| Mióta járom egy lefokozott lét |
| káprázatokkal vemhes folyosóit, |
| ez irgalmatlanul körülhatárolt, |
| de sejtelmekkel villámló sötétet? |
| Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek, |
| alább vagy feljebb, már kinek mi jut, |
| s legfeljebb az marad előtte rejtve, |
| hogy mily akarva-akaratlanul |
| tett vétkekben találtatott bűnösnek, |
| és talán az is, hogy miféle mérték |
| szerint vetették latra tetteit, |
| ha igaz hát, hogy vándorol a lélek, |
| elménk beláthatatlan terein |
| nagy seregek vonulnak mozdulatlan |
| egymás lakatlan sorsain keresztül, |
| s emlékezetünk roppant súly alatt |
| egymás fölé torlódott rétegek |
| áttetsző földpát- vagy matt palatömbje. |
| Honnan különben egy-egy felszökő |
| homályos álomkép vagy foghatóan |
| világos rajzú részlet, épp csak |
| valami összefüggésből kivetve? |
| Honnan különben szorongásaink |
| földalatti sújtólég-robbanása, |
| két szemünk közt a keskeny félelem, |
| egy alacsonyabb rendű létre valló |
| riadalmaink vágtató bozótja? |
| S honnan egy fala-omló pillanat |
| oktalanul fénylő gyönyörűsége, |
| s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen |
| barlang alacsony pézsma-éjjelébe |
| a hús fekete éhétől ütötten? |
| Vagy nem érzem-e, hogy szűk koponyámat |
| hogy feszíti homorúbbra a vágy? |
|