Ragyog a föld

 

 

 

 

A víz a víz*

a szélben áll két keze röpköd
szélfútta virág szirmai
átlátszóvá mossák a fény
hosszú hullámai
a lepkék megpihennek arcán
mert immár végképp egy velük
erdők vizek vele dalolják
egyforma énekük
a víz a víz a drága víz
partjára száll egy nagy madár
két szárnya közt tarkán lobog
az álombeli táj
a hulló napból visszanéz
csodásan virágzó szeme
nyírfák húrjain zeng tovább
a gyöngyöző zene

 

 

 

Félelmes napok*

Bozontos csend és félelmes napok.
Rózsára, tóra, darazsakra,
álmodban fenyvesekre révedsz,
sűrű lánggal égnek az árnyak,
villog mézszínű gyanta.
Virágok arcukat eltakarják.
Szikrák pattannak hűvös égen.
Lélegzetvisszafojtva hallgatózunk.
Vadlibák, halott nádasok
sárgán úsznak a szélben.
Este Isten zajtalanul bolyong.
Dombok háta vérben tündököl.
Megindulnak a rozsdaszín hegyek,
és fák szívében tűzzel felparázslik
az irgalmatlan fény, a kínzó mély gyönyör.

 

 

 

Sötéten, fényben, gyors esőben*

Itt laknak ők. Sárban, homokban.
A lakott föld határa itt van.
Fagyos göröngyök dübörögnek
félig felejtett szavaikban.
Gyermekeiket szél cibálja.
Testvéreik nyugton hevernek.
Fehér csontjukból hűlt porukból
erős, nagy ágú fát nevelnek.
Vágyaik régen elfeküdtek,
mozdulatlan, penészfehéren.
De álmaikban tele földek
úsznak a lassú sodrú mélyben.
Ha egyszer-egyszer virradatkor
a nap halott arcukba lobban,
a karjukat az égre tárják,
és állnak elragadtatottan.
Csontos kezük csak néha moccan.
Tüzek lobognak. Lucskos ősz jön.
Sötéten, fényben, gyors esőben
feküsznek elszéledt mezőkön.

 

 

 

A megváltottak*

A madarak kezükre szállnak.
Ismerik az erdők vadait.
Napos patakra járnak inni.
Gyér szavaikban csend lakik.
Beszélgetnek a fellegekkel.
Értik a csillagok szavát.
Lábuk előtt gyíkok pihennek.
Ujjuktól kizöldül az ág.
Mint akik mindent elvégeztek,
lehántották a vágyakat.
Már semmi dolguk a világgal.
Járnak nagy, néma fák alatt.
Az arcuk kénsárgán világít.
Fejük körül fénylő azúr.
Tekintetük hegyek nyugalma.
És meghallják, ha szól az Úr.
De néha karjukat az égre
tárják, mikor felkél a nap.
Szívük merő egy nyugtalanság,
s pogány igéket mondanak.

 

 

 

Fényben viharban pengeélen*

Lányok lányok hajnali szélben
virágok tépett lobogása
micsoda istent mutogat
a távoli erdők rácsa
Már ocsúdik a föld nehéz
tagjaiban hígul az álom
Ismeretlen növényeket
nevel az ég a láthatáron
Magasságot mélységeket
micsoda erő kapcsol össze
Hagy bírhatnám ki színtelen
szavaitokba börtönözve
Az ég áttetsző falait
erős ragyogás veri át
fényben viharban pengeélen
villog a roppant tisztaság

 

 

 

Ragyog a föld*

 
Ragyog a föld,
a mezők meleg szíve dobban.
Lehet, hogy így akarja Isten,
és minden úgy van jól, ahogy van.
 
Kék vadszeder.
Szűk ösvények bozótba futnak.
Mandulák közt fürdik a fény
színén a tarka lángra gyúlt nap.
 
Helyet csinál
a völgy borzongó vágyainknak.
Kék tisztaságba öltözött
hegyeink hullámzása ringat.
 
Feküdj hanyatt,
már elborult az ég feletted.
Szemedre bolyhos csillagok,
sötét, foszló szirmok peregnek.

 

 

 

Áhítat*

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.
Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.
Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.
Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.
Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

 

 

 

Dél*

Fészkében ül a mozdulat.
Delente súlyos nap ragyog.
Haragoszölden gömbölyödnek
a levelek közt a diók.
Szárnyát rezzenti a darázs.
Gyanta csorog az ághegyen.
Mozdul, helyet keres az alma,
hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.
Piros taréját rázogatja
fehér kotlónk az udvaron.
Pincehűs kutak csobogását,
szekerek zaját hallgatom.
Így fürdik bennem szüntelen
a gazdag, sarjadó világ.
Illetetlen és remegőn,
mint folyóban a parti fák.

 

 

 

Láng gyűl*

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén
ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten
tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát
felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár
kardként éles fénnyel hadakozik szikrás
pengéket villant a gyémánt ég boltozatán
rabul heverünk fegyverei éles forgatagában
láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat
álomban hallod ritka csendben pattognak
kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok
csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt
hegyi patakban sziromhullásban szerelemben
lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó
ének igézetes forrás hangjára figyelnek
fehér szavakat mondogatnak szüntelenül
kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]