A mai magyar líra

Ady Endre

Polgári költő lett volna? Nyilvánvalóan nem volt az, ahogy nemesi költő sem volt, bár pályája a vidéki nemességből kiindulva a városi életen át vezetett. Ma már mindenki tudja, hogy a Szilágyságban élő kisnemesi családból származott, s hogy fiatalon Nagyváradra került újságírónak. Nagyvárad és azután Páris – ez a két város volt az a két stáció, amely a városi élettel megismertette, ahol művészete, elhivatottsága kibontakozott. Ám bármilyen óriási hatással volt is rá Páris, nem annyira a külvilág, a környezet, hanem a környezetben magáratalált lelkialkat is irányítja emberi és művészi törekvéseit. Adyról nagyon találóan írja Szerb Antal, hogy jellegzetes újságíró-alkata volt. Egész lényével benne élt a mában, inkább kifelé, a jövő felé loholva, mint a múlót tekintve. Minden újat azonnal felfogott, értékelt, nyomban beillesztett eddigi tudásanyagának tárházába. Megvolt benne a legsajátosabb ujságíró tulajdonság: rendkívül kevés adatból, mások által átélt tudomásokból pompás tájékozódási ösztönnel nyomban kirajzolta a valót. Hirtelen és hevesen reagált. A hírek középpontjában érezte csak jól magát s legnagyobb élménye, az érkező jövő. Költészete maga is heves és szenvedélyes híradás egy élet minden mozzanatáról, amely magában látja megtestesülni a modern magyarság sorsát s érzelmi vibrálásáról egyre küldi, azon sebtében, a jeladásokat. Versein átsüt minduntalan a frissen megélt élmény sugárzó szenvedélye. Ennek a lelki alkatnak élet-feltétele a város, a polgári élet. Ezzel a heves jövő-sóvárgással nem lehet kitartani az életet Érmindszenten. Nem véletlen, hogy Petőfi és Ady közül – bár mindketten egy nemzet számára akarták alakítani az eljövendőt – Ady kijutott Párisba, hatszor is járt ott, a felszabadult emberi élet, a szellemi újatakarás s akkoriban a politikai haladás fővárosában. Ady látta Párist s vele együtt látta az érlelő szellemi áramlatok mellett a polgári demokrácia visszáját is. Nem is azért lett harcosa, mert feltétel nélkül hitt benne, hanem mert elkerülhetetlennek tartotta. Jövővárása nem a polgáré, hanem a forradalmáré. Jól tudja: „Minden, minden ideálunk – másutt megúnt ócskaság már”.

A hályogot hirtelen és határozott mozdulattal kell lemetszeni – Ady Endre első jelentős kötetében, az Új Versek-ben, lényegében elvégezte az operációt. Ezek a versek lehántották a polgári életen uralkodó erkölcsi, filozófiai, vallási és társadalmi megszokásokat, és példát adtak az új életforma szabadabb és őszintébb alakjára. Szinte minden lényeges emberi érzést és gondolatot átvilágított, végigelemzett. Ezerkilencszázkilencben a Vér és arany kötet után egy levélben így írt magáról: „Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket. Elmondhatom ma már: a mai magyarság, kultúr-magyarsáq lelkiismeretének hiszem magam…” Ilyen tudatos volt. Verseit nagy ciklusokra gyüjtötte s minden versciklus összefüggően egy-egy létproblémát fejtett föl. Ne restelljük sorra venni, körről-körre követni, hogyan alakította az új életformát.

Az Új Versek ajánlása egy újfajta szerelemnek szól. A városi, kötetlenebb élet felszínre hozta a test és lélek társkeresésének eddig tenger alatt rejtőző bonyolult érzelmi világát. A szerelem megszűnt olyan „férfidolog” lenni, melyről beszélni csak asszonyoktól távol, nagy evés-ivás után, a pipázókban lehet. A nő a városi életben kétségtelenül sikeresebben harcolhat a társadalmi berendezkedés elnyomásával szemben, mely természeti kiszolgáltatottságát társadalmi-erkölcsi megkötésekkel fokozza. Nálunk nem nagyon kaptak lábra azok a mozgalmak, amelyek külföldön a nők egyenjogúsításáért küzdöttek, de követeléseik egy része, magával a városi élettel elfogadtatott. A nők előtt megnyíltak a művelődés eltorlaszolt útjai, s a kereseti pályákon érvényesülésük jelentősen emelkedett. Polgárosulásunk egyik humánus lépése az önálló nő, a férfival egyenlő asszony típusának a megteremtése volt. A felszabadított s öntudatos nővel szemben természetesen megváltozik a férfi szerelmi alapállása. A hatalmi viszony, amely a szerelemben döntő jelentőségű, magátólértetődően átalakul. Ady a kétféle férfimagatartást egy versszakon belül érzékelteti a Szent Margit legendájában:

Az öntudatos nővel szemben nemcsak a férfi magatartása változik meg, hanem természetszerűleg átalakul kapcsolatuk: a szerelem is, mely a tudatosulás következtében általában feljebb emelkedik a testi szférákból és kibontakozik abból a köztudatban élt primitív kettősségből, mely a beteljesülés és a boldogtalanság lehetőségei között tud csak választani. Ez az adott kettősség, mely sivárságával uralkodott a századvég költészetén – még az átlagember számára is – felpattan, s új, szinte ijesztően mély, örömben és szenvedésben végtelenül gazdag terület nyílik meg mögötte. Ahogy a freudizmus a huszas évek idején a lelki bizonyosságok területén egyszerre nem is képzelhető nagy világát tárta föl a bonyolult és ismeretlen jelenségeknek, úgy a nő és férfi viszonyának megváltoztatása a szerelmi érzések új Amerikáját fedezte fel. Az az Amerika persze tele volt a maga aranya mellett, kétségekkel és szenvedéssel. A beteljesült szerelem fullasztó nehéz árnyaival, a testi vágy mardosó hullámaival, a bizonyosság rettentő ürességével. A szerelem ebben az új világban túllép önmagán és kevesli azt a közösséget, amit a szerelem egyáltalán megadhat. A testi és lelki vágyon túl, sorssá válik és magára ölti a sohamegnemelégedés tragikus páthoszát. Nem a boldogság és nem a kielégülés a kérdése többé, hanem két egymáshoz láncolt lélek végetnemérő viaskodása. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el” – kezdi Ady az Új Versek elején Léda Asszony Zsoltárainak egyik versét.

Vágy és menekülés, kielégülés és elepedő boldogtalanság: egymást váltó ellentett érzései kergetik egymást ebben a modern lélekvágyó és lényegében minden testisége ellenére spiritualizált szerelmi viaskodásban. Minden megszokást félretevő, logikus eredménye az a szerelmi dolgokon túl és innen forradalmian megfogalmazott:

Lehet-e vajjon ennél hevesebben félredobni egy meglevő erkölcsi világrendet és nyomban újat állítani helyébe? És lehet-e egyszerre zordabbul végzetnek, kikerülhetetlen sorsvállalásnak felfogni a szerelmet, két lélek és nemcsak két test bonthatatlan kapcsolatának?

És mégis ennek az új szerelmi érzésnek őszinte testi valóság a gyökere. A lelki vívódásokat a megtagadhatatlan vágyak vibrálása, az érzékek természetes heve fűti. A szerelem – és talán ebben van Ady szerelmi költészetének forradalmi sugárzása – míg egyfelől megkapja a maga rangját a modern ember lelki életében, másfelől felölti azt a természetes testi köntöst, az érzékek belejátszásának azt a valóságát, amely nélkül nem is lehet lelki tartalmairól hitelesen beszélni. Ady elsőnek meri versbe fogni, tudatossá tenni a test kényszereit, érzéki káprázatát. Végre egy meztelen, magát lemeztelenítő ember – költészetünkben egyedülálló – aki önmagán át tárja fel az új világot.

Mi a kapitalizmusban a pénz? Az, ami a feudális társadalmi rendben a származás: az élet javaival való rendelkezés joga és eszköze. Az iparát egyre nagyobb lépésekben fejlesztő országban: szinte egyetlen utalvány az élet gyümölcseire. Az állampolgári egyenlőség megnyitja az utakat, de az utakon csak az tud járni, aki meg tudja szerezni, meg tudja venni az élet kellékeit. A modern kapitalista társadalomban a pénz az a misztikusnak látszó erő, amivel profán értelemben meg lehet váltani a világot. A fejlődő városi életben, amelynek végeredményben a terjeszkedő ipar és kereskedelem a feszítője, mindenki viszonylatba kerül a pénzzel. Mindennek ura a pénz. A magyar társadalom körülbelül Ady fellépése idején élte át a legbensőbben a tőke mindenhatóságát. Hatvanhét után, a fejlődő kapitalizmus egyre szabályosabb, erős pénzgazdálkodáson alapuló társadalmi alakot öltött. Az óriási ipari vagyonok keletkezésének az ideje ez. Ezeket a vagyonokat a hitelgazdálkodás, a tőke szervezhetősége gyüjtötte egybe, a pénz eddig ismeretlen hatalma, mely akkor már szerte az országban éreztette roppant erejét.

– írta Ady jelképi rendszerében kifejtve az arany élet és halál felett új istenségként uralkodó erejét s hozzáadva azt az embertelen, s feloldhatatlan kiszolgáltatottságot, mellyel mindenkit leigáz:

Egy épülő, felfelé törő világrend önző valóságát lehetne prózára fordítani a versből, kegyetlen törvényeit, melyeket nem lágyít meg sem a kiválóság, sem a szenvedés.

Az emberi vágyak betöltésének puszta eszközéből, már-már misztikus hatalom válik itt, amelyet reménytelenül szolgálunk. A pénz a vágyak beteljesedése, hatalom, szerelem, öntudat, maga a modern kapitalista élet. Ady nem is egy eszközt személyesít meg benne, hanem egyfajta társadalmi berendezkedést. A mi urunk: a pénz, hirdeti a Vér és Arany kötet egyik alcíme s ez lényegében a korszak legmélyebb erőinek tudatos felmutatása. A kapitalista fejlődésen, mely ugyan létrehozta a városiasságot, így ütnek át nyomban erkölcsi és társadalmi szétbomlásának tünetei.

Ady persze megveti ezt a rabszolgatartó erőt, s zsoltárai ahhoz a „cudar istenhez” szólnak, aki elvonja magát, aki nincs sehol. Mert a pénz éppen azáltal kapott misztikus hatalmat, mert keveseké volt, mert a jövedelmek elosztása – ilyen közgazdasági kifejezéssel kell érzékeltetni az igazságot – nem adta meg a munka fejében mindenkinek. A pénz ebben az időben csak az uralkodó osztály szemléletében volt a javak kicserélésére szükséges eszköz. A tömegekben úgy élt, mint az élet utáni örök és reménytelen versenyfutás célja, az élet jelképe, mely sohasem magyarázza meg magát. A feudalizmus és kapitalizmus közösen teszi istenné az eszközt. Ez volt az úgynevezett társadalmi valóság. Ady szavaival Dús lovag nászi terme:

Ady nagyváradi ujságíró korában, ezerkilencszázháromban, három évvel az Uj Versek megjelenése előtt a Nagyváradi Naplóban így írt Magyarországról: „Nekünk elől kell kezdeni a dolgot az első rendnél, aztán a másodiknál s a harmadiknál végre. A rangokkal, kiváltságokkal, ősdurvasággal, arisztokráciával és klérussal s a kiszipolyozó tőkével egyszerre kell végezni. Hogy? Tekintsünk Franciaországra.”

Világos forradalmi programm volt ez. Az Uj Versek inkább csak a szembenállás roppant érzelmi feszültségeiről vallanak. A magyar Ugar elvadult táj, melyen az „égig nyúló giz-gazok” között valami rág, s melyen minden újító szándék elbukik. Ám nem kell sokáig várni: konkrét politikai mondandói hamarosan meglelik költői formáikat. S mint egy aladin-szellem a palackból, hatalmasan kel ki verseiből a forradalmár:

És ugyanakkor az uralkodó osztály nacionalizmusától szívenütötten felhorkan benne önön magyarsága:

Ady forradalmisága tervszerű forradalom, amelynek a fennálló világ megbontásán túl megvan a maga nagy távlatokat mutató világos célkitűzése. S társadalmi-emberi gondolati tartalma van olyan eruptív, mint a benne fortyogó indulat feszítő ereje. Osztályok helyett egyedül merte és tudta vállalni ezt a tartalmat és indulatot. Olyan célokat tűzött maga elé, amelyeken jövőfelé rohanó gondolkozása már túljutott, amelyeket agya nem végcélnak, hanem csupán lépcsőfoknak látott. Ady a magyarság számára elkerülhetetlennek tartotta a polgári demokrácia megvalósulását, holott eszméi jóval túlvezettek a polgári demokrácián. Ám nem utópiákban, hanem egymást szervesen követő társadalmi formákban gondolkodott. „Demokrata, tudatos, erős, magyar polgári Magyarország lehetséges itt, más semmi”, – írja 1908-ban a Budapesti Naplóban. Ellentéteket nagyon is pontosan felfedező látása – mint Révai József fejtegeti – hiába tárta fel számára a városi fejlődés visszás állapotait, mégis a városban látta az új társadalmi rend megvalósítására mozgatható erőket. Igy írt: „Ma Magyarország: a városok, a készek és leendők, ők a kultúra, ők a magyarság… A városos Magyarország talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak… A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra, ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”

A városokban azonban meglátta a polgárok mögött a proletárokat, az országban pedig Dózsa paraszt-utódainak országát. Nekik írta: Dózsa György unokája vagyok én – Népért síró, bús, bocskoros nemes. – Lehet, hogy nem volt szocialista, de ösztöne a magyar művelődés, a magyar forradalom kérdését nem kötötte polgári rendhez. Nem csak a polgárokért, hanem elsősorban az egyetemes magyarságért tartotta fontosnak a polgári fejlődést. A parasztság és a munkásnép hatalomra és műveltségre való igényével együtt elevenedik meg költészetében. – Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, – éhe a Szépnek hajt Titeket. – Nagyobb igaza sohse volt népnek – Hitványabb Nérók még seholsem éltek. – Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap. – Ady nem félt azonosulni azzal a hatalmi rendszer alatt forrongó indulattal, amely bennük, közöttük gyüjtötte feszültségeit. Leírta ezt is: „Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: – Véreim magyar proletárok.” Mit keresett parasztok és munkások között? A forradalmi erőket kereste, melyek az „úri bitangságnak” végetvetnek, azokat az erőket, amelyek akár a magyar glóbusz agrárszocialista vágyaiból, akár a nyugati szocializmus teóriáiból ihletődve, új országalapításra gyülekezhetnek.

Ez az új országalapítás több volt a magyar átalakulásnál. Vajjon fölébred valahára – A szolga-népek Bábele? – kérdezi a legforradalmibb verssorozat, a Téli Magyarország elején. S ugyanakkor, amikor harmincmillió magyar ábrándja feszítette a politikai vezető osztály hatalmi öntudatát, a lehetőségei közé szorosan bezárt magyarság tragikus történeti bukásáról beszél.

Mintha soha sem állt volna előtte az ezredévi kulissza-ország, egy kis nép szomorúan elrontott élete, telivértelen kitaszítottsága, szomszédaival való mérgezett viszonya mered elé.

Forradalom bent és béke a népek között, a németségtől való elszakadás és az új országalapítás: nem néha-néha felbukkanó gondolata, hanem központi mondanivalója, amelyet számtalanszor és számtalan különböző szemszögből nézve kifejezett, Ady utólérhetetlen történelmi érzékkel végigkóborolta a magyarság történelmének minden századát és minden megmozdulást, minden alakot felhasznált arra, hogy szemléletét érzékletessé tegye. Dózsa György és Esze Tamás, Rákóczi, Táncsics Mihály, vagy Ilosvai Selymes Péter, a parasztlázadások és a szabadságharcok kora, mind egy-egy alkalom arra, hogy a magyar magatartást elemezze. Kik voltak jó magyarok? Ezt a kérdést elsőnek és igazán ő tette fel. Egyre csak őt ismételjük ma is feleleteinkben.

Mondandói, melyeknek legnagyobb része az egész magyarság egyetemére vonatkozott, ezek a közösség számára vállalt mondandók, roppant magányosságon törtek át. Ady, mint művész és mint forradalmár egyaránt egyedül állt korában. Politikai magyarság-eszméit nem visszhangozták öntudatos néprétegek, művészi útján, ha követték is hívek és vállalták is társként az új irodalom megteremtésében írótársak, igényeihez képest mégis magány fogta körül. Egy egész ország számára akart nagy ember lenni s egy ország számára mondta, amit mondott, s mégis meg kellett elégednie szinte csak a Nyugat, a Népszava, a Világ aránylag kevés számú olvasójával. S közben állnia kellett a hangadó többség támadásait. Ezt a helyzetet csak határtalan öntudattal lehetett elviselni. Méghozzá a „nagy költő” gőgjével; hiába írta: Én voltam az Úr, a Vers csak cifra szolga – mégis, ahogy önmagában érezte megtestesülni az egész magyarságot, úgy éppen verseivel szerzett öntudatának jogot arra, hogy „minden” legyen. A költőnek alapjában csonkítatlan magatartása valósult mert benne: művészete által szinte világi hatalmat kívánt a mindenekfeletti ítélkezésre. Adyban aztán igazán nem lehet elválasztani az „embert” a „költőtől”.

Ami túlfokozott ebben az öntudatban, az elsősorban nem alkatából, hanem helyzetéből következik. Bár a köztudatba így ivódott bele, mégsem az uralkodó osztály (és a vele uralkodó költő) természetes öntudata az Adyé. Annál sokkal szuggesztívebb, harcosabb, kisebesedettebb. Bár nemesi származású volt, nem tartozott ahhoz a dzsentri-réteghez, mely a vármegyei élet vezetőit adta. Apjához írta: „…hogy jó lett volna-e édes apám, központi szolgabíróvá választódni Zilahon, kivirágoztatni a hét szilvafát s becsületet szerezni az elkoldusodott diósadi Adyaknak? Bizony talán jó lett volna…” Ady a magyar uralkodó osztálynak az alsó széléről, az elparasztosodott széléről származott – mint azt Bölöni György fejtegeti – s öntudata nem az úr, hanem éppen az úri rendből kihulló, úgynevezett deklasszé sebzett öntudata. Mikor Ady Dózsa Györgyöt idézte, akkor pontosan tapintott rá arra a rokoni székelyre, akit fitymálódva fogadtak a királyi udvar urai. Ady magyarsága a jogfosztást nagyon is elevenen átélő s egész népe helyett tiltakozó ember magyarsága. Politikai egyedülállása ellenére valóban néhány millió nevében szólott, akik már jó néhány évszázada nem tudnak tiltakozni a változtathatatlan ellen.

Ady a magyarság és szinte már az emberiség jelképének látta magát, és sorsában, úgy érezte, megvalósul az élet számtalan lehetősége. Többet él, mint más és nagyobb erővel. Életérzése túlfeszített. De a túlfeszített életérzés lélektani kiegészítője: az épp oly heves halálközelség. S költészete, mely nagyon is hű tükre lelki élete vibrálásainak, tele van a halál jelenlétével. Az „Életes Élet” papja és a „Halál rokona” egyszerre. A túlfokozott éntudat kifáradása nem a lemondás, a visszahúzódás, hanem közvetlenül a megsemmisülés. Ez a nagy erő tele van állandóan a végső rokkanással.

A szerelmi vágy is – éppen a nagyon élt élet miatt – a halál csapdája. A csók: halálvirág, s Ady megfogalmazza magának a testi-lelki tönkremenés egyéniségéhez mért útját:

Romantika lett volna? Az, de semmiesetre sem nagyon olcsó. Ha magányában körmöket növesztő, a harcban erőrekapó természete miatt hajlott is önmaga romantikus szemléletére, a halál nem tartozott ebbe a kelléktárba. Mint betegnek a csillapító, úgy kellett neki a mámor, a szerelem, vagy a harcizaj. Még akkor is, ha a test már nagyon fiatalon világosan jelezte az erők összeomlását. Ady heves életszeretettel pusztította önmagát, s mint a tántorgó, az élet felé lépett, s a halál felé haladt. Miért? Aki végigolvassa leveleinek akárcsak néhány részletét, annak látnia kell: Ady állandóan, mindig és mindenütt rosszul érezte magát. Élete számtalan ellentmondásának, emberi gyarlóságának, talán legnagyobb mentsége, hogy ez a férfi szünet nélkül szenvedett. Már végzetes betegsége előtt is – orvosi nyelven szólva – állandóan rossz a közérzete, kínozzák az idegei, sehol sem találja a helyét. Párisból Budapestre vágyik, Budapestről Érmindszentre, de fuldokolva vágja ki magát a szülőfalu porából; Lédától más nőkre vágyik, szerelemből magányba. Alig képzelhető nyugtalanság fűtötte. Szinte mindig úton volt, hatszor járta meg Párist, s képes volt egy szanatóriumi kúra kellős közepén, egy napra inkognitóban felutazni Budapestre. Nem tudta elviselni a kort, amelyben élt, nem tudott megszabadulni önön szenvedéseinek démonaitól.

A felfokozott életvágy, mely érzi az erők végét és ez az állandóan mérgezett közérzet Isten felé fordul kegyelemért. Ám nem bizonyos, hogy Ady ahhoz az ősi kálomista Istenhez pártolt vissza, akit pap ősei dicsértek. Isten, halál nagyon is közeli fogalmak az ő költészetében és istene már-már egy kegyelmesebb halál. Hitében az istenség semmiesetre sem jelenti olyan elvét a legfőbb hatalomnak, melyből tételes parancsok, erkölcsi törvények következnek. Ady Istene: a kegyelem, aki még segíthet.

– így kezdi a A Minden – Titkok versei című kötetét, melynek mottójában is a halálon győzedelmeskedő Isten emelkedik fel:

S ez az Isten, aki szenvedései árán lelkében megtelepül, ez a halál elleni Isten, ritkán érkezik. S Ady megéli a hit és a kételkedés egyre fojtóbb küzdelmeit. Az ilyen kegyelmi pillanat ritka:

Inkább újra s újra a meggyötört lélek kiáltása ekhózik:

Elalkudhatatlan forradalmiság – forradalmi tömegek nélkül; a nagy költő fejedelmi öntudata – ország nélkül; a kikezdett idegzet mérgezett közérzete – igazi enyhületek nélkül: e sokfajta hiány határozza meg, hogy mondanivalói hogyan elevenedtek meg költészetében. Tudjuk: új kifejezési formát hozott, melyet magyar nyelven senki sem próbált előtte, a szimbolizmust. Irodalmi közhely, hogy az érzékeltetés legegyszerűbb módja különböző jelenségek, fogalmak viszonylatba állítása. A hasonlat, az allegória lényegében mind az ilyen érzékletessé tétel más-más árnyalata. A szimbolizmus ezeknél sokkal tágabb párosítás. Nem emeli ki az egyező jegyeket, mégis úgy beszél a hasonlító jelenségről, mintha az a hasonlítottnak megfelelne. Természetesnek veszi az egyik elem másikkal való helyettesítését, – esetleg egy-egy villanással az azonosság részletét ábrázolja is, – de lényegében az azonosítás indokait az olvasóra bízza.

Igy kezdődik Adynak A fehér lótuszok című verse, de hogy milyen emberi vágyakat jelképeznek ezek a fehér lótuszok, arra alig van utalás. A képet s a lelki valósággal való azonosságát el kell fogadni (hitelességéért a költő egész személyiségét latbaveti), éppen úgy, mint ahogy a kép további sarjadását is.

Miért hasonlít a lélek a láphoz, s ez az átalakult láp, mely olyan, mintha kristály volna, miért ékesíttetik fel kastéllyal, tündérekkel? Vegyük szemügyre, mit magyaráz meg ebből a költő? Nyilvánvalóan semmit! S éppen ez a szimbólikus írásmód lényege. De mert semmit sem magyaráz, csak egy megragadónak és érvényesnek tetsző helyettesítéssel érzékelteti lelkiállapotát, az egész hasonlításnak, mint műveletnek, bizonytalan a logikai háttere. S a szimbólizmus nem is az állítások és tagadások rendszerére épített gondolkozás kifejező formája, hanem a képszerűen látó, a tudat mélyebb rétegeiben alakuló világ-érzésé. Ezeket a kifejezési formákat nehezen lehet az elme logikai bonckése alá venni, ezekért nem az ész, hanem a sikeres átélés, az ösztönös megértés lehetősége áll csak jót. S mert csak az átélés a legfőbb támasza az ábrázolt világ létének vagy nem-létének, a szimbólumban beszélőnek nemcsak erős színekkel, képekkel, megragadó képzetekkel kell dolgoznia, hanem szinte egész személyisége hitelét oda kell adnia minden verséhez. Minden versében meg kell esküdnie: ez így van, tekintsetek rám és higyjétek.

Az, hogy Ady Endre profétikus költő, aki állításainak támaszául egész mitológiát teremt magának, nagyon is szerves kiegészítője szimbolikus kifejezési formájának. A szimbolizmus sajátos logikája szerint elvezet a mitológiához, ahhoz a rendszerhez, melyben a tudat-mélyi gondolkozás megeleveníti a maga bonyolult lelki vagy metafizikus valóságát. Ez a rendszer a maga ősképeivel, legmélyebb rétegződésű hagyományával, a szimbolumokat kereső tartalmaknak megragadó, azonnal átélhető formákat teremt. Bármenyire is ismerős az Ady-versekből feltámadó magyar mitológia, mégis – paradox módon – ez a mitológia nem ősi, Ady maga teremtette. Ám elemeit olyan szerencsésen válogatta össze, zseniális nyelvi készsége, képfantáziája annyira mélyen gyökeredzett a kollektív képzeletben, hogy jelképrendszere teljesen közvetlenül hat ránk. S mitológiája, melyet részben a magyar történelem legendáiból, részben a biblia mítikus alakjaiból, nagyrészt pedig a születés, a halál és az élet fogalmainak jelentés-felduzzasztásával formált meg, egy nem létező, de lehetséges magyar ősmitológiára utal. Ez a mitológia-teremtés a szimbolikus kifejezésmód logikus kiegészítője, vagy ha tetszik: egyik hitelesítője. Említettük: a jelképes kifejezési forma valóságtartalmáért elsősorban a költő személyisége áll jót. A prófétáló költő éppen ezt a hitelesítő személyiséget duzzasztja fel, ennek a személyiségnek növeli meg a varázsát és emberi feladatkörét. A próféta a sorssal áll összeköttetésben s amit mond, azt sejtelem és transzcendenciák veszik körül. Gondoljuk el: hogy színtelenedne el Ady egész költészete, ha nem hinnénk el roppant életfeszültségei valódiságát, ha sors-perlekedésében, Isten-hitében kételkedhetnénk, általában ha nem sütne át minden szaván a magát lemeztelenítő őszinteség hatalmas, barbár szuggesztivitása.

A szimbolista költő szinte kikerülhetetlenül mítoszteremtő és prófétikus. Más kérdés, hogy Ady Endre a lelki indítékokon, sajátos ösztönös gondolkodásán túl, miért választotta a szimbolizmust kifejezési formájának. Lehet, hogy magányosságának és forradalmi mivoltának feloldhatatlan ellentéte is a jelképi kifejezési rendszer felé indították. Aki szinte egyedül – egy korszakkal szemben – elsőnek mondja ki a magyarság társadalmi megváltódásának nagy gondolatát, s aki ezért viseli a támadások sokaságát, a kiebrudaltság örök bélyegét, holott egy egész nemzet koronázott költői trónjára vágyik, az szinte rákényszerül a közvetett kifejezési módra. Mert nincs, akihez közvetlenül beszéljen, az ősi emberi, illetve az eljövendő emberi közösséghez fordul. Ady nem környezetében látta, – mint ezt Révai József fejtegeti, – hanem magában érezte az igazi valóságot, nem a világban fedezte fel, hanem önmagában az igazi szépséget. Az „igazi” életet hiába kereste a mindennapi életben, eszményei megvalósulását a mában. Az ő számára, soha-meg-nem-elégedő belső világának a kifejezésére csak egy út adódott: a jövő felé, az „ifjú szivek” felé fordult élet, a szimbolizmus, a prófécia.

Ez a megtalált formai forradalom természetszerűleg előidézte a verselés és a nyelv forradalmi átalakítását. Meg kell jegyezni – bármennyit is írtak róla – Ady versformája ezek között lényegében a legkevésbbé forradalmi. Végeredményben Ady nem csinált mást, mint kialakított a maga számára egy nem szigorú szabályokhoz igazodó, kényelmes vers-alakot, amelyen belül persze sok változatot teremtett. Vers-formája a szokottnál kötöttebb szabadvers, melyben megkondulnak a rímek és vissza-visszacseng a kötött verselési módok ritmusa. Kötetlen rímelésével, laza kompozíciójával kényelmes papucs ez azon a lábon, amely nagyobb megkötések nélkül akar haladni. Nem a magyar versforma, hanem inkább Ady költői fejlődése szempontjából nézve jelent nagy leleményt, mert megtalálta benne egységes mondanivalójához illő, nagyjából egységes köntösét. Ezt a versformát ugyanis elsősorban nem a rím és a ritmus, hanem a kifejezés nagy ujdonsága: a szimbolizmus rejtettebb díszei ékesítik. És persze még az új, evokatív jelentésbe öltözött nyelvé.

A költők nyelve a kortársak nagy részének mindig idegen. Rendszerint nem a költő „érthetetlen”, hanem az a nyelv, az a szóhasználat és mondatfűzés, melyet verseiben megvalósít, s mellyel tudatosan formálja, alakítja anyanyelvét, különbözik a megszokottól. A költő nálunk rendszerint nyelvi forradalmár is, mert világának művészi megteremtésekor a nyelv anyagát is hozzáidomítja a létrehozott világhoz. Ma már nevetséges azt mondani, hogy Ady érthetetlen volt. Miért? Mert az a nyelvhasználat, az a gondolatfűzés beleivódott lassanként az emberek idegközpontjába, belemarta magát nyelvi szokásaik közé. Hiszen a nyelvi dolgokban rendszerint annyi csak az időbeli eltérés, hogy a gyerekek már az anyatejjel szívják be azt, amit az apák még hevesen elleneznek. Ady nyelve így ma már természetesnek tűnik, ám annál inkább beszélnünk kell arról az óriás nyelvi forradalomról, amelyet jelentett. Mert Ady szimbolizmusának s e szimbolizmus tartalmainak megfelelően átgyúrta a szavak jelentéstartalmait, s szóösszevonásaival felgazdagította, átformálta legalább is asszociációs körüket. Adynak páratlan nyelvi képessége volt. A jelképi stílust nem is lehetett volna másképen megvalósítani. „Gyűlölöm dancs keleti fajtám”; „be szikkadt szájjal mosolygok”; „messze és mélyen az időben – Én asszony voltam: termetes – Szerelmetes” – csupa nyelvi telitalálat, s így folytathatnánk szinte kifogyhatatlanul. Különösen keveri a szavak ízeit, kedves szavai a „lyány” és a „legény”, népi zamata magasabb harmóniával fonódik bele bonyolultan modern tartalmaiba. Ady valóban látva-látta a világ jelenségeit, s a látottakat nyomban merész szó-összetételekben rendkívül szabadon és olykor már gyakran szemérevetett modorossággal érlelte versbeli képpé. Soha nem lehet azon tettenérni, hogy a nyelvi készség alatta marad gondolatainak, inkább néha az a veszély fenyegeti, hogy a nyelvi képzelet tartalom nélkül továbbfuttatja sorait.

A népi nyelvből, a bibliaiból, az irodalomból, sőt az élő budapesti nyelvből (ő írta le először, hogy: „proletár”) egyaránt táplálkozott ez a nyelvújítás – és elsősorban saját nyelvi zsenialitásából. Hiszen a nyelvalkotás a költői tehetség körén belül szinte külön tehetség!

*

Nem hiába fogalmazta meg Ady Endre egy születő korszak minden lényeges életérzését és nem hiába jelentett költői kifejezésmódja forradalmian újat, költészete kihívta maga ellen a letűnő világ dühét és hatalmi szervezetét. Ady nem híres, hanem hírhedt nagy költő lett, egészen rövid idő alatt. Az „új időknek új dalait” a konzervatív Magyarország egy züllött ember különc és érthetetlen verselgetésének minősítette, s az Ady vers-paródiák hamarabb értek el szerte az országban a „jól értesült” olvasókhoz, mint az Ady-versek. (Természetesen nem Karinthy Frigyes mélységes megértéssel írt stílusutánzataira gondolunk.) Egy omlatag és saját fejlődéséről meglehetősen tudatlan társadalomban az Ady-kérdés túllépte az irodalmi harcok kereteit, valóban azzá lett, ami tartalmai szerint volt: az új társadalmi forma létkérdésévé. Nem is lehetne másként megérteni azt a hevességet, kegyetlenséget, amivel Adyt támadták. Egyszerre társadalmi kényszerré lett a mellette vagy ellene való állásfoglalás. Mint mikor egy túlfűtött folyadékba behullik valami s egyszerre, pillanatok alatt kristállyá merevedik, úgy merevítette Ady élesen elváló táborokra kora magyarságát. Jellemző, hogy amikor egy fiatal tudós, Horváth János komolyan értékelő könyvet írt Ady költészetéről, maga a miniszterelnök: Tisza István utasította rendre. Mindez talán nem tartozik irodalmi értékeléséhez, de hozzátartozik életéhez, szerepéhez, melyet roppant kínok között, lelki ellentétei miatt meg-megtántorodva, mégis csodálatos hűséggel betöltött.

A huszadik századi magyarság, a kortárs művészetében két világgal találkozott, eggyel, amit élt, s eggyel, amit élnie kellett volna – s még egy harmadikkal is, amely mindkettőt érvényessé teszi: a nagy költészet oly ritkán megnyíló világával.

Babits Mihály

Nemcsak a korszak, és kezdetben nemcsak Ady taszító-vonzó varázsa, hanem méginkább sajátos lelki alkata szabta meg szerepét. Babits nem élt olyan közel a világhoz, hogy minden rezzenését átengedte volna költészetén. Tudatát kevéssé érdekelték a mindennapok harcai, idegzete nem visszhangozta a napi eseményeket. Jellegzetes filozófikus alkatánál fogva inkább az elvi problémák kötötték le, mint a tények. Tekintete a valóság képei mögött egyre-másra az emberi tudat végső kérdéseit fedezi fel. Bár első verseskötete végére ezt írta:

– nem ő volt verseinek „alanya és tárgya”, de nem volt az a világ sem. Különös kettősség van itt: Babits (főként a fiatal) látszatra majdnem mindig a világról beszélt, de a világba kivetítette önmagát. Nem vállalja, legalábbis nem azzal a vad, önmarcangoló hajlammal, mint Ady, a végső lemeztelenítés őszinteségét. Távolabb tartja magától a mondandóit, kevésbbé leplezi le önnön feszültségeit, magán hagy a vers vetkőzése közben is egy leplet; s ez voltaképen maga a világ. A külső jelenségeket saját lelki tartalmai jelképeinek tekinti. Nem véletlen, hogy alkatához híven bárhonnan indul is el, saját tudatának végső kérdéseihez érkezik. De mert alkata az érzékeny gondolkodóé, ezek az egész emberiség tudatának végső kérdései. Az alkony szépsége például, az Esti kérdés című versében, végig soroltatja vele az élet miértjeit:

Az ember lelki alkata nagyjából megszabott természeti-lélektani jelenség, az idő nem is az alkatot, inkább világhoz való viszonyulását: magatartását alakítja. Aki benne él a változó világban és rezzenéseit nem hagyja visszhangtalanul, az különböző korokban különbözőképen válaszol. A magatartás nemcsak az egyéntől függ, hanem a korszaktól, az emberiségtől is. Ady egy egynemű időszak végpillanatában halt meg. Babits nemcsak túlélte ezt az időt, hanem megélte a liberális, polgári gondolat emberileg tragikus végső tönkrejutását, sőt már-már látta az ellenforradalmi Magyarország összeomlását is. Költészetének egymástól elütő három nagy korszakát – bármennyire is jellegzetesen más a stílusuk – nem lehet csak a stíluskülönbségek alapján egymástól elválasztani. A fiatal Babitsnak magatartása is jellegzetesen különbözik a férfikortól s a férfié az öregkoritól. Öregkori? Kegyetlen és pontatlan a szó: 58 éves korában halt meg évekig tartó embertelen szenvedés után.

A fiatal Babitsról azt tartotta a kritika: poeta doctus. Tanult költő, ami egyrészt azt jelentette, hogy művelt volt, másrészt azt a lekicsinylő hangsúlyt is, hogy nem eredeti költő, csak megtanult verset írni. Ez utóbbiból egy fikarcnyi sem volt igaz. De volt valami valóban a fiatal Babitsban, ami zavarba hozta a jószándékú kritikust is. Babits művelt volt, okos volt és mindehhez kitűnő költő – s e három tulajdonság ritkán szokott Magyarországon együttjárni. Másképen kifejezve: zseniális költői tehetsége nagyszerű intellektussal párosult. Társadalmunk szellemi fejletlenségére roppant jellemző, hogy az intellektuális magyar típusa mennyire idegen világunkban. S ha költőben jelentkezik, ha lehet, még idegenebb. Még mindig él az a sokszor megcáfolt balítélet, hogy a költő csak öntudatos edénye a beléömlő isteni kegynek, s hogy az értelem természeténél fogva hideg és költőietlen. Holott az értelmével is alkotó költőre, éppen annyi nevet lehetne bizonyítékul felsorolni, mint a másikra. De a jellegzetesen magyar előítéleten túl is, Babits világirodalmilag is meglepő típushoz tartozik. Ahhoz, amelyiknek költészete és értelme állandó szoros kölcsönhatásban van egymással. Gondolatai éppen úgy izzanak, mint az érzelmei s érzelmeiből ritkán hiányzik a gondolati következmény. Így intellektuális élete, rengeteg kultúrális élménye, nemcsak dísze költészetének, hanem állandó humusza, érlelő talaja is.

A világ értelmi felfogására törő fiatalság sokkal ritkább, mint a pusztán érzelmeiben élő. De hevességében nem különböznek feltétlen egymástól. A természet legföljebb hol itt, hol ott – érzelemben vagy értelemben – csordul túl a megszokás keretein. Az ifjúság indulata, gyakori szentimentálizmusa a felfokozott érzelemnek, játékossága pedig rendszerint az intellektuális örömnek a kifejeződése. Intellektuálizmus és játékosság ilyen alkatszerinti kapcsoltsággal jár együtt a fiatal Babits költészetében. Szavakkal és stílusokkal egyaránt játszik. Ez időből valók híres alliterációi, (Bús donna barna balkonon – mereng a bíbor alkonyon) vagy a szójáték határát súroló versötletei: „A kocsi mint csodaparipa ront oda, jaj neki – jaj bele vad kerekén loccsan a – csobban a tó vize: jobb biz e tört szeretőknek a tó fenekén.” Vagy: „…át a réten, hol a Léthe, (mert e rét a Léthe réte…)” stb. Ez a játék kétségtelenül tágította a költői lehetőségeket s nem egyszer telitalálatokkal gazdagította költészetét, hiszen a játéknak legtöbbször célja is volt. Különös megfigyelni, hogy a játékos ringatással induló versrészek végén, hogy bukkan elő a vers céltudatos értelme. Például a Feketeország című versben.

Ám a szójátéknak tetsző ábrázolás gondolati indoka így csattan ki a vers végén:

Kihez szólt, kinek a nevében beszélt a fiatal Babits költészete, mely a műveltség tartalmi és formai ajándékainak dús sokaságával lepte meg olvasóját. Nyilvánvaló, hogy zártabb közönsége volt, mint Adynak. A nemesi műveltség végső hajtása vagy a polgári magyar műveltség friss, szinte első termése tudta csak követni gazdag formájának műveltséget igénylő tág tartalmait. A finomodó, elmélyedő, értelmi kultúráját csiszoló, a szó legjobb értelmében vett polgárság számára csillogtak igazi értékükben ezek a versek. S talán nem egészen véletlen, hogy az első vers első sora így szól: „Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!” Persze távolról sem jelentette azt ez a mondat, amit ma, hanem csupán a Petőfi-epigonokkal, a hivatalos közízléssel szemben, mely a kifejezési eszközből zörgő apparátust, a témából szerepet gyártott – az egész hazug közvetlenséggel szemben hirdetett új, bonyolultabb igénységet. S a vers második mondata: „hadd dalolok soha – nem hallott verseket ma, múzsák – papja, erős fiatal füleknek” s a hazug költői modorral szembeszegülő, s természetesen új, méltó közönséget kereső költő-magatartás tudatos megfogalmazása. S maga a versforma is: a szigorú pontosságú időmértékes vers tüntetően kiemeli a költő önmagával és közönségével szembeni igényeit. S amit a forma érzékeltet, néhány versszak után felcsendül, programmotadó mondanivalóként:

Valóban nem is lehetne a fiatal Babits céljait találóbban jellemezni, mint a vers prózára fordított értelmével: vagyis azzal, hogy egyrészt az emberiség örök gondolati tartalmait sorra felvillantja versének új köpenyében, másrészt, hogy az európai költészet formakincsét megtölti a modern ember tartalmaival. Pompázatos „kifosztása” ez a múlt értékeinek, nagyméretű áttelepítése az európai tartalmi és formai kultúrának műveltségünkbe. Éppen ebben az újrateremtésben lelt Babits igazi önmagára. Szelleme bármennyire is szenvedélyes, szemérme rendszerint meggátolta, hogy közvetlenül egyénisége teljes leleplezésével fejezze ki magát. A stílusjátékok jó bujtatói voltak sajátos kincseinek, alkalmas leplei lelke fájó rezdüléseinek. Az újrateremtett stílust megajándékozta önmagával. Szellemi érdeklődése befutotta a műveltség multjának minden táját. Nemcsak játékból írt horatiusi ódát, vergiliusi eklogát, görög tragédiát, baudelairei szonetteket, dantei tercinákat, új leoninusokat vagy magyar népregét és ősi nyolcast: a sokféle stílus saját kifejezőképességének hajlékonyságát, szellemének gazdagságát tükrözte. S e sokféle idegen köntöst átfűtötte a soha-meg-nem-elégedés régiben is újat kereső hevessége.

Ám ne higyjük, hogy ez a múltbeli kalandokra éhes intellektualizmus, ez a filozófikus egyéniség csak a könyvek, könyvtárak, csak a műveltség lezárt világát énekelte. Legalább annyira megújítója ő a művébe felmutatott műveltséganyagnak, mint amennyire átélője. Az európai hagyomány a jelen élettel gazdagodva, a modern városi ember életmozzanataival, lelki és szellemi problémáival felduzzadva leli meg a kifejezését. A technikai civilizáció szakkifejezéseit olyan természetes könnyedséggel illeszti sorai közé, mintha nem kellett volna forradalmi merészség a versbe foglalható valóság ilyenfajta kitágításához.

– írja egyik versében, mely maga is olyasmiről szól, amit nem lehet magyarul megnevezni: a „lichthófról”, vagy ahogy Babits elnevezi: a világosság udvaráról. Verset ír az automobilról, amely korszerű képzetkapcsolással, az érkező jövő vagy a halál jelképét is magára ölti. Mozgókép, amerikai leányszöktetéssel, vasút, névjegy, Ganz-gyár és villanyos, költészetében Dantéval, szellemi nyugtalansággal és „klasszikus álmokkal” keveredik, mint a valóságban, mint a modern ember tudatában.

Tág szellemi világ igényes magánnyal kerítve: Babits férfikora éppen ezt a díszeire büszke magányt olvasztja fel.

– írja a háború idején A jóság dala című versében. És napról-napra végigélve az emberiség roppant szenvedését, a háború értelmetlen iszonyát, minden művészi erejével a közös szenvedés kifejezésére tör. Csupa pacifista verse születik ekkor (Fiatal katona, Prológus, Miatyánk, Alkalmi vers) s egyik legnagyobb verse is a Husvét előtt, melyben minden harci bátorságnál nagyobb szellemi bátorsággal mondja ki a háború kellős közepén az egyetemes emberi békevágyat:

Ám a megvalósult békét a forradalom elbukása, az ország összeomlása, majd ellenforradalmi átalakulása követi. Ebben a kialakult rendben, mely ismét harmadrendű osztályirodalmat tesz hivatalossá, nagyon szűkreszabottak az igazi irodalom keretei. Az ország társadalmi és kulturális átalakulásának a reménye hosszú időre elveszett. A Nyugat ismét várrá válik, s a körülötte kialakult magány fojtogatóbb, mint valaha. Az ellenforradalmi Magyarország éppen a háborúvégi radikális előretörésen, majd a forradalmon okulva nagyon élénk figyelemmel őrzi a maga hatalmi helyzetét, s kisebesedett érzékenységgel ismeri fel minden haladóbb társadalmi vagy szellemi jelenségben uralmának veszélyeztetőit. S ahogy ez a külföldi példákból szokássá vált, az összeomlásért s a trianoni békéért a szabadabb szellemi törekvéseket tette felelőssé. Ez az új Magyarország, mely lényegében alig különbözött a háború előttitől, nemcsak a Nyugat-mozgalmat bélyegezte meg, hanem többnyire személy szerint a Nyugat írókat is. S ez a megbélyegezettség, ami Babitsot férfikora elején érte, annyival volt súlyosabb a pár év előtti Adyénál, amennyivel reménytelenebb volt az ország átalakulásának kérdése. Mert Ady a háború elején még hitte és a növekvő baloldali mozgalmakat tekintve, nemcsak önmaga hitéből nőtt optimizmussal hihette, hogy elérkezik hamarosan a forradalom s hogy az ország társadalmi és kulturális arca megváltozik. A huszas években viszont erre már nem volt kilátás. Hitben megfogyatkozott idők jöttek, fullasztóbb magány szorította az irodalom lélekzetvételét. Nem hiába írta Babits:

Megérni a férfikor közepén az élet teljes beszűkülését, látni a remény kilobbanását, megkeresni mégis azt a kis helyet, ahol még tengődhet az irodalom, megrokkantó próba, megkettőzött szenvedés, melyben külön-külön éget az egyéni és a nemzeti tragédia. Babitsot egyszerre átalakította ez az idő. A játékos-intellektuális fiatal költőből egyszerre egy önkínzó, lelkiismeretvizsgálatairól disztelenül tudósító, pontos aszkétát teremtett. A lélek különböző lepleit, melyekbe magát bújtatta, a világba kivetítés formuláit, mind levetette s egyetlen arcként feltűnt az eldobott álarcok helyén a tántorgó szenvedés arca. A pontosság is, mely fiatalkori verseinél oly szembeszökő, s mely ilyesfajta, filozófiailag is precíz megfogalmazásokhoz vezeti, mint például:

– mondom, ez a filozófiailag minden lehetőséget felsoroló, költőileg szellemes pontosság, lelkiismereti hűséggé válik. A költői forma öltöztető díszeit, a formaművészet nemes cirádáit is eldobta. Ebben az időben gyakran ír szabadverset.

Mi volt Babits férfikorának a tragédiája? Az, hogy amikor megnyílt lelkileg a világ számára, amikor közelebb került ahhoz, hogy az emberiség egyetemes szenvedéseit és örömeit egyetemes költőként – mert nagyszerű tehetsége mindig arra törekedett – végre megszólaltassa, akkor lezáródott előtte a világ. Megszűkült az irodalom tárgyi köre: az adott helyzetben pontosan azt nem lehetett elmondani, amit leginkább akart volna, aminek rejtett alapérzésével teli vannak akkori versei. Az irodalom ahelyett, hogy áradva meghódította volna a lelkeket, ahelyett hogy a magyarság kultúrához jutott rétegeit átitathatta volna, bezárult kényszerből szőtt gubójába, hol csupán feltámadó lepke-testén tervezgethetett.

– írja Babits Szent király városa című versében a Sziget és Tenger című kötetben, melynek majdnem minden verse az irodalom emberi magatartásának, nehéz helyzetének kérdéseivel vívódik.

Mi marad meg Babits számára? Az emberi, írói becsület őrzése és az eszmények védelme. Ez a költő, akitől férfikora elején elpártolt a remény és aki körül megsűrűsödött a magány – vezető egyénisége és pompázatos tehetsége ellenére kicsiny körbe záródott – egész életével akarta ábrázolni kora magyarsága előtt a végső igazságokat. Ujjként az eszményekre mutatott és oda akarta fölvezetni mindenkinek szemét és elméjét.

Verseinek érzelmi indító oka ebben az időben szinte ideget-tépő egyhangúsággal a fojtogató keserűség. Ám ez a feszültség pattanjon bár ki bármely témából, nem marad meg az érzelmi kifejezés fokán, hanem erkölcsi tételekbe, filozófiai gondolatokba torkollik. A Babitsban élő filozófiai kultúra és az alkatát meghatározó gondolkodó hajlam az egyéni szenvedést általános emberi szenvedések végső tézisei és antitéziseibe oldja fel, az erkölcs vagy az istenség problémáivá magasítja. Közvetlenül egyszerű tényből indítja el a verset:

– de már a második sorban jelképivé válik a látható valóság:

és a negyedikben elérkezik az erkölcsi problémához:

s mélyen keresztény gondolkozása végül is a „lelkek egyességéhez” jut el:

S mint itt is a katolicizmus közösség eszméje – minden salaktól megtisztítottan – elvi érvényességgel gyakran jelenti problémái végső megoldását.

Nyugati katolikus és keleti kálvinista, irodalomtörténetírásunknak ezt a gyakori ellentétét Babits és Ady, nagy költők lévén, az átlagos példáknál sokkal gazdagabban testesítik meg. S különös módon életüknek hasonló korszaka: a férfikor eleje az, amikor legtöbbet vívódnak az Isten, a transzcendens világ kérdéseivel. De míg Ady a maga élet felé fordult személyiségével, életszeretetével az Istent az élet ellentétében, a halál körül fedezi fel, Babits a szenvedésben leli meg. Számára az élet olyan szenvedés, amelyet el kell viselni, az Isten pedig türelem, kötelesség, erkölcsi parancs. Az ő katolicizmusa ott kezdődik, ahol az átérthetetlen szenvedések sorát már nem képes bevilágítani az értelem, ott, ahol az elme rossz sorsának hiába vetve fel kérdéseit, felelet nélkül marad. Ott kezdődik, ahol a véletlenbe már nem lehet belenyugodni. Mert Babits nem az a lélek, aki ne kísérelné meg újra és újra megragadni az ismeretlenből a megérthető igazságot, nem az a lélek, aki imádja a megérthetetlent. Ész és hit, emberiség és ész viszonyát a Sziget és Tenger kötet „hitvallásában” így fogalmazza meg:

„S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak, amit el nem ér…Építse életünket: s ahogy egy vers jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész mögött a gazda is!) – akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most már az Ész!”

Babits öregkorára azonban nem az ész jött el, hanem az újabb esztelenség. Ez a megáradt esztelenség az eszmék szerzeteséből már-már modern prófétát teremtett. S ahogy a biblikus prófétának kettős világa van, egyik az önmagábavonult élet, a befeléfordult magány, a másik pedig a jövendölés, a sokaság és önmaga sorsának nyílt hitvallása, úgy az öregkori Babits is végigéli a magányos hírhozó létének kettősségét. A betegség, a közeledő halál tekintetét a környező, egyszerűbb világra irányítja. Bár ez a tekintet eddig se zárta ki látóköréből azt, ami színesen emberi. „Nem vagyok puritán – írta például előbb idézett „hitvallásában” – az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most szükséges. Hiszek a feleslegben.” A „bölcs semmittevés”, mely jórészt a betegség ajándéka, meghitt közelségbe vonja a világ egyszerű dolgait is. S Babitsnak megjön a szava, az esztergomi környezet már-már idilli hangulatára. Nézi az órák fény-árny változását, versbe fogja a pincék és templomok nyári frissességét; egyik versének ez a címe: Vers a csirkeház mellől. S ha az örökké vívódó lélek nem is tud megnyugodni itt, s egyre-másra átlendíti a verset otthonába, a magasabb világba, mégis indulópontja, a szelídebb természeti és vidéki valóság magára a lélek harcára is visszahat.

– ez az idillikus hang, a nem teljes nyugalomra lelt, de mégis „messze a hírektől”, a várostól távol otthonratalált költő hangja. Ebben a magányban és abban a másikban, amelyet a betegség készít számára, éli elevenen át a természet változásainak törvényeit s eljut a szellem és a lelkiismeret minden lehető világot bejáró kalandjai után az élet egyszerű, meghatóan kicsiny kalandjaihoz. Az orvosok kései között megadja magát a természet hatalmának, annak a hatalomnak, melynek vad, barbár törvényei ellen szelleme, lelkiismerete nem szűnt meg soha küzdeni. „Mint különös hírmondó, aki nem tud semmi ujságot” s aki „nagy hírként kiáltja, amit mindenki tud: ősz van!” – így mondja Babits önnön őszének híreit.

S valóban lankadó lélekzettel elkiáltja egy nagy élet csúcsán a halál előtti emberi törpeség bizonyságát: „mily kicsi minden emberi történés! a tél puha lépteit hallom…”

S aztán, pár év mulva, felvágott torokkal, a gégerák kegyelmet nem ismerő fojtogatásában Ősz és tavasz között elérkezik ez a Tél, melynek minden tulajdonsága egyszerre jelkép és valóság.

A próféta egyik arca: aki önnön öregségének hegyén meghatódva és megzavarva az őszi verőfénytől a lét végső ízeiről beszél. A másik arc azé, aki önnön szenvedéseiből is egyre csak erőt és szigorúságot merít a végső nagy szavakra. Aki tudja, hogy bármely magasra is hágott, a legnagyobbat még nem mondta ki. De a nagy szavakhoz megvan benne a hűség és a bátorság:

Az értelem ellen felzúdult s a barbár ösztönök vak útjait követő világ, az új háborúba merült emberiség egyfelől, másfelől pedig saját magánya, az igazság szervezetlensége, Babitsban feléleszti költői helytállásának legnagyobb kérdését: elég volt-e az, amit a világ romlása ellen tett? Ő, aki filozófiailag meggyőződéssel hisz az emberi élet természeti és társadalmi törvényeinek átérthetőségében, s hisz a szabad akaratban (Nem hiszek az Elrendelésben, – mert van szivemben akarat, – s tán ha kezem máskép legyintem, – a világ másfelé halad) önmaga bírájaként végigvizsgálta életét. Tragikus vizsgálat ez: az élet végén, szembenézve azzal, ami kikerülhetetlen és tudván-tudva azt, hogy ami történt, jóvátehetetlen, meghozni önmaga fölött az ítéletet. S Babits embersége ebben a végbírálatban, hol önmagát a legtöbbet követelő törvények nevében elmarasztalja, itt nő a legnagyobbra. Mert mi ennek a végső ítélkezésnek a kérdése? Mondjuk így jelképesen: lehet-e a hitetlenek között félrehúzódva egyedül élni Istennel? De nevezzük meg konkréten is: lehet-e elhúzódni a költészet és a műveltség szépségeibe a világ elől, vagy lehet-e csupán az eszményekre mutatni, szoborként, és nem küzdeni érettük? Lehet-e Jónásként elmenekülni a prófétaság elől?

Babits öregkora, mely gazdag a halhatatlan versek sokától, ebben az önvizsgálatban, a Jónás könyvében kimondja a legnagyobb mondandót, a szavak „királyát”, mely előtt minden csak dadogás. Tragikus nagy szó: a költő önnön pályáján ítélve, az ítéletszövegben múlja felül önmagát! Mégis erről a magaslatról lehet csak igazán felmérni költői pályájának kincseit. Ez az erkölcsi nagyság, amely költői nagyságát hitelesíti.

A Jónás könyve azonban nemcsak a lelkiismereti vizsgálatnak, az önmarcangolásnak modern gondolkodóra oly jellemző s mégis ritka magaslatát jelenti, hanem egyúttal megvalósítja a költő eredeti alkatától távoleső magatartást is. Jónás története nemcsak azt az embert jelképezi, aki nem akar prófétálni, hanem azt is, aki végül, magát megtagadva, elment prófétálni. Babits egyszerre marasztalja el és váltja meg benne önmagát.

Nehéz lenne világosabban állástfoglalni a korszakkal szemben, mint ahogy itt szól a prófécia:

Babits a Jónás könyvével levonta az intellektuális becsületesség végső következményeit is: az erkölcsit és a pedagógiait. Tanító ösztöne az évek során mindeddig kicsorbult a környezet ellenállásán. Legfeljebb igen szűk keretek között, gyakorlati irodalmi neveléssel foglalkozhatott a Nyugat szerkesztői asztalánál. Pedig csak végig kell lapozni elméleti írásait: kitűnik milyen és mennyire mély igény élt benne a nevelői szerepre! Most élete végén körülbelül arra a hősies bölcseségre jutott el, amelyre Arany János: „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad!” A sürgető erkölcsi parancs erősebb már benne minden gátló körülménynél; a megismert igazságot közölni kell. Vagy: rá kell vezetni a világ útját az igazságéra.

Tudjuk, a költő magatartása változik a korszakkal. A Jónás könyve e magatartás olyan kristálya, mely korunkban a költészet és a költő majdnem minden megjelenési formáját csillogtatja: lírai vallomás ez a legkínzóbb őszinteség fokán, egyúttal a világos elme tanúságtétele az igazságról, prófétai jövendőmondás és intő, nevelőerejű jelképe a tiszta emberségnek.

Ez a könyv nemcsak tartalmi mélységben jelenti Babits művének koronáját, hanem megformálásában is. Ez az „epikus” költemény hiába oszlik, mint a régi eposzok, szabályos énekekre, mégis a legtisztább énlíra edénye, mégpedig a közvetlen lírai mondanivalókhoz módfelett illő. Csodálatos költői lelemény volt megtalálni a kifejezendők számára ezt a biblikus történeti formát! Mert ha „történeti” is az ábrázolás s így alkalmat ad különböző lelkiállapotok időrendi megelevenítésére, mégis éppen a történet drámai lezárásakor ez az előkészítés fűti fel tragédiai magaslatra a végső lírai mondanivalót. Ez az epikus előkészítés adja a szemetvonzó talapzatot Babits életének legnagyobb lírai feltárásához. Maga a költemény nyelve nyomban leleplezi az epikus forma és a líra valódi kapcsolatát. Mert ez a nyelv páratlanul szerencsés megszólaltatója a régi történetnek és a belőle kivirágzó modern, személyes tartalomnak. Milyen erőteljes, pontos, biblikus és mai ez a nyelv! Izlelni lehet kifejezésein, hogy a költői szándék és a költői tehetség egy-egy kegyelmi találkozása minden fordulata. Mer olyan nyers lenni, olyan erőteljes, mint a biblia: (Jónás) „rühellé a prófétaságot” (mennyi ízt ad ez a félmúlt a kifejezésnek), „kiki a maga istenét üvölté”, „és Egyetemed fenekébe hulltam – a világ alsó részeibe szállván, – ki fenn csücsültem vala koronáján!”, vagy: „így szólott Jónás, s szeme vérbeforgott, – kimarjult arcán verítéke csorgott”. – És ilyen modernül, anyaghozillően képszerű:

Ha tudjuk is ízlelni, nemigen van elegendő szavunk a nyelvi szépség fogalmaira. A költőiről szólva többnyire tartalmaikról beszélünk s ritkán tudjuk érzékletessé tenni, hogy milyen és mennyit ér az általuk teremtett formai földrész, melytől épúgy függ a költő értéke, mint tartalmi területeitől. Ám nem beszélni erről olyasforma, mint mindig egyik profilból, sohasem szemből vizsgálni az emberi arcokat. Lehet, hogy nem tudjuk még kellőleg elevenné tenni a másik arcfelet, a formai elvonatkoztatás talán még távolabbra visz a műtől, mint a tartalmi. Kevéssé érzékletes például azt mondani Babits formateremtő erejéről, hogy a legkülönbözőbb stílusokra és a legkülönbözőbb tartalmakra tette alkalmassá verselésünket. Egy-egy stílus számára szinte külön-külön szótárt teremtett, melyben hol a szavak fogalmi pontosságán, hol hangulati tartalmán, asszociációs körén volt a hangsúly. A nyelvi lehetőségeknek szinte enciklopédikus megújítója és összefoglalója ő. Ezért van, hogy amíg Ady egyszeri stílusa követhetetlen, addig Babitsé már életében oly sok tanítványra talált. Ki-ki kiválaszthatta belőle a neki tetsző szegletet. S a folytathatóság kérdéséhez tartozik az is, hogy amíg Ady a szavak megújítója, Babits a versmondaté. Ady úgy helyezte el versében jellegzetes szavait, hogy azok majdnem teljesen levedlették eddigi jelentésüket, mintha csak most születtek volna, kizárólag a költő használatára, egy egységes szimbólum-rendszer részleteként. Babits újítása kevésbbé szembetűnő s már csak ezért is utánozhatóbb: példát mutatott arra, hogyan lehet az eddigi szokástól eltérőleg versbe építeni a bonyolult tartalmakat hordozó mondatot. A tömörítésre, a mondattani lendítésre, átkötésekre számtalan formulát mutatott. Szembeszökő például, – hogy a legegyszerűbbet emeljük ki – hogy a gondolat átvitelét az egyik sorból a másikba, az úgynevezett enjambement-t elődeinél mennyivel biztosabban, fínomabban alkalmazza, hogy rákapatja fülünket. De hogy a legnagyobb teljesítményére, a legbonyolultabb formai megoldásra is említsünk példát, hadd idézzük Emil Lask halálára írt ódáját, hol a világháborúban elesett filozófus rendszerét szinte egyetlen monumentális, két oldalnyi versmondatban foglalja össze. Itt tűnik ki, hogy versmondattani újításai micsoda lehetőségeket rejtenek magukban: a mellé- és alárendeléseknek, a kötőszavaknak és gondolatjeleknek hajszálfinoman egymásbaillő építménye nemcsak gondolatilag fejezi ki bámulatos pontossággal ezt a filozófiát, hanem a mondat formai megjelenésével – ahogy Sőtér István rámutat – mintegy ábrázolja is.

Általában Babits formai gazdagságát és nyelvét még konzervatív irodalomtudósok is már-már Arany Jánoséhoz szokták hasonlítani. Költészetének tartalmaiban a polgárosodó magyarság átélhette az európai kultur-élményeket, a műveltség legmagasabb színvonalán, egy moralista világszemlélet magas becsületesség-igényében. Formai eredményei pedig beszívódva az irodalom folyamába, nyelvet és versmondatot adtak az új líra fejlődő mondandóihoz. Ő tárta még szélesebbre a magyar költészet kapuit, hogy beléphessen rajta korszakunk egyik legnagyobb jelensége: a tudattól tudatig érő gondolatsor, a világot rendező értelem is.

Kosztolányi Dezső

Nincsenek biztos eszközeink feltárni egy lélek ellentéteit. Nem tudunk tárgyias pontossággal megfelelni arra a kérdésre, hogy egy kiváló költő – egy korszak egyik legnagyobb költője – miért játszott bújócskát önmagával? Miért hirdette szertelen szeszéllyel és a tiszta logika minden követhető eszközével, hogy a világ dolgainak létét egyedül a szépség teszi jogosulttá és nem az erkölcs? Hiszen pompás műveltséggel tudta, hogy a szépség és a jóság az európai tudat hajnalán: a görög gondolkozásban egymást kiegészítő rokon fogalmak! Tüntetően miért tért ki látszatra a korszak erkölcsi elmarasztalása elől, holott a maga szempontjából mint szépséghívő, mint „homo aesteticus” nem félt az elmarasztalást kimondani?

Fel kell tételezni, hogy az ellentmondások sora egy másik nagyobb ellentmondásból táplálkozott, mely művészi szándékai és társadalmi elhelyezkedése, különböző lelki tulajdonságai között feszült. Mintha Kosztolányi egy döntő lépést csak nagyon későn, élete végefelé tett volna meg. Művészetével, költői programmjával ugyan már nagyon ifjan a nyugati kultúra bonyolultabb értekeit akarta irodalmunkban meghonosítani s mohó műveltség- és szépségigénye végigpróbáltatják vele az európai líra új eredményeit, de közben míg tudata megtelik valami sajátosan modernnal, valami gazdag és fejlettebb társadalmi állapotból kiszökkenő értékvilággal, addig értelmi világa, szkeptikus miszticizmusa egy maradibb, kevésbbé fejlődni vágyó világhoz kötötték. „Engem a magyar kisvárosban élő misztikum zaklatott írásra – írta a Száz magyarok könyvében – és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidéken munkáló erőtől kaptam erőt”. Egész alkatában volt valami, művészi szándékaival nem egyező felfokozott tisztelete a multnak vagy a meglevőnek. Költészetének egyik legfontosabb ihletője az emlék s az emlék tartalma mindegyre megnemesedik tudatában, érzelmes díszekkel ékesítve megszépül. Életszeretete gátolta abban, hogy válogasson az élet tényei között. S amint Babits írja, a létező túlfokozott megbecsülése elhalványította benne a költő egyik lényeges hivatását: a létezők megítélését. Nem véletlen, hogy a megelevenítést tartja az író legnagyobb feladatának s eszménye Shakespeare, a nagy ábrázoló, aki jót és gonoszt, rútat és szépet, az élet gazdag újrateremtésének egyforma tárgyilagosságával, ellenszenve és rokonszenve elárulása nélkül vonultat át színpadán.

Kosztolányi is elsősorban ábrázolt. Nem lehet eredetibbet mondani: az életet ábrázolta. Költészetének nincsenek olyasféleképpen elhatárolható témái, mint általában a költőknek. Nem írt például olyan közvetlenül szerelemről, Istenről, magyarságról, teljes képet adva az élet egy-egy területén, mint Ady. Szerb Antal fejti ki Magyar irodalomtörténetében, hogy költészetéből „hiányzik a hagyományos lírai tematika: a kormozgató eszmék, vallás, haza és társadalom éppúgy, mint a szerelem, a tavasz és a természet”. Vagy talán inkább úgy igaz: mindez megvan benne, de csak érdeklődésének második körébe szorítva. Az elsőben, legfőbb ihletőként, az életszeretet áll, mely az emlékekben (a múló világ), és a halál-érzésben (a múló én tényében) kapott alkotásra-ösztönző sebeket. Mert Kosztolányit a romboló idő tette költővé. A múlt újjáteremtésében és az illanó jelen megrögzítésében: az idő művészi „megfékezésében” ismerte fel a kifejezés legméltóbb feladatát.

Színes, izgatottan eleven „leírásokban” tartotta fogva azt, ami múló. Érzékletes volt és pontos, nem fényképet akart teremteni, hanem festményt és legszívesebben rárakta volna az ízeket és illatokat is, hogy aki látja, átélhesse az élet egy-egy darabjának egész „harsány”, „dús” is egyszeri valóját. Szerette az életet és minduntalan „ámult” és „csodálkozott” változatos gazdagságán. Élvezettel teremtette újjá egy-egy pillanat túlcsorranó részleteit.

S hogy teljes legyen a nyári ebédután, négy sorban a konyhát is felvillantja a leírás látható öröme:

Érzékeit állandóan lázban tartotta a világ, Színek, ízek, formák, illatok, a vaskos és köznapi valóság megszokásunkban észrevétlenné zsugorodott légköre őt olyan vad szuggesztivitással ragadta meg, mintha felfokozott ébersége mindben egy-egy örök rejtély kulcsára találna. Verseiben a keveretlen színek dús tombolása tarkáll, megannyi pipacspiros, mélykék, halványlila és tengerzöld. Nála a köd lila, a béka smaragd, a szeme pedig rubin. Ezért tudja olyan maradéktalanul, annyira zamataival együtt megörökíteni az életet. Hevesen reagált és tagoltan látott. A könnyű, impresszionista dalnak, mely azonnal kivetíti a belső élményt, vagy a finom biedermeyer életképnek nincs is líránkban vele vetekedő mestere.

Ám túlnyomórészt mégsem a jelen, hanem a megtörtént, az emlékben lelki formát kapott s a kifejezésben új életre váró múlt ihlette költészetét. Nem hiába az eltűnt idő fanatikusának vallotta magát Babitshoz írott egyik levelében. A múlt – mint írta – titokzatos erővel vonzotta. Ez a „titokzatos erő” késztette arra a költői feladatvállalásra is, hogy ábrázolja emlékeiben eleven gyermekkorát. S hogy a Szegény kisgyermek panaszai című verseskötetében a magyar költészetben mindeddig meg nem szólalt életérzés: a gyermek nevében, az ő szerepében mintázza a világot.

Milyen ember a gyermek, milyen örömök, félelmek, hiedelmek telítik lelki rezdüléseit? Mit jelentenek a jelképei? Kétségtelen, hogy ezekre a kérdésekre századunk irodalma próbált először megfelelni. A gyermeklélek több mint két évezredes kulturánkban szinte századunkig nem tudott megszólalni, mint ahogy a nő is elég későn kapott hangot. A lélektannak és az irodalomnak korunkban egyként nagy felfedezése a gyermek. A világirodalomban a modern francia regény feszegette leghevesebben titkát s vele egyidőben, idehaza, a Zendülők című regényében Márai Sándor. Kosztolányi, mint aféle magyar feltaláló, előtte járt a korhangulatnak, vagy legalább is élén járt. Verseskönyvében, a Szegény kisgyermek panaszaiban, ezt az új területet, a gyermeklelket térképezte a költészet, a kifejezés számára.

– a halál előtti emlékezés részleteket villantó képgazdagságával, – ahogy ez a programmvers kifejti, – éled meg itt a gyerekkor riadalmakkal, sejtésekkel, tudattalan ösztönökkel tele világa. Vagy helyesebben a gyermekléleknek ebben az ideges-érzékeny állapotában tükröződik a világ. A való világ. Mert az életjelenségek bármilyen érthetetlen, sejtelmes összefüggésben is állanak egymással és a gyerekkel, a látható ezekben a versekben is tapinthatóan, teljes légkörével, színével együtt eleven.

Ime milyen eleven; de a képzelet még elevenebb. A dolgok sejtelmekről vallanak – hiszen értelmüket a gyereklélek még fel nem éri – s a gyerek megérez a világ külszíne mögött egy másik világot. S a játék új egészet teremt realitásból és képzeletből: megteremti a gyerekvalóságot. Hogyan? Példa rá a kötet egyik legszebb verse, a Térkép.

A Szegény kisgyermek panaszait az induló fiatal költő írta. Néhány év és emlékké válik ez a fiatalság is: a Kenyér és Bor kötetben már témája a férfikorba ért költőnek.

Kosztolányi tudatában az emlék mindig megszépül, vágyakat kelt önmaga után, lebeg az ég fölött. Még a vidéki kisváros kietlensége is kívánatossá válik, a szülőföldje, a „poros-boros” Bácska, Kosztolányitól oly idegen életformájával, dáridós sírva-vigadó kedvével. Az élet szent, – hirdette és ez az életszeretetből fakadt profán tisztelet felhevített minden emléket. Ezért mondhatta a Bús férfi panaszai élén: „nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről”. Persze, hogy nemcsak az égiről és nemcsak a régiről beszélt, hanem a valóról, a foghatóról, de a nagyon is érzékletes és fogható világot költészete felemelte: lét és nem-lét között rögzítette, az idő gazdagságával dúsította. A Bús férfi panaszai kötet megelevenít egy boldog, tiszta életdarabot:

És most figyeljük meg, hogy miközben a halál távlatába helyezi ugyanezt a pillanatot, hogy tölti tele túlcsorduló érzelmi jelentőséggel, s hogy válik a tükörkép jelképpé – pusztán azzal a roppant egyszerű és kitűnő leleménnyel, hogy multba vetítődik.

Lényegében pontosan az játszódik le Kosztolányi tudatában minden emlékanyaggal, amit ez a vers érzékeltet. Ám, mint itt is, ihlete lassanként megoszlik a multat elevenítő emlékezet és a halálba tartó jelen között. És egyre nagyobb darabot ragad magának a halál.

Hadd ismételjük: nem témákat írt meg, hanem életérzéseket ábrázolt. Költészettanában szinte egyedül erre tartotta alkalmasnak a verset. Ám ezek a tudatosított és felszínre hozott érzés-darabok módfelett érzékletesek és pontosak. Latin világosságot áhító szelleme gyűlölt minden homályt. Ha költészetében otthonos is a jelképi stílus, jelképrendszere közérthető és tárgyszerű. Nem sejttetni akart a kifejezéssel, hanem a szó szoros értelmében megeleveníteni, a néven nevezéssel teremteni. Ilyesformán értette azt, hogy a költő varázsló. A szavaknak nem is a sejttetésére alkalmas jelképi tartalmát igyekezett költészetében felduzzasztani, hanem érzelmi, érzéki árnyalatait. Festőiségre, plaszticitásra és zeneiségre volt költői szándékai szerint szüksége. Az új vers, melyet nyelvünkben meghonosított, a századvégi francia líra célkitűzéseit követve, csupa zeneiség, csupa árnyalat. Nem teremtett erőszakosan új nyelvet, mint száz év előtt a nyelvújítók, de újra formálta mégis a költői nyelvet. Nem csak úgy volt formaművész, hogy hibátlanul művelte a legbonyolultabb formákat is, hanem hogy elmélyedt a nyelv anyagában, régi és ízes szavakat mentett ki a feledésből, merész mondatfűzéssel régi szavaknak gazdag, új színt adott, elfelejtett jelentéseket élesztgetett, szokatlan egymásmellé helyezéssel gazdagította árnyalataikat. Nem adott sohasem rejtvényeket az olvasó elé. A nehezen érthető verset, mint a költői lomposság, henyeség és tehetetlenség jelét, megvetette. Hitte, hogy a költőnek legjobb munkatársa a nyelv szelleme, mely úgy vezeti, mint a csillag a betlehemi királyokat. Lelkesedésében, nyelv-szeretetében, nem félt értekezni arról, hogy valójában a szavak összecsengésében benne van az a logikai, tartalmi kapcsolat, ami a költőt, mint gondolat ihleti. Egy-egy tiszta rímben a rejtett nyelvi logika megtestesülését látta, mely a két fogalom rokonságát az összecsengéssel jelzi. Versírás közben gyakran rajtakaphatóan engedte is vezettetni magát ettől a formai-nyelvi logikától s elfogadta a rím-diktálta tartalmat. Eltúlzott formaszeretete, különösen fiatalabb éveiben, észrevehető férceket is hagyott verseiben.

A magyar költészetnek ahhoz a hagyományához húzott, mely a verset a forma önkéntvállalt nehézségeivel „fékezte meg”, szoktatta táncra, mint a pongyolajárású lovat. Ha legtöbb versét a kényelmes jambikus formában írta is – s így egyike azoknak, akik a folytatható verselés megszületéséért legtöbbet tettek – szívesen verselt a legnehezebb és rejtetten elegáns metrumokban. Sorvégein élesen konduló, többszótagú rímet használt, mások által nem érinthető, nem ismételhető „Kosztolányi-rímet”. Egy-egy ríme nem egyszer költői lelemény. Figyeljük meg: nagy mondanivalóit is milyen rím-bravúrokkal díszíti:

Vagy:

Játszott a forma tündökléséért. Ám a példából is látszik, mennyire céltudatosan halad egy mondandó felé. Élete végén pedig szó szerint halálos komolyan vette tartalmait. De életeleme volt a kifejezésért folytatott harc, melyből minden sor végén győztesen felmerülhetett, s melyet vitathatatlan elegánciával és felsőbbséggel vívott meg. Az egyszeriség és tökéletesség díszével akarta felvértezni versét a mulandóság ellen. Ezzel tette érzékletessé az Ének a semmiről című versében elmélyült halál-filozófiáját is.

Kosztolányi az egyetlen „nyugatos” költő, aki szembefordult Adyval, vagy helyesebben Ady halála után az Ady-divattal. Miért tette? Ezerkilencszázhuszonkilencben cikket írt, hosszabb tanulmányt, melyben azt fejtegette, hogy Ady bár kitünő költő, rengeteg rossz verset írt, jelzői nemegyszer pontatlanok, képei gyakran tisztátalanok, a szavak gyakori nagybetűvel írása üres jelképi nagyképűség, prófétikus magatartása pedig hetvenkedés. Nem illeti meg Adyt az a tömjénezés, az a helyenként ízléstelen divat, amely egyetlen költőként a parnasszusra ülteti. A vita szempontjából lényegtelen, hogy Kosztolányi rejtegethetett-e magában – mint Bölöni György megírta – Adyval szemben jogos sértődöttséget. A személyi harcot, sebeket rendszerint lezárja a halál, de az ellentétes alkatok a sírból is kikelnek hadakozni. Ilyen harc volt ez is. Kosztolányi, a szavak, a nyelv, a forma mestere, az árnyalatok művésze, a pontosság és a latin világosság öntudatos követője lázadt itt Ady ellen, akiben – részben interpretálói miatt – megelevenedni látta a magyarság keleti miszticizmusát, ősködőket kereső elvágyakozásait. Ady nagyszerű, egyetemes művében persze jelen van a magyarság mindkét alkata: a művelt nyugatos magyar és a keleti táltos. Versstílusa éppen úgy elevenné teszi a világos gondolatot, mint a tudatmélyi sejtelmeket. Ám kétségtelen, hogy lelki alkata a gondolatokat érzelmi feszültségükkel együtt, mintegy érzelmi ágyukba belenőve idézi fel, jelképi rendszere pedig kedvez a sokféle magyarázatnak. Kosztolányit éppen ez vezette félre. Nem vette észre azt, amit Babits 1920-ban, bátor és kitűnő Ady-tanulmányában kielemezett, hogy Ady minden szava: köve egy egységes, önmagában logikus nagy jelképrendszernek. Kosztolányi, aki lényegében versben sohasem akart megváltó nagy gondolatokat közölni, számonkérte a gondolatok fogható tisztaságát, mivel a pontosságot tekintette a legnagyobb erénynek. Minden életszeretete ellenére, Kazinczy-módra, a mesterség bűvöltje volt és nem az életé. „A rossz költőknek verstárgyuk van – írja – elgondolásuk van, meggyőződésük van, jó költőknek csak szavuk van, rímük van, formájuk van.” Többre értékelte – láthatóan – a megfogalmazást a megfogalmazottnál, a nyelvet a beszélőknél. Az Ady-vitában egy ősi magyar arc: a literátor fordult szembe egy másik költővel, aki egy szintén ősi hagyomány alapján, nála többre vállalkozott.

Persze, ha a literátor szerepét öltötte is magára, több volt a literátornál. Lehet végeredményben, hogy igazi költőnek mindegy a tartalom oldaláról vagy a formáéról fog bele művébe. A végén mégiscsak egyensúlyba kerül a kettő. A nagy tartalmak megszállottja épp úgy megleli a magához méltó kifejezést, mint a forma művésze megtelik mondanivalójával, kifejezése összecsontosodik a gondolattal s „belőle szívja a vért”. A halál, melyet a fiatal Kosztolányi annyi kacérsággal emlegetett, majd férfikora delén megriadva, érett pompával tett feledhetetlenné, élete végefelé, szinte egyetlen tartalomként beköltözött verseibe. Költészetének koronájában, a Számadás című kötetben, mely egy évvel halála előtt, 1935-ben jelent meg, majdnem minden verse róla szól. Hasonló, évekig tartó betegsége volt, mint Babitsnak. A szenvedés, „a vad kovács” – ahogy nevezte, – „kemény, fájdalmas műremekké” edzette verseit. Nem volt belenyugvó, hívő lélek: tudata épp úgy vívott az értelmetlen és érthetetlen pusztulással, mint sejtjei.

A versek – életének nagy versei – egyre arról beszélnek, milyen a világ s milyem lehet a halál. S amit kissé stilizáltan idézett meg, a Szegény kisgyermek-kötet bevezetésében, a sínek között cikázó sok kép, itt valódivá lesz: a végső perc képei villannak. S költészetének visszatérő mondandói, versről-versre gazdagodó motívumai nagy pompával bomlanak ki a vég előtt. Az emlék távlatában megtisztulva, felfénylik újra az élet minden aprósága. Ekkor már legtöbb verse szenvedélyes leltározás; s ahogy a szerelmes megcsodálja kedvese arcának minden kis szépségét, úgy veszi ő sorra az élet legapróbb részleteit, hogy saját hatalmas életszeretetét tapintsa meg rajtuk. A Szeptemberi áhitatban nemcsak egy napimádó pogány-vallásos himnusza, a nyár, az életbölcsesség, az ifjúság motívumai hangzanak fel, hanem a cukrászda és a pince örömei, az őszi nagytakarítás hangulata is. Nagy és kicsiny egyaránt csodálatraméltó, mert az élethez tartozik. Haldokolva is a lét pompájáról vallott.

Utolsó sorai ezek. Az álarcok mögött itt tapinthatjuk ki igazán költői és emberi hitelességét.

Tóth Árpád

Juhász Gyula

A Nyugat jelentősége

Említettük: a Nyugat mozgalma lényegében a polgárosuló Magyarországnak teremtett irodalmat. Forradalma teljes: tartalmai és formái korszerűen tükrözik egymást. Persze a Nyugat költőinek mind a mondanivaló, mind a kifejezés terén voltak a magyar irodalomban elődeik. Vajda János, Komjáthy Jenő, Reviczky Gyula pesszimizmusa, „kozmopolitizmusa”, magányossága csakúgy tovább él magatartásukban, mint ahogy továbbrezgetik az öreg Arany János Őszikéinek modernebb hangleütését s talán észreveszik Arany Lászlónak, Vargha Gyulának, Kiss Józsefnek, Gyulai körének egy-egy merészebb megfogalmazását. Sőt különös módon maga Ignotus, a Nyugat szerkesztője és Fenyő Miksa mellett legelső harcosa is, Heltai Jenővel együtt az új mozgalom ősei közé tartozik. S míg Heltai a könnyű, csattanó dalnak, a prózaiság határát súroló érzelmes és az érzelmességen egyben gúnyolódó verseknek szerzett irodalmi polgárjogot, Ignotusnál már intellektuális köntösben villan fel az a tárgykör, az a látásmód, amelyet majd fiatalabb társai: a Nyugat költői egyszersmindenkorra érvénnyel kifejeznek. Ám a felsorolt vagy említés nélkül hagyott elődök sora nem érinti a Nyugat teljes eredetiségét, mert csupán arról van szó, hogy az elődökben a Nyugat költők magatartásának egy-egy részlete jelezte érkezését, vagy a fejlődő kifejezés próbálgatta az új hangot, de magát az új igazságokat hordozó teljes magatartást épp úgy, mint az ehhez méltó sokhúrú kifejezést maguk e költők teremtették. Forradalmuknak oly értelemben vannak elődei, mint ahogy minden forradalomnak is megtalálhatók a gyakran öntudatlan előkészítői.

Persze a lírának ezt a nagyszerű forradalmát nem kizárólag ez az öt költő: Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád és Juhász Gyula teremtette meg. Voltak mellettük társak is. S mint ahogy, ha a fa csúcsa kivirágzik, nem maradhatnak csupaszon alsóbb gallyai sem, úgy tették teljessé a társak ezt a költészetünkben csak Petőfi és Arany korához hasonlítható, nagy lírai kivirágzást. A regényeiben elevenen élő, fiatalon meghalt kitűnő nőírót, Kaffka Margitot kell itt elsők között említeni, aztán Lesznai Annát, Kemény Simont, Nagy Zoltánt, az angyali érzelmességű „poémák” finom mesterét: Szép Ernőt, az egy-egy villanásában pompás csúcsokat elért Somlyó Zoltánt, Kosztolányi barátját, vagy a nagy utat megtett Balázs Bélát. A prózaírók versei, költői kalandjai is idekapcsolódtak: Móricz Zsigmondé, Karinthy Frigyesé, Rédey Tivadaré és Laczkó Gézáé. És itt kell említenünk, ha nem is voltak Nyugat-munkatársak, az erdélyi Reményik Sándor, Áprily Lajos és Tompa László nevét is, mert munkásságuk annak a fának a távolra nyujtott ága volt, amelyről beszélünk. Reményik egyik legpuritánabb költője volt ennek a modern társadalmi eszméktől és a századvágó életérzéstől, szépség-vágytól egyként ihletett irodalmi kornak. Kerülte a forma díszeit, a szavak zenéjét, a jólcsengő irodalmi formanyelvet, nem ezekkel az eszközökkel akarta megidézni versében a szépséget, hanem gondolatritmussal, tartalmi költőiséggel. Legfőbb mondanivalója az erdélyiség, a magyarság szétszakítottsága, a kisebbségi élet küzdelmei. Későbbi éveiben a rezignált magányosság finom gondolati tartalmai fűtik versei nemes pátoszát. Áprily Lajosnak is egyik ihletője az erdélyiség, melyhez különös módon műveltsége nyomán egy másik táj és nép társul: a görögség. A férfias tartózkodással vállalt erdélyi sors és az üde természeti táj s a mitosz és végzet-szimbolika őszinte otthonossággal keveredik tudatában és izzítja fel költészete szemérmes finom színeit, melyeket mindig csiszolt, illő keretbe fog a hivalkodásnélküli formaművészet.

A végén említjük, amit az élen kellett volna, Füst Milán és Gellért Oszkár nevét. Szerepüket, jelentőségüket, igazi nagyságában alig tudjuk még felmérni, mert összegyüjtött írói művük kiadására csak napjainkban kerülhet sor.^* Pedig az „összes versek” igazi költőnél nemcsak az egész mű ragyogását fűti magasabb hőfokra, nemcsak rejtett kincseket emel ki a feledésből, hanem az író irodalomtörténeti szerepének kirajzolásához is rendszerint hozzásegít. Mindketten, Füst is, Gellért is, kisérleti, puritán költői úton jártak, a Nyugat formai forradalmát a disztelenség még választékosabb köntösében fejlesztették tovább. Füst Milán teremtette meg a magyar szabadverset, mely arisztokratikus és bizarr egyéniségéhez, túlfűtött szelleméhez, módfelett illő forma volt. Az igazi szabadversben rejtetten, zeneileg összetöredezetten benne él a klasszikus vers dallama, a sorait éppen az emeli, hogy kihalljuk belőle az ősi metrumokat. Sejtető lazasága otthonos formája a végletek között csapongó képzeletnek, a szabadon asszociáló tudatnak. Füst Milán a maga modernül középkori misztikáját és fennhangon kiáltott áradó panaszait, groteszk világlátását, melynek kegyetlensége mögött is egy megrendült lélek fájdalma tárja fel magát, szabadverseiben szuggesztiv egyediségével tette elevenné. Kétségtelen: izgalmas külön útat vágott magának. Gellért Oszkár is csakugy elutasította magától a rím és a ritmus ékességért, mint Füst Milán. Ám ez nem a képzeletét akarta ezzel felszabadítani, mintegy utat csinálva ellentett helyzetek válogatottan különös megelevenítésére, hanem a gondolatra, a mondanivalóra akarta összpontosítani az olvasó figyelmét. Témája, előadása távolról sem olyan, mint Füsté. A kor is, az átélt világ is problémáival együtt mélyen felszívódott benne. Gellért Oszkár az a költő, aki verseiben sokak problémáit eleveníti meg és sokakhoz is akar szólni. A világ valóságai között élő, a jelenségek értékét, igazi jelentésének megfejtését lelkiismeretén és elméjén finoman latolgató gondolkozó ember arcképe jelenik meg költészetében. A felszabadulás után írt versei közül nem egy a nemzeti lelkiismeretvizsgálat dokumentuma.

A nyelv természetesen nemcsak személytelen eszköze a kifejezésnek, hanem zenei jellegénél fogva formai, fogalmi jelentésénél fogva tartalmi anyaga is. Ez a kettősség lehet az oka, hogy a „Nyugat” költői szinte gyökeresebben a költői nyelvet forradalmasították. S ennek a forradalomnak nemcsak az az eredménye, hogy a szavak jelentése kibővült, hogy merész társítások útján értelmi velejáróik gazdagon megsokszorozódtak vagy hogy – ellenkezőleg – értelmi jellegük, jelentésük körülhatárolódott; hanem megszületett az új költői nyelv is, mely a népiesség hamis közvetlenkedésével szemben, valóban közvetlenül fejezte ki az élet egyszerűbb dolgait ép úgy, mint a bonyolultakat. Közvetlenség és egyben választékosság, árnyalatosság és erő, érzelmi lebegtetés és gondolati pontosság, ez jellemzi nagy általánosságban a Nyugat nyelvi eredményeit. Mindent el tudtak mondani, ami csak a nyelvükre tódult, aminek a kifejezését szükségesnek tartották. Persze a nyelv csiszolódását majdnem annyira elősegítette az a rendszeresen végzett fordítói munka, amelyet ez a nemzedék magára vállalt, mint eredeti műveik. Nem egy költő vallomását lehetne idézni és nem egy fordítás közzétételével lehetne bizonyítani, hogy a fordításokban hogyan kísérletezték ki nyelvi fordulataikat. Hogyan formálták a modern mondandók megelevenítésére alkalmassá nyelvüket. Ez a nemzedék ugyanis sokat és rendszeresen fordított, megajándékozta nemzetét a világirodalom legnagyobb műveivel. Mert a fordítás valóban ajándék: áldozatos munka, melyben a latbevetett teljes képesség végül is idegen művet szólaltat meg. A Nyugat költői egyként lefordították a világirodalom régi remekeit és legmodernebb alkotásait. A görög és latin irodalom kiemelkedő munkáit, Dante isteni színjátékát: középkori himnuszokat, (Babits), Shakespeare egynéhány drámáját, (Kosztolányi) ízelítőt adott (méghozzá micsoda ízelítőt) a nagy angol lírából. Milton, Keats, Shelley ódáiból s melléjük a francia Villonból (Tóth Árpád) s eljutva a XIX. századig, szinte minden nemzet irodalmában elkalandozva hírt hozott a század lényeges szellemi törekvéseiről. Tóth Árpád, Babits a náluk fiatalabb Szabó Lőrinccel vállvetve átültették a szimbólizmus papjának: Baudelairenak egész Fleurs du Mal-ját, megszólaltatták Wilde-t, Mallarmé-t, Verlaine-t; Tóth Árpád az illanó szépség költőjét, Samaine-t, Kosztolányi pedig Victor Hugotól Rainer Maria Rilkén át az olasz futuristákig elkóborolt. Nem volt olyan európai hang, amit ne próbáltak volna ki nyelvünkön és nem volt olyan költői irány, amire nyomban nem visszhangoztak volna.

Ám nemcsak közös nyelvi szándékaik, nemcsak az ízlés kapcsolta e költőket egybe. Szembeszökő, hogy magatartásuk különböző színei ellenére tartalmaik, úgynevezett tematikájuk mennyire rokon egymással. Ellenőrizni lehet, hogy ha más-más oldalról is közelítve, azonos témaköröket énekeltek meg. Egy-egy verstémát, egy-egy motívumot szinte kézről-kézre adtak. Ady Szent Margit legendájának kétféle szerelmi magatartását Babits Mihály Strófák a wartburgi dalnokversenyből című versében ugyancsak ábrázolta. Ady pénz-témája Babitsnál az Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni, Kosztolányinál pedig A nagy városban éltem, hol a börzék… kezdetű versben bukkan fel. Tóth Árpád furcsa rímes játékának világvágya azonos Babits Messze…Messzéjével, Juhász Gyula Isten háta mögött című versével. A fiatal katona halálába rejtett pacifizmusuk, mely különben Rimbaudtól származik, szószerint ismétlődik. (Katona sír, Fiatal katona, Szavak szobrásza én, Mámor stb.) A magyar elődöknél, Zrínyinél, Csokonainál, Arany Jánosnál, Berzsenyinél mindegyikük verssel tisztelgett. Aprólékosan is ki lehet kutatni a témák körforgását. Juhász Gyulánál például Babits Régi szállodája, Öreg hotel, s Kosztolányi szabadkai reménytelensége „Ha volna egy kevés remény”, Régi falusi állomáson címmel szólal meg. Ady magyar mitológiája pedig ízléssel rajzolt ősmagyar pogány-tragédiájában éled meg. (Emese álma, Thonuzóba, A szeri pusztán, stb.)

Nyilvánvaló, hogy csak a világszemlélet közös gyökerén hajthat ki ennyi azonosság. Rokon eszmék, eszmények, mintaképek, a társadalomban való elhelyezkedés hasonlósága teremthet csak ilyen egyezést. Ki lehet mutatni – ha temperamentumuk sajátosságain különbözőképen is tükröződött – hogy ízlésük, nyelvi szándékaik, a magyarságra vonatkozó kulturális tervük és a szocializmushoz hol közelebb, hol távolabb került humanizmusukon túl, még „polgárt megbotránkoztató” szándékuk is mennyire közös. Ezek a költők többnyire a középnemességből származtak, amely, mint a reformkor legjobbjaiban, bennük is önnön országlásától, önmaga uralmától megundorodva, a polgári magyar fejlődésben, a jogok kiterjesztésében, a demokráciában találta meg a szemléletének megfelelő igazságos rendet. A félfeudális-kapitalista Magyarország Adyból prófétikus átkokat, Babitsból erkölcsi elmarasztalást, Kosztolányiból megvetést, Juhász Gyulából és Tóth Árpádból rezignált visszahúzódást váltott ki. Polgári fejlődésre vágyó, sőt azon túlmutató világukban a magyarság egyeteme egy új hatalmas renddel tágul: a negyedik renddel. A parasztot és a munkást, igazi emberi méltóságában ők rajzolták meg első ízben Petőfi óta. Művészi forradalmukban ez a szemlélet a forradalom magja. Egy óriás életkedvű új korszakot hívtak életre az irodalomban s érdemük az is, hogy korszakukon túlmutattak. Magatartásuk eredménye, hogy a korszak végóráiban szóhoz jutott, most már önön képviselőiben, a negyedik rend: a nép!

Kassák Lajos

József Attila

Az értelem költője volt s ezért volt szocialista költő. Az élet minden területén a megérteni-akarás vezette és az értelmes rend látomása igézte. Filozófiai meggyőződéssel, szenvedélyes (az értelmetlenség miatt szenvedő) hittel bízott az értelem világrendező hatalmában, a természet és a társadalom törvényeinek kitapintható, megismerhető mivoltában. Ám nem úgy volt racionalista, a szónak kissé tán, beszűkült értelmében, mint a XVIII. század, nem a történeti racionalizmus vezette gondolkozását, hanem maga a ráció, amely ismeri a maga korlátait, tudja, hogy mely terület az, amit még nem hódított meg, de nem ismeri el korlátainak mozdíthatatlanságát. A megismerést, az értelem új és új hódítását tekintette a fejlődés legnagyobb erőforrásának, az emberséges ember legelső, legnemesebb tulajdonságának. Az ideális rendhez, a munkásság „gyönyörű képességéhez” – írta A város peremén versében – az elmének tudomásul kell venni „a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent…”

Önnön emberségének rendjében: költészetében, melyet egy ellentmondásai miatt bomló társadalom és egy túlfeszített idegzet meghatározó világából teremtett, a természet és a társadalom átértésére emberfeletti küzdelem árán adott költői példát. Önnön lelki életén mutatta be, hogy milyen mély rétegekig érhet az emberi megismerés s önnön idegzetét fékezve példázta, hogy milyen esztelen erőket tarthat fogva a tudatosság. Nem hiába próbálkozott a lélekmegismerés akkor korszerű tudományának, a freudizmusnak és a társadalom tudományának, a marxizmusnak összeegyeztetésével. Ám ha lelki jelenségeit a freudizmus elemző módszerével kutatta is fel, szocialista világszemléletébe illesztette bele.

Meggyőződése nem aszerint bújt el, vagy tűnt el költészetének felszínén, hogy magánügyeiről, vagy közügyeiről beszélt. Sokkal egyetemesebb magatartássá ért ennél költészetében a világ erőinek átértése és egy másik világ látomása: a „világnézet” nála valóban általános érvényű. Jelzőit válogatja, rímeit kirostálja, beleszól még központozásába is. Benne van versei „éghajlatában”, abban, hogy ott mindig hideg idő uralkodik, s „a fagy átszúr, döf tüdőt, rongy mögött meztelen kebelt”. S abban, hogy az eső „a lágy talajra, tulajdonra, gödörlakó kubikusokra, párnás polgári lakásokra esik”. A valóság lényegének megragadásában: „Bankárok és tábornokok ideje ez, jelenidő”. Hasonlataiban: „mint déligyümölcs-kirakat üvegét öklével a vágy ha bevágja”. Abban, ahogy szimultanista ábrázolással a világ különböző dolgait egymásmellé helyezi:

Ez a szemlélet költészetében még a versformák szokványos alkalmazását is felborítja. Milyen végtelenül merész például az, ahogy a magyaros verset mondanivalója számára próbálgatja. Humort, iróniát és kisérteties tragikumot egyszerre zenget meg, az elődök kezén már-már stilizálást jelentő népdal formában.

Hangzatában utánozza a népdal közmondásszerű bölcseségét, s közben minden szokványostól eltérő, keserű bölcseséggel tölti meg a népi ritmusokat. Ezért a verséért (Tiszta szívvel) „tanácsolták el” Szegeden a tanári pályáról:

A fiús hetykeség, a képzetek meglepő társítása nem véletlenül van egybeforrasztva költészetében a keserű, a szenvedésről valló tartalmakkal. A valóságot költői bravúrokkal, groteszk játékokkal szelídítette elviselhetővé (Medáliák), s gyöngédsége már-már Csokonaival rokon: „a berekháti köd pamutpapucsban lépdel szívemen”, írta például vetekedve a megfogalmazás költői könnyűségében, bájában a debreceni költővel. (Oh csöndes éjnek királynéja… halkan nyomd pamuthintócskáddal a harmattól nyirkos eget.) S egyik legkeserűbb számvetése, a Születésnapomra, csupa formai lelemény, a rímjáték ötletről-ötletre szökellő, zsonglőr-mutatványa:

Természetesen nemcsak a költői kifejezés kellékeit töltötte meg feszültségével, nemcsak azokat formálta át törvényei szerint, hanem válogatott a vers-tárgyak között is; azt a tájat és azt a valóságot emelte elsősorban költészetté, ahol kialakult. Ki szerette az Alföldet Petőfi előtt? És éppen így: a külvárost is József Attila teremtette meg az irodalomban.

Ime a táj, melyben élt, amely nevelte, tanította, sebeivel az emberiség sebeire emlékeztette. Ez a környezet kényszerítette, hogy újra és újra megfogalmazza a társadalom átlátott törvényeit. Lehet ábrázolni a költészetben is elvont tudományos igazságokat, de költői feladatnak ez talán a legnehezebb. József Attila éppen ezen a területen állta meg legkülönbül a próbát. Megragadó látomásokkal tette érzékletessé a bonyolult elvonatkoztatást. S ezek a látomások úgy emelkednek magasra, hogy könnyed lendülettel ragadják magukkal az eszmei pontosságot is.

Vagy másutt: lehetne-e érzékletesebben és behízelgőbb ritmikával, az ősi francia ballada-forma indázó fordulataival ábrázolni a marxista világszemlélet egyik alaptételét?

Verseiben nyomról-nyomra lehetne követni, hogyan kap költői megfogalmazást egy-egy elvi tétel. S hogyan tágul tartalmi – és formai – köre is azzal, hogy ilyen szavak hullanak bele megszokott rendjébe, mint „elvtárs”, „termelési erő”. Egyenes folytatása ez annak az újdonságkeresésnek, amelyet a Nyugat indított el költészetünkben, csakhogy inkább tartalmi eredetű. S ez a tartalom: létkérdés számára; ezért emelkedik szinte kivétel nélkül ódai magasságra verse, valahányszor soraiba szövi. A Dunavölgyi népek békéje – ez az elvont politikai tétel – a legszemélyesebb, a legszenvedélyesebb belső ügy: önnön békéjének a kérdése:

Világos, hogy a legjobb szándékú világszemlélet sem tehet költővé valakit, legföljebb segíthet vagy gátolhat a költővé levésben. József Attila világszemlélete éppen azzal, hogy nehézségeket tornyosított a megszokott költői kifejezés elé, magasra ugrasztotta tehetségét. Együtt nőtt feladataival, ezek váltották ki belőle mindazt, amire képes volt, és éppen a legelvontabb vagy a legprózaibb tárgyakkal való szikrázó érintkezése deríti fel azt, hogy mennyire „költői” költő.

A lélek valóságait, az ösztönök világát épp úgy át akarta érteni, ki akarta tapintani, mint a társadalom törvényeit. Szemléletéből következett, hogy a kettőt állandó szoros összefüggésben látta: az ösztönök és a társadalmi törvények egymásból következnek, egymást magyarázzák. A nyugtalan tudatosítási láz azonban nemcsak új lelki területek felé hajtotta: nem elégedett meg a feltárt valóság érzékeltetésével, hanem az új tájat az elme tudatos értékrendje szerint mindjárt térképezte is. Nyomban lemérte a felfedezett jelenségek nagyságát, jelentőségét, lelki szerepét. Költészetében a gyermeki léleknek, a gyerekkornak századunkban felfedezett világa például nemcsak önmagában érvényesen, külvilágtól elkerítetten tárul fel, hanem megjelenik mögötte, átdereng felszíne alatt törvényeivel és viszonylataival az egész emberi világ. A proletár gyermekkor legalább annyira proletár, mint amennyire gyermekkor. Nem véletlen, hogy központi alakja az anya, később, a felnőtt szemléletében már-már a társadalommal azonos. Méghozzá az igazi, elképzelten humánus társadalommal, hiszen az anya, ebben a sötét környezetben szinte egyetlen forrása a gyengédségnek és a jónak. Minden esetleges tulajdonsága éppen ezért válik a nagy jelképalkotás módszere szerint általános érvényűvé; ezért bukkan fel az anya, aki mosni jár, szimbólikus jelentőséggel egyre-másra József Attila társadalmi jellegű verseiben:

Thomas Mannhoz, a nagy humanistához írt üdvözlő versét így kezdi:

Ez az anya-hívás, a mindenkor kész segítség megidézése József Attila számára – éppen, mert benseje és a világ sohasem nyughatik el kölcsönös bizalomban – az állandó létbizonytalanság menedéke. Anya-fiú viszony alapvető jelképi nagysággá magasztosul, szinte isteni gondviselő méreteket ölt ebben a csodálatos látomásban: „Harminchat fokos lázban égek mindig – S te nem ápolsz, anyám”. Talán fölösleges is kimondani: a gondviselés emberi elképzelése semmisül meg tudatában anyja halálával. Az isten fikció, az indokolhatatlan szeretet reménye roppan össze. De mert emberi lényből vált transzcendens gondviselő, a költő tudatában pusztulása emberi dolog, a legrútabb dolgok egyike: ember és ember közötti „csalás”. Innen az anya-versek gyűlöletet és szeretetet váltogató hangja, ezért szórja anyjára, mint más költő eltévelyedett hazájára, a legelkeseredettebb szavakat.

S ilyen sírós kétségbeesésbe torkollik a szó:

Hogy lehet egy ilyen hatalmas érzelmi feszültséget feloldani? Mert megoldotta és feloldotta, úgy, ahogyan azt csak költő teheti: a kifejezés újrateremtő erejével világunk mozdíthatatlan jelképei közé emelte a „mamát”:

Vajjon ez a heroszteremtés átlelkesítése-e az anyagnak, vagy éppen a lélek megtestesítése? Nyilvánvaló: egy alakban mind a kettő. S ahogy itt, a kettősség egybeolvasztása az anya-ábrázolásban újfajta erőt jelent, szerelmi költészetének is ez ad mélységektől derengő csillogást. József Attila test és délek díszeit tudatosan felcserélve, nem követi a megszokás különbségtételeit. Ady óta újabb nagy lépés ez a szerelmi valóság kifejezésére. Amikor nagy szerelmes versében, az Ódá-ban a természeti táj juttatja eszébe kedvesét (amint elfut a Szinva patak – ím újra látom, hogy fakad, – a kerek fehér köveken, – fogaidon, a tündér nevetés –) még lényegében egy hagyományos költői látást gazdagít meg villogó hasonlatával; de amikor szinte összetéveszti a test legbelső fizikai valóságát a mindenség áramlásával, akkor már szemmelláthatóan új területen jár. A szerelemnek azon a felsőfokán, amely teljes egészében, anyagával és szellemével együtt vállalja és éli az érzést.

Nagy látomás és pontos valóság, csakúgy, mint test és lélek, egymást kiegészítő, egymással összefonódott ihletője ennek a szerelmi költészetnek. Magának az Ódá-nak a befejezése például a mindenséget feltáró távlatok után milyen egyszerű idill:

A legtöbb költővel ellentétben a szenvedély bármily magas foka sem megoldhatatlan feladat költői kifejezőképességének. Verse éppen ott válik leginkább zárttá, technikailag tökéletessé, ahol az érzés már-már rombolóan heves, az elkeseredés vagy az elhagyatottság legszélső pillanataiban. Még közvetlenül öngyilkossága előtt is – ennyire mély volt benne a költői képesség és a tudatosság – pontos képekben ábrázolta idegei tépett zavarát. A Nagyon fáj-ban, ebben a kétségbeesett szerelmi számonkérésben, végtelen fegyelemmel és biztonsággal éri el, lelemények sorozatával oldja meg, hogy a visszatérő zenei tételek egyre fokozzák a hatást. A vers második részében minden versszak egyre táguló értelemmel, a világ egyre nagyobb területét belevonva zengi vissza a refrént: az értelmetlen szenvedés panaszát. Ennek a gyökerét kutatta, okait kereste a halál mögött, az isten-kérdésben vagy abban az ősi bűntudatban, amelyet – költők szokása szerint – az egész emberiség helyett vállalt magára. Alapvető meggyőződése volt, hogy a lét nem szükségképpen jár együtt a szenvedéssel. Miért hát a szenvedés? A gondolkodó elme a szenvedtető istennel szegül szembe, amikor valami fordított transzcendentalitással az ember dolgává teszi a megváltást és elindul az istenek ellen, a filozófusok ősi öltözetében: „könnyű fehér ruhában”.

Ez a tagadás abból a mély bűntudatból ered, amely felelősnek tudja magát a szenvedésért, s nem hagyhatja másra a megoldást. Ismeretlen bűn és embertársi felelősség összekapcsolt társak verseiben, bár tudván-tudja, hogy mindenben ártatlan, ami körülötte történik. De ez az ártatlanság legalább annyira kínzó, mint maga a bűn, mert annyit jelent, hogy költő létére is tehetetlen a világ folyásával szemben.

– írja. De egész belső világa ellentétes a csodavárással, hiszen éppen fordítva, arrafelé halad, hogy kemény értelemmel maga alkossa meg azt, amit hiába vár. Bonyolult értelmű szigorúság edzi élete vége felé, a leszámolás szavait:

A külső világ ezekben az években az értelem és az emberség költője számára egyre elviselhetetlenebbé vált, s a lélek rendszere, bonyolult összefüggése szerint, szinte ezzel párhuzamosan sötétült el a belső világ is. A harmincas évek közepén egyre kevesebb a remény az átalakulásra, a szenvedés emberi megváltására; az értelem rendje helyett, fenyegető imperializmusok rendjei szerveződnek. József Attila egyre rombolódó idegei még most is világos, meghökkentően pontos képekben vibráltatják a lélek alig sejthető, tengeralatti mélységeit.

És még legutolsó versében is, amit már Balatonszárszón írt, ahol a vonat elé vetette magát, a teljes reménytelenségben ilyen elpusztíthatatlan reményt villant a közösség elé:

Kifejezte, s így életre hívta külső és belső emberi tartalmak nagy, eddig még ismeretlen világát. Megszólaltatta a munkásosztály komor valóságát, és egyetemes emberségű vágyait. S e hódítással legalább egyenrangú érdeme, hogy az értelem erejével, a tudatosság felfedező és felmutató módszerével vitte végbe. Hogy a „felfedezett világot” az elme legnagyobb, – az emberi kultúra fejlődése szempontjából legjelentősebb – mozdulatával vette birtokba. Értelmi ragyogása pedig méltó társat lelt költői képességében. Mondanivalóit, éppen leglényegesebb mondanivalóit a költészet látomásaiba zárta.

Illyés Gyula és a népi költők

Radnóti Miklós

Dsida Jenő

Szabó Lőrinc

Weöres Sándor

Vas István

Zelk Zoltán