A szobrász*

Szerszámai, alkalmatlan kacatja,
az össze-vissza görbült vashuzal-
gubancok, rozsda-pikkelyekbe málló
bádogdarabok, meghorpadt edények,
kicsorbult kések, vésők, kalapácsok,
s durvábbak is: agyag csiszolta
ásók, kapák, tükrös szerszámnyelek
közt csak a szűkös léténél nagyobb
vágyakozással, vagy mit tudom én:
egy őt magát túlélő olthatatlan
szomjjal nyújtózott túl a foghatón,
odáig, ahol egymás vak szívéig
fénylenek az árnyéktalan fogalmak,
ahol a már nem mérhető feszültség
iszonyatos hevében összeforr
a szitakötő-remegés s az írisz,
ezen a hasadozott fennsikon
vakon keresve a lázas anyag
tapinthatatlan édes lüktetését,
egy madár tolla melegét, a rózsa
gyöngyház-hús bujaságát, egy levél
túlfinomult csipkézetét vagy érdes
csontrendszerét egy hosszú búzaszárnak,
e pengékkel s pihékkel remegő
fojtó fészek-magányban,
és körül vaktában egymásra hányva
az elnagyolt tehetetlen koloncok –
egy tétován próbálkozó vonal
váratlan megiramodása-íve,
egy nyitott száj a kőben, szinte hang már,
vagy öt szikár ujj majdnem-mozdulása.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]