Világító közbeszéd

Előveszem az 1981-ben megjelent JÓSLATOK ÉS HATÁRIDŐK-et, kíváncsi vagyok, honnan hova jutott Rakovszky Zsuzsa. Első kötetét a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó adta ki, negyvennégy oldal az egész. Későbbi két verseskönyve se sokkal vastagabb. Talán csak Nemes Nagy Ágnes meg Pilinszky János kezdte pályáját vékonyabbal. Hadd tegyem gyorsan hozzá: én ezt a termékeny terméketlenséget nagy erénynek tartom. Ebből is kitetszik, hogy sokáig gyűjti a tapasztalatot, az erőt, mire rászánja magát a versírásra. Lírája talán éppen ettől olyan sűrű anyagú. Görcsös igényességéből csak új kötete második felében, a szerepversekben enged. Lazít eddigi verstechnikáján, az epikumban keres oldódást, akárcsak a vele ebben-abban rokon Kálnoky László tette költői beszélyeiben. Kálnoky pokoli humora hiányzik ugyan belőle, de a leírás, a megjelenítés aprólékos-terjengős pontosságában kétségtelenül hasonlít hozzá. Egyébként Rakovszky Zsuzsa tíz év alatt jóformán semmit sem változott. Úgy látszik, sosem volt pályakezdő költő. Költészete lényegében egynemű, rögeszmésen mondja a magáét, leginkább állandó rosszkedvét, a rosszul összerakott világtól való viszolygását, s ezt megint csak nem rosszallóan mondom, hiszen ez a gyönyörű rosszkedve segítette hozzá, hogy nagy korfestő versét, a DECLINE AND FALL-t megírja. Azonkívül is sok mindent. De én nem a versei belvilágáról akarok beszélni, legalábbis nem ilyen értelemben. Hadd idézzem első kötete első versének első sorait: „Birtokba venni mért kívánjam / e meddő és sötét időt? E nyirkos és / villanyfények között imbolygó délutánban / kinek érzékei ne sejtenék meg az év / legmélyebb pontját – a várakozás idejét, / az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen / tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.” Igazán nagyszerű nyitány! Ha ennek az ajzott, sötéten fénylő dikciónak a legközelebbi rokonait keresnénk, alighanem Füst Milánra kellene gondolnunk. De hagyjuk a rokonait! Sokkal fontosabb, hogy a huszonéves, de talán már a harminchoz is közel járó költő, az akkori lírátlan divattal dacolva, emelt fővel és teli tüdővel zendíti meg gyönyörű altját. Mégsem kell sokat várnunk: néhány oldallal odább már ilyen zengéstelenül, dallamtalanul kezdi a verset: „A harmonikus sor divergens”. És a nyelv legszürkébb, legköznapibb anyagából építi tovább a verset. Aztán már egyre-másra jönnek az ebben a hangfekvésben megszólaló verskezdő sorok. („Nem érdemes megjegyezni”, „Egyrészt a nagyságok”, „Egyetlen döntés is elég”) És még sűrűbben öt-hat évvel később, a TOVÁBB EGY HÁZZAL-ban: „Itt eddig még nem, itt többé soha”, s itt már arra is odafigyelünk, hogy akkorra a fakó, zengéstelen nyelv hézagossá, töredezetté „romlik”. Folytathatnám a felsorolást, de akárhány példát hozhatnék az ellenkezőjére is: egy-két lappal odébb megint telten, édesen-fájdalmasan szárnyalnak fel a költemények.

Majdnem találomra kiválasztok a FEHÉR-FEKETÉ-ből kéthárom verset. Találomra, mert szinte bármelyik darab rávall az egészre. Legyen az egyik a már a címével is sokat eláruló MINTHA. Úgy értem: kihívó jelentéstelenségével. Máskor ezt a szerepet a nyitó sor szokta játszani, az tudatja az olvasóval, hogy mire számítson. Vagy: az csalja lépre, ha elég gyanútlan, hogy váratlanul érje a fordulat. Legyen a másik a PAPÍRIRHAJÓK. Ez utóbbi így kezdődik: „Hogy korszak és körülmény aknazárja / százszázalékosan… azért ne hidd! / Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva. / Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd / rozoga korlátján jól áthajolva”. Csak a lírai tenortól őrizzen az Isten! Használjuk hát, ha csak lehet, a nyelv könnyen porló malterét, a házibulik sóderét, az értelmiségi dumát vagy akármilyen zsargont, csak simuljon bele a vers a színtelen közegbe. És ha az imént idézett részletben a vers elhasznált-kilúgozott nyelvi anyagába mégiscsak bekerül egy metaforaféle, az aknazár, máris fertőtleníti, lefokozza a semmiféle lírizálással nem gyanúsítható százszázalékos-sal. És jön aztán a laza csuklóból odadobott merthogy, jön az emlékezetből előhívott kép esetlegességét megengedő, de azért hitelét is biztosító, lehető metaforává lényegülését is előkészítő mondjuk. Mert persze kiválaszthatna Rakovszky bármilyen más képsort, jelenetet is, az is csak azt jelentené, amit az Ikva-híd alatt elúszó papírhajók. Hogy „valahol, valami tiszta, valami jó” várja a papírhajó-ember „jelképes részeit”, de ezt a jót is tüstént leszállítja a viszonylagosság szintjére. Mert „a megtapasztalt mostoha édes visszáját” csak a képzelet „hozza létre”. És az az egyetlen metaforát sodró mondat minduntalan megtörik, függőben marad, befejezetlenségeivel kínálja a sok vonallal körülrajzolható lehető befejezéseket, de az is lehet, hogy nem is érdemes befejezni, mert olyan, mint az oldott fecsegésben megnyilatkozó, a világot hiányosan és töredékesen felfogó, hiányosan és töredékesen körülfogalmazó tudat. De térjünk át most a MINTHÁ-ra. Az iménti és annyi más prózaian indított verssel ellentétben, abban fesztelenül megszólal a líra. A kép visszafogott, takarékos, mégis tartalmasan pontos. Közvetlenül mögötte ott érzik a látvány: „A vedlett, sárga gyógyszálló előtt / a letarolt, hideg parkban a gőz / vízszint csapong a gyógyvizes medence / zöld négyszöge fölött”. Nincs szó, amely valamivel ki ne egészítené a képet. Rakovszky ért hozzá, hogy az egészet besugárzó részleteivel rögzítse a tárgyi világot. (Ez a tárgyakra érzékeny figyelem teszi valamiképpen mindig nyilvánvalóan személyes hevületű költészetét végül mégiscsak személytelenné, tárgyiassá. Az, ami Rakovszkyban van, ami verseiben így vagy úgy megnyilatkozik, sokszor mintha nem belőle, hanem a tárgyakból, a színterekből áradna. Akár a súlyosan anyagszerű tárgyak együttese, akár egy rét, akár egy szobabelső azt a (bocsánat a léhának tetsző mondatért) ködösen-homályosan sajgó-tündöklő depressziót árasztja, amely, persze, az övé vagy éppen a nemzedékéé. Ha a „vedlett, sárga” nem volna is több, mint amit egy jó fényképezőgép lencséje is képes rögzíteni, a letarolt, hideg park már szinte berzsenyisen vagy hölderlinesen telített kép, egy cseppet sem szenvtelen leírás, már csak felhangjai miatt sem. (Ez csak stílushangulati megfelelés, másutt direktebb intarziákkal is találkozunk, nemcsak az egyik versbe zárósorul beépített „csalfa vak remény”-re gondolok, hanem az olyan, csak a beavatottaknak szóló utalásokra, mint az ÁTTETSZŐ TÁRGYAK Lautréamont-motívuma („Varrógép nincs”) vagy a MINTHA Villon-áthallása („tavalyi hó, tavalyi hó”). Mégis, mindez éppen csak jelzi, hogy a rajz költői hevülettel készült. Hanem aztán a gyógyvizes medence óvatosan lírai „zöld négyszöge” fölött vízszint csapongó gőz egy alig észrevehető kis mozdulattal, az enyhén választékos szóalakkal érezhetően megemeli a, mondjuk, tárgyilagos-szenvtelen leírást. Itt Rakovszky Zsuzsa a nyelvben (stílusban) helyezte el azt a ködlámpát, amelytől a fakó közbeszéd világítani kezd. (Hasonló szerepe van a PAPÍRHAJÓK laza társalgónyelvét hirtelen meghőköltető beléötöl-nek: ez az ugyancsak választékos ige a beleakad-ot helyettesíti.) A következő hat sorban a látvány remek leképezése lobbantja fel a Verset: „Jönnek, kerengve, / árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra / elhúz, ha varjú, rézsút az avarra / inog le, ha levél, vagy tapogatva / kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja a / belső éleket”. Ez már, hogy úgy mondjam, gátlástalan líra, hatsornyi zsúfolt mozgalom, foltok és vonalak festőszemre-kézre valló gazdagsága. És ha már emlegettem Rakovszky törmelékes-kihagyásos mondatait, kimódolt pongyolaságát, hadd ünnepeljem most ezt a másféle virtuozitást: ez a viszonylag (viszonylag, mert vannak félversnyi, oldalnyi nagy mondatai is) hosszú mondat kevéssé van ugyan felékesítve, mégis valahogy barokkosan sűrű tagjai hézagtalanul torlódnak egymásra, bonyolult rajza mégis tiszta, egyetlen pillantással átlátható. Ezúttal nemcsak egy-egy szó, hanem az egész mondatszerkezet világít, visszafelé is felgyújtja a prózát. Hasonlóképpen a GYEREKKORI ÖREG NŐK-ben. Ott is atonálisan („Mi is volt még?”) indul, leltárszerű felsorolással folytatódik a próza és a líra határmezsgyéjén lebegtetett vers, s a kétfajta versépítő elem, a poétikus és a nyelvi kacat közt magasra szökik a dikció. („Közben az idő úgy megy, mintha volna / még s az övék: hol zölden, hol fehéren / habzik föl, a soha az új nevén nem / hívott teret futólag rózsavészbe / döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve / az emlékmű-oroszlán bronzsörényét.”) Hadd hívjam fel a figyelmet külön is a „hó-szellemképre”, ennek a derengő félmetaforásak az evidenciájára.

A MINTHÁ-t a leírást hirtelen meglódító képnél hagytam el. Azután egy olyan kép következik, amely köznapias is, meg már-már apokaliptikus is, természetelvűen pontos és borzongatóan álomszerű, Füst Milán nagy versszínpadjain is helye lehetne: „Száraz és sötét / szellemrajt zörget egy-egy széllökés / ide-oda.” Nagy tere, homályos mögöttes tartománya van ennek a képnek, noha, persze, a látvány nagyon is hétköznapi: a szélben ide-oda sodródó száraz levelekről van szó. Innen már csak egy lépés, hogy a vers elváljon a látványtól, hogy a leírásból felszökjön Rakovszky jellegzetes töprengő spiritualitása. Egyszer csak úgy érzi, hogy a világ olyan képeket állít eléje, ami már közvetlenül rá vonatkozik. Töprengése mégsem válik igazán személyessé. Ahogy a GYEREKKORI ÖREG NŐK olyan szuggesztíven megjelenített tárgyai, képei, szereplői mögül egyszerre csak kifeslik a világ személytelen esendősége, romlandósága, ahogy a LAKÁSMÚZEUM „stí1- és eszmetörténeti” szembesítéseiből nem egyszerűen egy generáció ifjúságának személyes és történelmi emlékezete lép színre, hanem a mindenben mindenkor ott lappangó „végleges otthontalanság” „tágas tere és dermesztő tele”, vagyis egy olyan egzisztenciális közérzet, amely ugyan dugig van az itt és most kitörölhetetlen tapasztalataival, mégis mintha egy nagyobb, természettől való szorongásnak adna helyet. És így jut el a PAPÍRHAJÓK-ban a gyerekkori látványtól a látvány felett irizáló, de attól el nem szakadó félgondolatsorhoz. Félgondolat, szerencsére, mert mielőtt még bölcseleti sémává merevülne, egy bizonytalanul lefelé ereszkedő kérdő mondatban máris visszatérül a sokkalta gazdagabb határozatlanságba. A MINTHA imént említett kísérteties képe (a „zörgő szellemraj”) után ugyanilyen természetesen billen át a vers a metafizikai sejtelmek tartományába: „Olyik beletalál a / medencébe: zöld ál-túlvilágba, / a forrongó meleg üveg alatt / ragyog: hiánytalan, színes halott”. Felhívom a figyelmet az olyik választékos-kosztolányis hangulatára, vagyis a Rakovszky-vers széthúzó stiláris alkotóira, a belőlük készülő, mégis egynemű versszövetre. És hadd utaljak a látványt az elvonatkoztatás felé terelő „forrongó, meleg üveg”-re (a FEHÉR-FEKETE „hullámzó tárló-üvegé”-nek közeli rokona ez a kép), mert itt, a vers közepén hangzik fel először a vers talán legfontosabb szólama, a „langyos, átlátszó öröklét”, vagyis a csupán „két szó között”, de mégiscsak átélhető örökkévalóságé. Ez, persze, éppen úgy csak tünékeny ábránd, múló közérzet, mint a szorongás vagy a mulandóság. De máris túlságosan sokáig időztem a tartalomnál. Én azt akarom érzékeltetni, hogy jut el Rakovszky Zsuzsa a látványból, a tárgyi világból kiváló versben a viszonylagos absztrakcióig. A vers sokszor önmagukban is sokértelmű és sokalakú tárgyi elemei és elvontságai közt állandóan ide-oda jár valami áram, az teremti meg azt a kohéziót, amely összetartja, de nem kényszeríti egyetlen jelentés felé.

Ha annyit beszéltem Rakovszky verskezdéseiről, hadd szóljak egy szót a verszárásairól is. „Igy lehet, úgy-ahogy, megtartani” (mármint a viszonylagos öröklétet), olvassuk a MINTHA végén. „Bár nem döntöd el soha / minek nevezd el: emléknek? reménynek?”, erre fut ki a PAPÍRHAJÓK „Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.” Ez meg az „ÚJ ÉLET” befejezése. Ezeket a mondatokat nem azért idéztem, hogy Rakovszky Zsuzsa szkepticizmusáról, agnoszticizmusáról, mit tudom én, micsodájáról értekezzem. Most is a versei természetéről szeretnék beszélni. Azt akarom mondani, hogy a sokszor zengéstelenül induló, meg-meghőkölve emelkedő, világító közbeszéd és visszacsavart líraiság közt vibráló versei rendszerint atonálisan halkulnak el. A líra „angolosan távozik” a nemegyszer nagyszerű színpadról.

Akár szerepverset ír, akár első személyben, maga beszél, mindenképpen úgy tetszik, hogy Rakovszky Zsuzsa rejtőzködő hajlamú költő. Nem szívesen adja ki magát, legfeljebb az interjúkészítők kérdéseire válaszol olykor gyanútlan őszinteséggel. Gyanútlanul, mert elmondja, hogy pályakezdésekor „nem tudta, mi a divat” (ez még hagyján, ezt még dicsekvésnek is lehet érteni), hogy a mesterekhez, a mintákhoz való kapcsolódásban „a kulcspont a hagyomány volt”, hogy „valamely avangárd-irányzathoz semmiféle kapcsolódási felületet nem tudnék találni” (egy nála dörzsöltebb lírikus erről inkább nem mondana semmit), s azzal folytatja, hogy „igen hozzávetőleges megfogalmazás lenne, hogy a »formához«, illetve a formáltsághoz vonzódom. Talán fontosabb, hogy a költészetnek s az irodalomnak azt a fajtáját becsülöm, amelyik ábrázol, amelyikbe bekerül a világ”. Hogy csakugyan ábrázol, hogy csakugyan benne van a világ a verseiben, azt nem is érdemes tovább bizonygatni. Legfeljebb azt tenném hozzá, hogy az a világ az ő természete szerint való, hozzáigazodva, vonzásának engedve van jelen. Éppen erről próbáltam beszélni. Ami meg a formához, a formáltsághoz való vonzalmát illeti: azt szerettem volna nyomon követni, hogy formálja meg a közömbös anyagot. Mert persze forma az is, ahogy a versbe tett világ elrendeződik, ahogy helyét-terét kitölti, nyelvi-képi alakot keres magának. De szeretnék néhány szót mondani a szorosan vett formáról is. Valahányszor elolvasok egy-egy Rakovszky-verset, az az első benyomásom, hogy meglehetősen laza szövésű, bár mégis biztos kézzel megformált szabad verset olvasok. Mi is illene jobban ehhez a drámaian meg-megsűrűsödő, de többnyire kisszerű világhoz? A prózához, a közbeszédhez a dikció legmagasabb pontjairól is vissza-visszatérített előadásmódhoz? De másodszori olvasásra észreveszem, hogy sorai többnyire hibátlan jambikus sorok, ha kényelmesen vagy éppen lomposan araszolnak is előre, kivetnivalót a legfinnyásabb akadémikus pedantéria se találhatna bennük. Ha még jobban odafigyelek, az is kiderül, hogy versei rímelnek, nem feltűnően, nem kedvtelve csinálja, sőt mintha éppen abban lelné kedvét, hogy hibátlan technikáját alig-alig vesszük észre. Az ember hajlamos azt hinni, hogy csak valami kényszernek enged, de egyébként a rímet már-már titkos bűnnek érzi, amit jobb elrejteni a mások szeme-füle elől. Néha nagyon fakó rímek a rímei: hagymahéj közt – a fü zöld, patkányt – vörös láng, Valériána – kirohanás a, avangárd – megoldás. Nem egyet Szabó Lőrinc is megirigyelhetne, ráadásul úgy pántolják meg a verset, hogy szinte észrevehetetlenül belesimulnak a szövegbe, sehol meg nem döccentik, ki nem térítik természetes medréből a mondatot. Lehet, hogy vonzásukkal, sugallataikkal mégis váratlan irányba terelik? Vannak aztán még kitanultabb, nemritkán félbetört szavakkal kicsikart tompa összehangzásai, dallamtalan rímsejtelmei, nem csoda, ha átsiklunk felettük. Még nagyobb bravúr, hogy máskor meg telten kizengeti a rímet, mintha Kosztolányi vagy Tóth Árpád volna a mintája (Anna – kanna, tévé – lángfejévé), s mégis, ezek is valahogy a figyelmünk alatt maradnak. Vannak aztán belső rímei, játékos diszharmóniái (dél – dől, hó – hő), akart vagy akaratlan betűrímei („fitogtassam finom, vérlázító fölényem”). Lehet, hogy a rejtőzködő forma mögött rejtőzködő természetét kell sejtenünk? Vagy ebben is költészete kétfelé húzása nyilvánul meg? Hogy egyszerre tud nyersen prózai és önfeledten urai, dallamtalan és dallamos lenni?