úr jogán.

Amit a merész kaland leírása során Gárdonyi a török birodalomról és Konstantinápolyról elmond, nemcsak hihetetlenül érdekes, hanem történetileg pontos is. Láthatóan maga is megjárta a fiatalok útját, 1899-ben hat hetet töltött Konstantinápolyban. Látta a szultán palotáját, láthatott karavánszerájokat, járt a Héttoronyban. (Ma ugyan úgy tartjuk, hogy nem ott, hanem valószínűleg egy régebbi épületben, az Újtoronyban volt fogva Török Bálint.) Ez azonban mit sem változtat a lényegen, a leírás frisseségén, a török főváros tőlünk oly idegen, érzékletes rajzán, a mohamedán vallási fanatizmus pompás és sok mindent megmagyarázó érzékeltetésén. A történeti valóság szempontjából ebben a részben csupán két mozzanatot kérdőjelezhetünk meg, azt is csak nagyon óvatosan. 1. Úgy tetszik, Gárdonyi valamivel korruptabbnak, könnyebben megvesztegethetőnek ábrázolja a török bégeket, pasákat, mint amilyenek Szulejmán alatt lehettek. Mintha egy ötven vagy száz évvel későbbi állapotot vetítene vissza, mikor is a török birodalom adminisztrációs szétrohadása nyilvánvalóbb volt. 2. Semmi adat sincs arra, hogy Szulejmán a budai vilajet vezetését, a budai pasa rangját felkínálta volna Török Bálintnak abban az esetben, ha felveszi a mohamedán hitet. A magyarországi török részek legfőbb vezetését (a hadakét is) túl kockázatos lépés lett volna rábízni egy magyarra. Szulejmán ravaszabb és rutinosabb játékosa volt a politikai sakkjátszmának, mint hogy egy ilyen vezéri posztot billenő figurára bízott volna.

A konstantinápolyi kalandot lezárva, nagyjából végig is tekintettünk a regény első három részén.

Körülbelül a könyv felénél tartunk, s csak most érkezünk el Eger várához, az Eger veszedelme című negyedik részhez. Itt is, mint az Oda Buda! című második résznél, néhány soros krónikaszerű összefoglalás tájékoztat a történelmi előzményekről. Ez az összefoglaló vezeti be a regényes ábrázolást. Csakhogy ebből az összefoglalóból, mint az előzőből is, kimaradt egy sokatmondó tény, amit talán nem árt pótolni. Kimaradt az újabb keletű magyarázata annak, hogy a török miért foglalta el Budát 1541-ben, most pedig miért ostromolja Eger várát. A két esemény ugyanis összefügg egymással, s a következőképpen függ össze: két magyar király, Ferdinánd és János, megpróbált a török háta mögött kiegyezni egymással. Meg is kötötték, nagy titokban, főként Fráter György diplomáciai munkája nyomán a váradi szerződést. Titokban, mert Szulejmán nem tűrte volna, hogy pártfogoltja, János, országrészéről lemondjon, s az országnak ez a nagyobb része Buda székhellyel Habsburg kézbe kerüljön. Márpedig a szerződés János halála esetére ezt írta elő. Igaz ugyan, hogy a szerződő felek hamarosan összevesztek, és Ferdinánd követe útján maga tudatta Szulejmánnal a titkos szerződést, de a gyanakvó szultánnak elég volt, hogy tudta a következőket: a magyarok egyesíteni akarják az országot az ellenséges Habsburg-király hatalma alatt. János király meghalt, Ferdinánd hadakat küldött Buda elfoglalására. Budát az a Fráter György védi, aki az egyesítő szerződést létrehozta, társa az a Török Bálint, akinek törökellenes érzelmei közismertek. A szultán a maga hatalmi politikája szempontjából csaknem kényszerhelyzetben volt. Ha fenn akarta tartani Magyarország kettéosztottságát és nagyobb felének tőle való függését, akkor el kellett foglalnia Buda várát, be kellett kebeleznie a török birodalomba. Ezzel mintegy éket vert a két, egyesülésre gyanús fél közé. Ez a lépés magával hozta a másikat: Buda biztosítása miatt ki kellett tolni a birodalom határát. 1543-ban el kellett foglalni mindazokat a várakat, amelyek a török berendezkedését a budai vilajetben veszélyeztethették. Így vette be új hadi felvonulással Pécs, Siklós, Simontornya, Fehérvár, Tata, Esztergom, Nógrád és Szeged várát. Pillantsunk rá a térképre, kössük össze a várakat egy vonallal, s nyomban kitetszik, most már nem lehetett a várakból kinyargalva a Budával való összekötő utat csak úgy elvágni. A budai vilajet biztosítva volt. Csakhogy a magyarok és különösen az Erdélyt és a hozzá csatolt részeket birtokban tartó Fráter György (Izabella királynő „minisztere”) továbbra is szorgalmazták a két országrész egyesülését. Fráter György új megállapodást kötött Ferdinánddal és 1551-ben beengedte Ferdinánd csapatait Erdélybe. Szulejmán újra fenyegetve érezte magyarországi hatalmát. 1552-ben a Hódoltság megerősítésére, határainak kitolására új hadjáratba kezdett. Két serege sorra foglalja el a határ menti várakat; Temesvárt, Szolnokot, Drégelyt, Ságot, Hollókőt, Bujákot, Salgót, majd egyesülve a legerősebb végvár, Eger ellen vonul. Eger lett volna a magyarságot szétválasztó török ék északi csúcsa. A törökkel szemben persze a Habsburg-hatalom sem maradt mozdulatlan, óriás sereget toborzott, mintegy nyolcvanezer főnyi zsoldoshadat, csakhogy az Bécs biztosítására Győr alatt táborozott. Ahogy ez nem első ízben történt, és nem utoljára, tétlenül nézte a magyar várak pusztulását.

Az Eger elleni török felvonulás magyarázatául ennyi kívánkozik még ide. Ami mármost magát a vár helyzetét, ostromra való felkészülését és az ostrom leírását illeti, Gárdonyi, a regényíró tudósabb a történészeknél. Nemcsak aprólékosan összeszedte a megtalálható adatokat, rekonstruálta a vár feltehető állapotát, hanem képzelete megfeszített munkájával a tényekből kiindulva, tudósi pontossággal újraélte az ostrom valószínű menetét. Ebben a teremtő munkában, szerencséjére, rendkívüli kalauzra talált egy másik íróban, Tinódi Sebestyénben, aki 1553-ban, nem sokkal az ostrom után, a lehető legrészletesebben „felmérte” Egerben a vár állapotát, szemtanúkkal mondatta el magának az ostrom eseményeit. Tinódi az Egervár viadaljáról való ének-ben, melyet Kassán egy füstös szobában írt, egy múlt századi regényíró körülményes pontoskodásával csinált a várról helyszínrajzot, részletezve a bástyák, kapuk, tornyok, ágyúdombok nevét, elhelyezkedését, erejét, a kőfalak, tapasztott palánkok állapotát, bő anyagot adva a helyszín ismerőinek a későbbi rekonstrukcióra. Tőle tudjuk, és tőle tudta meg Gárdonyi is a várvédők számát („Az egri népnek derék summája – tizenkilencszáz harmincöt vala. – De még ebben sok elszökött vala”), a tisztek, főlegények, legények, gyakran még az egyszerű darabontok, gyalogok nevét, mely bástyát védtek, hol sebesültek vagy estek el. Ő hagyta ránk, hogy „Bornemissza jó Gergely deák ötödik hadnagya (volt) jó királnak”, s hogy az ostrom hírére harmadfélszáz gyaloggal (250) vonult be Egerbe. Az ő kutatáson alapuló, csaknem pontoskodó beszámolója részletezi a támadó török sereg erejét (milyen csapatokból állt, hány ágyúja volt, ki volt a vezérlő basa, kik a bégjei, főtisztjei, hogy közelítette meg a várat, mely napon táborozta körül, s végül, hogy fogott bele az ostromba, s hogy zajlott le napról napra maga az ostrom).

Tinódi hömpölygő verses leírása annyi „anyagot” adott, a valóságnak annyi apróbb-nagyobb tényét örökítette meg, hogy Gárdonyinak csupán a fontosabbakat kellett kiemelnie, képzeletével önálló regényjelenetté formálnia. Itt – a regény negyedik és ötödik részében – vajmi kevéssé volt kényszerítve arra, hogy pusztán kitalálja, mi és hogyan történt, vagy hogy jól ismert, romantikus cselekményelemek felhasználásával (lányszöktetés, rabszöktetés, gyerekcsere) vigye előre a történetet. Tinódi egész sereg kalandosnak tűnő eseménynek is megadja legalább a magvát, gyakran a részletes leírását. Bornemissza tüzes kerekeinek, bombáinak, robbanó puskacsövekkel tele hordóinak készítési módja és kicsit tán eltúlzott pusztító hatása éppúgy megtalálható nála, mint az egri nők hősiességének rajza vagy az égő szurokkal, forró zsírral, lobogó vízzel, felhevített gerelyvégekkel való bástyavédelemé. Benne van a versekben – hogy a romantikusnak tűnő kalandos elemeket tovább soroljuk – a vitézek kicsapása a várból, az ostromlókon való többszöri rajtaütés, a hírszerző Varsányi ki-be járása, s ami a hírszerzéssel függ szintén össze: a „nyelv-fogás” is. Benne van továbbá az ünnepélyes felesküvés, a bekiabálásra való válasz eltiltása, a beküldött levelek elégetése, a várfeladás puszta említésének halállal való büntetése. (Csak zárójelben: általános tapasztalat volt a korban, hogy a várak feladása a bekiabáló töröknek adott válaszokból bontakozott ki; rendszerint a megrémült idegen zsoldosok „praktikájából”, akik a nyugati hadijog alapján hitelt adtak a török ígérgetéseknek – 1529-ben így adták fel például a német zsoldosok Budavárát.) S hogy a regényesnek tetsző eseményeknél maradjunk, megénekeli Tinódi Hegedüs hadnagy esetét is, elégedetlenségét a zsold miatt, majd felakasztását a vár piacán, mert néhány társával titkon meg akart szökni. Arról, hogy víztartó medencén át bevezette volna a janicsárokat, nincs szó. De igenis szó van a török aknaásásról, a védelemből csinált ellenaknáról s Bornemissza Gergely bátor tettéről, a török aknászok felrobbantásáról. S ha már a robbantást emlegetjük, részletesen szól Tinódi a sekrestyében tárolt lőpor felrobbanásáról, a lőpormalmokat rejtő monostorépület levegőbe röpüléséről, amely csaknem katasztrófát okozó pánikba ejtette a vár népét.

Persze a lőpor felrobbanásának okát Tinódi nem tárja fel. Gárdonyi Géza regényírói képzelete itt kapcsolja hát össze a történelmi valóságot az általa kitalált cselekményszállal. Miért robbant fel szerinte a sekrestye? Mert Éva, Bornemisszáné Miklós deákkal a föld alatti alagúton át bejutott a várba, s nyomukban bejutottak a janicsárok is. Erre nézve azonban semmi adat sincs, sőt nyíltabban fogalmazva, minden valószínűség szerint ilyesmi meg nem történhetett. Nem mintha ne tudnánk ma is a vár alatti alagútrendszerekről. Voltak alagutak, és a törökök is megpróbálkozhattak, ahogy másutt is többször megpróbálkoztak alagutak ásásával. Csakhogy ezeket az alagutakat nem használták – Gárdonyi is írja, hogy már korábban berobbantották őket. Használatuk – akárcsak kémek, hírvivők kibocsátására – végveszéllyel járt volna a várbeliekre nézve. Gárdonyi bizonyos, hogy nagy súlyt helyez ennek a cselekményszálnak az elhitetésére. A titkos alagutak térképe már a regény elején, 1533-ban Gergely kezébe kerül, a janicsár Hajván mutatja neki a magyar várakról készült rajzok között, s ő gombóccá gyúrva a zsebébe süllyeszti. Ezt a rajzot fedezi fel „véletlenül” Éva tizenkilenc év múlva, a kiszakadt zseb alatt a mentebélésben. Éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége van rá, mert az elrabolt gyerekért aggódva, be akar jutni az ostromlott várba, be akarja vinni Gergelynek Jumurdzsák gyűrűjét. Mi tagadás, ez bizony kalandregénybe illő fordulat, ahogy véges-végig kalandregénybe illő Éva asszony és Miklós deák útja a romos alagútba, a janicsárok váratlan felbukkanása a hátuk mögött, Miklós önfeláldozása a puskaporba mártott fáklyával s végül Éva asszony megmenekedése, mert őrzője sem igazi janicsár, hanem az álöltözetbe bújt levélvivő, Varsányi. Bizony túl sűrű, túl sok ebben a szerencsés véletlen. S ugyanígy van abban is túlzás, múlt századi fennköltség, hogy Éva titkon él a várban, s a végső ostrom halált osztó utolsó pillanataiban úgy küzd Gergely mellett, úgy sebesül meg a szeme láttára, hogy az rá sem ismer. Megsebesül, méghozzá – hogy minden együtt legyen – Jumurdzsák kezétől, Hajván halála pillanatában. De Gárdonyinak nagy oka van arra, hogy ezt a történelmileg nem igazolható és máskülönben is kevéssé hihető szálat a regénybe beleszője, mert általa teremti meg a szörnyű öldökléstenger után a regény feloldozó, tiszta emberségű végjelenetét: a két, fiát kereső asszony, a török és a magyar találkozását elveszett gyermekükkel, majd összepillantásukat egymással, az anyák harcok, nemzetek fölötti, jelképes kézfogását.

A történelmi tények és az írói képzelet alkotásainak egybevetése után befejezésül még csak annyit: a török kor nagy témája a magyar regényíróknak, mondhatni minden időben visszatérő témája. Egyfelől elfeledett vagy már megjelenésükkor feledésre ítélt, másfelől mindig is olvasott, kitűnő regények szólnak róla. A művek időrendi sorrendjét követve, Jókai Mór Török világ Magyarországon című mesésen kalandos regénye vagy Mikszáth Kálmán A beszélő köntös című tündéries szépségű elbeszélése után Gárdonyi Géza Egri csillagok-ja az első olyan írói vállalkozás, amely nem a regényest akarja megmutatni a korban, hanem a valóságosat. Hadd ismételjük, tegyük pontosabbá: nem a mesébe illőt szűrte ki belőle mesébe illő hősei hátteréül, hanem a kor viszonyait újrateremtve mozgatta közöttük hőseit. Eközben tudós lelkiismeretességgel és hittel dolgozott, ha a cselekmény szövésben itt-ott túlzottan regényesített, ismert kalandmotívumokkal, mesei bonyodalmakkal élt is. Mondani sem kell, hogy a későbbiek során a magyar történelmi regény – maradandó alkotásait tekintve – már teljességgel kilábolt a mesékből, Kós Károly Varjúnemzetség-ében például vagy – hogy a legnagyobbat említsük – Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájában.

Az Egri csillagok a regényfejlődés szempontjából így félig-meddig átmenet. Korfestése hiteles, cselekményszövésébe elég sok romantikus elem keveredik. Egy azonban biztos – s ez Gárdonyi múlhatatlan érdeme –: senki sem tudott irodalmunkban hozzá fogható emléket állítani a törökkel küzdő, hazájukért vérző magyarok XVI. századi hősiességének. S ezzel mintegy a század lényegét, leglelkét mutatta fel nekünk, utódoknak. Vagyis hogy, romantikája ellenére az igazat mondta el a korról, a lelkesítő és szomorú, legigazabb igazságot.