Vázlat Weöres Sándorról

Szerencsém volt: tizennégy-tizenöt éves koromban valahogy kezembe került a kortárs líra nagy antológiája, a MAI MAGYAR KÖLTŐK. Mint a címlapon olvashattam, Vajthó László egyetemi magántanár állította össze. Most majd egy fél évszázad múltán is úgy látom, hogy azon a válogatáson nem sokat kellene változtatni. Egy jószerivel ismeretlen tartomány nyílt meg előttem. Ott találkoztam először a két nagy halott-tal (ez volt a címe a bevezető róluk szóló részének), József Attilával és Dsida Jenővel, s ez a találkozás késztetett rá, hogy megszerezzem az akkor éppen kapható kis József Attila-válogatást, meg Dsida már posztumusz kötetét, az ANGYALOK CITERÁJÁN-t. Weöres Sándor versei úgy hatottak rám, mint a túl erős alkohol a tapasztalatlan ivóra. Hat verse volt a gyűjteményben, és persze csak annyit tudtam róla, amennyit a kis portréban olvashattam. Két-három költeményét olyan tökéletesnek éreztem, hogy eszembe se jutott, hogy a költő, mikor ezeket a remekműveket írta, nem is volt nálam sokkal öregebb. A nekem legkedvesebbeket, a PANASZDAL-t meg a VALSE TRISTE-et húsz-huszonkét évesen. A három hosszabb verset se sokkal később. S azokban a nála öregebbeknél is nemesebb, hajlékonyabb forma, a vers tengelyébe állított tiszta rajzú gondolat, a hibátlanul pallérozott megfogalmazás igazán nem egy huszonnégy-huszonöt esztendős szerzőre vallott. A FŰ, FA, FÜST és A KAKUK tartalmas, de azért egy kamasznak is fogyasztható bölcselete meghitten ismerős volt, ahhoz hasonlított, amit a nagy NYUGAT-nemzedék csinált, bár téveszthetetlenül egyéni hangon. Hanem a BABEL MANDEBEN víz alatti, történelemmélyi sejtelmeivel, szokatlan képeivel, váltásaival, ahogy Weöres mestere, Fülep Lajos mondaná, a griff-jével már valami más volt. Csak mulatni lehet rajta, hogy Weöres Sándor 1943-ban ezt írta Várkonyi Nándornak: „Eddig azért volt nálam a tartalom mindig satnyább a formánál, mert valahogy visszásnak éreztem, hogy versben mondjam el azt, amit prózában is elmondhatnék. Így aztán a forma lett a fő, és a tartalom csak mint a forma szőlőkarója szerepelt.” Hiszen már korai versei is zsúfolva vannak tartalommal, ha nem is olyannal, amit szépen, kereken el lehet mondani. Lehet persze, hogy ezt is csak kihívásul mondta, mert meghökkenteni, megbotránkoztatni mindig is nagyon szeretett. De én akkor mégsem ezekbe a nagy ívű versekbe szerettem bele, hanem a két kisebbe. Egyszeri olvasásra rögződött belém kitörölhetetlenül:

 

Fejem fáj, szédülök, az alkony, az van itt, a szoba lázasan vetkőzi színeit.

 

A PANASZDAL olyan természetesen bomlik ki, olyan könnyedén futja be ívét, olyan hézagtalanul tölti ki a terét, mintha költője egy lélegzetre írta volna, nem kellett volna megküzdenie érte. S az egész dal hagymázas lebegése, az elvillogó képek, a nyelvi megformálás kísérteties pontossága! Később, amikor már nemcsak a verseit ismertem, hanem valamennyire ihlete természetébe is beleláttam, azt gondoltam, hogy Weöres olyan költő, amilyennek a német romantikusok képzelték a lírikust, vagy nem is a lírikust, hanem távoli eleinket, akiknek még anyanyelve volt a költészet. Sok kitűnő pályatársa érezte benne ezt a boldog területenkívüliséget. Vas Istvántól hallottam valami ilyesmit: megesik, hogy Szabó Lőrinc vagy Illyés egy-egy versét elirigyli, mert úgy érzi, hogy azt ő is meg tudta volna írni. De Weörest nem érdemes irigyelni, neki behozhatatlan előnye van. Egy másik nagy költő, egy cseppet sem csúfolódva, azt mondta rá, hogy hja, Weöres Sanyi nem ember, valami más. Mikor tízéves számkivettetése után (a kiiktatás jól sikerült: egy volt körmendi tanítványomtól hallottam, hogy az egyetem magyar szakán, az ő évfolyamában senki se tudta, hogy van egy Weöres Sándor nevű költő, ők csak a műfordítót ismerték) végre megjelenhetett, Domokos Mátyás (a kötet szerkesztője) Kálnoky Lacival meg velem is elolvastatta a kéziratot, hátha eszünkbe jut valami, ami kimaradt belőle. De Weöres kézirataiban mindig minden a helyén volt, ha ő kihagyott valamit, csakis szándékosan tehette. Nem is tudom, hallgatott volna-e az esetleges okvetetlenkedéseinkre. Még Fülep Lajos éberségét is kijátszotta, pedig A HALLGATÁS TORNYA eredeti ajánlása szerint őt tekintette „az egyetlen magyar műértőnek”. Fülep „szerető és épp ezért irgalmatlan bírálatot” mondott a kéziratról. Dobd ki ezt a szemetet, mondta többek közt AZ ELVESZÍTETT NAPERNYŐ-re. (Sietek hozzátenni, hogy Fülep Weöres Sándort, hajdani tanítványát tartotta a legnagyobb élő költőnek, s legkedvesebb versei közt sokszor emlegette a csakugyan aranykori tündöklésű MEGHALNI-t.) Igenis, Lajos bátyám, mondta Sanyi az iménti szigorú szavakra, de, szerencsére, orvul benne hagyta a kötetben. Akkoriban mondta Kálnoky, végigolvasva a kéziratot: „Nem vagyok méltó, hogy Sanyika saruja szíját megoldjam.”

Kormos mesélgetett egy időben egy nagyon jellemző történetet. Weöres egyszer késő éjszaka felhívta, és kérte, írna le egy verset, amit valaki éppen diktál neki, nála meg nincs se toll, se papír, és különben is vaksötét van. És tollba mondta Kormosnak már nem tudom, melyik remekét. Lehet, hogy nem egészen így esett, de a történet egy cseppet sem valószínűtlen. Ha az ember hajlik a misztikus magyarázatokra, azt mondhatná, hogy Weöres Sándornak sokszor súgott valaki. S hogy ilyesmi azért van, arra éppen a mindig józan, kételkedő Kálnoky László a példa: „Egyedül pihentem egy hegyvidéki üdülőben, és egy kora délután, mikor nem is szándékoztam verset írni, mintha hirtelenül egy idegen hang diktálni kezdett volna. Én rögtön tollat és papírt ragadtam, és lázasan írni kezdtem, de a diktálás gyorsabb volt annál, mintsem hogy a teljes szöveget lejegyezhettem volna…” (A HAMLET ELKALLÓDOTT MONOLÓGJÁ-ról van szó, s Kálnoky azt is hozzátette, hogy életében csak akkor egyszer kapott ilyen felsőbb segítséget.) Ilyen szerencsés költő volt Jékely Zoltán is. Nemegyszer megálmodta verseit, nemcsak a történetüket, a hangulatukat, hanem néha még a szövegüket is. De hagyjuk a misztikát, annál is inkább, mivel maga Weöres is úgy ábrázolja a költőt, hogy ül az asztalnál, a papír fölé görnyed, körmöl, áthúz, javít egy-egy szót. Vagyis munkának, tudatos szövegformálásnak tekinti a költést. Írt játékos, értelmetlen vagy a hagyományosan működő értelemmel „foghatatlan” verset, de a kótyagos locsogás, a szertelenül cikázó „ihlet” nem illett bele a mesterségről vallott felfogásába. Kedvét lelte benne, hogy egy-egy nehezen érthető versét megfejtse. A MOZGÓ OKTAÉDER-KRISTÁLY-t vagy az ABLAK NÉGYSZÖGÉBEN-t. Mindig minden szaváért helyt tudott állni. Ha az esze járása csakugyan egészen más volt is, mint a többi költőé, ha más szögből látta is a világot, mint mások, ha nemegyszer lábbal tiporta is mindazt, amit azelőtt költészetnek hittünk.

Még a PANASZDAL-nál is jobban megejtett a Vajthó-antológia másik dalszerű darabja, a VALSE TRISTE. Akkor nem tudtam volna és most is csak bajosan tudom megmondani, hogy mivel. Akkor nyilván a vers hangulata, tündöklő mélabúja s alighanem a zenéje ért el hozzám. Az nem tűnt fel, hogy ez a mélabú nem a Weöres Sándoré, legalábbis nem első személyben beszél róla, hogy tulajdonképpen gazdátlan szomorúság ez, mintha magából a világból, illetve a dalban csak lazán kapcsolódó képsorból áradna. S hogy ez a hangulat egyáltalán nem egynemű, sokféle szólam fonódik benne össze, az őszé és a hiányával is benne fénylő nyáré, az öregségé, a magányé, az árvaságé, a céltalanságé és a szerelemé is, hogy ez a fátyolos fény-árny játék nemcsak szomorú, hanem fájdalmasan szép is. Hogy az első és a vele azonos utolsó sor közt hogy modulál a hang, hogy iramodik meg, hogy hőköl meg a mérték. (Később majd tökélyre viszi mérték és hangsúly hol széthúzó, hol összefonódó elegyítését.) Itt is olvashatom a nyolcasokat magyarosan 3/3/2 tagolással („Hűvös és / öreg az / este”) vagy felezve („Megcsörren a / cserje kontya / Kolompol az / ősz kolompja”/, a magyaros dallam alatt hol anapesztikus lüktetés, hol rövid szótagok pergő gyöngysora érzik.) Hogy a telt, tiszta rímek milyen természetesek. Hogy motívumok hangzanak fel, térnek vissza, módosulnak, eltávolodnak, közelednek egymáshoz. (Elhull a szüreti ének – Elhull a nyári ének, Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég – Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, Remeg a venyige teste – csörög a cserje teste – Megcsörren a cserje kontya), és minden sor külön, a többivel mégis harmonizáló dallamot ír le. Erre a versre is ráillik, amit Weöres a modern versre (jóval később) mond: „Tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít”. És ráillik az is, amit a HÁROMRÉSZES ÉNEK-ről írt: „Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva. Ezeket a páraszerű gondolatokat egy-egy versen belül többféle ritmus hengergeti, hol innen, hol onnan csillogtatva meg őket.” Legfeljebb a gondolatok-at kell ebben a versben még halványabbnak gondolnunk. (Egyébként a HÁROMRÉSZES ÉNEK-ben sem azok a legszembeszökőbbek.) Vagyis én úgy látom, hogy amit az az 1943-ban írott nagy szimfónia kiteljesít, valahogy ott lappang már a VALSE TRISTE-ben is. S ezzel „új mezőt nyitott” a magyar költészetnek. Nyitott aztán még sokat, hiszen haláláig arra törekedett, hogy „lehetőleg mindig más és más tárnát nyisson”, messzire jutott első kötetei hagyományban fogant lírájától, a különféle disszonanciák, pastiche-ok, nyelvi és formai játékok olykor bizarr kísérleti terepein át egész a lettrizmusig.

De hadd térjek vissza még egyszer a Vajthó-antológiához. Mikor felfedeztem magamnak Weörest, nagyon szerettem volna egy kötetnyi verséhez hozzájutni. De arra sokáig kellett várni: a MEDÚZA már a háború vége felé, 1944-ben került ki az Egyetemi Nyomdából. Volt abban néhány himnusz, zsoltárimitáció (gondolom, már akkor is szívesen beugrott valamilyen szerepbe, szívesen kipróbálta egy-egy műnem lehetőségeit. S micsoda alakításai voltak aztán! Arany János, négy hangon, Mallarmé, erősen a maga hajlamaihoz igazítva, az ÁTVÁLTOZÁSOK szonettjeiben, és a legcsodálatosabb, a PSYCHÉ, amelyet, szentül hiszem, leginkább a nyelv és a szerep lehetőségeinek ingere indított el benne), azoktól megint csak megrészegedtem, már csak azért is, mert akkoriban napi olvasmányom volt a Biblia. De még inkább elbűvölt édesen-lelkesen gyöngéd szerelmes dalaival. Ki tudja, csakugyan szerelmes versek voltak-e, vagy egyszerűen csak stílusimitációk? Én mindenesetre révülten mondogattam magamban, hogy „Gyönge ágam, édes párom, / már enyémnek tudtalak – / távolodsz, mint könnyű álom – / minek is bántottalak?” Meg azt, hogy „Betegágyból írok, lonc-ágacska, Hanna”, vagy ezt: „Hát ide vigyázzál, / ha te áznál-fáznál, / én nem küldenélek el”. Később, egyetemista korunkban, Fodor Andrással kórusban mondtuk a mindkettőnknek kedves cseremisz dalt:

 

Apám Isten kakukja, anyám kakuk szárnya. Bátyám Isten fecskéje, néném fecske szárnya. Süvem Isten lepkéje, ángyom lepke szárnya. Hát én tudod mi vagyok? Kis kölesmag, az vagyok.

 

Azt csak később vettem észre, többek közt ebből a nem tudom, mennyire hű átköltésből, hogy Weöres Sándort milyen mély rokonság fűzi a népköltészethez. Sokan éltek (és éltek vissza) az elmúlt fél évszázadban a folklórral. Ő, azt hiszem, elsősorban az archaikusra, a darabosan, súlyosan kezdetlegesre volt érzékeny (egyébként akkortájt világszerte felfedezték a primitív művészetet). De ő nem imitált, nem motívumokat vett át, mintha ez az ősi hang valahogy eleve benne lakott volna, mintha benne csakugyan ott szorongtak-zsúfolódtak volna az archetipikus képzetek. De máris nagyon messzire mentem ezen az ingoványos ösvényen. De akárhogy is, az azért mégis meghökkentő, hogy milyen hitelesnek, nyers erejű siratónak érezni az 1944-ben írt BARBÁR DAL-ának képzelt eredetijét. Vad, erős, kántáló hangon mondta lemezre. Hozzá képest a képzelt fordítás szelídebbnek, európaibbnak, civilizáltabbnak tetszik. Mikor először hallottam ezt az ikerverset Weöres Sándor előadásában, életemben először gondoltam, hogy mégis azoknak lehet igazuk, akik szerint verset csak eredetiben szabad olvasni. Az ISTAR POKOLJÁRÁSA is ebbe a körbe tartozik. Hát azzal nemigen tudtam mit kezdeni. Csak jóval később éreztem rá tömbszerű szépségére, és vettem észre, hogy milyen fontos pillanata ez Weöres költészetének, első darabja, elindítója lírája mitológiai vonulatának. Jellemző, hogy először a sumer, az asszír-babiloni mítoszok után nyúlt, kitalált aztán apokrif mitológiákat is, AZ ELSŐ EMBERPÁR-t vagy a MAHRUH VESZÉSÉ-t, amelyben százegy négysoroson át lobognak a Jelenések nagy képei, s bár az egész rege a maga törvényei szerint lombosodik, mégis benne van, akárcsak a XX. SZÁZADI FRESKÓ-ban vagy A REMÉNYTELENSÉG KÖNYVÉ-ben korunk, történelmünk Weöres Sándor világképéhez idomuló világvége-előérzete. A görög mitológia egy-egy történetét, epizódját csak később választotta magáénak. Bizonyos, hogy neki is olyasféle elképzelése lehetett a mítoszról, mint Thomas Mann-nak: „A mítosz időtlen szkéma, amelybe az élet belenő.” Kétségtelen, hogy Weöres nagy mitológiai verseinek, az ANADYOMENÉ-nek, a MEDEIÁ-nak, az ORPHEUS-nak, az ENDYMION-nak, megvan a maguk 20. századi és weöresi hullámhossza. Én mégis inkább azt gondolom, hogy Weöresnek a mítosz ürügy volt, nagyszerű alkalom, hogy kiélhesse szinte korlátlan költőképességeit. Egyszerre ősi és mai váz, amire rárakhatta a vers érzéki pompával sugárzó húsát. Hadd idézzem Aphrodité születésének leírását Graves görög mitológiájából: „Aphrodité, a Szerelem Istennője, mezítelenül emelkedett ki a tenger habjaiból. Meglovagolt egy kagylót, és először Küthéra szigetén szállt partra… Némelyek szerint Aphrodité abból a tajtékból született, amely Uranosz nemi szerve körül verődött, amikor Kronosz levágta és a tengerbe hajította…” Weöres feldolgozása, ha ugyan annak lehet mondani, 1944-ből való. Ha valaki elolvassa ezt a nehézkedés nélkül magasba szökő, éterien izzó költeményt, a Shelley-vers lázas-érzékies rokonának érzi. Mozgó ritmikája meg Pindaroszt és a görög kardalokat idézi emlékezetünkbe. Sok mása lesz majd ennek a versmintának, a TÉLI REGGEL-től AZ ELVESZÍTETT NAPERNYŐ-ig. Mit csinál hát Weöres a szkémával? Egyszerűen alakot ad neki, lelket lehel bele. És mintha ez a második teremtés volna a vers lényege, legfontosabb tartalma. Íme a fenti történet Weöres Sándor előadásában:

 

A puszta, sötét iram meddő zuhogása: dajka-ének – s már vaksi szemek csokorként rejtőznek a kétfele-hajló híg rengés kapcsai közt, míg hüvös torony kel a párkánytalan űrbe s gyürűzve omlik széjjel: remek erő és rönk-tehetetlen! s romjára becézve ágyat vet a csacska kékség.

 

Ugye, hogy megvilágosul ez a látszólag olyan ezoterikus vers? A szülni készülő tenger, nyüzsgő lényeivel, aztán Uranosz nemi szerve. Ezt a minden rezzenetében olyan valószínűtlenül modern verset pedig 1944-ben írta, Magyarországon, egy harmincéves költő.

Nyitott aztán a MEDÚZÁ-ban másféle tárnákat is Weöres. A RONGYSZŐNYEG-gel megint csak valami olyasmit kezdett el, amilyet előtte senki se csinált. Utána se, mert az ő sokágú tehetsége nélkül legfeljebb egy-egy versfajtát lehet belőle kisajátítani. Régen, kamaszkoromban, csak belém ragadtak, akárcsak a mai kisiskolásokba, óvodásokba a BÓBITA kis dalocskái. Ma már többet tudok ezeknek a „daloknak, epigrammáknak, ütem-próbáknak, vázlatoknak, töredékeknek” a természetéről, csak éppen lényegükhöz nem nagyon lehet hozzáférni. Tudom, hogy hihetetlenül meg tudta sokszorozni a magyar költészet formakincsét, hogy úgy tudott sosemvolt idomokat csinálni, hogy az ember régtől ismerősnek hallja. Minden forma érdekelte, kipróbálta a legbonyolultabb szanszkrit képleteket, a rumbát és a rock and rollt, még egy-egy vacak műdal nótájára is írt gyönyörű dallamú verset. (Ha magamtól nem jöttem volna rá, tőle megtudhattam, hogy az ŐSZI ÉJJEL IZZIK A GALAGONYÁ-nak az ORSZÁGÚTON HOSSZÚ A JEGENYESOR volt a sorvezetője.) Kis verseiben az ereszkedő magyaros-hangsúlyos és az emelkedő antik metrum keresztezi, átszínezi egymást, eleven cáfolatául Kodály Zoltán jambusellenességének. Új formákat csinált a régiek darabjaiból, kipróbálta, hogy hangzik a csupa rövid szótagból álló sor („Fut a havon a fakutya, / vele fut a retyerutya”), s hogy a csupa hosszúból („Éj-mélyből fölzengő / – Csing-ling-ling – száncsengő”), hogy milyen dallamot ad ki a felező nyolcas és a ionicus a minore egymásba játszása („Falu végén van a házunk, / a bozótból ki se látszik”), vagy az egymással szembefordított daktilus és anapesztus („Már üti, üti már”). És hogyne tudná elhitetni, hogy éppen ez az az egyetlen lehető forma, amiben ezt a valamit el lehet mondani. De mindez csak a verszenei hallásunkhoz szól. A gyerekek azért is tanulják meg olyan könnyen a felnőtt észnek értelmetlen verseket, mert mechanizmusuk pontosan megfelel a gyermeklélekének. Vagyis Weöres Sándor esze gyermekien működött, vagy tudott úgy is működni. („Sose lesz felnőtt agyunk”, írta Kormosnak az ötvenedik születésnapjára, évődve, hülyéskedve, de tulajdonképpen komolyan.) Hogy aztán miért olyan súlyosak, tömények ezek a gyerekértelemmel írott dalocskák, arra már nem merek válaszolni. Vagy talán mégis van valami olyan költészettan, amelyet az emberiség gyerekkorából hoztunk magunkkal?

Volt valami gyerekes a megjelenésében, a viselkedésében is. Ő nyitott ajtót, mikor 1949-ben Fodor Bandival először meglátogattuk. Egy kicsit gyámoltalanul állt ott, csontos vállát ferdén előreszegve, csuklóból hátrafeszített tenyerét melle előtt összefonva. Kicsi, szépen rajzolt arcában nagy, meleg, sötét szemek, félrefésült üstöke kócos. Azt hiszem, mi is gyámoltalanul, megilletődötten álldogáltunk a Géniusz előtt, akit én mindenkinél nagyobbnak gondoltam. Ez a kép ugyan nem változott, de egy idő múlva kezdtem úgy érezni, hogy kettőnk közül én vagyok a felnőttebb. Első alkalommal a szépen berendezett nappaliba vezetett be bennünket (akkor még az Alsótörökvész úton laktak), Károlyi Amy is bejött, körülültük az asztalt, és én magamban csudálkoztam, hogy milyen kevés könyv van az üveges könyvszekrényben. Egyszer, később, észrevettem, hogy a szekrény tetején is vannak könyvek, többek közt egy gyönyörű jubileumi Goethe, Weöres önfeledten örült neki, s örömét egy cseppet sem zavarta, hogy néhány nappal azelőtt az Akadémiai Könyvtárban (ő a hivatali asztalnál ült, és hordta ki a kért könyveket az olvasóknak, én meg tanulni és melegedni jártam oda) mindennek elmondta Goethét, poros, didaktikus klasszikusnak, ízetlen filiszternek, aki ráadásul még el is nyomta a zseniális Hölderlint. Legközelebb már nem a nappaliban ültünk. A konyhán át bevezetett bennünket (akkor már Domokos Matyi is velünk volt) a dolgozószobájába. Egy cellaforma cselédszoba volt az, úgy emlékszem, egy dimbes-dombos ágy volt benne, egy kis asztal és talán három-négy szék. Leginkább éjszaka dolgozott, meg is mutatta egy nagy főkönyvbe gyönyörű kalligráfiával írt új (már tilos) verseit meg egy képzeletbeli ország aprólékos gonddal megrajzolt térképét. A képzeletbeli nyelv szavainak, a városok nevének egynemű nyelvi hangulata volt, sejteni lehetett, hogy jól átgondolt szerkezeti-fonetikai törvények szerint alakultak. Nem nagyon értettem, miért tölti egy ilyen nagy költő, ráadásul 1949-ben, ilyen éretlen képzelgéssel az idejét. Hanem aztán mikor egy-két év múlva a kitalált ország végét hírelő riadalmas jelenések könyvét, a MAHRUH VESZÉSÉ-t elolvastam, már nem volt mosolyoghatnékom. Ugyan hány ilyen verset írtak az Ó-MAGYAR MÁRIA-SIRALOM-tól napjainkig?

Három-négy évvel ezelőtt még össze-összetalálkoztunk, többnyire véletlenül, közértbe, postára, trafikba menet. Ha megkérdeztem, hogy van, a találkozás hirtelen ellobbanó öröme után lehangolva felelte: kínoz a depresszió. De azért dolgozni tudsz, próbáltam biztatni, egyre-másra jelennek meg a verseid. Á, ezek csak olyan hibbant versek, amilyenek egy hibbant agytól telnek, válaszolta, és ebben igazán egy csepp magakellető kacérság se volt. Utolsó találkozásunk is véletlenül esett. A Muraközi utcában sétáltunk, és megláttuk őket a kertben. Károlyi Amy kertészkedett, Weöres Sándor a fűben ült, nézelődött. A szíves hívásra bementünk. Sanyi most is felvillanyozódott, szépen, formásan beszélt, mint régen. A szokásos hogy-vagyra egy Babits-verssel felelt:

 

Botom dühödten üt a fűbe, szívem irigy és izgatott: ez a szerény tavasz kicsúfol, hogy telhetetlen agg vagyok.

 

Az első három sort hibátlanul idézte, csak az utolsóban botlott. Mag, mondta az agg helyett. A hibát nyomban észrevette, megismételte az egészet, s ugyanott, ugyanúgy megint elhibázta. Legyintett, egyszerre kialudt a kedve, aztán már csak ült, magába merülve, arcán fájdalmas közöny. Idetolakszik a magyarázat, hogy talán valami rejtett szándék diktálta a félremondást, helyesbítette a mondatot: nem öregedett ő még el, még benne van az újjászületés esélye. De akkor inkább az juthatott eszembe, hogy most amiatt szenved, amiben valamikor kedvét lelte. Egyszer régen nekihevülve magyarázta: új szavakat kellene csinálni a meglevőkből, elvágni, összeragasztani őket, lehetne, mondjuk, az asztalból és a szekrényből asztrény. Bevallom, nemigen értettem, mire volna jó egy ilyen szókentaur (egyébként éppen ez olvasható A MEGMOZDULT SZÓTÁR-ban), de utóbb beláttam, hogy ő akár ilyesmit is csinálhat, persze egy-egy vers eligazító közegében. Mikor az EIDOLON (újabb címén AZ ÁRAMLÁS SZOBRA) olyan éktelen vihart kavart, nem botránkoztam meg rajta, annál kevésbé, mivel az akkor már fenyegetett költőszabadság címerét láttam benne, és úgy éreztem, hogy a semmibe futó, bár fájdalmasan szép reflexeket villantó szomorúságot valahogy az összeakadt, egymásba ékelt értelmetlen szavak is megjelenítették („ló puszta paripa sivatag / pulószta sipavaritagpa”). Más verseiben is tapasztaltam, hogy tud ezzel a gyerekes ötlettel mulatságos bukfenceket vetve eljátszani, a kancsal humornak milyen effektusait képes előállítani, vagy hogy tudja ugyanezt valamilyen hideglelős hangulat szolgálatába állítani. (AZ ABLAK AZ ÉJBE meg A SZÖRNYETEG KOPORSÓJA jut hirtelen eszembe.)

De öregkorában szenvedett az összeugró, helyüket, alakjukat vesztő szavaktól. Éppen abban szűkölködött, amiben hajdan olyan önfeledten dúskált, amiben nemcsak itthon, hanem sehol a világon nem akadt hozzá fogható: a nyelv, a kifejezés korlátlan bőségében.

Közös orvos barátunkkal, Topolánszky Ivánnal, aki úgyszólván naponta tanúja volt Weöres Sándor testi-lelki nyomorúságának, egyszer arról beszéltünk, hogy vajon helyes-e közölni Weöres talán kínlódva, talán csak szellemi edzésül papírra firkált verseit, verstörmelékeit. Ott vannak például az öreg Hölderlin együgyű dalocskái: éppen az a zseniális őrület hiányzik belőlük, ami nagy verseit kivételes remekművé teszi. Nem volt-e kár melléjük rakni a hanyatlás bizonyítékait? Csakhogy Weöres Sándor kései költészete nem ilyen. Tagadhatatlanul vannak olyan sorai, szakaszai, amelyek alig emelkednek a közönséges közlés szintje fölé, vagy gyámoltalanul botorkálnak a nagy művek árnyékában. De vannak aztán versei, amelyek kopottságukban, töredezettségükben nemcsak tünetei a szenvedésnek, hanem a világirodalomban is páratlan megfogalmazásai a testet-lelket nyomorító betegségnek. Mintha szegény Weöres Sándorra még egyszer utoljára kiáradt volna a kegyelem.

De hát milyenek is ezek az utolsó versek? Hasadozottak, szaggatottak. Mindig, lírája nagy korszakaiban is voltak a verseiben kiszámíthatatlan váltások, váratlan hézagok, olyan asszociációs bakugrások, hogy a legdörzsöltebb francia szürrealisták is megirigyelhették volna. A KÚTBANÉZŐ pársorosai azonban a tudat olyan homályos zónáiban formálódtak, hogy szakadékaikat nem mindig tudjuk belátni. Mégis, még a talán sérült darabokban is sokszor érezni valami nagyszabásút. Mintha még a rosszul állított váltón is átcsörömpölne valami nagy szerelvény. Nézzük csak ezt a kétrészes versromot: „Léptek kopognak legalul”, ezzel a sorral indul. A jó fülű olvasó máris felkapja a fejét. A léptek kopognak igazán semmitmondó nyelvi panel. Hanem a legalul valami borzongató alvilágisággal tölti fel a sort. Nem lent és dehogyis alant. Legalul, ami alatt már nincs semmi. Fölötte az emberi létezés egymásra torlódott rétegei. Ezek a léptek (ki tudja, kiéi?) egy metafizikai, bár versbeli hatásában nagyon is anyagszerű gödör legalján hangzanak. „De mindig akad fölfelé / emelhető”, mondja a következő másfél sor. A logikai kapocs talán-talán sejthető, a két mondat közt mégis széles senkiföldje-sáv van. Próbáljuk megmagyarázni: ebben a mélyre került létezésben is akadhat valami, amit érdemes felemelni. A költészetre vonatkoztatva: a végső lefokozódásban is van emberi figyelemre, versre méltó tárgy. Csakhogy a vers nem pontosan ezt mondja. Van benne valami fogalmazásbeli elnagyoltság. A fölfelé emelhető (nem fölemelhető) éppen nyelvi bizonytalanságával súlyosbítja meg a mondatot. S utána ez a tőmondat: „Vigyázni kell”. Hogy mire? Isten tudja. Hogy el ne mulasszuk felemelni, hogy el ne ejtsük a felemelhetőt? Inkább mégis azt gondolom, hogy a bizonytalan kötés bizonytalan irányú, mondhatni, sokfelé érvényes, az egész szétszaladó életre irányuló vigyázatra int. Ez a háromsoros szakasz olyan, mint egy felrobbant bolygó. De a roncsait mégis összetartja valami rejtelmes gravitáció. Ugorjuk át a második, egyébként hibátlan háromsorost, olvassuk a csillag alatt: „Nálunk csakúgy, mint egyebütt / katlan a hold mint mindenütt”. Az egyebütt – mindenütt rímpár félszeg tautológiája, a tétova, helyüket nem lelő szavak a hirtelen elfáradásról tanúskodnak, legfeljebb a „katlan a hold” köti le a figyelmünket egy pillanatra. Máskor viszont a szavak, a képek esetlegesnek tetsző együttese megteremti az igazi költészet sűrű légkörét. Ez a négy sor: „Ahol megáll a ferde sík / forgó korongja már, / hideg rókákban bujdosik / a januári nyár” torokszorítóan szép, s a legszebb éppen az olyannyira képtelen „hideg rókák”. Vagy ez a csak fenn futó árnnyal-széllel olyan kísérteties kétsoros: „A fák tetején fut az árny, fut a szél, / a fák tetejét érinti a szél”. „Fagy csörgése, / gally zörgése, / terebélyes úr”, olvassuk a FÖLFORDULÁS-ban. Nem tudni, ki-mi a terebélyes úr, s azt se, hogy kerül a versbe, mégis éppen ez a kizökkent jelzős szerkezet kelti bennünk a numen adest érzését. Nem tudjuk azt se, miért éppen a lovaknál olyan gonosz dolog megállni, de Weöres a megfejthetetlen közlés után négy sorba tudja zárni a személyes (mert a kifejezéssel küszködő elméről beszél) és közös (mert a születés-halál emblematikus képeit mutatja fel) balsorsot: „De meg kell-e elégednünk a szavak árnyékával, / a dolgok nyugodt ivóvizével, hogy el ne / feledjük a semmiből kibontakozót, / a valamiből semmivé változót”. Mintha kopár, fakó, húsát vesztett, mégis súlyosan tömör változata volna ez Weöres Sándor annyiszor s olyan káprázatos díszletek közt előadott teremtés-megsemmisülés élményének.

Van egy megrendítő töredéke, a FOLYTASSUK. Érzik benne a jó közérzetet ígérő munka elszánt akarása. De a versindítás szép ívű iramából csak négy sorra futja. Az „és minden búsulás története”, ha erőtlenebb is, még szerves folytatása a gyönyörű nyitánynak. De eztán megzökken a vers, az „a figyelem kimaradása hosszabb vagy rövidebb időre” már az önmagát szorongva vizsgáló beteg látlelete, s ezt igazolja a ki tudja, honnan idetévedt zárósor: „Olyan ez, mint egy ókori bordal”. Lehet, hogy a tudat gyűrődéseiben valahol ott volt a magyarázat, de ebbe a világba nekünk már éppúgy nincs bejárásunk, mint ezekbe az egyébként teljes irracionalitásukban is nyugtalanító sorokba: „A zsákolók közül a legkegyetlenebbek / Ha megigazítják harisnyáikat / Ez már elegendő nekik / Minden életre és egy halálra”. Sose fogjuk megtudni, hogy ez a négysoros egy összefüggéseiből kiszakadt látványdarabhoz tapad-e, vagy a különös zsákolókat valamilyen tudatmélyi áram vetette a halálképzet mellé. Megváltozott a természete akusztikus asszociációinak is. Ha azt olvassuk, hogy „írni kéne valamit a sírásból meg a sásból meg a sárból meg a sírból”, úgy érezzük, hogy a sás – sár – sír a sorindító szó véletlen összezsugorodásából keletkezett, ha igaz is, hogy ezt a szeszélyes szócsoportot valami mélyebb tartalmi vonzás is összeköti. A hol fogyatékosan, hol hibátlanul működő mechanizmus akadozásának Weöres Sándor mindvégig tudatában volt. Nagy dolog, hogy ezt el is tudta mondani, hogy olyasmiről tudott hírt adni, amiről tulajdonképpen nem lehetne. Azt kell hinnünk, hogy a vers sugallata erősebb volt nála, hogy „egy istenség parancsa” volt „verselni őrült fejjel” is. Szavai elbitangoltak, gondolatai kiszakadtak a helyükről. „Egy vitorlás szó útra kél / messze messzire / vitorlás / ha visszatér / egy szó kikötője / az emlékezetemben” olvassuk egy töretlenül ép versében. Másutt pedig: a „gondolatok helye fáj”, s talán még ennél is megrázóbb, mert a gondolkozás töredezettségét az állítmány hiánya s a különös alanyzavarok is leképezik (mert figyeljük csak, ki-mi száll, sűrűsödik, micsoda szárnytalan), ez a háttérképzetekben olyan gazdag néhány soros vers:

 

Kellene   valami ejtőernyő a szók közé a magasból   aztán hol szerte- szállni, hol össze-   sűrűsödni de mindez szárnytalan

 

A Valamikor annyiféle szerepet játszó, eltökélten személytelen lírikus visszakényszerül romló énjébe. Napról napra a pokol különféle bugyraiban él: „Mennyit szenvedtem, / Föl nem foghatom / El nem dadoghatom”. A dantei kínoknak sokszor nagyon is köznapias fészkük van: „Álmában vergődik mindnyájunk balkeze”, olvassuk, és tudjuk, hogy ez a panasz a szűkülő erekből csap ki. Az egyszerű dolgok elvesztésével maga az élet apad el: „Vissza nem mehetek a régi világba. Nem mehetek a trafikba vagy a postára”. Vagy ott van ez a tünete az öregedésnek: „Óvatosan rakom a betűket egymás után / és mind apróra sikerül”. De hát nem mindegy-e, hogy szenvedéseink miféle hasadékokból gomolyognak elő? Így is el lehet jutni az „élni nem kívánok” nyomorúságáig.

Ezek a panaszok inkább csak lejegyzőjük szorongatott helyzetét ábrázolják. De a fájdalom olykor olyan nagy képekbe öltözik, hogy a kis versekben a nagy költészet elemi erejét érezzük. „Százszor megölve így csimpaszkodik a lelkünk / a nagy barlangszegély tördelt szikláiban”, olvassuk a TAKART ARCÚ MENET-ben. Nagyszerű, babonás derengésű rajz! Némelyik verse az emberélet határán vagy azon is túl villantja hideg képeit, „Csillogó kútkávák / Ne hagyjátok elfeledni / A szigorúbb őszt”. Vagy: „hatalmas a látható, / az éji hullámok fekete lepedője, / a hajnali sugárzás kérgei”.

Ezeknél szebbet Hölderlin se igen tudott.