Ősz és tavasz között

A Babits Mihály Összes versei-t tartalmazó kötetben, melyet még felesége, Török Sophie rendezett sajtó alá, az 1934-től 1937-ig datált Újabb versek sorában az utolsó előtti az Ősz és tavasz között. Utána következik a híres Balázsolás, majd az életművet lezáró részként a Jónás könyve és a Jónás imája. A többi függelék: hátrahagyott versek és kihagyott versek. Mindez szinte fölösleges tájolás, mert az Ősz és tavasz között-ről aligha kell külön hangsúlyozni, hogy a végső nagy művek közül való, s azt sem, hogy 1936-ban, a végzetes betegség tudatában született. Osztályozó elménk azt mondatja: a formákban tobzódó fiatal Babitscsal és a középkorú, nyugtalan forrongóval szemben ez a vers tehát a klasszikus, öregkori Babits kimagasló termése. Öregkori? Az évszámok szerint ezt a végső halálverset az ötvenhárom éves költő írta.

Bármennyire is képtelen, fel kell tételezni, hogy a költőknek van egy csalhatatlan homokórájuk, amely megsejteti velük életük tartamát. Nemcsak alkalomszerű előérzet ez az életidő korlátairól, a közelítő halálról, mert ha az volna, akkor mondhatnánk, hogy a költő, akinek úgyis egyik fő ihletője a mulandóság, mesterségéből fakadó bizonytalan jelzéseket küld csupán, amelyeket a halál véletlenszerűen hitelessé tesz. Nem, ennél többről van szó. Hiszen egyrészt mégiscsak világosan tudni lehet a jelzések valódi súlyát, mennyi bennük, mondjuk, a halállal való fiatalkori kacérkodás, s mennyi a szívet rándító riadalom vagy a végső szembenézés; s másfelől – s ez a megborzoló lényeg – a legtöbb költőnek a súlyosabb jelzések nyomán át is alakul a költészete, korára tekintet nélkül megteremtődik a maga „öregkori”, eddigiekhez képest klasszicizált lírája. Így van ez a huszonöt-huszonhat éves Petőfinél, a harmincas évei elején járó Radnótinál, Dsidánál, József Attilánál. Babits 1928-ban jelentette meg első gyűjteményes kötetét. S a következő kötet, mely 28-tól 33-ig tartalmazza a verseket, figyeljünk csak, azt a címet viseli: Versenyt az esztendőkkel! S a kötet legnagyobb versében, a Mint különös hírmondó-ban a költő öreg szívének, mely még feszül a szavaktól, az a nagy mondanivalója, hogy ősz van, s hogy hallja már a tél puha lépteit. Mindezt egy negyvenes éveit járó férfi vallja, jóval a végzetes betegség előtt, alkotóképessége valóban csodálatos kibomlása idején, az ígért „nagy szavak” kimondása közben.

Az évszámok tehát mit sem számítanak, hanem a szubjektív időérzés számít, a megdöbbentően korai haláltudat. Az, hogy Babits még ötven alatt így ír magáról a Versenyt az esztendőkkel-kötetben: „Vén életemmel sántikálok és telhetetlen agg vagyok.” És hogy egy évvel később, A meglódult naptár című versben így: „Kurta a ma, de még kurtább a holnap, – és még kurtább lesz a holnapután.” Ahogy pedig egyre közeledünk az Ősz és tavasz között vershez, úgy szaporodnak a jelzések; s úgy rokonul Babits tudatában a halál fokról fokra a természet évszakváltásának a képével, hogy szinte versről versre követni lehet az Ősz és tavasz között jelképrendszerének a kialakulását. A Restség dicséreti-ben még csak így pendül meg a motívum: „Pedig jön-jön a sötétség, – a hegy árnya egyre nő – s szemem előtt mind szükebbre – zsugorodik a mező.” De a Búcsú a nyárilaktól című versben már készen áll az évszakváltással való azonosulás (különben előhívatlanul már benne volt a Mint különös hírmondó-ban is): „Jön az ősz és életem is ősz: – Óh jaj, mit hoz őszömnek az ősz?” S az Esős nyár-ban pedig már ugyanúgy szólal meg, ahogy majd főszólama lesz az Ősz és tavasz között-nek: „A legvirágosabb ősz is a télbe visz… – Szép lejtő is leránt… – Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem is – emlékezik miránk.”

A természet változása, az évszakok fordulása persze örökös tükre az emberi érzelmeknek; ezek a legősibb, legáltalánosabb költői jelképeink. Hiszen a tavasz kibomlásánál és az őszi-téli pusztulásnál nincs az emberi életnek evidensebb előképe – s nincs egyben költőibb se, mert bár a kicsiben (egy év alatt) lejátszódó létperiódusok azonossága kétségtelen, mégis fennáll itt egy sereg képzetet szabadító különbség. S a költői jelképeknek, metaforáknak a megfelelésen túl többnyire ezekben a különbségekben rejlik az erejük. Babits számára – láttuk már – az öregedés és a halál ezekhez az ősi evidenciákhoz kötődött. Az Ősz és tavasz között is egy sereg klasszikusan egyszerű természeti kép szövevénye, melyet nagyjából csakugyan az évszakváltás rendje rendez el. Csakhogy a természet megújulásra és pusztulásra egyaránt alkalmas jelképe itt mindig egy irányba: a halál felé mutat. Vegyük csak sorra a vers természeti képeit: az esőverte, agyagos domb lúdbőrző bőre úgy rothad puha sárrá, mint egy halott mezítlen teste. (Ez a hideglelősen pontos kép előrevetíti a vers egész hangulatát.) A rövidülő őszi esték úgy sietnek, mint a tolvaj öregség (tolvaj, mert lopakodva jön, tolvaj, mert mindenünkből kifoszt). A hó, amely betakarja a silány földet, olyan fehér, mint a dunnánk, a párnánk, a végső ágyunkat készíti.

„Olvad a hó, tavasz akar lenni” – ezzel a strófakezdéssel lép ki Babits a hanyatló évhez kötő, ismerős párhuzamból: haláltudata most is természeti jelképhez tapad, csakhogy egy fordulattal a fogyó, tűnő téllel válik azonossá.

És a következő versszak, ha tetszik, filozófiailag is megszakítja az emberi élet és az évszakváltás párhuzamosítását. Ha az egész vers a természeti azonosításokból fakad is, ez most a tragikusan pontos különbségtevés:

A folytatás, a „Barátaim egyenkint elhagytak” kezdetű versszak változatlanul a különbségek, az ember társadalmi világában mozog („akiket szerettem, nem szeretnek, akikért ragyogtam, eltemetnek”), s csak a strófazáró sorpárban bukkan fel újra az alapmotívum a nélkülem, ellenem viruló tavaszról: „Ami betüt ágam irt a porba – a tavasz sárvize elsodorja.”

A záróversszak aztán némi változtatással (a költő nem hópehellyel, hanem száradt szőlőtőkével azonosítja magát) újra megismétli az alaptételt: „nekem már a tavasz is ellenség!” S egy végső, gyönyörű természeti hasonlattal készíti elő a megfellebbezhetetlen refrént:

A vers testét, az azonosítások és különbségtevések sorát végigtekintve, kitetszik, hogy Babits módszeréhez viszonyítva milyen áttetsző ez a vers, mennyire klasszikusan egyszerű. Legföljebb a képek válogatása, a pontosság, amellyel különbségeket tesz, jelzi sajátos személyiségét. Ez jelzi és még valami: a vers tömörsége. Az Ősz és tavasz között tíz szótagú, hangsúlyos vers; olyan hagyományos népies forma ez, amely ritkán edénye intellektuális mondanivalónak, inkább valami kényelmes tempójú elbeszélésnek. Babits nem is igen élt eddig vele. Hiszen a sorvégeken a mondanivalót vagy a mondanivalórészt itt többnyire le kell zárni, s ezért alig-alig tud elhelyezkedni strófáiban a sorokon átindázó gondolat. Van Arany Jánosra utaló nyelvi és költői klasszicizmus abban (ahogy van bőven a Jónás könyvé-ben is), hogy Babits, nála szokatlanul, ezt a népies formát választotta, s valami rejtetten bravúros, szinte rafinált is, ahogy él vele: a végleges és végső fogalmazás tömörségével, drámai sűrítésével egy-egy sorba szorítva bele gyakran egy-egy külön versre valót:

drámák sorát jelezve abban az egyetlen, feloldás nélküli drámában, amelyről a vers szól.

A költők vívódása a halállal személyesen érinti az embert. Hogy miért, sokféle felelet kínálkozik erre. Az is igaz, hogy a költő jelkép (esetleg a saját jelképünk), életével és halálával legenda, de az is, hogy valamiképp közvetlen és választott rokonunk, olyan, akinek az érzés- és gondolatvilágát a versek révén jobban, mélyebben ismerjük, mint bármely vér szerinti rokonét. S minél nagyobb a költő, annál elevenebb, annál közelebbi ez a rokonság. Bárhogy is van, és bármiféle lehetséges választ iktatunk még ide, marad azért egy ellentmondás: a költő halálvívódása (melybe a saját jövendőnket is beleérezzük), ez a legmegrendítőbb emberi szenvedés – bennünket gyönyörködtet. S megrendüléssel teli élvezetünk annál nagyobb, minél inkább érezzük, hogy a vers hiteles, vagyis, mint Babitsnál, valódi szenvedésből fakad. Ez az átváltozás kínból művészi gyönyörűségbe, ez a költő számára is valóságos megváltódás – a művészet egyik legrejtettebb titka. Az Ősz és tavasz között szépségének, megrendülésünknek ezt a végső zárját most ne bolygassuk. De talán valamelyest kulcs lehet a zárban már az is, hogy a verset Babits Mihály mondja a halálról, Babits, aki rokonunk.