| Szép, szép az édes Csalatás, a hit, |
| mikor játszva felleng a lelkes élet,
|
| idézni szent berkek tündéreit, |
| felelni nők villámkacér szemének
|
| és estente, ha víg kedvre derít |
|
nektárjával az arany latin ének, |
| horáci verseket szerezni késő |
| unokáknak a megelégedésről.
|
|
| Tanítani az ifjakat komoly |
| szóval körülkeríteni a telket, |
| és mert a világ bús tengere forr,
|
| felajzani a szilaj szenvedelmet, |
| szólni a kor gőztorlatairól,
|
| felverni az alvó nemzeti lelket.
|
| S ha zúg immár (bár csak paraszti szél ez), |
|
boreász illik szent poéziséhez.
|
|
|
Él még (de él?) nemzete istene!
|
|
Őrlélek! És szabad nép! Fényes ország!
|
| S gyémántpajzsában sérthetetlen-e |
| a parlagi szent egyedülvalóság?
|
| S miféle igazságra intenek |
|
porviharban a sivatagi orcák? |
| Ha a zabolák s kötelek szakadnak,
|
| hogy maradhatni magyarnak s szabadnak? |
|
| Hova lett az a szép ifjú világ?
|
| Már nem ragadoz dala árja többé.
|
| Völgyben gőzölgő pásztorkalibák,
|
| ront és teremt az egykedvű öröklét. |
| A képtelen harc kint-bent tart tovább, |
| tusakodik a soha és örökké- |
| de viszolyog az iszonyú igéktől, |
| a lélek már a hallgatásba épül. |
|
| Mert gyötrelmes a látás kínja, ha |
| megbomlik hirtelen a biztos eszme, |
| ha újra szét kell válogatnia, |
| mi a szilárd, mi tünékeny szerencse.
|
| A puszta ország vad sivataga! |
| A szikkasztó szelekben tévedezve |
|
temérdek lelke ütötten legörbed:
|
| nem szeret semmit, de nem is gyülölhet. |
|
| Mert utoljára már csak ez marad. |
| Zúzott homlokkal próbált lehetetlen, |
| vérrögökké alvadt sötét harag, |
| megkeserült dac, mégis-újrakezdem, |
| a ragyogó, otromba roncs-szavak, |
| a néma hattyú a hideg vizekben,
|
| hunyó tűznél tűnődni félig-ébren |
| a tündér változatok műhelyében. |
|
|