Kinek mi jut eszébe

Olvasom Schein Gábor lenyűgözően okos-tudós Nemes Nagy Ágnes-könyvében, hogy a Vihar-ban „a napéjegyenlőségi vihar tüzérségi rohamba tűnik át, de valójában sohasem vihar dúl, vagy háború, mert a versben e szavaknak nincs önálló entitásuk, jelentésüket egyszerre nyerik el egymásban és vesztik el”. Nem tudom, jól értem-e, mire gondol, de én ezt az egészet másképpen képzelem. Szentül hiszem, hogy a versbeli rét mögött egy valóságos rét van, s hogy egy valóságos ing rohan rajta. Nem a nyelv (még csak nem is Nemes Nagy Ágnes) teremtette sem ezt, sem azt. Fantáziája rendkívül röghöz kötött, mondta magáról nem is egyszer. Nagy képei mindig a látványból születnek. Látta ezt a vihart is, nem akármilyet, hanem nap-éj-egyenlőségi vihar-t, bár közel már a nyári napforduló, amikor nem egyszerűen zöld vagy üdezöld, hanem Medárd-zöld a fű. Ez a két jelző nemcsak azért érdemel figyelmet, mert odaköti a verset a versindító alkalomhoz, hanem azért is, mert, ha nem is nagyon feltűnően, Nemes Nagy Ágnes közismert természettudományos érdeklődéséről tanúskodik. (Más verseibe nemcsak természettudományos szakszavakat, hanem ismereteket is belerak: a mind homlokán hordozza mását például a periódusos rendszerre, a percenként hússzor lélegezni a fiziológiára utal.) És hogy a természettudomány elemeit szereti használni a versben, nemcsak azért van, mert, szerinte, a modern ember világképe hézagos nélkülük, hanem azért is, hogy a lírát letérítse hagyományos kényszerpályáiról.

Nemcsak a közvetlen élményből, tapasztalatból alkotott kép (Nemes Nagy Ágnesnek esze ágában sem volt, hogy „egyre nagyobb erővel kitörli a képből a mimetikus referencialitás nyomait”, ellenkezőleg, ő szavakba akarja átpakolni a látványt, tudja, hogy nincs érzékletesség éles érzékelés nélkül, s annak, aki a tárgyakat bele akarja állítani a versbe, darabonként kézbe kell vennie őket), a forma, a megformálás is érzékletes, testes anyaga lehet a versnek. Nem Nemes Nagy Ágnes fedezte fel, tudták előtte mások is, milyen fontos a vers irama, íve, Füst Milán remek szavával: indulatmenete. Hogy a vers természetét, sőt jelentését is módosítja, formálja a jó prozódia. Az ötvenes években Nemes Nagy Ágnes szemlátomást ráunt a szabályos-arányos, zárt strófaszerkezetekre. Nemcsak versei, hanem esszéi is tanúsítják, milyen nagy jelentőséget tulajdonított a mondatok, a verssorok-szakaszok hatékony tagolásának, a metrikai-ritmikai, szintaktikai mozgékonyságnak. Verseit úgy rendezte, hogy a formai alakzatok együttese közvetítse a versben moduláló indulatot. A XVIII. századi Chladni kísérletét hozza példának, s később, megjátszott bosszankodással, felfedezi, hogy így gondolta már Arany János is: „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hegedűrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” Ha a Vihar metrikai-ritmikai, hangzásbeli, mondattani íveit pontosan ki tudnánk preparálni, előttünk volna jelentésértékű indulatmenete. „Ha a különféle versek dinamikai ívét nézem, már-már hajlok rá, hogy a világon csak egyetlen lírai vers van, és ez az érzelmi intenzitás és az elernyedés (feloldódás) viszonya. A kiáltás és suttogás, az erős és a gyenge, a gyors és a lassú, valamint a közöttük lévő teljes hangtartomány, illetve mozgási energia adja ki a mindenkori vers vázát, s az egyes versek nem(csak) tárgyuk, szándékuk, stílus szerint különböznek, hanem főként abban, hogy az intenzitás és az oldottság milyen sorrendben, mennyiségben, elosztásban található bennük”, írja Nemes Nagy Ágnes. A Vihar minden formai elemén ott van a jellegzetes Nemes Nagy Ágnes-bélyeg. Abban, ahogy az első (önmagában még abszurdba, nonszenszbe hajló, figyelmünket éppen azzal felébresztő) képet a csak egy határozóval bővített majdnem-tőmondatban egy rövid sorba zárva odateszi, ahogy ezt a sort ritmizálja: a két (lassú) spondeus közt az a három rövid szótag fellazítja, mozgással telíti az egyébként tárgyilagos közlést. Várjuk a magyarázatot, s már jön is a hosszú, egyenletes sodrú periódus, képeivel is, tempójával is teret teremt. A sebesült katona még csak metaforának hat, szinte-szinte belesimul a környezetébe. De, a nyugodt szöveg alatt, a prozódiai ingatagság még szembeszökőbb, a második sor jambusból átvált trocheusba (a metrikai szabálytalankodást is akkoriban szerette meg Nemes Nagy Ágnes), majd két helyen is daktilikusan megugrik (nap-éj-egyenlőségi viharban, egy sebesült katona), lökésekben mozdul, mint a szél sodorta ing, mint a sebesült katona. A katona egyébként megismétli a rohan a metrumát, és ezzel meg a két elem véletlen összecsendülésével kapcsolat támad egy lehető alany és egy lehető állítmány közt. A hosszú sorokat (drámai jambusokat) egy rövid, hét szótagos állítja meg. Műveltségszó, szakszó. Arra is jó, hogy egy kicsit fékezze a verset, s arra is, hogy egy kicsit lefokozza: semmi izgalom, ez csak színpadi játék. Ilyen apróságok is alakítják a verset: olvassuk el egymás után az első versszak kezdő és záró sorát. Mind a kettő többé-kevésbé hasonlóan metrizált hét szótagos, de mert az első sorban öt, az utolsóban egyetlen szó tölti ki ugyanazt a teret, más-más a két sor prozódiai hatása. A hosszú szavas hézagtalanul, tömbszerűen éri hallásunkat, elnyújtott hangzattal zárja le a szeszélyes futamot. A második strófa késleltetéssel kezdődik. Újabb majdnem-tőmondat, benne a bizonytalan helyzetű személyes névmás egy villanásnyira megnyitja, de aztán a vásznak el is fedi a sebesült katona egy lehető asszociáció-sorát. Az ők mintha hirtelen megvilágítaná, kiemelné a sorból az iménti metaforát. Mert többesben van, nyelvtanilag nem illeszkedik az inghez. Értelme szerint inkább a sebesült katoná-hoz: az önálló életre kel, megsokszorozódik. A következő, egyetlen szónyi mondat (Nemes Nagy Ágnes ekkortájt egyre jobban kedveli, egyre hatásosabban használja a súlyos mondatroncsokat) visszatérít a jelen idejű látványhoz. De ez a mondattagolás nemcsak arra való, hogy bizonytalanságot teremtsen. Váratlan, a szabályos mondathangsúlynál erősebb nyomatékot tesz az ők-re is, a vásznak-ra is. Azzal, hogy azt is, emezt is kilöki a mondatból, mondhatni, külön erőtérbe helyezi őket. Ez az erős hangsúly végigfut az egész versen, egyenrangúvá teszi a két képsort, a jelen idejű látványt meg az emlékezetből előhívottat. Ez utóbbi is látványerejű, az akkor is, ha Nemes Nagy Ágnes ezt vagy azt a részletet nem a saját szemével látta. A villámok torkolattüze, a hadseregnyi, a zászlók erősíthetik ugyan egyszerű metaforaként is a viharban bukdosó ruhák ábrázolását, és Nemes Nagy Ágnes mindent meg is tesz, hogy a mozgókép-vers egy pillanatra se legyen egyértelmű, de lehet önálló életük, jelentésük is. Mintha egy vetítőgépben két filmszalag futna, képeik összecsúsznának, átütnének egymáson. Hol ez, hol az képzik meg élesebben. Látszólag szabadon, lazán-szeszélyesen társulnak, mégis valami határozott, bár nem nyilvánvaló logika szerint. A lepedőhöz a zászló, a villámhoz a torkolattűz, ez igazán egyszerű. A tömegsír vagy a pisztolycsattanás váratlanul ér, az előadásmód hézagos. Vagy miért éppen orrvitorla? Mert a réten, a fákon túl, karnyújtásnyira, ott van a Balaton? Nagyszerű mutatvány egy elvont jelzővel tenni hallhatóbbá a szisszenés-t, láthatóbbá a zöld mező-t! Nemcsak a valót és hallucinációt minduntalan összevétő képsor, meglódul a mondat is. Megbomlanak a pontos kötések, hol felcsapó, hol ereszkedő, változó tartamú futamok kergetik egymást, a strófa végén megsokasodnak a rímek, megkötik a túlmozgásos szöveget. Most egy Nemes Nagy Ágnes akkoriban már eltökélten tárgyias lírájában szokatlan szólam következik. Azért első személyű, mert a háborúra való visszaemlékezés heves emóciókat ébreszt? Bizonyosan, de még inkább azért, mert a vers kívánja ezt a váltást, ez a hirtelen támadt felindulás tölti fel nagyfeszültséggel az elvillogó képeket. Még az én-t is odateszi Nemes Nagy Ágnes, az állítmány után, hogy helyi értéke legyen, rásegít a metrummal, a szokatlanul tiszta jambussal is. Az én-t csak hosszan, hangsúlyosan lehet kiejteni. Hogy értsük ezt a képet, miért fut ki körvonalából a mozdulatlan szemlélő? Azért-e, mert „ahogy a Vihar katonája testtelen, úgy a képet elfogadó énnek is mindinkább vissza kell vonnia szubjektivitását, de az élve csak addig lehetséges, amíg maga is már csak körvonalaiban van jelen”? Tekintsük ezt a részletet ismeretelméleti, fenomenológiai drámának? Én a verset sokkal egyszerűbbnek látom. Gondolom, csak arról van szó, hogy az én elképzeli, hogy a futók után ered, ott akar lenni köztük, fausti mozdulattal meg szeretné állítani őket. Elvontabban: sorsközösséget vállal azokkal, akik a háborúban szenvedtek, megsebesültek, elestek, akiket, sajnos, nem hermetikus metaforába, hanem valóságos tömegsírba lőttek. Egyszerre él két helyzetet, mozdulatlan is meg szalad is, ahogy, egy másik versben, Ekhnáton fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal. De azt hiszem, a szöveg megfejtésénél fontosabb a technika. Az a mód, ahogy Nemes Nagy Ágnes ezt a jelenetet színre viszi. Az akkor is testes képek, ha csak a képzelet szüli őket. Ahogy az árnyalatnyit áttetszőbb futó, elnyúlt testtel szalad, mint a rövid távon rajtoló atléta. Ez Nemes Nagy Ágnes nagy tudománya: úgy teszi a versbe a testet, a tárgyat, hogy akár meg is érinthetjük, ha akarjuk. Mondják a magukét, meglátjuk fölöttük a fényt. És persze, megint a mondat, hézagaival, befejezetlenségeivel, elhagyott állítmányaival (utánuk és közöttük), célszerű kisiklatásaival (a hasonító mellékmondatokban a vonatkozó névmás rontja el a kötést, a mondatszerkezetet), zenei lebegésével. A mondat végére a vers olyan magasra csap, hogy nem is lehet utána pontot, csak a befejezetlenséget kifejező gondolatjelet tenni. A következő sor, a rövid, kopár, letört végű, metrikailag lebukó mondat hosszú szünetet iktat a versbe. Úgy tetszik, a látvány ismét jelen idejű: az elülő szél leejti, majd újra felkapja a fehérneműt. A dallam megint meredeken emelkedik, erősödik a háttérderengés, a test feltámadása és az öröklét bibliai kötődésű, éteri ragyogású, lélekkel telített szavak, s hozzá a sokféle képzetet sűrítő fehérszárnyú. A hatásosan zenei hangszerelés, a háromszor ismételt, egyre nagyobb hangerővel szóló csap fel motívum, a párhuzamos szerkezetek erős lüktetése félreérthetetlenül tudatja, hogy valami csodának vagyunk tanúi. A vers elhiteti velünk, hogy a bukásba, halálba futó sorsokat jó irányba lehet fordítani, jóvá lehet tenni a katasztrófát. Van test szerint való feltámadás, a színjáték katarzissal végződik. Olyan magasan, olyan elragadtatott tenorban, hogy vissza is kell téríteni a földre. A feltámadás, mint egy futóverseny, startpisztolycsattanásra indul (de azért mögéje gondolhatunk egy igazi pisztolyt is), ez a furcsa motívum vesszővel elválasztva egy kicsit le is szakad a más anyagú mondatról. A jelenések elvonultak, csak az üres színtér marad ott. A képsort nem is a pont zárja le, hanem a mondatnyi súlyú szó. A vizes, Medárd-zöld rét és a viharos zöld Balaton képe egymásra csúszik. Ha úgy tetszik, akár valami jelentést is érezhetünk abban, hogy a tó az induló-ra rímel vissza: eszünkbe juthat, hogy a vízhez ősidők óta születésmítoszok, teremtésmondák kapcsolódnak.

Lábjegyzet: nemrég olvastam egy kitűnő angol irodalomtudós tanulmányában, hogy „az irodalomteoretikusok többé-kevésbé bevett véleménye szerint egyszerűen tévedés feltételezni, hogy a szerző személyes véleménye egy szöveg jelentéséről megbízható. Néhány teoretikus egyenesen azt állítja, hogy a szerző véleménye még csak nem is fontos adat – jóformán édes mindegy, hogy a nagybácsinkat vagy a szerzőt kérdezzük-e meg.” Mit csináljak: engem nemhogy a nagybácsim, de olykor még egy-egy kitűnő irodalomtudós versértelmezése se nagyon érdekel. Szégyenkezve kell megvallanom, hogy szeretem, talán koromnál fogva, a legnagyobb titokban, persze, „a megértést pszichologizálva hegyezni fülemet”. Ideírom hát, már csak azért is, mert nagyon eldugott helyen, egy rég eltűnt füzetecskében jelent meg, s hátha valakit mégis érdekel, hogy mit gondolt a Vihar-ról Nemes Nagy Ágnes: „Saját véleményem szerint földhözragadt realista vagyok. Én mindig csak abból tudok kiindulni, ami van. Ez a Vihar című vers is egy élményből származik. Nem igaz, nem egyből, többől… Szigligethez kapcsolódik – bizonyos fokig – ez a versem. Van ott egy szép nagy zöld rét, egy libalegelő. És erre a libalegelőre, úgy június elején, kiteregettek egy nagymosást. Szép, nagy fehér vásznakat. De mivel épp június volt és medárdos idő, rögtön jött a vihar, fölkapott egyet a vásznak közül, elkezdte kavarni őket, és láttam már, hogy elszáll az egész nagymosás. Rohant a fél falu összeszedni. Igen ám, de addig én már láttam abban a haragoszöld háttérben és az előtt táncolni, forgolódni ezeket a vásznakat, ingeket, lepedőket. Olyan volt, nem is tudom megmondani, mintha a szél megtestesült volna. A szelet ugye nem látjuk, de ott látni lehetett, mert vitte, forgatta magával a kölcsöntesteket. És sajnos, az én nemzedékemnek megvannak a maga asszociációi, tudniillik a háborúsak, az például, hogy milyen is volt a háborúban a menekülés. Eszembe jutottak azok a rohanó testek, amelyek még testek voltak, de a következő percben már halottak.”

Úgy látszik, nemzedéki kérdés is, hogy egy versről kinek mi jut eszébe.