Az áthevült bádogtető alatt

 

 

 

 

Születés*

A fehéren villámló fájdalom
önkívületében mozdul s kilép
a hús meghasadt vérző kapuján át
a csökönyösen lüktető homályból,
vak paradicsomából –
és érdes hangok sebzik lázmeleg,
ingerlékeny bőrét, egy suta angyal
tántorog már-már elviselhetetlen
tündöklő nap hevében –
egy izzó ág rögződik sérülékeny
szembogarába, sárga folt körül
mozdulatlan remegő lila lángok,
egy óriás hegyek szabdalta tér
az érintetlen messzeségre tódul,
tömbök zuhognak, tűz-koloncokat
lődöz hánytorgó kráteréből
egy tengerekből feltorladt sziget –
s az izmok görcse-oldódása: hosszú
futás élesen elkülönülő
feketében-fehérben –
talpa alatt az omló part, az okker
föveny, a lágyan ívelt pikkelyek
bársonyos érintése-neszezése –
és arcra bukva szomjazó tenyérrel
az egyre nyirkosabb talajba –

 

 

 

Valami szándék ébredez*

Valami szándék ébredez,
nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,
iránytalan, előre-hátra,
indul a nagy függőleges
sötéttel tele fában.
Már gyülekezik, megered,
kitölti az üres teret,
hajszálcsövekben felfelé tör
a formát képzelő meleg
barlangok éjjeléből.
Rajzó tervek közt tétovázva
vár, még semmi sem végleges, még
a képlékeny, lágy csontú vázra
csak most mintázza rá a testét.
A nyirkos hártyán vérerek
térképe dereng át, alatta
egy bizonytalan lény lebeg,
még gazdátlan, még elhagyatva.
Még mérhetetlen ideig
füröszti egy langyos, szelíd,
szívlüktetésű tenger,
mígnem színültig megtelik
paradicsomi szerelemmel.
Hosszú, zománckék pillanat,
mikor megjön, s szétcsapja végre
függönyeit a virradat.
S kilép a lények seregébe.

 

 

 

Holtág*

Itt mindennek egyforma súlya van:
a teremtés forró páráival
egymásba habzó zsarnok elemek
kohóiban megsűrűsült anyag.
Fehér csíkos fekete kovakő
tompa tűzben, már-már valószínűtlen
gyönyöréül érzékeny hámú bőrnek.
Egy gyöngyházszín vagy zöldaranyba játszó
toll kifinomult aszimmetriája,
a heges szár gyűrött hegyében
egy cseppnyi vér.
A tüskebozót alvadt viharában
egy képtelenül fénylő égdarab
örvénye édes szőlőhéj-sötétben.
De a bevégzetlen tökéletesség
felszíne alatt lüktető homály
beírva kettős szívű csönddel.
A káka tömött bokrai alatt
recsegő torzs, sziszegve feltörő víz,
ki tudja, mily félig-csíráival
egy tőbbértelmű lehető világnak.
És égerfák halványvörös sebekkel.
A sás rostlemezes páncélzatán,
a csontszilánkos korhadáson
átnyomakodó nádas falain túl
vízitökkel, hínárral, erre-arra
sodrodó, lefelé tapogatódzó
gyökerekkel fekete mélység,
fekete-arany-ezüst villanások:
tüskés sügér vagy iszapos cigányhal.
A halál édes émelygése, aztán
zsombékok, nyirkos üregek
pézsmaszaga, viasz-húsos növények
keserű méze, csurgó verítéke –
s mindez majd a hús féleszméletében
folytatja síkos, érdes árapályát.

 

 

 

A kert*

A virradat síkidomaiban
még éjszakai kékben jázminok.
Itt forr hát önnön körvonaltalan
gyönyörében a névtelen titok.
Egy váratlan meglobbant lepedő
vészjelzése, és rá egy óriás
fekete-fehér égben terjedő
szívdobbanás,
egy menekülő állat a sötét
bozót földszagú útvesztőin át,
kén-villódzásban cérnaszálnyi lét,
egy zendülő, szakadékos világ,
törékeny vállra zúduló teher,
és hirtelen felszakadó gyönyör,
ikerrózsa, derengő anyamell,
a vér homálya, nyíló anyaöl.
Vagy csak egy verdeső madár
az ősvilági hársfa napmeleg
barlangjaiban, káprázó homály
a földközelibb mindenség felett.
Hús-szirmain halvány ereivel,
forró bibéjével, porzóival
mozdulatlan vihar:
egy valószínűtlen virágkehely.

 

 

 

Az áthevült bádogtető alatt*

A csönd, a hang, a láz, a félelem
helyet cserél egymással szakadatlan,
okádja csak konokul jeltelen
teremtményeit itt valami katlan,
egyszerre van s együtt minden jelen,
egymásba habzik mélyben és magasban,
és nevet-formát keres, hogy kiváljon,
s erőt vegyen az egyhangú halálon.
A padláson most borzas-toll-meleg,
langyos tojás sárgája és fehérje,
sötétedik a hályogos, kerek
kocsonyában a szík tűhegynyi vére,
itt eltikkadt galambok költenek,
az élet visszatódul önszívére,
hogy vörössel derengő feketében:
megtestesüljön forró anyaméhben.
S a magvak: a viaszos tarkabab
gödrében halvány heg, s ott belegyűrve
a vékony csíra pontosan tapad
a foszforos-meszes nyirkos sűrűbe,
kövér búza, szálbordás héju zab,
vörös zománc cirokmag, gömbölyűre
hízott borsó, kölesgyöngy, hóka lencse
kész, hogy külön törvényét megjelentse.
Az áthevült bádogtető alatt
már kásásodva lüktető homályban
megpörkölődött tollszag, trágyaszag,
bádogsebek lobos sajgása, nyár van,
ragadozómadár-csőr pillanat,
egy körkörös szem monomániája,
horgas figyelme tőr lesz majd, s a tiszta
hártyát fekete sebbel meghasítja.

 

 

 

Hogy felelhessen valamit*

Tavasz felé, tavasz felé
az ázott-tölgy-szagú világból
a sebhelyek foltozta pléh-
tető egyszerre felvilágol,
ezüstjei, fehérei,
a levegő fölötte reszket,
hogy áthevül, hogy égeti
az ingen át a vézna testet.
Duzzad, síkos nedvvel telik,
fénylik a fűzfa sárga héja,
harangra kettős hangu síp,
tajtékzik a hegyek taréja,
szabálytalan, meglóduló,
meg-megbicsakló lüktetések
készülődnek a föld alól
keresni nyirkos öblű fészket.
A ragyás deszkák résein
érezni melegét az ólnak,
a neszeket, a szalmaszín
üszőket, ahogy mozgolódnak.
Az édes tejszag, trágyaszag
hullámaival sűrű pára
forog, sóváran rátapad
az ól hályogos ablakára.
Felszökken, forrására hull,
egy mozdulat egyszerre kettő,
fellobban, elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül,
próbálja körvonalait,
díszeket rak a gyönge vázra,
hogy felelhessen valamit
erre a képtelen hívásra.

 

 

 

Gyerekkor*

Nincs elvégezve semmi. Lassan
megy a fehér üröm s a mályva
nagy bokrai közt meg-megállva.
Indul, fordul, nem tudja, hol van,
repül egy sárga porgomolyban,
himbálja ingatag magasban
a lombmeleg szél árapálya.
Forgolódik a zabolátlan
lelkekkel, mindenféle lénnyel
túlzsúfolt alacsony világban,
a kétfelé nyitott sötétben.
Érzi, a szúrós zöld szakállak-
sörények közt torkáig árad,
feje fölött egyszerre átcsap
a csípős, édes rothadásszag.
Mikor a gyalogútra rátér,
hónaljig érő gazba lábal.
Sás, káka hajlik a sziszegve
kanyargó, feltörő vizekre,
majd hirtelen rádől az ártér
párája vad nőstényszagával.
Mintha egy gyönyörre s haragra
ajzott test vergődne alatta,
s reszketve s vonakodva végre
meghasadna, hogy befogadja
bozontos, nedves hüvelyébe.

 

 

 

Ingovány*

Mocsárvilág ez. Akadozva ér el
a nap a nagy párák mosdatta éger-
fák enyves zöldben vöröslő szívéig.
A sárga part lengő gyökérszakálla
alatt tán csík, kecsege, csuka, márna.
Mennyi túlzsúfolt kép, hányféle lábnyom
sajtolódott egymásra itt a régen
olyan mozgalmas, ingó szövevényben,
az idegennek kiismerhetetlen
zsombékosok közt girbe-gurba, keskeny
csapások áterezte ingoványon!
Az ember itt meg nem maradhatott, csak
ezen az ingyen birtokon, csak ebben
a tehetetlenül egymásra roskadt
földarcú elevenek és halottak
országában, ebben a híg közegben,
ahol a névtelenségből kiválik,
s formálódik az óriási katlan
öblében forrongó bizonytalanban
az élő a már végleges halálig,
s épít valami örökkévalót itt,
összeköti a fentet és a lentet,
rétegekben egymás fölé rakódik.
Belakja az élők előtti csendet,
az idő mozgó falaiba épül,
az idő meszes vázakat derenget.
Ezt kínálja legvégső menedékül:
amit a kéz csinál, a kézre rávall.
A kis templomban sötét tűzzel égő
betűk, jelek, nagy szilvaszemű szentek,
a torony, keskeny kettős ablakával,
a paraszt ló, az olasz módra festett,
de azért még bizáncian merev
csoportba kényszerített barna testek,
az együgyű kazettás mennyezet.
Találkozunk s hányféle eleinkkel
kváderkőben, téglában, szürke zsindely-
szoknyás, csak facsapokkal összetartott
haranglábban – milyen távol világból,
milyen véletlenek hajtotta vándor-
lelkek érhettek itt valaha partot?
S raktak aztán a földbe még erősebb
lakásul emeletes temetőket.

 

 

 

Azon a szikrázó lapályon*

Jajdul az ajtó sarka, félszeg
mozdulattal a benti pára
gomolyában lép hevenyészett
történetének színpadára.
Kilép a langyos menedékből,
s egycsapásra kirajzolódik
a világ, csattogtatja ég-föld
veszedelmes fémlobogóit.
Felrakta tükrös palotáit
a húszfokos zúzos fagy éjjel,
hogy minden lapja zeng-világít
tejfehéren tükrös fehérrel,
szilánkos szélben, a csikorgó,
kobaltkék hidegben a durva-
szemcsés szironyon meglapulva,
felcsapva sziszereg a porhó.
Megalvad, hegesedve ráforr
a hólyagos, meddő fehérje
a moduláló liberátor-
dorombolás szaggatta égre,
hánytorgó légörvényt sodorva
nyájakat lök a ferde síkra,
összetereli, széttaszítja
egy meglódult malomvitorla.
Azon a szikrázó lapályon,
szúrós angyalhajat zihálva,
tűnődik: várjon vagy ne várjon
megvilágosító sugárra.
Ha füst támad és emberarcú
sáskák a füstből, merre késnek
a védelmére íjat ajzó
szelídebb szívű jelenések?
S hogy nem jön bibliai hírnök,
lángbetűkkel írni a dermedt
egekre a helyzethez illő
igét a riadt sihedernek,
üres kézzel kell útra váljon?
Hogy lehet, hogy nem hagy ki mégse
ezen a puszta, puszta tájon
valószínűtlen szívverése?

 

 

 

Határon*

K. F.-nek

 
Hányszor ismétli majd az álom
azon a baljós beszegetlen
határa nincs heges lapályon
megiramlik megáll meredten
hol biztatva hol fenyegetve
kínálja vad kapaszkodóit
a patak szikkadt partja medre
meghőköltet és nekilódít
majd felfedi majd eltakarja
a pontos tudat vagy az éber
ösztön a kamasz-riadalmat
a felnőtt józan közönyével
meddig kell hogy a téli ritka
bozótosban szorongva lássa
a menekülőt felnagyítva
torkolattűz-világításban
az ér fűzfáit jegenyéit
ahogy a tar föld árapályát
mozdulatlan rendekben állják
ahogy a futónak kimérik
a bizonytalan végű pályát
ahogy mindenből kiszakítva
fel a töltésre fel a hídra
ahogy az ajtót betaszítja
ahogy rikítóan színészi
mozdulattal a színre lépett
mint aki nagyszerűnek érzi
ezt a kicsit giccs-ízű képet
ahogy úgy érzi most kiválik
s alakot ölt és tündökölve
megáll és így áll mindhalálig
s leborul a hazai földre

 

 

 

Szabad vers*

át megint a tiszán a gyengén remegő hidon át a
nyárfás fűzfás bokros szakadékos parton át az
üresen a senkiföldjén záhony csap közt át a
határon negyvenöt éve csak egyszer hatvannégy-
ben be a birodalomba vonattal csak hogy lássam
a vesztett földet legalább a zsíros-vastag vodka-
mahorkaszagban fulladozó csapot mert aztán
munkács fele már besötétült vereckét inkább
csak kitaláltam akkor húsz esztendeje volt hogy
jöttem haza tél elején breszt-litovszkból ahol én
is lám megköthettem a békét vonattetőn és
ütközőn lunyinec sztrij lvov már téli hidegben a
véletlen mondhatni hogy csoda folytán szélnek
eresztett hadifogolynak nem járt a vagon a fülke
vereckétől mégis csak bent a vagonban magyar
volt tán a kalauz beeresztett ott a találkozás a
negyvennégyben kollektív bűnösökként elhajtott
magyarok akkor szabadult maradék csapatával
ott volt alig ismertem rá esgyé a szép ini bátyja
osztálytársam később halva találták a vérke
jegébe fagyva mocskos tetves kínjában felnőtt
már nem gyerekarcú ember ki halt meg hol
hogyan és ki bírta ki mégis szolyva szambor
járvány éhség nagy hideg volt gyalog a hóban a
jégben háromnapi élelemmel ki tudja merre
kanyargott fogyva apadva a honhagyók menete
egy éjszaka bátyuban nyestééknél szakaszvezető
volt rokkant rögtön eljöhetett a sorakozókor
megettük a nagy tál mocskoslaskát
megaludtunk nyilván otthagytuk a tetveinket
bátyu beregszász nagyborzsova nagymuzsaly
bene újlak tiszaújhely fancsika sásvár fancsika
pée szegény megijedt a katonaruhámtól szőllős
aztán át a határon a túron a hátistennek félig
száraz medren mindig egyenest csak a töltést azt
kerülje mert lóháton járnak s rögtön lőnek a
menekülőre végül irányt vesztettem csak
felmentem a gátra át a hidon be a házba megvan
nemrég láttam innen persze ezúttal benyitottam
hogy milyen ország ez kérdeztem a ráncos
anyókát magyarország ez fiam magyarország s
hogy már tudtam hogy hazaértem otthonról
hazaértem leborultam nagykoru voltam már de
húszon alul még így valamelyest menthető hogy
megcsókoltam a földet lótrágyával mázolt padló
volt igazából tisztaberekről másnap tiszta idő
volt láttam még az odatúl hagyottat a szinte
szabályosan ívelt feketehegyet jobb sarkában a
sólyomkő szép szószék néz a tiszára hegyek
közül ott lép ki a síkra a feljebb még sziklás
gyors sodru folyó tiszta vizében lelátni fenékig
látni a kvarckristályt nevelő sziklát kavicsot
mintás vizisiklót örvénylik a régi fahíd nincs
meg már negyvennégyben félig elégett
megszürkült lábazatánál vigyázz ne ússz a tutaj
közelébe beszívhat maga alá onnan soha többet
lejjebb meglassult a sodor homokpadok öblök
nyárfás fűzfás bokros szigetek szirma alatt
vizimalmot hajtott régen láttam még sásvárnál a
hidas olajos csigái görögtek a vastag drótkötélen
át megint a tiszán a gyengén remegő nincs
bennem semmi szorongás éveken át álmodtam
át meg vissza meg át a határon nincs már
bennem semmi szorongás visszatalálni

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]