A hallgató Berzsenyi*

Szép, szép az édes Csalatás, a hit,
mikor játszva felleng a lelkes élet,
idézni szent berkek tündéreit,
felelni nők villámkacér szemének
és estente, ha víg kedvre derít
nektárjával az arany latin ének,
horáci verseket szerezni késő
unokáknak a megelégedésről.
Tanítani az ifjakat komoly
szóval körülkeríteni a telket,
és mert a világ bús tengere forr,
felajzani a szilaj szenvedelmet,
szólni a kor gőztorlatairól,
felverni az alvó nemzeti lelket.
S ha zúg immár (bár csak paraszti szél ez),
boreász illik szent poéziséhez.
Él még (de él?) nemzete istene!
Őrlélek! És szabad nép! Fényes ország!
S gyémántpajzsában sérthetetlen-e
a parlagi szent egyedülvalóság?
S miféle igazságra intenek
porviharban a sivatagi orcák?
Ha a zabolák s kötelek szakadnak,
hogy maradhatni magyarnak s szabadnak?
Hova lett az a szép ifjú világ?
Már nem ragadoz dala árja többé.
Völgyben gőzölgő pásztorkalibák,
ront és teremt az egykedvű öröklét.
A képtelen harc kint-bent tart tovább,
tusakodik a soha és örökké-
de viszolyog az iszonyú igéktől,
a lélek már a hallgatásba épül.
Mert gyötrelmes a látás kínja, ha
megbomlik hirtelen a biztos eszme,
ha újra szét kell válogatnia,
mi a szilárd, mi tünékeny szerencse.
A puszta ország vad sivataga!
A szikkasztó szelekben tévedezve
temérdek lelke ütötten legörbed:
nem szeret semmit, de nem is gyülölhet.
Mert utoljára már csak ez marad.
Zúzott homlokkal próbált lehetetlen,
vérrögökké alvadt sötét harag,
megkeserült dac, mégis-újrakezdem,
a ragyogó, otromba roncs-szavak,
a néma hattyú a hideg vizekben,
hunyó tűznél tűnődni félig-ébren
a tündér változatok műhelyében.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]