MetrómeseA metrószerelvény begördült a remízbe, hogy megérdemelt éjszakai nyugovóra térjen. A kocsik fáradtan nyújtózkodtak, ellazították rugóikat, egy-két álmos pillantás után a szemük is bekoppant. Csak a 336-os kocsi figyelt éberen, mintha a többórás gurulással még nem járt volna le a szolgálata. Ajtói lélegzet-visszafojtva várták, hogy a remízmester egy gombnyomással becsukja a kerekeken gördülő kaput, s odakintről eloltsa a villanyt. A mélyfekete remíz-éjszakában azonnal izgatott sugdolódzás kezdődött. – Hurrá, én győztem – sisteregte diadalmasan az Első Ajtó. – Az korántsem biztos – mondta a Harmadik. – Mondd a számot! – Hetvenkilenc. – Lemaradtál. Kettővel megelőztelek – örvendezett a Második Ajtó –, rajtam nyolcvanegy ember járt át az utolsó fordulóban. – Nyolcvanegy!? Az lehetetlen – hitetlenkedett a Harmadik –, akkor rajtam miért csak negyvennégy? Biztos, hogy jól számoltál? – Csak nem képzeled, hogy csalok! – Akkor te győztél. – Hacsak az Utolsó Ajtó meg nem előzött. Hé, Utolsó Ajtó, miért lapítasz? – Nem lapítok én – mondta durcásan az Utolsó Ajtó –, te nyertél. Minek beszéljek fölöslegesen? – Azért mondd csak meg az eredményedet – mondta nagy kegyesen a győztes. Az Utolsó Ajtó, mintha nem hallotta volna a felszólítást, hallgatott. – Na, mondd már! – sürgette most már mind a három társa. – Egy – mondta alig hallhatóan az Utolsó Ajtó. – Mennyi? – ámuldoztak a többiek, és nem tudták visszatartani a nevetést. – Egy?! Nahát, mondhatom, szép eredmény. Nagyon szégyellte magát az Utolsó Ajtó. – Azt azért vegyétek figyelembe, hogy ennek az egynek ferde volt az orrsövénye. – Hogy? Micsoda? – kérdezték a többiek, és átvillant rajtuk, lehet, hogy a kudarc megzavarta szegény Utolsó eszét. – De nagyon jól állt neki – folytatta a habókos Utolsó Ajtó –, nehogy azt higgyétek, egy csöppet is rontott az arcán ez a picike hiba. Sőt! Ettől lett nagyon bájos a szabályos, szép metszésű orra. A szeme mandulavágású, a színe opálkék… – Az opál nem is kék – szakította félbe a Második Ajtó. – Nem baj. Akkor is opálkék volt a szeme – mondta határozottan az Utolsó Ajtó. – És vidámság lakott a szemében, látszott rajta, a szomorúakat egy-két szóval meg tudja vigasztalni, sőt szó se kell, csak rájuk néz, és huss, máris elröppen a szomorúság. A többiek erőlködve próbáltak felidézni valakit a saját utasaik közül. De csak egy ellibbenő hajfonat, egy lábikra, egy kabátszárny. – Milyen volt a haja? – kérdezte az Első Ajtó. – Milyen lett volna, szőke. Fehér blúzban és sötétkék szoknyában volt, a keze finom művű, keskeny. – Nem is emlékszel a kezére! – Már hogyne emlékeznék, amikor olyan volt a keze, mint egy ékszer. És meg is simogatott. – Megsimogatott? – Azt hiszem. – Mi az, hogy azt hiszed?! Megsimogatott vagy nem? – Amikor kiszállt, könnyedén megérintett. – Az csak véletlen volt. Kapaszkodott – mondta az Első Ajtó. – Szerintem simogatás volt – mondta a Második. – Hol szállt föl? – kérdezte a Harmadik. – Az Arany János utcai megállóban. – És meddig jött? – Sajnos csak a Kálvin térig. Nagyon reménykedtem benne, hogy kispesti. De nem. Ott lakhat valahol a Kálvin tér környékén. – Mit mondtál, milyen blúzban volt? – Fehér. Fehér, fodros blúzban. Amikor kiszállt, le nem vettem a szemem a blúza fehér foltjáról. Hogy minél tovább láthassam… s ja, igen, a járása! A járása is szívmelegítő volt, elnéztem volna ítéletnapig… A négy ajtó hallgatott. Lecsukódott a szemük. S ha jól tudom, aznap éjjel valamennyien a fehérblúzosról álmodtak. |