Beleköltözik valami lélek

A kő-béká-t kamaszkoromban, ötvenvalahány évvel ezelőtt olvastam először. Nem mondhatnám, hogy tetszett. Borzolta másféle versekhez szokott ízlésemet, idegesített, hogy egy szavát sem értem, hogy nem tudom, mire való. Ma minden óvodás betéve tudja, nem is igen kellett megtanulni, mint más értelmes versikéket. Talán éppen az benne a jó, hogy nem kell okvetlenül megérteni. De én azért sokszor próbát tettem vele: elmondtam, mert én is régóta tudom, gyerekeknek, egyetemi, főiskolai tanítványaimnak, hogy próbálják megfejteni ezt a rejtelmes-homályos, valami jelentést mégis olyan erőszakosan sugalló öt sort. Senki se mondta, hogy nem érti, hogy halandzsa. Legtöbben valami ősit, kezdetlegeset éreztek ki belőle. Gondolom, kedve telt volna benne Weöres Sándornak, ha hallja őket, hiszen azt mondta az efféle versről, mondjuk, gyerekversről, hogy „a néger plasztika formáihoz hasonlítanám… egyszerűségében és abban az ősi mozdulatban, amivel a világ egy jelenségét megragadja. Mert a gyerek versigénye ősi jellegű, kissé úgy fogja fel a képet, a zenét, a ritmust, mint az ősember. A gyerekversnek sokszor varázsige jellege van, éppen mert közel került a nyelvi ősi világhoz.” A legtöbben úgy érezték, hogy valami mítosztöredéket hallanak. Bennem is mindig ilyen, mondjuk művelten, archetipikus képzeteket indított el. Mintha ez a lassú járású kő-béka, eredeti jelentését már alig-alig őrizve, valami távoli, talán keleti hitvilágból került volna a versbe. Állatformájú isten is meg démon is, fenti is meg lenti is, thériomorf lény, Jung tanár úrral szólva, talán az eltéríthetetlen, megállíthatatlan idő, talán a világot forgató ősok megtestesülése. Eleven bálvány, s mert kétéltű, még hátborzongatóbb. És hogy kétszer is elvonul előttünk, jelenléte, jelentése még tömörebbnek tetszik. Előtte, mögötte apokaliptikus képek sötétlenek. Mitikus szörnyek, baljós kimérák véres erőszakot hoznak a földre, a megtépett, bozontos éjfél, a megnyúzott vörös hajnal maga is alakot ölt, a világvégi gyötrettetés hatásos metaforája lesz. Ezek a képek nyilván a lélek legalsó bugyraiból, eleinktől örökölt féltudással derengő gödreiből bújtak elő. Aki mindezt elmondja, bár pontosan maga sem érti az igét, érzi a jelenések fenyegető közelét.

Egyszer a televízióban ketten mondták, egymást váltogatva, Weöres Sándor kis dalait: a szerző és Latinovits Zoltán. Weöres, ahogy szokta, magas hangon, kántálva, erősen tagolva, mégis töretlen dallammal. Latinovits nem egészen úgy, ahogy szokta. A kő-béká-t valósággal önkívületben, barbár erővel, sodró tempóban, rikoltva, mintha egy réges-régi szertartás papja szólt volna belőle, aki egész lényével átéli és továbbadja a szertartás komor, homályos szakralitását. Hallhattuk Weöres Sándort is így átlényegülni, kivetkezni magából. A Barbár dal képzelt, talán balkáni cigányjellegű nyelven szóló változatát mondta ilyenféleképpen, rekedtes torokhangon, primitív erővel, indulattal. Abból is kicsapott valami megmagyarázhatatlan sötét kétségbeesés, sokkal hatalmasabban, mint a dal közérthető, persze, Weörestől származó magyar fordításából.

Azt hiszem, az iménti szövegmagyarázat (kis híján hermeneutikát mondtam) meglehetősen meggyőző. De ezt tette-e a dalocskába, így akarta-e Weöres Sándor? Aligha. A vers születésé-ben elmondja, hogy lidérces-szorongásos kis remekét, a Rövid dal-t valami akusztikai sejtelem, Debussy kis zongoradarabjainak az emléke és egy szövegtelen ritmikai séma indította el. Hogy milyen tónusban, miről fog szólni, nem tudta. Metrikai indíttatása lehetett A kő-béká-nak is. Olyan metrum, amilyet kihallani belőle, természetesen nincs, és nem is volt soha. Az első két sorban és persze az utolsóban ezt halljuk: ti-tá-tá-ti-tá-tá-tá. A harmadik-negyedikben ugyanez egy hosszú szótaggal megnyúlik, attól még lassúbb lesz a vers haladása. Egy antiszpasztus meg egy molosszus, egy antiszpasztus meg két spondeus, hogy illő szakszerűséggel mondjam. Ezt az elején felszökő, majd lebukó, aztán lassan cammogó metrumot másféle ritmusok, dallamok keresztezik. Nemzeti versidomunk: 4/3 és 4/4 osztatú ütemhangsúlyos képletek. Aztán a magánhangzók, a célszerűen és bizonyosan véletlenül (vagyis a nyelv, a vers erőszakos törvényei szerint) moduláló, emelkedő-ereszkedő, a harmadik sorban magas hangfekvésben jajgató, majd ismét mélyebb regiszterbe csúszó dallam. A versben újra s újra felsikoltó őé. Weöres kezdetben nem akart mást, csak ezt a bonyolult polifóniát eljátszani. Írhatott volna akár vakszöveget is, sokszor csinálta, akár értelmes szövegű versei eltüntetett előzményeként is. Tudjuk, „a forma, a struktúra, a faktúra sokkal jobban vonzotta, mint azok a tartalmak, melyek költészetté válhatnak”, mondta, meglehet, egy kis megbotránkoztató szándékkal, szokása szerint. Egy rádióbeszélgetésben két kitűnő irodalomtudós, egyikük ráadásul költő, a Harmadik szimfónia, mondjuk, szerelmes szólamából egy tragikus akkordot vélt kihallani. Igaz, a lezuhan a jég alá nyomatékosan kétszer is felhangzik. De Weöres makacsul állította, hogy őt csak a felszökő és leereszkedő hangzás érdekelte, a sor jelentése nem. De a hangzást kiadó szavak mégiscsak szavak (s ki hitt Weöresnél jobban a szóban?), szükségképpen megteremtik a jelentést. Vannak Weöresnek természetesen valamit közölni akaró, gondolati-fogalmi anyagú versei is. Máskor a formába egyszerűen csak beleköltözik, félig-meddig ellenőrizhetetlenül, mégis Weöres különös-zseniális eszejárásának engedelmeskedve, valami lélek. Mint A kő-béká-ban. Weöres Sándor akár meg is magyarázná, honnan s miféle lélek. De azt se igen bánná, ha az olvasó próbálná kitalálni a választ.