Irgalom*

Egy rég elapadt virradat
szíkes medrébe visszaárad,
bársonyos orrlikú lovak
szűgyig égő bozótban állnak.
Imént a fülledt lombu fák
fészkében pelyhes szél viháncolt,
s most kőhomlokú nagy bikák
rázzák a karámban a láncot.
Lobog a hangtalan vihar
a hirtelen homorú égen,
csillámló szöszgolyó nyilall
magasra forgó gyönyörében.
A tömör ezüst jegenyék,
sebzetlen már csak azok állják
a mediterrán nyár hevét,
perzselő monomániáját.
S a zendülő fehér torony!
A szív vörhenyes éjjeléig
mily meg nem szolgált irgalom
aranykoronás napja fénylik,
tanyákkal hömpölygő terek
lapján az ébrenlét s az álom
keskeny mezsgyéjén mily jelek
kápráznak át a kék homályon,
hogy a reszkető láthatár
mozdulatlan tüzéig érve
a hontalan szív rátalál
elfeledett nevére?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]