Öröm*

Egy sornyi szuvas-fekete
aszkéta-csontváz jegenye
oly komoran nyújtja az ég
felé ezer bogos kezét,
olyan alázatos ima
eseng szikár ujjaiban,
olyan gótikus rettenet
szorong, hogy már-már fenyeget,
s átellenben az almafák
emberszabásúbb, tétovább
meztelensége, a suta
ágak gömbölyű zavara,
összehúzódnak, és szelíd
szívük gyümölcsöt álmodik.
Köztük hason egy hajdani
átmázolt vasúti kocsi,
és rozzant, nyárról ittmaradt
eső és szél marta kacat.
Egy okkersárga ház előtt
kartonból kinagyolt fenyők,
levegőtlen foltjuk felett
hirtelen lobbant fellegek
sodródnak gyorsan a sekély
szél zuhogóin lefelé.
Szemben a hegyen mértani
ábrák tollrajz-idomai,
vízszintes fehérre derék-
szögben húzott tusfeketék-
s egyszerre a szigoru váz-
szerkezetben naprobbanás,
ahogy váratlan belecsap
az ég egy forró sugarat,
egy ablak homorú-tükör-
ragyogással feltündököl,
egyetlen pontba sűritett
tűzvésze szinte sistereg,
s a szemet olyan elemi
magma-izzással perzseli,
annyi gazdátlan árvaság
közt úgy zúdul egyszerre rád,
hogy minden ízedben heveny
öröm lobban fel füsttelen,
hogy egész valód önfeledt
elragadtatásban remeg.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]