Hagyományos sávokon

A költői kifejezésmód lehetőségeinek igen széles skálája érvényes ma líránkban. A hagyományos és a kísérleti, a maga megannyi variációjával, úgy széthúzta a skálát, hogy ritka ma már az olyan olvasói vevőkészülék – a rádióhasonlatot folytatva –, amely minden adás fogására képes. Ritka még a kritikusok sorában is. Így aztán igazán könnyű egy-egy bírálatot úgy elhárítani: a kifejezésmódhoz nincs a kritikusnak vevőkészüléke. Értsd: ízlése konzervatív vagy másképpen behatárolt. (Ami lehet igaz, de lehet az értékviszonyok tisztázását rontó kitaláció is.) Visszatérve az olvasóra: fogékonysága mindenesetre nem csekély terhelésnek van kitéve, kivált ha nem névre válogat, hanem egy-egy időszak, mondjuk egy fél esztendő magyar verstermését akarja elsajátítani. Kattintgathatja a hullámhossz-szabályozót. Próbálgathatja, készüléke mire képes.

Egyelőre azonban nincs erre szüksége. Most a hagyományos sávokon maradunk.

Baranyi Ferenc népszerű költő. Joggal teszi ezt a megállapítást új kötetének (A szerelem harmadik éve) ismertetője. Ez a népszerűség indokolható. Baranyi nem berzenkedik az igényesebb költészetben is megfogadni a könnyű Múzsa tanácsait: mindig is tisztán, világosan, rejtvények nélkül alakítja versét. Azt fejezi ki benne, amit ki akar fejezni (se többet, se kevesebbet), s mindezt szolid, ismerős költői eszközök igénybevételével teszi, könnyed természetességgel, olajozott formakészséggel. Ügyesen egyensúlyozva közben, hogy ne legyen se túl prózai, se túl költői. Vershangja behízelgő, sanzonszerű. Mondanivalói csak ritkán igényelnek ennél töményebb, emeltebb vagy áttételesebb kifejezésmódot.

Ez a kellemes harmónia (forma és mondanivaló egysége) megbízható, kicsit tán túlzottan is ápolt belső harmónián alapul. Baranyi kivételesen kiegyensúlyozott természet. Költőnek kivált az. Tudat- és érzelmi világa termő mozgásban van, de sohasem korbácsolja fel semmi végletes. S csak elvétve hatja át valami nehezen vagy csak küzdve elmondható. Verseinek simasága belső simaságon alapszik. Nem simulékonyságot mondtam, inkább gyanútlan tüskétlenséget, az összerándulás, a belső viaskodás hiányát. Hiszen Baranyi, ahogyan mondani szoktuk, harcos költő; vállalja, kimondja, hogy kommunista; és verseiben gyakorta hadra kel mindaz ellen, ami csak akadálya lehet annak, hogy a világ megváltozzék, megfiatalodjék. Szatirizálható mai jelenséget éppúgy kipellengérez, mint ahogyan másfelől megdicsőíti a mát előkészítő történelmi múltat. (Új kötetében egész ciklust szentel a jövőért vérző régi hősök emlékének.) És a maguk módján ezek a harcos, szatirikus vagy a régi magyar költészet hangját idéző, emlékező versek éppúgy tetszetősek vagy jól megformáltak, mint a tónust meghatározó szerelmi dalok. És hatásosak is – kivált az önnön érzelmeit, eszméit versben is hallani vágyó szélesebb közönség számára. Az ismerős közérzelmek kedvelői előtt. Baranyi Ferenc népszerűsége tehát természetes, mint egy Szilvási-regényé, vagy mint egykor, a harmincas években Faludy György induló lírájáé. De azért nem ártana – mint ahogyan erre mutat is a kötet törekvést – egy szinttel mélyebb, egyedibb, költőileg érvényesebb lelki rétegből írnia.

Galambosi László a népies hagyományt és a modernebb szabad képzetkapcsolást akarja egyesíteni. Ott tipródik a maga külön szándékaival a népies szürrealizmus határmezsgyéjén. De nem oda, hozzájuk, hanem többnyire csupán a népire stilizált szómágiához jut el. Miért? Alig ismerek még egy mai versírót, akinek annyira csak hangzást, egyfajta zenét jelentene a vers, mint neki. Pontosabban: aki verskompozícióiban annyira mellőzné a szavak konkrét jelentését, mint ő, akinek szótára eleve csak átvitt értelmet, jelképi jelentést tartalmazó szótár.

Tudván tudjuk mindnyájan, hogy a versben a szavak konkrét közlése megváltoztatható, hogy tágas jelképekké válhatnak, akár a népi hagyomány, akár a költő egyedi teremtése alapján. De Galambosi László a népi hagyományon felbátorodva, azt lényegesen meghosszabbítva, odáig tágítja jelentéstartalmukat, addig növeli jelképi közlésüket, hogy körvonalazhatatlan, kihüvelyezhetetlen jelentésükkel bárhol, bármilyen kompozícióba beilleszthetők. Verse így aztán telten szól, zengőn áramlik – csak a közlése zsugorodik sejtelmesen kicsire. A szóképek, metaforák, ősi jelképek, népi hiedelemvilágunk ismert szimbólumai, ez az egész látványosan működő vershajtómű alig emel valamit. Eszmei pelyhet legföljebb, s nem okos űrkabint.

Könnyű volna versíró gyakorlatából kimutatni hagyományosan tartalmas fogalmaink tartalmatlanná tágítását, ősi jelképeink mechanikus kizsákmányolását, pompás szóképeink képzavarrá degradálását. De ez messzire vezetne. Inkább csak a félresikeredett módszer általános érzékeltetésére idézek egy részt a Vendégelő című verséből: „Boszorkány bánat-sűrítő guzsalya, – fehérbe fordul a hold. – A fohász fiókját le ne lakatold! – Borotvás merénylő, zabáló zsiványok között – verembe buktat a roskadó patájú kín. – Hiába matatok, Bőségszólító, – a remény kantárbafonott lovain.” Kifogásolható vagy akár elrettentő sorokat persze a legjobb verseskönyvből is ki lehet kapni. Könnyű elmondani, hogy a fohász fiókja éppúgy sikerületlen, mint ahogy patetikus a roskadó patájú kín stb. De nem erről van szó. Nem véletlenről. Bárhol ütöm fel a Teremtmények találkozása című kötetet, ilyesféle nagyzoló, barokkos stilizálásba ütközöm. A Harc című vers például így kezdődik: „Vijjogtak fölöttem – márvány-tollú rablók. A földben – láncokba rándult a Nyomorfa ránca – Üszök-dolmányosan, jég-birodalmak – csipkéin át havat göngyölt – a Rettegés vonulása.” De hadd másoljak még ide néhány sor folytatást a jobb meggyőzés kedvéért: „Hiába becéztem hajlékom – szarkaláb-sürű szavakkal, ibolya-puha – énekekkel. Fekete omladékon – sanyargatott az Omlás fejedelme. – Nem szoríthattam virágsisakot – vasporba buktatott fejemre.” Ismerős stilizálás ez, már-már egy ismerős stílminta paródiája.

Tüskés Tibor egy 1967-ben írt kritikájában így összegezi véleményét Galambosi első kötetéről: „Szecesszió ez még a javából, díszítőművészet, virágokból, állatmotívumokból font fűzér: ornamentika.” S bár az eltelt évek alatt Galambosi mesterségbeli tudása, biztonsága nagyot nőtt, mostani kötetére is már-már érvényes Tüskés akkori megállapítása: „Néhány szó nagybetűs írása, érzéseink kozmikussá tágítása még aligha teremt költői mítoszt, önálló lírai világképet.” Ehhez még csak annyit tehetek hozzá: az élményt ki lehet, sőt ki kell dolgoznia a költőnek, de nem lehet felfújnia, mint a léggömböt. Galambosi Lászlónak vannak egyszerű, hiteles költői élményei. Ha azokat – és a kötetben erre is van példa – úgy írja meg, ahogyan jellegükhöz és jelentőségükhöz mérten meg kell írni, akkor sikeres verset ír. Néhányuk címét ide is írom, hogy tudni lehessen, mire gondolok: Csizma, Kocitus-kút, Egy hősi halottra, Bárdos bíró, Dünnyögő, Kívánság stb. Sőt Biztató című versét – négy sor az egész – ide idézem, az adott stílusban a kívánatos mértéktartás példájaként: „Lombokat hoztál – az Olajfák ligetéből. – Fölékesítheted – a Világ homlokát.”

Galambosi Lászlónak nem ártana elgondolkoznia azon, hogy a felcicomázott sejtelmesség, a szómágiás ornamentika – gyakori megjelenésük ellenére – devalválódó eszközök, s hogy költői élményeit, verscsíráit inkább kiszabadítania kellene mechanizmusukból, mint beléjük fojtani. A népi hiedelemvilág lemásolva, utánagyártva éppúgy csak szobadísz, mint a ma készült bokály vagy cseréptál.

Kartal Zsuzsa forrongó, indulatos egyéniség. Meg tüskés is. Egyszerre kifelé és befelé. A verssel is ambivalens viszonyban van: hol művészi produktumnak tekinti, hol idegcsillapítónak. Hol megcsinálja a verset, vagyis érzékletessé teszi mindnyájunk számára, amit érzékletessé akar tenni, hol meg csupán ritmusba (olykor rímbe) szedi haragos gondolatait. Azon nyersen, direkten. Lehet persze így is verset írni – de nehéz. A nagybetűs életről vagy a szerelmi csalódásról egybegyűjtött közgondolatok csak módjával érnek össze verssé – hiába állanak tördelt sorokban.

Pedig Kartal Zsuzsa Körözés című második kötetében akad két-három olyan téma- és érzéskör, amely a köznapi reflexiószintet túllépve versintenzitású. (Belőlük írja a kötet legjobb verseit.) Közülük szinte a legerősebb a teret kívánó, világjavításra szomjazó cselekvésvágy. „Ebben az emberöltőben kell eljutnunk valahová” – mondja, de úgy érzi, hogy „ez az emberöltő – mindenütt szorít – nem ránk szabták – rég kinőttük”, s bár elismeri az apák érdemét, akik harcaikkal vagy mártíriumukkal létrehozták, végkövetkeztetése keserű, úgy mondja: „statisztálhatunk” csupán. Holott szerepre vágyik, maga formálta jövőjét keresi. Türelmetlenül, de ez természetes türelmetlenség, hasznos és tipikus mai közérzelem. Verssé akkor válik, ha a kifejezés túllép a közbeszéden. „Átöröklött emlékeim – bazaltkúppá állottak össze. – Nem azért élek a hegyen, – hogy szemem lesüssem a földre.”

A másik téma- és érzéskör, a „kétszemközt a rémülettel”, vagyis a halállal való szembenézés, melyet egy egész ciklus, az Ördögűzés testesít meg. Fiatalon átélt életveszély a személyes indítéka, egy súlyos operáció. Kartal Zsuzsa költői módszerét ebben a ciklusban lehet leginkább tetten érni. S ez a módszer: átélni, mégis kívül maradni. Az érzelmekről – önmagához is kegyetlen fölénnyel – csupán az ész reflexív szintjén számot adni. A megaláztatás és a fájdalom elleni, gyermekkorból hozott védekező reflexe, melyről a kötet egyik költőileg leginkább „megcsinált” verse szól (Mint aki ujjába harapott), úgy látszik, olyan erős benne, hogy még az egzisztenciát alapjában rázkódtató élménynek is fölébe tud kerülni. Már-már elnyomná. A költő szerencséjére azonban nem teljes sikerrel. Az ész ugyan ilyesféle összegezésekre jut: „milyen életveszélyes az élet”, vagy: „az én életem – ideiglenes”, de szűrőjén mégis áttörnek a belső rengések érzékletesebb dokumentumai: „Na, hosszú hajam, most segíts – más nem segíthet úgyse engem.” S felszínre kerülnek olyan tisztán kibontott lírai felismerések is, mint amilyen például a kötet egyik legszebb verse, a gyógyulás alatt készült Természetközelben.

Értem én, persze. Kartal Zsuzsa érzéstelenített szavakkal akar beszélni. Köznapian, egyszerűen. De amiről beszél, az is elfojtott, leegyszerűsített, intenzitásában lefogott. Minden formakultúrája, stílügyessége, rátermettsége ellenére nincs-e itt ellentmondás? Netán kibontakozását nehezítő? Vagy éppen így, e tehertétellel remél külön útra találni?