Csak fényes szellemek

Egy húsz-huszonegy éves megejtően tehetséges költő játszik. Úgy tetszik, eladná a lelkét egy-egy nyelvi szintaktikai mutatványért, egy szép, hosszú rímért, igaz, a cél érdekében néha egy kicsit léhán bánik a szöveggel. Hogyne tudná, hogy a magyar rím nagymesterei is kezdték egyszer csak úgy érezni, hogy ezzel a gyönyörűséggel is el lehet telni. Elront hát ő is egy-egy rímet, szellemes disszonanciákat helyez el, a Saroltá-ra poroltó-val, a momentán-ra krizantém-mal rímel. Meg persze hülyéskedik is: a villamoskocsi-ra bejön a bocsi, a Blahá-ra a ha-ha. Miközben kedvtelve játszik, ki is csúfolja magát, beleírja a versbe: tudja ő nagyon is jól, hogy ez vagy az a rím tolakodó ziccer, nem illik megjátszani, mondjuk, a náthá-ra háthá-val ütni rá, s ha már így kivédte a várható ajakbiggyesztést, nyugodtan megcsinálhatja. Úgy vágja ki a magas cét, hogy közben összekacsint velünk, értésünkre adja, hogy tudna ő rekedten is énekelni, ha akarna. Egyszerre van belül és kívül a versen, hihetetlenül hajlékony, mozgékony, s miközben önfeledten átadja magát a csábító vershölgynek, némi tartózkodással nézi a maga koholta színjátékot. Minden hangra, hangszínre fogékony. Abszolút hallása van. De a pastiche-hoz, a majmoláshoz, az üdvös tolvajláshoz más is kell: el is játszani, hamis hang nélkül, a megáhított szerepet. Az utánzat akkor igazán jó, ha mélysége van. Varró nemcsak a színárnyalatokra, az irályra, a mondatszerkezeti, formai mintákra tud tökéletesen ráhangolódni. Örömét leli benne, hogy a versalakmást a mintától minél idegenebb anyagokból csinálja. Egyik Petőfi-pastiche-a, a Minek-minek? (a Minek nevezzelek-et utánozza) úgy csinálja meg a cseppet sem korhű másolatot, hogy bár minden képe, szava a maga közegéből való, minden hangja Petőfivel ellenkező hangfekvésben szól, szembeszökően előhívja (folyvást el is takarja) ősképét. Agyafúrtan (vagy egyszerűen csak biztos érzékkel) egy-egy régies-petőfis szerkezetet, tónust, képet tesz a versbe. S noha a szöveg ellenkező irányba húz, valamilyen mesterkedéssel mégis petőfiessé stilizálja. Mondjuk így: „…minden félelmeimnek gondosan / megágyazó mama, / hiúságom csiklandozója, / hamis, büdös kis tolvajom, / minek nevezzelek?” Az idézet első sora szerkezetével a „minden rejtélyes üdvösségeit”-re mutat vissza, a második a „boldogságomnak édesanyja” metaforát rajzolja át, a negyedik tagolásával, tempójával az „édes szép ifjú hitvesem”-re van rámintázva. A Szerenád Saroltának Dsida Jenőt sajátítja ki (Szerenád Ilonkának), és bár az egészet is, a részleteket is kificamítja, a vers megformálásában, hangzásában, olykor már-már parodisztikusan, híven követi Dsidát. Csak éppen az édes dallamot goromba rétegnyelvi elemek ellenpontozzák. Ilyenek: „nincs összesen annyi poroltó”, „figyuzz ide” vagy éppen „flambirozott pecsenyéstál”. Mutatvány ez is: tessék megbámulni, mi mindent bele lehet gyömködni egy ilyen éterien lebegő metrumba! S még mi mindent! A Dsida-hamisítványba egy Shakespeare-sort is belelop: „Az vagy nekem”, de hogy is ne rontaná el rögtön azt is: „ami vágyteli zsáknak a folt”. Egy kis Horatiust (latinul), egy kis Kölcseyt is, elrontva: „a holnap bús düledéke”. Ötleteit, mulatságos leleményeit elő sem lehet számlálni. A Tandorinak címzett Gombfociballada a középkorias hol van? kérdéssel is, más külsőségeivel is, Villonra hangolódik, de a Szeptember végén mértéke-dallama szól belőle: „Még áll a sarokban a gombfocipálya”. Ahogy Weöres Sándor Negyedik szimfóniá-jában négyféle Arany-modort utánoz, Varró is három-négyféle Petőfi-hangot, s tehetségét tanúsítja, hogy nemcsak pontos vagy megmásított, hanem álidézeteket is illeszt a versszövegbe. Ha ezt olvasom, hogy „hisz a költő fecsegő természetü ember / Vagy tudj’ isten miféle izé”, szinte elhiszem, hogy ezt is Petőfitől kölcsönözte. Itt van hát egy vérbeli formaművész, a nyelv biztos kezű váltókezelője, egy káprázatos verspalota főépítésze. Csakhogy ebben a tündérkastélyban egyelőre csak fényes szellemek suhognak. Az elragadó (bár olykor csak társasági használatra készült) versekből hiányzik valami súly. Nagyszerű, ha valaki húszévesen ilyen felszabadultan játszik, de egy eljövendő fiatal költő aligha fogja olyan szerelmesen idézni Varrót, ahogy ő Berzsenyit vagy Kosztolányit, Balassit vagy Kormost, ha, ómódian szólva, szíven nem üti elődje egy-egy verse.