Elza és Aragon
avagy vázlat Aragonról egy Elza-vers ürügyén
Elza a tükör előtt
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája |
Ott ült tükre előtt egy álló napon át |
Fésülte egyre csak fésülte láng haját |
Ujja türelmesen mintha tűzvészt juházna |
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája |
|
Ott ült tükre előtt egy álló napon át |
S míg fésülte haját esküdtem volna látva |
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája |
Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát |
Míg ült tükre előtt egy álló napon át |
|
Fésülte láng haját s esküdtem volna látva |
Kedvét abban leli hogy kínozza magát |
Míg ült tükre előtt egy egész napon át |
S lobbant ujja alatt a tűzvész lángvirága |
Más szólt volna neki nem emlékszem szavára |
|
Kedvét találta benn hogy kínozza magát |
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája |
Hasonlított gonosz tükre a torz világra |
Szelte fésűje a tűzvész zuhatagát |
S beragyogta a tűz emlékeim zugát |
|
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája |
Mint a csütörtök a hetet két félre vágja |
|
Emlékei előtt ült álló napon át |
S tükrében nézte elhullni azok sorát |
|
Akiket elsodort sorsunk tragédiája |
Virág volt mindahány e torz világ virága |
|
Nem mondom nevüket mindenki kitalálja |
S hogy mit jelent a láng hosszú estéken át |
|
Vagy ha tükre elé ül fésüli haját |
S hallgat s villog a tűzvész visszfény-lobogása |
|
|
Aragonnak ez a híres és szép verse nem tartozik a huszadik század nehezen érthető, rejtélyes versei
közé. Jelentése megfejtéséhez, érzelmi és gondolatmenete kibontásához – szemben mondjuk T. S. Eliot
Puszta ország-ával vagy Hamvazó szerdá-jával – nincs szükség
külön kommentárra; élvezetéhez nem is kell a költő egyéniségének olyasfajta előismerete, mint
Saint-John Perse kötetnyi versciklusainak egy-egy kiragadott részletéhez. Elég, ha egy villanásra átéljük
azt, amire a vers amúgy is céloz vagy amiről tulajdonképpen szól: Franciaország és a francia hazafiak
szenvedését és tragédiáját a második világháborúban. S már azt sem fontos tudni, hogy a versben
emlegetett esemény: ez a beau milieu de notre tragédie, vagyis, a fordítás szerint,
sorsunk tragédiájának a beteljesülése mi volt, az összeomlás vajon vagy a németek által megszállt és
kettéosztott Franciaország más megaláztatása, vagy általában maga ez a harcra, ellenállásra hívó
leigázottság s mindaz, ami vele járt. (Nyilván ez az utóbbi.) Szintúgy nem tartozik az olvasóra, hogy
a vers mikor és hol keletkezett; nem kell tudni, hogy az 1940 és 42 között írt Elza szeme című kötetben még nem szerepel (a címre azért tessék felfigyelni!), de már benne van a
háborús és ellenállóversek egészét összefoglaló Szívszakadásig-kötetben. A
mindenki által tudott dolgok a megértéshez tehát elegendők. S maga a vers felépítése, formája se rejt
valami kísérletit, elfogadásra váró, modern újítást. Aragon az Elza a tükör előtt
megírása idején régen lezárta már sokat emlegetett ifjúkori szürrealista korszakát, s a verseszközök
használatát illetően nem lépett itt túl azon, aminek Apollinaire rég, a tízes években már polgárjogot
szerzett. Sőt. Az egész vers két jelképi tartalmat hordozó költői látomásra épül: a láng haj és a tűzvész
párhuzamára meg a tükör és az emlékezés azonosítására – mindkettő olyan társítás, melyhez már a
szimbolista költészet tört utat. S ami a formát illeti, a francia alexandrin és a csaknem szabályosan
visszatérő sorismétlések még régebbi hagyományra utalnak, valamilyen szabadon alkalmazott, rondó
formára. Az írásjelek, az interpunkció elhagyása pedig már-már olyan megszentelt hagyománya a
modern francia költészetnek, amelytől Aragon sohasem is tért el.
Első látszatra tehát az Elza a tükör előtt olyan nyomban érthető, magától
felnyíló vers, amely szépségét egy kialakult, nagy stílusban evidensen sugározza. Miért érdemes róla
beszélni? Azért, mert ha a verset egy kissé tüzetesebben vizsgáljuk, és belehelyezzük Aragon egész
költői művébe, többet árul el magáról és többet Aragonról, mint amit egy-két olvasással
feltételezhetnénk. Kulcsverssel állunk szemben, mely a költő egész költészetét nyitja.
Induljunk el a közvetlen, a verset fogantató élmény nyomán, hogy ezt feltárhassuk. Még akkor is,
ha ez szentségtörés számba megy, próbáljuk elképzelni a vers keletkezésének valós körülményeit. Az
élmény első mozzanata, feltehetően, egy megütközésféle lehetett. Elza szépítgeti magát a tükör előtt,
a nemzeti tragédia kellős közepén, amikor egy férfinak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a
külsejével törődjön. Ebből a megütközésből alig valami került bele a versbe: inkább csak a helyzet
figyelmet ébresztő bizarrsága él az első versszakban. A versben az élmény második mozzanata
uralkodik, a megdöbbenést követő felismerés, hogy a haját fésülő Elza álcselekvést végez, nem arra
gondol, amit csinál. Ezt Aragon egy képileg is plasztikus, a fésülködés mozdulatára utaló, szép
metaforával érzékelteti: „Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát” Ez a második versszak egyetlen
új eleme. A logikailag aprózva előrelépő versben csak a harmadik versszak mondja ki a versélményt
nyújtó legfontosabb mozzanatot, azt, hogy a fésülködés nem egyéb, mint önkínzó emlékezés a lánghaj
jelképes tűzfényében, s méghozzá szótlanul, holott, ahogy a francia eredeti világosabban mondja, más
az ő helyében (ha nem is sír és jajgat, de legalább) beszélt volna. Körülbelül eddig terjed a vers alapját
képező megfigyelés, a valós élmény. Aragon a negyedik versszakban, a nyomatékadás kedvéért, a
jelképi jelentés felnövelésére megint túlnyomóan csak ismétel, s csupán egy új elemet kapcsol a
vershez, már nem valós, hanem a költői képzelet szülte elemet: a tükör és a torz (átkozott) világ
hasonlóságát-azonosságát, mely a legjobbak hullásának későbbi tükörbeli látványát, a vers
mondanivalójának drámai csúcspontját készíti elő. Az eredetiben ez az azonosság, a tükörbeli képé és
a világé jobban előkészített, mert a fésülködés és az emlékezés azonos mivolta (vagyis hogy Elza a
tükörre meredve emlékezik) előrevetítődik egy lefordíthatatlan kifejezés révén már a harmadik versszak
első két sorában: „Elle peignait ses cheveux d’or et j’aurais dit – Qu’elle martyrisait à plaisir sa
mémoire” – amit, vagyis az emlékezet kínzását az egyébként kitűnő magyar
fordítás, Rónay György remeklése, nem adhat vissza. De egy kicsit előreszaladtunk. Ott tartunk tehát,
hogy a negyedik versszakkal átléptünk a már nem valós, a képzelet szülte részbe, a valóságból a
valóság fölé virágként felnövő költői élménybe, a látomásba, melyért a vers íródott.
A továbbiakban arról van szó – megint csak jelképi nyomatékot adó ismétlések között –, hogy a
szótlanul fésülködő Elza mit látott tükrében, kiknek a halálát. A cenzúra miatt rejtett drámai utalás ez
az ellenállóknak, köztük Aragon kommunista elvtársainak a mártírumára. A vers azonban ezzel nem
zárul le, célja még utolsó három sorában, hogy a költői látomást betetőzve Elza már amúgy is
megnövelt jelentésű fésülködése kétséget nem hagyó átvitt értelmet kapjon, s maga Elza, tükre előtt,
felnövekedjék a pusztulást látó és sirató Franciaország jelképévé.
Itt, ennél a pontnál, Elza jelképpé válásánál, jó darab időre el kell szakadnunk a verstől, hogy csak
egy közbeiktatott gondolatmenet tágas vargabetűjével térjünk vissza hozzá. A kitérésre szükség van,
hogy képet adjunk arról is, miért kulcsa Aragon költészetének az Elza a tükör előtt.
Fogékonyabb kritikusaink gyakran hangsúlyozzák, hogy egy-egy életművön belül az egyes versek
értéke nem független egymástól, a nagy versek fénye rávetődik a kisebbekre is, és megnöveli
ragyogásukat. (Néha meg a kicsik világítják be a nagyokat.) Egy valamirevaló életmű ilyesformán
egymást erősítő fényforrásrendszer, hol egy-egy önálló forrás kiszakítva az egészből mindig
halványabban ég, mint az összességben. Ha ez természettudományos képtelenség is, mégsem misztika.
Oka világos: egy költői művön belül a vissza-visszatérő motívumok jelentéstartalma apránként
megszilárdul, kikristályosodik, sőt, az ismétlés és az összhatás során a motívumok egymásra
rezonálnak, egymástól többletértelmet kapnak. Ami egy-egy versrészletben önmagában esetleg nem
világos, nem értelmezhető, a motívum másutt már megadott értelme következtében kiviláglik,
informálóvá lesz. Talán nem érdektelen, hogy ezt az esztétikai megfigyelést hogy támasztja alá a
tudomány. „Amióta az információelmélettel foglalkozom – írja Rényi Alfréd matematikus a Nagyvilág
1968/5 számában –, sokszor eltűnődtem azon, hogyan fér el néhány verssorban összehasonlíthatatlanul
több »információ«, mint egy ugyanolyan hosszúságú, maximális tömörségű táviratban. Az irodalmi
művek jelentésgazdagsága látszólag ellentmond az információelmélet törvényeinek. E paradoxon
megoldásának kulcsa véleményem szerint a »rezonancia« fogalma. Az író nemcsak információt közöl
velünk, hanem virtuózként játszik a nyelv húrjain oly módon, hogy arra tudatunk, sőt tudat alatti énünk
is rezonál. A költő egy jól választott szóval egész érzés- és gondolatsorokat, emlékek egész tömegét
tudja bennünk felidézni. Ebben az értelemben az írás: varázslat. Más szóval: a vers
információtartalmára vonatkozó paradoxon megoldása az, hogy a költő a mi tudatunk
információarzenáljából kevés szóval rengeteg információt varázsol elő, asszociációk ébresztése,
rezonanciakeltés útján. Ehhez a költő – mindegy, mennyire tudatosan – régebbi irodalmi élményeinket
is felhasználja. Ezért szükséges egy idegen nyelven írt vers valódi megértéséhez a nyelvtudáson kívül
az illető nyelv régebbi költészetének az eredeti nyelven való ismerete is.” Ebből a rendkívül találó
gondolatmenetből, mely a költészetnek tudóstól oly szokatlan lényegi megértését tanúsítja, számunkra
az az egyik legfontosabb megállapítás, ami egy vers valódi megértéséhez – fejtegetésünkön túlmenően
– az azon a nyelven írt egész költészet ismeretét kívánja meg. Tehát esetünkben Aragon értéséhez
nemcsak az egész aragoni mű ismeretét (amire mi céloztunk). Hogy ebben Rényi Alfrédnak mennyire
igaza van – különösen Aragonra vonatkoztatva –, s hogy róla beszélve még az sem, a francia költészet
ismerete sem elégséges, azt még látni fogjuk. Egyelőre azonban maradjunk meg magánál Aragonnál,
az aragoni műnél.
Az egyik vers megvilágítja a másikat – mondtuk. Az egyik Elza-vers a másik Elza-verset – hiszen
költői tárgyuk s feltehetően motívumviláguk azonos. De hát vajon hány Elza-vers van? Nem kell félni,
nem csinálunk statisztikát. Annyi elég belőle: Aragon leghíresebb ellenállási kötetének, mint
mondottuk, Elza szeme címet adta (1942), s aztán további kötetei közül még kettő
címében szerepel Elza neve, mégpedig a költészetét kiteljesítő két legfontosabban. (Elza, 1959 és Elza bolondja, 1963.) Ez a két utóbbi kizárólag Elzáról szól. De
vajon a többi kötetnek, a címükben Elzát nem említőknek, ki a központi alakja? Bizony azoknak is
Elza. A szerelem nem puszta szó meg a Próza Elzáról és a boldogságról című közismert szerelmes verseket például a Befejezetlen regény című
kötet rejti. Miről van hát szó? Mindjárt meg fogjuk érteni. József Attila azt vallja, hogy számára a
proletariátus léte, érzés- és gondolatvilága a forma, amiben kifejezi magát. Ebben
a megállapításban a forma persze némileg áttételes értelemben van jelen, úgy lehetne magyarázni, hogy
önkifejezésének közege. A József Attila-i szóhasználat szerint Aragonnak Elza a formája. Elza léte,
a hozzá fűződő kapcsolat mintegy az edénye, kerete annak, hogy Aragon sokféle tartalmait – elemzett
versünkben például politikai nemzeti mondanivalóit – kifejezhesse. Aragon pályáján Elzának mint
formának, mint önkifejezésre alakítható költői jelképnek a felismerését a már emlegetett Elza
szeme című vers jelzi. Mindjárt utána következik az időben – a későbbiekben végeláthatatlan
változatot teremtve – versünk, az Elza a tükör előtt. Mindkét vers felfedezés hát
a költői lehetőségek szempontjából is. Csakhogy mégis van egy nagy lépés egyiktől a másikig.
Idézzük az egyszerűség kedvéért magyarul (bár a szép fordítás ellenére szempontunkból fontos
árnyalatok így elmosódnak) Elza szeme első és utolsó versszakát:
Szemed oly mély midőn szomjazva ráhajoltam |
Tükrében arcukat bámulták a napok |
Beléhal mind akit reménye elhagyott |
Szemed oly mély lehull az emlék benne holtan |
– – – – – – – – – – – – – – – – – |
Egy fényes éjszakán a világ szerteszét |
Törött egy zátonyon jelzőtűz gyúlt a szirten |
S én a tenger fölött ott láttam égni híven |
Elza szemét Elza szemét Elza szemét |
|
Nem kétséges, egy remény-istennő (egy megmenekedést, új világot ígérő) mítoszával kerültünk
szembe. Az eredeti az első versszak végén nemhiába fogalmaz világosabban: „S’y jeter à mourir tous
les désespérés – Tes yeux sont si profonds que j’y perds la mémoire” vagyis: meghalni vetik magukat
bele a reménytelenek – oly mély a te szemed hogy belevesztem az emlékezetemet. Ami költőileg azt
jelenti, hogy én is belévetem, megváltó szabadulást várva, reménytelenséggel teli emlékezetemet: s
ebből a képzetből sarjad majd ki a vers végén, a széttört világ után, annak a jelzőtűzként ragyogó,
megmenekedést ígérő szemnek a látomása. De ennél a remény-Elzánál több síkú, gazdagabb tartalmú
jelkép lesz a tükör előtt Elzája, ez a Franciaország-Elza, világnézeti mondanivalók kifejezője és
hordozója, kiből később – hogy tovább kövessük Aragon lépéseit – a mindenség-Elzája lett. Persze,
ne hallgassuk el, hogy ez ellen a gondolat ellen maga Aragon tiltakozik. Az Elza című kötetben például azt írja: „És hogy elfogadják hogy mégis szeretlek – Hús-vér valóságod helyébe
tesznek egy – Kőleples jelképet valami Hazát” S a kötetről tartott moszkvai előadásán pedig ezt: „…Elza
nem szimbólum, s amit róla mondok, nem utalható a metaforák körébe. Vegyük akár a költemény
metaforikus kifejezéseit, elég őket egy kicsit megvakarni, mindig megtalálható alattuk valamiféle
határozott valóság, valamely tény.” Ha ugyan az Elza a tükör előtt-ben csakugyan
megtalálható ez a valós élményanyag – mint ahogy elemeztük is –, mégse fogadjuk el szó szerint a
költő interpretációját, hiszen a versek tényleges szövege dönt itt.
Elárulok egy nagy titkot neked az idő te vagy |
Az idő asszony Elvárja hogy |
Megudvarolják és lábához üljenek |
Az idő holmi levetendő pongyola |
Az idő holmi végnélküli szépre-fésült |
Holmi tükör melyen megpárálik majd elpárálik a lehelet |
Te vagy az idő mikor még alszol hajnalban de már fönn vagyok |
|
Oly öröm hogy végét sem érzem |
|
Gyermek-isteni üdvösségem |
|
Dalom májusom földön égen |
|
Paradicsomom és tűzvészem |
Eretnek papja vagyok minden egyháznak én |
Mindennél amiért élni s meghalni érdemes te többem vagy nekem |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Tőled tanultam meg a fájdalom ábécéjét |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Életem minden csöppje végtelenségedtől kapott sót |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
És ha kimégysz oly boldogságtalanul maradok üresen mint fali tükröd |
|
Vég nélkül lehetne még idézni az Elza című kötetből annak bizonyítására, hogy
az a valós élménymag, amelyről Aragon a kötettel kapcsolatban beszél, s amelyet versünkben még
felfedezhettünk, megtapinthattunk, itt már teljességgel szertefoszlott. A kötetnyi egyetlen poéma az
áttételességek világában egyes-egyedül a mindenség jelkép-Elzájáról beszél. S az az Elza már nem
személyében, mint a tükör előtt, hanem puszta formaként – mégpedig egy nagy retorika formájaként
– van jelen. A versünkből ismert motívumok sorra itt is felbukkannak, a tükör, a tűzvész, sőt még a vég
nélküli fésülködés is, csakhogy már lekonkretizáltan, mint egy kikristályosult motívumvilág jelképes
tartalmú építőkövei. Az Elza szeme előszavában Aragon azt mondja – rendkívüli
módon rímelve azzal, amit Rényi Alfrédtól idéztünk: „Ami engem illet, minden vers, amit írok…
számot vet minden verssel, amit eladdig írtam, mint ahogy minden verssel, amit elolvastam. Mert én
utánzok… Mindenki utánoz. Csak nem vallja be.” Míg egyfelől értelmezi a módszert, utal az
összefüggések nemcsak feltételezhető, de tudatos szorosságára, másfelől nyílként mutat ez a vallomás
az aragoni költészet egy látványos, új felfedezéséhez, az Elza-forma legfrissebb változatához: az Elza bolondja-kötethez. Sokak szerint ennek a klasszikus magaslatokat elért
költészetnek itt a végső orma. A csúcs, amely egyben a stilizálás csúcsa. Elza (a mindenség, a forma)
itt az arab költészet színpompás hagyományaiba öltözik, keleti ékességekkel díszíti magát, sari, gázel,
táncra hívó dal témája lesz egy Medzsnun nevű énekes száján, akinek dalait tanítványa, Zaid jegyzi fel.
A prózával vegyes dalokat Aragon bevezetésében tréfás szellemességgel köti eleve Elzához: „Ama
számos énekből, amelyet élete során Kheisz Ibn-Amir An-Nadzsdi, akit Medzsnun Elzának is
neveznek, vagy Al-Zá-nak (ami súlyos erőszaktétel a nyelven, mert mind a zein,
mind a sin nem kapcsolható betű, minélfogva Esz-Szá-t vagy Az-Zá-t kellene
mondani, valószínűleg innen is ered az a feltételezés, miszerint az idegen név alatt az Iszlám előtti
Al-Ozza istennő neve rejtőzhetik…) szóval…” Igen, szóval Elza-istennő vagy a mottóként idézett
Dante-rész szerint Elza-Beatrice dicséretét és szerelmét zengi itt Medzsnun-Aragon. Hogy teljes legyen
a kör: hova jutunk el az Elza szemé-től és az Elza a tükör előtt-től, lássunk ezekből a gyönyörű eredeti utánzatokból egy-két részletet. Elsőnek a Sari-ból két versszakot, mely a mágusruhába bújt Aragon egyik legszuggesztívebb varázslata:
Neved a férfi fügefába vésem |
Melynek szeretkező-test-illata |
Felbolydul Neved majd megnő a kérgen |
Ahogy a zárt kertben az árny s a fa |
|
Lassan elveszti a betűk alakját |
Amelyet kiforrt miként a sebet |
Az arrajárók el se olvashatják |
E napfény-sikolyt mely a te neved |
|
(Somlyó György fordítása) |
|
S hogy tovább szóljon a jelkép-Elza dicsérete a keleti költészet ékes modorában, íme, egy összefüggő
részlet Az Énekek éneké-ből, mely különben, amint illik is, szaggatott kiáltások
sorozata, ilyesfélék: „Bízvást elmondhatod rólam Íme a népem” vagy: „Arcod
az életem nagy csillagos ege”:
A madarak nyelvét használom itt |
A légben ollók nyílt ágai mik |
Mintha szoknyát szabna belőlük ott |
Mely szem-nem-látta magasba lobog |
|
És egy griff száll előttünk |
Sába királynője dícséretét |
Nem vagyok én nagy Salamon király |
A lazacszín napon táncolva jár |
Az a szerelem mely énrám szakadt |
Tudom én is a szárnyas szavakat |
S az én királynőm nem merő szobor |
Lelkem színét oda küldöm ahol |
Millió-szárnyú madarak oda |
Oda hol a Sehol-Sincs Városa |
S meghasad az isteni pusztaság |
|
Mint száj ha csókra nyílik |
S én leszek Isten ki semmit se lát |
(Somlyó György fordítása) |
|
Talán fölösleges is levonni a tanulságot, annyira nyilvánvaló, hogy ebben az idegen mintákat követő
és virtuózan újrateremtő költészetben mennyi maradt abból a hús-vér Elzából, aki az Elza
szeme és Elza a tükör előtt versekben ha jelképessé vált is, egyedi,
személyes tartalmaival együtt vált jelképessé. Itt már, tagadhatatlanul, Elza a világirodalom örök
arctalan Múzsai közé istenül, szintén arctalanul. S igazat kell adni Aragonnak az ő ismeretéhez és teljes
élvezetéhez, ami az olvasórezonanciát illeti, csakugyan nem elégséges a francia irodalom ismerete:
lírája a világlíra távoli szólóira és kórusaira visszhangzik. (Minden eladdig olvasott verset számba
vesz.) Mégpedig megvesztegető és lenyűgöző zsenialitással, a nyelv képtelenül kitágított regiszterének
lélegzetelállító virtuózaként. Persze, ugyanakkor elhessenthetetlen az is, amit maga vall A
költők tragédiája című versében: „Részege vagyok annak – Ahogy az emberi szókkal bánni
tudok”, s a folytatás is: „Minden egyes hang – Valami önmaga fölé kerekedő jelentést sodor magával
zuhanást valami felfedező erőt – Ahol az amit ki se mondok át- meg átjárja azt amit kimondtam – Ahol
a szók ereje nagyobb mint az álom amely őket megelőzte”, és azt sem lehet feledni, hogy az egész élő
francia költészetben nincs költő, aki hozzá hasonlóan írna, aki a stilizálás hasonló útján járna, közeli
és távoli hagyományokat elevenítve, szavaktól részegen. Mert a szerelemnek ez a fajta közvetlen éneke,
ez a trubadúrlíra „a kifejezés permanens eksztázisában”, ahogy Somlyó György jellemzi, csaknem
lehetetlenült, csaknem érvénytelenné vált korunk tartózkodóbb, objektívebbé vált, modern
költészetében. François Mauriac, a francia irodalom nagy öregje, aki tökéletesen más oldalon áll a
francia szellemi életben, mint Aragon, ezt írta 1959-ben: „Senkire sincs szükségem ahhoz, hogy Elza
költőjét a maga helyére tegyem. Óvakodom attól, hogy az elő költőkkel összehasonlítva azt állítsam,
hogy kiemelkedik közülük (ami a véleményem). De a múlt legeslegnagyobbjai között könnyűszerrel
ki tudom jelölni a helyét.”
Mi is, akik megpróbáltuk azt, hogy egy kulcsversből kiindulva képet
adjunk Aragon formájának változásairól, remélve, hogy a formaalakulás rezonálni
fog majd az olvasóban a kiindulás újraolvastakor – hiszen egy életműben minden vers egymásra világít
–, elégedjünk meg mi is végül Mauriac szavaival. Legföljebb egyetlen hasonlatot tegyünk hozzá, egy
tárgyunkhoz illő, stilizált és áttételes hasonlatot: Aragon olyan a mai francia költészetben, mint valaha
rég az agg Victor Hugo (a nagyszerű, a csodálatos) lehetett, Nervalt már túlélve, Baudelaire és Verlaine
kortársaként.