A fáraó*

A fény megritkult foltjain
erezve fut fel az este,
tompa szavaim eldobálom,
mint a színvesztett köveket.
Nézek egy halott madarat,
tegnap még meleg volt a tolla,
ma hangyák hordják szét húsát,
holnapra már csak csont marad.
Kószál a szél a kövezetlen utcán,
éles port ver a fákra,
halkan neszez az ablak
elszürkült üvegén.
Így heverhet a fáraó,
s halott teste megérzi,
hogy horzsolja a piramist
a sziszegő homok,
s míg a roppant csendben
az egyhangú nesztől
megrémülnek a szobrok,
s szájukról a mosoly lekopik,
fekszik meredten ezer éve,
s éjszakánként az istenek
merev, kénsárga arcán
kivésnek egy-egy ráncot.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]