| Mocsárvilág ez. Akadozva ér el |
| a nap a nagy párák mosdatta éger- |
| fák enyves zöldben vöröslő szívéig. |
|
| A sárga part lengő gyökérszakálla |
| alatt tán csík, kecsege, csuka, márna. |
|
| Mennyi túlzsúfolt kép, hányféle lábnyom |
| sajtolódott egymásra itt a régen |
| olyan mozgalmas, ingó szövevényben, |
| az idegennek kiismerhetetlen |
| zsombékosok közt girbe-gurba, keskeny |
| csapások áterezte ingoványon! |
|
| Az ember itt meg nem maradhatott, csak |
| ezen az ingyen birtokon, csak ebben |
| a tehetetlenül egymásra roskadt |
| földarcú elevenek és halottak |
| országában, ebben a híg közegben, |
|
| ahol a névtelenségből kiválik, |
| s formálódik az óriási katlan |
| öblében forrongó bizonytalanban |
| az élő a már végleges halálig, |
| s épít valami örökkévalót itt, |
| összeköti a fentet és a lentet, |
| rétegekben egymás fölé rakódik. |
| Belakja az élők előtti csendet, |
| az idő mozgó falaiba épül, |
| az idő meszes vázakat derenget. |
|
| Ezt kínálja legvégső menedékül: |
| amit a kéz csinál, a kézre rávall. |
|
| A kis templomban sötét tűzzel égő |
| betűk, jelek, nagy szilvaszemű szentek, |
| a torony, keskeny kettős ablakával, |
| a paraszt ló, az olasz módra festett, |
| de azért még bizáncian merev |
| csoportba kényszerített barna testek, |
| az együgyű kazettás mennyezet. |
|
| Találkozunk s hányféle eleinkkel |
| kváderkőben, téglában, szürke zsindely- |
| szoknyás, csak facsapokkal összetartott |
| haranglábban – milyen távol világból, |
| milyen véletlenek hajtotta vándor- |
| lelkek érhettek itt valaha partot? |
|
| S raktak aztán a földbe még erősebb |
| lakásul emeletes temetőket. |
|
|