| Viharában hogy villódzik-remeg |
| a világ, belső tűzzel hogy világít |
| szeles tetőitől a részletek |
| földközeli zöld mikrokozmoszáig! |
|
| Hogy pazarolja formáit a lét, |
| kísérleteit hogy felcicomázza, |
| tán hogy feledje végső szégyenét |
| a nyomorúság hártyaboltú háza. |
|
| Fojtsd álmaid kútjába hát nehéz |
| vállalkozásunk bizonyos kudarcát, |
| ne nézz fel, ha a gyászos jelenés |
| feléd fordítja tagolatlan arcát: |
|
| egy szögletes nagy angyal, odaforr |
| az ónpikkelyes dörgő bádogégre, |
| és kirajzik a korszerű pokol |
| a kataklizmák fojtó közegébe. |
|
| Nem ördögök – nem áltatom magam: |
| a semmi maró savaiban ázott, |
| elvont, időtlen-térfogattalan, |
| barlangiszonnyal vemhes látomások. |
|
| Sárangyal! Lázcserepes arcodon |
| elvadult, fonák sarjadzás virágzik, |
| egy láthatatlan romboló atom- |
| robbanás ólom-záporában ázik. |
|
| S a tőrbeesni mindig kész anyag |
| rendjében püffedt formáit kibontja |
| a gyanútlan, boldog felhám alatt |
| egy tarjagos taplótűz-belű gomba. |
|
| Hit, értelem Szent György lovagjai, |
| legendák opál-lapjaira vésve! |
| Fel, képtelen dárdát hajítani |
| a lét szívén megfészkelt szenvedésre! |
|
|