Ó, micsoda édeni tájon*

Ó, micsoda édeni tájon
vetett lángot az ifjúságom!
Remegő ámulattal álltam
a fény villám-zuhatagában,
bőrömön éreztem a szépség
felsajgó villamos ütését.
S a szellem szesz-gyönyörűsége!
A bolyduló égboltnyi béke,
amely alatt suhogva szárnyal
a jelképes fehér madárraj!
Nem sejtetted, együgyű angyal,
a Toldy utca harminchatban,
Makón, húsz éve, negyvenötben,
hogy kilépek a levegőtlen
éjszakából a láthatárnyi
tűzből, koromból, rád találni.
S én sem, hogy készül már kidobni
a gyorsulva pörgő idő
egyre feszesebb sugaráról
a centrifugális erő
a jégfekete puszta térbe
a baljós érintő iránt
a kín világegyetemébe,
fénytelen bolygónyi magányt,
s meg kell tanulnom elviselni
az üveghéjú pillanat
buborékába zsugorított
légszomjas magzat-sorsomat.
Miféle törvény munkált bennem,
hajtott pusztulnom-növekednem,
a fogyatkozó végességben
érezni mindenségnyi létem?
Mily akarat, hányféle kényszer,
az eleve-elrendeléssel,
konok képlettel mily szerencse
tusakodott, hogy megteremtse
zűrzavarából annyi oknak-
véletlennek a rám szabottat?
Hány lehetőség, mennyi forma
zuhog egymásba, hogy kiforrja
az egyetlent, melyet a többi
kényszerül magából kilökni,
de vékony héján valamennyi
elvetélt lét át fog derengni!
Az idő téged is lerombol,
kiköltözöl a tudatomból,
befelé húzódsz: egyre mélyebb
rétegeimmel kell beérned,
idegenebb leszel naponta,
míg formálnak teremtve-rontva
más-léted földmélyi erői,
sürgetnek új formába nőni,
szüntelenül feledni-óvni
a születőt, az elmúlót, míg
nyit húsodban fekete rózsát
a komor örökkévalóság.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]