Mit várhatunk Melpomenétől?

Meg kell hagyni: találó címet adott Várady Szabolcs az első kötetének. Nemcsak a maga, hanem egy okos, művelt, érzékeny, mindentől megcsömörlött, minden helyzetben fanyalgó, kétkedésre hajló kisközösség kelletlen viszolygása, már-már kedvtelve ápolt kedvetlensége benne van a ha már itt vagy-ban. Hogy mi gerjeszti ezt a rosszkedvet, afelől semmi kétségünk nem lehet. Itt is, ott is kimondódik, hol keserűen-szatirikusan, hol somolygó, vidor hülyéskedéssel, álságos színjátékkal: a kiszabott terep, a visszás kor, az üres jelen idő. De a fiatal Várady Szabolcsban ez a rossz közérzet elhagyja fészkét, és mindenre kiterjed: az egész világra, köz- és ünnepnapokra, társasági életre, barátságra, szerelemre, nyaralásra. Érthető, hogy alig-alig hisz a líra művelhetőségében. Lehetett persze ebben egy kis póz is, egy belterjes ízlést megcélzó alakítás. De ha a lírában nem is, a versben azért hisz. Csak másképpen csinálja, mint közvetlen elődei. Jobban kedveli a fakóbb anyagot, a durva szövést, a prózát, a nyelv selejtjét, a töredékmondatot. Kedvét leli a megfogyatkozott jelentésű szavak leleményes kifacsarásában, gyilkos vagy játékos feldarabolásában, a semmit körülményesen körülíró szofisztikus, skolasztikus okoskodásban. Csak a figyelmes olvasó veszi észre, hogy a komédiásruha alatt érző szív dobog.

De a hetvenes évek végén váratlanul felszakad belőle az addig (szemérmesen? gátlásosan?) rejtegetett líra. Talán mert úgy érzi, hogy bezárul körülötte a tér, bekeríti a betegség. A formamutatványnak készült Villanella gyönyörűen riadt ismétlődő sorában felmentést adott magának az elegáns tartózkodás alól. Lehet-e tovább halogatni (hogy egy későbbi négysorosának virtuózan kétértelmű igéjét használjam), elodázni a mégiscsak legfontosabb dolgok kimondását, ha egyszer olyan fenyegetően zsugorodik a zsugori idő? A Te megjelensz-e? első sorával mintha (nyilván akaratlanul) fiatal magának válaszolna. A korai Verses levelezőlapok egy egyfelé tartó nemzedék vallomása is lehetne. Lehangolt vallomás: Melpomenétől mit se várhatunk. Mert dalolhat-e a hatvanas években a környezetétől finnyásan utálkozó (semmi kétség, okkal utálkozó, de azért a kortárs világlíra illemtanát is ismerő) költő, egy minden tekintetben jó hajlamú közép-európai ifjú bel cantó-ban, közölheti-e rosszkedvét (spleenjét, ahogy Vas István mondta vele kapcsolatban példásan pontos kritikájában) gondosan megmunkált hagyományos formákban? „Nem jószándék, sem igyekezet hiánya bár, / hogy a márvány formákban soha többé, / soha a kristály szépsége szerint”, olvassuk ebben a játékosan kiábrándult, hegyével egy kicsit az elődök, egy kicsit önmaga ellen fordított majdnem-szatírában. Klasszikus formákkal, kinőtt ruhákkal bíbelődni, a rím tökélyét latolni, megkísérteni a latin eleganciát legfeljebb játékból, a mulatság kedvéért lehet. A maga örömére mégis, hiszen hogyne telne kedve a már akkor is képzett mesternek az annyi leleménnyel művelt formai játszadozásban? Ha csak verses levelezőlapot, magánjellegű epigrammát ír, nyugodtan megfeledkezhet gátlásairól. Ki merné kétségbe vonni, milyen korszakos felfedezése volt az agyonnyűtt széptől való elfordulás az akkori, a tegnapi, tegnapelőtti moderneknek? Baudelaire-t vagy Babitsot persze illett, jól is esett olvasni, de nem illett, nem is esett jól olyat írni, amilyet ők. Sürgető szükségét érezték, hogy csírátlanítsák, közömbösítsék a lírát. Vagy húsz évvel később aztán előáll Várady Szabolcs, és ellene mond, ellene tesz a soha a kristály szépsége szerint-nek, s ilyen gyönyörűen szárnyaló tenorban kezdi a verset: Milyen kristályos, tiszta reggel! Nem elég az elragadtatott hang, a kimondott önfeledt öröm, még a felkiáltójelet sem restelli odatenni a mondat végére! Micsoda levegős, szeles, párás, fényes, tágas belső tere van ennek a látszólag olyan könnyen, szinte magától bomló dalnak! Mintha a felnőtt költő másképp nézné, másnak látná a világot. És ez a szókincs: lángész, ihlet, átlényegítő égi kegy, a napvilág tündöklete. Szép, túltelített, költői, talán kétszeresen is divatjamúlt szavak. Mégis milyen természetesen elevenek a versben.

Nemcsak a szavak, más is megváltozott. Az édesen hajladozó dallam, a súlytalan kézzel odarajzolt képek. A mondat is, ahogy megtörik a sor végén, vagy ahogy áthajlik, ahogy a harmadik sor állítmányát közrefogja a két alany, ahogy a jambus hol összefonódik a hangsúly hullámvonalával, hol meg elválik tőle, fellazul vagy megsűrűsödik, a második sor choriambikus (tá-ti-ti-tá-tá-ti-ti-tá), a harmadik daktilikusan megiramodik, a negyedik szívlüktetésű tiszta jambus. Az első strófának a határtalan mindenségben fészkelő panteisztikus mámora a másodikban földközelivé, bensőségessé szelídül. De az óriási ragyogás úgy költözik le a karnyújtásnyira levő köznapi tárgyak közé, hogy nem veszít térfogatából, erejéből. Egyszerre természetes és ünnepélyes minden. Az a vers tónusa is. Pedig akár kimódoltnak is mondhatnánk: az értelmezőnek hátravetett rozsdarágta, az ódon zengésű szenvedő igealak, a megváltatik, az önmagában is választékos, költőies fölzeng, a hámló vakolat-tal társítva pedig már-már kosztolányisan fényes ige. Áradó dallam szól ebben a két versszakban, a mégiscsak nekünk teremtett és jól teremtett világé, olyan, mint a Hajnali részegség-ben vagy a Szeptemberi áhítat-ban. Hogy is lehetne a hangerőt fokozni? Hogyne tudná Várady Szabolcs, hogy éppen ellenkezőleg, vissza kell fogni a hangot, lassítani a tempót. Társalog hát egy kicsit az olvasóval, beavatja, közli, hogy hiszen tudja ő, mit csinál. Hogy régies modorban kezdte a verset, a napot. De mennyire az övé is ez a modor! Mégis úgy tesz, mintha egy cseppet szégyellné ezt a hirtelen támadt hajnali lelkesedést. Lefokozza hát egy kicsit, stílusszereppé stilizálja az önfeledt áhítatot. Nem fontos, melyiket gondolja komolyan, a szerepjátszást vagy az elragadtatást, a fékezés a versnek így is, úgy is hasznára van. Ha valakinek éppen úgy tetszik, idézőjelbe teheti az egészet. Én nem tenném, s azt hiszem, Várady Szabolcs sem. Az imént még a mindenség nyílt meg előttünk. Most alászállunk – hova is? Mondjuk, valami köznapi purgatóriumba. Mert a harmadik-negyedik szakaszból Várady Szabolcs tétova, töprengő arca néz ránk. Minden csupa bizonytalanság. Nemcsak a lélek, hanem a vers szövege is. Mert hogy értsük ezt a függőben hagyott, forma szerint ugyan nem csonka, de mindenképpen kiegészítésre szoruló de nem tudom, meddig jutok-ot? A versre gondol? Hogy lehet-e ezt a himnusznak indult éneket ilyen magas hangfekvésben folytatni? Vagy valamilyen személyes ügyről van szó, gyáván elhallgatott érzelemről, visszanyelt vallomásról? Vagy az egész életről? S aztán az az annyira Várady Szabolcs-os hová akartam. A mondat formai, tartalmi határozatlansága (nem is tudjuk, mire irányul a kérdés) talán önjellemzés is, talán több is annál. Mondhatnánk, egy kicsit fellengzősen, az ezredvég felé tartó ember helyzetmeghatározásának is. Valami személyes közlésnek álcázott világszemlélet-félének. Mindnyájunkban megfészkelt kishitűségnek. De ne képzelegjünk. Figyeljünk inkább arra, hogy töredezik itt szét a mondat, a dallam. Hanem a megtört, függőben hagyott, bizonytalan irányú mondatroncsok után fényesen, zavartalanul, váratlanul megint felhangzik a verskezdő szólam. Ugyanaz az emelt hang, noha kérdően, választalanul. A naphimnuszba belefonódik egy szerelmes hangzat. Magános, tiszta hegedűszó a nagyzenekari műben. Ugyanaz az átszellemült biblikus légkör. Mert a megjelensz nem egyszerűen szinonimája a megjössznek. Az, akire a költő vár, úgy érkezik, mint egy égi jelenés. S ha nem akar megjelenni, az ének varázserejével meg is lehet idézni. Az talán segíteni fog: a varázslat a vers írójára is visszahat. Az imént még józanul kényelmes, ósdi mérték-nek mondott forma egyszerre csak rabul ejti, ringatni kezdi, mint a gyereket a maga elé dünnyögött mondóka. A kérdőjel, igaz, most is ott van. Mégis, milyen megejtő erővel tör fel, világít a remény a tétován latolgató, fogalmi sugallatú szöveg alól! Megváltozott volna Várady Szabolcs költészetfelfogása? Tekintsük ezt a rögtönzött önarcképet ars poeticának? Mert hisz arról van szó, hogy a (szépen megformált) vers eligazíthat bizonytalanul gomolygó érzelmeinkben, kivezethet egy különben kilátástalanul bonyodalmas útvesztőből. S milyen gyönyörűen erősíti fel ezt a megváltónak hitt dallamot az az ó istenem, a végre megvallott ellágyulás. Van ennek a, mondjuk, technikának már első kötete végén is egy nagyszerű példája. Az Amíg ide vissza egyetlen futamnyi, mégis erős, éteries sodrú himnusza a szerelmi gyönyörnek: „Amíg átsöpör rajtad, kisöpör, / levált súlyok fölé dob a gyönyör / átfényesülve.” Itt, a vers csúcspontján mintha költőjének egyenesen a szívéből szakadna fel az édesem! édesem!. Legjobb pillanatainkban mégiscsak ezt a sokféle szemérem ellenében megszólaló, édesen sajgó hangot szeretjük hallani a versben. Ezt a velünk született fogékonyságot vallja meg Várady Szabolcs a görcstelenül (alig merem kimondani) érzelmes, ómódian modern dal két nagymesterének, Zelk Zoltánnak és Kormos Istvánnak maguk előadta verseit hallgatva a rádióból: „A torkomban olyan keserű íz ez! / Mert szólnak ők, s mi tagadás, a szívhez. / Abban a réges-régi értelemben, / amitől meggyűlik a könny a szemben, / ami gyönyörködtetve fáj.” Ez a fülében réges-régen óvott dallam a Te megjelensz-e? második felében már töretlenül szól, súrlódás nélkül, gyönyörű ívben emelkedik az utolsó strófáig, egyre magasabbra. A rossz közérzet (a fájdalom?, a betegség?) csak a talán kisöpri (ez a kisöpri is az Amíg ide visszá-t ismétli) kezdetű szakaszt árnyékolja be. De milyen gyorsan fut át az árnyék ezen a téres-levegős-fényes fennsíkon! Mintha a szorongást már az is oldaná, hogy a vers olyan biztos kézzel van megformálva, ismétlésekkel (furcsa, hogy a talán, tán éppen az iterálás miatt veszíti el egyre inkább kétségesítő, bizonytalanító jelentését), szép tagolással, a dikció, a dallam futásához igazodó metrummal, alliterációkkal (tétova, tiltott, talán, tündökletes, egymás ellen, egyik), dehogyis kimódolt telt, tiszta rímekkel, ravasz asszonáncok-kal (a Verses levelezőlapok-ban még nagyon leértékeli a hagyományos verskellékeket), a puszta hangzás lekottázhatatlan, de jól hallható zenéjével. Többszólamú, súlyosan is lebegő ének. Lehet, hogy a talán-nal kezdődő versszakokban ott bujkál a szerelem sejtelme. De még inkább a költészet gyógyító erejébe vetett naiv bizodalom. Lehet, hogy a vers nyitánya, noha valami másról, többről, a tündöklő világba oldódás mámoráról szól, szól a szerelemről is. Amikor pedig a kétstrófányi félreérthetetlen vallomáshoz érünk, abban ott világít a vers első fele is. Már csak azért is, mert a (tiltott) szerelemnek az a természete, hogy kikapcsolja a gravitációt, anyagtalan ragyogásba oldja a nehézkes lét-et.

Várady Szabolcs biztos ösztönnel, jókor zárja le a vallomást azzal a velünk született hallásunkhoz is igazodó (mert ez a négyes jambus felező nyolcas is), mondatnak is szépen kiegyensúlyozott egyik felem, másik felem-mel. De itt mégsem lehet abbahagyni. Visszajönnek, egy kicsi térbe terelve, a vers legfontosabb szólamai. Még egy utolsó trükk: a sürgető, hívó utolsó mondat csak formájában kérdés. Az egész remek vers mondja rá az igent.